Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

„Az énekes a lelkéből él…” – Interjú Lukács Gyöngyivel, a Magyar Állami Operaház örökös tagjával, Kossuth-díjas énekművésszel

2015-10-24 15:50:03 - zéta -

Szinte a kezdetektől figyeljük karrierjét, mára a hazai operajátszás megkerülhetetlen oszlopa lett, aki ugyanakkor ritka sikeres nemzetközi pályát futott be. Lukács Gyöngyivel erről a nehéz, de mégis szeretni való pályáról beszélgettünk.

   - Mi volt a legelső zenéhez köthető élményed?

Lukács Gyöngyi Ez az otthonhoz kötődött, mert zenész családból származom több száz évre visszamenőleg. Édesapám hegedűs volt, prímás, édesanyám oldaláról is sok zenész volt a családban. Nagyapám a győri színházban volt koncertmester, rokonaim közt van mások mellett Lendvay József hegedűművész is. A zenében nőttünk fel, mindenki gyakorolt otthon, apámhoz tanítványok jöttek rendszeresen. Talán négyéves lehettem, amikor elmentünk a templomba és én elsírtam magamat az orgonától. Azt hitték, megijedtem a szobroktól, pedig csak a zene szépsége hatott meg.

   - Akkor nyilván a lehető legkorábban kezdtél zenét tanulni is…

Igen. Zenei általános iskolába írattak be és mindjárt jött a hangszer is, zongora. Általános iskola után teljesen automatikusan jött a konzi, majd kikerültem Moszkvába ösztöndíjjal.

   - Abban az időben az énekesképzés egyik világszerte elismert csúcsa a Csajkovszkij Konzervatórium volt. Miért pont oda jelentkeztél, miért nem inkább a Zeneakadémiára? Hogy jutott oda ki egy győri lány?

Tizenhatéves voltam, amikor Jevgenyij Nyesztyerenko kurzust tartott a Zeneakadémián és a győri konzi ének tanszaka kollektíven felutazott az eseményre. Az énektanárom, Schwimmer János (Isten áldja Őt ezért!) rábeszélt arra, hogy én is jelentkezzek énekelni. Az előző évben nagyot nőtt a hangom és én akkor már komoly operaáriákat énekeltem. A Musette-keringővel és egy Csajkovszkij-dallal álltam ki. Nagy sikerem volt és Nyesztyerenko mindjárt utána azt mondta, hogy nekem náluk kéne folytatnom. (Ebből egyébként a Zeneakadémián elég nagy sértődés lett.) Az ötéves ösztöndíj-kérvényt a művelődési minisztérium hagyta jóvá.

   - A család mit szólt hozzá?

Ez az időszak egybeesett nagyon komoly családi tragédiákkal. Akkor veszítettem el édesanyámat is, és ha nincs ez a lehetőség, akkor nem biztos, hogy tudtuk volna finanszírozni a zeneakadémiai tanulmányaimat. A Jóisten akkor a tenyerén hordott. Meg kellett várni, amíg leérettségizzek és mentem.

   - Nyesztyerenkó tanított odakint?

Nem, mert ott az volt a szokás, hogy mindenki csak a saját hangfajába tartozókat tanította, így Ő csak basszusokkal foglalkozott. De fantasztikus nevek tanítottak: Milaskina, Arhipova, Szotkilava, Mazurok, az ember beleszédült abba, amikor kiment egy vizsgára, hogy kik ülnek ott. Rendkívül jó énektanárnőt kaptam, Jelena Sumilovát. Korábban híres énekesnő volt és már épp akkor akart visszavonulni a tanítástól, amikor odakerültem, hiszen már elmúlt 70 éves. Végül azért vállalt el, mert Lukács volt a vezetéknevem. Amikor régen Budapesten szerepelt, szép emlékeket őrzött Lukács Miklósról, aki vezényelte. Én voltam a legutolsó növendéke. Fantasztikus kapcsolatunk volt, nagyon szeretett, egy időben még laktam is nála, a legnagyobb hidegek idején.

   - Most lányodon keresztül van rálátásod a hazai énekes képzésre. Mennyiben volt más ott Moszkvában?

