Tudja fene, mi van akkor ha a prof, felfigyel valamely létező jelenségre diákjai körében. Próbál valamit, teljesen jószándékúan, kecske-káposzta alapon ötletelni, csak aztán szétszalad a ménes. Vagy egy rosszul megfogalmazott kijelentés, amit a szenzációéhes sajtó aztán jól felfúj. És azóta ott pityereg a szobája mélyén, nem mer kimenni az utcára. Nincs név, a kollégák pedig próbálnak tűzoltani.

A forradalmi javaslatot tevő prof (aki ehhez egyébként sem nevét, sem arcát nem adja), amint a cikk sejtetni engedi, elsősorban fekete zeneszerzőkre gondol, és megnevezi  Samuel Coleridge-Taylor-t. Na. Taylor London közepén született félvér (ellentétben Beethoven-el), a Royal College of Music-ban tanult, ugyancsak a nyugat-európai klasszikus zene emlőin nevelkedett. És nem, nem lett belőle Afrika Bartókja. Életében nem járt Afrikában, "érdekelte" a tradicionális zene, amit Londonban élő feketéktől szed fel és itt-ott becsempész valamicskét pár művébe. Itt a forrás egyébként.

A Telegraph által kiszivárogtatott tervezet kapcsán az amerikai konzervatív Washington Examiner megkereste az Oxfordi Egyetemet, amelynek a szóvivője azt nyilatkozta, hogy 

a Zenetudományok Kar nem kezdeményezi a tanterv eltávolításából a fent említett, úgynevezett »bécsi klasszikusokat«, sem más fehér szerzőket, a brit sajtó által megszellőztetett tervezet csupán egyetlenegy tanárhoz köthető. 

A szóvivő azt viszont elismerte, hogy 

a jövőben nagyobb hangsúlyt kívánnak fektetni a nem nyugati, nem európai zeneszerzők műveinek a bemutatására és tanulmányozására, de ezt nem úgy képzelik el, hogy közben háttérbe szorítják a nagy klasszikusokat.

100 éve született Sieglinde Wagner.

Nem láttam még más rendezésben Kundry-P. viszonynak ezt az aspektusát kihozni, de szerintem nem elvetemült ötlet. Kundry nem tapasztalhatja meg az igazi szerelmet, ez is része az őt kísérő átoknak: csak az iránta való sóvárgás jut neki, beteljesületlen vágyként. Amit állandóan próbál elnyomni, ezért is dekkol időnként a lovagoknál utolsó cseléd képében, ahol ez így eleve esélytelen. De tudjuk, a vágyak elnyomása sosem megoldás arra a problémára, amit azok gerjesztenek. Tudja, hogy Parsifal az egyetlen, aki megmentheti őt, és szerintem nagyon is hihető, hogy a nagyjelenetükben nemcsak P. transzformálódik, hanem Kundry is: amint az egyik megérik arra, hogy megváltó legyen, a másiknak is fel kell nőnie ahhoz, hogy megváltott legyen. Wagnernél pedig férfi-nő viszonyban a megváltás mindig a szerelem, mi más is lehetne. Igaz, általában a megváltó szeret bele a megváltottba, nem fordítva, de az itt most pont a pusztulást jelentené. Továbbá, a megváltottnak, akárki vagy mi volt annakelőtte, hús-vér emberré kell válnia, egy megváltott varázsló, fél- vagy egész isten elég idétlenül nézne ki. Ez is történik, a 3. felv.ban K. már nem cselédruhába bújt varázslónő. Ebből a háromból elég jól kidobja a gép, hogy Kundry az igazi szerelem lehetőségét láthatja meg Parsifal-ban. És persze jön majd a keresztvíz meg minden, de ami az egésznek értelmet adhat, a nő számára kézzelfoghatóvá, földönjáróvá teheti sorsának ilyenképp alakulását, az a szerelem érzése. Persze ez sem teljesedhet itt be, és ezt érzékelteti ez a rendezés azzal, hogy P. ifjúkori énje, vele marad, a srácot 3. felv.-ban gyakorlatilag ebben a szerepkörben látjuk még viszont. 

