Bejelentkezés Regisztráció

Esszék és tanulmányok

Karmesterportrék XXXIX. – Paul Paray

2011-09-01 09:00:20 Balázs Miklós

Paul Paray Motor Citynek vagy Motownnak is szokás becézni a michigani Detroit városát, az amerikai motor- és autógyártás fellegvárát. Noha az utóbbi évek gazdasági válsága jócskán megtépázta a korábban szebb napokat látott település nimbuszát, a Detroiti Szimfonikus Zenekar ma is a helyiség kulturális életének zászlóshajója. Az együttes napjainkban is komoly tekintéllyel büszkélkedhet az amerikai szimfonikus zenekarok sorában, ám igazi aranykorát az 1950-es és ’60-as évekre kell tennünk, a francia karmester, Paul Paray zeneigazgatói megbízatásának idejére.
Detroit* városát egykoron francia szőrmekereskedők alapították, így cseppet sem idegen a várostól a „francia kapcsolat”. Paray pedig sokak szerint „a világ legjobb francia zenekarát” nevelte ki az Erie-tó partján, pompás hanglemezek egész sorát hagyva az utókorra. Pierre Monteux és Charles Münch mellett kétségkívül Paray a harmadik legjelentősebb francia dirigens, aki hazai „haditettei” mellett kitörölhetetlen nyomot hagyott az amerikai zenekari kultúrán.

Paul Paray 1886 májusában született egy kis normandiai kikötővárosban, Le Tréport-ban. Apja, Auguste Paray, a köztiszteletben álló szobrász és templomi orgonista már idejekorán oktatta fiát zongorára és orgonára, minek köszönhetően a fiú a források szerint tizennégy évesen már fejből játszotta Bach valamennyi orgonaművét, s rendszeresen komponált egyházi műveket. Paray formális zeneoktatásban először Rouenban, majd Párizsban részesült; tizenhét évesen nyert felvételt a Párizsi Konzervatóriumba, ahol csellózott és zongorázott.

1911-ben a Yanitza című kantátájával elnyerte a híres Római-díj (Prix de Rome) ösztöndíját, melynek köszönhetően évekre a Villa Medici lakójává szegődött, s idejét szinte kizárólag a komponálásnak szentelte: írt vokális, zenekari, zongora- és kamaraműveket egyaránt. Az első világháború azonban derékba törte Paray római idilljét, s a frontra kényszerítette a szépreményű ifjú muzsikust. Két hónap belgiumi frontszolgálat után hadifogságba hurcolták Darmstadtba, de hajthatatlan hazafi lévén minden (zenei) együttműködést megtagadott a németekkel. (Viszont ebben az időszakban tanult meg minden hangszeres segítség nélkül, papíron komponálni.)

Paul Paray A háború után, 1919-ben a Cauterets-i kaszinó (Dél-Franciaország) zenekarának vezetésére szerződött, ahol karmesteri ambíciói először szárba szökhettek. Egy évvel később már a párizsi publikum tapsolt neki: nemsokára kinevezték a Lamoureux Zenekar másodkarmesterévé Camille Chevillard mellé. Paray – aki 1923-ban a zenekar első karmestere lett – vezénylete alatt játszott először francia közönség előtt Jascha Heifetz (1921) és Yehudi Menuhin is (1927). 1928-tól karrierje valósággal szárnyra kapott, a Lamoureux mellett immár rendszeresen vezényelt több jeles francia zenekart: dolgozott a Monte-Carlói Operában (1928 és ’33 között zeneigazgatóként), a vichyi kaszinó zenekaránál, a Párizsi Operában Wagner-ciklusokat dirigált, ezt követően pedig a Colonne Zenekar népszerű koncertsorozatát** irányította. Karmesteri elfoglaltságai mellett jutott ideje a komponálásra is: a ’30-as években szerezte legmaradandóbb zeneműveit, köztük a Szent Johanna halálának ötszázadik évfordulójára írt nagyszabású Misét (1931), valamint két szimfóniáját (1935 és ’40).

