Bejelentkezés Regisztráció

Opera

Signor Rossini Otellója

2011-04-14 08:59:11 - zéta -

Rossini: Otello ROSSINI: Otello

Michael Spyres, Jessica Pratt, Ugo Guagliardo, Giorgio Trucco, Filippo Adami, Geraldine Chauvet, Sean Spyres, Hugo Colin, Leonardo Cortellazzi
Transylvania State Philharmonic Choir
Virtuosi Brunensis
Antonino Fogliani

Naxos
8.660275-76

*

Javaslom, egy kis időre felejtsük el Giuseppe Verdi páratlan remekművét, az Otellót, hogy zavartalanabbul szemlélhessük a másik Otellót, Gioacchino Rossiniét.
Persze mennyivel könnyebb dolga volt Marie-Henri Beyle-nek - a később Stendhal néven világhírt szerzett, kalandos életű regényíró ugyanis egészen tisztességes monográfiát hozott össze az ifjú Rossiniről (vélhetően a legelsőt). Az 1823/24-ben kiadott, Rossini élete címet viselő könyvecske ráadásul nemcsak az akkor 31-32 esztendős Maestro életrajzát követi, hanem addigi műveinek alapos földolgozását is. (Persze akkortájt Verdi még legelső virgináljával ismerkedhetett, az ő Otellója még sokat váratott magára.)

Szóval, a Vörös és fekete alkotója hosszasan elemzi a nálánál csekély 8 évvel fiatalabb komponista akkor nem sokkal korábban (7 esztendeje) bemutatott operáját. Stendhal alapvetően kedvelte a darabot, de azért egyetlen fontos hibát talált benne. Megrótta Rossinit, hogy nem beszél a szerelemről, ezért - szerinte - a szerelmi féltékenység sem tud igazán elhitető erejű lenni. S ebben van is valami. Ha átfutjuk Rossini terjedelmes életművét (már amire rálátunk), akkor kevés igazán mély szerelmi jelenet fűződik nevéhez. Azt gondolom, Stendhal következtetése pontos és helytálló.

Mielőtt végleg belemerülünk Rossini Otellójába, előtte oszlassuk el azt a kósza városi legendát, hogy a műnek happyendes vége lenne. Még a "vígopera atyja" sem vetemedett arra, hogy Will Shakespeare véres tragédiáját vidáman fejezze be.

Elgondolkodtató viszont, hogy az egyéb operáiban oly sokoldalú és leleményes komponista ezúttal vajon miért ilyen egysíkúan osztotta ki szólamait.
A hölgyeknél még minden rendben van: Desdemona szoprán, a szolgálója, Emília mezzoszoprán. Desdemona apjának ebben a darabban fontos szerep jut, ő basszus. Rajta kívül viszont még hat férfiszólam van az operában, s ezeket egytől egyig tenorok éneklik: tenor Otello, Jago, Rodrigo és a többi kisebb szerep is. Vajon a bemutatónak helyt adó nápolyi színházban volt ilyen szokatlan tenor-túltengés, vagy valami más ok húzódik a háttérben? Ebből a fura felállásból következik, hogy az érintett hat énekes sokszor szólal meg párhuzamosan, így ebben a darabban összesen öt, amúgy is szokatlan tenor-tenor kettős található, míg tenorária mindössze egyetlenegy - úgysem találják ki: Rodrigo énekli. (Az ária második fele egyébként nagymértékben egyezik a hírneves Macska-duett gyors részével, hiába, no, koppintani csak [jog]tiszta forrásból érdemes.) A három tenor-főhős hanganyaga nagyjából azonos. Otellóé szélesebb ambitust kíván, kis a-tól egészen kétvonalas d-ig terjed, Rodrigo is hasonló magasságokba szökik föl, de kevésbé súlyos hangigénnyel, míg Jago szólama viszonylag klasszikus hangfekvésű, ő "csak" fél tucat b-t énekel.

A darab amúgy elég cselekményes felépítésű, az említetten kívül még egyetlen szólószám van, az Desdemonáé. A mű kettősökön, tercetteken és együttes jeleneteken keresztül halad előre. Otello és Desdemona még nem házastársak hivatalosan, mindössze titkos eljegyzésen vannak túl. Desdemonát atyja a Rodrigónak szánja, aki fülig szerelmes is a lányba. Jago klasszikus bajkeverő, talán az indítékai kevésbé tisztázottak. A jellemek elég kidolgozatlanok, persze csak a kor szokásainak és igényeinek megfelelően. Ugyanakkor Rossini dallamvezetésben és harmóniai újításaiban kifejezetten úttörő hangot használ.