Lukács Gyöngyi
Koncertszerű Traviata a Moszkvai Konzervatóriumban
Teljesen más szisztéma szerint működött a képzés. Nem volt elválasztva az oratórium tanszak, meg az opera. Énekelni tanítottak és ki hogy fejlődött, úgy terhelték. Volt, aki már második évben operákat tanult, s az ötödik évben már mindenki eljutott odáig, hogy színházak szerződtettek minket főszerepekre.

   - Te nyilván a gyorsabb fejlődésűek közé tartoztál, ha már húszévesen be tudtál ugrani egy operaelőadásba. Két év alatt eljutottál oda, hogy nem a legegyszerűbb opera főszerepében közönség elé tudtál állni.

Mostanában felraktam a Facebook-ra egy felvételt, amin 21 évesen a Bajazzók Madárdalát éneklem az Erkel Színházban. Én 10 évesen kezdtem el énekelni autodidakta módon, otthon, kint a szabadban. Már általános iskolában megjegyezte az énektanárnőm, hogy nagyon szépen formálom a hangomat. Kórusban énekeltem, amikor konzis lettem, bekerültem a híres Győri Leánykarba. Szabó Miklós Tanár Úr hamarosan kiemelt szólistának. Nekem nem kellett mondanom, hogy tanuljak, leemeltem a kottát és tanultam. Amikor 15 évesen elénekeltem a Traviata nagyáriáját a saját zongorakíséretemmel, a tanárok megijedtek, hogy ezt nem szabadna. De a hangom, a hangadásom fejlődött, így amikor kijutottam Moszkvába, a tanárnőm azt állapította meg, hogy sokkal előrébb vagyok a korosztályomnál. Olyanokat tanított, amit idehaza alig ismernek, például a fedést. De a legfontosabb, hogy pszichésen készített elő erre a pályára. Volt ott egy operastúdió (állandó saját zenekarral), amiben folyamatosan operákat tanultunk és adtunk elő. A tanárok felelősek voltak a növendékeikért, ha visszaesett valaki a fejlődésben, nyomban elővették a tanárát.

   - Ennek ellenére azért meghökkentő volt, hogy annyira fiatalon a biztos tudás birtokában álltál ki a publikum elé. Honnan volt a szereptudás például a Trubadúrban, amikor beugrottál?

A budapesti Operaházba nem tudtam eljutni középiskolás koromban, de a Győri Nemzeti Színház minden operaelőadásán ott voltam. Fogtam a kottát a konzi könyvtárában és minden szerepet megtanultam. A trubadúrt is azért tudtam olyan jól, mert előtte zsinórban ment a színházban. Így amikor a felkérés jött, nem volt kérdés, hogy én azt tudom, akár úgy is, hogy másnap fellépek benne.

   - Véletlenül pont ott voltam. Akkoriban az volt a szokás, hogy a bejáratnál egy nagy táblára feltették az aznapi fellépők nevét és a társulat minden tagjának volt ilyen műanyag lapocskája. Nos, azon az estén egyszer csak megjelent egy kartonpapír, rajta filctollal a neved. Hogy volt ez?

Pont téli szünet volt, én hazajöttem Moszkvából. Győrben volt egy zeneszerző-tanárom, jóban volt Petrovics Emillel, ő szervezett le hozzá egy meghallgatást. Délelőtt 10-kor beült a terembe Petrovics, Lukács Ervin, Mikó András, Békés András és én bementem. A Traviata nagyáriát énekeltem el, szőröstül-bőröstül, esz’-szel és a Trubadúr-Leonórát. Amikor megkérdezték, hogy hány éves vagyok, Patkó József korrepetitor, aki a zongoránál ült, eljátszotta, hogy leesett a székről. Én csak a döbbenetet láttam rajtuk. Utána én kijöttem a teremből, felültem a vonatra és hazamentem Győrbe. És pár nap múlva jött a telefon.

   - Amikor visszajöttél Győrből az előadásra, mi fogadott a próbán?

Először meg kellett keresni az Erkel Színházat, mert sosem jártam ott. Jött Medveczky Ádám, megkérdezte, hogy tudom-e a darabot. Nem sopánkodott senki, hanem mindenki segíteni akart. A legbüszkébb arra vagyok, hogy Ilosfalvy Robi volt a partnerem. ’Nem baj kislány, csak negyven év van közöttünk…’ mondta és fogta a kezemet az összes közös jelenetben. Végig az előadás alatt ott volt a takarásban (akkor is, amikor lehetett volna az öltözőben) és figyelt. Így kezdődött. És Petrovics onnantól kezdve koncentrált rám és olyan szerepeket adott, amik nekem valók voltak.

