vissza a cimoldalra
2022-01-28
részletes keresés    Café Momus on Facebook
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Kiemelt fórumaink
Digitális kerekasztal (55)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62850)
Opernglas, avagy operai távcső... (21198)
Kedvenc felvételek (459)
Kedvenc előadók (2898)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (5270)
Társművészetek (2517)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7625)
Haladjunk tovább... (231)
Milyen zenét hallgatsz most? (25104)
Élő közvetítések - HAANDEL emléktopik (8682)
Momus társalgó (6361)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2387)

Olvasói levelek (11830)
A csapos közbeszól (98)
Legfrissebb fórumaink
Momus-játék (6179)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (3020)
Házy Erzsébet művészete és pályája (5311)
Richard Strauss (781)
Pantheon (3035)
Erkel Színház (11240)
Rost Andrea (2064)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2329)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (5025)
musical (220)
Franz Schmidt (4074)
Lisztről emelkedetten (1162)
Juan Diego Flórez (749)
Lehár Ferenc (792)
Média, zene, ízlés (130)
Operett, mint színpadi műfaj (5016)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43
számlaszám:
11711003 20016193

apróhirdetés feladása:

A háború virágai (Simon Keenlyside dallemezéről)
Balázs Miklós, 2012-04-17 [ Vokális művek ]
nyomtatóbarát változat

Songs of War Songs of War
Simon Keenlyside (baritone)
Malcolm Martineau (piano)
Sony
88697944242

*

A Brit Nemzetközösség, a híres-hírhedt Commonwealth, minden évben november 11-én emlékezik meg az első világháborúban elesett katonairól. Remembrance Daynek, vagyis az Emlékezés Napjának hívják az eseményt és rendszerint nem csupán egy egynapos, formális, kokárdás aktus. Annál jóval több. A másik neve Poppy Day, azaz Pipacs Nap. A pipacs, legyen az maga az élő virág, fonott koszorú, vagy akár műanyagba öntött stilizált egyen-kitűző, 1920 óta jelképezi a hősi halált halt brit – és persze amerikai, kanadai és ír – katonákra, a világháborús harcok áldozataira való emlékezést.

A szimbólum eredője egy vers: In Flanders Fields (Flandria mezején). A szerzője egy kanadai fizikus, aki 1915-ben az európai nyugati fronton szolgált: John McCrae, az I. Kanadai Gyalogos Hadtest alezredese egy franciaországi lövészárokban vetette papírra költeményét, melyet azonnal elküldött a londoni Punch magazinnak, mely az év decemberében meg is jelentette. A költemény kezdő sorai rövidesen szállóigévé váltak: „Flandria mezején pipacsok nőnek / Keresztjei közt egy temetőnek / Ez jelöli a mi helyünket.”* A belgiumi Ypres-ben, ahol McCrae is szolgált, a világháború relikviáinak szentelt múzeum máig viseli nevében a vers címét.

Mondják, a háborúban hallgatnak a múzsák, pedig ennek az ellenkezője az igaz. Csak talán nem ugyanazok a múzsák csókolják homlokon a költőt az ádáz harcok közepette, mint amelyek békeidőben teszik. A háború múzsái talán jobban hasonlítanak az apokalipszis lovasaira, mint a mítoszok lenge öltözetű istennőire. De ihletet nyerni belőlük éppúgy lehetséges. (Ha csak a magyar első világháborús líra talaján keresgélünk: ki ne ismerné Gyóni Géza Csak egy éjszakára című versét?)
Inspirációt persze nemcsak a koszorús költők, de a politikusok is nyernek a háborúból. (Ők még persze sok egyéb mást is.) Sokszor és sokan és idézik így Winston Churchillt: „Megvédjük szigetünket, bármibe kerül is. Harcolunk a partokon, harcolunk a leszállópályákon, harcolunk a mezőkön és az utcákon, harcolunk a hegyekben; sosem fogjuk megadni magunkat.” Ez már egy másik világháború, de a cél ugyanaz, jórészt az ellenség is, a fegyverek is, a remény is, a fájdalom és a halál is. És ugyanolyan a kiömlő vér is: vörös, mint a pipacs, mely a legyilkolt hadfiak jeltelen sírjain nő.

