Bejelentkezés Regisztráció

Opera

Pars pro toto (Verdi balettzenéi Serebrierrel)

2012-06-07 09:23:29 Balázs Miklós

Verdi balettzenéiVERDI: Complete Ballet Music from the Operas
(Ballet Music from Otello, Macbeth, Jérusalem, Don Carlo, Aida, Il trovatore and I vespri siciliani)

Bournemouth Symphony Orchestra
José Serebrier

Naxos
8.572818-19

*

Bár az „organikus műegész” klasszikus ideája a romantika korában meg-meginogni látszott a töredékesség kultuszával, a divatba hozott fragmentáltság végeredményben ugyanolyan műegészeket produkált az utókor szemében, akár a lezárt alkotások vagy ciklusok. A darabok szükségszerű (idő- vagy térbeli) kiterjedése minden esetben kezdő és végpontot jelöl ki számukra, melyek kezdetként és befejezésként érthetőek még a láthatóan, sőt szándékoltan lezáratlan vagy befejezetlen, azaz töredékben maradt munkák esetében is. Részben azért, mert a szerves műegész esztétikája – némileg leegyszerűsítve a problémát – pusztán befogadói elhatározás, attitűd kérdése. Magyarán: eldöntjük és megszokjuk, hogy Schubert h-moll szimfóniája véget ér a második tétel után, a Mózes és Áron pedig a második felvonással és így tovább, függetlenül attól, hogy a szerző milyen okból nem írta végig, miért nem végezte be a művét. Döntést hozunk róla, szokássá tesszük és hagyománnyá avatjuk, hogy ezek az alkotások így teljesek.

A mindenkori műfaji struktúra is egészekben gondolkodik, az egészelvűség az egyik legfontosabb ismérve. De nemcsak egész (vagy egésznek tekintett) kompozíciók képezhetnek megbonthatatlan egységet a zenetörténeti gondolkodásban, hanem komplett életművek, műciklusok, sorozatok is. Még akkor is, ha erre a filológia nem talál olyan bizonyító erejű szerzői intenciót, mely tudatosan, egyetlen szilárd rendbe vonná az érintett darabokat. Ily módon lezárt, kerek egészként kezelhetünk meglehetősen szerteágazó életműveket, és természetesen azon belül is elkülönítünk műsorozatokat, akár valódi szériaként készültek, akár nem. Vagy, mint az itt tárgyalt kiadvány mutatja, műrészletek csokorba font halmaza is lehet komplett. Az életmű ilyetén önkényes felosztása, darabolása megközelítőleg olyan tetszőleges, mint például a történeti korszakolás.

Egy adott zeneszerző esetében a műegész problematikája úgy is felmerülhet, hogy a filológia számára adott művariánsokból – amennyiben az alkotója akár több ízben felnyitotta, átírta, majd újra lezárta a szerzeményét – melyiket tekintjük hitelesnek, érvényesnek. Ezt a dilemmát az ultima manus vagyis az „utolsó kéz” közismert elvével szokás rövidre zárni.

Az operairodalom sem kerülheti ki a kérdést, már csak azért sem, minthogy az opera, mint a klasszikus zene „királynője”, megkülönböztetett kulturális jelentéshordozó, a műfaji hierarchiából fakadóan kiemelt figyelmet élvez. Az operaszerzők gyakorta ideológiai, más szóval irányzatos alapon kényszerültek átdolgozni dalműveiket (lásd pl. Verdi Álarcosbálját), nemritkán a fennálló politikai konstelláció által megkövetelt elvek mentén – ez a sajátos jelenség szinte a műfaj kezdeteitől fogva megfigyelhető. Másfelől az operajátszás országonkénti, esetleg városonkénti eltérő szokásrendje szerint is készültek új, egy adott premierre „kihegyezett” verziók. Ezért beszélhetünk például párizsi és drezdai változatról a Tannhäuser esetében egy mégoly affirmatív természetű, és a műveinek szuverenitására módfelett kényes szerzőnél, mint Richard Wagner.

