vissza a cimoldalra
2021-09-21
részletes keresés    Café Momus on Facebook
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Kiemelt fórumaink
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (5118)
Társművészetek (2460)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2384)
Opernglas, avagy operai távcső... (21077)
Kedvenc felvételek (152)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7543)
Élő közvetítések - HAANDEL emléktopik (8621)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62716)
Kedvenc előadók (2871)
Momus társalgó (6360)
Milyen zenét hallgatsz most? (25095)
Haladjunk tovább... (230)

Olvasói levelek (11809)
A csapos közbeszól (98)
Legfrissebb fórumaink
Erkel Színház (10917)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1496)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4894)
Franz Schmidt (4013)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2281)
A MET felvételei (1602)
Pantheon (2952)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2905)
Operett, mint színpadi műfaj (4934)
Jacques Offenbach (491)
Marton Éva (840)
Házy Erzsébet művészete és pályája (5243)
José Cura (585)
Simándy József - az örök tenor (696)
Szentély az isteni Anna Nyetrebko-nak (3089)
Lehár Ferenc (773)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43
számlaszám:
11711003 20016193

apróhirdetés feladása:

Név: Ardelao
Leírás:
Honlap:
   


Ardelao (4722 hozzászólás)
 
Franz Schmidt • 40032021-09-11 11:07:31

Ha visszagondolok a kezdetekre, arra az időre, amikor megnyitottad ezt a topikot, eszembe jut Lorenz pillangóhatás elmélete. Érdekes módon a Husarenlied általunk történt „felfedezése” óta Franz Schmidtről rengeteg anyag jelent és jelenik meg a neten, holott korábban alig lehetett róla a világhálón információt találni. A Téged ért sok - sajnálatosan ellenséges hangú - kritika ellenére senki sem tagadhatja, hogy e pozitív változás előidézésében Neked jelentős részed volt, de azt is mondhatnám: Neked volt részed. Talán pontosan a Te „szárnycsapásod” hatására indult el az az információs lavina, amely kialakulásának az ideje nagyjából e topik megszületésének az idejével esik egybe. Mert véletlenek nincsenek … :)


Franz Schmidt • 40012021-09-10 21:27:46

Franz Schmidt operájáról sok kritika jelent meg, dicsérő és elmarasztaló egyaránt. Ezért érdemesnek találtam lefordítani a 2021. évi, Szt. Galleni Ünnepi Játékok előzetesében elhangzottakat is.



Franz Schmidt operája a 2021. június 25. és július 9. között megrendezett,  16. Szent Galleni Ünnepi Játékok keretében



Peter Heilker operaigazgatónak a műhöz fűzött bevezetője:



(Miután a videóban spontán beszélgetés hangzott el, az alábbi fordításból néhány apróbb, a megértést zavaró részletet /szóismétléseket, befejezetlen mondatokat, stb./, valamint a díszlettervezővel folytatott, a zenét nem érintő interjút kihagytam.)



Peter Heilker operaigazgató:



          Kedves Közönség!



          Isten hozta Önöket itt, a Klosterplatzon, a 16. Szent Galleni Ünnepi Játékokra, amelyekre ismét igazi ritkaságot bányásztunk elő Önöknek, egy olyan ritka operát, amely az Önök kedvéért kívánkozik felébredni, amelyet élőben Önök közül eddig aligha hallhatott valaki.



          Franz Schmidt Notre Dame-ja szerepel a programban, pedig ez az opera tulajdonképpen igen-igen népszerű, minden kívánságkoncerten előforduló közjátéka ellenére sem tudott a repertoárban Ausztria határain túl gyökeret verni. Ugyanakkor nagyon is megérdemelte volna, mert ez olyan anyag, amelyből nagyszerű mozi készült. Önök mindannyian ismerik a Notre Dame-i harangozóról készült nagy filmeket, egy olyan anyagot, amely még egy nagyoperához is ideális téma.



          Bátorkodtunk ezt az Önök számára előbányászni, összeállítottunk egy nemzetközi top énekesekből álló együttest, és engedelmükkel ma Carlos Wagner rendezővel, a Tarifa városból érkezett Rifail Ajdarpasiccsal és természetesen Michael Balke zeneigazgatóval némi tájékoztatást adunk arról, hogy mi várja  majd Önöket ünnepi előadásainkon, itt, az Ünnepi Játékokon.



          Carlos Wagnert harmadszor üdvözölhetem itt, a fesztivál színpadán, ami különös öröm számomra, mert ő két fantasztikus előadást, óriási közönségsikereket hozott ide, amelyek már beleégtek az ünnepi játékok emlékezetébe: a „Faust elkárhozásá“-t és „A két Foscari“-t.



          Amikor felkértem arra, hogy csinálja meg Franz Schmidt Notre Dame-ját, viszonylag gyorsan igent mondott, bár ez nem teljesen igaz. Vagy mégis, Carlos?



Carlos Wagner rendező:



          A darabot nem ismertem, de Quasimodo és Esmeralda története természetesen fogalom volt számomra, tehát, azt gondoltam, hogy ez bizonyára érdekes darab. Átolvastam a librettót, és kicsit belehallgattam a zenébe, mindenekelőtt az Intermezzóba, amely a darabból a legismertebb zene, és azonnal ígéretet tettem. Teljesen világos volt számomra, hogy ez az opera rám szabott feladat.



Peter Heilker operaigazgató:



          Miért rád szabott feladat?



Carlos Wagner rendező:



         Mert vannak benne pszichológiailag jól meghatározott karakterek, akik a darabban még további fejlődést mutatnak. Amit néhány operánál oly nehéznek találok, az, ha a karakterek annyira sablonosak. Ilyenek ebben a darabban nincsenek. Itt rengeteg cselekmény van, de vannak olyan nagy pillanatok is, amelyekhez nagy jelenetek megrendezésre van szükség, az egész kórussal a színpadon. Ugyanakkor vannak teljesen intim, pszichológiailag nagyon átgondolt jelenetek is. Ezt a kontrasztot nagyon izgalmasnak találom.



Peter Heilker operaigazgató:



          Az operák történetében meglehetősen egyedi esettel van dolgunk, sokáig kell töprengenem, de ismersz-e még egy olyan művet, amelyben négy férfi főszereplő forog egy női főszereplő körül? Tehát, a középpontban egy nő áll, aki tulajdonképpen minden fonalat a kezében tart, és végül mégis ő lesz az áldozat. Négy férfi verseng érte, ám életterveiket illetően sajnos ők is kudarcra vannak ítélve.



Carlos Wagner rendező:



          Most egyetlen ilyen sem jut az eszembe, de ami érdekes ebben, elsősorban az, hogy Esmeralda egyáltalán nem áldozatként kerül bemutatásra, hanem erős, nagyon modern nőként, aki szembenéz a sorsával, és megpróbál valahogyan megküzdeni ezzel a négy férfival. Az, hogy a történet szerint a végén kudarcra van ítélve, nem az ő beállítottságából fakad. Ő egyáltalán nem fogadja el az áldozat pozícióját, és ezt is nagyszerűnek találom a ma közönsége szempontjából, nevezetesen azt, hogy a darab középpontjában egy erős nő áll.



Peter Heilker operaigazgató:



          Az utóbbi években valóban folyik Franz Schmidt zeneszerzőként történő újrafelfedezése. Nemcsak szimfóniáit adják elő újra, és veszik fel nagy zenekarok -, nem beszélve a világ legjelentősebb zenekarairól -, hanem ő olyan zeneszerző, akinél  igen sajátos dolgokat hallunk, nagyon sajátos, különös dolgokat fedezünk fel. Néhányan azt mondják, kissé úgy hangzik, mintha Brucknert Tokajiba mártották volna.



          Mit ad számodra ez a zene, Michael? Mi az, ami Franz Schmidtben annyira egyedülálló, hogy időközben a Berlini Filharmonikusok, a Bécsi Filharmonikusok, a Hauer Zenekar minden szimfóniáját felveszik, és az elmúlt négy-öt évben zenéjével ismét foglalkoznak?



Michael Balke zeneigazgató:



          Nos, azt kell mondanom, hogy ez a korszak, amelyet én tulajdonképpen bécsi kései romantikának nevezek, amúgy is lenyűgöző, és Franz Schmidt ebben teljesen sajátos helyet talált. Azt kell mondanom, nem tudjuk pontosan, hogy zeneileg hátra- vagy előretekint, és ez engem annyira magával ragad! Tehát, Brahmstól, Brucknertől Liszttől érkezünk, és a korai Berg, Strauss felé tartunk, ő azonban e nagy zeneszerzők környezetében megtalálta a maga teljesen sajátos tonális nyelvét. Ez pedig számomra egy teljesen lenyűgöző, ragyogó, tündökletes partitúra, rengeteg hangszínnel és árnyalatok egész palettájával, amelyekkel élhetünk, amelyekből meríthetünk. 



Peter Heilker operaigazgató:



          Ez kaotikusan hangzik: Vad paletta, Schmidtnél, aki tulajdonképpen teljesen formálisan komponál. Azaz ő egy régi iskola szimfonikusa: szonáták, fő tétel, passacaglia, fugati, tehát nagyon szigorú szerkezet, amely másoknál rettentően unalmasan hangozhat, nála pedig – pontosan, ahogyan mondod – ragyogóan, izgalmasan hangzik.



Michael Balke zeneigazgató:



          Pontosan, ahogy mondod, ragyogó, izgalmas, mert dramaturgiailag az egészet ügyesen alkalmazza, így érezheted, hogy hol vagy a darabban és mely szereplőnél, miután pedig volt színházi gyakorlata, tudta, mi működik, és a rendelkezésére álló zenei eszközöket az egyes helyzeteknek megfelelően, teljesen intelligens módon használta fel.  



Peter Heilker operaigazgató:



          Volt színházi gyakorlata, mivel a Hofopertheaterban volt csellista.



Michael Balke zeneigazgató:



          Pontosan, így van, ezt érezni is.



Peter Heilker operaigazgató:



          Oké. Ő tehát kvázi gyakorlatban tanulta meg, mit gondolnak a színházi muzsikusok.



Michael Balke zeneigazgató:



          Pontosan, és ezt észreveszed pl. a tempóváltásoknál - hiszen ezek egészen szervesen illeszkednek a kompozícióba - és az opera egész felépítésénél is. Tehát, ahogy mondod, sohasem lesz unalmas, mindig az az érzésed, tudnod kell, hogyan folytatódik. 



Peter Heilker operaigazgató:



          Az egyes karaktereknél pedig – azt hiszem - vezérmotívumok vannak, azaz mindig a karakterekhez rendelten.



Michael Balke zeneigazgató:



          Egészen pontosan. Tehát, van ilyen Esmeralda esetében, nevezzük majdnem amolyan csárdáskirálynő motívumnak, nagyon-nagyon cseh, szláv. Aztán pedig újra és újra megjelennek Mahler-féle motívumok, tulajdonképpen akkor, amikor Quasimodoról, és Bruckner-korálok , amikor az érsekről van szó. Voltaképpen Gringoire a legváltozóbb jellemű személy, mert kaméleonként alkalmazkodik a helyzethez, és  tulajdonképpen őt a legnehezebb besorolni.Különben mindüknek van egyfajta vezérmotívuma, mondhatnánk, mindenkor az adott személlyel kapcsolatban érzett szenvedés. Az egészet természetesen a zenekar foglalja össze, mondhatnánk, hatodik főszereplőként.     Igen, van tehát az öt főszereplőnk, majd ez a zenekari hangzás, amely  tulajdonképpen mindent átsző, és az egészet nagyon erősen összetartja. Ily módon e hangzásnak is önálló szerepe van, és ezt Schmidt nagyon-nagyon ügyesen oldotta meg.  



          Tehát nagyszerű – ahogy mondod, őrületes -  zenekari hangok vannak a műben, bombasztikus pillanatok, de aztán, amikor énekelnek, majd elmesélik a történetet, akkor a zene ehhez egészen finoman illeszkedik, úgy, hogy a hang valóban az első helyen áll, és ezt Schmidt egészen lenyűgöző módon oldotta meg.



……………………….


Franz Schmidt • 39912021-08-30 09:45:40

Elírás helyesbítése: "...ma senki sem veszi a fáradságot" .....


Franz Schmidt • 39902021-08-29 18:45:52

Tanulmányok Franz Schmidtről VIII., 1990   



Reiner Schuhenn



Franz Schmidt oratóriumi művei



Beszélgetés WALTER PANHOFERREL



2. rész



Gondolja, hogy volt Schmidtnek "kedvenc zeneszerzője"?



