vissza a cimoldalra
2022-10-02
részletes keresés    Café Momus on Facebook
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Kiemelt fórumaink
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (5700)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (63749)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7723)
Opernglas, avagy operai távcső... (21499)
Milyen zenét hallgatsz most? (25127)
Kedvenc felvételek (699)
Kedvenc előadók (2933)
Társművészetek (2575)
Momus társalgó (6406)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2407)
Haladjunk tovább... (237)
Élő közvetítések - HAANDEL emléktopik (8723)
Digitális kerekasztal (128)

Olvasói levelek (11891)
A csapos közbeszól (99)
Legfrissebb fórumaink
Házy Erzsébet művészete és pályája (5396)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (5221)
Erkel Színház (11301)
Operett, mint színpadi műfaj (5229)
Kedvenc magyar operaelőadók (1248)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (3272)
Szentély az isteni Anna Nyetrebko-nak (3178)
A nap képe (2338)
Ilosfalvy Róbert (1004)
Pantheon (3145)
Jonas Kaufmann (2527)
Bánk bán (3031)
Kolonits Klára (1224)
Végveszélyben a komolyzene a Magyar Rádióban? (482)
A Zeneakadémián uralkodó áldatlan állapotokról... (715)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1567)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43
számlaszám:
11711003 20016193

apróhirdetés feladása:

Nedvedző testek, eltompult elmék (Berg Luluja Barcelonából)
Balázs Miklós, 2012-01-02 [ Filmek ]
nyomtatóbarát változat

Berg Luluja Barcelonából BERG: Lulu

Patricia Petibon, Julia Juon, Ashley Holland, Paul Groves
Symphony Orchestra of the Gran Teatre del Liceu
Michael Boder

Universal / Deutsche Grammophon
073 4637

*

Frank Wedekind nem akárkiktől tanulta a premodern nőgyűlölet mesterségét: a német filozófustól, Arthur Schopenhauertől és egykori cimborájától, August Strindberg svéd drámaírótól. Jó kis társaság. A gyengébb nem iránti zsigeri averziókat átmentve a XX. századba szörnyűséges nőalakokat lelni: Turandot hercegnő, vagy a vele többé-kevésbé „egykorú” Lulu borzongató jelenségek, igazi vérfagyasztóan kegyetlen, terribilis nőalakok az operatörténetben. Persze nem precedens nélkül valók: a Shakespeare-től kölcsönzött Lady Macbeth (Verdinél) lehetne ezen gyilkos, gonosz, jéghideg végzet-asszonyok ősanyja.
Wedekind úgy álcázza heveny nőutálatát, hogy Pandora szelencéjének nevezi a Lulu-jelenséget – ezt a címet adja ugyanis Alban Berg operájának alapjául szolgáló vérdrámájának –, mintha valamiféle női archetípust öntene művészi formába Lulu alakjában, s nem csupán saját, önnön frusztrációját, ki nem élt, elfojtott szexuális vágyait kivetítve vagdalkozna – Berg pedig, a végletekig kihasználva a 20-as, 30-as évek balos észak-német avantgárdja által felszított szabadosságát, új testeket szab a wedekindi rémalakoknak.

Mert, ne tévedjünk: sem Wedekind, sem Berg nem bírálja, vagy helyteleníti e jelenségeket, csupán leírja, bemutatja, ábrázolja őket. Elénk, nézők elé tárja. Ám míg előbbit cirkuszi mutatványosként hajszolt és értelmetlen cigányéletbe, később börtönbe kényszerítik a császári konvenciók ellencsapásai, utóbbi könnyebben megteheti, hogy kevéssé legyen tekintettel a felelős polgári magatartás és műélvezet csontra száradt normáira, s a gyanútlan néző elé citálja azt, amit korábban nem „illett”. Például, amit Berlin vagy Hamburg külvárosi mulatóiban és bordélyaiban tapasztalni, s ezt színpadra applikálni mind csekélyebb stilizálási hajlandósággal.
Berg legalább az állatszelidítő monológjával megteszi azt, amit a kor esztétikája követel tőle: elidegenít, hogy kívülről, a „tisztes távolság” biztonságos sáncai mögül figyelhessük a történéseket. Mert, sugallja a cirkuszos, itt bizony állatokat fogunk látni, más szóval minden emberi vonásuktól, ha tetszik, emberiességüktől megfosztott lényeket; elállatiasodott, lefokozott teremtményeket. Ez már szinte Franz Kafka nyomasztó világa, ugyanakkor nemcsak Lulu excentrikus, mégis ellenállhatatlan alakjában kerül színpadra ez az animális, erotikusan túltelített nőstényi vadság, hanem a minden erkölcsi érzéküket feladó férfi és női mellékszereplőkben is: mindenki Lulut akarja, és ez a darab igazi tragikuma.

