Bejelentkezés Regisztráció

Esszék és tanulmányok

Bis! – Ismétlések az operaszínpadon

2012-05-01 09:42:21 Operatikus

tapsvihar A publikumnak az a szokása, hogy kedvenc áriáját, esetleg kórusát, együttesét addig tapsolja, amíg csak meg nem ismétlik.

Az opera nem normális színpadi műfaj. Egyik kedvenc őrültségem az ismétlés. A publikumnak az a szokása, hogy kedvenc áriáját, esetleg kórusát, együttesét addig tapsolja, amíg csak meg nem ismétlik.

Ezt Magyarországon „Vissza, vissza!”, másutt a „Bis! Bis!” (kétszer) kiabálásokkal követeli a publikum. Az ismétlés nagy megterhelés az énekes(ek)nek, és nyilvánvalóan megszakítja a drámai folyamatokat is. Vérbeli operarajongó azonban fittyet hány erre, és imádja az újrázást.

Az ismétlés leginkább az olasz operához, sőt Olaszországhoz kötődik.

Az egyik első és legismertebb ismétlési sztori a Nabucco ősbemutatójához köthető. A Scala közönsége addig ismételtette a „Va pensiero!” kezdetű kórust, amíg ők is megtanulták, és együtt énekelték a színpadaikkal.

Ugyanehhez a tételhez – amit unisono jellege miatt Kertész Iván találóan nevez kórusáriának – kapcsolódik egy másik, immár dokumentált eset.

1949. Nápoly. Abigél: Maria Callas. A nagy énekesnő egész életében mindössze ebben a sorozatban, három estén énekelte a hanggyilkos szerepet, szerencsére maradt belőle hangfelvétel. Nabucco Gino Bechi, vezényel Vittorio Gui. Nos, itt a Va pensiero után kisebb lázadás tör ki. A publikum egy része el van ragadtatva, a többiek azonban elégedetlenek a részlet előadásmódjával… és ezt ott, azon melegében meg is vitatják, s a diskurzusba a dirigens is beszáll. Pár perces szócsata után a maestro fölemeli a pálcáját, ismét beinti a Va pensierót. A második változat koncentráltabb erőteljesebb – és óriási, egyöntetű sikert arat. Ez is csak Olaszországban eshet meg.

Régebben gyakoribb volt az ismétlés. A nagy tenor, Aureliano Pertile budapesti vendégszereléséről jegyezték föl, hogy az Álarcosbál Kacagókvintettjének akkora sikere volt, hogy azt kétszer is meg kellett ismételni.

Együtteseket egyébként ritkán ismételnek. Leginkább a Rigoletto frenetikus Bosszúkettősével fordul elő. A YouTube-on is több felvétel hallható, az utolsó 2011-ből egy parmai koncertről, ami azt bizonyítja, hogy a hagyomány még él. A lendületes zeneszám végén a szopránnak lehetősége van egy háromvonalas esz, a baritonnak pedig egy egyvonalas asz éneklésére. A kottában nincs, „csak a lánglelkű komponista képzeletében, aki még bízott ez emberfeletti emberi teljesítményekben.” (Abody Béla írta ezt egyébként a Prológ magas asz-áról.) Kevés Rigoletto meri kispórolni a magas hangot, de az biztos, hogy asz nélkül nincs újrázás! (Esz nélkül egyébként van…) Az ismétlők között van Leo Nucci, és néhány kevésbé ismert bariton. Kedvencem Anna Skibonsky és Devid Cecconi 2007-es fölvétele az általam hallott leghosszabb, fenomenális magas hangokkal. A közönség addig ünnepli a két énekest, amíg úgy döntenek, hogy a függöny előtt is megismétlik a hatásos számot.

Ha már emberfeletti: ismétlős ária Germonté a Traviatából. Ismeretes egy zürichi élő felvétel, ahol a nagy Piero Cappuccilli szinte megkönnyeztet azzal a szólószámmal, amelyet egyébként ki nem állhatok. A siker forró, úgyhogy a bariton megismétli az ária 2. versszakát, ugyanolyan szívbemarkolóan és még lelkesebb ünneplést kiváltva. Majd a két Di Provenza után az Alfredóval való izgatott párbeszéd végén – falrengető magas b-t énekel! Azt a hangot, amivel annyit bajlódnak a tenorok például a Radames-románc végén! Cappuccillinek elképesztő magas regisztere volt, az Attila Ezio-cabalettáját is többször zárta élőben magas b-vel. Három estén én is láthattam még az Erkelben, A végzet hatalma második kettősének végén (Invano Alvaro), együtt énekelte Molnár Andrással a magas a-t.

