Verdi Requiemje Budapesten és Győrben II.

2017. november 6.
Győr, Richter Terem

Kolonits Klára
Wiedemann Bernadett
Pataki Adorján
Fokanov Anatolij

Győri Filharmonikusok
MR Énekkar
vez. Berkes Kálmán

Ha valaki Budapestről vonattal megy koncertet nézni vidékre, számolnia kell a MÁV nyújtotta kényelmetlenségen túl az időbeni pontatlanságokkal is. Így, mivel a vonat képes volt egy 1:05 perces úton 15 perc késést összehozni, a győri Richter János terembe utolsó pillanatban sikerült beesnem. Gondolhatja mindenki, mennyire aggódtam, hogy lekésem a koncertkezdést. Szerencsére segítségemre siettek többen is…

Elsőként Füke Géza, a győri zenekar vezetője, aki 19 órakor megjelent az üres színpadon, hogy megemlékezzen a Győri Filharmonikusok alapításának közelgő 50. évfordulójáról, és mondjon néhány szót az elhangzó mű aktualitásáról ilyentájt, november elején. Majd átadta a szót a színpadon szintén megjelenő Veres András megyéspüspöknek, aki szintén hasonló témában értekezett, szerencsére ő is visszafogott terjedelemben. Aggódva néztem az órámra: hát, ha ez így megy, kénytelen leszek a tervezettnél későbbi vonattal visszautazni Budapestre. Szerencsére a beszédek rövidek voltak, így 19:15-kor felcsendülhettek a Requiem első hangjai.

Aki azonban valóban segítségemre volt abban, hogy a koncert utáni pesti gyorsot elérhessem, az est karmestere, a Győri Filharmonikusok művészeti vezetője, Berkes Kálmán volt, aki Verdi Gyászmiséjét 1:16 perc alatt abszolválta. (A vonat miatt aggódva kezdetkor és befejezéskor is megnéztem az órámat, tehát tévedésről szó sem lehetett.) Ez az általam ismert leggyorsabb változat volt, sem élőben, sem felvételről soha ilyen gyors tempókkal nem találkoztam. Már az első tétel közepe táján kérdeztem magamtól, hogy nem túl rohanós ez így egy kicsit? Ez a kérdés aztán később végig, minden tételben ugyanígy felmerült bennem.

Berkes Kálmánt egyébként először láttam vezényelni. El kell mondanom, hogy évtizedekkel ezelőtt, mikor az Operaház zenekarában első klarinétos volt, legkedvesebb zenekari művészem volt, felejthetetlen szólóira ma is jól emlékszem: például a Tosca III. felvonásában számomra soha senki olyan gyönyörűen nem játszotta a Levélária bevezetőjét, mint ő. Később Japánban jelentős zenei és pedagógia karriert csinált, onnan tért vissza a győri zenekar élére. Alapvető szkepszissel fogadom a hangszeresből hirtelen karmesteri pályát kezdő dirigenseket, még akkor is, ha a legnagyobb és leghíresebb művészek teszik ezt, mert azt tapasztaltam, hogy hangszeren bizonyított zenei nagyságuk általában meg se közelíti a karmesterektől elvárható szakmai, technikai minimumot.

Berkes Kálmánról most nem kevesebbet állítok, hogy minden eddig látott és hallott egykori hangszeresből lett karmester közül a legjobb manuálisan. Ami tulajdonképpen érthető is, hiszen Berkes nem csak szólistából, hanem zenekari művészből lett dirigenssé. Az Operaház zenekarában hosszú éveken át figyelte a legnagyobbakat, dolgozott Patanétől Gardelliig, Kóroditól Lukács Ervinig mindenkivel. Saját bőrén tapasztalta meg, milyen a jó karmester, de azt is, milyen a rossz; tudta és tudja, mire van szüksége egy zenekarnak a dirigensi pult irányából.

Berkes, úgy gondolom, a karmesterek feladatának manuális, technikai részét tökéletesen birtokolja, összehasonlíthatatlanul jobban, mint Casals, Kocsis, Vásáry vagy Barenboim — vezénylésében nincs semmi felesleges attraktivitásra törekvés, semmi pozőrség, közönségre kikacsintás, de semmi ügyetlenkedés vagy sutaság se. Van a mű, van a zenekar, és van ő, aki ezt a kettőt összekapcsolja. Megmutatja, hogy kell ezt eljátszani. Figyel mindenre: jobb keze halálbiztosan és egyértelműen taktíroz, bal kézzel és szemmel takarékosan, de egyértelműen jelez minden mást, például színt és kifejezést. Ilyen, tehát praktikus, értelemben irányítása hibátlan volt. Csak éppen az irreálisan gyors tempók miatt elveszett valami. Valami nagyon fontos: a szív. A lélek. A zene lelke. Majdnem hibátlan volt ez a Requiem, csak éppen az a megrendítő erő hiányzott belőle, ami a műnek és előadásának lényege lenne.

