vissza a cimoldalra
2021-10-27
részletes keresés    Café Momus on Facebook
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Kiemelt fórumaink
Opernglas, avagy operai távcső... (21107)
Kedvenc felvételek (271)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62728)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7596)
Társművészetek (2469)
Élő közvetítések - HAANDEL emléktopik (8649)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (5134)
Milyen zenét hallgatsz most? (25096)
Kedvenc előadók (2872)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2387)
Momus társalgó (6360)
Haladjunk tovább... (230)

Olvasói levelek (11816)
A csapos közbeszól (98)
Legfrissebb fórumaink
Operett, mint színpadi műfaj (4965)
Edita Gruberova (3143)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4911)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2910)
Momus-játék (6101)
Fiatal művészeink hazai és nemzetközi sikerei (339)
Bruckner (657)
Chopinről - mélyebben (424)
Wagner (2687)
A nap képe (2295)
Franz Schmidt (4027)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2293)
Eiffel Műhelyház (596)
Pantheon (2983)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1498)
Cziffra György (118)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43
számlaszám:
11711003 20016193

apróhirdetés feladása:

Nagyszerű évadnyitó, szépséghibákkal I. – Mascagni és Leoncavallo egyfelvonásosai az Operaházban
- ppp -, 2014-09-19 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat
Nagyszerű évadnyitó, szépséghibákkal I. – Mascagni és Leoncavallo egyfelvonásosai az Operaházban

Mascagni és Leoncavallo egyfelvonásosai az Operaházban 2014. szeptember 11./13./16.
Magyar Állami Operaház

Pietro Mascagni: Parasztbecsület
Turiddu - Kamen Chanev
Santuzza - Lukács Gyöngyi
Lucia - Balatoni Éva
Alfio - Alexandru Agache
Lola - Heiter Melinda

*

Ruggero Leoncavallo: Bajazzók
Canio - Kamen Chanev
Nedda - Rost Andrea
Tonio - Alexandru Agache
Beppo - Szappanos Tibor
Silvio - Nagy Zoltán

Magyar Állami Operaház Zenekara
vez. Pinchas Steinberg

Az Operaházban 2013 húsvétján koncertszerűen előadott Parasztbecsület már jelezte, hogy a társulatban „benne van” a lehetőség a darabnak egy nagyon jó színpadi előadására is. Tavaly áprilisi írásomban javasoltam, hogy a színház hozza ki az utóbbi években sajnálatosan mellőzött népszerű darabokat, különösen azért, mert a főszerepek nagyon jól kioszthatók. Az akkori karmestert, Ács Jánost minden szempontból alkalmasnak találtam arra, hogy egy későbbi produkció zenei motorja legyen. Nos, az Operaház megfogadta a javaslatot, de csak félig: a Parasztbecsület-Bajazzók színre került, de karmesteréül a Filharmóniai Társaság elnök-karnagyának időközben megválasztott Pinchas Steinberget jelölte ki.

Steinberg hegedűművészként kezdte zenei pályáját, de már közel negyven éve karmesterként tevékenykedik. Nemzetközileg jól ismert, megfordult lényegében mindenütt, de legalább annyira hírhedt, mint híres dirigens, akinek számos nemzetközi konfliktusa ismert a szakmában. Budapesten sem hazudtolta meg önmagát, híre járt, hogy színházunkban is sikerült összerúgnia a port mindenkivel, akivel csak lehetett. Jómagam úgy gondolom, hogy egy művészt művészi produktuma minősít, az, hogy hány és milyen hangulatú próbával viszi keresztül akaratát, nem tartozik a közönségre. A közönséget a minőség érdekli, az, hogy mit hall az árokból, mit hall a színpadról: egy új produkció dirigensi munkáját annak alapján ítéli meg.