Félve merem csak bevallani, hogy nekem ez a börtön-Grál egészen működőképesnek bizonyult, noha modern rendezések tekintetében óvatos duhaj vagyok, mint már ehelyütt sem titkoltam. Egyrészt a zenei nívó valóban végig lebilincselő, nem engedi el a figyelmünket. Garanca színészi játéka amint mondod, tényleg elképesztően jó, de ez szinte az összes többi szereplőről is elmondható, beleértve a tömegjeleneteket is. Emellett, helyszín ide helyszín oda, Szerebrennyikov nagyon jól leköveti a cselekményt, nem visz ki minket a darabból. A hangulat, atmoszféra, amit a zene megformál, általában megvalósul a látványban is. Tehát pl. amikor a darabban egy ember elképesztő szenvedéséről van szó, akkor a színpadon egy ember elképesztő szenvedését látjuk, nem pedig mondjuk bevásárlókocsit tologató embereket egy szupermarketban. És sikerül neki úgy leképezni a Parsifalt, hogy voltaképpen nem sok olyasmi történik, ami egy börtönben egyébként is ne történhetne meg. Ez nagyjából él a két szélső felvonásra. A második felvonás, az igen, hát zűrösebb, de ezt még az általam látott modern Parsifal-ok egyike sem tudta jól megoldani. De hát ez a darab legkomplexebb része, emberi viszonyok, idősíkok stb. tekintetében. Azért itt is vannak értékek, pl. nagyon jól kihozza, hogy (amennyiben nem értettem végzetesen félre) Kundry, bár megvan vagy ezer éves (de korához képest jól tartja magát), amúgy istenigazából most lett először komolyan szerelmes valakibe, és nem csupán a "munkáját végzi". Úgyhogy összességében egy nézhető, át- és megélhető színrevitelnek tartom ezt a produkciót.

Való igaz, Bécs elmúlt évek-beli Parsifal rendezéseit tekintve, nem itt fog az irány merész fordulatot venni, várhatóan  :)

Holnap pedig meg is lehet nézni, itt:  ARTE Concert . 

Ez esetben nem nehéz a döntés: nem létezik semmilyen más előadása ennek a műnek tudtommal (hacsak nem ez:  https://www.youtube.com/watch?v=FDRXTfjfZZY). A hitelességet nehéz itt firtatni, valaki összeszerkesztette más Vivaldi-művekből, modern klarinétra, ami Vivaldi idejében nem létezett. Ezért is érdekelne, hogy a Vivaldi korabeli klarinétból, bármi is volt az, mit lehetne kihozni hasonlóképpen, vagy deklaráltan létező versenymű átiratban. Az is érthető, valaki tágítani kívánja a repertoárját egy olyan hangszeren, aminek nem szédítően gazdag a szólóirodalma. Nekem működik ez a lemez, szép játék, a nyafogásaim ellenére, biztos hogy meg fogom hallgatni.

Szerintem el tudod dönteni magadtól is, hogy kell-e neked az a lemez, ami nem jelenti persze azt, hogy nem érdekel mások véleménye.

Jól látom, hogy ez nem egy meglévő concertóban a szólóhangszer lecserélése klarinétra, hanem Tarkmann állította össze őket Vivaldi áriákból (ami persze magától Vivalditól sem idegen). Ez nem túl nagy baj, mert Vivaldi végülis minden műfajban hasonlóan gondolkodott. Érdekes kísérlet, mindenképpen. És nem is mindig az énekhangot viszi a klarinét, hanem van úgy, hogy az obligatót. Az Adagio-ban itt most a "Mentre dormi" hallható éppen, és szép játék igaz, de több varázslat, több izgalom is rejlik ebben. Merészebb dinamika, a kis- és nagyszekund súrlódások lehetnének fogcsikorgatóbbak, több, markánsabb püm-püm alulról, ilyesmik. Persze lehet, hogy nem az áriát akarták itt visszaadni, "csak" egy lassú tételt csinálni. Mindegy, akkor is. Az viszont jó, hogy a klarinét nem uralja a terepet a kelleténél jobban, szépen összedolgoznak.  Különlegesség mindenképpen, és annak semmiképpen sem öncélú. Kíváncsi lennék, egy Vivaldi-korabeli klarinétra mit lehetne összehozni. (p.s. viszont lehet nem árt ha egy szakértőt is megkérdezel :)

Rendkívül vérszegény a hárfa ebbe a darabba, szerintem. Az, hogy néhol lehet hallani (minél jobb a hifi, annál jobban), még nem teszi alkalmassá ide. Gazdag tónusú, telt, ha kell hosszan kitartott, reszelős húr, nehezen nélkülözhető. Az Adagio-t nagyon szépen játsszák, benne van a 39 fokos fülledt nyári rét a kitörni készülő vihar fojtott levegőjével. Nem véletlenül, itt nem bízták a hárfára a szólót. 