Mire Paray hazai pályafutása igazán kivirágozhatott volna, a háború ismét közbeszólt. 1940 őszén ideiglenesen megválni kényszerült a Concerts Colonne vezetésétől, miután nem volt hajlandó a német megszállók követelését teljesíteni a zenekar nevének megváltoztatására és a zsidó származású művészek elbocsátására. Marseille-be, később Monacóba menekült, s elvállalta a Monte-Carlói Opera zenei vezetését. Franciaország felszabadulása után visszatért a Colonne-hoz, s emellett több európai meghívást is elfogadott: fellépett a Bécsi Filharmonikusok élén, segédkezett az Izraeli Filharmonikusok életre hívásában, melynek 1949–50-ben zeneigazgatója volt.
Az ’50-es évek elején amerikai turnéra indult, dirigálta a Bostoni, a Cincinnati, a Chicagói és a Pittsburghi Szimfonikusokat, a Philadelphia Zenekart, valamint a New York-i Filharmonikusokat.

1951-ben nevezték ki a Detroiti Szimfonikus Zenekar zeneigazgatójává, oroszlánrészt kínálva neki az együttes újraszervezésében. Egy több mint egy évtizeden át tartó, igen gyümölcsöző művészi kötelék vette kezdetét ezzel: Paray a ’40-es évek végére szinte teljesen széthullott szimfonikusokból az ’50-es évek közepére egy kiváló képességű, magas színvonalú játékra képes, saját arculattal és repertoárral rendelkező, és – nem mellékesen a hanglemezeknek hála – nemzetközileg is jegyzett együttest faragott. Igazi „francia zenekarrá” nemesült a Detroiti Szimfonikusok Paray keze alatt, ötvözve a hagyományos francia orkeszterek ösztönös muzikalitását, eleganciáját az amerikai zenekarok professzionalizmusával és szolgálatkészségével.
Paray detroiti repertoárjának gerincét természetesen a francia romanticizmus és kora modernség népszerű alkotásai adták (Berlioz, Gounod, Bizet, Franck, Debussy, Ravel művei és így tovább), de híresek voltak Wagner- és Schumann-koncertjei is. Emellett szívesen vezényelt Beethovent, Haydnt, sőt Rachmaninovot és Sibeliust is, valamint számos 19. századi orosz zenekari művet, illetve kortárs amerikai kompozíciókat is a műsorára tűzött. 1952-től rendszeresen készített lemezeket Paray a zenekarával (1955 őszétől két- vagy háromcsatornás technikával) a Mercury cég Living Presence audiofil címkéje alatt.

Paul Paray Hetvenhét évesen, 1962-ben vált meg amerikai állásától, s ezután mint utazó vendégkarmester kereste a kenyerét. Franciaország legjobb zenekarai mellett Európa több eminens együttesének élén feltűnt, rendszeresen vezényelte a Monte-Carlói Filharmonikusokat és a Francia Rádió Nemzeti Zenekarát, az Orchestre de Paris-t szovjet túrára vitte, s több ízben meghívták az Izraeli Filharmonikusok is. Monaco és Detroit egyaránt díszpolgárává avatta.
1979 októberében, Monte-Carlóban érte a halál Paul Parayt: kilencvenhárom évet élt. Testét szülővárosában helyezték nyugalomra, ahol máig zeneiskola és utca viseli a nevét.

Parayt nem okvetlenül soroljuk a XX. század nagy formátumú karmester-egyéniségei közé; az interpretációtörténet csekély jelentőséget, mondhatni mellékes fejezetet biztosít a számára. A hanglemezek históriájában szintúgy csupán epizodistaként tekintünk rá, ám ez az epizód – jelesül a detroiti évtized – annál fényesebb és csillogóbb periódusnak tetszik, amennyiben a hangrögzítés történetének izgalmas, megkerülhetetlen hőskorszakaként rajzolódik ki előttünk.
Az előzmények nem jelentősek, csupán néhány rögzítésről adnak számot: 1934-ben kezdett hangfelvételeket készíteni a francia mester, a Colonne Zenekarral Beethoven, Vincent D’Indy és a Muszorgszkij művei kerültek lemezre a Columbia Records gondozásában, majd évekkel később, a ’40-es évek végén egy újabb, viszonylag jelentősebb korpusz készült el a Polydor számára a Colonne Zenekar és a Lamoureux közreműködésével (Mozart, Dukas és Beethoven darabjaival), immár hosszan játszó lemezeken.

