Bejelentkezés Regisztráció

Jazz

Tóth Viktor: Climbing With Mountains

2007-11-08 08:25:00 Flór Gábor

\"Tóth TÓTH VIKTOR:
Climbing With Mountains

Tóth Viktor – altszaxofon
Hamid Drake – dob
Szandani Mátyás – bőgő
Kovács Ferenc – trombita
Pallai Péter – beszéd

BMC
BMC CD 132

Tóth Viktor a jazz fiatal nemzedékének kiemelkedő egyénisége. 2003-ban diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz tanszakán, és eddigi pályafutása alatt játszott már igen sokféle magyar és külföldi produkcióban. Több lemezen találkozhatunk játékával, a Climbing With Mountains második saját lemeze. Ez az album azonban teljes mértékben különbözik az elsőtől, és nem csak abban, hogy mindössze egy tag szerepel rajta az akkori felállásból.

Tóth Viktor zenéje szárnyaló, lendületes, ha nem lenne mindez borzasztó közhely, azt is kellene írnom, hogy fiatalos, de olyan snassz közhelyes fogalmakkal leírni egy egyáltalán nem közhelyes zenét. Ez a lemez olyan vállalkozás, ami általában nagy kihívás a fúvósoknak: harmónia-hangszer nélküli zenekar. A dob–bőgő–fúvós felállás persze azért gyakran hallható, de csak a legnagyobbaktól. Nem is igazán populáris, hiszen alaposan kihúznak egy támpontot az egyszeri hallgató füle alól (micsoda jó kis képzavar), sokkal jobban kell koncentrálni.
Általában.

Itt azonban nem kell: Hamid Drake dobos és Szandai Mátyás bőgős stabil szövetű alapot alkot Tóth Viktor altszaxofon-játékának. Olyan, mint a repülő szőnyeg, a régi, keleti mesékből készült filmeken: egy hullámzó, csodaszép anyag, kristálytiszta levegőben száll, és egy ember állva egyensúlyoz rajta, vagy éppen ülve gyönyörködik az alatta elsuhanó tájban. Nem tehetek róla, de elsőre ez a kép jelent meg előttem ezt a lemezt hallgatva.

Lehetne ez egy egyszerűen jó mai jazzlemez, afféle posztkúl (ez olyan jól hangzik), ha nem keveredne bele majdnem minden, ami a cool óta a jazzben történt, és ráadásul még egy kis balkán, egy kis kelet (Tóth Viktor zenei előéletét ismerve azért ez utóbbi sem olyan meglepő), de csak annyi, hogy éppen összezavarja, vagy kizökkentse a hallgatót, átvigye valami más hangulatba, de csak pillanatokra, csak kikacsintásként. A lemez világa a korai Ornette Colemant idézi, ha nagyon akarnám valamihez hasonlítani, mert nálunk ez divat. De annyira nem akarom, mert ez egy Tóth Viktor-lemez, és igazi Tóth Viktor-hangzás. Nem beszélhetünk itt már ifjúkori szárnybontogatásról, nem kell elődöket emlegetni: kiforrott, érett művész eredeti lemeze ez.

Nagyon jó választás volt Kovács Ferenc, aki ezúttal trombitásként gazdagítja a hangzást (és kicsit közelebb viszi Colemanhez), bár Kovács nem Miles Davis (szerencsére, mert Davis-kópiákkal tele van a padlás), de azért ezen a lemezen hangulatában közel áll hozzá.

Tóth Viktor szívesen kísérletezik a vers és a zene összekapcsolásával, ami persze nem új, hiszen hallottuk már ezt a jazz nagy „avantgárdjaitól” is (külfölditől és magyartól egyaránt), meg előző lemezén is (Todd Wiliams közreműködésével), és nagyon jó is tud lenni.

Ebben az esetben számomra kicsit megdöbbentő volt az utolsó szám, mert ez a szövegmondás némiképp ütötte a lemezt. Valahogy a hatvanas évek némely filmjének néhány vicces jelenetét juttatta eszembe, ahogyan az állami filmgyártás kifigurázta a léha, bulizó, renitens értelmiséget, amint jazzmuzsika kíséretében kokakóla-mámorban és cigarettafüstben felolvassák elvont verseiket. Lehet, hogy jobb hatást ért volna el, ha nem egy profi írót, hanem egy profi színészt kérnek föl erre a szerepre, vagy akár elég lett volna, ha a vers – ami amúgy szintén Tóth Viktor műve, mint egy kivételével a lemez összes darabja – csak a borítón marad, ott mindenki kedvére elolvashatta volna. (Ha már borító: ezt BMC-lemezeknél soha nem lehet kihagyni, vagy ilyen, vagy olyan okból, ami nagyon jó, mert azt jelenti, hogy semmitmondó borító nem készül a kiadónál, csak esetleg megdöbbentő, vagy ronda. Vagy szép, mint ebben az esetben.)

Ez a kis nüánsz az utolsó számmal azonban nem szegheti a hallgató kedvét (ráadásul biztosan van, akinek tetszik), mert ez egy kitűnő lemez, talán az év egyik legjobb lemeze. Olyan zene, amit nem elég egyszer lejátszani, és ha valaki meghallgatta, kíváncsian várja a következőt. Legalábbis én így vagyok vele.

(Az albumért Tóth Viktor október 31-én vehette át a Gramofon folyóirat díjátadóján az év jazz-hanglemezének járó díjat. – A szerk.)






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.