Az a sírva elhaló hegedű az I. felv. végén, valami varázslat. (Még lehetne sorolni.)

Ami pedig szerintem épp nem a felhígulás irányába hat. A legkiemelkedőbbek teljesítményét meghatározza nagy átlag színvonala, ők a "nagy összegezők", megvárják, míg kortársaik verejtékezve kiküzdik, amit csak lehet és innen indítva teszik hozzá azt, amire csak néhányan képesek.

Ugyanaz mint előbb, és elképesztően beletrafáltál, a legtöbb levest amit főzök, nehézség nélkül lehetne lapostányérból enni. Szinte biztos van összefüggés ez meg aközött, hogy milyen előadókat szeretek hallgatni.

Nem gondolnám, hogy a felhang szegénység kompenzálása miatt vetett be a modern zongorához kapcsolódó előadói jegyeket. A két hangszer valóban nagyon más, nem ugyanarra való. Esetünkben egy nagy individuális előadóról van szó, aki mint utaltam rá, töpreng, gondolkodik, újraalkot, és ez nagyon más, mint a zsigerből jövő tobzódás az érzelmek özönében. Nálam ez működőképes. A történeti hűség nem volt elsődleges szempont, aláírom. 

Elképesztő jó. Egyébként épp nem a gyermeki rácsodálkozót látom benne, hanem hogy minden leütött hang esetében pontosan át van gondolva, miért úgy legyen. A kettő nem üti egymást, ellenkezőleg, ez ugyanannak egy magasabb szinten történő megragadása. Amit meglátunk a darabban, azt ér kihozni belőle, s ez itt nagyon sikerült. S közben eszünkbe sem jut azzal foglalkozni, hogy korhű-e vagy sem. 

Valamit valamiért. A konvergencia hozadéka nem lebecsülendő. Bárki a hóna alá csapja a hangszerét amije van, elmegy bárhova, probléma nélkül fog tudni együtt zenélni a hozzá hasonlókkal akiket ott talál. Vagy, a takarító néni, pizzafutár, eldugott tanyán élő gyerek szinte akkor ül be Beethovent, Bartókot élőben hallgatni, amikor csak akar (jó hát nem ezekben a napokban, de nem ez a lényeg).

S van a két zongoraverseny, Giulinivel, szintén Melodiá-n, aztán h-moll szonáta, Mephisto-keringő. 

Annak idején Hungaroton lemezen elérhető volt ez is, meg a Vándorévek teljes, amiért nem lehetünk elég hálásak a lemezkiadónak. Annál is inkább, minthogy nem sok alternatíva volt (ha egyáltalán).

Velem ez reménytelen vállalkozás, még mindig nem tudok elszakadni ezektől:  https://www.youtube.com/watch?v=M0LNSAj3Xhc

De legalább nem lesz olyan hirtelen a váltás az őskorból :)

7 millió éve biztos jól elvoltunk művészet nélkül. De elfogadom, hogy másképp látjuk, és vissza is adnám a táncparkettet az eredeti rendeltetésének.

Nem látok itt ellentmondást. Ha már egyszer kialakult az analitikus gondolkodás képessége, még ha a primér létszükségletek hívták is életre, onnantól használhatom bármi ettől egyébre is.

De. Ember mivoltunk a körülmények miatt alakult ki, ennek folyománya művészi tevékenységünk is. Nem fejlődik intelligens lénnyé az a faj, hiába létezik már csillió éve, amelyik enélkül is jól elvan. Amúgy, nekem teljesen mindegy, mi miatt szeretem Bach-ot.

Az evolúció a magyarázat, csak nem szükségszerű az értelem kialakulása, ha a körülmények nem kényszerítik ki, mely esetben jól ellettünk volna levelek rágicsálásával, amíg a világ.

A térfogat nem minden, ld. elefánt alább.  A tudatos, gondolkodó agy létrejötte nem evolúciós szükségszerűség (ld. a dínóknak 165 millió év alatt nem sikerült), a körülmények úgy hozták, hogy éppen az volt a nyerő.