Erről tulajdonképpen Alfred Uhlt kellene Önnek megkérdeznie, aki a zeneszerzés-oktatás alapján Schmidtet még jobban ismeri. Hiszen Schmidt rövid ideig Bruckner-tanítvány volt [5], és gondolom, hogy kapcsolatban állt Brucknerral. Az órákon gyakran játszotta a lassú tételt Bruckner hetedikjéből. Ez annyira egyedülálló volt, hogy még a Filharmonikusoknál, a hangversenyen sem hangzott így. Nézze, ott úgy éreztem magamat, mint ma a wagneri zenével. Ha az ember megtapasztalta, hogyan vezényelt Wagnert Furtwängler vagy Knappertsbusch, azt kell mondanom, hogy olyan ma már nem létezik! Ők teljesen másképp csinálták.



[5] E feltételezésnek ellent kell mondani. Schmidt Bruckner tanítványa lett volna; erre azonban nem került sor, mert Bruckner betegség miatt idő előtt kivált az akadémiai oktatásból. (Ld.! A. Jirasek: "Erinnerungen an Franz Schmidt")



Mi mindannyian tulajdonképpen oly sok tekintetben voltunk elveszettek. Schmidtnél pedig ez mégis csak a zongorán hallatszott, és csak úgy, egy adott pillanattól kezdve. Szerintem azonban ez volt játékának a titka, ez oly elemi erővel tört elő belőle. Ezenkívül csodálatos, zongorára termett keze volt, és leütésében megannyi árnyalat.



Egyszer Bruno Seidhoferrel együtt Brahms Szerelmi dalkeringőinek  az előadásában közreműködtem. A Bécsi Állami Opera kórusa énekelt, és Clemens Krauss vezényelt. Ezt előtte elmeséltem Schmidtnek, mire ő azt mondta: „Ez oly csodálatos zene!”. Leült a zongorához, és a keringőket játszotta! A koncerten aztán úgy akartam ezt játszani, ahogyan az Schmidtől a fülemben volt, de nem sikerült, mert Krauss - bármennyire is nagyra becsülöm őt - mindig olyan leütést alkalmazott [4] ...



[4] Itt Panhofer egy akadémiai száraz hármas leütésre utal.



Diákkorunkban olyan szegények voltunk, hogy még az opera földszinti állóhelyét sem engedhettük meg magunknak, és gyakran csak besurrantunk; ezek valóban rossz idők voltak.



De a gazdagságot, a belsőt, ő (Franz Schmidt) adta nekünk azzal, amit mondott nekünk.



Később, amikor az akadémián megkaptam a professzori állást, volt szerencsém ugyanabban az osztályteremben tanítani, ahol annak idején Schmidt tanított; a szolgálatban való első megjelenésem előtt kinyittattam a szobámat, és minden visszatért az emlékezetembe: Itt ültél, itt állt Schmidt ...



Azt hiszem, ha Schmidt valamelyik műve az utókorban fennmarad, akkor az a negyedik szimfónia, „A hét pecsétes könyv” és talán néhány orgonamű lesz. Knappertsbusch a másodikat is nagyon szerette, és a koncerten remekül vezényelte, szerintem Leinsdorf is. Amikor Pflitzner először hallotta Schmidt negyedik szimfóniáját, azt mondta Schütznek, aki mellette ült: "Ez sokkal őszintébb, mint Richard Strauss ...", és még volt néhány észrevétel. Ez a zene tehát nagyon megérintette őt!



Ami miatt manapság mindig bosszankodom, az, hogy ha ma előadják „A hét pecsétes könyv”-et, annak ellenére, hogy a jegyek két nap alatt elkelnek, a kritikák  mindig rosszak. Egyszer még az is előfordult, hogy - mert valaki jó véleményt írt – azt másnap vissza kellett vonnia. Két nap múlva pedig az újságban egy nagyon gyenge kritika jelent meg. Ezek tisztán politikai okok, amelyek egyszerűen nevetségesek, nem szabad dicsérni, mert ő (Schmidt) egyeseknél persze „fekete listán” szerepel.



Ezt a Schmidtről szóló utolsó szimpóziumon (1985) is felvetették, és azt mondták, hogy egyáltalán nem értik. Schmidt egy pártba sem lépett be soha, és itt őt úgy kezelik, mint a leggonoszabb háborús bűnöst, holott tudják, hogy e vitatott kantátát tőle, a halálos betegtől elvették. És sokan mások, akik valóban benne voltak a pártban, ma nagy tiszteletben részesülnek; csak Schmidtnél, ott sikoltanak föl mindnyájan!



Alexander Wunderer azt írja életrajzában (Schmidtről), hogy a "Német feltámadás" létrejöttében két ember vett részt közvetlenül vagy közvetve: Kabasta és Schütz.



Érthető, hogy Schütz és Kabasta „A hét pecsétes könyv" óriási sikere után arra ösztönözte Schmidtet, hogy ezzel a szereposztással írjon egy kantátát vagy oratóriumot. A szöveg miatt azonban ismereteim teljesen hiányosak. Schütz természetesen nem idegenkedett az akkori politikai dolgoktól. De sohasem említik meg azt, hogy Schütz milyen sok zsidót vagy zsidó asszonnyal házas embert védett meg!



Egyik barátomnak - aki zsidó volt - Schütz 1938-ban azt mondta, amikor megkérdezték tőle, mi történik a zsidókkal, hogy a zsidó művészek részére minden bizonnyal hamarosan létrejön egy egyesület. Akkoriban Schütz ilyen jóhiszemű volt. Schütz pedig sok zsidót megtartott, és szembehelyezkedett a rezsimmel, mégpedig úgy, hogy azt hittük, Schütz még maga is a koncentrációs táborba kerül. És igazságtalanság, hogy ez a magatartást neki még senki sem köszönte meg.



A következő történet pl. nagyon veszélyes volt: Egy SS egyenruhás férfi Himmler személyes levelével állított be Schützhöz, amelyben az az utasítás állt, hogy őt, a levél átadóját, az Akadémián professzorként haladéktalanul alkalmazni kell. Schütz ezt elolvassa, és azt mondja, hogy mindez nagyon szép és jó, de az illetőnek egyszer mégis csak le kellene ülnie a zongorához, és játsszon. És ekkor kiderült, hogy ez az ember nem tudott játszani. Schütz erre kidobta őt. Ez persze akkoriban nagyon veszélyes volt! A háború után azonban Schütz védelmére ezt senki sem hozta nyilvánosságra; ma senki sem veszi a fáradtságot, senki sem akarja megérteni Schützöt akkori helyzetében. Ma már senki sem akarja figyelembe venni, hogy az embernek akkoriban ilyen körülmények között kellett élnie, és úgy tesznek, mintha akkoriban mindenkinek lett volna lehetősége arra, hogy Svájcba emigráljon.”


Franz Schmidt • 39882021-08-29 11:57:31

Az itt egybe szerkesztett szöveg a 3692., 3693., 3694., 3697., 3700., 3702., 3705., 3707., 3708., 3710., 3713., 3716., 3717., 3718., 3722., 3724., 3726. 3727., 3729., 3758. és a 3759. sz. bejegyzésben olvasható német szövegrészek fordítása.



Ford. megj.: A kiadvány, amelyből smaragd fórumtárs időnként részleteket tett/tesz közzé, ma már nehezen elérhető. Ezért úgy gondolom, azok számára, akik tanulmányozni kívánják, vagy a jövőben tanulmányozni szándékoznak Franz Schmidt életét, munkásságát és a kort, amelyben élt, ez a részinformáció is hasznos lehet.



Tanulmányok Franz Schmidtről VIII., 1990   



Reiner Schuhenn



Franz Schmidt oratóriumi művei



Beszélgetés WALTER PANHOFERREL [1]



[1] Walter Panhofer (*1910. január 3.; † 2003. április 23., Bécs) osztrák zongoraművész és zongoratanár volt.



 Élete és munkássága: Panhofer Franz Schmidtnél, Friedrich Wührernél és Walter Giesekingnél tanult. Ezután kamarazenészként a nyilvánosság előtt többek között Willi Boskovskyval lépett fel több alkalommal is, továbbá szerepelt egyebek mellett a Bécsi Filharmonikusok és a Bécsi Szimfonikusok, valamint jelentős londoni zenekarok szólistájaként ... (WIKIPEDIA)



„… Még ma is úgy van, hogy minden alkalommal, amikor két Schmidt-tanítvány találkozik, öt mondat után már Schmidtről beszél, mert ő olyan ember volt, aki valamilyen módon hatott ránk, és oly hihetetlen muzikalitással és olyan fajta zsenialitással bírt, hogy attól újra és újra elállt a szavunk.”



Franz Schmidt zongorajátékáról:



„Mindenekelőtt különösképpen arra emlékszem, hogy ez az ember úgy tudott zongorázni, ahogyan sem azelőtt, sem később még senkit sem hallottam, és főként úgy, hogy egyáltalán nem gyakorolt ​​... És ha egyszer megkérdeztem tőle, „Problémáim vannak a darabnak ennél vagy annál a részénél; hogyan játsszák ezt?”,  azt válaszolta: „Így! Ide nézzen!”, és lejátszotta az adott részt. Egyáltalán nem ismert technikai nehézségeket ... "



Voltak vázlatok „A hétpecsétes könyv” tisztázott példányához, amelyekbe esetleg belelesett?



Ha jól emlékszem, az egész a fejében volt, ami mellesleg a szimpóziumon tavaly is szóba került. A hangot, a zenét úgy hordozta magában, hogy még csak jegyzetekkel sem kellett bajlódnia.



Visszatérve az óráira: Mindig jó hangulatban volt, sohasem kiabált, sohasem volt dühös, vagy ilyesmi. De képes volt az embert egy csendes szóval megsemmisíteni, inkább kissé cinikusan ... Későbbi éveiben Schmidt már nem lelkesedett annyira Lisztért.



De amikor nála voltam, úgy 16 évesen, természetesen nagyon örültem annak, hogy ilyesmit játszhatom, hiszen eközben az ember zongoristaként sokat tanult. Akkoriban tehát úgy gondoltam, hogy most, „Liszt-korszakom” lezárásaként, szeretném egyszer a h-moll szonátát megtanulni, ennek most van itt az ideje. És ő ezt vagy Brahms  Változatok egy magyar dalra (op. 21/2) c. művét oly nagyszerűen adta elő! Bár mindannyian megszoktuk a stílusát, és ő nevelt minket, ezt nem lehetett utánozni. Ezt a bizonyos magyar jelleget az embernek a vérében kell hordoznia. Megpróbáltuk utánozni, és azt képzeltük, elértük a célt, de messze voltunk tőle.



Egyszer azért megkérdeztem Schmidttől, hallotta-e személyesen Lisztet. Ő pedig  elmondta, hogy gyermekként, Pozsonyban egyszer személyesen hallotta Lisztet. Már jóval a koncert előtt izgalom töltötte el, amiért hallhatja egyszer a híres Lisztet. És akkor megkérdeztem, milyen volt. „Nos, egy egyházi ember lépett a színpadra (hiszen Liszt abbé volt), mögötte pedig egy fiatalember kottákkal.” És Schmidt számára az okozta a legnagyobb csalódást, hogy Liszt nem fejből játszotta a saját zongoraversenyét, éppen ott, ahol Schmidt személyében olyan valaki volt jelen, aki, ha egyszer hallott valamit, azt évekig az emlékezetében tárolta. És oly sokan tanulják meg kívülről a koncertet, és az, aki azt komponálta, kottákkal lép színpadra, ő, a híres virtuóz! Ez volt az első csalódása.



Friedrich Wührer pedig elmesélte nekem, hogy amikor Schmidtnél e versenyművet tanulta, Schmidt egy helyen felfigyelt, és azt mondta, ez bizonyára nem stimmel, az ő fülében ez másként van. Azután rájöttek, hogy Liszt akkoriban e hangversenyen  valamilyen középhangot erőteljesebben vagy másként hangsúlyozott, mint ahogyan az a kottákban állt. Ez a memória egyszerűen fenomenális volt.



És így Schmidt tanárként történt kiválása után sem mentem máshoz, mert – a hangversenyen én is úgy éreztem – minden fantasztikusan a fülemben van, miért kellene megfosztanom magamat ettől. Schmidt Bécsben is mesés tiszteletet élvezett.



Ön Schmidtet most mint zongoraművészt jellemezte. Milyen kvalitásokat tulajdonít hát neki csellistaként?



Csak egyetlen egyszer hallottam őt, mégpedig Schubert kvintettjének a Rosé Quartetttel történt előadásakor. Soha nem hallottam őt szólistaként csellózni, de idősebb kollégáktól, akik privát alkalmakkor kamarazenét játszottak vele, tudom, hogy ebben is lenyűgöző volt. Hiszen ő csellózni tanult, azért, mert akkoriban ez volt az egyetlen szabad hely az akadémián. Óra után pedig a csellót mindig leállította a portásnál, és sohasem gyakorolt.