A szólista kvartettből, ahogy arra számítani lehetett, Kolonits Klára vitte a prímet, amit szólama is determinál, hiszen a négy egyenrangúan fontos között mégiscsak a szopráné a legnehezebb, de legmutatósabb is. Kolonitsot nem látszottak zavarni a gyors tempók se, ő énekelt ugyanolyan kiválóan, bravúros énektechnikával, mint máskor. Legfeljebb csak az, aki már sokszor látta és hallotta vele a művet, érezte, hogy tudja ő ezt még nagyobb ihletettséggel is.

Wiedemann Bernadett énekében továbbra is az a leghatásosabb, ami mindig is legfontosabb ütőkártyája volt: a hang maga. A matéria súlya, ereje, az operai hangok ma már ritkán megtapasztalható élménye. A technikai problémák tagadhatatlanul évről évre szaporodni látszanak, különösen a magas piano regiszterben, a puha indítások hiányában. Lehet ezt aláhúzni, kiemelni, ennek nagy jelentőséget tulajdonítani, én mégis szívesebben hallom ezt a hangot, mint egy jelentéktelen, de pontosan éneklő mezzót ugyanebben a szólamban. Wiedemann énekében technikai hibái ellenére is Verdi szólal meg, olyan hangon, amilyenre azt a szerző egykor elképzelhette.

Pataki Adorjánt most hallottam harmadszor 2011-es Gabriele Adornója és három évvel ezelőtti Rodolfója után a kolozsváriak Luisa Millerében. Mendoza rettentő pesti produkciója után üdítő volt Pataki muzikális formálása, de azt meg kell mondani, hogy vokális értelemben ő is nagyon messze áll a Verdi által elképzelhetett, és a mű előadástörténetében hallott nagy tenor szólistáktól. Különösen problematikus a magas regisztere, mint korábban is volt, ott lennének szükségesek a legnagyobb technikai korrekciók, mert anélkül képtelen a megfelelő dinamikai árnyalatokra, melyek egy vezető tenor fachjában elengedhetetlenek.

A basszus szólót Fokanov Anatolij énekelte, nem először: 2000-ben az Operaházban hallottam már vele Jelena Obrazcova partnereként. Az eltelt 17 évben hangja bariton fekvésben alig változott, tavalyi Tomszkij grófja a Pikk dámában teljesen ép vokális kondíciót mutatott. Azonban a Requiem basszus szólama olyan régiókban követeli meg a hangtól az erőteljes zengést, amely Fokanovnak már nem erőssége, még egy olyan viszonylag kisméretű teremben sem, mint a győri. Mindezeken túl úgy éreztem, hogy minden igyekezet és koncentráció ellenére Verdi Gyászmiséje nem egészen az ő zenei világa.

A Győri Filharmonikusokat sajnos nem hallhatom gyakran, de az elmúlt évek néhány alkalmával egyértelmű volt számomra, hogy kiváló együttes: tagjai nagyszerű zenészek külön-külön és együtt is. Úgy alakult, hogy minden találkozásunkkor olasz zenét, legtöbbször Verdit játszottak, operai értelemben is hibátlanul. Most is úgy éreztem, hogy közel áll hozzájuk ez a stílus és lelkület. A közreműködő MR Énekkar (karigazgató: Pad Zoltán) a tőlük mindig hallott és elvárt rendkívül magas színvonalon énekelt, teljes dinamikai skálán, nagyszerű akcentusokkal és kifejező erővel. Ebben persze segítségükre voltak a kedvező akusztikai körülmények, amelyekre az Erkel Színházban a szintén kiváló operai Énekkar nem számíthatott.

S ha már a vonattal kezdtem, fejezzük is be azzal: aggodalmam, hogy lekésem a pesti gyorsot, alaptalannak bizonyult. A rekord gyorsasággal előadott Verdi Requiem befejeztével kényelmes sétával jutottam el a vasútállomásra, és még 15 perc nyugodt várakozási idő is rendelkezésemre állt. Pedig arra készültem, hogy egy későbbi vonattal kell jönnöm, számolva annak minden közlekedési kényelmetlenségével. Azt kell mondjam, hogy jobban örültem volna neki mégis: mert arra a vonatra egy nagy zenei élménnyel megpakolva szállhattam volna fel. Így azonban az élmény pakkja a vártnál és reméltnél sajnos kisebbre sikeredett.