Bejelentkezés Regisztráció

Opera

Bohémélet, töltés nélkül (Bohémélet / Bergonzi, Albanese)

2011-04-21 09:53:28 - zéta -

Bohémélet PUCCINI:
La Boheme

Carlo Bergonzi, Licia Albanese, Mario Sereni, Normann Scott, Clifford Harvuot, Laurel Hurley, Ezio Flagello, Robert Nagy, Lorenzo Alvary
The Metropolitan Opera Orchestra & Chorus
Thomas Schippers

Sony
88697804632

*

Gyanítom, a Sony a múltkori "nagy dobását" szerette volna megújrázni ezzel a Bohémélettel. A néhány hete recenzeált Tosca sütött az elevenségével, ráadásul a fiatal szereplőgárda nemes egyszerűséggel tarolta le a konkurenciát. Most szintúgy egy bő félévszázados produkció került elő a sublót alól, nem kevésbé kisebb és nem kevéssé izgalmas nevekkel.

De a két opera közé nem húzhatunk egyenlőségjelet ebből a szempontból sem. A Tosca (Puccini életművének tükrében) kivételesen bővelkedik a szólószámokban és kettősökben, ezzel szemben a komponista a Bohéméletben számos együttesre építette föl a cselekmény haladását, s még tömegjelenet is előfordul benne. S míg a Bohémélet helyszínei a mozgalmasságukkal hatnak (kivéve tán a nyitó- és zárófelvonás bohémlakását), a Toscánál a statikusság maga löki a cselekményt tovább a dráma következő stációjába. De nem folytatom tovább, mert az éles szemű olvasó, már nyilván kibökte, hogy valamiért feltűnően kerülgetem a kását.

Nos, igen. Ha a Met 1958. február 15-i előadásának bármely részletét meghallgatom, az önmagában teljesen korrekt, rendben lévő, szép és minőségi produkció. Ugyanakkor, ha egyben kell szemlélni a művet, valami még sincs teljesen rendben. Már hetek óta volt lejátszómban ez a két korong, amikor nagy óvatosan először meg mertem fogalmazni, mi lehet a gond. Mert hiába a gondos, szépen kivitelezett, muzikális előadás, ha az egészből finom dohszag árad. Nemes doh. Elismerem, ez így nagyon durva, s az előadókkal szemben mindenképpen igazságtalan. De hadd tegyek egy nagyobb kitérőt!

Mert valahogy szembe kell nézni vele, hogy ez egy ilyen műfaj. Illetve, még ez sem teljesen igaz: ez többnyire egy ilyen műfaj. De nem mindig. Egy példát hadd említsek ifjúkori lemezemlékeimből. Egyik első komplett operám az Aida volt, a Supraphon préselésében, ami a darab talán legelső teljes felvétele, 1928-ból. Arról hallgattam fél évszázaddal később azt a fantasztikus Nílus-parti duettet, a két, a maga korában igencsak világszínvonalú énekessel, Dussolina Gianninivel és Aureliano Pertilével. Igen ám, de amíg Giannini összes megszólalása egy merő manír és áporodottság volt és megformálásai már igen zeneietlennek hatottak, addig Pertile minden hangjából sütött a korszerűség. Nemrégiben újrahallgattam és állítom, hogy Pertile Radamese 2011-ben is boldogan vállalható (lenne) bármely világnagy opera-fellegvárban. Szóval, az operainterpretáció (most ne merüljünk ennél mélyebbre) egy múlandó műfaj, de vannak állócsillagok, akik maguk formálják a műfaj irányait.
No, kanyarodjunk vissza témánkhoz!

Valami hasonló dolog történhetett a mi Bohéméletünkkel is: "elszállt felette az Idő vasfoga". Némely előadónál kicsit gyorsabban, másoknál meg lassabban.

Itt van például kedvencem, a nagyszerű Carlo Bergonzi, Rodolphe alakítója, a felvétel idején alig múlt 33 éves. Az egész előadás valami kifogástalan minőségben szólal meg, mégis van valami finoman zavaró negédesség a felfogásában. Egészen az utolsó pillanatig nem volt egyértelmű számomra sem. Mimi tragikus és csendes elmúlásakor ugye már a többiek észlelik a lány halálát, nézik a szerelmes költőt, aki még reménykedik és pont erre a nézésre eszmél föl. Szomorú leírni, de Bergonzi egyszerűen nem tudja mellőzni a fölös melodrámát, még nagyobbat akar szakasztani, még drámaibbra fokozni a helyzetet, és ehelyett egyszerűen elpuskázza azt, szinte nevetségességig túlgesztikulálva a szerep utolsó néhány szavát. Kár érte, mert amit a Puccini-dallam frazeológiájáról Bergonzi tud, azt ma is (vagy ma még inkább) tanítani lehetne.

Sokkal rosszabb a helyzet a szintén nagyhírű Miminél, Licia Albanesénél, kicsit úgy is érzem magam, mint akit kegyeletsértésen kaptak. Albanese neve egybeforrott Puccini hősnőivel, 18 esztendővel e most taglalt előadás előtt épp Mimiként debütált a Metben. A produkció idején 45 éves, ami még nem életveszély egy Puccini-szopránnak. Mégis, ma ugyanazt hallom ki szinte minden frázisából, mit annak idején Giannini Aidájánál: nagyon avíttas, nagyon régies, ahogy énekli, köszönőviszonyban sincs a ma elfogadott énekesi gesztusrendszerrel. A szerepfelfogás bántóan dagályos, és bár a művésznő zenei formálása technikailag rendben van, nem feledteti, hogy produkciója mára nagyon idejétmúlt. Vélhetően ebben az élő előadás ténye is közrejátszott valamennyire - emlékeim szerint Albanese stúdiófelvételei ugyanezen korból azért jobban sikerültek.

Meglepő, de semmi hasonlót nem hallok a szinte teljesen ismeretlen Musette produkcióján. Laurel Hurley, a Met ügyeletes szubrettje 60 alkalommal énekelte a szólamot. Ezen az estén pontosan hozta, amit ma is (el)várunk a szerep alakítójától: a cserfes és rafinált hisztérikát, aki a nagy pillanatokban csendesen megrázó is tud lenni.
Marcel megszemélyesítője az olasz másodvonal ismert énekese, Mario Sereni volt. Mint Sereni minden alakítására, erre is az a jellemző, hogy nincs benne semmi kiugró, sem pozitív, sem negatív értelemben. Korrekt, de azon túl semmi több.
Norman Scott Kabátáriája után az amúgy lelkes New York-i publikum tapsa körülbelül addig tartott, amíg az énekes leengedte karját, s rajta az említett ruhadarabot - ez, gondolom, mindent elárul.
Emeljük viszont ki a remek Ezio Flagellót; ennyire mértéktartó, ugyanakkor kifejező Benoit-t még tán sosem hallottam.

A fiatal Thomas Schippers kicsit álmos Bohéméletet vezényelt ezen az estén, talán leginkább az ő bűne lehet, hogy Puccini remekműve ez alkalommal valódi töltés nélkül szólalt meg.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.