És amikor megkérdeztem tőle, hogy mi a legnehezebb a pódiumon egy zongorista számára, azt válaszolta: „A generálpauzák.” Akkor azt hittem, viccelődik, de azóta megfigyeltem, hogy ebben tulajdonképpen van valami. Nekem itt pl. mindig Beethoven 9. szimfóniája jut az eszembe, ahol az utolsó tételben, a marcato akkord előtt van egy szünet; ezt sok jó karmestertől hallottam, de úgy, ahogyan Furtwängler vezényelte ezt a szünetet, olyan feszültséggel telten, soha többé nem hallottam. Ez oly megkapó volt, még fizikailag is, hogy az embernek elállt a lélegzete. Van némi igazság abban, amit Schmidt mondott.



... A zenéje túl jó. De abban is hiszek, hogy zenéje ismertté válik, hogy érteni fogják a nyelvét. Vannak olyan nagyszerű karmesterek is, akik már most kiállnak mellette, pl. Zubin Mehta vagy Erich Leinsdorf. Érdekes módon Karajan is Schmidt-tanítvány volt, és Schmidt akkor úgy vélte, Karajan nem érzi a zenét. Ezt Karajan sohasem bocsájtja meg neki! (Karajan Schmidtnél csak elméletet tanult.) Talán ez is oka annak, hogy soha nem ad elő Schmidtet; emellett túlságosan is "üzletember" ahhoz, hogy Schmidt követője legyen.



Természetesen Schmidt partitúrajelöléseit, a sok enharmonikus pontosítást is nehéz olvasni. Ez a helyzet a zenekari részekkel is. Ezért most egy könnyebben olvasható verzió [2] jelent meg, a hangok ugyanúgy szólnak, de sokkal könnyebb játszani.



Ugyanez a helyzet Regernél, módosító jelölések sokasága egyetlen ütemben. És ő [Schmidt], mint korrekt elméletoktató, természetesen nem hagyhatta, hogy tanítványai ezt (a pontatlan jelölést) elnézzék, de azután maguk is gyakorolják. Ezenkívül minden annyira a vérében volt, hogy egyáltalán nem gondolt arra, hogy ez nehéz lenne.



[2] „A hétpecsétes könyv” verziója



Ha még egyszer visszatérhetek „A hétpecsétes könyv”-re: Ismer olyan okokat, amelyek e mű létrejöttéhez vezettek?



Tudásommal e téren nem mozgok teljesen biztonságos talajon, de ennek ellenére hiszem, hogy nem mondok rosszat.



Schmidt oratóriumot akart írni, és Schmidtnek volt egy tanítványa, aki pap volt, a Weißensteiner, az apokalipszisra állítólag ő hívta fel a figyelmét. Nem tudom biztosan, hogy ez igaz-e. Emellett Schmidt hívő ember volt. A szöveget ő maga állította össze.



Amikor akkortájt meglátogattam Schmidtet, és amikor aztán játszott is nekem, nem tudtam, hogy ezen az oratóriumon dolgozik, és így ez a zene tömbként zuhant felém. Azt mondta, nem akar több operát írni. Wunderer egyszer megkérdezte tőle, hogy tulajdonképpen mikor írta a „Notre Dame” -ot, amikor oly sokat tanított, és zenekarban is dolgozott. Schmidt így válaszolt: "Esténként, az előadás alatt." Tehát, amíg este az operában csellózott, egyidejűleg fejben komponált, tehát, belül kettéosztotta önmagát. Hihetetlen!



Számomra Schmidt még mindig él; sírjához még ma is elzarándokolok. Mert, nézze, én tizennégy évesen kerültem Schmidthez, és ez olyan kor, amikor az ember kialakul. Őszintén meg kell mondanom, tizennégy éves koromban számomra ő túlontúl nagy volt, túl erős, mindaddig, amíg mindezt meg nem értettem. És mégis ő formált mindnyájunkat.



Emlékszem egy másik esetre: Valahányszor nagy művész lépett fel Bécsben, hanglemezeiből a rádióban előző napon, ebédidőben részlet hangzott el. És egyszer Horowitz érkezett Bécsbe. Elmeséltük Schmidtnek, hogy Horowitz milyen jól tud zongorázni, és hogy lesz róla egy ilyen adás a rádióban. Ezután együtt hallgattuk meg ezt a műsort, és Schmidt azt mondta: "Ti mégis csak az én tanítványaim vagytok, hát nem halljátok azokat a zenei hibákat, amelyeket ez az ember csinál?”  És e darabnál ez igaz volt, noha virtuozitását mindig is irigyeltem ...



(Folyt. köv.)


Olvasói levelek • 117592021-08-11 00:11:13

Tisztelt Corvette Fórumtárs!



Beleolvasván a Café Momuson közzétett eddigi hozzászólásaiba, nem hinném, hogy valaha is éreznék kellő önbizalmat ahhoz, hogy Önnel bármiről is elbeszélgessek. Ha mindenképpen társalgásra vágyik komoly- vagy könnyűzene ügyben, kérem, lépjen kapcsolatba Hámori Máté karmesterrel, aki véleményét bizonyára az általam citált mondatoknál bővebben fogja kifejteni.



Nem érzek magamban erőt ahhoz, hogy abba a szellemi magasságba emelkedjem, amelyben Ön mozog. Lennék-e képes a gondolataimat oly letisztultan, gyönyörűen megfogalmazni, mint ahogyan azt Ön tette pl. "A MET felvételei" topik 1476. sz. bejegyzésében? Idézem: "Hogy lásd a jóindulatomat, én megelőlegzem neked az itteni munkásságodért a babérkoszorút a lófasszal kitüntetést." 



Nem! Semmi esetre sem! Ez nekem - nyolcvanon túl - már nem menne. Ezért meg sem kísérlem az Ön által nekem rendelt házi feladat teljesítését, még akkor sem, ha cserébe nekem is megelőlegezné a fent említett kitüntetést. 


Olvasói levelek • 117402021-08-09 22:25:57

Takatsa fórumtárs megfontolandó javaslatot terjesztett elő:



„Azokat a topikokat, amelyek egyáltalán nem felelnek meg a "komolyzene" kritériumának, nem kellene teljesen megsemmisíteni, hiszen sok ember évekig tartó munkája van bennük, hanem le kellene zárni. Így nem vesznének el, és továbbra is olvashatóak maradnának. De aktívnak csak azokat a topikokat szabadna (!) megtartani, amelyek valóban a komolyzenével foglalkoznak.” 



Indítványozom, bocsássuk szavazásra a következőt:



1) Jóváhagyják-e a t. Fórumtársak takatsa úr művészeti cenzorrá történő kinevezését?



Ő nyilvánvalóan megkérdőjelezhetetlen tudással rendelkezik a komolyzene kritériumait illetően. Van ugyan néhány eszement szakmabeli, mint például Hámori Máté Liszt-díjas karmester, aki erről a következőket vallja:



[…] a zene egy univerzális nyelv, amely egyidős az emberiséggel, és azt az agyi régiót célozza meg, ahová a beszélt és írott nyelv már nem jut el. Teljesen mindegy, hogy egy afrikai törzs ütőszenéjéről, egy black metal dalról, egy népdalról vagy egy techno-számról van szó, a lényeg, hogy olyat közöljön, amit nem lehet szavakkal elmondani. A művész feladata pedig, hogy a közönség ízlését formálja, amelynek kulcseleme nem a jó és rossz műfaj, hanem a jó és rossz alkotás közti különbségtétel.



"Nagyon sok gyerek imádja a Star Wars zenéjét, ami szintén komolyzene, mégis mindig az a legmenőbb, ha iskolákba megyünk játszani. Ugyanakkor tudok mutatni olyan Wagner-részletet is, ami nagyon hasonló a Star Wars zenéjéhez, vagy akár olyan Pink Floyd-részletet, amiről nem lehet eldönteni, hogy komoly- vagy könnyűzene. Pár hete vezényeltem egy koncertet, ami kortárs klasszikus zenékből állt, de egyáltalán nem volt „komoly”. Az egyik hangszer például egy szamár alsó állkapcsa volt, ami nagyon spéci hangot ad – ez egy dél-amerikai hangszer. Van ebben egy csomó játék és komolytalanság. A jó zene hihetetlen hatással van a lélekre"  […]



Micsoda bornírt elmélet! Takatsa úr a mi emberünk, rá van szükség! Szavazzunk rá! Ő tudja, mi a komoly és helyes!  Még a nyelvhasználatban is, pl.: „nem szabadna”. Izgatottan várom, amikor Takatsa úr (kétségtelenül nélkülözhetetlen) cenzori státuszában majd bevezetteti a „nem szabadott volna” hivatalos használatát a magyar nyelvbe, no meg a „cz”-t (Schmidt topik, 3927.) Schmidt Ferenc német nevébe, mint ahogyan azt andy fórumtárs (Schmidt topik, 3915.) is tette. Ha ez utóbbi egybeesés miatt valaki e két nick név mögött azonos személyt feltételezne, ne tegye! Ez csak a véletlen műve.


Franz Schmidt • 39712021-08-08 03:30:19

Tisztelt andy fórumtárs és mindazok, akiket illet!



Szíves figyelmükbe ajánlom a következő linket: Cyberbullying. E fogalom röviden egyének vagy csoportok olyan cselekvéseit takarja, „amelyek infokommunikációs technológiákat használnak szándékos, ismételt és ellenséges viselkedéssel egybekötve”, arra irányulóan, „hogy másokat bántalmazzanak”.



Úgy látom, e nemtelen gyakorlat egyre inkább teret kap a Café Momuson, alpárivá süllyesztve az eredetileg nemes céllal létrehozott fórumot. Nem véletlenül hagyták el az utóbbi időben oly sokan e terepet, és úgy látom, már a szerkesztőségnek sincs ereje kontrollálni és kigyomlálni az elburjánzó, mindent tönkretevő vadhajtásokat.



Nem állt szándékomban e gyomorforgató eszmecseréhez hozzászólni, amelyben smaragd fórumtársat, illetve Franz Schmidtet támadja néhány „jó tollú”, ám az adott témát illetően detektálhatóan hiányos műveltségű vagy az elfogultságtól elvakult fórumozó. De, mert „cinkos, aki néma”, végül is úgy döntöttem, megtöröm hallgatásomat.



A szólás szabadsága mindenkit megillet. De nem mindegy, hogy közlendőnkkel építeni vagy rombolni szándékozunk. A zenei ízlésnek nem lehet irányt szabni, mert az mindenkinél más. Akinek nem tetszik Franz Schmidt zenéje, ne hallgassa! De tiszteletben kell tartani azokat, akik más véleményen vannak. Mert a tisztelet mindenkit megillet, aki nem vét embertársa, illetve a közösség ellen.



Ha egy művészember személyiségét, magánéletét, politikai nézeteit vizsgáljuk, akkor is mértéktartónak kell lennünk. Hiszen a saját szemüvegünkön keresztül vizsgáljuk őt, a saját karakterünkkel, saját nézeteinkkel szembesítve. Csak az ostoba állítja magáról, hogy „én vagyok az etalon, a makulátlan”. Franz Schmidt politikai nézeteiről egyébként ebben a topikban minden megtalálható. Ő nem Hitlert, nem a zsidóüldözést, hanem a német egység megteremtésének az ideáját üdvözölte a maga naiv módján. Mint ahogyan a megmaradt, magukat még magyarnak érző magyarok is lelkesednének a magyarság egyesítéséért, egységéért, amely ma már puszta illúzió. Schmidt nem gondolt arra, hogy hová vezet a nemzeti szocializmus, mint ahogyan a magyarok többsége sem gondolt arra, hogy a vágyott rendszerváltásból folyamatos gengszterváltás lesz. Erre mondják: „Könnyű mai ésszel tegnapi bölcsnek lenni.”



Tisztelt andy fórumtárs! Kérem, próbálja meg mérlegelni, érdemes-e ilyen erőfeszítéseket tennie annak érdekében, hogy Franz Schmidtet és a topik létrehozóját lejárassa. Higgye el, az ellenkezőjét éri el! Mert minden rossz, amit mások ellen teszünk, visszaüt ránk.



Ha az Ön kedvesnek nem nevezhető közreműködése eredményeként smaragd fórumtárs nem folytatná e topikot, amennyiben időm engedi, lefordítom a német nyelvű tanulmányokból általa idézett részeket, köszönetképpen azért, hogy általa e zeneszerzőt is megismerhettük, és létrejöhetett Schmidt Ferenc magyar nyelvű Wikipédia oldala.



Végezetül:



1) Franz Schmidt nevét, akit Schmidt Ferenc néven anyakönyveztek, nem „cz’-vel írják.



2) A „Hofrat” pedig nem „udvaroncot”, hanem udvari tanácsost jelent, amely címet Ausztriában még jelenleg is osztogatják főbb tisztviselőknek, tanároknak érdemeik elismeréséül.


Kinek tetszik Rimszkij-Korszakov ? • 512021-06-21 08:34:34

 (1844-1908)



Rimszkij-Korszakov (1866-ban)



NAGY OROSZ HÚSVÉT: Nyitány



 


Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) • 22162021-06-06 15:15:05

GRATULÁLOK! :-)))


Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) • 21952021-05-06 23:33:32

Amikor a korabeli lapok Kemény Egon zongorajátékát méltatták. Vajon a kísérő zenét is ő komponálta?



