vissza a cimoldalra
2022-11-30
részletes keresés    Café Momus on Facebook
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Kiemelt fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (63911)
Opernglas, avagy operai távcső... (21623)
Társművészetek (2583)
Momus társalgó (6413)
Kedvenc felvételek (740)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (5767)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7780)
Élő közvetítések - HAANDEL emléktopik (8730)
Milyen zenét hallgatsz most? (25131)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2410)
Digitális kerekasztal (129)
Kedvenc előadók (2933)
Haladjunk tovább... (237)

Olvasói levelek (11896)
A csapos közbeszól (99)
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (3312)
Kimernya? (4691)
Házy Erzsébet művészete és pályája (5405)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (5230)
Gaetano Donizetti (1012)
Csajkovszkij, Pjotr Iljics (208)
A díjakról általában (1179)
Balett-, és Táncművészet (6150)
A nap képe (2349)
Pantheon (3193)
Operett, mint színpadi műfaj (5258)
Momus-játék (6352)
Sass Sylvia (490)
Ilosfalvy Róbert (1008)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1596)
Zenei események (1027)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43
számlaszám:
11711003 20016193

apróhirdetés feladása:

Abbado 80
Balázs Miklós, 2013-06-26 [ Kommentár ]
nyomtatóbarát változat

Claudio Abbado Az a hír járja, nem állja, ha maestrónak szólítják. Hogy miért, pontosan nem tudni, de sejtjük. Minden jel szerint híres-hírhedt „radikális demokratizmusa” nem engedi, hogy így helyezze őt már a puszta megszólítás is a többiek fölé – a muzsikusok vagy a közönség fölé. Holott ha valakinek, Claudio Abbadónak kijár ez a titulus. Különösen manapság, amikor oly sok a kiérdemesült hadastyán dirigens téblábol e jobb sorsra érdemes glóbuszon, mégis oly kevés az igazi Mester. Márpedig az olasz dirigens valódi mester, ha ingerli e fontoskodó címzés, ha nem, méghozzá a szó legnemesebb értelmében. Azaz nem pusztán megkérdőjelezhetetlen mesterségbeli tudása és irigylésre méltóan gazdag és tartalmas pályafutása révén dukál neki e rang, hanem mindenekelőtt az emberi tartása okán.

A milanói születésű Abbado egészen kis gyermekként még abban a kiváltságban részesült, hogy jelen lehetett Toscanini, majd Furtwängler próbáin a Scalában. S, mint a mesében, elhatározta, hogy ő is ezt akarja csinálni. Mármint: vezényelni egy zenekart, nagy, hosszú pálcával, és muzsikálni. De éppen nem azért, hogy a beosztottjai alázatosan maestrónak szólítsák, s elhalmozzák százféle érett babérral, azután ha alkalmuk engedi, megvetően összesúgjanak a háta mögött. Abbado kezdettől fogva megvetette a tirannusokat, beleértve a tirannus karmestereket is. Eredendően gyűlölte a tekintélyelvű irányítást, az egyeduralkodói zsarnokságot, elborzasztotta az a hangnem, ahogyan Toscanini, majd – némi szordínóval – Victor de Sabata kommunikált a nekik kiszolgáltatott zenészekkel. Az ifjú Abbado csodálta a nála két-három generációval idősebb karmesterek eredményeit, de megvetette despota, autokratikus munkamódszereiket.

Ő nem ilyen családból származott.

Apja, Michelangelo Abbado, egészen a XII. századig visszavezette a családfáját, egy Abbad nevű arab harcosig, aki egykoron a sevillai Alcazart építtette. Az édesapa maga is összekötötte életét a muzsikával: elhivatott koncertszervező volt, hegedűművész, továbbá hivatásszerűen foglalkozott zenetörténettel, amennyiben a Verdi Konzervatórium tanáraként viselt fontos hivatalt. Michelangelo Abbado elkötelezett antifasiszta volt, az új művészet lelkes támogatója, aki a világháború idején zsidókat mentett, amiért idejekorán Mussolini börtönében és kínzópadján találta magát. Claudio fia csorbítatlanul vitte tovább az apai örökséget: atyja nyomdokait követve maga is sokáig támogatta az Olasz Kommunista Pártot, s az ellenállás és a modern művészetek melletti tántoríthatatlan kiállása jeléül „Viva Bartók!” feliratokat mázolt milanói középületek falára.

