A rendezetlen opera – Carmen bemutató Szegeden

2018. január 26.
Szeged, Nemzeti Színház

Bizet: Carmen

Carmen - Laczák Boglárka
Don José - László Boldizsár
Micaëla - Kónya Krisztina
Escamillo - Cseh Antal
Le Remendado - Bónus Gábor
Le Dancaïro - Andrejcsik István
Zuniga - Altorjay Tamás
Moralès - Major Attila
Frasquita - Somogyvári Tímea Zita
Mercédès - Horák Renáta

vezényel: Gyüdi Sándor
rendező: Keszég László

Elég régen voltam utoljára Szegeden. Valójában a mostani kiránduláshoz ez volt a legfontosabb, az igazi motiváció, mert - töredelmesen bevallom - a Carmen egyébként nem a legkedvesebb operám. Tudom, hogy operarajongó és operarajongó között is sok különbség lehet, de nekem ebben a műfajban a szép dallamoknál fontosabb a dráma, ebből a szempontból viszont ez a darab eléggé problémás.
Moldova György írta valahol, hogy "a rossz táncost a saját tökei is zavarják…"
Avagy lehet, hogy Bizet észre se vette, hogy melyek a librettó igazi drámai pillanatai?

"Ez a csók a tiéd! ígéretem szerint átadom ím neked!" mondja Micaëla Josénak, s itt heréli ki kapcsolatukat. Ez a „közvetített” csók magától értetődően tökéletesen aszexuális, senki nem akar a saját anyjával smárolni. A jelenet ellenpólusa mégsem a Habanera - ott Carmen még csupán általánosságokat mond - hanem a Seguidilla, a puszta nemiség elsöprő csábítása. A történet teljesen kerekké válik a Virágáriával, amiben Don José dönt és elbukik.

Sajnos Bizet a legkevésbé sincs tudatában annak, hogy ez milyen jó operaszüzsé. Nem fókuszál ezekre a pontokra, sőt bőkezűen saját maga szórta tele az operát mindenféle slágerekkel. Ezek nagyszerű zenék, de csak sokkal lazábban köthetők a történethez. Így az már nem zenedráma, nem opera, hanem egyfajta filmzene, amolyan Karib tenger kalózai... Nem véletlenül készült belőle több parafrázis, nincs nap, hogy ne hangzana fel néhány valamelyik rádióadón. Oka van annak, hogy például az Otellóból, vagy a Toscából egyetlen ilyesmi sem készült!

A Carmenben nincsenek cselekvő hősök és nincs jelen a kikerülhetetlen Végzet sem – de a feleségem sokkal tömörebben és lényegre törőbben fogalmaz: „Don José eleve lúzer, és az is marad, aki pedig lotyó volt, az lotyó marad, szóval nincs miért izgulni, nem történt semmi!”

Annak a bizonyos Francesco Rosi rendezte 1984-as filmnek viszont valahogy sikerült helyükre tenni a dolgokat, az volt az egyetlen hatásos Carmen, amit valaha láttam. Talán azért is, mert a filmzenéket tényleg filmzeneként kezeli, amit néha színez, sőt elnyom az áthaladó szekér nyikorgása, vagy a tömegek bikaviadalról kihallatszó morajlása. A szereplők játéka pedig nagyon karakteres. Domingo sodródik, Migenes elsöprő, és itt még Raimondi is nagyszerű: a tökéletes bájgúnár, aki nem is tudja, mibe csöppent...

Szóval a feladat nem lehetetlen, de rendkívül nehéz.

Szegeden sajnos végig volt egy olyan érzésem, hogy Keszég László meg sem próbálta...

Számomra követhetetlen és érthetetlen volt, hogy ki miért és mit csinál a színpadon, de ezzel így lehettek maguk az énekesek és a kóristák is. Valaki bejön, aztán mielőtt nekimenne egy falnak, visszafordul, majd tanácstalanul megáll…
Nemrég nagy felhördülést okozott az a hír, hogy valamelyik olasz operaházban – talán a „me too” paródiájaképp – Carmen szúrta le Don Josét. Nos, Szegeden szó sem volt ilyesmiről, maradt a megszokott befejezés, de magam se tudom miért, már ennek se nagyon tudtam örülni.

A díszlet sem forradalmasította az operajátszást. A vaskos, műmárványnak látszó oszlopok Sevillától nagyon idegenek, de ki tudja, a darab játszódhat akárhol, feltéve, ha azon a más helyen is szokásban van a bikaviadal… Az oszlopcsarnok egyiptomi? Esetleg Kréta vagy Minosz? De miért pont az?