   - Mit szóltak mindehhez Moszkvában?

A tanárnőm csak az előadás után tudta meg, annyira gyorsan peregtek az események, hogy nem tudtam Őt értesíteni, de nagyon büszke volt rám. Senki nem tett szemrehányást, hogyan mertem ilyet lépni.

   - Amikor végeztél, szinte automatikusan várt a státusz az Operaházban, igaz?

Én akkor már két évet ösztöndíjasként énekeltem itthon. Ráadásul az utolsó évemben volt egy meghallgatásom Berlinben, ahol társulati tagsággal kínáltak meg. Összefutottam Mikó Andrással, aki kicsit sértetten mondta: ’Magára itthon van szükség, leszerződik hozzánk és majd, mint vendég megy Berlinbe’. És ez nagyon jó volt így, mert biztonsága és hátországa volt az énekesnek. Így hát leszerződtem az Operaházhoz.

   - Valamelyik interjúdban olvastam, hogy az első külföldi fellépésed a Tosca címszerepe volt Baselben…

Igen, beugrás volt persze az is. Akkor énekeltem már a szerepet itthon (22 évesen először, még főiskolásként), egy meghallgatáson előénekeltem a szerepet, majd két hét múlva jött a telefon, hogy azonnal menjek, mert a rendező és a karmester meg akar hallgatni. Ilyenkor nem lehet gondolkodni. Őrült tempóban bedobáltam a holmimat a bőröndbe és rohantam, hogy elérjem a gépet. Úgy estem be Baselben a színházba és már énekeltem is. Megkaptam az előadást.

   - Mennyi idegsejtet vesz ki az emberből egy ilyen helyzet? Egy idősebb pályatársnőd memoárjában olvastam hasonlókat, aki képességeihez mérten kifejezetten rövid pályát futott be. Azt gyanítom, hogy ebben nagy szerepet játszott, hogy nem bírta az ilyen szituációkkal járó feszültséget.

Az erős idegrendszer nagy szerencse ezen a pályán. Nagyon fontos, hogy a tanulási szakaszban pszichésen is megerősödjön a növendék. Én nagyon szerettem a beugrásokat, mert kihívásnak tekintettem őket, mint tulajdonképpen az egész életet. Nálunk a családban engem, mint egy kismajmot, úgy mutogattak. Nyitva volt a kapunk, jött hozzánk rokon, barát, szomszéd, ismerős, bárki, és amikor az édesapám rám nézett, akkor én már mentem is a zongorához. Kisgyerekkoromtól bennem volt, hogy mutatni kell magamat. Ez a szakma erről szól. A beugrások azért voltak nekem fontosak, mert bizonyítanom kellett, elsősorban magamnak. Baselbe is úgy mentem, hogy maradok. És maradtam, aznap délután már próbáltam. Ilyen helyzetben nem engedtem, hogy a fejemet bármi félrevigye. Csak magammal foglalkoztam, én csőlátású művész voltam és vagyok a mai napig is. Ennek a pályának sajátossága, hogy piac van, viszik az impresszáriók az énekest, ha megfelel. Mostanában eluralkodtak olyan abnormális trendek, hogy mindenki fiatal legyen és modell alkatú, olyan megkeresésekről hallani, hogy 24 éves, karcsú Turandotot hívnának és hasonlók. A hang szinte csak másodlagos. Itt csak egészséges idegrendszerrel lehet talpon maradni. Felkészülten kell várni a lehetőségeket.

   - Mi volt az a pont, amikor úgy érezted, hogy elkapott a gépszíj a nemzetközi karrieredben?

Nagyon gyorsan jött, mert nem kellett a kis színházakat végigjárnom, bár ez minden énekesnél másképp alakul. Basel után már a berlini Deutsche Operben énekeltem. Még le se ment az előbbi Tosca-sorozat, amikor szóltak, hogy várnának Desdemonára. Oda viszont már nem kellett előénekelnem sem, Rafael Frühbeck de Burgos úgy hívott oda, „hallomás után”. Berlinnel szinte párhuzamosan debütáltam A trubadúrral Hamburgban. Egy énekes onnan tudja lemérni, hogy jó-e, ha visszahívják. Volt, hogy még csak próbáltam, de már lekötöttek a következő feladatra. Hamburg után pedig London következett, azután már San Francisco és utána a MET. Rettentő gyorsan beindult az egész.