Vannak ismétlős áriák, és vannak, amelyeket lehetetlen, vagy szinte lehetetlen újrázni. Utóbbi kategóriába tartoznak természetszerűen a haláljelenetek. Nehezen tudom elképzelni, hogy például az Álarcosbál nagy René-áriáját, a Bohémélet bármelyik Mimi-áriáját, vagy Florestan nagy szólóját a Fidelióban megismételjék. Ugyanakkor például a Rigolettóból Az asszony ingatag szinte tálcán kínálja az újrázást.

A tenorszakma egyik slágeráriája a Trubadúr híres Strettája. A C-dúr hangnemű számba becsvágyó tenorok két kétvonalas c-t applikáltak, s így annyira hatásos lett, hogy a publikum akkor is rajong érte, ha óvatos vagy gyöngébb képességű tenorok H, sőt B-dúrba transzponálják le. Ez annyira elfogadott eljárás, hogy olyan, egyébként tündöklő magasságú tenoroktól is elfogadták, mint Corelli vagy Pavarotti. A lírai f-moll ária után kevés énekes vállalkozik a bravúrszám megismétlésére. Az őrült Franco Bonisolli egy veronai tévéközvetítésben újrázta meg a Pirát – természetesen hangnemben, természetesen hatalmas magas c-kkel.

Heiner kolléga szíves közlése szerint 2007-ben a Scalában Juan Diego Flórez megismételte Az ezred lánya cavatináját. Ez már vagy 70 éve nem fordult elő, tekintve, hogy 9 magas c van benne. És az így ugye, összesen már 18...

A kitűnő magyar Manricóról, Laczó Istvánról mesélték, hogy egy alkalommal akkora sikert aratott, hogy a közönség áttapsolta a Stretta utáni szünetet, visszatértek a zenészek, és a vasfüggöny előtt újra el kellett énekelnie a számot. Falrepesztő magasságairól legendákat meséltek, állítólag a Tell Vilmos Arnoldját egy alkalommal 9 c-vel és egy cisszel énekelte.

Van vele egy élő Trubadúr 1961-ből (Svéd Sándorral és Takács Paulával). Nos, ezen az estén nagy hangon énekel, meg is ismétli a Strettát – de B-dúrban, ami azért lényegesen könnyebb, és az első felvonás tercettjében sem kockáztatja meg a magas deszt. (Takács Paula viszont szépen megfogja egy oktávval följebb.) A legutóbbi szegedi premieren Cselóczki Tamásnak nagyon jól állt a címszerep, különösen a gyors ária. Több előadáson is ismételt, H-dúrban. Az eggyel korábbi, Galgóczy Judit által rendezett produkcióban a kínai Ling Szu is mindig ismételt, ráadásul eredeti hangnemben. (Külön nehezítés volt, hogy az áriát egy forgó, és billenős rácspadlón kellett énekelnie.)

A 80-as évek elején az Erkel Színházban a Parasztbecsület és Bajazzók volt kitűzve, elsőként énekelte volna B. Nagy János mind a két opera tenorfőszerepét egyetlen este. A színháznál azonban hevenyészett felirat fogadott bennünket: az előadás megbetegedések miatt elmarad, helyette Tosca. Tosca: Sass Sylvia, Cavaradossi: B. Nagy János. Meg voltunk elégedve a kárpótlással. Sass akkor már járta a világot, ezért olaszul énekelt – nagyszerűen. B. Nagy magyarul – ő is remek formában. A Vissi d’arténak óriási sikere volt, Sassnak ismételni kellett. Másodszorra azonban magyarul adta elő, aminek még nagyobb elragadtatás lett az eredménye. B. Nagy sem adta alább, ő is újrázta a Levéláriát. Az lett volna az igazi, ha másodszorra olaszul énekli, de nyilván nem tudta eredeti nyelven.