A genfi Nagyszínház és a barcelonai Gran Teatre de Liceu közös produkciója a bizarrt még bizarrabbá, a groteszket még groteszkebbé torzítja, felerősítve az elidegenítést, de megnehezítve, eltávolítva a befogadást. Az előadás rendezője nem akárki: Olivier Py, a híres párizsi Odéon Színház igazgatója nemrégiben egy botrányszagú Rómeó és Júliával mélyítette a szakadékot a posztmodern rendezői irányzatok és azt ezt elutasító, „szórakozni vágyó” közönség között. Jelen rendezése is inkább csak a felszínét kapargatja a darabnak, nem magyaráz, nem interpretál, nem értelmez. Csupán illusztrál és díszít: röhejes állatjelmezekkel, naturális háttérdíszletekkel, hatáskereső színészvezetéssel igyekszik operálni. És mindenekelőtt rengeteg szexualitással. Számára a darab nem egyéb, mint az aberráció apoteózisa, elsősorban a szexuális perverziók kimeríthetetlen tárháza, melyben valamennyi résztvevő skrupulusok nélkül kiélheti minden titkolt vagy bevallott erotikus inflexióját – a háttérben, apró alkóvokban torz bábalakok mímelik ugyanezt vég nélkül.

Py a darab emberi oldalát nem feszegeti, nála a színpad különböző pontjain feltűnő, harsány neonfeliratok (pl. I hate sex, vagy az időről időre, különböző szereplők által kerekeken betolt Meine Seele) is az elidegenítést szolgálják: nem enged közel a szereplőihez, valósággal letilt, ellehetetlenít minden esetleges azonosulást, részvétet, empátiát. A színpadkép rendkívül élénk, színes és változató, ugyanakkor hallatlanul nyomasztó és agyonzsúfolt, szinte érezni a különböző testnedvek szagát az imitált párzási jelenetekben, fellációban és onániában. Jóllehet, manapság nagy divatja van az effajta, a kendőzetlen szexualitást a maga nyers vadságában ábrázoló színreviteleknek ott is, ahol ezt a szövegkönyv vagy a zenemű nem okvetlenül indokolja (lásd például David McVicar skót rendező munkáit), Py azonban csakis innen, a szexus felől képes közelíteni a Luluhoz, amitől a rendezés kissé egysíkúvá, kiszámíthatóvá, emellett végtelenül – és nyilván szándékoltan – vulgárissá válik. Ilyen értelemben tökéletesen más a koncepciója, koreográfiája, mint a 90-es évek ünnepelt Lulu-produkciójának, Graham Vick híres glyndebourne-i munkájának (NVC Arts, Warner Music, 1996), mely éppen a leegyszerűsítéssel, a színpadterek „letisztításával”, „semlegessé” tételével, a színpadias testiség visszafogásával próbál hatni.

Patricia Petibon első látásra különös választásnak tűnhet a címszerepre, hisz korábban leginkább cikornyás barokk dalművekben vagy zagyva, bohókás Poulenc-darabokban csodáltuk hangi adottságait, színpadi képességeit és személyiségének egyedülálló varázsát. Petibon finoman nőies, bájos, szenzibilis jelenség, Luluja így néhol szokatlanul érzékeny, ám ettől hallatlanul izgalmas és megragadó lesz az alakítása. Hangilag győzi a szólamot, noha szopránja „vékonyabb”, mint elvárnánk, mégis olyan elemi erővel – és minden erőlködés nélkül – van jelen a szerepben, hogy megkockáztatható: az évtized Luluja Petibon!
Neki köszönhetjük, hogy a rendezői intenciók ellenére is találni ebben a veszett némberben valami esendően sorsszerűt, emberien fatálist, elkerülhetetlent. Lulu országos ringyó, számító, hidegvérű gyilkos, igazi szörnyeteg, ám furcsa módon akadnak pillanatok, mikor mégis szerethető, de legalábbis szánható a karaktere.

A mellékszereplők közül két férfiút kell feltétlenül kiemelni. A végig szomorú bohócnak maszkírozott álapuka, a Schigolchot éneklő Franz Grundheber baritonja ugyan megkopott kissé az idővel, de szerepformálása professzionális és eleven. A másik remeklő az Alwát játszó-éneklő Paul Groves, aki minden férfi karakter közül talán a legbiztosabb, legmegbízhatóbb teljesítményt nyújtja. Előbbieknél haloványabbnak, tompábbnak, de így is kellően kidolgozottnak érzem a zenekar és Michael Boder karmester munkáját, ám egy ennyire erőteljesen szuggesztív rendezés és egy ilyen magával ragadó címszereplői alakítás mellett alig akad esélyünk, hogy a zenei megvalósításra jobban is odafigyeljünk.
 

