Bejelentkezés Regisztráció

Szimfonikus művek

Ufók a padláson („Nagy Cseh Karmesterek” a Supraphontól)

2012-08-29 10:01:50 Balázs Miklós

Nagy Cseh Karmesterek MOZART: Symphony No. 38 in D major, "Prague"
Overtures to the operas Le nozze di Figaro and La clemenza di Titto
BEETHOVEN: Symphony No. 6 in F major, "Pastoral", Op. 68
SCHUBERT: Symphony No. 8 in B minor, "Unfinished"
MAHLER: Symphony No. 4 in G major

Maria Tauberová – soprano
Czech Philharmonic Orchestra
Karel Šejna

Supraphon
2 CD
SU 4081-2

*

Nagy Cseh Karmesterek MARTINŮ: Symphony No. 4
Tre ricercari
Concertino for cello
IBERT: Concerto for cello and wind instruments
HINDEMITH: Trauermusik for viola and string orchestra
MYSLIVEČEK: Symphony in D major
BIZET: Jeux d’enfants, Op. 22
SAINT-SAËNS: Le carnaval des animaux
PROKOFIEV: Piano Concerto No. 2 in G minor, Op. 63

A. Navarra – cello, L. Černý – viola, I. Hurník, P. Štěpán – piano, L. Jásek – violin
Czech Philharmonic Orchestra, Prague Chamber Orchestra, Prague Symphony Orchestra
Martin Turnovský

Supraphon
2 CD
SU 4082-2

*

Nem kell dollármilliárdokért idegen bolygókra utaznunk, sem az óceánok mélyére merülnünk, vagy a felhők fölé emelkedő hegységek magasába emelkednünk ahhoz, hogy gyermeki módon rácsodálkozhassunk saját, önnön világunkra. Mert ne tévedjünk, akármilyen messze lőjük is ki az űrszondát, akármilyen szédítő mélységekbe és magasságokba nyerjünk bepillantást, amit ott látni fogunk, az mindig és mind-mind csakis a mi világunk lesz. A miénk, nem másé. Mert miénk a Hold, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz, ha messze is van, hisz úgysem lakja más, s miénk az Esthajnalcsillag is, hisz úgysem gyönyörködnek benne egyéb lények mirajtunk kívül. Hogy mi hasznunk belőlük, még nem sejtjük, de valamire csak jók lesznek egyszer.

Valahol ott kezdődött a humanizmus, amikor Francesco Petrarca megmászta a meredek Mont Ventoux-t, s ahelyett, amit remélt, jelesül, hogy a Természet ezer színnel rajzolt világa majd elkápráztatja a szemeit és lenyűgözi az elméjét, egészen mást kapott. Elővette Szent Ágoston Vallomásait, és olvasni kezdte; elfordította tekintetét az Alpok hófödte pompájáról és Ágoston szavaiba mélyedt. Mert ahogyan Szophoklész ezerszer citált sorai mondják: „Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb.” S ez még akkor is igaz, ha tudjuk, látjuk vagy hisszük, hogy igenis van, de végső soron abban is csak magunkat csodáljuk.

Gyakran kérdezik tőlem, mi végre hallgatom Beethoven Pastorale-ját, vagy SchubertBefejezetlen” szimfóniáját mindig más és más, a huszadik, harmincadik, ötvenedik különböző előadásban? A válasz egyszerű: mert szeretem. S hogy miért nem elégedek meg – mint más, jó nevelést kapott emberfia – két-három, esetleg tíz-tizenkét, hovatovább harminc előadással, melyet már így is a polcomon tartok? A válasz ugyancsak egyszerű, és ugyancsak kérdés: és melyik ezekből a tökéletes? A kifejezés rossz, tudom. Valójában nem a tökéleteset keresem, hanem azt, ami mindig más, és azt, ami mindig ugyanaz. Az emberi tényezőt. A tökéletlenségekből szőtt tökéletest. A jövőbe vetülő régit, a régire tükröződő újat.

Úgy hiszem, szerencsém van, amiért ártalmatlan szenvedélyemet mások is osztják. Leginkább a lemezkiadók, persze. Mert lehet ezeregy Mozart „Prágai” szimfónia a piacon, mindig lesz egy újabb (vagy régibb), ami vásárlásra és felfedezésre csábít – az ezerkettedik. Új vagy régi, mindegy, mert mindig új.