Mit lehet tehát mondani Pinchas Steinberg munkájáról? Az eddigi főpróbák és előadások alapján, pár alkalommal egészen közelről figyelve, leszögezném, hogy amit hallottam, az zenei szempontból abszolút minőséget képvisel, mindenekelőtt a zenekar játékát illetően. A hangzás kidolgozott, árnyalt és szép, különösen a vonóskaré, amely ritkán hallott erővel, fénnyel, tömörséggel, gyönyörűen szól. Ebből is egyértelműnek látszik, hogy Steinberg inkább zenekari, mint operakarmester. Elemében leginkább akkor van, mikor a színpad, az énekesek és kórus nem zavarja, illetve amikor nem akarja őket irányítani. Steinberg a valamikori autokrata karmester típusát képviseli, első hangtól az utolsóig szigorú és félelmetes arccal irányítja együttesét, elégedetlenségét azonnal kifejezésre juttatja egy gesztussal vagy mimikával. Hirtelen, többnyire túl kései beintései is oly ijesztőek, hogy csodálom, énekesei egyáltalában meg tudnak szólalni, és nem akad torkukon a hang. Ezért van az, hogy a szólisták többsége meredten figyeli, nehogy elveszítse vele a kontaktust, és egy hirtelen tempóváltása miatt szétmenjen színpad és zenekar. A merev koncentráció miatt igen nehéz a színészi játék, majdnem lehetetlen az átélt alakítás, ennek tudható be, hogy az egész előadásból hiányzik a verizmus hangulata és szenvedélye. Minden előadáson érzékelhető volt, milyen feszülten, sőt ijedten figyeli a kórus is, amely mindig ugyanazon a pontokon nem tudta követni a szokásostól eltérő, hajszolt tempóit. Steinberg manualitása is problematikus: keze után játszani igen nehéz, mert nem világos, alig vagy egyáltalán nem „taktíroz”. Időnként emlékeztet Solti György nem éppen szokványos dirigálására — persze a mester karizmatikus kisugárzása nélkül. Steinberg, mondhatnánk némi iróniával, karizma helyett a karizmával vezényel, sokszor határozottan az össze-vissza kalimpálás benyomását keltve.

Ilyen hangulatban az együttműködésben való művészi alkotás nehéz, és bár ez a karmesteri attitűd elfogadható volt Toscanini idejében, a mai világban a legkevésbé sem az. Így talán érdemes feltenni néhány messzebbre vezető kérdést. Hiba volt Pinchas Steinberget erre a produkcióra felkérni? Mivel a házban dolgozó karmesterek közül hármat (Medveczky, Kovács, Kesselyák) leszámítva valószínűleg senki nem tudta volna sem így, sem jobban megcsinálni, a válaszom: nem. Ha azonban azt kérdeznék, hogy szüksége van-e a Háznak Pinchas Steinberg állandó opera-dirigensi munkájára, nem csak egyetlen produkcióra, hanem zenekarnevelésre, társulatépítésre úgy, ahogy az egykori nagy vendégkarmesterekre; szükségünk van-e Failoni-, Klemperer-, Gardelli-, Patané-, Szimonov- vagy Saccani-korszak után egy Steinberg-korszakra is, a határozott válaszom: nincs.

Steinberg tevékenysége a szokottnál sokkal erősebb befolyással volt az énekesek produkciójára is, amint arra fentebb a színészi alakítás behatároltságát illetően utaltam. Zenei értelemben a legnehezebb helyzetbe érzésem szerint Lukács Gyöngyit hozta, akit az általam jól ismert és elismert alakításától eltérő Santuzza megformálására inspirált. Inspirált vagy kényszerített, ezt kívülről nehéz teljes biztonsággal megállapítani, de az egyértelmű, hogy a szerep első felében minden eddiginél pasztellesebb hangi megoldásokat hallottunk. Lényegében az áriáig bezárólag, a kottának megfelelően, de az előadási tradícióktól nagyrészt eltérően, rengeteg a piano tónus, a korábban robbanó erejű frázisok, csúcshangok is egyfajta visszafogottsággal szólalnak meg. Ez a Santuzza csak a Turidduval énekelt kettősétől, annak első percétől kezdve robban és nyílik ki, a szeretett, de hűtlennek vélt férfi közelsége szabadítja ki a karmester és részben a rendező által rákényszerített béklyóból.

És onnan már nincs is megállás: telt és hatalmas hangon énekel, szenvedéllyel játszik a két nagy kettősön keresztül a rövid, rendezésileg előnytelen, de hangilag kitűnően megoldott fináléig. Ilyeténképp Santuzza a szerep első felében, a személyiség hallatlanul erős kisugárzása ellenére hangilag nélkülözi Lukács Gyöngyi korábbi alakításainak primer verizmusát, de a második felében elsöprő színészi és vokális erővel kiegészülve összességében szélesebb életutat jár be, a korábbiaknál árnyaltabb, komplexebb karaktert mutat be. Hogy ez a megoldás teljes mértékben megfelel-e Lukács Gyöngyi elképzelésének, azt csak egy másik, kevésbé doktriner karmester keze alatt játszva és énekelve fogjuk megtudni, remélhetőleg minél előbb.