Lukács Gyöngyi
Alexandru Agachéval a Macbethben
   - Itt Budapesten viszonylag fokozatosan követték a szerepeid egymást, Trubadúr, Traviata, Amélia a Simon Boccanegrában. Tosca is a kelleténél talán előbb érkezett, de külföldön egymás után kaptad a nehezebbnél nehezebb feladatokat. Nem jött túl korán, mondjuk a Lady Macbeth szerepe? Mennyi idős voltál akkor, huszonhét talán?

De, korán jött, huszonnyolc voltam, gondolkodtam is, elvállalhatom-e? Hogy visszamondjam-e a Covent Garden-t vagy ne. Ez nagyon nehéz kérdés, mert van úgy, hogy visszamondok egy felkérést és onnan nem kapok több lehetőséget. A színházak nem szeretik a visszautasítást. Szinte alig múlik valami rajtunk, énekeseken. Amikor én kezdtem a pályát, már akkor is látszódott, hogy a rendezői „terror” és az impresszáriók hadakozása félreviszi a szakmát, mára ez teljesen egyértelművé vált. Ma már nem annyira az éneklés és a hang minősége számít vagy legalábbis csak elenyésző százalékban. De a kérdésre visszatérve, akkor, egyeztetve az impresszáriómmal, elvállaltam az előadást. Az a Macbeth-előadás a Covent Gardenben nagyon sokat lendített a pályámon, mert London egy nagyon-nagyon fontos hely. Nem véletlen, hogy milyen kevés magyar jutott el oda vagy például San Franciscóba.

   - Ennek okait érdemesebb lenne mélyebben vizsgálni.

Sokan vannak helybeliek, kevés az előadás és tetszik, nem tetszik, a nemzetiség számít. Nekem nagyon sok mindenkit le kellett énekelnem ahhoz, hogy ezekre a helyekre bejuthassak. Ha mellettem állt a „versenyben” egy olasz vagy egy amerikai, akkor nekem feltűnően jobbnak kellett lennem, hogy ne őket hívják. Egy jól csengő olasz név birtokosa helyzeti előnnyel indul ebben, őt könnyebb eladni ismeretlenként, mint engem. Ez igazságtalan dolog, de így van. Az is hozzá tartozik, hogy ha megszeretnek valakit, akkor a nemzetisége a későbbi generációkra is segítően hat. Én már jónéhány évvel Ilosfalvy után debütáltam San Franciscóban, de az igazgatótól, a rendezőtől a dramaturgig mindenki üdvözletét küldte neki. Nehéz ezt kimondani, de azt is tudni kell, hogy egyfajta „maffiaként” üzemelnek a legnagyobb házak, ahova egy kis náció tagjaként nem könnyű bekerülni.

   - Meglepően korán, mindenesetre a pályád korai szakaszában vállaltál két gyereket. A menedzserek gondolom, nem örültek. Sok énekesnő a karrierjét félti ilyen helyzetben. Te hogy voltál ezzel?

A gyerekvállalás nálam elvi kérdés volt, soha eszembe sem jutott, hogy ne legyen, s ha valamiért nem szülhettem volna, biztos, hogy az örökbe fogadást választom. Egyszerűen nem tudtam elképzelni gyerek nélkül. Az anyaságot nem helyettesítheti az opera. A második kislányomat a pályám csúcsán szültem, de egy pillanatig sem merült fel, hogy ne vállaljam. Persze, le kellett mondani egy turnét a Scalával, de amikor már fél éves volt a gyerek, akkor pont hozzájuk mentem először egy Álarcosbálra, persze úgy, hogy vittem a gyereket. Voltak szerződések, amiket le kellett mondani és tombolt az impresszárió, de úgy érzem, nem maradtam le semmiről.

   - Van, aki azzal rontja el a későbbi pályáját, hogy már akkor elkezd énekelni, amikor a hormonok még nem álltak helyre a szülés után.

Még erre is felkészítettek Moszkvában, hogy ebben az időszakban nem szabad énekelni és arra is, hogy a visszaállás csak fokozatosan történhet. Van erre kidolgozott metódus, amit én szóról szóra betartottam mindkét alkalommal. Először nem volt annyira nehéz, mert nem volt annyi feladatom, de másodszorra bizony nagyon szorongattak.

