Boldog dalok (Koncertfelvétel Lang Langtól)
Live in Vienna
Lang Lang - piano
BEETHOVEN:
Piano Sonata No.3 in C Major, Op.2
Piano Sonata No.23 in F Minor, Op.57 "Appassionata"
ALBENIZ: Iberia, Book 1
PROKOFIEV: Piano Sonata No.7 in B-Flat Major, Op.83
CHOPIN:
Etude Op.25, No.1 in A-Flat Major
Polonaise No.6 in A-Flat Major, Op.53 "Heroic"
Grand Valse brillante No.2, Op.34 No.1 in A-Flat Major
Sony
3 CD
88697726892
Pazar kiadvánnyal jelent meg a piacon nemrégiben a Sony. Tehette bátran, hiszen gyakorlatilag lehetetlen a bukás, ha Lang Lang neve áll a borítón, vagy a plakátokon, így egészen bizonyos, hogy a keményfedeles, képeskönyv méretűre duzzadt, fotókkal teli 3 CD-s kiadvány sem fog a polcokon maradni. Annál is inkább, mivel nem stúdiófelvételt hallhat a vásárló, hanem a 28 esztendős kínai fiatalember Musikvereinsaalban rögzített szólóestjét, az élőzene megismételhetetlenségének minden izzásával együtt.
Szóval, a külcsín teljesen rendben van, nagy is, elegáns is, többnyelvű is, ráadásul DVD-n (akár Blu ray-olvasatban) és LP-n is kapható az anyag, lehet válogatni, kinek mi áll a füléhez a legközelebb.
Ha Bécs, akkor legyen Beethoven - gondolhatta Lang Lang, s hallva a két szonáta felvételét erős gyanúm támadt, hogy nem az alliteráció miatt esett éppen rá a választás a három bécsi klasszikus közül. Haydn és Mozart ugyanis még rosszabbul tűrte volna Lang Lang romantikus idealizmusát. Beethoven interpretációs "zsákjába" tényleg sokkal többféle felfogás belefér, mint a másik két nagymester előadásmódjába. Ami itt megszólal, az azonban lépten nyomon kitüremkedik a beethoveni megszólalásmód tág teret adó keretei közül. A szerző sajátos vonásai, de még a klasszika jó néhány jellegzetessége is odaveszni látszik Lang Lang kezei között. Legfájóbb pontja a felvételnek a rengeteg kivasalt kettős kötés, és a lehurdlizott skálamenetek, amik nélkül a zene elveszti töprengő, vívódó jellegét.
Beethovennél nem létezett egyszerű megoldás, Lang Langnál pedig csak az van.
Érzésem szerint a két ember tökéletes ellentétben áll egymással.
Lang Lang maga a nyár, tele kirobbanó, szabadon áramló energiával, humorral, boldogsággal. De nemcsak Beethoven kínlódása hiányzik belőle, hanem az fajta lenyomott feszültség is, mely olyannyira jellemzi a spanyolok népzenéjét. Enélkül elveszik az Ibéria igazi ereje. Tudom, badarság lenne Lang Langon számon kérni ugyanazt az idegek szintjén létező zsigeri kapcsolatot, ami Barenboim Ibéria-felvételén hallatszik. De egy 28 éves embertől mégis azt várnám el, hogy kicsit jobban megérzi ennek a zenének a jellegzetességeit. Hogy nem önti le ezt a lüktető, pulzáló zenét egy dagályos, romantikus masszával, hanem képes azonosulni a déliek fojtottan parázsló indulataival.
Prokofjev végre valami mást, Lang Lang számára is érthetőt hozott a koncert során. Itt sokkal kevesebb az öncélú hangszínkeverés, a dallamok negédesített formálása, a ritmika ötletszerű megformálása. Ennek a darabnak szigorú menetrendje van, mely úgy látszik, képes volt Lang Langot is kimozdítani az állandó napfény birodalmából.
És itt van újra az évforduló kapcsán olyan sokat emlegetett, sokféleképpen játszott Chopin. A hazai koncertélet a Pleyel zongorákkal, és leginkább Szilasi Alex józan, megfontolt előadásaival volt tele.
Na, hát ez itt valami teljesen más.
A hárfaetűd egy kész Romana-regény, tele hirtelen lassításokkal, váratlan kiugrásokkal és érthetetlen alábbhagyásokkal. A Polonéz ritmusa most csak a felét mutatja meg annak, amit a szerző leírt, a többi hang megszólal ugyan, de elvész a forgatagban. A középrész bal kezes oktáv ostinatója lenyűgöző, talán még Horowitz tempója és tűhegyes staccatója is elbújhat Lang Lang bűvészmutatványa mellett. Mégis olyan súlytalan az egész, hogy a heroikus jelzőt nyugodtan kihúzhatjuk a műsorfüzetből.
És aztán jön egy pazar keringő. Pont olyan könnyű, olyan elegáns, olyan csillogó, ahogy minden zongorista szeretné előadni. Így, ahogy itt hallható, eddig még csak keveseknek sikerült.
Szóval, vannak itt hiányosságok bőven.
De. És itt egy óriási nagy DE-t szeretnék írni.
Annak ellenére, hogy Lang Lang játékát elemi hibák tömege tarkítja, az ember állandóan azon kapja magát a lemezek hallgatása közben, hogy elmosolyodik, hogy egyre jobb érzések hatják át, hogy amikor lekapcsolja a lemezjátszót, akkor több energiája van, mint egy kiadós tíz órás alvás után. Mert Lang Lang játéka unalmas rángatás, ha a stílusjegyeket, a darabok szerkezeti felépítését keressük benne, de mindennél izgalmasabb túra a zene világában, ha úgy kezeljük ezeket a darabokat, mint magát a ZENÉT.
Ez a kínai fiatalember oda született a ZENE közepébe, valószínűleg tele van vele a vére, minden egyes sejtje. Ő nem kívülről igyekszik megérteni a muzsikát, hanem benne létezik. Játszik a hangokkal, szabadon, improvizatív módon, és - amennyiben elfogadjuk az ő szabályait - tökéletesen.
Ha bele tudunk helyezkedni Lang Lang nézőpontjába, akkor egyszeriben képesek leszünk visszaváltozni 16 éves ifjúvá, olyan lelkes, örök rajongó, játszó emberré, aki még elhiszi, hogy ez a világ akár tökéletes is lehet.
Azt hiszem, nem érdemes vacillálni! Tegyük félre a zenetudományt, a korral járó rendszerezettség bénító béklyóit, és felkutatva magunkban a széllelbélelt ifjúi energiákat, adjuk át magunkat az élvezetnek.
Ha vége van a pazar hangorkánnak, úgyis automatikusan visszazökkenünk abba a biztonságos, átlátható, ám kissé elszürkült, realista állapotba, ahol már csak titokban merjük élesztgetni lanyhuló vágyainkat.
"De néha megállok az éjen,
Gyötrődve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyben,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy, jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem,
Itthon vagyok itt e világban,
S már nem vagyok otthon az égben."
(Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal)