Bejelentkezés Regisztráció

Kamara

Szemüveges forradalmárok (Schubert kamaraművei a Pavel Haas Vonósnégyessel)

2013-10-23 10:11:55 Balázs Miklós

Schubert kamaraművei a Pavel Haas Vonósnégyessel SCHUBERT:
String Quartet No. 14 in D minor, “Death and the Maiden”,
String Quintet in C major, Op. 163

Pavel Haas Quartet
(Veronika Jarůšková, Marek Zwiebel – violin,
Pavel Nikl – viola, Peter Jarůšek – cello),
Danjulo Ishizaka – cello

SU 4110-2 - 2 Cds

Nem állítom, hogy nekünk, magyaroknak szégyenkeznivalónk volna múltunk vagy jelenünk vonósnégyes-kultúrája okán, hiszen adtunk a világnak számos kvartettet régen is, ma is, akik öregbítették a honi kamarazene-játszás jó hírnevét. De ha végigtekintek a cseh vonósnégyes-formációk nagy erejű során, azért elfog mégis a sárga irigység és esz a zöld penész. A České kvarteto, nemzetközi nevükön a „Bohemian Quartet”, egykoron olyan eminens muzsikusokból verbuválódott, mint Karel Hoffmann, Josef Suk, Oskar Nedbal és Hanuš Wihan. Egyenként is óriások voltak a maguk idejében, akik prímások és ünnepelt szólisták tucatjait nevelték ki – messze földön híres kvartettjük pedig megalapozta a XX. századi kamarázás gazdag tradícióját a kies cseh földön.

Ezen terebélyes, eleven fa ágán hajtottak ki aztán a masszív gallyak: a század közepén már olyan, mifelénk is jól ismert vonósnégyesek alakultak Prágában, mint a Smetana Kvartett (1945), melynek nem kisebb művész szegődött első hegedűségül, mint a később karmesterként befutott Václav Neumann, vagy a Talich Kvartett (1964), melyet előbb az idősebb Jan Talich (a legendás dirigens, Václav Talich unokaöccse), majd az ifjabb Jan Talich vezetett. A jó nevű Pražák Kvartett 1972-ben, a Kvarteto Martinů pedig 1976-ban indult hódító útjára, s a jószomszédi viszonynak (lásd még: KGST) hála, a Károly körúti Csehszlovák Kultúra Boltjában számolatlanul kapható Supraphon-lemezeknek köszönhetően a magyar zenerajongó is megtanulhatta a nevüket. Talán nem e sorok írója az egyetlen, aki Bartók III. és IV. vonósnégyesét a Talich Kvartett szinte minden nagyobb közkönyvtárban fellelhető bakelitlemezéről ismerte meg, Beethoven kései remekeit pedig a Smetana Kvartett örökbecsű korongjairól csodálhatta.

Az utóbbi időkben legtöbbször a Panocha, a Stamic vagy a Kocian Vonósnégyes került az érdeklődés homlokterébe, manapság pedig egy meglehetősen fiatal, alig több mint tíz éve megalakult vonósnégyes lett a cseh kamaramuzsika zászlóshajója: a Pavel Haas Kvartett. Nemrégiben jómagam is beszámolhattam világszerte körülrajongott Dvořák-lemezükről: bizony magasra tették a lécet. Mondhatnánk úgy is, nem engednek abból a minőségből, amit fenti jeles elődeik sok évtizedes kemény munka árán „leaszfaltoztak”. Most egy Schubert-műveket tartalmazó dupla CD-vel hallatnak magukról.

A d-moll vonósnégyes – ismert nevén „A halál és a lányka” – minden kisebb-nagyobb, jobb-rosszabb vonósnégyes repertoárján ott feszít; afféle kötelező repertoárdarab, a kelleténél talán többször is előveszik. Hogy remekmű, az nem kérdés, de afféle túljátszott remekmű… Hogy unnánk? No, azt azért mégsem, de jól esik néha a bájos „Rosamundekvartettel, a korai, de egyedi színezetű Esz-dúrral (D.87), vagy éppen a kései-komoly „nagy” G-dúrral átöblíteni a Schubert-vonósnégyesekről alkotott summás képünket.

