Pekingi kacsa nokedli nélkül

Miklós Kocsár: Choral Works Cantemus Children\'s Choir of Nyíregyháza Pro Musica Gil\'s Choir of Nyíregyháza Directed by Dénes Szabó Hungaroton

Világhírű vonósnégyesünk párizsi koncertje után vacsorameghívást kapott az egyik legelegánsabb kínai étterembe. A kvartett egyik tagja - nem mondom, hogy a brácsás, de ez a történetből kitalálható - aki irodalmi műveltségét a Népsportnak, nyelvi felkészültségét pedig a szállodák éjszakai video-csatornáinak köszönheti, arra kérte magyar házigazdájukat, ugyan kérdezné már meg a főpincért, hogy valami jóféle pörkölt nokedlivel nem akadna-é a konyhában.

Énekelni jó. Együtt énekelni még jobb. Az együtt éneklés közösség teremtő, embert formáló, identitást adó különös tünemény. Működik mindenhol, hat magától. Futballpályától a koncertteremig, házibulitól a tömegtüntetésig mindenütt. Azonban olyan, mint a legtöbb játék; jobb részt venni benne, mint kívülről figyelni. Ezért van, hogy míg kórusok - még a mai, igen rossz egzisztenciális helyzet ellenére is - szép számmal vannak, addig a hallgatóságuk ritkán nő túl a szülők, rokonok és szakmabeliek kis csoportján.

De kórusműveket írni is jó. Jó volt már a hetvenes években is, amikor még egyéb műfajokban kötelező volt az atonalitás, a schoenbergi doktrínák még éltek - hármashangzat, szekvencia és minden ami klasszikus értelemben szép, az halálos bűn -, és állami kitüntetésre, esetleg állami megrendelésre nemigen számíthatott az, aki nem fogadta el természetesnek az új idők régi szeleit. Atonális, dodekafón, vagy szeriális kóruszenét lehet ugyan írni, de nem érdemes. Az alaptézis, miszerint a zenét emberek írják embereknek és csak az ember képes fölfogni hatványozottan igaz e \"hangszer\" esetében. Kocsár Miklós annakidején elsőként jött rá, hogy a kórusok mindenekelőtt énekelni valót várnak. Mást, mint a Kodály-Bárdos örökség, de mást, mint a kor hangszeres zenéje. A kórustagokat ritkán érdekli a kultúrpolitika; élményre, katarzisra vágynak.

Kocsár Miklós életművében már most kiemelkedő helyet foglal el a kórus irodalom. Az a tény, hogy Szabó Dénes könnyedén össze tudott állítani majd\' hetven perc egynemű kari kompozíciót, önmagáért beszél.

Míg elődei munkássága főleg a népköltészet anyanyelvvé válására koncentrált, addig Kocsár a legmagasabb rendű műköltészetet teszi anyanyelvvé, s így átvitt értelemben mindenki által beszélt népköltészetté. Kórusművészetének meghatározó költője Nagy László. Elég olyan alapművekre gondolnunk, mint a Csodafiú szarvas, Tűzciterák vagy a Három női kar címen futó Szerelem emléke, Ábránd, és Ó, havas erdő némasága, melynek Morricone-t idéző szopránszólója igazi zeneszerzői \"tett\" volt megírása idején. Gyerekkórusai magas színtű zenei nyelve elkerüli az oly gyakori gügyögést, de mégsem állít leküzdhetetlen akadályt a legritkább esetben profi muzsikusnak készülő gyerekek elé.

A Szabó Dénes vezette gyermek és leánykar már régóta élő legenda. Mint minden legendának, nekik is vannak ellenlábasaik. Kár, hogy ez az acsarkodás, sárdobálás nem válik szakmai rivalizálássá, mert két világszínvonalú gyerekkar jobb, mint egy. Ezzel nyerne igazán mindenki.

Szabó és Kocsár munkakapcsolata a garancia az autentikus megszólaltatásra. Szabó Dénes maximalizmusa pedig a tökéletesre csiszolt előadásra. Ha valaki egy ültő helyében hallgatja végig a lemezt, legfeljebb épp ezt vetheti fel. Minden tökéletes. Minden kerek. Valahogy túl szép. Sehol egy indulattól túlfűtött karcos hang. Sehol egy, az előadás hevétől billenő tempó.

Persze számon kérhetünk-e olyasmit, ami esetleg idegen magától a daraboktól is? Nem tudom. Mint, ahogy azt sem, hogy létezhetnek-e más olvasatai is ezeknek a műveknek. Gyanítom, igen.

Visszatérve párizsi történetünkre, zenészünk éhes maradt. Ettől még a Champs-Elisyes Mandarin az egyik legjobb kínai étterem. De pörköltet máshol együnk.