Simon Keenlyside brit baritonista nemrégiben megjelent lemeze a háborús költészet talaján kihajtott angol nyelvű dalokat gyűjti csokorba. Némely nóták csupán érintőlegesen kapcsolódnak a harchoz vagy háborúhoz, mások látszólag egyáltalán nem, legfeljebb az előadói-szerkesztői benyomások és szabad képi vagy nyelvi asszociációk sodorták e darabokat egymás mellé egy alapvetően tematikus válogatáson. Keenlyside-nak persze nincs könnyű dolga, hisz igyekszik mind a költemények nyelvi kimunkáltsága, mind a zenei kvalitások tekintetében megtalálni az elvárt minőséget. Az, hogy a versek forrásvidéke évszázadokat ölel át, már nem csupán szerkesztői döntés, hanem következmény. Mindazonáltal Shakespeare-től Walt Whitmanig ível azon poéták sora, akiket e dalok megidéznek. A CD-n sorakozó trackeket végigböngészve úgy tűnik, az „antológia” mindenekelőtt a zenei szempontokat igyekezett figyelembe venni a válogatáskor, elsősorban is a múlt századi „ánglius” komponisták dalszerzői hagyatékára összpontosítva.

Ennek mentén nagyrészt olyan jeles angol zeneszerzők képviseltetik magukat az albumon, mint Arthur Somervell, George Butterworth, John Ireland vagy Ralph Vaughan Williams. Mindössze két nem angol komponista neve került fel a korongra: az amerikai Ned Roremé egy Whitman-prózavers megzenésítésével, és a német Kurt Weillé, aki szintén Whitman-darabokat „melodizálva” jutott szóhoz. A nyersanyagot biztosító költők között figyeljünk fel Robert Louis Stevenson és Alfred Edward Housman neveire, Whitman mellett ők delegálják a legtöbb költeményt a lemezre.

Housman neve a magyar olvasónak talán nem sokat mond, de a szigetországban legjobb munkái az általános és középiskolás irodalomórák tanterveinek elengedhetetlen részét képezik. Legismertebb kötetének, a Shropshire Ladnek a viktoriánus vidéki élet nosztalgikus ábrázolása adja az alaphangját, levertségtől és mélabútól fojtogatott sorait áthatja a haláltudat, a pesszimizmus, a vigasztalanság.
A búr háborúk „árnyéka alatt” született versek jó része bevallottan vagy bevallatlanul a „Viktória királynő szolgálatában elesetteknek” állít emléket. Az eredetileg hatvanhárom poémát tartalmazó kötetből tizenegyet zenésít meg Butterworth, a kötettel azonos című ciklusának – mely szinte keletkezése óta (1912) az egyik legnépszerűbb angol dalkörnek számít – hat dala adja Kennlyside lemezének gerincét.
Az anatómiai hasonlatnál maradva: Walt Whitmanéi pedig a húsát és vérét. Whitman munkái ugyanis „prózai” kimunkáltságukban is szinte kimagasodnak a sápadt angol rímek közül, s bár a modern európai líratörténet gyakran igyekezett Whitmant a margóra tolni, szövegeinek magas művészi színvonala, potenciálja, hatóereje magáért beszél. Whitman költészetének egyik fontos alapélménye az amerikai polgárháború, ahol amerikai honfi ölt amerikai honfit. De a háború az háború, gyilkos és szörnyű akkor is, ha egy nemzet belügye.