A d-moll kvartett már a harmincas években referencia-értékű lemezfelvételeket ihletett, s azóta minden magára valamit adó vonósnégyes fölvette a maga verzióját a darabból, minekutána minden magára valamit adó zenebarát kiválaszthatta a saját, személyes kedvenceit. Nehéz amellett érvelni, miért vegyenek egy újabbat. Ugyanez a helyzet a C-dúr vonósötössel, mely ugyancsak az egyik leggyakrabban megszólaló és lemezre kívánkozó kamaradarab.

Hogy mi újat kínál a Pavel Haas Kvartett most megjelent lemeze a korábbi jól ismert olvasatokhoz képest? Voltaképpen semmit. Ne legyenek illúzióink, nem történik meg a kotta radikális újraolvasása, újraértelmezése, nincs eddig sosem látott „eredeti” vagy „revideált verzió”, melyet a molyette ős-kéziratokból sajtoltak ki. Még csak bélhúrok vagy akkurátus vibrató-kerülés sincs. Csak „a művek” vannak. A kvartett (kvintett) csupán elmesél egy sokszor idézett, sokszor átélt, sokszor megcsodált történetet, amit valahogy mindig jól esik újfent hallani. Akár a kiérdemesült hadastyánok száradt vonóján, akár egy ifjú és törekvő kamaraegyüttes friss hangján szólalnak meg, rendre valami régen látott ismerősként köszönnek ránk.

A Pavel Haas Kvartett pedig nem akarja újraírni a történelmet, csupán ott folytatni, ahol apáik és nagyapáik egykoron abbahagyták. Játékuk imponálóan magabiztos, határozott, minuciózusan pontos és a végletekig kiművelt. Talán túlzottan is akkurátus, így már-már a sterilitás, az akadémista iskolajáték, a „beteges” kottahűség érzetét kelti. Úgy is fogalmazhatnék: illetlenül pőrére vetkőztetik a kompozíciókat. De ez csak az első benyomás. Valójában a stúdióterem az, ami bántóan „süket” és kietlen, visszhangot alig hallani, így az éppen megszólaló hangok a teljes csendből érkeznek és nem lecsengenek, hanem végük van, mint a botnak. Az észrevehetetlenül csekély utózengés, a felhangdús akkordok hiánya nem keveri olyan jólesően „romantikus” fénybe az éppen rákövetkező passzázst.

Az előadások atmoszféráját nem az akusztika, a szonorikus illúziókeltés csalárd eszközei, hanem csakis a tiszta artikuláció, a finom „bécsies” rubatók kijátszása, az összeszokottságban beérett együttlélegzés, az „ihletett kontrolláltság” zárt terében való állandó mozgás teremti meg. A ma hitelesnek gondolt Schubert-hangzás csak vonakodva, szinte húzódozva tárulkozik ki, nehezen nyílik meg, nem adja könnyen magát. Schubert finoman csipkézett, delejes optimizmust sugárzó, mégis metsző komolyságú mikrovilága itt nem a romantika madárdalos erdejéből bukkan elő, hanem egyfajta márványkemény, szögletes, minimalista modernségből születik meg. De a fojtott, némelykor ostorcsapásszerűen előtörő, máskor feltartóztathatatlanul örvénylő drámát, vagy a formák és harmóniák belülről szabályozott játékát nem lehet csak úgy kilúgozni a kamarairodalom legnagyobb műremekeiből. Persze, tudjuk jól: sosem könnyű bensőséges hangulatot, intimitást kicsiholni a magukra hagyott, minden külső fogódzóiktól megfosztott hangokból, de ha átadjuk magunkat a kimeríthetetlen schuberti melodika szirénhangjainak, ezredszerre is nagy felfedezések alanyává válunk.

És hogy mit tegyünk a hagyománnyal? Dacolunk az érdemdús elődökkel, vagy az idővel meghaladjuk őket? Egyiket sem. A dac értelmetlen, a meghaladás értelmezhetetlen. A tradícióból néha elcsenünk valamit, máskor hozzábiggyesztjük a magunkét. Csak, hogy mi is kapcsolódjunk egy folyamatos, töretlen, időtlen minőséghez.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.