Paul Paray Az igazi „nagyüzem” Detroitban várt rá. 1953 és 1962 között tucatszám születtek a lemezek Paray michigani műhelyében, köszönhetően a karmester és a Mercury kiadó között létrejött gyümölcsöző együttműködésnek. A Wilma Cozart – Robert Fine házaspár vezette Mercury akkortájt élen járt a kiváló hangminőséget kínáló LP-lemezek piacra dobásában, a Doráti Antal irányította Minneapolisi, illetve a Rafael Kubelík trenírozta Chicagói Szimfonikusok, valamint Howard Hanson amerikai zeneszerző nevéhez kötődő Eastman-Rochester Filharmonikusok mellett a Paray-féle Detroiti Szimfonikusok voltak a kiadó legszilárdabb bástyái. Az ötvenes évek első felében az Olympian Series, a sztereó időszakában a Living Presence label alatt jelentek meg e rendkívüli piaci figyelmet kivívó kiadványok.
Természetesen elsősorban a francia repertoárban nyújtottak kiemelkedőt Paray stúdiómunkái: a francia szimfóniairodalom (Berlioz, Franck, Saint-Saëns, Chausson) mellett Aubert, Lalo, Thomas, Massenet és Berlioz nyitányai kerültek lemezre a vezényletével, Chabrier, Ibert, Debussy, Roussel és Ravel legjobb zenekari műveivel egyetemben. De túl hazája muzsikáin, Paray igen szép Schumann-, Mendelssohn- és Wagner-lemezeket hagyott maga után, továbbá ismerünk detroiti rögzítést Rachmaninov II. szimfóniájából, Dvořák „Újvilág” szimfóniájából és Sibelius II. szimfóniájából, s felbukkan a lemezrepertoárjában Beethoven, Brahms, sőt Rimszkij-Korszakov néhány kompozíciója is. (A ’60-as és a ’70-es években Paray neve az Erato és a Deutsche Grammophon lemezein is feltűnt, ám e kései rögzítései – elsősorban versenyművek kísérete – szórványosak, alkalomszerűnek mondhatók.)

Művészi- és hangminőség tekintetében egyaránt a legjobb európai és amerikai versenytársakkal konkuráltak Paray detroiti lemezei. Zenekara nemcsak jól képzett és lelkes, bizonyítani akaró muzsikusokból állt, de a francia maestro a hetvenes éveiben járva is meghallotta az „idők szavát”, és ifjúi hévvel vetette magát a lemezkészítésbe. A komponálásról ekkor már letett dirigens kizárólag karmesteri tevékenységének szentelte magát: úgy vélte, bár a „teremtés öröméhez” semmi sem mérhető, az interpretálás művészete, a „zeneszerzővel való dialógus” is lehet nagyon is valós, kézzelfogható alkotói tevékenység, mely, bár ismeretelméleti értelemben efemer, de közvetlenebb és nem kevésbé kielégítő tevékenység a komponálásnál.

Paul Paray Paray a tárgyilagos zenei olvasatot kedvelő dirigens hírében állt, munkamódszere az alapos próbafolyamatban gyökeredzett. Szinte az egész testével vezényelt. Kecses, kidolgozott, elegánsan ívelő megközelítései a franciák után hamar utat találtak az amerikai közönség füléhez, akik ugyanolyan feszült figyelemmel hallgatták Meyerbeer vagy Chabrier egy-egy könnyed indulóját, mint Beethoven súlyos szimfóniáit. A Detroiti Szimfonikusok pedig a földrajzi távolságot meghazudtolva szereztek irigylendő jártasságot a francia zenei hagyományban, nem csupán olyan repertoárt szólaltatva meg, melyet szinte senki a kontinensen, de egyesítették erőikben a törzsökös francia zenekarokra jellemző szín- és kifejezésgazdag játékot a magas szintű hangszeres megszólalással.
Az átláthatóság, a textuális tisztaság, valamint a precíz ritmika és a józan, kiszámított dinamika kölcsönzi Paray előadásainak elsődleges vonzerejét. Jellemző rá a szólóállások kiemelése mellett is az egységes megszólalás, a meleg hangú, karcsú, sohasem nehézkes összhangzás. Berlioz Fantasztikus szimfóniájának rögzítése (1959), vagy Saint-Saëns Orgonaszimfóniájának felvétele (1957, a szólista az ifjúkori jó barát, Marcel Dupré) e művek legszebb lemezprodukciói közül valók, de Bizet Carmen- és Az arles-i lány szvitjei (1956), vagy Jacques Ibert közkedvelt, Kikötők című darabja (1962) szintúgy múlhatatlan előadással szolgálnak Paray félévszázados munkáin.


* Franciául: Détroit, azaz „szoros”.
** A párizsi Colonne Zenekar alapítójáról, a Párizsi Opera korábbi koncertmesteréről, Édouard Colonne francia hegedűművészről kapta a nevét.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.