Most épp a Supraphon és a cseh állami rádió archívumából bombáztak minket ezerszer hallott muzsikákkal, no meg olyanokkal, amikkel ritkábban találkozni. A Nagy Cseh Karmesterek címen adminisztrált, nemrégiben útjára bocsátott széria a cseh (vagy csehszlovák) dirigensi kultúra és hagyomány jeles arcait célozza bemutatni. Csak a tejesség kedvéért: az első, e sorozatban megjelent kiadvány Rafael Kubelík korai felvételeit tartalmazza – az ő neve inkább lehet ismerős a mezei zenebarátnak. A második és harmadik kötet már komolyabb fejtörésre késztet: Karel Šejna és Martin Turnovskỳ neve legfeljebb a legelszántabb rajongóknak cseng ismerősen. Vagy azoknak, akik még a XX. század közepén kezdték a lemezgyűjtést, s akár behunyt szemmel is odataláltak a Csehszlovák Kultúra Boltjába a Károly körúton.

E két mesterben talán csak a nemzetiségük közös, mert gyökeresen más személyiségek voltak. Šejna (1896–1982) a szigorú „régi iskola” neveltje, az ő idolja Václav Talich, „hangszere” szinte kizárólag a Talich képére formált Cseh Filharmonikusok. Turnovskỳ (1928–) ezzel szemben egy ízig-vérig modern, kíváncsi, izgága figura. A tekintélyes Széll György protezsáltja és a progresszióra mindenkor fogékony Karel Ančerl legjobb tanítványa. Bő egygenerációnyi távolság feszül kettejük között, így nem csoda, hogy szemléletük, karakterük, ennélfogva repertoárjuk, hozzáállásuk, munkamódszerük is igen-igen különböző.

Šejnát a nagy klasszikusok szűrőjén át látjuk. Figaro- és Titus-nyitány, D-dúr szimfónia (Mozartok), azután Beethoven Hatodikja. Majd a Befejezetlen, és végül Mahler Negyedik. Klasszikus, nehéz, fajsúlyos műsor – a letűnt 50-es évekből előkotort és szépen restaurált sellaklemezekről. A Cseh Filharmonikusok a közreműködők: világklasszis zenekar, hallatlanul fegyelmezett és dús vonóskarral, hajszálpontos fákkal és harapós rezekkel. A hangzás kemény és megfogott, semmi kilengés, semmi elérzékenyülés, semmi szentimentalizmus. Csak kimért, centire vágott és aprólékos műgonddal beszegett, kíméletlen elegancia.
De álljunk meg egy percre.
Mahler Negyedik szimfóniája 1950-ből? Šejna friss és erőteljes olvasata a mű első rögzítéseinek egyike. Mindössze öt évvel Bruno Walter híres New York-i bejátszása után került szalagra, hosszú évekkel megelőzve Reiner Frigyes (1958), Bernstein (1960) vagy Klemperer (1961) elhíresült lemezfelvételeit – mindez a vasfüggöny innenső, lesajnált oldalán, két esztendővel a csehszlovák kommunisták puccsa után. Az ok egyszerű: Zdeněk Nejedlý híres-hírhedt kultuszminiszter lelkesedése Mahler iránt.

A Turnovskỳ-kompiláció Martinů Negyedik szimfóniájával indít, és kis híján elveszi a kedvünket a további zenehallgatástól. A Cseh Filharmonikusok 1965-re lecsúsztak Talich hosszú uszályáról, s „átültek” Ančerl tévedhetetlennek gondolt muzikalitására. Így ez az előadás igen színgazdag és flexibilis ugyan, de minőségében fényévekkel marad el Kubelík 1948-as etalon-rögzítésétől. Aztán további, „fékezett habzású” modernisták következnek: Ibert, Hindemith, Prokofjev. Versenyművekkel jelentkeznek mind, nem is igazán tudom, mit kell ezeken vezényelni. Az állatok farsangja ugyanez a kategória. A karmester itt csak felesleges kelléknek tűnik, persze nem árt, ha van, de ha kislisszol egy feketére, talán észre sem vesszük. Turnovskỳ művészi attitűdjéről így kevesebbet tudunk meg, mint reméltük, arcéle némileg homályos marad.

De a felfedezés öröme nem csekélyebb: két markáns, ismerős-ismeretlen arc a közelből, akikkel érdemes újra barátkozni, még ha egy furcsa nyelvet beszélnek is; borozni velük kicsit a sarki presszóban, hátha rájövünk, hogy számít a véleményük. Lám, ha egy pillanatara nem nézünk oda, előjönnek a szörnyek a szekrényből, sikolt a rém a pincében, s bizonnyal akadnak még ufók a padláson. De persze azok is csak mi leszünk, amint összemosolygunk a szomszéddal.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.