Szülővárosának konzervatóriuma volt az első iskoláinak sorában, majd 1955-ben költözött Bécsbe, hogy nagy tervét, miszerint dirigens lesz, végbevigye. A legendás Hans Swarowsky karmesteriskolájában pallérozta tudását, s ez idő tájt alkalma nyílt a szakma legjobbjaival megismerkedni. Barátságot kötött az extremista osztrák zongoraművésszel, Friedrich Guldával, s csodálva hallgatta Bruno Waltert, Karl Böhmöt és Herbert von Karajant a Bécsi Filharmonikusok élén, s ha tehette, örökkön ott ült ezen idolok minden próbáján és előadásán a Musikvereinban vagy a Staatsoperban. A romlott bécsi társasági élet, a szemforgatás és a szüntelen intrika „kultúrája” kezdetben nyomasztotta, de erőt vett magán, és megtanult élni és érvényesülni a zene fővárosának hegyes tövisei között. Megismerkedett a nála csupán három évvel fiatalabb, vitathatatlan tehetségű indiai muzsikussal, Zubin Mehtával, akit azután maga mögé utasított az 1958-as Koussevitsky Karmesterversenyen. Korai bécsi éveiben többnyire csupán néhány Schilling csörgött a zsebében, általában vacsoraidő tájt jelent meg ismerősei lakásán, s nem lehetett benne biztos, hogy futja-e majd a következő havi lakbérre – mégis rendületlenül kereste a kiugrás lehetőségét.

Az 1963-as diadal, melyet a Dimitri Mitropoulos Versenyen aratott, ugyan hat hónapra New Yorkba szólította, de nem igazán lendített a karrierjén. A kiugrás esélye akkor találta meg, mikor felfigyelt rá a nagy Karajan, s felkérte egy salzburgi fellépésre (1966). Az immár a harmincas éveiben járó Abbado azonban volt olyan krakéler, hogy a kegyesen felajánlott Cherubini-mise helyett kikövetelje magának Mahler II. szimfóniáját. Nem volt könnyű meccs, de hajthatatlansága eredményre vezetett: zöld utat kapott.

A salzburgi Mahler-est dörgő sikert hozott, ami felkeltette a milanói Scala intendánsának érdeklődését. Általános meghökkenésre a harmincöt éves Abbadót 1968-ban kinevezték az intézmény zenekarának vezetőjévé, később az operaház művészeti igazgatójává. Nem pusztán egy jeles dalszínház élén találta magát, de a világ egyik körberajongott, ikonikus operaházát bízták rá. Suttogták, hogy politikai kapcsolatainak és a közismerten befolyásos olasz szakszervezetekkel ápolt jó viszonya segítette őt ebbe a kivételes pozícióba – hozzá kell tenni, ekkortájt bátyja, Marcello Abbado volt a milanói Konzervatórium igazgatója –, s mint általában, a pletykáknak nagyon is volt alapjuk. Abbado pedig meghálálta elvbarátai hathatós közreműködését. A Scala puccos patrícius közönsége ezután joggal érezhette úgy, hogy végérvényesen elveszik tőle szeretett színházát. Az új zeneigazgató által kikövetelt szervezeti és művészi változások csakugyan mélyrehatóak voltak: Abbado ugyan nem akarta fenekestül felforgatni a Házat, mindazonáltal új, korszerűbb fazont szabott a hagyományos, bejáratott daraboknak, s minden korábbinál nagyobb teret engedett az újító szellemű dalművek bemutatásának. S ami még ennél is fontosabb: növelvén az előadásszámot, meghosszabbította az évadot, csökkentette a helyárakat, kifejezetten munkások és diákok számára szervezett operaelőadásokat, sőt a társulatnak új játszóhelyeket keresett – például működő gyárak tágas üzemcsarnokaiba vitte el Verdi és Bellini muzsikáját. Abbado irányításának tizennyolc esztendeje alatt a Scala repertoárjára Ligeti, Berio, Nono és Penderecki művei kerültek föl, s olyan vendég dirigenseknek tapsolt a közönség, mint Barenboim, Ozawa vagy Carlos Kleiber. A pénzes-kiváltságos „operabarátok” belterjes elitklubja helyébe egy nyitott szellemű, plebejus teátrumot teremtett.