Műsorajánló
Mai ajánlat:
13:00 : Budapest
Magyar Állami Operaház

Erkel Ferenc: Bánk bán

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti Kamaraterem

MOZART: Figaro házassága (Szcenírozott koncert zongorával)
PályaStart Mesterkurzus Zárókoncert
Almaviva gróf: Antóni Norbert/Cser Ágoston
Figaro: Borbély Lehel Tihamér/Kereszturi Gergely
Bartolo: Czinke László/Havalda Balázs
Barbarina: Csörgeő Luca/Pusztai Hajnalka/Janovics Gréta
Susanna: Faragó Dóra/Dros Enikő
Almaviva grófné: Farkas-Varga Anna
Basilio: Leszkó Balázs
Cherubino: Ortan Vivienne
Zongorán közreműködik: Harazdy Miklós, Thiago Bertoldi
Rendező: Béres Attila

18:00 : Budapest
Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Horti Lilla, Schöck Atala, Szappanos Tibor, Haja Zsolt
Ruskó Rózsa (fuvola), Schunk Franciska (hárfa)
Kodály Kórus Debrecen (karigazgató: Kocsis-Holper Zoltán)
Honvéd Férfikar (karigazgató: Riederauer Richárd)
Szent István Király Oratóriumkórus (karigazgató: Záborszky Kálmán)
Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnázium Fúvószenekara (karnagy: Makovecz Pál)
Vezényel: Antal Mátyás
Mozart: Szöktetés a szerájból, K. 384 - nyitány
Mozart: C-dúr versenymű fuvolára, hárfára és zenekarra, K. 299
Mahler: Das klagende Lied (A panaszos dal). „Mese kórusra, szólistákra és zenekarra” - a háromtételes eredeti változat magyarországi bemutatója
- I. Erdei mese
- II. A vándormuzsikus
- III. Lakodalom

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

"Népzene Tanszék 15"
Magyarpéterlaki táncdallamok
Rostás Áron (cimbalom), Nagy Zsolt (brácsa), Bálint Domonkos (nagybőgő)
Szentesi dallamok Váczi József repertoárjából
Horváth Marcell (tekerő), Félegyházi Miklós (duda), Tulipán Zsombor (klarinét)
Karácsonyi énekek és boricák Hétfaluból
Nádasdy Fanni (ének), Várai Áron (ének), Csenki-Túri Luca (hegedű), Csenki Zalán (koboz)
Diákdalok 18. század végi sárospataki melodiáriumokból
Hegedűs István, Horváth Bálint, Csörsz Rumen István, Félegyházi Miklós, Gubinecz Ákos, Gárgyán Zoltán (ének)
Kolovođa – Dráva menti horvát tamburazene Vujicsics Tihamér gyűjtéséből
A Vujicsics Együttes tagjai, valamint a tanszék jelenlegi és egykori hangszeres és énekes hallgatói, tanárai
Malo kolo – kolófüzér Vujicsics Tihamér, Bartók Béla és saját gyűjtésű motívumok felhasználásával
A tanszék jelenlegi és egykori tambura, harmonika és fúvós szakos hallgatói, tanárai
Kalino oro és Čarlama – makedón és szerb táncdallamok
A Vujicsics Együttes tagjai, valamint a tanszék jelenlegi és egykori tambura, harmonika és fúvós szakirányos hallgatói, tanárai
Szünet
Válogatás Bartók Béla és Kodály Zoltán Ipoly menti gyűjtéseiből
Avas Bendegúz, Tóth Zsombor (duda)
Moldvától Bácskáig
Berta Alexandra (citera, ének), Csenki Zalán (koboz), Horváth Bálint (basszprímtambura)
Szentes környéki dallamok Szenyéri Dániel repertoárjából
Buglyó Petra (ének), Tulipán Zsombor (klarinét), Horváth Marcell (tekerő), Félegyházi Miklós (duda)
Messzi tájak hangjai – népdalok Bartók Béla törökországi (1936) és algériai (1913) gyűjtéséből
Boros-Guessous Majda Mária (ének), Szlama László (furulya, koboz), Boros Gerzson Dávid (davul, darabuka), Saïd Tichiti (guembri), Smuk Tamás (darabuka)
Magyarszováti keserves és csárdás
Buglyó Petra (ének), Tulipán Zsombor (furulya)
Magyar tánc és összerázás Magyarszovátról
Gombai Tamás, Nyitrai Tamás, Takács Borbála (hegedű), Árendás Péter, Szilágyi Szabolcs (kontra), Bálint Domonkos (nagybőgő), Nyitrai Marianna, Zolnai Sára (ének)

19:30 : Budapest
Pesti Vigadó

Hegedűs Endre (zongora)
Beethoven: c-moll „Pathétique”-szonáta, op. 13
Beethoven: f-moll “Appassionata” szonáta, op. 57
Bach-Busoni: d-moll chaconne
Chopin: Esz-dúr keringő, op. 18
Wagner-Liszt: 2 átirat a Tannhäuser c. operából
– Wolfram románca az Esthajnal csillaghoz
– A vendégek bevonulása

20:00 : Budapest
Magyar Állami Operaház

Giacomo Puccini: Tosca
A mai nap
született:
1908 • Bartha Dénes, zenetörténész († 1993)
elhunyt:
1920 • Max Bruch, zeneszerző, karmester (sz. 1838)
2016 • Sir Neville Marriner (sz. 1924)