Tényleg kihagyhatatlan - Az utolsó két nap Kaposváron
Augusztus 18-án, az ötödik Kaposfest hatodik napján, a késő déli órákban érkeztünk Kaposvárra. Mivel délben még a Balatonban lubickoltunk, kimaradtunk a Kassai Völgy eseményeiből. Megvallom, részünkről ez tudatos választás volt, üdén és pihenten akartunk minden későbbi eseményen jelen lenni. Ám így sem kezdődött az egész úgy, ahogy terveztük. Előre tolt helyőrségünk, az első pillanattól fesztiválozó leányunk, már érkezésünkkor tudatta, hogy nem fogom ám én este csak úgy meghallgatni, kedvenc vonósaimmal és Rados „tanár úrral” Mozart g-moll zongora négyesét, azt ugyanis már az előző este eljátszották.
Hogy erre milyen szavakkal reagáltam, most azért nem osztanám meg a Café Momus – azt gondolom, hogy e tekintetben is képzett - olvasóival. Nem indultam túlontúl jókedvűen a Vicolo étterem különtermébe, Fazekas Gergely programismertetőjére. Arról már korábban értesültem, hogy ő az autentikus személy, hiszen amely művekről beszél, azokat fogják aznap eljátszani. Az este hét órakor kezdődő hangverseny programja igen csak kedvemre való estét ígért, a fiatal zenetörténész előadása a darabokról pedig – az idő szorításában is – lenyűgöző volt. Közérthető, informatív és kellemes. A három zenemű, amit aztán este meghallgathattunk, Schubert Pisztráng-ötöse, Sosztakovics brácsára és zongorára írt szonátája, valamint Brahms f-moll zongora-kvintettje. Az utóbbi, ami a koncert második részében hangzott el, klasszikus zongorás-ötös, azaz zongorára és vonósnégyesre készült kamaradarab. A Pisztráng-ötösben azonban nincs második hegedű, van viszont nagybőgő. Schubert népszerű darabját, melynek két tételében is felcsendül a szerző ifjúkori dala, olyan minőségű előadásban hallottuk, amire én nem rendelkezem kellő szókészlettel, hogy érzékeltetni tudjam. José Gallardo zongorázott, Vilde Frang hegedült, James Boyd brácsázott, Marc Coppey játszott csellón és Fejérvári Zsolt nagybőgőn. E nyitó szám előadása után tombolt a közönség. Volt számos olyan pillanat, amikor csodálkoztam azon, hogy nem sikoltunk fel, mint egy 60-as évekbeli beat koncerten, vagy nem tapsolunk bele, mint egy jazz-fesztiválon az improvizáció után. Azt gondolom az inger megvolt, csupán önfegyelmünk eredménye, hogy megvártuk a végét és csak utána tomboltunk.
Nem lehetett könnyű helyzetben Maxim Rysanov és Kirill Gernstein, hogy a szűnni nem akaró taps után gyászos hangulatot kellett hozniuk a terembe. Ám professzionális, mi több kiváló előadókról lévén szó, ezt egy másodperc alatt megtették. Ez a szonáta a kilátástalanságról, a reménytelenségről, a halálról szól. A szimpatikus zenészek ezt oly tökéletesen adták át, hogy a darab végén a megrendülést követő megnyugvás után eltelt hosszú másodperceket követően, ők is megkapták a maguk kiérdemelt ovációját.
A Sosztakovics darabot követő szünetre a két előadónak is szüksége volt, a második részben ugyanis Rysanov játszott, az alkalmi vonósnégyes brácsásaként és Gernstein zongorázott. Rajtuk kívül Latica Honda–Rosenberg játszott első hegedűsként, Kokas Kataliné lett a szekund, és a fesztivál ideje alatt cselló-kurzust is tartó Oleg Kogan gordonkázott.
A Brahms-kvintettet szeretem, az előadók kiválóak, ezen az estén is jól játszottak, de az egész nekem valahogy mégsem jött át. Lehet, hogy az első résszel kissé túlpörögtünk, az extázist, majd az azt követő hangulatváltást már lehetetlen volt fokozni. Valószínű, hogy egy decens első részt követően, ugyanez a produkció maximálisan hatott volna.
Fazekas Gergely szokásosan kiváló reggeli ismertetője után, a zárónap délelőtti koncertjén, először hallottam élőben a világhírű trombita művészt, Szergej Nakarjakovot. Persze, amilyen a szerencsém, nem trombitán, hanem szárnykürtön. Állandó zongorista partnerével, Maria Meerovich-csal és Kelemen Barnabással adták elő Brahms Esz–dúr kürt-trióját. Azt, hogy Nakarjakov ezen a hangszeren is kimagaslóan játszik, azt borítékoltam volna és igazán jól választotta állandó partnerét is. Az orosz - belga hölgy személyében ugyancsak egy ragyogó muzsikust ismerhettünk meg.
