Bejelentkezés Regisztráció

Esszék és tanulmányok

Karmesterportrék XXIV. - Charles Münch

2011-02-04 09:20:51 Balázs Miklós

Charles Münch Elzásziként német ősökkel bírt, de identitása vállaltan francia volt. Honfitársai csak a "le beau Charles" állandó jelzővel emlegették. Mert valóban jó volt, halk szavú, előzékeny, szellemes férfi. Köztudottan Charles de Gaulle elnök kedvence volt, 1949-ben a francia Elle című, nőknek szóló divatmagazin olvasói pedig a második legjobb "vacsoratársaságnak" választották - az első Winston Churchill lett...
Charles Münch (vagy ahogyan az angol nyelvterületeken írják: Munch) kiegyensúlyozottsága, kellemes, kifinomult modora mögött azonban nem joviális aluszékonyság, hanem bölcsesség és komoly mesterségbeli tudás lakott. Megfellebbezhetetlen muzikalitás.

1891-ben, Charles Münch születésekor Elzász-Lotaringia még a Német Birodalom része volt, csak az I. világháborút lezáró békekötés nyomán csatolták Franciaországhoz. Münch itt, Strasbourg városában látta meg a napvilágot. Muzsikuscsalád volt az övék, apja köztiszteletben álló zenetanár, orgonista és kórusvezető volt, s Charles egyik fivére, valamint egy unokatestvére is megpróbálkozott a karmesteri pályán - csekély eredménnyel. Charles Münch viszont gyorsan és eredményesen haladt a zenei tanulmányokban: 1912-ben szerzett hegedűművészi diplomát a Strasbourgi Konzervatóriumban, ahol többek között édesapja vezénylete alatt is rendszeresen játéklehetőséghez jutott az intézmény zenekarában.

Az I. világháború idején a német hadseregbe kapott behívót, s tüzérőrmesterként gáztámadást, sőt lőtt sebesülést is elszenvedett francia földön. 1920-ban lett hegedűtanár szülővárosa konzervatóriumában, s egyszersmind Strasbourg jeles filharmonikus zenekarának asszisztens koncertmestere. Az évized elején-közepén Kölnben, azután a rangos Gewandhaus Zenekaránál is első hegedűsként szolgált olyan dirigensek keze alatt, mint Hermann Abendroth, Wilhelm Furtwängler vagy Bruno Walter. Mindeközben ő maga elég későn, negyvenegy évesen merészkedett először nyilvánosan a karmesteri pulpitusra: 1932 novemberében Párizsban került sor a bemutatkozására.
Charles Münch A debütálás nyilvánvaló sikere nyomán azonban a francia főváros valamennyi zenekarához meghívták vezényelni, így természetesen a Conservatoire híres együtteséhez is, ahol 1938-ban vezető karmesterré avanzsált. Ez évtől a Párizsi Filharmóniai Társaság vezetését is ellátta, emellett vezénylést oktatott a Párizsi Konzervatóriumban (1937-45).

A II. világháború éveiben sem hagyta el Párizst: a német megszállás idején továbbra is töretlenül szolgálta a város zenei életét. Bár Münch háborús évek alatt folytatott politikai és művészi tevékenységéről ellentmondó forrásokat találni, tény, a karmester jövedelmének egy részét rendszeresen eljuttatta a francia ellenállás részére, továbbá visszautasított minden felkérést, mely őt Németországba, vagy a vele szövetséges országokba vendégszerepelni hívta. Az is tagadhatatlan, hogy a Gestapo vegzálásaival szemben kész volt megvédeni zenekarának muzsikusait, illetve kategorikusan visszautasította a kortárs német zenedarabok párizsi bemutatását. Tény, hogy kiállásáért 1945-ben elnyerte a Francia Becsületrendet.