8 Órai Ujság, 1930. 06. 03.:



Nyári revü a Royal Orfeumban. A színpadi humor elite-gárdája vonult be tegnap este a Royal Orfeumba. A bemutatkozás egy ötletekben, színekben, mókákban gazdag nyári revü — „Te boldog Budapest“ — keretében történt meg, amelyet Herczeg Jenő ötlete alapján Harmath Imre, Mihály István, Lőrincz, Faragó Sándor és Békeffi István írtak. Az előadás már a premier-estén élénk tempóban pergett és a közönség végignevette az estét. A premier a teljes siker jegyében pergett le. Szinte lehetetlen a szereplő színészek mindegyikét érdem szerint méltatni. Kabos és Sarkadi, Pethes és Dénes, Gárdonyi Lajos, Pártos Gusztáv, Sárossy Andor, Boros Géza, Tóth Böske, Karovszki Juci és Sas Oli osztozkodnak a sikerben. Dicséretet érdemelnek a görlök is, akik a különböző képekben többször szerepelnek nagy sikerrel. A zenés részeket két zongora kísérte, Olyan hatásosan, hogy ezért külön elismerés illeti Erdős Lászlót és Kemény Egont. A rendezés ötletessége Herczeg Jenő munkáját dicséri.



Budapest, Royal Orfeum Budapest, Erzsébet körút 31... | Gallery |  Hungaricana



Royal Orfeum, Budapest, Erzsébet-körút 31. (Képeslap 1912-ből)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 8752021-03-26 21:03:37

KÖSZÖNÖM, HOGY KÉPET IS BETETTÉL!



:-)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 8732021-03-26 10:58:25

:-)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 8712021-03-26 08:31:10

Születésnapja alkalmából, Isten éltesse jó erőben és egészségben Kassai István zongoraművész barátomat sokáig! (március 26.)


Pantheon • 28482021-03-21 11:34:55

Tegnap kaptam a megrázó hírt, hogy elhunyt legszeretettebb barátaim egyike, BESSAM FARAJ DZSIBRAIL, a több, mint negyven éve Magyarországon élő, iraki karikaturista. A koronavírus-fertőzés vitte el, nem egészen egy hét alatt.



A NAPKELET Egyesület 2011-ben így írt róla: „…képei nem ismeretlenek az európai és a hazai közönség előtt, hiszen számtalan kiállítást tudhat maga mögött. Az ő műfaja az irónia, a groteszk művészete egy olyan kifejezési forma, ami mindenki számára érthető üzeneteket hordoz. Kivételes analizáló és lényeglátó képességeinek köszönhetően jelenik meg képeiben sajátos humora, világlátása és olykor éles kritikája, ami könyörtelenül mutat tükröt a mindenkori hatalomnak, és ad egyfajta útjelzőt az embereknek.



Munkásságáról részletesebben itt ITT olvashatunk.



És amiről nem szól a fáma: Magyar nőt vett feleségül, egy kedves tanárnőt, akitől két nagyszerű leánygyermeke született. Példás családi életet élt, megtanult magyarul és ez a lágyszívű, ám bátor ember kivívta mindazok szeretetét és nagyrabecsülését, akik ismerték őt.



Drága Barátom, nyugodj békében!


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 8702021-03-21 10:27:41



Symphony No. 2 in F-Sharp Minor, Op. 16: II. Andante



Az orosz muzsika egyik legkiemelkedőbb alakjának – Alexander Glazunovnak az emlékére.



(1865.VIII.10. Szentpétervár – 1936.III.21. Neuilly-sur-Seine)



 


Franz Schmidt • 37922021-03-03 10:27:14

Részlet a Tel Avivban szerkesztett, Uj Kelet c., párton kívüli napilapban 1976. 03. 12-én megjelent cikkből:



ZENEÉLET



A filharmonikusok 7-ik bérleti sorozata

Quasimodo cigánnyal huzatja magának. Franz Schmidt segítségével. —
Csajkovszki hegedű- versenye és Prokofjev 6-ik szimfóniájának első izráeli előadása — Szólista: Mayumi Fujikawa (hegedű) — Vezényel: Walter Weller



A Pozsonyban 1874-ben született és Bécsben 1939-ben elhunyt Franz Schmidt leghíresebb, Victor Hugo regénye alapján írt operája, „Notre Dame“ 1914-ben került Bécsben bemutatásra. Meglepetéssel hallgattuk a 3. felvonás közzenéjének mostani előadásában, milyen Kálmán Imre-szerű cigányzenével vigad ez a Quasimodo, a Notre Dame toronyőre ... Ezzel az előadással rokonszenves bécsi vendégünk, Walter Weller eleget is tett hazafias kötelezettségeinek. Bár műsora további részében is folytatta volna ezt a hazafias tevékenységét! Mert a rákövetkező két számban orosz területre kirándulva, korántsem érezte magát ily otthonosan. …”



A fenti híradás több szempontból is érdekes.



1)



A „Notre Dame” közzenéjét 1976-ban Izraelben! adták elő, annak  a Schmidtnek a szerzeményét, akit oly sokszor ítéltek el kellő információval nem rendelkező kritikusok nácikkal szorosan együttműködő, többek között ezért is feketelistára teendő zeneszerzőként. Franz Schmidt ezek szerint időközben Izraelben (is) kegyelmet kapott.



2)



Meglehetősen sajátos vélemény az, hogy e közzene „Kálmán Imre-szerű cigányzene” lenne, Quasimodo „vigadásáról” nem is beszélve



3)



Mi köze volt Walter Weller osztrák hazafiságának a „Notre Dame” közzenéjéhez?



Tanulság: Csínján kell bánnunk a kritikákkal, amikor azokat hivatkozási alapnak tekintjük.



https://www.bach-cantatas.com/Pic-Bio-W/Weller-Walter-09%5bRoss-Cohen%5d.jpg



Walter Weller (1939.11.30.-2015.06.04.), osztrák karmester és hegedűművész


Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) • 21492021-02-03 11:24:44

Élvezettel hallgattam Nagy Ibolya beszélgetését Kemény Egon leányával, Kemény Anna Máriával. Ebből a rövid, nem egészen 18 perces hanganyagból rengeteg információt tudunk meg Kemény Egonról és nem utolsó sorban Hatvani professzorról, akit az utókor talán éppúgy elfeledett, mint egy időre a kiváló zeneszerzőt, a „Mosoly muzsikusainak” jeles képviselőjét.



Szükség van (szükség lenne!)  az ilyen riportokra, amelyek hozzájárul(ná)nak a médiumok által egyre inkább tudatunkba plántálni szándékolt sötétség eloszlatásához. A celebek uralta, silány és szégyenletes műsorok helyett a közönség, azon belül pedig elsősorban az ifjúság számára sok ilyen előadást kellene közvetíteni a rádión és a televízión keresztül. Mert kiveszni látszik nemzeti büszkeségünk, a hazaszeretet, amely politikai beállítottságtól függetlenül minden nép fennmaradásának az alapfeltétele. Elfeledjük, elfeledtetjük! nagyjainkat, nem vagyunk büszkék rájuk, pedig lélekszámához viszonyítva a magyar nép tehetségei (művészei, tudósai) tekintetében a leggazdagabbak közé sorolható.



Élmény volt hallgatni e beszélgetésben a szépen megfogalmazott, kerek mondatokat, a szép hangon, szép artikulációval előadottakat.



Csak gratulálni tudok Nagy Ibolyának, hogy annak ellenére, hogy magas (?) körök döntése miatt már nem vezeti tovább a Dankó Rádióban sokunk által annyira várt műsorát, továbbra is feladatának tekinti zenei múltunk felidézését és az utókorral történő megismertetését. Köszönet illeti Kemény Anna Máriát, aki - immár „producerként” - nem kis erőfeszítéssel azon munkálkodik, hogy Kemény Egon zenéje ismét hallhatóvá, a magyarság közkincsévé váljék.  


Franz Schmidt • 37532021-01-07 11:15:45

Asszociáció:



"Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszin, hallgat a mély."



Mikor éljük már meg végre, hogy a "mély" fecseg, és a "felszín" hallgat? 


Franz Schmidt • 37512021-01-07 10:25:55

A véleményezést indító, angol nyelvű íráshoz ( https://thecritic.co.uk/franz-schmidt-4th-symphony/ ) és az azt követő hozzászólásokhoz kapcsolódóan még néhány gondolat: 



A szóban forgó cikkek szerzője Norman Lebrecht. Utánanéztem, ki ő: https://en.wikipedia.org/wiki/Norman_Lebrecht  . Végzettségét tekintve – a tévedés jogát fenntartva - úgy vélem, nem kifejezetten zenei képzésben részesült író. De elfogadom, hogy neki nem tetszik, untatja Schmidt zenéje, nem érzi pl. a IV. szimfóniában rejlő mélységeket, szívfájdalmat sem. (Nem csodálom, hiszen mindhárom leánya él!) Sokan vannak így. Megváltozott a világ, megváltoztak az érzelmek, és így megváltozott a zenei ízlés is. Hiszen a zene elsősorban érzelmeket közvetít.



De szeretném végre tudni, melyek a náci zene vagy a fasiszta zenekar jellemzői? Ha a náci zene fő ismérve netán a monumentalitás lenne, úgy Beethoven, Sosztakovics, sőt, Brahms és Mahler! is igazi náci zenét komponált, az ő műveiket játszó zenekarok pedig valamennyien fasiszták …



Egyébként feltűnt nekem – hogy a Kozlok úr által betekintésre ajánlott, eredeti angol cikkben a fotó Franz Schmidt helyett - az osztrák-magyar zeneszerző születési adatainak feltüntetésével (1874-1939) - Florent Schmitt francia zeneszerzőt ábrázolja, aki viszont 1870-től 1958-ig élt. Innentől kezdve erős kétségeim merültek fel a cikk tartalmának értékelhetőségével kapcsolatban …


Szkrjabin • 5482021-01-06 03:43:34

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/b/ba/Leonid_Pasternak_-_Alexander_Scriabin.jpg



149 éve született 



ALEKSZANDR NYIKOLAJEVICS SZKRJABIN *



(1872. január 6. – 1915. április 14.)



Ebből az alkalomból idézek részleteket a MUZSIKA 1975. évi 11. számában megjelent írásból:



          „Borisz Leonyidovics Paszternak (1890—1960) költő, műfordító, prózaíró és publicista egész élete folyamán rendkívül erős szálakkal kapcsolódott a zeneművészethez. Édesapja, a neves festő, és édesanyja, a kiváló zongoraművésznő — A. G. Rubinstein tanítványa — baráti köréhez tartozott Szkrjabin és Rahmanyinov is, több jeles akkori orosz muzsikussal együtt. Zenei tanulmányait egy ideig édesanyja irányította, majd Glier vette át, s eleinte maga is zeneszerzőnek készült. ** […] későbbi irodalmi munkássága is ragyogó tükre a zeneművészethez fűződő mélységes és életre-szóló vonzalmának […] Muzsikus kortársai közül kétségtelenül Szkrjabin állt hozzá legközelebb […]  Minden bizonnyal kettőjük közös beszélgetéseinek is nagy szerepe van abban, hogy Paszternak írói műhelyében megszületett az itt közölt esszé, melyet először a Szovjetszkaja Muzika című folyóirat 1967. évi 1. száma adott közre.



Borisz Paszternak:



SZKRJABIN



          1903 tavaszán apám kibérelt egy nyaralót Obolenszkben […] Kiderült, hogy házszomszédaink Szkrjabinék, akikkel akkor még nem voltunk személyes ismeretségben.

          A házak az erdőszélen álltak, egymástól elkülönítve. Mint rendesen, kora reggel érkeztünk meg a nyaralóba. A napfény átszűrődött a tetők fölé benyúló falombokon. […]



          […] Mindenünnen át- meg átjárta a nap, koronáját hol erre, hol arra ingatta az imbolygó erdei árnyék, ágain megtelepedő és felröppenő madarak özöne, […] S ugyanúgy, ahogy az erdőbeli fények és árnyak váltakoztak, s ahogy az énekesmadarak röpködtek ágról-ágra, hol közeledett, hol távolodott néhány dallamfoszlány és részlet a III. szimfóniából, az Isteni költeményből, , amelyet a szomszéd nyaralóban játszott valaki zongorán. […]



          Istenem, micsoda zene volt ez! A szimfónia szüntelenül megsemmisült és összeomlott, mint egy tüzérségi ostrom alá vett város, majd a romokból és maradványokból újraépült és felnőtt. A tartalom, mely teljesen kitöltötte, eszeveszetten kidolgozott és új volt — olyan új, mint aznap reggel az életet és elevenséget lehelő erdő, amely 1903 és nem 1803 tavaszi lombjaiba öltözött.



