vissza a cimoldalra
2022-09-25
részletes keresés    Café Momus on Facebook
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Kiemelt fórumaink
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (5678)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (63697)
Kedvenc előadók (2933)
Opernglas, avagy operai távcső... (21498)
Társművészetek (2575)
Milyen zenét hallgatsz most? (25125)
Kedvenc felvételek (698)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7717)
Momus társalgó (6406)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2407)
Haladjunk tovább... (237)
Élő közvetítések - HAANDEL emléktopik (8723)
Digitális kerekasztal (128)

Olvasói levelek (11891)
A csapos közbeszól (99)
Legfrissebb fórumaink
Pantheon (3142)
Kedvenc magyar operaelőadók (1247)
Jonas Kaufmann (2527)
Bánk bán (3031)
Szentély az isteni Anna Nyetrebko-nak (3175)
Házy Erzsébet művészete és pályája (5394)
Kolonits Klára (1224)
Operett, mint színpadi műfaj (5228)
Végveszélyben a komolyzene a Magyar Rádióban? (482)
A Zeneakadémián uralkodó áldatlan állapotokról... (715)
Erkel Színház (11300)
A nap képe (2337)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1567)
Marton Éva (863)
Momus-játék (6320)
Edita Gruberova (3185)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43
számlaszám:
11711003 20016193

apróhirdetés feladása:

Nedvedző testek, eltompult elmék (Berg Luluja Barcelonából)
Balázs Miklós, 2012-01-02 [ Filmek ]
nyomtatóbarát változat

Berg Luluja Barcelonából BERG: Lulu

Patricia Petibon, Julia Juon, Ashley Holland, Paul Groves
Symphony Orchestra of the Gran Teatre del Liceu
Michael Boder

Universal / Deutsche Grammophon
073 4637

*

Frank Wedekind nem akárkiktől tanulta a premodern nőgyűlölet mesterségét: a német filozófustól, Arthur Schopenhauertől és egykori cimborájától, August Strindberg svéd drámaírótól. Jó kis társaság. A gyengébb nem iránti zsigeri averziókat átmentve a XX. századba szörnyűséges nőalakokat lelni: Turandot hercegnő, vagy a vele többé-kevésbé „egykorú” Lulu borzongató jelenségek, igazi vérfagyasztóan kegyetlen, terribilis nőalakok az operatörténetben. Persze nem precedens nélkül valók: a Shakespeare-től kölcsönzött Lady Macbeth (Verdinél) lehetne ezen gyilkos, gonosz, jéghideg végzet-asszonyok ősanyja.
Wedekind úgy álcázza heveny nőutálatát, hogy Pandora szelencéjének nevezi a Lulu-jelenséget – ezt a címet adja ugyanis Alban Berg operájának alapjául szolgáló vérdrámájának –, mintha valamiféle női archetípust öntene művészi formába Lulu alakjában, s nem csupán saját, önnön frusztrációját, ki nem élt, elfojtott szexuális vágyait kivetítve vagdalkozna – Berg pedig, a végletekig kihasználva a 20-as, 30-as évek balos észak-német avantgárdja által felszított szabadosságát, új testeket szab a wedekindi rémalakoknak.