A két opera tenorfőszerepében Kamen Chanevet láttuk és hallottuk. Azonnal rögzíteném, hogy semmilyen értelemben nem tudok egyetérteni az énekest ért bírálatokkal. Kétségtelen, hogy játéka nem a mostani divatos operasztárok valódi (vagy csinált) szenvedélyességével hat. Chanev a régi korok tenoristáira emlékeztet, akik elsősorban és mindenekelőtt éneklésükkel hatottak. Márpedig Chanev kitűnően énekel, hibátlan olaszos énektechnikával, a 2010-ben nálunk énekelt Cavaradossija óta óriásit fejlődve. Halálosan biztos és fényes a magas regisztere, középhangokon is sokat erősödött, legfeljebb a szerep mély hangjain mutat hiányosságokat, de ez egy tenor esetében véleményem szerint bocsánatos bűn. Nem is lenne semmi baj, ha nem kellene mindkét szerepet énekelnie, ami már sehol a világon nem szokás, és korábban is kivételes alkalmakkor fordult csak elő.

A nagy tenorok énekelték mindkét szerepet, de csak nagyon ritkán egy estén mindkettőt. Nem véletlenül: a két szerep nagyon eltér egymástól, tulajdonképpen két különböző hangot kíván. Chanev kitűnően érzi magát Turiddu magasabb fekvésű szólamában, de Canio mélyebb, baritonfekvés felé tendáló, az otellói érzelmi kitörésekhez otellói hangsűrűséget és volument kívánó szólama részben ma még nem az övé. Így kiváló Turiddu ő, de Canióként csak maximum jónak mondható. Sajnos a premieren, a Pagliacci commedia dell’arte részében, az énekeseket akusztikailag elképesztően rossz helyzetbe hozó díszlet és a megváltozott akusztikai viszonyokra zenekarával egyáltalán nem figyelő dirigens miatt le is fáradt. Ez a korábbi próbákon és a későbbi előadásokon nem volt tapasztalható. Mielőtt bárki bírálná Chanevet, szeretném emlékeztetni, hogy az egész világ operakínálatában is igen kevés ilyen színvonalú tenort hallani, kis hazánkban pedig sajnos senki nem lenne alkalmas ezeknek a szerepeknek még csak megközelítő szintű eléneklésére se. A bolgár tenor szerződtetése nagy nyeresége volt a premiernek, és szívből remélem, hogy a színház későbbi produkcióinál is gondolni fognak rá, mert az olasz repertoárban kincset érő énekes.

A két tenor szerepet ugyanazzal az énekessel énekeltetni kockázatos megoldás, a két bariton szerep ellenben nagyon is jól megfér egyazon torokban. Alexandru Agachét most már nyugodtan tekinthetjük a színház állandó énekesének, a magyar operakultúra részének. A miénk. Mint írtam, semmiképp nem lenne örömteli esemény, ha operaházunkban egy Steinberg-korszakról kellene értekezni, ám annál nagyobb öröm, hogy beszélni lehet Agache pályájának új, budapesti időszakáról. Aki ismeri karrierjének korábbi szakaszaiban készült felvételeket, tudhatja, hogy itt nálunk jutott el igazi művészi virágkorába, vokális értelemben is abszolút zenitjére. Amit most a két szerep alakításával nyújt, igazi énekesi és színészi remeklés. Alfióként egyszerű eszközökkel, de egyértelműen mutatja be a falu erős emberének látszó fuvarost, noha a darabban jelzett szakmájára most semmi utalás nincs, annál félreérthetetlenebb a figura maffiavezérként, a falu „Don Alfiójának” való beállítása.

Agache minden színrelépése hallatlan energiával, inspiratív erővel is bír, Santuzzával énekelt kettőse az este legerősebb vokális, Neddával énekelt kettőse legerősebb drámai pillanatát teremti meg. Alfióként lényegében egy színnel dolgozik, de Tonióként szinte sziporkázik, megszámlálhatatlan apró gesztussal, jelzéssel mutatja be a bamba ostobaságát, de sebezhetőségét és félelmetességét is. Minden hangjában, minden mozdulatában egy nagy művész alkotó munkájának lehetünk tanúi, és minden magyar operarajongó elégedettségére szolgál, hogy az idei évadban a színház vezetősége is megértette, milyen érték Agache jelenléte a magyar operakultúra számára és végre nagyságához méltó módon kezdte foglalkoztatni.