A másik nagy szerelem ekkortájt London lett Abbado számára: a Londoni Szimfonikus Zenekarnál már 1971-ben első vendégkarmesterré avanzsált, 1979 és ’87 között pedig első karmesterként szolgálta az együttest. Talán a legtöbb lemezfelvételét is az angolokkal készítette. De tárt karokkal fogadták Chicagóban is, Solti György zenekaránál, ahol ugyancsak első vendégkarmesterként számítottak rá a ’80-as években. A lemeztársaságok pedig szabályosan versengtek a kegyeiért: kezdetben a Deccánál (1966-tól), később a Deutsche Grammophonnál jelentek meg a munkái, s volt idő, amikor három nagy kiadó (DG, EMI, Sony) egyszerre kereste a szolgálatait. Milánó után az egykor félve rajongott Bécs operaháza is szélesre tárta a kapuit az olasz muzsikus előtt: 1986-tól 1991-ig a bécsi Állami Operát igazgatta Abbado.

Azután jött Berlin. Az újabb nagy, s ezúttal is váratlan fordulat.

Karajan 1989 nyarán meghalt, s Berlini Filharmonikusok vezetősége ősszel összeült, hogy az utódlásáról tárgyaljanak. A döntést a világ zenei közvéleménye lélegzetvisszafojtva figyelte. Riccardo Muti, a nagy honfitárs és ellenlábas, miután megszimatolta, hogy a nyugati szelek nem neki kedveznek, visszalépett a kandidálástól, így a legesélyesebb jelöltekként Lorin Maazel és James Levine nevei keringtek a bukméker-irodákban. (A pályázók közt volt még Bernard Haitink és Daniel Barenboim is.) Végül Abbado maga is meglepődött, mikor hírét vette, ő is versenyben van a felkérésért, mely a világ e kivételes zenekarának élére szólítja. A nyugat-berlini potentátok hathatós támogatása és a zenekar nagy vágya, hogy a hosszú és nyomasztó Karajan-éra után egy gyökeresen más időszak következzen a zenekar életében, eleget nyomott a latban, hogy az akkor ötvenhat éves Abbado – against all odds – fusson be győztesként, s legyen a nagynevű Berliner Philharmoniker zeneigazgatója. 2002-ig töltötte be ezt a pozíciót Abbado, s ez alatt kimondva-kimondatlanul a legnagyobb magasságokba szökött a hírneve és a reputációja, a berliniek pedig végleg maguk mögött tudhatták Karajan és a Reich lidérces örökségét.

Claudio Abbado széles körű megbecsülése máig töretlen, s a mester sokat tett és tesz is azért, hogy nimbusza még inkább emelkedjék: rendszeresen dirigálja az Európai Kamarazenekart, valamint a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekart, illetve az Európai Unió Ifjúsági Zenekarát, melyeknek életre hívásánál maga is bábáskodott. 2003-ban megalapította a Luzerni Fesztivál Zenekarát, mellyel nyaranta koncertezik a svájci üdülőparadicsomban, továbbá a közelmúltban egy bolognai székhelyű régi hangszeres együttest szervezett Orchestra Mozart néven. De bármelyik társulatát gondozza is, legyen az a professzionális berlini élcsapat vagy egy zsenge ifjúsági zenekar, Abbado mindig afféle primus inter pares, vagyis első az egyenlők között – pálcával a kezében és halk, bíztató szavakkal, évtizedes tapasztalat szülte tanácsokkal a nyelvén.