Mert, ne tévedjünk: sem Wedekind, sem Berg nem bírálja, vagy helyteleníti e jelenségeket, csupán leírja, bemutatja, ábrázolja őket. Elénk, nézők elé tárja. Ám míg előbbit cirkuszi mutatványosként hajszolt és értelmetlen cigányéletbe, később börtönbe kényszerítik a császári konvenciók ellencsapásai, utóbbi könnyebben megteheti, hogy kevéssé legyen tekintettel a felelős polgári magatartás és műélvezet csontra száradt normáira, s a gyanútlan néző elé citálja azt, amit korábban nem „illett”. Például, amit Berlin vagy Hamburg külvárosi mulatóiban és bordélyaiban tapasztalni, s ezt színpadra applikálni mind csekélyebb stilizálási hajlandósággal.
Berg legalább az állatszelidítő monológjával megteszi azt, amit a kor esztétikája követel tőle: elidegenít, hogy kívülről, a „tisztes távolság” biztonságos sáncai mögül figyelhessük a történéseket. Mert, sugallja a cirkuszos, itt bizony állatokat fogunk látni, más szóval minden emberi vonásuktól, ha tetszik, emberiességüktől megfosztott lényeket; elállatiasodott, lefokozott teremtményeket. Ez már szinte Franz Kafka nyomasztó világa, ugyanakkor nemcsak Lulu excentrikus, mégis ellenállhatatlan alakjában kerül színpadra ez az animális, erotikusan túltelített nőstényi vadság, hanem a minden erkölcsi érzéküket feladó férfi és női mellékszereplőkben is: mindenki Lulut akarja, és ez a darab igazi tragikuma.

A genfi Nagyszínház és a barcelonai Gran Teatre de Liceu közös produkciója a bizarrt még bizarrabbá, a groteszket még groteszkebbé torzítja, felerősítve az elidegenítést, de megnehezítve, eltávolítva a befogadást. Az előadás rendezője nem akárki: Olivier Py, a híres párizsi Odéon Színház igazgatója nemrégiben egy botrányszagú Rómeó és Júliával mélyítette a szakadékot a posztmodern rendezői irányzatok és azt ezt elutasító, „szórakozni vágyó” közönség között. Jelen rendezése is inkább csak a felszínét kapargatja a darabnak, nem magyaráz, nem interpretál, nem értelmez. Csupán illusztrál és díszít: röhejes állatjelmezekkel, naturális háttérdíszletekkel, hatáskereső színészvezetéssel igyekszik operálni. És mindenekelőtt rengeteg szexualitással. Számára a darab nem egyéb, mint az aberráció apoteózisa, elsősorban a szexuális perverziók kimeríthetetlen tárháza, melyben valamennyi résztvevő skrupulusok nélkül kiélheti minden titkolt vagy bevallott erotikus inflexióját – a háttérben, apró alkóvokban torz bábalakok mímelik ugyanezt vég nélkül.

Py a darab emberi oldalát nem feszegeti, nála a színpad különböző pontjain feltűnő, harsány neonfeliratok (pl. I hate sex, vagy az időről időre, különböző szereplők által kerekeken betolt Meine Seele) is az elidegenítést szolgálják: nem enged közel a szereplőihez, valósággal letilt, ellehetetlenít minden esetleges azonosulást, részvétet, empátiát. A színpadkép rendkívül élénk, színes és változató, ugyanakkor hallatlanul nyomasztó és agyonzsúfolt, szinte érezni a különböző testnedvek szagát az imitált párzási jelenetekben, fellációban és onániában. Jóllehet, manapság nagy divatja van az effajta, a kendőzetlen szexualitást a maga nyers vadságában ábrázoló színreviteleknek ott is, ahol ezt a szövegkönyv vagy a zenemű nem okvetlenül indokolja (lásd például David McVicar skót rendező munkáit), Py azonban csakis innen, a szexus felől képes közelíteni a Luluhoz, amitől a rendezés kissé egysíkúvá, kiszámíthatóvá, emellett végtelenül – és nyilván szándékoltan – vulgárissá válik. Ilyen értelemben tökéletesen más a koncepciója, koreográfiája, mint a 90-es évek ünnepelt Lulu-produkciójának, Graham Vick híres glyndebourne-i munkájának (NVC Arts, Warner Music, 1996), mely éppen a leegyszerűsítéssel, a színpadterek „letisztításával”, „semlegessé” tételével, a színpadias testiség visszafogásával próbál hatni.

