Bejelentkezés Regisztráció

Opera

Vigasztalan lázadók (Massenet Werthere a Covent Gardenből)

2012-05-04 09:00:00 Balázs Miklós

Massenet: Werther MASSENET: Werther

Rolando Villazón, Sophie Koch, Audun Iversen, Eri Nakamura
Orchestra of the Royal Opera House
Antonio Pappano

Universal / Deutsche Grammophon
477 9340

*

Ez a Camus-i „boldogtalan értelem rendje”. Azé a boldogtalan értelemé, mely egylényegűnek látja a gyilkosságot az öngyilkossággal, élvezi a sötét elragadtatást, ahol megsemmisül ég és föld. Lázad. Camus szerint „[a]z öngyilkos azt hiszi, hogy mindent elpusztít és mindent magával ránt, de halálából olyan érték születik újjá, mely talán megérte volna az életet”.*
A Werther-divatban – a sárga mellény és kék kabát korabeli módijában – a szentimentalizmus, a Sturm und Drang egyszeri bálványát kell látnunk, azt a személy-toposzt, mely több mint két évszázada jelképe az átesztétizált öngyilkosságnak. Az érzékeny emberek, mimózalelkek ideje ez, az áttetsző bőrű, kékeres lánykáké, akik naphosszat wertheri, elsöprő szerelemről ábrándoznak, s érzelmes poéták sorait idézik egymásnak árnyas angolkertek hűvösében. És maguké a költőké, akik tiszta szerelemmel a szívükben úgy kívánnak egyesülni az anyatermészettel vagy az örök végtelennel, hogy szertartásosan golyót repítenek valamelyik létfontosságú szervükbe.

Jules Massenet operája több mint egy évszázaddal Goethe kultuszművé előlépett levélregénye után született, s a posztromantika egyik legkedveltebb drame lyrique-jeként tartja számon a zenetörténeti kánon. Nem ok nélkül, hisz a francia komponista kevés színpadi művében képes olyan szoros egységet kölcsönözni zene és szöveg dramaturgiai egységének, mint a Wertherben. Furcsa ellentmondásként hangzik ez, hiszen egy levélregényt színpadra adaptálni sohasem könnyű feladat. (Most sem sikerült komoly deficit nélkül – lásd a mellékszereplők érdektelenségét.) Ehhez kétségkívül Wagnerre volt szükség. Igen, a Werther negyedik felvonásának előjátéka le sem tagadhatná a német mester eleven hatását. Még sincs benne semmi trisztáni; Charlotte nem hallat magáról hosszas és kínzó szerelmi halálban, Werther viszont azt is közölni kívánja utolsó szavaival, hogy a kert végében álló két magas hársfa közé temessék kihűlt testét.

Jules Massenet operája ugyanakkor bántóan cselekménytelen – megjegyzem: akárcsak a Trisztán. A történet júliusban kezdődik, s egy szeptemberi „intermezzót” követően karácsony éjjelén ér véget. A szereplők voltaképpen nem is cselekszenek, csak úgy megtörténnek velük a dolgok: Werther szinte nanoszekundumok alatt, ránézésre képes fülig belehabarodni Charlotte-ba. Nem is ismerjük máshogy, csak, mint tetőtől talpig szerelmes ifjút, aki fél esztendőn át epekedik az „un autre”, vagyis „egy másik férfi” által eljegyzett, majd nőül vett asszony iránt, s dohos kis szobájában Ossian-fordításokkal és imádottjának címzett levelekkel múlatja az időt – véghetetlen melankóliáját legfeljebb alkalmankénti szenvedélyes kitörések szegélyezik: „tout mon être en pleure!”, „egész lényem könnyezik!” – sóhajtja, s valahogy így is képzeljük el őt, mint az „egyetemes könnyhullatás korának” nemes, sárga-kék címerét.

Jules Massenet operája jó alkalmat kínál a hosszas kényszerpihenő után visszatérő Rolando Villazónnak, hogy ismét tapsfelhőben fürödve hirdethesse: I’m back, visszatértem, s kész vagyok ismét könnyekre fakasztani magam és mindannyiótokat. (A felvonások utáni hangos tetszésnyilvánítások tanúsága szerint nagyon várták már.) És Villazón ott folytatja, ahol pár hónappal korában abbahagyta: megríkat minket érzelmes alakításával, lenyűgöz drámai kifejezőerejével, megragad erőteljes, mégis olvadékony, egyedi szépségű tenorhangjával. Így szenvelegni csak kevesen tudnak: a mexikóinak hallatlanul jól áll a hiperszenzibilis, érzelgős költő szerepe. Hangilag perfekt, amit nyújt, a szerep minden ízében-csontjában az övé.

Minden évtizednek megvoltak a maguk emblematikus Wertherei. A hatvanas éveknek Nicolai Gedda, a hetveneseknek Alfredo Kraus, a nyolcvanasoknak José Carreras, a kilencvenes esztendőknek pedig Roberto Alagna. A jelen rögzítés az ékes bizonyíték rá: az új évezred első nagy Werthere Rolando Villazón!

A másik főszereplő, a Charlotte-ot megformáló francia énekesnő, Sophie Koch már korántsem ekkora sztár; a szólam jó ideje megtalálta őt, és rendre helyt is áll benne – egy két évvel ezelőtti DVD-n már megcsodálhattuk Jonas Kaufmann oldalán egy párizsi színrevitelben –, de a korai elődök nyomában kissé lemaradva kullog a múlt század nagyjai mögött. Hangi alakítása kielégítő, drámaian összefogott, hiteles és igényesen végigvitt szerepformálására panasz nem lehet, orgánuma azonban csupán egy egészséges mélységekkel rendelkező, átlagos lírai szopráné, szép csengéssel, de kissé töredezett artikulációval. A mellékszereplők mindannyian perfekt énekművészek, de a dráma (valójában: líra) folyásában annyira súlytalanok, hogy csak a norvég Audun Iversent (Albert) érdemes külön kiemelni: ő a jövő jelentős bariton ígérete, kivételesen meleg hangszínnel és magas szintű énekintelligenciával. Olyan hidegen és prózaian suttogja: „Donnez-les-lui!” (azaz, hogy Charlotte adja „kölcsön” pisztolyait Werthernek), hogy az már vérfagyasztó. Mint kiderül, a szó szoros értelmében.

Antonio Pappanónak nem ez az első „kommerciális” Werthere, az ő nevéhez fűződik a mű utolsó stúdiófelvétele, mely úgyszintén Londonban készült. Ez az élő előadás azonban merőben más hangsúlyokat kap, mint a korábbi, 1998-ban született bejátszás. A 2011-es produkcióban kisebb szerep jut a lírai felhangoknak, a zenekari intermezzókon való ráérős elidőzésnek. Pappano ma már inkább sűríti e csonka és szívfacsaró tragédiát, ritmusa lüktet, szinte lohol a lőporszagú végkifejletig, a Covent Garden zenekara pedig eleven és tüzes kíséretet biztosít a keze alatt, így helyenként olyan harsány színezetet kap a darab, mintha legalábbis Verdi egyik sűrű vérdrámája volna.

Úgy hiszem, igazat kell adnunk Szerb Antalnak, aki szerint „(…) Werthernek mindenképpen meg kell halnia.” Mindenképpen. És Werther halott: szívében pisztolygolyó. Nem ébreszti fel már a tavasz lehelete. Pedig pont azért kellett volna élnie, amiért megölte magát.

*Albert Camus: A lázadó ember, Nagyvilág Kiadó Budapest, 1999., 16 p.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.