          […] a kompozíció tragikus ereje ujjongva nyújtott nyelvet mindenre, ami roskatagul hajbókoló és felségesen ostoba — és bátor volt, esztelenül, gyermekien merész, pajkosan ösztönös és szabad, mint a bukott angyal.



          Feltételeztem, hogy az az ember, aki ilyen zenét alkot, tudja magáról, hogy mit ér, s munka után derülten ragyog, és nyugalmasan pihen, mint isten a teremtés hetedik napján. Így is volt.

          Gyakran sétált apámmal a varsói országút mentén, ami átszelte a vidéket. […] Szkrjabin szeretett nekieredve, teljes erőből futni, a tehetetlenségi nyomatéktól szinte szökellve, ahogy a víz sodorta kő görög ide-oda pattanva […] Szorgalmasan fejlesztette magában az átszellemült könnyedség és a repülés határát súroló súlytalan mozgás különböző formáit. Ezekhez a jelenségekhez hozzátartozott az az elbűvölő választékosság és nagyvilági modor is, amivel a társaságban minden komolyságot elkerülve üresnek és felületesnek mutatkozott. Annál megdöbbentőbbek voltak az obolenszki séták paradoxonjai.

          Vitába szállt apámmal az életről, a művészetről, a jóról és rosszról, támadta Tolsztojt és dicsőítette az emberfelettit, az amoralitást, a nietzschei filozófiát. Csak egyben jutottak közös nevezőre: a mesterség mibenlétének és feladatainak kérdésében. Minden egyébben ellenlábasok voltak.

          Én a magam tizenkét évével vitáik felét sem értettem, de Szkrjabin szellemének frissessége lenyűgözött. Megszerettem, szinte az eszméletlenségig. Anélkül, hogy felfogtam volna véleményének tartalmát, mindig a pártjára álltam. […]



          Istenem és bálványom az Eksztázissal és utolsó műveivel érkezett meg külföldről. Moszkva ünnepelte sikereit és hazatérését. Dicsősége tetején merészeltem jelentkezni, hogy eljátsszam neki szerzeményeimet. A fogadtatás felülmúlta várakozásaimat: Szkrjabin meghallgatott, tanácsokkal látott el, felvilágosított és megdicsért.

          Az „emberfeletti” szkrjabini tétele nem más, mint tősgyökeresen orosz vonzalom a rendkívüliség iránt. Valóban, nemcsak a zenének kell zenefelettinek lennie, hogy jelentsen valamit, hanem a világon mindennek felül kell múlnia magát, hogy önmaga lehessen. Az ember és az ember tevékenysége magában kell, hogy hordozza a végtelenség elemeit, amelyek irányt és karaktert adnak a jelenségeknek.



          […]            



         Korán eltávozott emberek: Andrej Bjelij, Hlebnyikov és mások haláluk előtt belemélyedtek új kifejezőeszközök kutatásába, s az új nyelvről álmodtak, alakítva és kitapintva szótagjait, magán- és mássalhangzóit.



          Soha nem értettem ezeket a kísérleteket. Szerintem a legigazabb megnyilatkozások akkor születnek, mikor a művészt úgy feszíti a mondanivaló, hogy még töprengeni sincs ideje, hanem sietve mondja ki az új szót a régi nyelven, nem is gondolva arra: régi-e vagy új az a nyelv. Így mondott ki Chopin a régi mozarti—fieldi nyelven olyannyira meghökkentő újdonságokat a zenében, hogy magát a nyelvet is újjáteremtette.

          Szkrjabin is szinte az elődök eszközeivel újította meg a zenei érzékenységet már életpályájának kezdetén. Már az  
op. 8-as etüdökben vagy az op. 11-es prelúdiumokban is teljesen korszerű, tele bensőséges, a zene nyelvén megközelíthető analógiákkal az őt körülvevő külső világról […].



          Ezeknek a műveknek a dallamai azonnal előcsalják könnyeinket […] idegeinken keresztül egyenesen a szívbe jutnak, s mi nem a fájdalomtól sírunk, hanem attól, hogy ezt a bensőnkbe vezető utat olyan igazul és tévedhetetlenül sikerült megtalálniuk.

          Aztán a dallam hullámzásában hirtelen feltűnik a felelet egy magasabb, női hangon, vagy egy másik, egyszerű dialógus színében megjelenő ellenszólamban. Váratlan ellentmondás, pillanatok alatt elsimuló félreértés. És ez a hang is megrázó egyszerűséggel simul a kompozícióba, azzal a természetességgel, amely eldönti az alkotások sorát.



          A művészet tele van közismert és mindennapi igazságokkal. De […] a közismert szabályok sokáig hiába várnak, nem használja őket senki. A közismert igazságoknak csak nagyritkán, száz évben, ha egyszer jut osztályrészül, hogy avatott kézben ragyogjanak fel. Ilyen kéz volt a Szkrjabiné. Ahogy Dosztojevszkij is több volt, mint regényíró, és Blok is több volt, mint költő, ugyanúgy Szkrjabin sem volt egyszerűen csak zeneszerző, hanem örökös tisztelgésünk obeliszkje, az orosz kultúra arcvonásokat viselő diadala és ünnepe.”



Fordította: KERÉNYI MÁRIA



*   A fenti rajzot Nyikolaj Oszipovics Paszternak, Borisz Paszternak édesapja készítette Szkrjabinról.



** Íme Borisz Paszternak egyik szerzeménye, a b-moll zongoraszonáta, amelyet 19 évesen komponált. (Szkrjabin hatása tagadhatatlanul érződik zenéjén.)   


Milyen zenét hallgatsz most? • 250712020-12-30 15:22:01

DMITRY KABALEVSKY (1904-1987)



e m l é k é r e 

 



24 Preludes Op. 38



Rondo-Toccata Op. 60 No. 4



Rhapsody for piano & orchestra Op. 75 



Overture To 'Colas Breugnon', Op. 24



 *



A három Sztálin-díjjal kitüntetett, ma már ritkán játszott orosz zeneszerző nemcsak a szovjet-rendszer kedvence, hanem néhány kifejezetten érdekes mű szerzője is volt! (Pl. 24 preludes, Rhapsody for Piano & Orchestra, Colas Breugnon opera).


A nap képe • 22552020-12-29 19:51:46

„PABLO CASALS HANGVERSENYE



Ez a spanyol származású gordonkaművész maga a megtestesült természetesség és mégis csupa talány. Játéka a lehető legközvetlenebb és magától értetődően egyszerű előadó-művészet, amely mégis tele van csodálatos meglepetésekkel. Olyan, mint a napsugár: azt hinnéd, megfoghatod és mégis megfoghatatlan. Utánakapsz s immár a kezedet aranyozza be. ... Sokszor halljuk, hogy ez vagy amaz: „a művészet apostola.” A lapos frázis az ő esetében élő és átélt valósággá válik.



Pablo Casals arra képes, amire csakis a legnagyobbak, hogy a mai cinikus, szórakozott, megrontott közönséget áhítatos közösséggé varázsolja. Játszik és ez a sok gonoszul blazírt mosoly letűnik az emberek arcáról és jámborabb vonásoknak ad helyet...



Casals Pablo művészete oly átfogó, hogy a legszélsőségesebb végletek, mint szelíd báránykák férnek el benne: eszményien tárgyilagos és egyúttal eszményien egyéni és anyagtalan és viszont teljesen anyagszerű; közelálló és ugyanakkor mérhetetlenül távoli megnyilatkozás. S ez a páratlan művészet rendkívülivé varázsol mindent, amihez hozzáér! Akárcsak a rendkívüli ember, aki bármily hétköznapi halandóval beszéljen is, beszélgetésük pillanataira az illetőt messze saját színvonala fölé ragadja el.



Mindenki megszépül, ha vele beszél: a sekélyes szerzemény is átszellemül, ami alatt gordonkája húrjain megszólalhat.”



(J. S.)



NÉPSZAVA, 1929.12.3. (57. Évfolyam, 275. szám)


A nap képe • 22532020-12-27 21:47:52



LUCIA POPP (1939-1993) dalestje a Vigadóban ritka szép felépítésével is magára hívta a figyelmet. Ez a nagynevű énekesnő, csupa népdalfeldolgozást énekelt, s mindent eredeti nyelven! Prokofjev, Kodály, Dvořák, Mahler, Brahms nagyszerű darabjai szólaltak meg oroszul, magyarul, csehül, németül — az ejtés és a különböző népdalstílusok tökéletességében. A pozsonyi származású művésznő a bécsi Staatsoperben alapozta meg hírét, s ma a nagy operaszínpadok és pódiumok megbecsült világsztárja. (Klemperer fedezte fel annak idején!) Lucia Popp eléggé nem becsülhető tulajdonsága, hogy élesen meg tudja húzni a határvonalat az operaszínpad és a dal pódiuma között. Különösen értékelendő ez a népdaljelleg mértéktartó kibontakoztatásában. Gyönyörű hangszíne, széles skálája, dinamikája példásan szolgálta a műsorára tűzött népdalcsokrokat. Sikerében — amelyet két Brahms-ráadással tetézett — hatalmas része volt Geoffrey Parsonsnak (1929-1995), ennek a pompás zongorakísérőnek, akit annak idején Schwarzkopf kísérőiéként tanult meg becsülni a budapesti közönség. Lucia Popp és Parsons koncertje a Magyar Rádiót is dicséri: ismét hasznos szolgálatot tettek a dal sokáig elhanyagolt ügyének.

 



Raics István



NÉPSZAVA, 1980.05.09. (108. Évfolyam, 107. szám)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 8692020-12-26 15:04:37

NÉVNAPJA ALKALMÁBÓL;



ISTEN ÉLTESSE JÓ ERŐBEN ÉS EGÉSZSÉGBEN KASSAI ISTVÁN ZONGORAMŰVÉSZÜNKET!


Zenetörténet • 3092020-12-24 20:17:02

Előzmény: 306, 307., 308.



Örülök, hogy ráéreztetek szándékomra, arra, hogy miért idéztem pont a mai napon ezt az írást. Hiszen évszázadunkat különösen jellemzi Cornelius megállapítása. A mi korunk (is) meglehetősen „takarékosan bánik” az olyan szellemekkel, amilyen Liszt Ferenc és Peter Cornelius volt. Abban a hitben, hogy ez változni fog, szeretetttel kívánok Nektek és valamennyiünknek fórumon belül és kívül áldott, békés Karácsonyt és - amire most különösen nagy szükség van - testi, lelki és szellemi egészséget.


Zenetörténet • 3062020-12-24 19:11:55

ÉRDEKESSÉGEK CARL PETER AUGUST CORNELIUSRÓL



Részletek Koch Lajosnak a „CORNELIUS PÉTER ÉS OPERÁJA, A BAGDADI BORBÉLY” c. írásából, amely A ZENE c. folyóirat 1944. évi 6. számában jelent meg:



„A budapesti Operaház ez idei munkarendje során bemutatja a romantikus dalmű-irodalom egyik nevezetes alkotását, Cornelius Péter „A bagdadi borbély” című vígoperáját. Talán nem lesz érdektelen, ha ezzel az eseménnyel kapcsolatban elmondunk egyet-mást a híres műről és szerzőjéről, akit sok kedves szál fűzött nagy hazánkfiához Liszt Ferenchez, és bennünket, magyarokat, megtisztelt azzal, hogy az általa beszélt hat idegen nyelven kívül megtanult magyarul is. […]



[…] Cornelius Weimarban az új-német iskola leglelkesebb harcosa lett, akit barát és ellenfél egyaránt szeretett és tisztelt. Nélkülözhetetlenné vált Liszt számára, aki vele fordítatta le német nyelvre franciául fogalmazott cikkeit. […]



[…] Zeneszerzői működésén kívül csodálatosan sokoldalú tevékenységet fejtett ki, mint tanár, költő, író és műfordító. […]



Cornelius rendkívül előkelő egyéniség volt, akiben Wagnerhez hasonlóan a zenei és költői tehetség egyaránt jelentkezett. Első verseskötete, 64 lírai költemény Pesten jelent meg 1861-ben Heckenastnál. Értékes napló feljegyzéseket, kitűnő zenei és művészeti cikkeket írt. A Lohengrin és Tannhäuser müncheni előadásairól, a Mesterdalnokokról írott két cikke, valamint utolsó tanulmánya, a „Német művészet és Wagner Richard” Cornelius írói képességének csúcsát jelentik és a Wagnerről írott legszebb lapok közé tartoznak. Nem bérért írt napi kritikákat, de ha a tollat kezébe vette, akkor volt mondanivalója. Mint zeneíró a bírálatnak azt a ritka fajtáját művelte, amelynek titka a belső átélésben, a művészi utánérzésben rejlik, […] Operái és dalai számára is maga költötte szövegeit és ezekben költői képessége semmivel sem maradt el zenei tehetsége mellett. Nagy nyelvtudása folytán sok műfordítást készített. Mesteri módon ültette át a francia kiadás számára Gluck operáinak szövegét, lefordította Lisztnek a cigányokról írott könyvét, valamint Pergolesi, Boieldieu, Berlioz operáit, Adam Mickiewicz szonettjeit. […]



[…] Cornelius 1856 őszén Weimarból visszavonult rokonaihoz a thüringiai erdőben lévő Bernhardtshütte községbe, hogy megkomponálja egy évvel előbb írott szövegkönyvének, a Bagdadi borbélynak a zenéjét. Amikor úgy érezte, hogy megjött az alkotókedve, akkor valósággal elmenekült Liszt közelségéből. […]  „Liszt közelében — írja naplófeljegyzéseiben — és a zenének attól a pompázatos művelésétől, ami itt folyik, elvesztettem bátorságomat saját műveimmel szemben. Mi voltam én a külvilág szemében? Elrontott muzsikus, aki Lisztnél lakik, és számára könyveket ír. Senkinek sem lehetett fogalma arról, hogy én, mint muzsikus vagy költő szintén babérokra pályázom. Ez a legnagyobb belső meghasonláshoz vezetett, mihelyt Liszttel szemben csodálatomat fel kellett adnom és saját forrásomból merítettem.”