1946-ban a New York-i Filharmonikus Zenekar meghívására érkezett az Egyesült Államokba, ennek ellenére amerikai debütálására nem a New York-iak, hanem a Bostoni Szimfonikusok élén került sor. A következő években a kontinens több jeles együttesénél feltűnt vendégkarmesterként, majd 1949-ben Bostonból kapott hízelgő állásajánlatot. 1949 és 1962 között, azaz pályájának legjobb éveiben, a bostoniak zeneigazgató posztját töltötte be Charles Münch, azt a Serge Koussevitzkyt követve a poszton, aki a '20-as évek közepe óta vasfegyelemmel uralta a város zenekarát. Az orosz karmester visszavonultával a Szimfonikusok kimondva-kimondatlanul egy kevésbé autokratikus hajlamú, kompromisszumkészebb, rugalmasabb, egyszóval szerethetőbb vezetőt kerestek, talán éppen olyat, amelyhez Kousseviztky előtt már volt szerencséjük - Pierre Monteux személyében.
Münch sok tekintetben csakugyan Monteux-t idézte a bostoniak szemében. Volt benne valami franciás könnyedség, oldottság, s eközben tapasztalt, művelt és okos karmester hírében állt. (Hozzá kell tenni, Münch maga is rájátszott e "francia kapcsolatra", hisz huszonöt év távollét után Monteux-t a zenekar állandó vendégkarmesterévé avatta.) Egy olyan zenekart vett át, mely elődje munkája nyomán Amerika első számú szimfonikus együttesévé emelkedett, az '50-es évekre azonban New York, Chicago és Philadelphia zenekarai felzárkózni látszottak hozzá, mások szerint meg is előzték a massachusettsieket a rangsorban.

Charles Münch A korábbi évekhez képest a legnagyobb változást a repertoárban eszközölte Münch: az orosz orientációval szemben a francia romantikus és korai modernista zeneszerzők műveit preferálta, Debussy, Ravel és Berlioz legjobb kompozícióinak műsorra vételével. De vonzódott a XIX. századi osztrák-német szimfonistákhoz is, szívesen vezényelte Beethoven, Schubert és Brahms szimfóniáit is a bostoni közönségnek. Mindemellett tizenhárom éves szolgálata alatt harminckilenc világpremiert és tizenhét amerikai bemutatót hozott a városba, amerikai (1953), európai (1952 és '56) és távol-keleti (1960) turnékra szerződött, s első amerikai zenekarként adott hangversenyt a Szovjetunióban, a hidegháború talán legforróbb évében, 1956-ban. Az 1955-56-os szezonban ünnepelte fennállása 75. évfordulóját a Bostoni Szimfonikus Zenekar, ez alkalomból számos ősbemutató vittek a közönségük elé, egyebek mellett Bohuslav Martunů VI. szimfóniája is Münch megrendelésére született.
Karmester vagyok (Je suis chef d'orchestre) című könyve is ez idő tájt, 1954-ben jelent meg.

Miután megvált amerikai állásától, 1962-ben visszatért Franciaországba, s a párizsi École Normale de Musique igazgatását látta el, ezalatt vendégkarmesterként a világ számos pontján feltűnt. 1967-ben a francia kulturális miniszter, André Malraux azzal bízta meg, hogy vegyen részt az új francia kirakatzenekar, az Orchestre de Paris létrehozásában; az év novemberében így Charles Münch vezényelhette a zenekar bemutatkozó hangversenyét, majd értékes lemezfelvételeket is készített velük.
Szívroham végzett vele 1968-ban, Richmondban, az Egyesült Államokban, ahol az Orchestre de Paris-val turnézott. Hamvai Párizs mellett nyugszanak.

