Bejelentkezés Regisztráció

Vokális művek

Énekesek Énekese (Dieskau Mahler- és Schumann-felvételei az ’50-es évekből)

2009-08-11 10:00:00 BaCi

Dieskau / Mahler, Schumann MAHLER: Lieder eines fahrenden Gesellen
(Philharmonia Orchestra / Wilhelm Furtwängler)

MAHLER: Kindertotenlieder
(Berliner Philharmonic Orchestra / Rudolf Kempe)

SCHUMANN: Liederkreis, Op.39
(Gerald Moore – piano)

Dietrich Fischer-Dieskau – baritone

Naxos
8.111300

Dietrich Fischer-Dieskau neve mára fogalommá vált. Elsősorban dalénekesként nyűgözte le a világot évtizedeken keresztül, de az operaszínpadon is szép sikerek fűződnek a nevéhez. Éppen ez a legérdekesebb a művészetében. Mindegy, mit énekel: fantasztikus.

Mára e két műfaj (a dalok és az operák) interpretációja egyre inkább elkülönül egymástól. Ahogy kezdünk búcsút mondani a XX. század előadói gyakorlatának, úgy erősödik a beszéd hatalma a dalirodalomban. A kifejező szövegmondás már messze nem elég. Ha egy énekes világsikerre áhítozik, legalább annyit kell tudnia a szöveg prózai előadásáról, mint az éneklés technikájáról.

Ékes példája ennek a folyamatnak például Ian Bostridge. Előadásaiban a dallam, a kíséret tényleg már csak egy csodaszép használati utasítás ahhoz, hogyan is formáljuk a hangzókat, mondjuk el minél érzékletesebben a szöveget.
Ez a legmodernebb irányzat, melynek mostanság már jelentős a rajongótábora ugyan, de azért még mindig sokkal többen vannak, akik nem értékelik, nem szeretik ezt az idegborzoló, zsigerig hatoló előadásmódot.

Hogy Bostridge megfogalmazása mennyire lesz maradandó, nem tudhatjuk. Az viszont egyre biztosabbnak látszik, hogy a jó néhány éve visszavonult Dieskau örökre beírta magát az előadó-művészet történetébe.

Nem hiszem, hogy sok újat tudnék írnia róla. Ebben a rövid kis recenzióban arra szoritkoznék csupán, hogy leírjam: számomra mi teszi hallhatatlanná a művészetét.

Zenei szempontból elsősorban a végeérhetetlen, sima legatójának és a mindemellett is tökéletes szövegmondásának egysége ejt rabul.
Ott vannak ezek a hihetetlenül szép dallamok a maguk pompájában és ugyanakkor teljes értékűen megszólal a szöveg is. Tökéletes az összhang. A zene a szövegért létezik, a szöveg pedig a zenéért.

De amiért igazán nagynak, halhatatlannak érzem Dieskaut, az művészetének emberi oldala.
Amikor ő énekel, soha egy pillanatig nem érzem, hogy itt valami titkos, elvont, transzcendentális dologról volna szó. Csupa olyan érzést, gondolatot közvetít, amelyek engem, a halandó kisembert is foglalkoztatnak. Úgy szól halálról, szerelemről, elválásról, magányról, örömről, ahogy a hús-vér emberek szólnak.

Egyszerűvé válnak a dolgok. A szerelem többé nem mindent elsöprő érzelem, „csupán” egy életre szóló kapcsolat alapja. A boldogság nem a kiválasztottak számára elérhető örök lélekállapot, hanem mindenannyiunk életének pillanatnyi része. A halál nem évtizedeken át rettegésben tartó rémalak, hanem életünket lezáró szomorú, ám természetes történés.

Ezt hirdeti Dieskau akkor is, amikor Gerald Moore visszafogott hangjait irányítja, és akkor is, amikor az ’50-es évek vontatott tempójú Mahler-felfogásához igazodva énekel a Berlini Filharmonikusokkal.

Dieskau nem tett egyebet évtizedeken át, „csak” kifejezően elénekelte a szöveget.
Neki ennyi is elég volt, hogy beírja magát a halhatatlanok névsorába.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.