Ilyenkor sarokba szorítva érzem magam. Én várok művészi közlést, de itt engem vizsgáztatnak.
Lehetséges-e, hogy van itt valami korszakosan fontos, valami kinyilatkoztatás, amit egyszerűen nem veszek észre?
Persze, hogy ne lehetne. Bőven lehet, hogy túl műveletlen és lassú gondolkodású vagyok ahhoz, hogy megértsek valamit, ami mindenki másnak nyilvánvaló...

Áttérhetnénk az előadás zenei oldalára, már ha az egyáltalán érdekel még bárkit. Az is fontos? Nézzék meg a szegedi Carmen plakátját: Széttört szív, a bemutató helye és dátuma, valamint a rendező neve. A rendezőé és senki másé! Itt nincsenek feltüntetve a főszereplők, nincsenek az együttesek, és nincs ott a főigazgató karmester neve sem. Ez különösen ebben az esetben - egyszerűen komikus. Valahol azt olvastam, hogy Keszég László korábban nem rendezett operát. Nos, szerintem most sem.

Igaz, az opera zenei megvalósítása sem volt teljesen maradéktalan. A címszereplő, Laczák Boglárka nem tűnt rossznak, igaz, jónak sem. Sajnos végig az volt a benyomásom, hogy hangban, jelenlétben, mozgásban, és mindenben egyszerűen kevés a szerephez. Micaëlának szerep szerint sem kell – nem is szabad – erős egyéniségnek lennie, de az üde, tiszta éneklés elvárható. Lehet, hogy az énekesnek éppen csak a premier napján kellett valami kellemetlen kórral megküzdenie, amitől nagyon lebeg, és így nehezen meghatározhatóvá válik a hang magassága. Nem csak itt, a fórumokban írták, máshonnan is azt hallottam, hogy a második szereposztásba is beugró Kónya Krisztina szombaton már sokkal-sokkal jobb volt. Nos, készséggel elhiszem, de akkor is sajnálom.

László Boldizsár meg is lepett, meg nem is. Olvastam –ppp– barátom recenzióit, és neki elhiszem, hogy a tenor „túlvállalta magát” és a „tavaly hallott fény és erő a múlté”. Mégis, nem először hallom azt, hogy László Boldizsár éppen a problémátlan erejével, stabilitásával, hangi kondíciójával hódít. Lehet, hogy a premier előtt pihent két napot? Vagy csak egyet? Szerintem Őt éppen roppant teherbírása emeli ki az átlagból, mindenesetre vokálisan a legbiztosabb pont volt az egész előadásban, a Virágária pedig kifejezetten szép volt.

Cseh Antal baritonja nem volt annyira szép és átütő, mégis sokadszor tapasztalom, hogy tökéletesen működik a szerepében. Na ja, neki ma este nem is baritonnak kellett lennie, hanem Escamillónak.

Sorolhatnám még a szegedi operajátszás „szikláit”, Andrejcsik István, vagy Altorjay Tamás (ezúttal kisebb szerepekben) voltak „biztos pont”, de most inkább egy különös jelenségre hívnám fel a figyelmet: a kártyavető cigánylányok együtteséből és általában a háttérből meglepően jól szólt két hang: Horák Renátáé és Somogyvári Tímea Zitáé.

A Gyüdi Sándor vezette együttes megoldotta a feladatot, a szakmájukat tudják, a szűk keresztmetszet aznap este nem ők voltak.

Mint mondtam, ha lehet, nagyon szeretek egy-egy hétvégét Szegeden tölteni. Péntek délután utazunk, este előadás, szombaton kiállítás a Reök-palotában és/vagy feltöltődés az Aquapolis „csendes wellness” részében, beszélgetés jó barátokkal egy sörözőben, vagy kávézóban, higgyék el, mennyei program.

Jó, a két éve látott Tosca több nagyságrenddel tűnt magasabb színvonalúnak, mint a mostani Carmen, de ez bőven belefér. Azzal együtt is, hogy az egykor legendás Capellában valami minősíthetetlen kávét kaptunk és a Brünniben is kissé gyanúsan híg volt a Pilsner. Viszont hosszú évek után újra megnyílt a Virág Cukrászda, és a Széchenyi téren pedig lett egy fantasztikus új kézműves söröző.

Egyszóval Szeged változik, de mondhatnám úgy is: Szeged él! (És ha rajtam múlik, legközelebb is jövök.)

fotó:© Szegedi Nemzeti Színház