Bejelentkezés Regisztráció

Vokális művek

Kaufmann Verdiről mesél - Nikolényi István emlékének

2014-04-14 13:10:27 Operatikus

The Verdi Album The Verdi Album
Jonas Kaufmann

Orchestra dell'Opera di Parma,
Coro del Teatro Municipale di Piacenza,
Pier Giorgio Morandi

Sony Music Classical
88765492002

Minél nagyobb egy énekes, annál több csacsiságot írnak össze róla. Ráadásul ebben teljesen egységek rajongók és ádáz ellenségek, vérprofi kritikusok és vérmes laikusok.

Jonas Kaufmannról kivételesen sok zagyvaság jelenik meg nap mint nap, aminél semmi nem mutatja jobban, hogy igazi operaóriás. Talán csak az, ahogyan énekel.

Merthogy istenien énekel! Bársonyos tónus, olajosan sötét árnyalat a teljes ambituson, föl egészen cé-ig. És akkor jönnek a fanyalgók, hogy nem való Verdihez. Na, jó, a Don Carloshoz, az Otellóhoz elmegy… Meg, hogy kicsi a hang, mondják, akik színpadon hallották, nem mindig jön át. Csak azért van csak akkora fölhajtás körülötte, mert rémesen jóképű fickó. Igaz, ami igaz, egy köpcös, szemüveges stimmkollégának elég rémes lehet, milyen nagyszerű hősfigura Kaufmann.

Akik így érvelnek, azok nemcsak Kaufmannt értik félre, hanem főképp a kort. Teljesen félrehallják benne az opera szerepét. Már Pavarottit is többen hallgatták egyetlen tévéközvetítésen, mint Carusót egész életében. Ma százezrek és milliók hallgatják-nézik kedvenc énekeseiket a világhálón, a tévé-, és rádióközvetítéseken keresztül. Egy-egy sztárt ugyanúgy reklámoznak, mint a nagy filmszínészeket, popdívákat, vagy sportolókat. A legnagyobbaknak ebben a térben is kitűnően kell teljesíteniük. Ez a beszámoló is a lemez youtube-ra föltett változata alapján készült.

Kaufmann egyébként nem médiatenor, Pavarotti sokkal inkább megfelelt ennek az igénynek. A tömegmédiát zavarja, hogy előadása mindig zenei fogantatású, figuraformálása mély lélekismeretet mutat. Sose produkcióóóóót! nyújt, nem elkápráztatni akar, hanem mindig megrendíteni. A figurát, és a drámai szituációt énekli, nem sikerszámokat. A hang egyedi minősége és a megformálás komolysága nem vélemény dolga. Ez ténykérdés, amin nincs értelme hajba kapni.

Verdi lemeze is ebben szellemben fogant, így éri meg hallgatni. Kaufmann nem operaslágereket énekel, hanem mintegy 70 percen át mesél nekünk Verdi varázsos világáról, a zenéjében lévő titkokról, szenvedélyről és szenvedésről. Dallamépítkezésről, zenei hatásról és lélekrajzról. „Csak az olvassa versemet, ki tisztel engem és szeret!” - írta nagy költőnk, akinek épp most volt a születésnapja. Akinek fontosabbak a standardok és megszokások, annak nem fog tetszeni ez a lemez, lebeszélném, hogy föltegye!

Hogy a hang jellege nem illene Verdihez? Ez a tenor gyönyörű, sötét színű, és nem ismerek egyetlen német énekest, aki olaszosabban énekelne. Persze, vannak figurák, amelyek jobban mások pedig kevésbé illenek – de nem a hangjához, hanem a művészi alkatához.