Az „alkalmi” partnernek, a Kokas Katalin helyett beugró Kelemen Barnabásnak kamaramuzsikusi erényeit már jó másfél évtizede ismerjük. Ám ezen a délelőttön oly ihletetten játszott, amit egy „hagyományos” koncert belőle sem biztos, hogy elő tudna hívni. A kürt-trió utolsó tételének szomorúságát, édesanyjának halála hozta ki Brahmsból. Arról hogy a halál gondolatától továbbra se távolodjunk el, ismét Dimitrij Sosztakovics gondoskodott. A Vagyim Boriszovszkijnak, a Beethoven-kvartett, akkor már visszavonult brácsásának ajánlott b-moll vonósnégyesét a fesztivál újabb alkalmi vonósnégyese adta elő. Az előadás milyenségének bárgyú ismertetése helyett, legyen most elég, ha felsorolom, hogy kik is játszottak. Alina Pogostkina első hegedűsként, Vilde Frang ezúttal a második hegedű szólamát játszotta, Makszim Rysanov brácsázott és Marc Coppey csellózott. Azért egy jelzőt had biggyesszek a végére. Fantasztikus volt!! A műsorvezető Bősze Ádám, a hangulat változás sikerességének érdekében a tapsrendet is előre megszervezte. Megállapodtunk, hogy hányszor tapsoljuk vissza a kvartettet és hogy az utolsónál a közönség elénekeli a Happy birthday-t a születésnapos Vilde Frang tiszteletére. A még mindig nagyon fiatal norvég hölgy láthatóan meglepődött, sőt meghatódott.
A hosszú zárónap alternatív programjai közül délután négykor az ifjú csellisták meghallgatását választottam. A helyszín nem a Szivárvány Kultúrpalota, hanem a zeneiskola koncertterme volt. Agárdi Eszter, Baranyai Barnabás, Bolyki Blanka, Devich Gergely, Dolfin Balázs, valamint Kokas Dóra, mindannyian ragyogó tehetségű csellisták, a fesztivállal párhuzamosan – meghívás alapján – vehettek részt Oleg Kogan kurzusán. Zongorán az egyik legjobb hazai korrepetitor, Kovalszki Mária működött közre.
A tartalmas délutáni program után rohanni kellett a Kultúrpalotába, ahol a J.S.Bach és bűntársai alcímmel tartott meglepetés koncert kezdésének időpontja, összeért a csellisták hangversenyének végével. A figyelemfelhívó főcím, hogy „Köztörvényesek” arra jó volt, hogy egész nap találgassuk, hogy kik voltak azok a zeneszerzők, akik összeütközésbe kerültek a törvénnyel, ám az eljátszott darabok ismeretében, borzasztóan erőltetettnek hatott. Nem volt könnyű Bősze Ádámnak elmagyarázni, hogy miért játszanak a koncerten Paganinit, vagy Schumannt. Nem sikerült tisztázni (bár bizonyára ültek jogászok a teremben) a köztörvényesség fogalmát sem. Azért a nyitó és a záró produkció mindenképpen említést érdemel. Alina Ibragimova kezdett a chaconnal. Bach d-moll partitájának sokszor önállósult tételét maradandó élmény volt vele is hallani. Noha nem ez volt életem chaconja, hangszínét, pianisszimóit, csalhatatlan stílusérzékét most is megcsodáltam. A további produkciók esetében az volt az érzésem, hogy a gombhoz varrták a kabátot, ha valakik elő akartak adni valamit, ahhoz próbáltak keresni egy bűnügyi apropót, mérsékelt sikerrel.
Arra nem emlékszem, hogy záró számként hogyan konferálták fel a Sárközi Lalika cigányzenekarát. De, hogy pódiumra lépjenek, az eredeti ötlet volt! Az egytől egyig kiváló muzsikusokból álló együttes hozta be erre a koncertre a hamisítatlan fesztiválhangulatot. Itt megtörtént az, amit a Pisztráng-ötös esetében (azért szerencsére) kimaradt. Először egy cimbalom szólóba, később a prímás szólóját értékelve, azután több helyen beletapsolt a közönség. A produkció egyik csúcspontja az volt, amikor Szergej Nakarjakov visszajött a trombitájával (ők játszottak korábban Maria Meerovich-csal Schumannt) és a bandával örömzenélt a színpadon. Mivel a Kapos Szállóban az évek során már nem egy „klasszikus” klasszissal játszottak, azt gondolom, hogy az együttes még jó néhány évig fellépője lehet a Kaposfestnek.
Vacsora után, este fél tízkor kezdődött a zárókoncert. Ennek első részében Rados Ferenc előadásában hangzott el Beethoven op.101-es A-dúr szonátája. Ronda, digitális világunkban, lassan elfelejtjük, hogy a koncert, a pillanat művészete. Az meg végkép nem mindegy, hogy évek múltán milyen emlékünk marad az előadásról. Ahogy tavaly Vásáry Tamás Fischer Annie-t idézte: nem a pontosság a lényeg, hanem a gesztus. Amióta az eszemet tudom, én mindig így hallgatok koncertet, ám ezen előadás közben azért egy-egy fortét hiányoltam. Voltak pillanatok, amikor nem tudtam megállapítani, hogy bölcsességről, avagy erőtlenségről van szó. Négy nap elteltével viszont már úgy emlékszem az előadásra, mint életem egyik fontos zenei élményére.
Händel Tűzijáték szvitje volt az eseményzáró produkció. Kivezényeltek minket a város főterére. A népszerű darabban, szinte kivétel nélkül mindenki játszott, aki fellépett a fesztiválon. A hozzá tartozó valódi tűzijáték sem maradt el, időnként veszedelmes szikrákkal. Néhány hangszert menekíteni kellett. Jonathan Cohen a karmesteri pulpitusról persze csak a zenészek munkáját koordinálta, a pirotechnikusi feladatokat a fesztiváligazgató látta el. A karmester saját feladatát viszont remekül teljesítette. Nagyszerű zenélés volt ez, időnként pontatlan ritmusban érkező, hangos lávaszerű kitörésekkel. Ami a lényeg, hogy tűz nem keletkezett és tudomásom szerint egyetlen hangszer sem szenvedett kárt.
Jövőre újra eljövünk. Mert a Kaposfest tényleg kihagyhatatlan.