Pedig Cornelius Lisztet nagyon szerette. Tisztában volt nemcsak azzal, hogy szellemileg mit köszönhetett neki, hanem azzal a szeretetteljes gondoskodással is, amellyel Liszt a megélhetése körül szorgoskodott. Cornelius nem volt hálátlan. Midőn arról volt szó, hogy kinek ajánlja műveit, ezt írta anyjának: „Liszté legyen legjobb alkotásom, mert ő legkiválóbb barátom, egyike azoknak a szellemeknek, aminőknek létrehozásával az évszázadok nagyon takarékosan bánnak.”



[…]



Cornelius 1856-ban, november 7-én kezdte meg a vígopera komponálását. Időnkint felbukkant rövidebb tartózkodásra Weimarban, hogy végül 1858 tavaszán a befejezett partitúrával visszatérjen. Liszt névnapján ezzel az ajánlással adta át neki: „Liszt Ferencnek, mesterének, barátjának és jóakarójának ajánlja ezeket a lapokat csodálata, szeretete és hálája szerény jeléül 1858. április 2-án, Weimarban Cornelius Péter.”



A zene Lisztnél határtalan lelkesedést keltett. Cornelius egyik levele szerint Liszt kijelentette, hogy Berlioz Benvenuto Cellinije óta operazene úgy még nem érdekelte, mint a Bagdadi borbélyé. Liszt nagy szeretettel fogott bele a mű betanításába. […] 1858. december 15-én mutatták be. […] egy megrendelt, de kitűnően szervezett ellenzék megbuktatta. Az előadás után tíz percig tartó tüntetésbe fogott, amelyet Dingelstedt, az intendáns nem akadályozott meg a színházi őrséggel, holott ez kötelessége lett volna, és pedig azért nem, mert a botrány szellemi rendezője ő volt. Rossz szemmel nézte ugyanis a weimari színpadon az opera túlsúlyát a drámai előadások rovására. […]



Ez a vereség annál felháborítóbb volt, mert tulajdonképpen nem ennek a műnek szólt, hanem az egész irányzatnak és vezérének Lisztnek, aki levonta a következményeket: örökre letette a weimari operában a karmesterpálcát. […] Cornelius annyira megsérült lelkében, hogy a legszörnyűbb történt vele, ami történhetett: elveszítette kedvét a szinte számára teremtett műfajtól, a vígoperától. […]



Kora nem értette meg művének sem szépségeit, sem elvi jelentőségét, mert akkor fel kellett volna ismernie azt a tényt, hogy a vígoperában olyasmi született meg, mint amit Wagner a zenedráma terén alkotott.

[…]



Ritka dolog, hogy operaszöveget dicsérni lehet, a Bagdadi borbély szövege azonban valódi költő munkája. […]



[…]



Műveinek nyilvánosságra hozatalával Cornelius rendkívül tartózkodó volt. Az a szerény mester, aki sohasem kopogtatott másodszor ott, ahol egyszer betették előtte az ajtót. Külső élete igénytelen, belső átélésben annál gazdagabb. Aranyszívű, napsugaras humorú, önzetlen barát. 1862-ben Wagner meghívta Mainzba a Mesterdalnokok szövegének felolvasásához. Kölcsönvett pénzen utazott oda. Kemény tél volt. Hazafelé jövet egy fázó asszonyt megajándékozott takarójával. Tiszta gondolkodása szinte a gyermekiességgel határos. Akik művészetébe nyílt lélekkel bepillantanak, kincsként őrzik meg emlékezetükben. […]



[…]



Amikor Weimarból eltávozott, nagy űr támadt abban a körben, amely őt szerette. […] Cornelius jelentékeny volt, mint ember, mint költő és, mint muzsikus."



Siegfried Lorenz singt Peter Cornelius: Weihnachtslieder - YouTube


Zenetörténet • 3052020-12-24 00:34:45

196 évvel ezelőtt, 1824. december 24-én született



https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/5/55/Peter_Cornelius.png/220px-Peter_Cornelius.png



CARL PETER AUGUST CORNELIUS német zeneszerző.



(Mainz, 1824.12.24.-Mainz, 1874.10.26.)



Rá emlékezve idézem Péterfi Istvánnak a „Fél évszázad a magyar zenei életben” c. könyvében megjelent és előzőleg az Újság 1944. február 8-i számában közzétett írását a zeneszerző vígoperájának budapesti bemutatójáról:



 „A bagdadi borbély felújítása



          ’Habent sua fata libelli.’ * A bagdadi borbély opera sorsának is csaknem egy évszázad óta sok fordulatát jegyezte fel a zenetörténelem. 1858-ban Liszt Ferenc mutatja be először Weimarban kedvenc tanítványának és hívének, a választékos irodalmi kultúrájú zeneszerzőnek, Peter Corneliusnak két-felvonásos vígoperáját. De csupán egyszer kerül színre, kétségtelenül azért is, mert az akkori weimari zenepolitika, Liszt és a nagyhercegi udvar ütközőpontjába került. Az eltemetett partitúrát tíz évvel Cornelius halála után 1884-ben próbálta ismét életre kelteni Karlsruheban Felix Mottl, aki lényeges átdolgozásokat végzett a hangszerelésen. Majd Levi Hermann, szintén felismerve a mű értékeit, újra átalakítja, harmonizálja, míg végül 1905-ben a weimari Cornelius-ünnepen az eredeti formában előadott mű sikerével kapott késői elégtételt a költő és pártfogója. Azóta Németországban állandóan repertoáron is maradt, Budapesten több mint 50 éve, 1891-ben mutatták be A bagdadi borbélyt, de akkor alig néhányszor adták.



          A mostani** felújítás három szempontból is indokolt. Elfogadhatjuk azt a megállapítást, amit Liszt Ferenc mondott, amikor szeretettel végezte a betanítást, hogy „egyéni, stílusos és nemes ez a zene”. A nagy magyar muzsikus iránti kegyeletnek tartozunk a neki ajánlott darab új bemutatásával. És végül, de nem utolsó sorban: Székely Mihálynak, ennek a csodálatos hangú és nagytehetségű művészünknek pompás alakításra nyújt alkalmat. Az Ő produkciója egyedül is biztosítja a repríz sikerét.



          Az Operaház lelkes munkával, kitűnő szereposztásban, hatásos kiállítással mutatta be a vígoperát. Lányi Viktor remek fordításában szellemes magyar kifejezést kap a librettó minden árnyalata, amellett, hogy prozódiája mintásan szolgálja az éneklehetőséget. Rékai András ötletes színpadi rendezése, bár sajnálatos betegsége akadályozta, hogy részt vegyen az utolsó próbákon, a legkisebb részletre is figyelemmel van. Berg Ottó karnagy az eredeti vezérkönyv és a különböző feldolgozások között szerencsésen teremti meg az összhangot és gondos előkészítéssel, biztos kézzel dirigál. Oláh Gusztáv, mint mindig, most is látványos művészi díszletekkel festi meg a hátteret, és Márk Tivadar tarka jelmezei kelet élénk színgazdaságát tükrözik. Az énekesek közül a címszerepben Székely Mihály maradéktalanul megfelel a hozzá fűzött, felfokozott várakozásoknak. Mint orgona, zeng-búg széles terjedelmű, hatalmas basszusa minden regiszterében, és játéka ízléses mértéket tart a buffonériában, amivel találóbban közvetíti Cornelius humorát, mint ha vaskos bohóckodásra csábította volna a jelenetek helyzetkomikuma. A hallgatóság meleg ünnepléssel, kitörő nyíltszíni tapsokkal kísérte bravúrosan előadott áriáit. Rösler Endre előkelő, finom énekművészete, kiegyenlített szép tenorhangja Nureddin szólamában érvényesül és a két bájos, ügyes női szereplő: Orosz Júlia, Gere Lola, továbbá Laurisin Lajos dr. és Maleczky Oszkár igen jól rajzolják meg a kabinetfiguráikat. ***



          A bagdadi borbély után a Debreceni história táncjáték egészítette ki az est műsorát.”



*  A könyveknek is megvan a maguk sorsa.



** 1944. évi



*** Péterfi István könyvéből itt hiányzik egy információ, amely azonban az „Újság”-ban megjelent cikkben még szerepelt: Az Operabarátok Egyesületének vasárnapi díszelőadásán rendezett felújítást Horthy Miklós, Magyarország Kormányzója és fia is megtisztelte megjelenésével.”



 Der Barbier von Bagdad - Live Recordings - 1952, Vienna


Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) • 20982020-11-26 21:48:03

:-)) További sok sikert!


Zenetörténet • 3042020-11-26 08:13:41

Köszönöm!


Zenetörténet • 3022020-11-24 23:53:17

Egyik kedves fórumtársam felhívta a figyelmemet arra, hogy a 331-es szám alatt idézett cikkben igen sok helyesírási hibát vétettem. Sajnos, igazat kell adnom a kritikának, meglehetősen figyelmetlen voltam, nem olvastam át, nem javítottam a másolásból (is) eredő torzulásokat és egyéb hibáimat. Ezért mindenkitől elnézést kérek. Itt ismét beteszem az immár javított változatot, és köszönöm az észrevételt.



Pándi Marianne:

MANUEL DE FALLA

(1876—1946)



(Megjelent a MUZSIKA, 1976. évi, november 1-i, 11. számában)



           "November 23-án száz éve (ma 144 éve), hogy megszületett; november 14-én harminc éve (ma 74 éve), hogy meghalt a spanyolok nagy zeneszerzője. Az Ibériai félszigetet járó turisták Granada meredek hegyvidékén láthatják a házat, amelyben hosszú évekig lakott. Régi vágya teljesült, amikor a neki oly kedves városban sikerült letelepednie. 1914-et írtak ekkor; az első világháború kitörése késztette az akkor hosszabb ideje Franciaországban élő komponistát arra, hogy visszatérjen hazájába. Granadában 1919-től 1939-ig lakott. A második világháború küszöbén végleg elhagyta Spanyolországot. Argentínába költözött és hátralevő életét itt töltötte el.

          Az utókorra viszonylag kevés művet hagyott. Két zenés színpadi játék, két balett, két énekkari kompozíció, két zenekari darab, két versenymű, néhány vokális darab, négy zongoradarab és egy gitárkompozíció — ez életművének leltára. Pedig már kora gyermekéveiben komponált, de szigorú bírája lévén önmagának, legtöbb fiatalkori művét megsemmisítette, vagy megtagadta. Élete utolsó hét esztendejében — az Argentínában töltött emigráció ideje alatt — nem komponált. 1938-ban írta utolsó művét, az Atlantida* című oratóriumot, ebből azonban csak a zenekari bevezetés és egy Salve készült el. (A művet de Falla tanítványa, Ernesto Halffter fejezte be a zeneszerző hátrahagyott jegyzetei alapján, s 1961-ben Barcelonában mutatták be.)

          A származás és a család szellemi öröksége egyaránt Andalúzia földjéhez kötötte. Manuel de Falla Cádizban látta meg a napvilágot, akárcsak annakidején anyja és apja. Az anya tehetséges zongorista, tőle kapja első zeneleckéit a gyermek. A családi környezetben, a barátok házában, mindenütt muzsika veszi körül. Salvador Viniegra y Valdés, a műpártoló kereskedő gyakran rendez otthonában hangversenyeket; itt találnak meghallgatásra de Falla első szerzeményei. A cádizi filharmonikusok karnagya, Alejandro Odero vette át az anyától a gyermek zenei oktatását. Odero vezényelte azt a hangversenyt, amelyen Haydn Krisztus hét szava a keresztfán című oratórikus művét adták elő — a zeneszerző a cádizi székesegyház számára komponálta ennek a művének zenekari változatát, utóbb pedig vonósnégyes formában (op. 51, d-moll) dolgozta fel. Az énekkarban a kilencéves de Falla is közreműködött.

