vissza a cimoldalra
2022-11-28
részletes keresés    Café Momus on Facebook
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Kiemelt fórumaink
Momus társalgó (6413)
Opernglas, avagy operai távcső... (21610)
Kedvenc felvételek (740)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (63905)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (5767)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7780)
Élő közvetítések - HAANDEL emléktopik (8730)
Milyen zenét hallgatsz most? (25131)
Társművészetek (2582)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2410)
Digitális kerekasztal (129)
Kedvenc előadók (2933)
Haladjunk tovább... (237)

Olvasói levelek (11896)
A csapos közbeszól (99)
Legfrissebb fórumaink
Kimernya? (4678)
A díjakról általában (1173)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (3306)
Ilosfalvy Róbert (1008)
Házy Erzsébet művészete és pályája (5404)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1596)
Pantheon (3192)
Operett, mint színpadi műfaj (5257)
Balett-, és Táncművészet (6148)
Momus-játék (6349)
Zenei események (1027)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (904)
Rost Andrea (2134)
Kolonits Klára (1237)
Lehár Ferenc (817)
MET-es operaelőadások moziban (631)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43
számlaszám:
11711003 20016193

apróhirdetés feladása:

Miért is hallgatott el Rossini? – Rossini: Zelmira
- zéta -, 2014-03-17 [ Filmek ]
nyomtatóbarát változat

Rossini: Zelmira Rossini: Zelmira

Juan Diego Flórez, Kate Aldrich, Gregory Kunde, Alex Esposito, Marianna Pizzolato, Mirco Palazzi Orchestra e Coro del Teatro Comunale de Bologna
vez. Roberto Abbado

Universal DVD 074 3465

Még mielőtt bárki rám pirít, a címet, sőt részben a témát is Pernye Andrástól oroztam. A Magvető Kiadónál 1973-ban megjelent hét tanulmányának egyike, A bel canto korszak tündöklése és hanyatlása című sodró lendületű esszéjének alcíme szól így: Miért hallgatott el Rossini? Az Universal nemrégiben DVD-n kiadta a Mester egy későbbi alkotását, a Zelmirát, mely Pernye briliáns írásának újraolvasására késztetett. A mű ugyanis nagyon közel áll ahhoz a választóvonalhoz, ami Rossini életét kettévágta (alkotókorszakra és „pihenő” évtizedekre), ráadásul a darabválasztás témája önmagában felveti a hogyantovább kérdését.

Pernye tanulmányára még visszatérnék, most vessük vigyázó pillantásunkat az 1822-es évre, a Zelmira bemutatójának idejére. Rossini kereken 30 esztendős, a pálya abszolút csúcsán áll, tizenkét-tizenhárom éve dolgozik lankadatlan, harminckét (!) operán van éppen túl, a legutolsó épp a nemrégiben recenzált Matilde di Shabran. (link) Majdnem idáig ontotta az operákat, 1820-ig legalább évi három (olykor hat) premierje volt. Onnantól jelentősen csökkentett a szédítő iramon, évi egy operával jutott el a legutolsó Tell Vilmosig (1829), de az 1824-es év ki is maradt.

Szóval, a Zelmira idején szerzőnk már jóval megfontoltabban haladt, bár ezt a darabválasztás nem feltétlenül igazolja. Ritka szövevényes történet, amihez képest mondjuk A végzet hatalma csak szimpla tőmondatnak tekinthető. Ugyanakkor mégsem lehetett véletlen a Zelmira-téma, hiszen hasonlót pedzegetett a megelőző Matilde di Shabranban, csak ott a paródia műfaja jótékonyan elfedte a dramaturgiai hiányokat.

A Zelmira ugyanis megint egy „szabadító opera”, csak véresen komoly, amelyet tekinthetnénk egyfajta fordított Fideliónak is. Azt hihetnénk, hogy Rossini (aki köztudottan nagyon tisztelte Beethovent) egyfajta olasz Fidelio-változatnak szánhatta a Zelmirát. És ebben lehet is valami, de mégis inkább úgy tűnik, hogy a pesarói hattyú a Fidelio nyomán komponálta meg a mű elődjét.

A Zelmira ugyanis bármennyire olyan nagyszabású témákat feszeget, mint haza, szabadság kontra zsarnokság, mindent legyőző szerelem, stb., a Fidelio után egyszerűen már nem vehető komolynak. Nem arról van szó, hogy Rossini gyengébb vagy alacsonyabb rendű komponista volna, mint például Beethoven. Sokkal inkább arról, hogy a nagy száguldás ellenére a világ simán elment mellette. Nála is van bujdosó egykori uralkodó, van zsarnok, van börtönben sínylődő hitves és van egyfajta szabadságkórus is, de az egész mégsem arról szól, amiről a komponista szeretné. Virtuóz áriák és jelenetek váltják egymást, de nem áll össze szerves egésszé, a darab nem lesz a szabadság, vagy a hitvesi hűség szinonimája, mint Beethovennél. És nem válik fogalommá, mint majd két évtizeddel később Verdi Nabuccója.

