Bejelentkezés Regisztráció

Filmek

Carmen a moziban, Escamillo a tévében (A Stockholmi Királyi Operaház előadása a moziban)

2012-04-03 10:01:41 Heiner Lajos

Katarina Leoson & Andrea Caré
Katarina Leoson & Andrea Caré
2012. március 31.
Boden
Sagabiografen

BIZET: Carmen
(A Stockholmi Királyi Operaház előadása)

*

Réges-régen volt, amikor Szegeden a Vörös Csillag, a Fáklya, netalán a Szabadság moziban operafilmeket néztem – sok víz lefolyt azóta a Tiszán.
Persze sok emlék még mindig élénken él bennem, Gobbi fantasztikus Rigolettója, azt persze csak később értettem meg, hogy, noha akkoriban már szélesvásznú filmeket vetítettek, Pagliughi miért csak a hangját kölcsönözte Gildának.
Meg a Trubadúr, ez is persze fekete-fehérben, aztán később, már színesben Bergman Varázsfuvolája, majd hosszú évtizedekig csend.

Néhány éve változott a helyzet, egyre több operaház teszi közzé, „élőben”, vagy felvételről előadásait moziban – lapunk is rendszeresen beszámol a Metropolitan egyes közvetítéseiről.
A stockholmi Carment, stílszerűen, Boden mozijában néztem meg – ebben az északi kisvárosban van Svédország egyik legnagyobb kaszárnyája (amúgy: Norrbotten megye területe bő negyede Magyarországénak, lakosainak száma valamivel több, mint Szegedé – a megye négy városában közvetít a mozi élő operaelőadásokat, ezen a szombat délutánon a filmszínház majd’ tele volt, és örömmel láttam sok fiatalt).

Kezdjük a kellemetlen élményekkel.

Tudom, hogy nem állhat minden opera-, vagy koncertközvetítés mögött egy Brian Large, de ennyire dilettáns, elemista kameramozgatást, közvetítésrendezést ritkán tapasztalni – nem részletezem, eleget bosszankodtam rajta.
Vincent Boussard rendezése eufemisztikusan fogalmazva is érdektelen.

A cselekményt napjainkra teszi – hogy egy efféle áthelyezés nagyon is működhet, arra példa Kerényi munkája a Szegedi Szabadtérin, de itt más volt a helyzet. Boussard ötletei olyasmikben merültek ki, mint a nyitójelenetben a gyerekek és katonák közti labdadobálgatás, vagy, ha már hajigálásnál tartunk, a dohánygyári munkásnők ablakon kivetett ruhái.
Nem segített néhány szájbarágós rövid pantomimjelenet sem, tény, hogy Vincent Lemaire díszletei sem biztosítottak sok mozgásteret, ugyanaz a néhány díszletelem szolgált dohánygyárként, vagy mint Lillas Pastia kocsmája, hogy aztán végül valamiféle stilizált amfiteátrummá váljék.
2012-ben már nem számít ötletnek, ha a gyerekek a televízióban nézik a bikaviadorokat, a leszúrt Carmen csúszása-vonaglása pedig inkább parodisztikusra, semmin szánalmasra-tragikusra sikeredett.
A rendezés néhány momentuma pedig egyszerűen irritált. A hölgyek fejére időnként fura parókák kerültek, számomra megmagyarázhatatlanul, miért, és miért pont olyanok.

Arról nem a rendező tehet, hogy Mercedest megpillantva az első szó, ami az ember eszébe jut, az a „nőimitátor”, de miért kell lepukkant piásként ábrázolni?
Ahogy Frasquita beállítását sem értem – Barbie-baba és Olympia egyfajta keveréke, mozgása alapján nyugodtan megkaphatná az I0290-es BNO-kódot.

Jeremy Carpenter
Escamillo: Jeremy Carpenter
Zeneileg viszont rendben volt az előadás, nagyon is rendben.
A darabot recitativókkal játszották, hogy melyik változatot a sok közül, nem tudom megmondani – akadt néhány rövid rész, melyeket korábban nem hallottam, vagy legalábbis nem emlékszem, hogy hallottam volna.
A fiatal Daniel Blendulf dirigált, nevét, akárcsak az énekesekét, korábban nem hallottam – összefogott, lendületes előadást vezényelt.

Tudom, rádió- és tévéközvetítéseknél a vocék megítélésével csínján kell bánni, de úgy érzem, a mozi remek hangosítása legalábbis rövid kritikai észrevételek megtételére lehetőséget ad.

A címszerepben Katarina Leoson. Jó pár percig azon gondolkodtam, miért nem a legnevesebb házakban énekli Carment, miért nem világhírű, aztán észre kellett venni a levegős, elvékonyodó magasságot – ettől eltekintve ez a Carmen jelentős formátumú.

A nagy felfedezés Andrea Caré Don Joséja. Ahogy korábban Adam Diegel, avagy Arnold Rutkowski esetében megjósoltam az elkövetkező jelentős nemzetközi karriert, itt is meg merem tenni.
A hanganyag nemes spinto, a harminc körüli művész megjelenése, játéka elsőrendű, muzikalitásához kétség nem fér.

Julia Sporsén megrendítő Micaela-áriát énekelt, Jeremy Carpenter korrekt Escamillo volt.
S két dolog, elsőre talán nem oly lényeges, de talán mégis az: a comprimariók között sem volt gyenge láncszem, a szólisták átlagéletkora pedig negyven alatt lehet.

Néhány snitt erejéig a Stockholmi Királyi Opera pompája is bevillant, ősrégi emlékeimet felidézve, s arra inspirálva: a helyszínen is meg kellene nézni egy produkciójukat.

foto: Alexander Kenney






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.