Keenlyside ezen borzalmak és a rájuk adott zsigeri emóciók és reflexiók ábrázolásában erős. Dallemezén számot vet a háborúba vetett emberi test és elme minden megnyilvánulásával: kegyetlenséggel és pusztítással, honvággyal, szerelemmel, ragaszkodással, helytállással, kitartással, bukással; élettel és halállal. Az operaénekes Kennlyside itt nem a színpadon áll. Éneklése nem karaktereket jelenít meg, hanem feloldódik a dalok egymástól sokszor erősen elütő formanyelvében és stiláris kifejezéskészletében. A baritonista dalénekesi fegyvertára, amennyiben távol tart magától minden túlzó teátrális gesztust, a szélsőséges érzelmi skálák bejárásában sokszor talán szűkösnek tűnhet, de ez csak a látszat. Kennlyside viszonylagos „eszköztelensége” valójában az énekes legnagyobb fegyvere, hisz hol a frontra készülő gyanútlan baka, hol a sokat megélt veterán, hol az ütközetre szólító toborzó hangján szólal meg, váltogatva a költői hangnemeket. Így, azaz a drámai interakciók hiányában, de a szövegek mély tragikumának belső megélésével érik be artikulációjában a gyász, a fájdalom, a keserűség, vagy épp a nekibuzdulás, a remény, a hit és a vágyakozás.

Túl az énekes magvas bariton orgánumán – mely önmagában is élményszámba megy – technikai értelemben éneklését perfekt szövegmondás, férfias karakterkezelés, választékos artikuláció, a dinamikával való tudatos és finom mérlegjáték jellemzi. Nem a szánalom, hanem az empátia, az együttérzés hangja hívja elő e dalok gyengéd líraiságát. Ez a fajta pártatlan, mély részvét és irgalom váltja ki a tengernyi embertelenség közt megszülető, elidegeníthetetlen humánumot, mely végül minden kimondott vagy kimondatlan emberi gondolat mögött megvillan, s amely oly hamisítatlan és hű szimbólumra talál a fejfák közt nyíló, napba néző, vérszínű pipacsban.

*Nika Géza fordítása

Hírek
• A Szegedi Nemzeti Színház közleménye
legújabb:
Kelemen Zoltán - 2022-01-23
Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti Kamaraterem

Borbély László (zongora)
Borbély László habilitációs koncertje
J.S. Bach: Musikalisches Opfer, BWV 1079 – Ricercar a 3
Beethoven: 28. (A-dúr) zongoraszonáta, op. 101
Liszt: 3. Mefisztó-keringő
Bartók: Improvizációk magyar parasztdalokra, BB 83
Messiaen: Madárkatalógus – L’alouette calandrelle (Sziki pacsirta)

18:30 : Budapest
BMC, Könyvtár

LFZE Elektronikus Zenei Médiaművészet Tanszaki Koncert

19:00 : Budapest
Erkel Színház

Giacomo Puccini: Manon Lescaut

19:00 : Budapest
Eiffel Műhelyház – Bánffy Miklós terem

Benjamin Britten: Szentivánéji álom

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Mischa Maisky (cselló), Martha Argerich (zongora)
Műsorvezető: Becze Szilvia
"CZIFFRA100"
Beethoven: 2. (g-moll) cselló-zongora szonáta, op. 5/2
Schumann: Fantáziadarabok, op. 73
Franck: A-dúr hegedű-zongora szonáta (Jules Delsart cselló-zongora átirata)

19:30 : Budapest
Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Elina Vähälä (hegedű)
Pannon Filharmonikusok
Vezényel: Bogányi Tibor
Bernstein: Candide - nyitány
John Corigliano: „The Red Violin” - hegedűverseny
Dohnányi: fisz-moll szvit, op. 19
19:00 : Veszprém
Hangvilla

Győri Filharmonikus Zenekar
vez: Hamar Zsolt
J. Brahms: D-dúr szerenád, No. 1, op. 11
Dohnányi E.: fisz-moll szvit, op. 19
A mai nap
született:
1887 • Arthur Rubinstein, zongorista († 1982)
1932 • Szendrey Karper László, gitárművész († 1991)
1944 • John Tavener, zeneszerző († 2013)