A Naxos által most piacra küldött CD a németországi Bad Wildbadban működő Rossini-fesztivál 2008-as produkciójának hangfelvétele (egész pontosan három előadásból vágták össze). A rögzítés helyszíne, a helyi Kursaal régi ismerősünk, így az itt oly jellemző dobozhangzásra most nem fecsérelnék sok karaktert. A lemezkiadót nyilván éppúgy az előadás különcségértéke vezette, mint a korábbi Rossini-zsengék estében is.

Az énekes közreműködők többnyire a nemzetközi B csapatból kerültek kiválasztásra, az a kimondott sztár közreműködő nincs közöttük, viszont mindannyian messze megütik a szükséges mértéket.

A Desdemonát alakító Jessica Pratt minapi Éj királynője-produkciójáról a hullámzó teljesítménye kapcsán emlékeztem meg, ez most sincs másképp. Az igazán munkás szerepben az elképesztően profi és a félig sikerült megoldások váltakoznak. Pratt gyengéje az intonációs bizonytalanság, ami a nemes és koloratúrszopránoknál párját ritkítóan dús hanganyag ellenében a legváratlanabb helyzetben tud kellemetlen pillanatokat okozni. A lemez során többször megismétlődő szituáció, hogy két tökéletesen kivitelezett rendkívüli nehézségű drámai futam között az énekesnő egy maximum közepesen nehéz szakaszt bántó hamiskássággal teljesít. A darab mélységéhez viszont sokat tesz hozzá, megteremtve a produkció legihletettebb pillanatait.

A címszerepben Michael Spyres valósággal lubickol a más tenorok számára (általában) elénekelhetetlen szólamban. A voce egyik oldalról súlyos és sötét, másfelől viszont meghökkentően könnyedén hozza a virtuóz futamokat. Ez az Otello legalább olyan egzaltált alak, mint Verdinél, viszont az énekesi feladat jelentősen más. A mór itt nem annyira hősi kitörésekben, hanem inkább hisztérikus, olykor oktávokon messze túláradó futamokkal fejezi ki a mélyben dúló viharokat, melyeket Spyres lenyűgöző üzembiztossággal teljesít. Énekesi teljesítményén sokat dob még az igazán nemes matéria is. Esetében megkockáztathatom a reális esélyt közeli "átigazolására" a kis létszámú A csapathoz.

Jago Rossininél kevésbé démoni figura. Az alak maga is sokkal szimplább. Giorgio Trucco hanganyagára mindent mondhatunk, csak azt nem, hogy nemes. Kifejezetten csúnya hangszín, kellemetlen érdességgel párosulva, de valószínűleg épp ezen jellemzők teszik őt alkalmassá a zászlós utálatos és pitiáner figurájának ideális megszólaltatására. Az énekes a műben oly gyakori kettősökben rendre a szekund szólamot kapja, melyet tisztességgel abszolvál.

A szerelmes amorózó figurája Rossininél sokkal nagyobb teret kapott, Rodrigo áradó dallamívek birtokosa. Filippo Adami kicsit semleges színű, de fürge tenorja jól érvényesül Rossini futamaiban, s a jelenetekben jól ellenpontozza Jago piti furkálódásait éppúgy, mint Otello nemes kitöréseit. Az előadás nagy értéke az egyetlen basszusszerepben, Elmiro (Desdemona apja) szólamában az igazán szép és súlyos hanganyagával tündöklő, s mutatós kantilénákat éneklő Ugo Guagliardo.

Az előadás motorja a wildbadi előadások gyakori dirigense, a fiatal Antonio Fogliani, aki anyanyelvi szinten érzi és érti a pesarói hattyú muzsikáját. Ha az előadás nem is tudja elhomályosítani Verdi örökbecsűjét, arra mindenképpen alkalmas, hogy megkedveltessen a hallgatóval egy lehetséges másik olvasatot. Rossini Otellója értékes mű, sok szép és bensőséges jelenettel és néhány - korra jellemző - sztereotípiával.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.