És ahogy Pernye írja: „Csak a nagy komponista veszi észre, hogy sablonokba merevedett, hogy elvesztette kapcsolatát korával, közönségével, népének történelmi lélegzésével…” És Rossini kétségkívül nagy komponista volt. Ekkor még nem adja fel, az utána következő évek nem szólnak másról, mint a megújulás kereséséről. Elhagyja Nápolyt, visszatér korábbi sikereinek színterére, Velencébe, de ott sem állapodik meg, elutazik Itáliából, Párizsban próbál szerencsét. És hiába sikeres a francia fővárosban, a Tell Vilmos után leteszi a lantot. Él még egyszer ugyanannyit, mint addig, de több operát nem komponál.

Ebből a szemszögből különösen izgalmas végignézni Rossini utolsó nápolyi operáját, még akkor is, ha a korszerűnek füllentett rendezés helyenként keresztbe tesz a komponista legjobb szándékainak. A Pesaro-i Rossini Fesztivál 2010-es előadása mai keretbe helyezi az egyébként máig mindennaposnak tekinthető sztorit (egy szomszédos hatalom zsarnoka leigázza a gyengébb szigetállamot). A baj a szándékos belemagyarázásokkal van, csak a leginkább kirívóra térnék ki: az elűzött királyt bujdosása során felkeresi a lánya és az apa annyira issza szavait, hogy gyorsan – éneklés közben – meg is szoptatja: a lány az apját. A rendező, Giorgio Barberio Corsetti a bónuszban szükségét is érzi némi magyarázkodásnak, de amikor például felvonulnak a seregek, az énekkar részéről csak ugyanolyan üres váll-lapogatásra telik, mint a világ bármely unalmas operaszínpadán.

Ezt az előadást tehát nem feltétlenül a rendezés miatt érdemes megnézni, viszont sokkal jelentősebbek a zenei értékei. Roberto Abbado karmester minden idegszálával a dráma elmélyült megteremtésén dolgozik, ami ezen az estén nem szólalt meg, az valószínűleg másnál sem fog.

Rossini maga is dolgozott a műve ellen, például akkor, amikor két szinte elénekelhetetlen tenorszólamra fűzte föl a negatív és pozitív hős megszemélyesítését. Közös bennük, hogy mindketten ugyanabba a nőbe (Zelmirába) voltak szerelmesek. A lány választott és immár boldog családanyaként él férjével (ő a pozitív). A hoppon maradt udvarló később elfoglalja az egykor imádott nő országát és elűzi atyját. A kikosarazás zsarnokot csinált belőle, bár az előadás nem erre fűzte föl a cselekményt.

A Rossini Fesztivál példásan oldotta meg ezt a szinte lehetetlennek tűnő szereposztási feladatot. Ilo pozitív szerepére Juan Diego Flórezt szerződtették, míg a zsarnok Antenorét Gregory Kunde alakította. Flórez virtuóz formálására ezúttal nem térnék ki hosszabban, gyakorlatilag ebben a műfajban bármit tökéletesen meg tud oldani, s dicséretesen mindig megmarad a határain belül. Meglepő módon az ugyanolyan elképesztő nehézségű szólamában semmivel sem teljesít rosszabbul Kunde. Tökéletesen állja az összehasonlítást, talán egyedül a salakosabb középhangjait lehetne felróni neki, de ez pontosan megfelel a figura negatív személyiségjegyeinek jellemzésére.

Két ilyen remek tenor között egy nagyszerű szoprán, Kate Aldrich alakítja a címszerepet. Ugyan Rossini számára is felettébb összetett szólamot rakott össze, viszont az igazi csúcshangokat kihagyta, meghagyta a fiúknak. Aldrich szép asszonyos, meleg hangon, igazi fidelioi személyiséget hoz a szerepbe, szinte el is feledteti velünk, hogy a valódi szerepköre mezzoszoprán. (Az elmúlt évben Carment és Adalgisát énekelt a MET-ben.)

Ráadásul ebben az operában van egy fantasztikus mélyebb női szólam is. Emma szerepét igazi zsíros alt, Marianna Pizzolato énekelte lebilincselő melegséggel és szenvedéllyel. A további szereplők nem emelkednek ki a szürke átlagból.

Ugyan a rendezés inkább elvesz a darabból, mintsem hozzátenne, de a dalmű kuriózum mivolta és a zenei megvalósítás magas színvonala miatt feltétlenül érdemes ezt a különc Rossini-művet megnézni.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti Kamaraterem

Banda Ádám (hegedű), Matuska Flóra (cselló), Prunyi Ilona (zongora)
Mozart: 26. (B-dúr) hegedű-zongora szonáta, K. 378
Dohnányi: cisz-moll hegedű-zongora szonáta, op. 21
Boëllmann: G-dúr zongoratrió, op. 19

19:00 : Budapest
Óbudai Társaskör

Óbudai Kamarakórus
vezényel: Erdős Ákos
zongorán közreműködik: Király Miklós
"Az Óbudai Kamarakórus 36. éves jubileumi hangversenye"

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Kriszta Kinga (szoprán), Vörös Szilvia (mezzoszoprán), Vigh Andrea (hárfa)
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán)
Vezényel: Kovács János
Ravel: Pavane egy infánsnő halálára
Debussy: Két tánc
Saint-Saëns: Koncertdarab hárfára és zenekarra, op. 154
Debussy: La Damoiselle élue (A kiválasztott hölgy)
Ravel: La valse
A mai nap
született:
1632 • Jean-Baptiste Lully (Giovanni Battista Lulli), zeneszerző († 1687)
1829 • Anton Grigorjevics Rubinstein, zongorista, zeneszerző, karmester († 1894)