Nedda szerepében Rost Andrea folytatta új fachjának birtokba vételét — még akik elégedetten fogadták fellépését Desdemona vagy Cso-Cso-Szan szerepében, azoknak is meglepő sikerrel. A pár évvel ezelőtti fachváltást kísérő kisebb hangi krízisen túljutott, a szólam egy-két pontján, nevezetesen a Madárdal kezdetén és középén hallatszik csak, hogy hangja nem az a született, telt lírai szoprán, akit ebben a szerepben hallani szoktunk. Azonban ezeken a pontokon túljutva Rost valóban szárnyal, a szokottnál kevesebb pianóval, de annál több szenvedéllyel, lendülettel, őszinteséggel énekel. Bár egy énekesnő esetében életkora nem több lexikon-adatnál, most mégis kiemelném, hogy Rost a veszélyesen merész jelmezben is abszolút vonzó és illúziókeltő, a commedia jelenet stilizált játékában bájos és humoros, a finálé nagy fordulatában pedig megfelelő erővel bír. Rost Neddaként számomra élete legmeggyőzőbb alakítását nyújtotta.

Összességében ki kell jelenteni, hogy a főszerepeket éneklő négy énekes minden szempontból világszínvonalú alakítást nyújtott. Büszke lehet rá a színház (bár állandó társulattal már sajnálatos módon nem rendelkezik), hogy közülük hármat saját énekesének tekinthet. Ami azonban a mellékszereplőket illeti, korántsem lehetünk ilyen elégedettek. A kép itt is vegyes, mert a négy mellékszerepből kettőre kitűnő megoldást találtak.

Balatoni Éva a szokottnál kontrolláltabb hangon énekelve teremtett kitűnő figurát Lucia mamából. Szappanos Tibor tavaly évadvégi, vokális szempontból a teljes fiaskóhoz közelítő V. Lászlója után mintha újjászületett volna. Kellemes, tiszta hangon, differenciált, finom dallamformálással, pompás dikcióval adta elő Arlecchino szerenádját, olyan szépen, ahogy azt életemben előadáson talán még soha nem hallottam. Ha tovább fejlődik, és magas hangjait kicsit helyesebb pozícióba hozza, kitűnő Mozart-tenor válhat belőle.

Lola szerepében Heiter Melinda lépett fel, nem vetve fel semmi mást, mint kérdőjeleket. Milyen hangfajba tartozik? Nem szól se fenn, se lenn, egyes mélyebb frázison elcsuklik vagy prózába megy át, színészi játéka és színpadi jelenléte az amatőrizmus határát súrolja. Biztos vagyok benne, hogy a kórusban legalább húsz énekesnőt lehetne találni, aki Lola szerepét jobban elénekelné. Hogy nem lenne olyan karcsú és csinos? Ez persze lehetséges… én azonban ettől egy jó hangi produkció esetén örömmel eltekintek, annál inkább, mert Lola szerepének totális félreértelmezésével, a falu erős emberének feleségét a hamburgi San Pauli negyedben dolgozó prostituáltakhoz hasonló figuraként való beállításával sem értek egyet. Lola szerepe, akárcsak Silvióé, nem kis szerep. Kis terjedelmű főszerepek ezek, melyeket csak ahhoz megfelelő képességekkel bíró énekesekre szabadna bízni. Éppen azért nehéz ezt megtenni, mert jelentős énekeseknek, a pálya egy pontján túl már derogál ilyen szerepben fellépni.

Lolaként is, Silvióként is a színház új üdvöskéit szokták kitűzni, jómagam sose felejthetem a fiatal Pánczél Éva sugárzó alakítását, de azt el kell ismerni, hogy élő előadásban sose volt szerencsém minden szempontból kifogástalan Silvióhoz. (Sajnos Bende Zsolt alakítását már nem láthattam, esetleg a fiatal Kovács Pál és Ötvös Csaba alakítására emlékszem szívesen.) Most Nagy Zoltán bizonyult minden szempontból kifogásolható megoldásnak. Hangja távolról sem az a matéria, amely megfelelő magas regiszterrel, szép formálással tudna főszerepet csinálni Silvióból. Magassága erősen behatárolt, hiányzik belőle a teltség, a szólam legszebb részében („E allorperché, dí,..”) kellemetlen vibrátóval szól. Hangi alkalmatlanságán túl még súlyosabb problémának látom színpadi alkalmatlanságát: játéka merev, szőkén, rosszul szabott zakóban semmi köze se az ifjú calabriai amorózóhoz, se a kettős páratlanul szenvedélyes, sőt egyenesen erotikus zenei világához. Mikor Nedda mellé fekszik, a nézőből nem izgalmat, sutaságával csak nevetést vált ki. Bizony, az operairodalom egyik legcsodálatosabb kettősében Rost Andrea valódi Silvio nélkül végig egyedül van a színpadon, és a Tonióval énekelt kettős varázslata, amely két nagy és vérprofi énekes találkozásából született, egyetlen másodperc alatt válik majdnem semmivé. Hogy nem teljesen, csak majdnem, az egyedül Rost Andrea érdeme.