          Az ifjúkori művek nem szerepelnek de Falla hátrahagyott kompozíciói sorában. Nyomtatásban nem jelentek meg. A cádizi magánházban bemutatott művek között állítólag volt egy kvintett, egy zongoranégyes és egy gordonkára, zongorára és énekhangra írt dal; ezekről utóbb a zeneszerző úgy nyilatkozott, hogy nem a spanyol zenét, hanem egyfajta zenei eszperantót képviselnek. Úgy tudjuk, ebben az időben írt egy olasz stílusú operát is. A művészpártoló Viniegra y Valdés házában megfordult Felipe Pedrell is, aki felfigyelt de Falla tehetségére és utóbb tanítványául fogadta.

          Amikor de Falla húszéves lett, szüleivel együtt Madridba költözött, hogy a konzervatóriumban tanuljon tovább: Jósé Tragó tanszakának növendéke lett, 1899-ben kitüntetéssel végezte el zongoratanulmányait. Ekkortájt fordult érdeklődése a színpad felé. Az ősi spanyol zenés színjáték, a zarzuela** vonzotta. A XIX. században — Lope de Vega és Calderón kezdeményezései nyomán — új virágzásnak indult ez a műfaj, amellyel de Falla is sikerrel próbálkozott. Los amores de la Inés című művével sikerült felhívnia magára a közvélemény figyelmét, egy másik, hasonló jellegű kompozícióját utóbb A háromszögletű kalap című táncjáték zenéjébe dolgozta bele. A színpadi kísérletek idején már Pedrell tanítványa volt. Ez a nagy mester rendkívül sokat tett az új spanyol zene kibontakozásáért; ő tanította Albénizt és Granadost is. Pedrell 1895-ben lett a madridi konzervatórium tanára, de alig egy évtized múltán visszavonult, és Barcelonába költözött. De Falla később, amikor már nem a tanár-növendék kapcsolat tartotta össze kettejüket, változatlanul lelkes híve maradt Pedrellnek.

          1905-ben a madridi Szépművészeti Akadémia pályadíjat tűzött ki egyfelvonásos opera írására. De Falla Carlos Fernandez Shaw szövegkönyvét választotta kompozíciójának tárgyául: La vida breve című drámáját, amelyet két felvonásban, 2—2 képben dolgoz fel, egy Granadában lejátszódó tragikus történetet. A pályamű elnyerte az Akadémia első díját, nyilvánosság elé azonban csak hosszú évek múltán került.

          A színpadi orientáció nem vonta el de Fallát hangszerétől, a zongorától. Egy országos zongoraverseny megnyerése után nagyszabású hangversenykörutat tett Spanyolországban, majd teljesült régi vágya, és Párizsba is meghívást kapott. A tervezett rövid ottlétből hét esztendő lett. Ez alatt a hét év alatt de FalIából világhírű mester vált. A haladó szellemű francia művészek szívesen fogadják körükben: Debussy és Dukas, Ravel és baráti társasága, az „apacsok" éppúgy felismerik ragyogó képességeit, mint Stravinsky és Picasso. Utóbbi portrét rajzol róla. Zongoradarabjait (Négy spanyol darab***: Jota Aragonese, Cubana. Montanesa, Andaluza) a Durand cég adja közre, Ricardo Vines mutatja be. A Hét spanyol tánc ajánlása Ida Godebskának szól. Végre színre kerül az opera is: A rövid életet 1913-ban Nizzában mutatják be. Ezt követi a párizsi és végül a madridi bemutató.

Amikor 1914-ben de Falla visszatér hazájába, Martinez Sierra drámaíró felkéri, írjanak közösen olyan színpadi művet Pastora Imperio társulata számára, amely a táncnak és az éneknek egyaránt helyet ad. De Falla andalúziai cigánydalok felhasználásával fél év alatl megírja El amor brujo (Bűvös szerelem) című művét, amit Madridban mutatnak be. Sajátságos módon a maga idejében ez a remekmű nem aratott sikert: mindössze 30 előadást ért meg. A zeneszerzőnek nem ez volt legelső találkozása a cante jondóval, az andalúziai népzene e különleges műfajával, amely elnevezésében a „mély énekre" utal, s valóban sötétebb, szenvedélyesebb a közismert flamenco dallamoknál. A Bűvös szerelem témája alapjában véve nem tragikus, de a részletekből, a tánc egyes mozdulataiból, egy-egy gazdagon ékesített dallamfrázisból mégis tragédia, életre-halálra menő viaskodások, húsba vágó indulatok sötét pátosza árad. A bűvös szerelem utóbb hangverseny-szvit formájában lett ismert és népszerű.

          De Falla pályáján a színpad vonzása és a zongorajáték iránt nem szűnő érdeklődése mindig párhuzamosan halad. A rövid élet komponálása idején ő maga zongoraversenyt nyert: A bűvös szerelem alkotásával egyidőben zongoraversenyén dolgozik. A kompozíció befejezése meglehetősen elhúzódott, hiszen még párizsi éveiben kezdett hozzá — eredetileg Noktürnöknek nevezte a háromtételes darabot, amelynek végleges címe Éj a spanyol kertekben lett, műfaja pedig megoszlik a concerto és a szimfonikus költemény között. A három tétel egy-egy hangulatos zsánerkép a spanyol éjszakából: A Generalife-kertben; Tánc a távolban; A Sierra de Cordoba kertjeiben.

          1916-ban Madridba érkezett Amerikából Gyagilev. A semleges főváros alkalmas volt arra, hogy benne találkozót adjanak egymásnak olyan művészek mint Ansermet, Stravinsky, Massin. Gyagilev Madridban de Fallával is megismerkedett, aki ezidőtájt újabb táncjáték tervével foglalkozott. Martinez Sierra szcenáriumot írt számára Alarcón A háromszögletű kalap című novellájából, amelyet korábban már Hugó Wolf is feldolgozott Corregidor című operájában. De Falla először pantomim formában komponálta meg a művet, amely 1917-ben nagy sikerrel került színre Madridban. A táncjáték ma ismert formáját Gyagilev társulata mutatta be Londonban. Ezt a szatirikus hangú, vidám fordulatokban bővelkedő történetet a táncra ingerlő ritmusok valóságos orgiájával dolgozta fel a zeneszerző. Fergeteges hatását hangversenyelőadásra kiválogatott három tánca is híven megőrizte.

          1919-ben, szülei halála után de Falla végleg Granadába költözött. Itt írta legnagyobb szabású zongoraművét Arthur Rubinstein felkérésére. A Fantasia betica A háromszögletű kalap hangszeres ikerdarabja, méltó párja.

          A zongora és a színpad két pólusának vonzása továbbra is bűvkörében tartja a zeneszerzőt, ám ekkoriban írt színpadi művei nem jutottak túl a kísérletezés vagy a tervezés fázisán. Chopin témáit dolgozta fel A lidérc című vígoperában, amelyet ismét Martinez Sierra közreműködésével írt. utóbb azonban visszavont, és nem bocsátott nyilvánosságra. Ravelhez hasonlóan de Falla is operát akart írni Gerhardt Hauptmann Az elsüllyedt harang című mesejátékából, de ez a terve — akárcsak Ravelnek — nem valósult meg.

          Granadában további alkotásaira nézve elhatározó jelentőségű volt találkozása Garcia Lorcával. Kettejük kapcsolata kölcsönösen ihlető és hasznos volt: a zeneszerző tanítványául fogadta a költőt, aki szenvedélyes buzgalommal tanulmányozta a népdalokat — Lorca viszont megismertette de Fallát a bábszínház ősi művészetével és páratlan lehetőségeket kínáló műfajával. Amikor Polignac hercegnő házi bábszínpada számára darabot kért de Fallátói, a zeneszerző a Don Quijote elévülhetetlen témáját választotta, s azt kettős bábjáték formájában (színpad a színpadon) dolgozta fel, így jött létre egyik utolsó remekműve: El retablo del Maese Pedro (Pedro mester bábszínháza) 1922-ben. A darabot Sevillában hangversenyszerű előadáson mutatták be, a szerző maga vezényelt. Ezen az ősbemutatón a csembaló szólamát Wanda Landowska játszotta, akinek számára utóbb de Falla nagyszerű csembalóversenye készült.

          A harmincas évekkel a zeneköltő életében elkövetkezett a hanyatlás korszaka. Kényes idegrendszere a politikai viszontagságok megrázkódtatásaira különféle súlyos testi bántalmakkal reagált. 1938-ban oratóriumot kezdett írni, de alkotói vénájából nem tellett már a befejezésre. Argentínában hét nyugodt esztendő várt rá, megbecsülésben, békességben. Hetvenedik születésnapjának ünnepi előkészületei közben ragadta el a halál. Szülővárosában, a cádizi katedrális kriptájában helyezték örök nyugalomra.”

 



*Ebből az Ernesto Halffter által befejezett műből „Atlantida” címmel opera készült, amelyet Milánóban 1962. VI. 18-án adtak elő (és lemezre is felvettek). (La Scala Theater Orchestra & Chorus, karmester:Thomas Schippers, szereposztás: Queen Isabella-Teresa Stratas; Pirene-Giulietta Simionato; Christopher Columbus- Gustavo Halley; Alcide-Roger Browne. 2 CD.)



Később több felvétel is készült az operából, amely azonban nem igazi opera, inkább kantáta, ahol a főszerepet a kórus játssza. Zenéje is inkább ehhez a stílushoz áll közelebb: Manuel de Falla, completed Ernesto Halffter : Atlántida, cantata escénica (1928-46 compl. 1960/1977)



** https://hu.wikipedia.org/wiki/Zarzuela



***Remek darabok!



(Megj. A.)


Zenetörténet • 3012020-11-23 15:33:55

Pándi Marianne:

MANUE DE FALLA

(1876—1946)





November 23-án száz éve, hogy megszületett(ma már 144 éve, A.); november 14-én harminc éve(74 éve, A.), hogy meghalt a spanyolok nagy zeneszerzője. Az Ibériai félszigetet járó turisták Granada meredek hegyvidékén láthatják a házat, amelyben hosszú évekig lakott. Régi vágya teljesült, amikor a neki oly kedves városban sikerült letelepednie. 1914-et írtak ekkor; az első világháború kitörése késztette az akkor hosszabb ideje Franciaországban élő komponistát arra, hogy visszatérjen hazájába. Granadában 1919-től 1939-ig lakott. A második világháború küszöbén végleg elhagyta Spanyolországot. Argentínába költözött és hátralevő életét itt töltötte el.



Az utókorra viszonylag kevés művet hagyott. Két zenés színpadi játék, két balett, két énekkari kompozíció, két zenekari darab, két versenymű, néhány vokális darab, négy zongoradarab és egy gitárkompozíció — ez életművének leltára. Pedig már kora gyermekéveiben komponált, de szigorú bírája lévén önmagának, legtöbb fiatalkori művét megsemmisítette, vagy megtagadta. Élete utolsó hét esztendejében — az Argentínában töltött emigráció ideje alatt — nem komponált. 1938-ban írta utolsó művét, az Atlantida című oratóriumot**, ebből azonban csak a zenekari bevezetés és egy Salve készült el.



(A művet, de Falla tanítványa, Ernesto Halffter fejezte be a zeneszerző hátrahagyott jegyzetei alapján, s 1961-ben Barcelonában mutatták be.)



A származás és a család szellemi öröksége egyaránt Andalúzia földjéhez kötötte. Manuel de Falla Cádizban látta meg a napvilágot, akárcsak annakidején anyja és apja. Az anya tehetséges zongorista, tőle kapja első zeneleckéit a gyermek. A családi környezetben, a barátok házában, mindenütt muzsika veszi körül. Salvador Viniegra y Valdés, a műpártoló kereskedő gyakran rendez otthonában hangversenyeket; itt találnak meghallgatásra, de Falla első szerzeményei. A cádizi filharmonikusok karnagya, Alejandro Odero vette át az anyától a gyermek zenei oktatását. Odero vezényelte azt a hangversenyt, amelyen Haydn: „Krisztus hét szava a keresztfán” című oratórikus művét adták elő — a zeneszerző a cádizi székesegyház számára komponálta ennek a művének zenekari változatát, utóbb pedig vonósnégyes formában (op. 51. d-moll) dolgozta fel. Az énekkarban a kilencéves de Falla is közreműködött.



Az ifjúkori művek nem szerepelnek, de Falla hátrahagyott kompozíciói sorában. Nyomtatásban nem jelentek meg. A cádizi magánházban bemutatott művek között állítólag volt egy kvintett, egy zongoranégyes és egy gordonkára, zongorára és énekhangra írt dal; ezekről utóbb a zeneszerző úgy nyilatkozott, hogy nem a spanyol zenét, hanem egyfajta zenei eszperantót képviselnek. Ügy tudjuk, ebben az időben írt egy olasz stílusú operát is.