Azért a vadászat előtt csak összeütögettek ők is pár fadarabot, akár még ritmikusan is, meg másfajta hangok jöttek ki belőlük, mint amikor a bunkót kérték el egymástól. Sőt, ebben irányítójuk is volt, a varázsló, akiben már a művészember valamiféle csíráját láthatjuk.

Igencsak ütős előadás volt.

Nekik azoban csak 22-t sikerült felismerni :)

Belepislantva a kottába, ott állnak a helyes megfejtések és Marco valóban szép munkát végzett. A hiányzó láncszem azonban nem a keresett téma, annak helyén ugyanis nem áll idézet megjelölés, tehát szimpla átkötő motívum (de mint alább említettem, gyanús hogy ez csak-csak benne van valami létező darabban).

Tehát a KékDuna előtt, 3 taktusnyi hallható a My Old Kentucy Home-ból. Ő a 30-adik.

Bár halvány fogalmam sincs mi lehet, Sousára gyanakodni nem biztos hogy nagyon rossz ötlet, mert a "The Thunderer" induló a keresett motívumnak hajszálpontos inverzével (alulról felfelé) indít. Mindazonáltal, olyannyira kliségyanús, hogy gyakorlatilag bármely katonaindulóban el lehetne képzelni mint indító-újraindító frázist.

Ez igaz (némi árnyalással), én az "azonos előjegyzés"-re reagáltam, mert a G-dúr és g-moll nem azok. Ráadásul a 18. tétel (a feladványt képező 17. Rigaudon-nal együtt da capo tételt alkotva) F előjegyzésű, de gyakorlatilag az is g-mollban van, mivel szinte minden E hang Esz-re módosul.

Tisztelet a kivételnek, mint a szóban forgó feladvány esetében is.

Csak puszta kíváncsiságból: a Handel esetében milyen hangnemre kerestél? A darab G-dúrban van, viszont az együttes 415-ös hangolásban játssza, ahol a G a 440-es hangolás F és F#-e közé esik valahol, közelebb a F#-hez.

(Valóban a hangnemet címükben viselő többtételes művek hangneme tételenként eltérhet, általában az 1. tétel van a címadó hangnemben, de még ez se mindig igaz.)

Nem lehet a tolókával kikorrigálni azt a negyedhangot? Vagy felfelé kellene és már nincs hova?

Ha a korhatár a bacchanáliára vonatkozik, láttunk már ennél különbet is. Ami a többi részét illeti, a múlt század valamikori fényes-susogós felsőarisztokrata báli ruhában végigvitt rendezés nekem semmi különöset nem mond, nem látok irányt, elképzelést. Az előadás színvonalas. 

Nemcsak kész, de ki is van fizetve.

A zenekari változat meg van vágva kissé, a közepén lévő dialógusok ki vannak hagyva belőle.

Egyetértek, tekintve, hogy a kérdés a zeneműre és nem a dallamra vonatkozik.

További támpont lehet, hogy a Trisztán szerelmi kettősének jellegzetes motívumával indul a dal.

Jómagam is tartottam attól, hogy kicsit talán túl sokat kikotyogtam. Az első zenei hang, ami 50 Hz alá megy, a kontra G. Ilyet pedig nem sok énekelt darabban találunk, nem utolsósorban mert énekes sincs sok, aki bírja. A Csesznokov végén pedig hosszan kitartott kontra G van. Minthogy már maga a szerző is szembesült annak idején a nehézséggel, írt egy másik lezárást is, ami nem ennyire húzós, az előadókra bízva, melyiket játsszák. Gyakori a félhanggal fölé transzponált előadás is, úgyszintén mindkét változattal.

Úgy tűnik, mélyebbet, mint ami a konnektorból jön.

Igen is, nem is. Legalábbis a túlélő darabok többsége, a konkrét cselekményen, helyszínen, a keletkezési körülményeken túlmenően, általános emberi viszonyrendszereket, mindig érvényes problémákat feszeget.

A pátosz, érzelgősség dolgát nagyrészt megoldja a zenei előadásmód, mely ezek dolgában ma inkább visszafogott. Amúgy miért ne lehetne igényem rá, hogy elragadjon az érzelmek sodra egy ilyen darab által este 7 és 10 között.