   - Az utazó világsztárok élete és a családi élet önmagában is elég ellentmondásos…

Az utazós énekléssel nehéz összeegyeztetni a párkapcsolatot, sokunknak ment szét kapcsolata, sokaknak romlott meg a viszonya a párjukkal és a gyerekeikkel a hosszú-hosszú távollétek alatt. Én arra mindig nagyon ügyeltem, hogy a lányaim, amikor csak lehet, velem legyenek. Kikértem az iskolából őket, voltak magántanulók is egy időben. Ráadásul nem voltak nálunk nagyszülők, így bébiszitterek váltották egymást, itthon és külföldön. Még Japánban is kerítettünk magyarul beszélő segítséget. De a nehézségek ellenére sem bántam meg a gyermekvállalást. Vannak magyar és külföldi példák, amikor egy fantasztikus énekesnő gyermek nélkül öregszik meg, nagyon megbánja.

   - Menjünk még vissza a pályakezdésre. Hogyan fogadták a pályatársnők a váratlan felbukkanásodat?

Ma már sokukkal jóban vagyok, de akkor ők a pályájuk csúcsán voltak 35-40 évesen, volt, hogy megkeresték a Petrovics utáni igazgatókat, hogy én csak várjam ki a soromat, ne adjanak szerepet vagy csak alig-alig. És volt olyan év, amikor alig kaptam csak néhány matiné előadást. De ezt is megmondta előre a tanárnőm és bejött. A láng bemutatója után különösen, ami igazán kirobbanóan sikerült. Kicsit ennek is köszönhetem, hogy a nemzetközi karrierem beindult, mert én elkezdtem nézelődni, hiszen volt időm. Előéneklésekre jártam és viszonylag gyorsan eredményre vezetett.

   - Volt ilyenre néhány sztori a magyar operai múltban is… Elsőre Koréh Endre jut eszembe…

Ezzel én nagyon nem értek egyet. Ha hallok valakit, aki tetszik, akkor bizony odamegyek gratulálni neki, akkor is, ha az én hangfajom. Ha féltehetség más úton próbál érvényesülni és ennek helyt is adnak, az nagyon tud bántani, de a tehetségeket elismerem.

   - Majd szép lassan mégis visszatértél…

Lukács Gyöngyi
Staatsoper, Tosca
Az Otellóval. Oberfrank Géza látott engem Berlinben, a Deutsche Operben nagyon nagy sikerem volt. Ennek nyilván volt szerepe abban, hogy a Vámos-féle produkcióban 1994-ben Tokody Icával mi énekeltük Desdemonát. Mert hiába ment odakint a pálya, nekem fontos volt, hogy itthon is felléphessek. Ezt mondtam Vámos Lászlónak is. Nem akartam odakint leélni az életemet és nyugdíj előtt hazajönni, verni az asztalt, hogy ismerjenek el. Én párhuzamosan szerettem volna a pályámat futni, ami végül sikerült is, olykor borzasztó nehéz egyeztetési problémákat okozva.

   - Végül is sokszor akarat kérdése csak – mindkét fél részéről…

Mindenre volt példa. Előfordult, hogy a kinti kolléganőmet kértem meg cserére, hogy itt lehessek. Vagy amikor a Kisvárosi Lady Macbeth bemutatóra készültünk, Japánban volt premierem és Petrovics Emil (akkor fő-zeneigazgató volt) inkább halasztotta a pesti bemutatót. (’Maga nélkül nem mutatjuk be…’ – mondta.) De ezt a hozzáállást az impresszáriók nem nagyon díjazták.

   - Kezdetektől fogva Verdi-Puccini énekesnek könyveltek el. Nyilván nem először teszik föl a kérdést: Wagner? Egy korábbi interjúdban mondtad is, hogy nem illik a temperamentumodhoz a Wagner-hősnők halvérűsége. Tudom, pár éve nagy sikerrel énekled Sentát. Még most is úgy gondolod, hogy távol áll Tőled a német repertoár?

