Leonardo, a húzónév (The Da Vinci Collection)
The Da Vinci Collection
Music of the Renaissance
DUFAY, OCKEGHEM, JOSQUIN, TALLIS etc.
EMI
94636 15242
Adva van Dan Brown filmmel súlyosbított bestsellere, ami afféle \"egyik szememen be, a másikon ki\" alkotás, annak viszont jó. A benne foglalt, jelentősnek szánt mondanivalót és az állítólagos lepellerántásokat felejtsük is el, hiszen a könyv (és a film) kapcsán beindult média- és szektahisztik dacára a mű körülbelül annyira rengette meg a vallásos emberek hitét és a Vatikán pozícióját, mint Mazsola szuszogása a tökházat. A \"botrányok\" egy része pedig valószínűleg tudatosan, reklámcélból gerjesztődött, hiszen A Da Vinci-kód nemcsak könyv, nemcsak film, hanem remek bevételi forrás is.
Jelenleg például csaknem egy tucat olyan könyv kapható a boltokban (nem számolva az illusztrált forgatókönyvet, a paródiát és az idegen nyelvű kiadványokat), mely Dan Brown művével foglalkozik. Vagy ott van az idegenforgalom - már több cég is szervez utakat kifejezetten a könyvben említett helyszínekhez -, és az ahhoz kapcsolódó iparágak. A Louvre és vidéke persze eddig sem panaszkodhatott, de egy ideje valószínűleg jól megy a Rosslyn közeli kocsmáknak, szállásadóknak és szuvenírárusoknak is. (Állítólag egy tréfás kedvű helybéli már a kápolna környékén elpottyantott lócitromokat is árulja, mondván, az odalátogatók úgyis megvesznek minden szart.)
Természetesen a zeneipar sem akar kimaradni a jóból.
Az, hogy a filmzene megjelent, magától értetődő, ez a gyakorlat már jó ideje a Hollywoodi kánon része. A soundtracket Hans Zimmer jegyzi, aki eddigi legnagyobb sikerét a Gladiátorhoz írt zenéjével aratta. Nyilván tisztes munka, s ha nem is válik slágerré vagy \"klasszikussá\", legalább annyi elmondható, hogy nem miatta voltak fanyalgók a kritikák.
De kapható egy Music inspired by Da Vinci című lemez is, mely - és innentől e bekezdésben az ismertetőszöveg szavaival élek - lélegzetelállítóan adja vissza a könyv hangulatát. Minden egyes dal vallomás a hitről, a szeretetről és az odaadásról. A könyvben említett híres elméleteket a zene nyelvére a holland Jan Kisjes ültette át, akinek fejében, miután szabadsága alatt elolvasta a könyvet, és hosszasan elmélyedt Da Vinci műveinek tanulmányozásában, a dallamok végtelen áradata született meg. Nyaralásáról visszatérve az album készen állt a rögzítésre.
Ez igen! Megjegyzem: ha én is olyan neves, és ötletekben gazdag komponista lennék, mint Jan Kisjes, valószínűleg engem is ilyen szinten ihletett volna meg a könyv.
Csak nem biztos, hogy dicsekednék vele.
És itt van ez a - címe alapján a fenti sorba illeszkedő - kiadvány, a The Da Vinci Collection, nyolcvanpercnyi, többé-kevésbé Leonardo-kortárs zeneszerzők műveiből összeválogatott muzsikával.
Válogatásalbum - már húzzuk is a szánkat, ami a kategóriára jellemző termékeket ismerve valahol érthető. De azért nézzünk csak rá a zeneszerzők listájára!
Dufay, Ockeghem, Josquin, Tallis - nem egy kispados csapat. A szerkesztőknek nem sok esélyük volt a mellényúlásra, amikor a műveket válogatták össze, hiszen az említett urak nem túl sűrűn adtak ki a kezükből lightos munkát. És itt van mellettük még például Isaac, Encina, és VIII. Henrik az obligát Pastime with good
company-val.
Sajnos a válogatást ez esetben is meghatározta a \"minél több rövidet\" elve, így a nagyobb lélegzetű művek értelemszerűen hiányoznak, de a \"rövid számok\" közé azért befért Tallis 8x5 szólamú Spem in aliuma. Szinte már kötelező, szükséges rossznak tekinthetjük, hogy három miséből is - például Dufay L\'Homme arméjából - csak egy-egy tételt kapunk, ami persze még mindig humánusabb megoldás annál, mint amikor például a Boleróból kevernek be öt percet bármely \"collection\" albumra.
Ugyanígy behatárolta a lehetőségeket, hogy a kiadó archívumából kellett szemezgetni (bár ez esetben is volt miből meríteni). És ugyan jórészt a 70-es, 80-as években készült, azóta már újrakiadást is megélt felvételeket kotorásztak ki, a felhozatalra itt sem lehet panasz: egyebek mellett a Hilliard Ensemble, az Early Music Consort of London és a Parrott dirigálta Taverner Choir muzsikál-énekel (feat. Charles Brett, James Bowman, Michael Chance, Cristopher Hogwood, Jordi Savall).
Szóval, a The Da Vinci Collectiont a jellegéből adódóan érheti némi kritika, a megjelentetés apropójáról nem is beszélve, lehet mondani, hogy se nem hús, se nem hal, de valószínűleg nem bánnánk, ha a piacon lévő összes válogatáslemez (vagy épp minden, egy-egy divathullámot meglovagoló kiadvány) ennyire \"se\" lenne.
Egyébként meg azt olvastam, már folynak az előkészületek egy másik Brown-regény, az Angyalok és démonok megfilmesítésére. Úgyhogy lehet gondolkodni a marketingosztályon, hogy milyen zenéket hallgathattak egykoron az illuminátusok és/vagy a pápák.