Osztrák földön olaszosan (Biber: Requiem)
BIBER: Requiem
2 Cantatas
Sonatas
Battalia
Max von Egmont (basszus)
Jacqes Villisech (basszus)
Kurt Equiluz (tenor)
Alice Harnoncourt (hegedű)
A Wiener Sängerknaben szólistái
Chorus Viennensis
Concentus musicus Wien
Vezényel: Nicolaus Harnoncourt
Hans Gillesberger
Warner / Apex
2564 62031-2
Bevallom férfiasan, hogy amikor elolvastam a CD borítóján feltüntetett Heinrich Ignaz Franz von Biber nevet, fogalmam sem volt róla, hogy szerzőnket hova is tegyem. Harnoncourt neve - őt ugyanis még én is ismerem - azért gyanússá tette a dolgot, hogy talán érdemes lesz utánajárni.
Az 1644-ben született cseh származású muzsikus a salzburgi hercegérsek zenekarában játszik. A kor bevett gyakorlatának megfelelően azonban nemcsak virtuóz hangszerjátékos, hanem zeneszerzéssel is foglalkozik. Gyakran megfordul Bécs városában, ahol többféle zenei stílus is érvényre jut ebben az időszakban. Bibert leginkább az olaszos újítások ragadják meg. A stile concitato (izgatott stílus) válik műveinek legalapvetőbb jellemzőjévé. A barokk fő hangszere a hegedű, így hát Biber is ennek az instrumentumnak volt kiemelkedő játékosa. Õ is használja a korszak nagy találmányait: a vibratót, a spiccatót, a dobott vonót, a col legnót (ami a barokkban is létezett már!). A húrok szokásostól eltérő hangolását (scordatura) pedig ő alkalmazza először szonátáiban.
Vagyis nagy újító a maga korában.
A lemezről is kiderül, hogy minden műve virtuóz igényeket támaszt a hegedűsökkel szemben. Alice Harnoncourt fantasztikusan tolmácsolja Biber érzelmes muzsikáját. Eszköztárában minden megtalálható, ami szükséges az igényes előadáshoz.
Saját korának gyakorlatával szemben Biber a trombitásoktól megköveteli, hogy minden lágéban egyformán otthon legyenek. Gondoljunk csak bele: egy natúr trombitán sokkal nehezebb \"megtalálni\" a hangokat, mint a mai ventiles utódaikon. Az ember fülének át kell állnia erre a régies, ércesebb hangzásra, kicsit lomhább hangszerkezelésre, hogy értékelni tudja a lemezen fújók teljesítményét.
Mozart Disszonancia kvartettjét juttatta eszembe a Battalia, ahol a háború kérlelhetetlensége mellett megszólal a katonaélet \"jó oldala\" is: nyolc részeg muskétás énekli egyszerre saját dalát. Állapotuknak megfelelően azonban nem igazán találják egymás hangnemét, amiből egy zenekari hangoláshoz hasonlatos káoszszerű közjáték keletkezik.
A Requiem és a többi vallásos szöveget feldolgozó darab teljes egészében a kor gyakorlatának megfelelően íródott. Előre borítékolhatjuk, hogy a pokol a tétel legmélyebb hangja lesz, a halott feltámadását, visszatérését az életbe pedig felfelé menő skálamenetek fogják jelezni.
Természetesen itt is így van.
A halotti misében Biber minden olyan helyen, ahol az ember mindenséggel szembeni védtelenségét ábrázolja, magas szólamokat ír.
Ezeket éneklik a Wiener Sängerknaben szólistái. Mielőtt kritikai megjegyzésekkel illetnénk az intonációs problémákat, ritmikai
bizonytalanságokat, gondoljunk bele, hogy 10-12 éves fiúcskák énekelnek. Mivel az ilyen szólamokat régen is kisfiúkkal énekeltették, az előadás így stílusos.
A Laetatus sum és a Requiem szólistái (Max von Egmont, Jaques Villisech és Kurt Equiluz) intonációs problémák nélkül hozzák szólamaikat. Különösen lenyűgöző a két basszista, akik a hangfajukra sokszor jellemző nehézkességet teljesen nélkülözve, mozgékonyan, egyszerű, tiszta hangvétellel énekelnek.
Bár a szöveges zene tekintetében nyilvánvalóan ezeknél sokkal jobb barokk műveket is hallhatunk, de az egyes hangszerek használatában Biber olyan újításokat hozott, melyek nagyban hozzájárultak a barokk jellegzetes műfajainak kiteljesedéséhez.(pl.: solo concerto, concerto grosso, sonata) Már csak ezért, és természetesen a jó előadás miatt is érdemes ezzel a lemezzel közelebbről megismerkednünk.