De mégis, talán Giuseppe Verdi operáinak sora példázza legjobban a fenti jelenségeket. Az Álarcosbál mellett a Rigoletto egykoron szintén ideológiai okokból kényszerült csaknem új arcot ölteni, más operák, mint a Simon Boccanegra vagy A végzet hatalma egyszerűen azért nyertek újjá öntött formát – s részben talán új tartalmat is –, mert a zeneszerző dramaturgiailag vagy zeneileg nem volt maradéktalanul elégedett a meglévő verzióval.
Az a sajátos mozzanat azonban, mely a francia és az olasz operajátszás különbségeiből fakadóan serkentette újabb művariánsok elkészítésére a komponistákat, többször felbukkan Wagner és Verdi mellett más zeneszerzők életművében is. Az operakedvelők között széles körben ismert a tény, hogy a tizenkilencedik századi párizsi szokásrend és közízlés megkövetelte, hogy az ott előadott dalművekben feltétlenül legyen balett-betét, méghozzá lehetőleg a második, esetleg a harmadik felvonásban. Verdi operáinak párizsi bemutatói is ezen egyszerű, ámde megkerülhetetlen kívánalom okán gazdagodtak egy-egy csillogó balett-kiegészítéssel.

E közelmúltban megjelent dupla CD már a címválasztásában is valamiféle egészelvűség kielégítésére utal (Complete Ballet Music), s mint ilyen, tartalmazza Verdi valamennyi, az operáihoz komponált balett-zenéjét, ideértve a legkorábbit (Jérusalem) és az utolsót (Otello). Mindkét darab fontos állomás Verdi pályáján.
1847-ben, Londonból hazafelé tartva a zeneszerző felkérést kapott, hogy írjon egy operát Párizs számára, ő azonban egy korábbi, Milánóban már 1843 elején színre vitt, A lombardok az első keresztes háborúban című opusát ajánlotta a franciáknak. Ehhez a változathoz komponált egy igen terjedelmes, mintegy húszpercnyi balett-muzsikát. Az ugyanebben az évben született Macbeth balett-betétje ugyancsak később, az 1865-ös franciaországi premierre került a végső változatba. A szicíliai vecsernye (1855) és a Don Carlos (1867) viszont már egyenesen Párizs számára készült, utóbbinál a balett nem be-, hanem kikerült a praxisból a későbbi átdolgozásokat követő olasz nyelvű variánsokkal.
Az Aida jól ismert részletei természetesen elhagyhatatlanok minden előadásból, de a Trubadúr balettje már korántsem ilyen evidens, elidegeníthetetlen része a dalműnek. Sőt, a Le trouvère, vagyis a francia nyelvű variáns (1853, párizsi bemutató: 1856) meglehetősen ritkán kerül színre, pedig a benne szereplő pompás balett betanulása talán megérné a fáradságot, lévén igényesen megszerkesztett, briliánsan hangszerelt két jelenetről van szó.
Verdi utolsó operáját, az Otellót szintén a táncos betét nélkül szokás játszani, mondván, megakasztaná a harmadik felvonás pergő cselekményét. Ez ugyan valóban igaz, de szögezzük le, már maga a balett is egy kis remekmű – egykoron Toscanini repertoárján is szerepelt koncertdarabként.

A Bournemouth-i Szimfonikus Zenekar és José Serebrier komoly múltra visszatekintő együttműködését néhány hete már módomban volt méltatni Dvořák-lemezük kapcsán. Amit akkor leírtam, most is megtehetném: a zenekar teljesítménye egyenletesen magas színvonalat nyújt. Hovatovább, minthogy a legkevésbé sem operazenekar – ahogyan Serebrier sem egy virtigli operakarmester –, játékukban nyoma sincs az operazenekarokra gyakorta jellemző slamposságnak, alulintonáltságnak, sem a drámai túlvezéreltségnek.
Serebrier keze alatt szépen lekerekítik, mondhatni finomra „esztergálják”, puhára formálják ezeket a vokális szólam nélküli, kilúgozott „mini-operákat” a muzsikusok. Verdi dalműveinek elsöprő, markánsan teátrális vonásai, csillogása, drámai ereje nem vész el, csupán átalakul: apró, ritka kincsekké, ékszerekké csiszolódik ezekben az előadásokban. De valahogyan minden táncban, tételben látensen ott mosolyog a komplett mű, egy tragikus nagyopera sokat ígérő csírája; pars pro toto – a megbújt műegész.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.