Barcelonai Anziksz
Negyedszerre jártam a katalán fővárosban – ám először úgy, hogy csak érdeklődésemnek, kedvteléseimnek megfelelő dolgokkal foglalkoztam.
Négy napba sok, és nagyon-nagyon kevés fér bele.
Megpróbáltam olyan helyeket felfedezni, ahol korábban még nem jártam – így most kimaradt a Sagrada Familia és a Güell-park.
Viszont eljutottam olyan helyszínekre, ahová még sosem.
A Kortárs Művészetek Múzeuma – hm… Az épület impozáns, a kiállítási anyag, maradjunk ennél a kifejezésnél, heterogén. Szoborkompozíció tűzcsapokból, hogy csak egy példát említsek.
A vele átellenben lévő, alkalmi rendezvényeknek helyet adó épületben szerzett tapasztalat még kontroverziálisabb. Ötletes egy, még huszonéves amerikai művész elgondolása – a két épület közötti téren gördeszkázó számos fiatal, no meg a legendás itteni sonka ihlette, sok-sok sonkára illesztett számos gördeszka
Ám, noha nem tartom magam vaskalapúnak, de egy átlátszó plexikalitkában fekvő döglött kutya, oxigénpalackból lélegeztetve, mint műalkotás?
A Katalóniai Nemzeti Múzeum. Pöffeszkedő épületmonstrum, jónéhány lépcsőt kell hozzá megmászni. De a belbecs… Az általam látott legszebb és leggazdagabb szárnyasoltár-gyűjtemény. Gaudi bútorai – na jó, papírkosara a dolgozószobámban nem lenne stílszerű a Cambridge audiómhoz, de talán mégis.
Egy másfél perces, persze némafilm arról a mintegy harmincezer áldozatot követelő vulkánkitörésről, ami Martinique szigetén történt 1902-ben.
Több órás barangolás után fizikailag-szellemileg kifáradva, és majdhogynem könnyeimmel küszködve úgy hagytam el a múzeumot, hogy ide még vissza kell jönni.
Több napra.
Az eklektikus Frederic Marés Múzeum. Gyufacímke-gyűjteményével, korabeli neves színészek, énekesek fotóival, szarvasagancsokkal – amikor egy nagyon gazdag, csiszolatlan ízlésű ember minden olyan tárgyat felvásárol, ami nem megállótábla, vagy hotelszobakulcs.
A Muzsika Múzeuma – de erről külön, részletesebben szeretnék írni.
A Csokoládémúzeum. Európába Barcelonán keresztül jutott be a kakaó. A belépő egy vonalkódos csokiszelet.
És lehetne sorolni. Hajókirándulás a kikötőben. Két csodálatos középkori templom, a Szent Mária Bazilika, és az El Pi.
És sörölhetném tovább. Merthogy Barcelona Dél-Európa egyik sörközpontja lett, szinte hetente nyíló, craftsbeert kínáló pubjaival, ezekről immáron sörkalauz is elérhető.
Ám igazából egy operaelőadás kedvéért, és Plácido Domingo miatt repültem ide.
Verdi: Simon Boccanegra (április 23).
A Gran Teatre del Liceu valóban káprázatos, leégése után pár évvel régi pompájában újjányitva.
És Domingo is káprázatos volt. Láttam a Boccanegrában, még Adornoként a Metben. Aztán, baritenorra váltván, a címszerepben Berlinben, New Yorkban, Milánóban, Londonban, Bécsben.
Ez a barcelonai előadás vegyes érzeteket keltett. Tudom, sokaknak Domingo mai Fachjában nem tetszik, de voltak nála világosabb baritonok is.
A Prológusban éreztem részéről némi visszafogottságot, fojtottságot.
Azt hiszem, ő már régóta nem énekel be – először ezt a Met-es Maurizioja kapcsán gondoltam.
Viszont ha formába jön… A hang még mindig szinte intakt, nem venni észre, mikor vesz levegőt, járása, színpadi játéka nem egy hivatalosan hetvenhatodik évében járó, de sokak szerint 2-3 évvel idősebb emberé.
Bizonyos Davinia Rodrigúez énekelte Améliát. A hölgy, inkább a negyvenet alulról súrolva, mint a harmincat felülről, még mindig dekoratív. Hogy a voce in floribus milyen volt, nem tudom. Most, eufemisztikusan fogalmazva, időnként éles.
Kevésbé udvariasan, a magas hangokon visít.
Fiescoként Ferruccio Furlanetto még mindig elfogadható.
Nem annyira Ramón Vargas. Tudom, ő sok magyar operabarát kedvence, szimpatikus ember, muzikális művész – sajnos, a hang eltűnőben, persze, nem tisztességes egy este alapján ítélni, de a magasságok beszűkültek/eltűntek, a volumen kisebb lett.
Minden elismerés a dirigensnek, Massimo Zanettinek. Vagy húsz éve már átéltem vele Belgiumban egy sistergő Ernanit, vezénylése itt is izgalmas, ha kellett, lírai, ha kellett, drámai volt. Elgondolkodtam, a Boccanegrát, címszerepben Domingóval, láttam, többek között, Barenboim, Levine, Pappano pálcája alatt – Zanetti hozzájuk mérhető, legalábbis ebben a darabban.
José Luis Gómez rendezésére nem írhatom azt, hogy érdektelen. Ez rosszabb volt. Valamilyen fura ötlettől vezérelve tükrök, tükröző felületek között játszatta a darabot. Amélia áriájának éneklése közben fejen állva saját maga felett sétált… Általános iskolai szájbarágós példa, hogy a fináléban a tenger említésekor kék színű reflektor kezdett világítani – és még sorolhatnám a bugyuta, gyerekes megoldásokat.
De visszatérve Domingóra. Az előadás után a Ház vezetősége, a publikum tapsorkánjával kísérve, köszöntötte – abból az alkalomból, hogy a Liceu színpadán ötven!!! évvel korábban lépett fel először.
No comment…