Kedvenc tenorom, Franco Corelli egyáltalán nem szeretett ismételni. Gyönyörűséges Levéláriákat tudott énekelni, de soha életében nem ismételte meg. Talán élete legjobb Cavaradossiját énekelte 1967 januárjában Parmában, rögzítették is az előadást. A Levélária után valóságos tüntetés alakult ki, de Corelli nem volt hajlandó ismételni. Alig lehetett folytatni az előadást. A végén a tapsrend után viszont kitoltak egy zongorát a színre, és elénekelte a Core’ngratót. A Strettát tudtommal egyetlen előadáson sem ismételte meg, de egy 1965-ös amerikai koncertjén állítólag igen.

Corellinek talán legnagyobb szerepe volt a Turandot Kalafja. A nevezetes Nessun dorma „ismétlős” szám, de ismereteim szerint egyetlen alkalommal, 1960. március 1-jén egy monte-carlói előadáson volt hajlandó még egyszer elénekelni. Életrajzírója az ő kedves közönségének szóló ajándékról beszél, ám én gyanítom, hogy ezen kívül nagyon magas gázsit is fizethettek.

Amikor Ingrid Bjoner énekelte vendégként Turandotot Budapesten és eszetlen sikere volt II. felvonásbeli áriája után, Karizs Béla nekidurálta magát és megismételte a Nessun dormát. Karizs amúgy a Kacagj bajazzót sosem tudta csak egyszer elénekelni, mindig ismételnie kellett.

Sok karmester nem szereti és nem is engedi az ismétlést. Egy alkalommal Toscanini az Álarcosbált dirigálta a Scalában. A Riccardót éneklő Alessando Boncinak akkora sikere volt a tengerészdallal, hogy a közönség ismétlést követelt. Toscanini azonban nem volt rá hajlandó, és a csetepaté után több évig nem is vezényelt a milánói operaházban.

Híres eset történt Budapesten a Lohengrin 1948. október 24-i rádióközvetítésén. Simándy József gyönyörű Grál-elbeszélést énekelt, de a vezénylő Otto Klemperer nem akart ismételni, és a szűnni nem akaró ünneplés annyira földühítette, hogy letette a pálcát, és ki akart menni. Az egyik zenekari tag azonban elkapta, fölnyalábolta, és visszavitte a pulpitusra, s így sikerült elkerülni a botrányt, az előadás kis szünet után folytatódott.

Ha viszont a dirigens újra beinti a sikeres számot, az énekes kénytelen ismételni, különösen, ha a karmester (fő)zeneigazgató, tagozatvezető, azaz a főnöke. Gyimesi Kálmán szegedi baritonista mesélte, hogy a szigorú Vaszy Viktor nem szerette az újrázást. Egy alkalommal a Don Juan (akkor még ezen a néven ment) Pezsgőáriája nagy sikert aratott. Gyimesi a függöny előtt hajlongva köszönte meg a tapsokat. Vaszy fölmutatott neki, hogy újra. Gyimesi rémülten mutatta, hogy a függöny a súgólyuk előtt van, és neki szüksége lenne a támogatására. Vaszy könyörtelenül beintette a zenekart, Gyimesi pedig sok halandzsával megismételte az áriát. „Látja, Kálmánkám, ezért kell megtanulni!” – mondta a szünetben hamiskás mosollyal Vaszy.

Nekünk, magyaroknak is van ismétlős áriánk, természetesen ilyen a „Hazám, hazám”. Ilosfalvy Róbert több mint 100-szor énekelte a Bánk bánt, de csak egyszer ismételt. Horváth Bálint a 80-as Bánk-premieren újrázott, de nem kellett volna – az évszázad gikszerét sikerült bevinnie. Simándy (aki mintegy 150 Bánkot énekelt) gyakran ismételte meg legsikeresebb számát. Nekem egyik legmegrendítőbb operai élményem egy március 15-i előadás az Erkel Színházban, valamikor a 80-as évek elejéről. Háromszor énekelte az áriát, és harmadszorra csak azért sikerült továbbmenni, mert a publikum egy része azt hitte, újabb ismétlés következik. S közben a nézők teledobálták virágokkal a színpadot...






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.