Csendes pillanatok a zongorairodalom viharos korszakából (Antal István Lisztet játszik)
La leggierezza
Antal István – zongora
LISZT:
Három koncertetűd – 2., f-moll („La leggierezza”)
Transzcendens etűdök Paganini nyomán – 5., E-dúr („A vadászat”)
Négy elfelejtett keringő – No. 2, 3
4., 6., 7., 10. magyar rapszódia
Fantázia W. A. Mozart Figaro lakodalma című operájának két témájára
Nagy fantázia Mozart Don Juanja nyomán
Hungaroton
32610
A lemez anyagát tekintve könnyű élvezetek forrásának tűnhet a Hungaroton mostani kiadványa.
Elsőként mindjárt a La leggierezza becenévre hallgató koncertetűd hangzik el, majd pedig a Paganini-capricciók átdolgozásai közül szólal meg az ún. Vadászetűd korai verziója. A 2. és 3. elfelejtett keringővel néhány perc erejéig bepillantást nyerhetünk az idősödő Liszt művészetébe, az ’51 és ’53 között megjelent magyar rapszódiák és a két, Mozart-operatémákra komponált fantázia azonban ismét a lenyűgöző pianista birodalmába vezet vissza. Ráadásul e két utolsó darabot a Busoni-féle kiadás szerint játssza Antal István. (Az első fantázia nem jelent meg Liszt életében, csak egy kézirat maradt fenn a weimari Goethe–Schiller archívumban. Ebben a kéziratban még a Don Giovanni témái is fellelhetők. Busoni 1912-es kiadásában csupán a Figaro témái hallhatók, ezt a verziót rögzítette annak idején Antal István.)
Felszínes csillogás, bravúros fogások helyett első hallásra meglepően komoly hangvétellel szólalnak meg a darabok. A virtuóz hangszerkezelés háttérbe szorul, eszközzé válik, mely kizárólag a kifejező játékmód, a mondanivaló megvalósítását szolgálja.
Ha a hallgatónak sikerül ráállnia ennek a lecsendesült előadásmódnak a hullámhosszára, akkor a középkorú Liszt zenéjének egészen intim zugaiba juthat el. A La leggierezza halkan szédelgő futamait egy magabiztos erővonal fogja össze szoros egységgé, a Vadászetűd naturális kürtmenetei pedig magukban hordják a hegedűhúrok szelíd zengését is. A rapszódiákban nincsenek kiugró basszusok, vadul elkalapált ritmusképletek. Egy rangidős táncos tartózkodó, ám még erőteljes mozdulatai látszanak Antal játéka nyomán.
Legfeltűnőbb a két fantázia átgondoltsága. Az interpretációk többségében Mozart teljesen eltűnik, azonban Antal István előadásában egyértelműen ott vannak a színen az opera szereplői.
Természetesen ez nem az eredeti Mozart. Pontosan lehet érezni, hogy Antal Liszt szemszögéből látja a klasszikus szerzőt. De Mozart témái itt nemcsak ürügyként szolgálnak a technika csillogtatására. Világosan érezhető a romantikus mester törekvése, hogy megértse, s ily módon a maga teljességében jelenítse meg az opera figuráit.
A pergő futamok, a tempós oktávmenetek, nyaktörő harmóniamenetek takarásából előbukkan Liszt valódi zsenialitása. Antal István nem markáns kiemelésekkel, hanem a komoly hangvétellel irányítja a hallgatóságot. Intelligens hangvétele észrevétlenül arra ösztönöz bennünket, hogy a felszín csillogása helyett az izgalmas akkordmeneteket, szokatlan felrakásokat figyeljük.
„Növendékei csodálták rendkívüli műveltségét, évtizedek múltán is emlegetik elemzéseit, lényegre törően bölcs meglátásait.” – olvashatjuk Hargitai Imre sorait. Antal István 30 éven át tanított a Főiskolán. A fiatalabb zongoristageneráció már nem hallhatta őt a tanteremben. De felvételről hallhatja zongorajátékát, s így valamelyest részesülhet abból az elmélyült tudásból, amit játékában örökül hagyott az utókorra.