Kaufmann annál jobb egy áriában, minél nehezebb. Minél bonyolultabb lelkiállapotot ábrázol, minél mélyebben megszaggatja a lelket. A nyitó „La donna e mobile” alatt elnézően mosolygunk, a léha, könnyed herceg olyan távol áll Kaufmanntól, mint Makó Hódmezővásárhelytől. Ám rögtön a második szám szíven üt. A nevezetes Radames románcot olyan könnyedén, puhán formálja, annyira hiányzik belőle a hadvezéri harsogás (annak hősünket csak később nevezik ki). Egy fiatalember álmodozik a szerelméről. Mivel a szerep többi része hősi hangot igényel, ez az ária a legritkább esetben szólal meg így. Persze nagy összegben fogadtam előre, hogy a záró magas B-n különleges megoldást alkalmaz. Nos, a Verdi által előírt (ám szinte soha meg nem valósított) „pianissimo, morendo”-hoz nagyon közeli „piano, morendo” szólal meg – könnyedén, olvadón, logikusan koronázva meg a szépséges áriát.

Az Álarcosbál Tengerészdalából hiányzik egy adag féktelen felelőtlenség. A legtöbbször mellőzött két oktávnál nagyobb ugrás viszont telten, dúsan szólal meg. Riccardo III. felvonásbeli áriájában a maga teljes bonyolultságában és szomorúságában bomlik ki a lemondás melankóliája és a halálfélelem. A lemez egyik csúcspontja A végzet hatalma nagy tenorszólója. A müncheni internetes közvetítésben már meggyőződhettünk róla, milyen megrázóan éli meg Kaufmann ennek a „sorsverte bábnak” szenvedéseit. Az életteli szerelmes múlt, a szenvedéssel teli jelen, és a halál megváltását ígérő jövő között csapongunk. A szomorú alaphangszín kitűnően illik A trubadúr Manricójához is, a felvételen a Stretta, eredeti hangnemben, sistergő cékkel szólal meg, bár azt sorsfeladat szomorúsága, ami Münchenben olyan lenyűgözőnek találtam, hiányzik belőle. Pompásan találja telibe a Luisa Miller Rodolfo áriájának izzó önvádját, a Boccanegra Adornóját ritkán hallani ilyen sokszínűen. Kaufmann egyik sikerszerepéből, a Don Carlosból a népszerű Szabadságkettős csendül föl magas színvonalon, különösebb szellemi izgalom nélkül. Csak annyira jó, ahogy számítottunk rá. Valamelyik Erzsébettel énekelt duett többet mutathatott volna az egyéniség és a hang kivételes szenzibilitásából.

Pontosan van elhelyezve az egyetlen ritkaság, A haramiák nehéz és bonyolult szólója. Szép, harsogó szenvedélyű korai Verdi.

Talán mondani is fölösleges, menyire megrendítő mindkét Otello-részlet, a III. felvonás monológja és a haláljelenet. A szenvedésrajz olyan pontos és részletgazdag, mintha a szerepet számtalan előadáson tökéletesítette volna már. Sóvárgásunkat, hogy minél előbb egészben is meghalljuk a kor nagy Otellóját, Kaufmann meghatóan hűti le egy nyilatkozatában: amikor fölénekelte ezeket a részleteket, lenyűgözte a szólam szépsége és a lélekábrázolás ereje, ő is ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy elénekelje a teljes szerepet, pedig józan perceiben tudja, erre csak 3-4 év múlva szabad vállalkoznia.

A lemezen Pier Giorgo Morandi vezényli a Pármai Operaház Zenekarát. Kaufmann hajlamos rá, hogy lelassítsa a tempókat. Jó volna, erről lebeszélnék, mert éneklése ettől időnként kissé szentimentálissá válik, és veszít olaszos lendület erejéből. Nagy-nagy karmesterekre volna szüksége ennek a nagy-nagy énekesnek, hogy a legjobbat hozza ki magából. Persze olyanok már alig-alig élnek.

A nagy tenorok pedig ritkán járnak Magyarországra, akkor is inkább csak koncertekre. A 60-s évektől több előadást énekelt itt Di Stefano, Tucker, Pavarotti, Del Monaco, Bergonzi, Domingo, Carreras. A mai legnagyobbak közül csak Cura. Kaufmannt is jó volna meghallgatni. Például valamelyik nagy Verdi-szerepében.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.