Külön szeretnék még szólni a kórusról. Amelynek ősztől új karigazgatója van, Strausz Kálmán személyében. Nem tudom, a premier két darabját már vele, vagy még az előző vezetővel, Szabó Sipos Mátéval tanulták-e be, de abban biztos vagyok a kórus mostani kifogástalan, sőt csodálatos produkciójában, amelyet a premier karmesterének lelki és szakmai pressziója ellenére is képes volt nyújtani, az előző vezető munkájának is oroszlánrésze van. Az operakórusból 1990 táján Katona Anikó csinált először kiváló együttest, az ő munkáját folytatta Szabó Sipos. Ahogy egykor, leváltásakor úgy éreztem, Katona Anikó is megérdemelte volna a további bizalmat, most ugyanezt gondolom Szabó Sipos Mátét illetően is. Nem így történt. Meghalt a Király, éljen a Király! — tartja a mondás. Strausz Kálmán munkájához kívánjunk sok sikert, de sok odafigyelést és empátiát is. Felelőssége óriási, szinte felmérhetetlen: a világ egyik legnagyszerűbb operakórusát kell megtartania a magyar operakultúrának.

A Cavalleria rusticana / I Pagliacci premier részleteiben erősen vitatható, összességében magas színvonalú előadást eredményezett. Tekintve, hogy egy új produkciót jó esetben sok évig kell látnunk, rosszabb esetben leveszik a műsorról, mintha sose lett volna, helyesebb lett volna egy, a repertoár rendszerbe jobban illeszkedő koncepciót választani. (Egykori igazgatók és művészeti vezetők a rendezői koncepciót már a premierre készülődés előtt bekérték megvitatásra, módosításra, és ha azt mondom, jelen produkcióban bőven lett volna javítanivaló, akkor nagyon udvariasan fogalmaztam.)

A két darab sláger, a közönség kedvence, játszani kell. Hogy mit lehet rajta módosítani, nem tudom. Ha nem lehet, akkor játsszák így! Amíg ilyen énekesek vannak rá, velük, esetleg másik karmesterrel, de feltétlen érdemes. És hát engedtessék meg nekem, hogy ha már ezek az énekesek rendelkezésre állnak, nem kéne gondolni egy új Álarcosbál (akár két nagyszerű szereposztásban is) vagy egy új Gioconda színrevitelére is?

Mascagni és Leoncavallo egyfelvonásosai az Operaházban
fotó:© Csibi Szilvia

Az előadásról további képek találhatók a galériában

Hírek
• A Budapesti Filharmonikus Hangversenybarátok Alapítványa pályázatot hirdet „Trianontól a II. világháborúig a zene vetületében” címmel
Műsorajánló
Mai ajánlat:
15:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti Kamaraterem

Bartók Világverseny és Fesztivál - vonósnégyes 2021 / elődöntő 3.

17:00 : Budapest
Müpa, Üvegterem

Kéringer Dávid (klarinét)
Kanizsár Noémi (zongora)
Sándor Norbert, Salamon György, Katrin Mátyás (klarinét)
"Hangulatkoncert"
Weber: I. (f-moll) klarinétverseny, op. 73
Schumann: Fantasiestücke, op. 73
J. S. Bach-Kéringer Dávid: a-moll prelúdium és fúga, BWV 543 (átirat klarinétkvartettre)
Wayne Siegel: Jackdaw

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti Kamaraterem

Bartók Világverseny és Fesztivál - vonósnégyes 2021 / elődöntő 4.

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Fejérvári Zoltán (zongora)
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Riccardo Frizza
Bartók: Táncszvit, BB 86a
Bartók: Scherzo zongorára és zenekarra, BB 35
R. Strauss: Burleszk zongorára és zenekarra
R. Strauss: Don Juan – szimfonikus költemény, op. 20
A mai nap
született:
1782 • Niccolò Paganini, hegedűs, zeneszerző († 1840)
elhunyt:
2000 • Walter Berry, énekes (sz. 1929)
2006 • Gregor József, énekes (sz. 1940)
2019 • Jeney Zoltán, zeneszerző (sz. 1943)