Azt, hogy a repertoár nemigen változik, önmagában nem érzem elég érvnek, hogy mindig újat kellene nyújtania a rendezésnek. Maga a zene és az előadók teljesítménye elsősorban, amiért elmegyek megnézni a darabot.

Az újraértelmezés, továbbgondolás azért hozza általában nehéz helyzetbe a rendezőket, mert zseniális alkotásokkal van dolguk, ami rendesen ki van találva, össze van rakva, hozzátenni, elvenni nem nagyon van mit. Ezért a sok semmitmondó trivialitás, belemagyarázás, a világ valamely aktuális nagy problémájára történő utalás, vagy értelmezhetetlen, a darabtól idegen megoldás, kiragadott pillanathoz igazított, még az adott rendezéssel önmagával sem kompatibilis  ötlet.

"Egy voltam az ezerből Mahler VIII. szimfóniájában"

Kondor Kata cikke a Fidelio-ban a március 24-i MüPa koncertről:

https://fidelio.hu/klasszikus/egy-voltam-az-ezerbol-mahler-viii-szimfoniajaban-144091.html

itt:

Csak a teljesség kedvéért említsük meg, a másik MüPás Mahler a múlt héten a 8. szimfónia volt, a Zuglói Filharmónia előadásában, Antal Mátyás vezényletével.

Itt van egy:  https://www.youtube.com/watch?v=PXIElPNn-l4  ez úgy C, ahogy van.

És ilyenkor nem számít, hogy az eltérő hangnem megváltoztatja az adott ária stb. hangulatát, karakterét? Félhangnyi különbség messzire vet bennünket a kvintkörön az eredetihez képest. S azontúl, még zártszám esetén is jelenthet problémát a beilleszkedés a darabba (kivéve, ha elég hosszú a taps).

Valószínűbbnek tartom, hogy amennyiben felvonást értett volna alatta, felvonást  mondott volna, nem képet. Mint ahogy mondhatja valaki, hogy Carment a negyedik kép végén szúrják le és az is korrekt lenne, de sokkal valószínűbb, hogy negyedik felvonást fog inkább mondani.

Bár a szóhasználat valóban pontatlan (egy helyszín, egy díszlet az egy kép), abban egyetértés mutatkozik, hogy a darab első 15-20 percéről beszélünk. A kérdés az, hogy az első felvonás valóban takaréklángon ment-e, mint a cikkben áll és csak részleges volt-e a kórus jelenléte (la fumée előtt/után, taratata stb.). Illetve, megadta-e a Ház az előadást ilyen formában megtekinteni nem kívánó fizető nézőknek a távozás lehetőségét, a jegyár visszatérítése mellett.

Megfelelő érzék (nemcsak zenei, esztétikai stb. is) és jó adag zenehallgatói múlt birtokában a gyenge muzsika elég hamar leleplezi magát. Egyik fő ismérve pl. hogy unalmas.

Nem gondolnám, hogy az iskolázottság ténye önmagában képessé tett valakit a zenei értékek felismerésére, megkockáztatnám, hogy régen sem volt jobb a helyzet ebből a szempontból. Inkább csak egyrészt az alsóbb néposztályok, közmédia híján, eleve ki voltak zárva a nívós zenehallgatás lehetőségéből is, másrészt viszont adott társadalmi rang felett elvárt volt ilyen rendezvényeket látogatni. Jó példa erre a francia nagyopera II. felv. eleji kötelező balettbetétje.

Aki még kitart, és szeretne, annak hamar elmegy a kedve (tisztelet a kivételnek, ha valakinek vannak ettől eltérő tapsztalatai). 500 évvel ezelőtt a suszterek operákat írtak, nem?

A lényeg szerintem még hátrébb keresendő: nyomkodta a telefonját .

Rokonszenveznék azzal, hogy maradjon így, ahogy van. Érdekelnek az előadók, és "utánanézés" során is dobhat a gép pontatlanságot. A lényeg, hogy tudjuk, ki(k)ről van szó.