Most már nem annyira. Olaszosan énekeltem a Sentát is, amit sokan elfogadtak, a tavalyi évadra sikerült beénekelni a szerepet. Ráadásul ez Wagner legolaszosabb operája. Szóval barátkozom a gondolattal. Elza nem hiszem, hogy nekem való lenne, de Ortrud annál inkább. A Senta tanulása közben azt éreztem, hogy Wagnerhez kell egy időnek eltelnie, legalábbis nekem. Volt előttem rossz példa, amikor külföldi kolléganő, amikor elkezdett énekelni, megmozdult a hang és a korábbi szerepeit nem tudta énekelni. Féltem. De most úgy érzem, hogy már megértem Wagner hősnőire.

   - Lado Atanelli, Thomas Hampson, Anthony Michels-Moore, Sherill Milnes, James Morris, Leo Nucci, Juan Pons, az egyik név nagyobb, mint a másik, s ráadásul mind bariton. Éppúgy, mint a párod, Alexandru Agache. Mennyivel másabb Agache színpadi partnerének lenni?

Nagyon sokan mondják, hogy amikor ketten éneklünk, akkor más dimenzióba kerül az előadás, például a Tosca második felvonásának történéseit egészen más mellette megélni…

   - Pedig az nem egy szerelmes jelenet…

Emlékszem, amikor először énekeltem vele külföldön, A trubadúr ment. Amikor ugyanazon produkció másik szériájában másokkal léptem föl (akik szintén nagy nevek voltak), kiderült, hogy az az atmoszférateremtő erő, amit Ő tudott felmutatni, másoknál nem jelent meg. Lehet, hogy furcsa az én számból, de nagyon nagy énekes és a kollégák imádnak vele énekelni. Mindig, mindenkinek segíteni akar, igen kollegiális partner. A hangminőség az egy dolog, de ez egy összetett szakma, sok minden hat a nézőre. A Bánk bánban nála lehetett legjobban érteni a szöveget. Nagyon jó vele fellépni és persze előadásainkon ott van az a plusz is, ami abból jön, hogy szeretjük egymást.

   - A családban nem ketten vagytok énekesek, hanem ott van a feltörekvő nemzedék, hiszen a nagylányod is annak készül. A pályaválasztásban nyilván óhatatlanul közrejátszott a Te példád.

Lusine lányom kiskora óta ebben él. Operaházakban nőtt fel, már négy-öt éves korában türelemmel végigülte a hosszú próbákat. Már az általános iskolában minden ünnepélyen szerepelt, legyen az karácsony vagy anyák napja. 12 esztendős volt, amikor előállt azzal, hogy Ő is ezt szeretné csinálni. Nem kényszerítettem a pályára és le se beszéltem róla. Sok kollégánál látom, hogy szeretné, ha a gyermeke ezt a pályát folytatná, még akkor is, ha tudjuk, hogy ez egy elég bizonytalan kenyérkereset. Bizony az a gyakoribb, hogy a gyerek nem örökli a szülő képességeit. Én csak azt vártam meg, hogy lesz-e hangja. Amikor azt láttam, hogy komoly hang van készülőben, akkor kezdtem el támogatni. Nagyon ambiciózus, minden idejét ennek szenteli. Most utolsó éves az opera tanszakon.

   - A környezete mit szól hozzá, ha sikere van? Nem mondják, hogy csak azért, mert a Lukács Gyöngyi lánya?

Nem mindenki örül annak, hogy Ő énekel, kapunk elég sok gáncsot. Mert van énekesgyerek, aki korántsem annyira eredményes a tanulmányaiban. Az én lányom individualista, néha kikéri a véleményemet, de van neki tanárnője, Marton Éva, értelemszerűen hozzá fordul. Ha minden jól megy, akár nagy jövő is várhat rá, mert megvan ehhez az alapkészsége.

   - Írtam az év végi vizsgaelőadásukról, Lucine azon kevesek közé tartozik, akinek komoly matéria áll rendelkezésére. Most már kicsit az Ő felelőssége, hogy mire jut vele.

Lukács Gyöngyi
Barcelona, Turandot
Nem irigylem a mai nemzedéket. Ha egy rendező azt mondja, hogy nem érdekli, hogy az illetőnek mi áll jól, mert az ő koncepcióját kell megvalósítani, akkor azt meg kell tenni, akármennyire káros. Sokszor a karmesterek is asszisztálnak ehhez, mert mindenki félti a megélhetését. Ez a hangképző énektanároknál is így van. Nekik meglegyen a munkájuk. Hogy a növendékkel mi lesz, sokszor nem érdekli őket. Itt visszatérnék a saját tanulmányaimhoz. Nálunk Moszkvában nagy rosta volt, de rendkívül lelkiismeretesen bántak velünk és végül szinte mindenkiből énekes lett.

