Bejelentkezés Regisztráció

Opera

Wehwalt kardja, Wotan dárdája (A Walkür Böhmmel)

2012-02-06 08:30:39 Balázs Miklós

Die Walküre / Böhm WAGNER: Die Walküre

Birgit Nilsson, Theo Adam, Leonie Rysanek, James King, Gerd Nienstedt, Annelies Burmeister
Orchester der Bayreuther Festspiele
Karl Böhm

Universal / Decca
4 CD
478 3061

*

Budapesti Wagner-napok ide, Metropolitan HD-közvetítések oda, a jelen legelszántabb wagneriánusai bizonnyal a fél karjukat odaadnák egy olyan Ringért, mint amit Karl Böhm produkált Bayreuthban a hatvanas évek derekán. Jó, lehet, a „nagy idők tanúi”, mint mindig, tudnak egy „mégannálisjobb” előadást, de azért legalább olyan féltve őrzik végtagjaikat, mint megkopott lemezgyűjteményüket. A csillagok együttállása mindazonáltal talán sosem volt olyan kedvező a Wagner-játszás kék egén, mint akkoriban. De rég is volt!

Solti György 1965-ben befejezett „arany” Ringje a tetralógia első teljes stúdiófelvételeként már elvégezte, amit kikövetelt a kor technikája és lemezvásárló közönsége: múlt, jelen és jövő énekes csillagait sorakoztatta egymás mellé Flagstadtól Hotteren át Nilssonig, hogy – némi keresett pátosszal szólva – az örökkévalóság illúziójával kínáljon új zsinórmértéket a Wagner-éneklés eljövendő évtizedeire. Solti Ringjének példátlan anyagi és erkölcsi diadala azonban cseppet sem korlátozta a konkurens Philips lemeztársaságot, hogy pár év múltával, 1973-ban piacra dobja a maga „Nibelungjait”, az 1967-ben készült, élőben rögzített bayreuthi ciklust. (Tegyük hozzá a rend kedvéért: ez a produkció volt Wieland Wagner utolsó rendezői munkája).

Természetes, hogy az énekeskínálat Böhmnél és Soltinál nagyrészt azonos, hiszen Wolfgang Windgassen Siegfriedje, Birgit Nilsson Brünnhildéje és James King Siegmundja vitán felül álló, magától értetődő választás volt ekkor, ám a különbségek és hangsúlyeltolódások is legalább ennyire tanulságosak: Sieglinde szólamában például Böhm visszatér a Furtwänglernél már bevált Leonie Rysanekhez, Wotan szerepére pedig az akkoriban még karrierje első grádicsait taposó Theo Adamot kérte fel. Adam az idő tájt még negyvenes évei legelejét járta, ám az idővel generációjának legkeresettebb Wotanjává avanzsált, emlékezhetünk: Marek Janowski „keletnémet” Ringjében (1980–83) is magabiztosan viszi végig a figurát, sőt pár évvel később Alberichként is felbukkan Bernard Haitink pálcája alatt.
Hogy ez a „kegyelmi” időszak mennyire kedvezett a „gyűrűk urainak”, jól mutatja, hogy 1967 és ’70 között a Deutsche Grammophon berlini műhelyében is elkészült egy teljes ciklus, méghozzá nem kisebb maestro, mint Herbert von Karajan irányításával, aki volt annyira rátarti, hogy tudatosan kerülje az átfedéseket Solti énekeseivel és az éppen aktuális bayreuthi szereposztással. Megtehette, volt miből válogatnia. De rég is volt!

Nem meglepő, hogy a kiadó folyamatosan katalógusban tartotta és tartja Böhm előadásainak felvételeit, az LP- és a CD-korszakban egyaránt – korábban Philips-címke alatt, ma már Decca-logóval felbélyegezve –, hiszen mára legendássá nemesült előadásokról kell beszélnünk. A Decca újdonatúj operasorozata történetesen a Walkürrel indította a darabok újrakiadását, melyet heteken belül az Istenek alkonya követ. Így aztán jószerivel mindenki elmondta már a magáét erről a ciklusról a tovadöcögő évtizedek alatt, nagyjában-egészében arra az egyöntetű konklúzióra jutva: ez egy nagyon jó előadás. Mert az, tényleg.

Hogy mit tud ehhez hozzátenni a lemezeket újrahallgató „ma embere”? Nem sokat. Legfeljebb újfent megénekli: a nagyszerű James King a korszak evidens Siegmundja, hogy Nilsson Brünnhildéjének párja nincs, meg, hogy Rysanek csaknem olyan jó, mint tizenévvel azelőtt Furtwänglernél, Adam pedig a jövő nagy Wotanját ígéri, ha ugyan nem hozza máris. A Hundingot éneklő Gerd Nienstedt talán nem akkora név, mint Gottlob Frick (Furtwänglernél, majd Soltinál) vagy Martti Talvela (Karajannál), de markáns orgánum, és tisztességgel győzi a szólamot.
Mert valóban olyan előadás ez, melyet érdemes mindenkor a kezünk ügyében tartanunk, s újra és újra belehallgatnunk, ha épp arra vetődnénk, hogy a Wagner-játszás legendáriumából merítsünk ihletet. King itt még kissé baritonális színnel intonál, a néhány esztendővel későbbi, híres-hírhedt Pierre Boulez-féle Parsifal, vagy a Rafael Kubelík jegyezte Lohengrin-lemez már egy másik, kevésbé érces, de líraibb, előnyére vékonyodó, letisztuló tenorhangot mutat. Nilsson született Brünnhilde, róla a kevesebb több: ragyogó. Adam Wotanja nemes és harcos, de mintha maga is halandó lélek lenne, nem annyira az ellentmondást nem tűrő istenség arcélét rajzolja ki, mint a sebezhető, a hatalomért kapkodó gyarló vezetőt.

Karl Böhm dirigens a tőle megszokott színvonalat hozza: jól kézben tartva a zenekart mindig kész az alapvetően epikus modorból átváltani a feszítettebb, lármásabb drámára, ugyanakkor jó gazdája tud lenni az énekesek előzékeny kíséretének. Böhm 1962-ben a Trisztánnal mutatkozott be Bayreuthban (az előadás négy évvel később, szintén Windgassen és Nilsson közreműködésével lemezre is került), és mintegy nyolc esztendőn át volt állandó vendég ott nyaranta. Ez a Ring bizonyosan nemcsak bayreuthi tevékenységének, de talán egész életművének is igazi opus magnuma. De rég is volt!






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.