Bejelentkezés Regisztráció

Főtéma

Esszé az operaműfaj mibenlétéről – Operavizsga Szegeden

2017-05-25 16:49:55 Operatikus

Operavizsga Szegeden Az opera nehéz műfaj, de legnehezebb talán, amikor fiatal énekesek vizsgáznak. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának év végi operavizsgája egyszerre volt költői, hasznos és mélyen elgondolkodtató. Május 7-én este a Kisszínházban két részben mutatták meg a fiatalok mit tudnak.

Az első részben Purcell Dido és Aeneasa került színre, a BA szakosok adták elő. A betanítás a stílus kiváló ismerőjének, Csengery Adrienne tanárnőnek az érdeme, s Toronykőy Attila minimális eszközökkel is teljes értékű előadást rendezett. Néhány fehér oszlop és kocka alkotta a díszletet, a jelmezek is egyszerű földigérő tunikák voltak, többségük fehér, a boszorkányoké vörös. A drámai szituációt pontosan jelezte a szereplők térbeli elrendezése, a tömeg és az egyének viszonyba állítása,

a fönt és a lent jelzése. Fontos megemlíteni fellépőink felkészítő tanárai, Temesi Mária, D. Szécsi Edit és Andrejcsik István nevét.

A szólamok nem jelentettek túlzott megterhelést az ifjú énekeseknek, ezért szabadabban muzsikáltak és játszottak. Ám a stilizált játékmódban is megérezték a köztük lévő feszültségeket, vonzásokat és taszításokat, s ezeknek az energiáknak az áramlását egymás között. A publikumnak mintegy tíz percbe telt, mire belehelyezkedett a muzsika és a történet világába. Ezek után az előadás tovább javult, az énekesek magabiztos, életerős produkciókkal reagálták le a feléjük áradó figyelmet. Egy romantikus, bel canto, netán verista operában mindezt lehetetlen lett volna elérni.

A közönség költői előadást kapott, a növendékek pedig a színpadi előadóművészet lényeges elemeit tapasztalhatták meg a bőrükön. És a siker diadalát. A nyolc szólista és a hallgatókból összeállított kórus kitűnően teljesített. Talán Házenauer Roland (Dido) biztató tenorját és Blaga Krisztina (Főboszorkány) szuggesztív mezzóját lehet kiemelni.

Koczka Ferenc az árokból, zongorán kísérte a Purcell-művet és a második rész számait. Korábban zenekari kísérettel folyt a vizsga, aminek persze szintén megvan a maga értelme, ám most mégsem volt hiányérzetem.

A második részben arra ment föl a függöny, öt énekes áll a színpadon kővé meredve, jelmezbe öltözve: Carmen, Csocsoszán, mondjuk Hamupipőke, Ramiro és Don José jelmezében. Volt egy hatodik is: Gyüdi Eszter Sára farmerben, pólóban énekli Berta dohogó áriáját a Sevillaiból. Közbejárja, megcsinálja, kicsit meg is tapogatja a csodás kövületeket. Aztán egyiküket életre kelti, mint egy varázserejű manó.

Az éledő operahős mondjuk Banai Sára, és rázendít a Hamupipőke nagy Angelina-áriájára. Sötét tónusú lírai mezzó szól, könnyedén pörgeti a futamokat, mosolyogva jár föl és alá (még a ládára is fölszáll, de sohasem kotkodácsol), végül újfent mozdulatlanságba mered, és operamanónk Don Josénak ad elevenséget.

Herczegh Ferenc a Virágáriát próbálja elénekelni váltakozó sikerrel. Szép és férfias a tónus, de a megszólalás gyámoltalan, se férfierő, se szerelemvágy nincs benne. Már a középső magas hang is gikszergyanús, a záró B-nek csak falzettben megy neki. Ez a José semmiféle Carment nem szúrna le!

De különösen Ádám Zsuzsát nem, aki dús, nagyerejű, bizsergető hangon szólal meg. Persze előtte még Gyüdi és Banai elbolondoznak a Kártyatercett elejével, osztogatják a lapokat. Ádám szerencsére nem a slágert, a Habanerát, hanem ezt a bonyolult drámaiságú áriát választotta. Tudatos, kihívó, de ugyanakkor babonásan rettegő. Nyomban halljuk mi a különbség egy lírai és egy drámai mezzoszoprán hangja és lelkülete között.

Bónus Gábor lírai tenorja természetesen Ramiróként illúziókeltőbb, mint Joséként a Seguidillában. Baracskai Judit biztos technikával, átütő magassággal tipeg körbe a színen, mint Pillangó, ám hangszíne nem a távoli láthatáron fölbukkanó hajót idézi. Neki egyelőre nem Puccini a legjobb megnyilatkozási lehetősége. De mégis, mégis! Megszólal a zene Gesz-dúrban, a szoprán csak pár hangot énekel, és már nem is az operavizsgán vagyunk, hanem Nagaszakiban, és nem Baracskait halljuk, hanem azt a szerencsétlenül szerelmes japán lányt.

Jönnek gyöngébb, és tehetségesebb énekesek egymás után, de a jelmezes szobor mindig egy csapásra életre kel, magával ragad. Egyes számokban finom irónia bujkál, mert hát micsoda dolog, hogy annyira énekelnek? Amit látunk, Toronykőy lenyűgöző esszéje az operaműfaj lényegéről: megszólal egy akkord, egy hang, és nyomban egy másik világba kerülünk!

Egyben erőteljes tanári útravaló: ezt kell tudnotok, ez a fegyver van a kezetekben, tessék használni! Hittel, felkészültséggel, szívvel, odaadással.

És ne legyenek illúzióitok: sokszor bele kell halni!






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.