Bejelentkezés Regisztráció

Vokális művek

Requiem Tedesco

2005-06-02 09:27:00 dni

\"Requiem Johannes Brahms
Requiem Tedesco
Rosanna Carteri, Boris Christoff
Orchestra Sinfonica e Coro di Roma della RAI
Bruno Walter
Warner 5 050467 711020

- Mi a különbség a karmester és a krumpli között?
- ?
- Semmi, mindkettőnek a java a föld alatt van!

A legalázatosabban esedezem bocsánatukért. Nem is jó ez a vicc, ráadásul elég szakállas. Alig hiszem, hogy van, aki még nem hallotta...
De ugyanilyen szakállas az egész problémakör is. A régi nagyok bármelyike jobb karmester, mint a maiak! - Állítják sokan, míg másokat annyira zavar az avult lemezek rossz hangminősége, hogy inkább meg se hallgatják azokat. A harc ugyan ezidáig vértelen, de heves. Érzéketlenség a vád egyfelől, sznobizmus a másikról.

A szkeptikusok szerint lehet, hogy a hívőket be lehetne csapni egy közepesnél is közepesebb mai karmesterrel, ha a felvételét monósítanánk, és zsírban sülő krumpli sercegését kevernénk hozzá. Lehet, hogy valóban áhítattal fogadnák? Egyszer érdemes volna kipróbálni.

A másik oldal úgy érzi, nincs szüksége ilyen piszkos trükkökre. Érvként elegendő felmutatniuk minden elmúlt és eljövendő idők legszebb Német Requiem-felvételét.

A Warner jelen kiadása jó ürügy újra és újra meghallgatni az 1952-ben készült, rég ismert előadást. Megvilágító erejű, katarktikus élmény. Megmagyaráz és bizonyít sok mindent, sőt, igazságot szolgáltat!

Mindkét félnek egyszerre!

Vannak olyan részletek és megoldások, amit ma valóban nem szokás, sőt, nem is illik követni.

Érdekes, de az olasz nyelvű előadás ténye viszonylag kevésbé bánt. A kordivat ennél lehetetlennebb találkozásokat is eredményezett. Nehezebben viselem fordítva, pedig készült német nyelvű Don Giovanni is...

A monó hangnál és a sistergésnél jobban zavar a sávhatárolt \"zsebrádiós\" hangzás. Ennél jobbat már abban a korban is tudtak, igaz, stúdióban. Ez pedig élőben közvetített koncert!

Időnként a mesterkélt keverés is tettenérhető, például hallani vélem a hangmester \"potméter-trükkjét\", amivel dinamikailag még meg is támogatja a fokozást. Nagy a kísértés, de manapság nem divat ilyet csinálni.

Nehezebb felsorolni, hogy mi van a másik serpenyőben.

A kórus szerencsére mellőzi a túlzott vibrátótól reszketeg \"szipirtyó\"-szopránokat, pedig az ilyen archív felvételeken legtöbbször velük van bajom. (Ugye emlékeznek Klemperer h-moll miséjére?)

Boris Christoff egymaga is elvisz a hátán egy koncertet, vagy operát. Itt is átütő.

És persze Bruno Walter.

Az ő érdeme a deklamáció, pedig alighanem ezt a legnehezebb így megoldani. Sokan, igen sokan beérik a nagy crescendók, hirtelen pianissimók látványos kiélezésében, de nála minden félütemnek értelme, ritmusa és iránya van.
Ugyanakkor nem vész el a részletekben, az időben távoli hivatkozások is működnek. Mi az, hogy működnek... Az egész darab \"működik\". Hogy miért, azt nehéz volna elmondani, de egyértelműen \"nagy\" előadást hallunk. Mindez egyértelműen átjön és érvényesül.

Mégsem könnyű meghallgatni. A hangminőség igénybe veszi az embert. A préselő, forszírozott és beszorult hang, a torzítások fárasztanak, fejhallgatón viszont egyenesen fáj.

Értem, hogy ezt a torinói koncertet miért tartják sokan a Német Requiem legszebb előadásának, sőt, egyet is értek az ítélettel. Ismerni és birtokolni kell ezt a lemezt, - de nem hallgatni. Időnként előveszi az ember, hogy felfrissítse az emlékeit, aztán fejcsóválva visszateszi a polcra. Legyen ott viszonyítási alapként, mint egyfajta, bura alatt őrzött, iridium etalon.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.