Patricia Petibon első látásra különös választásnak tűnhet a címszerepre, hisz korábban leginkább cikornyás barokk dalművekben vagy zagyva, bohókás Poulenc-darabokban csodáltuk hangi adottságait, színpadi képességeit és személyiségének egyedülálló varázsát. Petibon finoman nőies, bájos, szenzibilis jelenség, Luluja így néhol szokatlanul érzékeny, ám ettől hallatlanul izgalmas és megragadó lesz az alakítása. Hangilag győzi a szólamot, noha szopránja „vékonyabb”, mint elvárnánk, mégis olyan elemi erővel – és minden erőlködés nélkül – van jelen a szerepben, hogy megkockáztatható: az évtized Luluja Petibon!
Neki köszönhetjük, hogy a rendezői intenciók ellenére is találni ebben a veszett némberben valami esendően sorsszerűt, emberien fatálist, elkerülhetetlent. Lulu országos ringyó, számító, hidegvérű gyilkos, igazi szörnyeteg, ám furcsa módon akadnak pillanatok, mikor mégis szerethető, de legalábbis szánható a karaktere.

A mellékszereplők közül két férfiút kell feltétlenül kiemelni. A végig szomorú bohócnak maszkírozott álapuka, a Schigolchot éneklő Franz Grundheber baritonja ugyan megkopott kissé az idővel, de szerepformálása professzionális és eleven. A másik remeklő az Alwát játszó-éneklő Paul Groves, aki minden férfi karakter közül talán a legbiztosabb, legmegbízhatóbb teljesítményt nyújtja. Előbbieknél haloványabbnak, tompábbnak, de így is kellően kidolgozottnak érzem a zenekar és Michael Boder karmester munkáját, ám egy ennyire erőteljesen szuggesztív rendezés és egy ilyen magával ragadó címszereplői alakítás mellett alig akad esélyünk, hogy a zenei megvalósításra jobban is odafigyeljünk.
 

Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Budafoki Dohnányi Zenekar
Előad és vezényel: Hollerung Gábor
"BDZ-NAP - Párbeszéd az istenekkel"
Megérthető zene
Családi hangverseny karmesteri magyarázattal
Mozart: 41. (C-dúr) szimfónia, K. 551 („Jupiter”)

11:00 : Budapest
Magyar Állami Operaház

Jacques Offenbach: Hoffmann meséi

18:00 : Budapest
Deák téri evangélikus templom

Pálúr János (orgona)
Albinoni kamarazenekar

18:00 : Budapest
Gazdagréti Szent Angyalok Templom

Kokas Katalin, Kelemen Barnabás (hegedű)
Anima Musicae Kamarazenekar
Johann Bernhard Bach: g-moll nyitány-szvit
Johann Sebastian Bach: d-moll kettősverseny
Joseph Haydn: f-moll "La Passione" szimfónia

19:00 : Budapest
BMC, Könyvtár

Lakatos György (hegedű), Czene Rudolf (zongora)
Johann Sebastian Bach: c-moll szonáta hegedűre és billentyűs hangszerre, BWV 1017
Ludwig van Beethoven: 5. (F-dúr) hegedű-zongora szonáta, Op.24 („Tavaszi szonáta”)
Johannes Brahms: 3. (d-moll) hegedű-zongora szonáta, Op.108

19:30 : Budapest
Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Banda Ádám (hegedű)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Dohnányi Oliver
Erkel: Ünnepi nyitány
Bartók: Hegedűverseny, Sz. 112, BB 117
Dohnányi: Amerikai rapszódia, op. 47
Stravinsky: A tűzmadár - szvit (1919)

19:30 : Budapest
Magyar Állami Operaház

Anna Netrebko romantikus ária- és dalestje
A mai nap
született:
1683 • Jean-Philippe Rameau, zeneszerző († 1764)
1906 • Dmitrij Sosztakovics, zeneszerző († 1975)
1927 • Colin Davis, karmester († 2013)
1932 • Glenn Gould, zongorista († 1982)
elhunyt:
1849 • id. Johann Strauss, hegedűs, zeneszerző (sz. 1804)
1989 • Lehel György, karmester (sz. 1926)
2009 • Alicia de Larrocha, zongorista (sz. 1923)