Charles Münch Charles Münch tekintélyes lemezhagyatékának oroszlánrészét a Bostoni Szimfonikusok közreműködésével találjuk a katalógusokban, jóllehet már amerikai évei előtt is szép számmal rögzített zeneműveket. Legkorábban a His Master's Voice számára dolgozott, 1935-től, amikor Alfred Cortot-t kísérte Saint-Saëns c-moll zongoraversenyében. 1946 és '49 között a Decca alkalmazta, ahol a Conservatiore zenekarának élén dirigált lemezre elsősorban francia zenekari darabokat. Bostoni éveiben osztozott az RCA Living Stereo címkéjű kiadványainak páratlan piaci sikerében, legemlékezetesebb felvételei ugyanis ebből az időszakból származnak: izgalmas, kissé különös hangulatú Beethovenek és Brahmsok, páratlan Berliozok, bájos Mendelssohnok és utánozhatatlan Debussy- és Ravel-előadások születtek ekkor. Olyan szólistákkal dolgozhatott együtt a lemezstúdióban, mint Szvjatoszlav Richter, Jascha Heifetz vagy Gregor Piatigorsky.
Élete utolsó évében az EMI (Ravel- és Berlioz-művek), a Decca (Bizet-, Respighi-darabok) és az Erato (francia modernisták: Dutilleux, Roussel kompozíciói) lemeztársaságok égisze alatt publikált, majd a Deutsche Grammophonnál egy eredeti hangú Berlioz Requiemet is felvett (1967, München). Bár nem volt specialista, Berlioz iránti affinitása hozta meg számára a legnagyobb lemezsikereket; egyedül a Fantasztikus szimfóniájából fél tucat lemez készült Münch vezényletével (1949, Párizs, HMV; 1954 és 1962, Boston, RCA; 1963, Párizs, Auvidis-Valois; 1966, Budapest, Philips/Hungaroton; 1967, Párizs, EMI).

Művészetszemléletének sajátos jellegét egy szimplának tetsző ars poetica adta: Charles Münch számára a zene csakis zene volt. Nem német, francia, amerikai vagy szláv zene, nem régi vagy új zene, egyszerűen: zene. Münchnek nem voltak saját stíluselméletei a különböző korok vagy forrásvidékek szerint, gyakorlatilag nem tett különbséget Mozart vagy Beethoven, illetve egy francia impresszionista vagy amerikai kortárs kompozíció között. Valamennyi keze ügyébe kerülő zenemű ugyanazt a lelkesedést, csodálatot, odaadást váltotta ki belőle, mert maga is mindegyikben ugyanazt kereste.

Charles Münch Munkamódszere nem az aprólékos próbafolyamat kiérlelt tökéletességére hagyatkozott, ehelyett feltétel nélkül bízott muzsikusai kreativitásában és művészi odaadásában. Úgy hitte, a zenekar nem egy mechanikus vagy parancsra engedelmes eszköz, hanem emberi, alkotói közösség. Koncertjein mindig volt valami spontán, valami váratlan elem, amely csak akkor és ott, az adott hangverseny inspiráló légkörében születhetett meg. Próbálni ugyanis köztudottan nem szeretett Münch; úgy hitte, a túlzottan alapos próba inkább kimeríti, ahelyett, hogy ösztönözné a zenészeket. Szerinte a karmesterség nem pusztán egy szakma, hanem a papi hivatáshoz hasonló mély és megkérdőjelezhetetlen elhivatottság, végtelen tanulás, alázat, önfeláldozás és bizonyos fokú önmegtagadás kérdése.

Egyszerre szenzibilis és intelligens interpretátor volt Charles Münch. Szerinte a karmester nem lehet bohóc, sem pedig tornász, fel kell hagynia a külsőséges elemekkel. Különös módon egyaránt tudott tárgyilagos, visszafogott maradni és akár egy személyes, szívből jövő hangot megütni. Nem riadt vissza a tempóingadozásoktól vagy a hangzás csiszolatlanságától, ha a mű mondanivalója ezt kívánta, ugyanakkor tudott irigylendően összeszedett, elegáns és választékos is lenni, ha erre volt szükség.
Hittel és küldetéssel vezényelt. Előadásai energikusak, szenvedélyesek, de sosem drámaian túláradóak voltak. A mesterkéletlen, erőlködéstől mentes tagolás és dinamika vált egyik legfontosabb erényükké; Münch a zene szabad lélegzését, a műben meglévő hajtóerő természetes áramlását tekintette elsődlegesnek, mert vallotta: a zene lélegzik, a karmesternek mindenekelőtt azt kell tudnia, mikor és miként. Az értelmezés, mely figyelmen kívül hagyja e tényt, monotonná válik, akár egy írott szöveg, melyből eltűnnek az írásjelek.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.