   - A kisebbik lányoddal mi a helyzet?

Ő is konziba szeretne menni, nagyon szeret énekelni, van is hangja. Most egyelőre nálam tanul. Ráadásul nagyon szép, hiszen modellkedik is, aminek én nagyon nem örülök. A divatbemutatók világa nem az enyém.

   - Hogy látod erről az oldalról a mostani énekes-képzést?

Ha szétnézünk a világban, azt látjuk, hogy a nagy énekmesterek kihaltak és az utánuk jövő generáció messze nem olyan eredményes. A pályák jelentősen lerövidültek, ismerünk 5-6-8 éves karriereket, már nem jellemző, hogy valaki 25-30 évet töltsön az élvonalban. Ahhoz, hogy valaki hosszabb időt vezető énekesként legyen jelen ebben a szakmában, ahhoz biztos technika kell. Mindenki látja, hogy gond van és kérdezi, hogy miért. És ráadásul azzal, hogy társulatok szűnnek meg és a fiataloknak esetleg elmegy a kedve attól, hogy erre a bizonytalan pályára menjenek. Olyan ez most, mint a kutya vacsorája. Sokszor hivatkoznak arra is, hogy ez egy olyan szakma, amelyik gyilkolja egymást. Pedig a tehetség a tehetséget elismeri, még akkor is, ha riválisak. Guleghinánál nehezebb embert keveset ismerek, sokszor voltam vele lekettőzve és még Ő is tudott elismerően szólni. Általában a tehetségtelen nem ismeri el a tehetséget, mert irigy.

   - Menjünk vissza a Te pályádhoz! Amikor bemutatkoztál, lírai spinto hangnak hallottalak jó koloratúrkészséggel, de már akkor izgalmas sötét színek voltak benne, majd előbb-utóbb beszippantottak a drámai szoprán feladatok. Már a Traviatádon a drámai oldalt éreztem erősebbnek, ami azért nem okozott gondot, mert én még Déry Gabriella Traviata-lemezén nőttem fel. Utána ez felerősödött. De biztos volt olyan szerep, ami emiatt elment melletted…

Általában az énekesek drámaibb szerepekre törekednek, de nálam fordítva volt. Nagyon szerettem volna lírai szólamokat énekelni. Bohémélet-Mimit például, ami kimaradt. Hamburgban beugrottam Angelika nővért énekelni (ami annyira nem is lírai, főleg a végén), de nem lett máshol folytatása. Hamburgban később is sokszor felléptem, de már csak drámai feladatban. Énekeltem Pillangókisasszonyt is, ami az első két felvonásban kifejezetten lírai. Ez lírai-drámai alternatíva egyébként nem feltétlenül hang, hanem habitus kérdése is. Én a drámai szerepekben éreztem magamat jól.

   - Facebook-oldaladon pár hete Magad jelentetted be: könyvet írsz. Mondanál erről többet?

Nekifogtam az életrajzomnak, mert nem szeretném, ha más írná meg. Őszinte lesz, annyit ígérhetek. Nagyon sok hasonlót olvastam és azt látom, hogy amikor az érintett művész maga írja a memoárját, az a legtisztább, a legőszintébb. Én ilyet szeretnék. Nemcsak a jó dolgokról fog szólni, hanem a kudarcokról, a nehézségekről is. A mi pályánkon nincs olyan, hogy minden tökéletes volt, mindig sikerem volt, mindig ünnepeltek. Le fogom írni a pálya árnyoldalait is, olyanokat, amelyeket mások nem nagyon mertek leírni. Alexandru mondta egy interjújában, hogy amikor jönnek a sikerek, nagyon kell vigyázni, hogy az ember ne váljon szörnyeteggé. Nagyon sokaknál bekapcsol a rendszer, hogy bármi áron akarják azt a karriert. Nekem ez a bármi áron, az sose ment. Bizonyos határokon túl nem kötöttem kompromisszumot. Sosem használtam a testemet az előrejutáshoz, s volt, hogy szállodát kellett cserélnem a zaklatások miatt. Sokkal nagyobb karriert csinálhattam volna ilyen áron, de szerintem az sem kevés, amit egyenes úton elértem. Az énekes a lelkéből él…






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.