Bejelentkezés Regisztráció

Kommentár

Érzelmes nekrológ Jelena Obrazcova halálára (1939-2015)

2015-01-13 15:04:50 - ppp -

Jelena Obrazcova Nekrológot írnom Jelena Obrazcováról a világ legegyszerűbb dolga lenne, hiszen számtalan emlék köt hozzá — felejthetetlen és kitörölhetetlen emlékek. Ettől azonban rettenetesen nehéz is a feladat, mert ezek az emlékek oly elevenek, annyira mélyek és személyesek, hogy szinte lehetetlenné teszik a tárgyilagos emlékezést.

Egy írás konklúzióját talán helyesebb lenne végkövetkeztetésként, befejezésül megfogalmazni, én mégis rögtön és azonnal, itt az elején szeretném leszögezni, mit jelentett, mit testesített meg számomra Jelena Obrazcova: az operát, mint életem szenvedélyét és szerelmét.

Ha Obrazcova művészetét csak hangi szempontból vizsgáljuk, megállapítható hogy hangmatériája kétségtelenül a világ páratlan hangjainak egyike volt. Fénykorában majdnem három oktávon szólt egyforma szépséggel, erővel, fénnyel és sűrűséggel. Magas regisztere lehetővé tette, hogy drámai szopránokat megszégyenítően énekelje Lauretta, Tosca, Gioconda vagy Maddalena áriáit. Mély hangjain szinte bassziális színnel és erővel tudott megszólalni és a kettő között ott volt a világ legfantasztikusabb középregisztere, amely például Delila Csókáriájának hihetetlenül érzéki, felkavaróan izgalmas és erotikus, valóban utolérhetetlen interpretációját tette lehetővé.

Obrazcova művészetének ezek a hangi adottságok jelenthették volna akár a teljességét is és már ez se lett volna kevés. Ő azonban ezeket a hangi eszközöket operaszínpadon tényleg szinte soha, senkitől nem tapasztalható intenzitású kifejezéssel ötvözte. Hála prózai színésznőhöz méltó játékkészségének és annak a valószínűleg félig ösztönös, félig tudatos hozzáállásnak, hogy mindig mindent a maximumon, nem száz, hanem ezer fokon égve csinált.

Ettől sosem csak egy énekesnőt látott az ember, aki kitűnően énekel, nagyszerűen játszik, hanem egy igazi természeti jelenséget. Hatása a nagy szenvedélyek pillanataiban egy tájfun erejével söpört végig a termen és a néző, hallgató lelkén egyaránt.

Aki őt látta színpadon, az tanúja lehetett, hogy égeti el magát egy művész nyilvánosan, hogy oldódik fel először teljes személyisége a szerepben, majd pedig hogyan semmisül meg, mint egy máglyára vetett, boszorkánynak kikiáltott fiatal nő a nyilvános elégettetésen. És valóban, volt is az embernek ilyen érzése gyakran, hogy amit lát, az nem is emberi jelenség: bizonyos értelemben valóban egy boszorkány, vagy még inkább egy varázslónő mágiájának volt tanúja.

Obrazcova imádta Budapestet, a budapesti közönséget, nyilatkozatában ezt többször el is mondta, a budapesti közönség pedig rajongva imádta Őt. Ennek köszönhetően a 70-es évek elejétől nagyon sokszor, néha évente több alkalommal is jött operaelőadásokra, koncertekre. A rendszerváltás előtt kulturális csere keretében (ahogy ezt akkor nevezték) Froszja, Carmen, Eboli, Amneris, Santuzza, Marina jelmezében aratott tomboló sikereket — egy barátom azt mondta, hogy miatta érdemes volt még a szocializmust is kibírni — de a rendszerváltás után is többször, néha félgázsiért is.

Mert mint maga mondta egy interjúban: ha Budapestről van szó, nem számít mennyit fizetnek. Amit olykor nem kapott meg gázsiban, azt megkapta tapsban, virágban és főként szeretetben, hódolatban. 1996-os zeneakadémiai ária- és dalestje végén már majdnem a fél műsort újra elénekelte ráadásként, de a közönség még mindig nem engedte volna el. Ő torkára mutatott, és hang nélkül azt mondta olaszul: non possopiú! (Nem bírok többet.) A közönség pedig felállt – soha ilyet nem láttam addig — és teljesen előre jött, körülállva, szinte körülölelve a pódiumot, az énekesnőt, így vett tőle búcsút egy utolsó ünnepléssel.

Nem tudom felsorolni legnagyobb élményeimet, mert nekrológot írok, nem regényt. De annyit mondhatok, hogy nem volt olyan este, előadás vagy koncert, amelyről a mai napig ne őriznék valami felejthetetlen emléket és nem is csak hangi emlékeket. Nem adta meg könnyen magát, a 80-as években ünnepelt sztárként, akinek lábai előtt hevert a világ, nem hatódott meg különösebben a rajongók hadától és lelkesedésétől, az öltözőben autogramosztáskor nem volt bűbájosan kedves, inkább csak kimérten udvarias, de mikor már idősödött, a pálya is lehajló ágba került, annál jobban megbecsülte azt, akin látta, hogy valóban szereti.

Én pedig nem szerettem, hanem imádtam! Jelena, az én drága Jelenám, ahogy mindig emlegettem, bűvös lényének, személyiségének emlékeit dédelgetem most magamban és felvételeit kábultan újrahallgatva, ezeket látnám magam előtt ismét, ha a könnyektől látnék valamit. Nem látok semmit, a világ eltűnt, de az ő arca, mosolyai, pillantása átsejlik a könnyeken is, mintha a messzi távolból búcsút is intene egyben.

Búcsúzom most Jelena Obrazcovától, életem egyik meghatározó személyiségétől, mert búcsúzni kell. Elment, itt hagyta ezt a világot, de számomra nem halt meg. Múlt időben írtam róla, pedig jelen időben kellene.

Mert él. Él felvételei által, melyekből, Istennek hála, maradt fenn bőven. És az operai fórumok tanulsága szerint él mindazok emlékében, szívében, lelkében is, akik hallották, látták valaha. Ezt az írást most leteszem elé, mint egy utolsó virágcsokrot, és ahogy mindig, a lábai elé borulok egy kézcsókra.

Isten áldjon, Jelena, Nagy Királynő! Nyugodj békében!






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.