Nincs bajunk az útkereséssel, annyival árnyalnám a képet, hogy nem arról van szó, hogy az operajátszás végveszélyben van és a modern rendezés jelentheti a kiutat. Az inkább egy kísérője a műfajnak, amit a közönség jól-rosszul elvisel, mintsemhogy ettől szívesebben menne megnézni a darabot. Erre persze lehet azt mondani, hogy a művészet feladata az ízlésformálás is, az igény felkeltése az újszerű megoldásokra, amivel egyet is tudok érteni. Amit sok esetben hiányolok, az a már említett koherencia, ahol a rendezés a zenével, cselekménnyel, tartalommal szerves egységet alkot és nem önmaga jogán akar a darabtól teljesen idegen módon megnyilvánulni. Nem új dolog a modern rendezés, amint te is utalsz rá, a sellők már 70 évvel ezelőtt is egy duzzasztógát tövében wallaláztak, lett volna ideje a műfajnak kiforrnia magát. De egyelőre inkább csak vannak jó példák is modern rendezésre.

Gatti azért sokmindent feledtet.

Ich habe deinen Mund geküsst - a Felsenreitschulé-ban jelenleg 'Mund' sem áll (vagy szándékoltan éppen csak az nem) rendelkezésre, Salome hófehér ruháján makula sem esik tejbe fulladásának pillanatáig, és ütős előadás az is. Mindkettőben remek alakítás a címszerepben.

Ez lett volna?

it was a staging determinedly drained of all the mystery and magic – not to mention the rich colours and torrid atmosphere – that so permeate Wagner’s score. Most dispiritingly, it sucked the heart out of the drama, as well as the interest

https://bachtrack.com/review-tristan-isolde-tcherniakov-barenboim-schager-kampe-staatsoper-berlin-february-2018

A MET viszonylag privilegizált helyzetben van ilyen szempontból, mivel jelentős részben épít az operaturizmusra, így akármire el tudja adni az összes jegyet. Ennek ellenére tartja az arányokat, még mindig sok a hagyományhű, vagy attól nem messzire elrugaszkodott rendezés.

Még le is van írva. A zenében. A Hétfátyoltánc motívumára "kulminál" Salome extatikus-erotikus záróéneke. Úgyhogy az a rendezés rendben is van. Nincs benne olyasmi, amin töprengenünk kellene, hogyan, miért is került ez ide.

Szép alatt a zenével, cselekménnyel harmonikus egységben, koherenciában lévő színpadképet és játékot értek, semmiképpen sem valami öncélú, szemnek tetszetős valamit.

Én azért többnek tartanám Zefirelli rendezéseit, mint történeti érdekesség, mert élő igény van rá. Legrosszabb esetben is egy lehetséges út a sok közül. Igaz, tobzódik a látványelemekben, ez a modern rendezések jó részére is igaz, csak nála a látvány általában szép, míg utóbbiakról ez nem mindig mondható el.

Ebben kétségkívül van igazság, nálam személy szerint nemigen verte ki a biztosítékot egyik rendezése sem. Némelyik kifejezetten nem giccses, a 82-es Parasztbecsület persze már kövületnek számít, de a bécsi Carmen pl. a mostaniak közül kimondottan pasztellszínű, melyen mindig a megfelelő pillanatban tör át a kárminvörös.

A ma 96 éves Franco Zefirelli hozzáállása a kérdéshez:

In order to allow music to be understood by everyone, one must create a painting through its notes.

Ez persze nagyjából a folytatásra is igaz, de ha a Kékszakállút többre tartjuk, minthogy eldugott provinciális kisopera legyen, akkor le kell nyelnünk ezt. Kékszakállú forrester terepjárója négy fényszórójának ellenfénye talán elvonja a figyelmünket ettől valamelyest.

Még ki kell találnom, hogyan lehet erre a site-ra regisztrálni, de örültem volna, ha a MET-es Kékszakállút bevezető Haj regő rejtem-re NYC-ben sikerült volna magyar anyanyelvű előadót keríteni.

Nekem csak az a problémám azokkal a modern rendezésekkel, amelyekkel nem tudok igazán azonosulni, hogy eddig még egyik sem tudott olyan égető problémával szembesíteni, amivel nélküle is ne lettem volna tisztában.

Persze szoktunk nyafogni, ha a faló nam fából van, de a koherencia, zene és látvány egysége, oltárán nem szívesen áldozunk.

Der Ansatz war vielleicht interessant, aber die Inszenierung meist nur störend und – bis auf zwei Arien – total unmusikalisch und stümperhaft. Auch die besten Sänger/Darsteller hätten diese Regie nicht retten können.

Beköszönnék, először járok itt.

Ha teheti, hát jól teszi. Annyi bizonyos, azok a falak semmiféle alkotó tevékenységnek útjába nem állnak.