Nyolcvan évesen, túl egy súlyos rákbetegségen is töretlen lelkesedéssel dolgozik. A tekintet, mely a korai fotóiból sugárzik ugyanaz, mint ami a mai Abbado tekintetét jellemzi. Tisztán kiolvasható a szemeiből a tűz, a fáradhatatlan elhivatottság, a lelkesedés, a zene és a muzsikálás iránti olthatatlan szeretet. Az ő útja nem a lélektelen perfekcionizmuson, hanem a részvétteljes humánum, az együttérzés parancsán át vezet a kezdő taktustól a zárlatig, az eredettől a végkifejletig. Produkciói elegánsan rugalmasak, sosem túlfeszítettek, alkalmazkodóak, meleg hangúak, emellett bensőségesek és higgadtak, valamiféle puritán belső békét és nyugalmat közvetítenek. A megtett út szépsége, egyszerisége és varázsa kínálja Abbado olvasatainak igazi, elvéthetetlen vonzerejét. És egyfajta gyermeki, szinte kisfiús rácsodálkozás, mely egész művészetét jellemzi, s munkáinak őszinteséget, nemességet és mesterséges pátosztól és öncélú modorosságtól mentes eredetiséget kölcsönöz. Abbadónak alighanem nincsenek igazi titkai. Ha van titok, mindössze annyi, hogy Abbado, az ember és Abbado, a muzsikus nem különböznek, nem válnak szét egymástól. Interpretációiban egy mélyen szociális lény, egy gondolkodó, művelt, de sosem tudálékos elme hangja szólal meg, mely folyvást keresi az ösvényét a felszínre, mely a nagy zeneszerzők, Mozart, Schubert, Verdi vagy Mahler művein keresztül artikulálódik és mutat fel folttalan bizonyosságot egy szebb, emberibb világ felől.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Lengyel Intézet

Paweł Piekarczyk (gitár)
"II. világháborús rapszódia"

19:00 : Budapest
Magyar Állami Operaház

Wayne Eagling / Solymosi Tamás / Pjotr Iljics Csajkovszkij: A diótörő

19:00 : Budapest
Óbudai Társaskör

Nagy Bernadett (mezzoszoprán), Botos Veronika, Fülöp Levente (brácsa), Héja Benedek (zongora), Iván Gábor (harangjáték), Káplár Jánosné (gitár), Pápista Andrea (fuvola), Rőder Iván (gordonka) Szederkényiné Horváth Mária (hárfa), Tóthné Benkő Krisztina(hegedű), Varasdy-Kovács Mariann (oboa), Rostetter Mara (próza)
"Czigány-dalok"
Czigány Ildikó versei +1
Rostetter Szilveszter megzenésítésében

19:30 : Budapest
Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Szergej Krilov (hegedű)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Farkas Róbert
"Hangulatok Itáliából"
Cherubini: Médeia - nyitány
Paganini: I. (D-dúr) hegedűverseny, op. 6
Mendelssohn: IV. (A-dúr; „Olasz”) szimfónia, op. 90
A mai nap
született:
1796 • Carl Loewe, zeneszerző († 1869)
1813 • Charles-Valentin Alkan, zeneszerző († 1888)
1945 • Radu Lupu, zongorista († 2022)
elhunyt:
1954 • Wilhelm Furtwängler, karmester (sz. 1886)
1957 • Beniamino Gigli, énekes (sz. 1890)
2016 • Lendvay Kamilló, zeneszerző (sz. 1928)
2019 • Mariss Jansons, karmester (sz. 1943)