Bejelentkezés Regisztráció

Vokális művek

„Jaj, mily sekély a mélység és mily mély a sekélység” (Danielle de Niese: Beauty of the Baroque)

2011-08-15 11:00:00 Johanna

Beauty of the Baroque Beauty of the Baroque

Danielle de Niese – soprano
Andreas Scholl – countertenor
The English Concert
Harry Bicket

Universal / Decca
478 2260

*

Tisztában vagyok vele, hogy most sem fog megnőni a népszerűségi indexem, de valaha valakitől azt tanultam, mindig ragaszkodjunk az igazsághoz. (Persze nagy kérdés, mi is az az igazság, meg van-e olyan egyáltalában, na de ez most mindegy is.) Szép elv, bár nem mindig hasznos. Főleg nem, ha mindenki azt duruzsolja a fülembe, hogy hasra kell esni a szóban forgó művész szóban forgó lemezétől, meg egyáltalán még a lélegzetvételétől is. Apropó lélegzetvétel… Na, ez pont olyasmi, amitől jelen esetben nem tudok hasra esni, mert érzésem szerint Danielle de Niese technikájának egyik gyenge pontja épp a légzés. Talán ezért is énekel majdnem mindig hangosan, főként a magasabb hangok esetében. Különösen feltűnik ez a lemezen utolsó előttiként felhangzó – egyébként tényleg rettentően nehéz – Bach-áriában. Meg másutt is. A hangos, feszes levegővételek miatt néha már az a benyomásom, szegény énekes végigfuldokolja az áriákat. Meg azon is gondolkodom, biztos, hogy mindegyik ária az ő hangmagasságának való?

De kezdjük inkább az elején. A lemez zenei anyaga csodálatos. A barokk zeneirodalom valódi gyöngyszemei sorakoznak rajta. A felvételen hallható közreműködők kiválasztása is tökéletes profizmusra utal, hisz a The English Concertnél kiválóbb és híresebb barokk zenekar nem kell, Harry Bicket zenei irányításánál jobbat nehéz elképzelni, és a világ elsőszámú kontratenorjánál megfelelőbb partnert is nehéz lett volna találni. Bár ennél a pontnál hezitálok kicsit, valóban okos döntés volt-e ez. Mert Andreas Scholl tényleg tökéletes, de talán túl tökéletes is Danielle de Neise énekléséhez képest. Mert amit az ember addig csak sejteni vélt (és igen kényelmetlenül érezte magát emiatt), azt az első duett elhangzása után már pontosan tudja is. Nevezetesen azt, hogy a művésznő talán nem is akkora csoda, mint amekkorának igyekszik eladni őt az énekes-gyártó sztáripar.

Andreas Scholl mellett sajnos könnyen fülön csíphetőek a hölgy hiányosságai. A hangja korántsem olyan telt és színes, főként nem olyan természetes, mint amilyen partneréé, a technikája sem tökéletes, de a fő baj nem ez, egyáltalán nem. Mindez teljesen mellékes volna, ha képes volna őszinte érzékenységre, gyöngédségre, másként fogalmazva: ha meg tudna hatni. De nem tud, csak és kizárólag a duettekben. Biztosan csak véletlen…

„Jaj, mily sekély a mélység és mily mély a sekélység” – ötlik eszembe, miközben Dido panaszát hallgatom (nem Purcell tehetségével van bajom persze) és azon kapom magam, hogy az ablakon kibámulva a felhők bodrozódásában gyönyörködöm de Niese művészete helyett, meg azon bosszankodom, hogy pont a csúcsponton lesz hamiskás, és ugyan már miért nem hallja ezt senki abban a stúdióban. Aztán magamra förmedek, mert közben meg igazán szép ez, szép hang, szép hangsúlyok, dallamvezetés, szép vibratók, bár szerintem lehetne belőle jóval kevesebb, helyette több egyenes hang jól jönne, de ez lényegében ízlés dolga, szóval nem olyan fontos igazából. Valami őszinte fájdalom azért még kéne talán. De ekkor már Händel zenéje folyik a lejátszóból és meg kell mondanom, számomra sokkal meggyőzőbb előadásban, mint az imént Purcell remeke.

Aztán jön a Pur ti miro. Csodálatos. Bárhogyan is, ez gyönyörű. Furcsa egyébként, hogy a duettekben Danielle de Niese másként énekel. Kevesebb vibratóval, kevesebb kiabálással, gyöngédebben, érzékenyebben. Igaz, időnként megrezzen az ember egy-egy pillanatban, mikor túl nagy a kontraszt a két énekes előadásmódja közt. Ami még feltűnik a duettekben, az a zárlatok fantasztikus tisztasága. Balzsam a fülnek, a léleknek. És még merje valaki azt mondani, hogy a tiszta intonáció nem olyan lényeges! Be van építve a hatásba zeneszerzésileg!

Mindent egybevetve és minden neheztelésem ellenére a lemez sok szépséget tartogat a hallgató számára. A három duett különösen magával ragadó, hatalmas élmény a közreműködők között Mark Bennett trombitálása, Harry Bicket continuojátéka, a mélyvonósok elképesztő érzékenysége és persze sorolhatnám még. Érdemes gazdagítani vele a CD-gyűjteményt.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.