A művészpártoló Viniegra y Valdés házában megfordult Felipe Pedrell is, aki felfigyelt, de Falla tehetségére és utóbb tanítványául fogadta.



Amikor de Falla húszéves lett, szüleivel együtt Madridba költözött, hogy a konzervatóriumban tanuljon tovább: Jósé Tragó tanszakának növendéke lett, 1899-ben kitüntetéssel végezte el zongoratanulmányait. Ekkortájt fordult érdeklődése a színpad felé. Az ősi spanyol zenés színjáték, a zarzuela vonzotta. A XIX. században — Lope de Vega és Calderón kezdeményezései nyomán — új virágzásnak indult ez a műfaj, amellyel de Falla is sikerrel próbálkozott. Los amores de la Inés című művével sikerült felhívnia magára a közvélemény figyelmét, egy másik, hasonló jellegű kompozícióját utóbb A háromszögletű kalap című táncjáték zenéjébe dolgozta bele. A színpadi kísérletek idején már Pedrell tanítványa volt. Ez a nagymester rendkívül sokat tett az új spanyol zene kibontakozásáért; ő tanította Albénizt és Granadost is. Pedrell 1895-ben lett a madridi konzervatórium tanára, de alig egy évtized múltán visszavonult és Barcelonába költözött. De Falla később, amikor már nem a tanár-növendék kapcsolat tartotta össze kettejüket, változatlanul lelkes híve maradt Pedrellnek.



1905-ben a madridi Szépművészeti Akadémia pályadíjat tűzött ki egyfelvonásos opera írására. De Falla Carlos Fernandez Shaw szövegkönyvét választotta kompozíciójának tárgyául: La vida breve című drámáját, amely két felvonásban. 2—2 képben dolgoz fel egy Granadában lejátszódó tragikus történetet. A pályamű elnyerte az Akadémia első díját, nyilvánosság elé azonban csak hosszú évek múltán került.



A színpadi orientáció nem vonta el de Fallát hangszerétől, a zongorától. Egy országos zongoraverseny megnyerése után nagyszabású hangversenykörutat tett Spanyolországban, majd teljesült régi vágya és Párizsba is meghívást kapott. A tervezett rövid ottlétből hét esztendő lett. Ez alatt a hét év alatt de FalIából világhírű mester vált. A haladó szellemű francia művészek szívesen fogadják körükben: Debussy és Dukas. Ravel és baráti társasága, az „apacsok” éppúgy felismerik ragyogó képességeit, mint Stravinsky és Picasso. Utóbbi portrét rajzol róla. Zongoradarabjait (Négy spanyol darab: Jota Aragonese, Cubana. Montanesa, Andaluza)* a Durand cég adja közre, Ricardo Vines mutatja be. A Hét spanyol tánc ajánlása Ida Godebskának szól. Végre színre kerül az opera is: A rövid életet 1913-ban Nizzában mutatják be. Ezt követi a párizsi és végül a madridi bemutató.



Amikor 1914-ben, de Falla visszatér hazájába, Martinez Sierra drámaíró felkéri, írjanak közösen olyan színpadi művet Pastora Imperio társulata számára, amely a táncnak és az éneknek egyaránt helyet ad. De Falla andalúziai cigánydalok felhasználásával fél év alatt megírja El amor brujo (Bűvös szerelem) című művét, amit Madridban mutatnak be. Sajátságos módon a maga idejében ez a remekmű nem aratott sikert: mindössze 30 előadást ért meg. A zeneszerzőnek nem ez volt legelső találkozása a cante jondóval. az andalúziai népzene e különleges műfajával, amely elnevezésében a „mély énekre” utal, s valóban sötétebb, szenvedélyesebb a közismert flamenco dallamoknál. A Bűvös szerelem témája alapjában véve nem tragikus, de a részletekből, a tánc egyes mozdulataiból, egy-egy gazdagon ékesített dallamfrázisból mégis tragédia életre-halálra menő viaskodások, húsba vágó indulatok sötét pátosza árad. A bűvös szerelem utóbb hangverseny-szvit formájában lett ismert és népszerű.



De Falla pályáján a színpad vonzása és a zongorajáték iránt nem szűnő érdeklődése mindig párhuzamosan halad. A rövid élet komponálása idején ő maga zongoraversenyt nyert: A bűvös szerelem alkotásával egy időben zongoraversenyén dolgozik. A kompozíció befejezése meglehetősen elhúzódott, hiszen még párizsi éveiben kezdett hozzá — eredetileg Noktürnöknek nevezte a háromtételes darabot, amelynek végleges címe: „Éj a spanyol kertekben” lett*, műfaja pedig megoszlik a concerto és a szimfonikus költemény között. A három tétel egy-egy hangulatos zsánerkép a spanyol éjszakából: A Generalife-kertben; Tánc a távolban; A Sierra de Cordoba kertjeiben.



1916-ban Madridba érkezett Amerikából Gyagilev. A semleges főváros alkalmas volt arra, hogy benne találkozót adjanak egymásnak olyan művészek, mint Ansermet, Stravinsky, Massin. Gyagilev Madridban de Fallával is megismerkedett, aki ez időtájt újabb táncjáték tervével foglalkozott. Martinez Sierra szcenáriumot írt számára Alarcón A háromszögletű kalap című novellájából, amelyet korábban már Hugó Wolf is feldolgozott Corregidor című operájában. De Falla először pantomim formában komponálta meg a művet, amely 1917-ben nagy sikerrel került színre Madridban. A táncjáték ma ismert formáját Gyagilev társulata mutatta be Londonban. Ezt a szatirikus hangú, vidám fordulatokban bővelkedő történetet a táncra ingerlő ritmusok valóságos orgiájával dolgozta fel a zeneszerző. Fergeteges hatását hangverseny előadásra kiválogatott három tánca is híven megőrizte.



1919-ben, szülei halála után, de Falla végleg Granadába költözött. Itt írta legnagyobb szabású zongoraművét Arthur Rubinstein felkérésére. A Fantasia betica*, A háromszögletű kalap hangszeres ikerdarabja, méltó párja.



A zongora és a színpad két pólusának vonzása továbbra is bűvkörében tartja a zeneszerzőt, ám ekkoriban írt színpadi művei nem jutottak túl a kísérletezés, vagy a tervezés fázisán. Chopin témáit dolgozta fel „A lidérc” című vígoperában, amelyet ismét Martinez Sierra közreműködésével írt, utóbb azonban visszavont és nem bocsátott nyilvánosságra. Ravelhez hasonlóan, de Falla is operát akart írni Gerhardt Hauptmann Az elsüllyedt harang című mesejátékából, de ez a terve — akárcsak Ravelnek — nem valósult meg.



Granadában további alkotásaira nézve elhatározó jelentőségű volt találkozása Garcia Lorcával. Kettejük kapcsolata kölcsönösen ihlető és hasznos volt: a zeneszerző tanítványául fogadta a költőt, aki szenvedélyes buzgalommal tanulmányozta a népdalokat, — Lorca viszont megismertette de Fallát, a bábszínház ősi művészetével és páratlan lehetőségeket kínáló műfajával. Amikor Polignac hercegnő házi bábszínpada számára darabot kért, de Fallától, a zeneszerző a Don Quijote elévülhetetlen témáját választotta s azt kettős bábjáték formájában (színpad a színpadon) dolgozta fel. így jött létre egyik utolsó remekműve: El retablo del Maese Pedro (Pedro mester bábszínháza), 1922-ben. A darabot Sevillában hangversenyszerű előadáson mutatták be, a szerző maga vezényelt. Ezen az ősbemutatón a csembaló szólamát Wanda Landowska játszotta, akinek számára utóbb, de Falla nagyszerű csembalóversenye készült.



A harmincas évekkel a zeneköltő életében elkövetkezett a hanyatlás korszaka. Kényes idegrendszere a politikai viszontagságok megrázkódtatásaira különféle súlyos testi bántalmakkal reagált. 1938-ban oratóriumot kezdett írni(Cantata escénica címmel),** de alkotói vénájából nem tellett már a befejezésre. Argentínában hét nyugodt esztendő várt rá, megbecsülésben, békességben. Hetvenedik születésnapjának ünnepi előkészületei közben ragadta el a halál. Szülővárosában, a cádizi katedrális kriptájában helyezték örök nyugalomra.



MUZSIKA, 1976.XI.1. 11. szám.

 



*Remek darabok!



**Ez a mű, melyet Ernesto Helffter amelyet fejezett be, „Atlantida” címmel opera készült belöle, amit előadtak (és lemezre is felvettek), 1962.VI.18-án Milánóban, (La Scala Theater Orchestra & Chorus, vezényel: Thomas Schippers).



A szereposztás: Queen Isabella-Teresa Stratas; Pirene-Giulietta Simionato; Christopher Columbus- Gustavo Halley; Alcide-Roger Browne. 2 CD. (Később több felvétel is készült az operából). 



Ez azonban nem igazi opera, inkább kantáta ahol a főszerepet a kórus játssza. A zenéje is inkább ehhez a stílushoz áll közelebb.



(Megj., A.)


Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) • 20932020-11-20 12:29:14

Gratulálok a műsorhoz! :-)


Franz Schubert • 3122020-11-19 14:06:49

Schubert életéről szinte mindent tudunk, most halálának évfordulója alkalmából közlöm az alábbi történetet:

 



SEBESTYÉN EDE:



ESTERHÁZY KAROLINA GRÓFNŐ SCHUBERT-KÉZIRATAI



Három esztendővel ezelőtt, Schubert halálának századik fordulóján, nyilvánosság elé került egy 1824-ben készült magyar-stílű kompozíciója, amely addig teljesen ismeretlen volt.



Most egy német táncfüzetet találtak, amelyet szintén 1824-ben készített Schubert és eddig — állítólag — szintén ismeretlen volt. Ez a füzet azért is érdekel bennünket, mert magyar nevek szerepelnek rajta, s mert tudjuk, hogy más Schubert-kéziratokkal együtt sokáig volt magyar kézben.



*



Kinek a tulajdona most az érdekes és mindenesetre nagyon értékes ereklye, nem lehet tudni. A tulajdonos nem akar szerepelni. Csak annyit lehet tudni a fölbukkanásáról, hogy a tulajdonos megbízásából Wagner - Schönkirch Hans bécsi kormánytanácsos adta át a kéziratot Deutsch Ottó Erichnek, a legkitűnőbb Schubert-szakértőnek, hogy vizsgálja meg hitelesség szempontjából. A vizsgálat megtörtént s a szakértő hosszas tanulmányozás és alapos ellenőrzés után megállapította, hogy a kézirat egészen kétségtelenül Schubert keze írása.



Lássuk most, voltaképpen mi az a nagyérdekességű és nagy értékű lelet? Rendes kottaalakú füzet. Borítéklapján, cím helyett, egyetlen egy szó Schubert írása: Deutsche. Jobb felső sarkában, ugyancsak Schubert keze-írásával, a költő neve és az 1824. évszám.



A kézirat úgynevezett tisztázat. Merített papiros, rendkívül gondos írás, szinte kalligrafikus; tipikus Schubert-féle íráshibák, de javítás nélkül, hogy a mű külső alakja is kifogástalanul rendben legyen.



Hat táncdarab. Jellegzetesen Schubert-muzsika, de jellegzetesen bécsi is. A költő legjobb munkái közé tartozik. Három része Asz-dúrban, három B-dúrban készült. Nagyon melodikus, fordulatos, hangulatos és kecses valamennyi. Ha az ismeretlen tulajdonos talál rá vevőt s az új tulajdonos kiadja, ez a füzet újabb Schubert-reneszánszot kelt életre.



A füzet utolsó oldala üres maradt. Ide jegyezték a következő ajándékozó ajánlást:

«Őrizze meg emlékül hálás tanítványaitól. Almásy Vilmától és Almásy Melanietől.»



A füzetet tehát a két grófkisasszony ajándékba adta valakinek. Kinek? Nem lehet tudni. A bécsi híradás, amely a leletet bejelenti a világnak, mindössze ennyit mond el.



Pedig tovább is van.



Elsőbben is el kell mondanunk a szóban levő kézirat vándordíját addig a pillanatig, amikor Vilma és Melanie grófkisasszonyok elajándékozták.



Hogyan került hozzájuk? Az egész Schubert-irodalomban semmi nyoma sincs annak, hogy Almásy grófék és Schubert ismerték volna egymást. Tudjuk azonban, hogy Esterházy Karolinnak, Schubert reménytelen szerelmének tulajdonában egész sorozat Schubert-kézirat volt s ezeket végrendeletében nagynénjére, Almásy Róza grófnőre hagyta, Vilma és Melanie édesanyjára. Ezek között az autográfok között volt a most előkerült füzet is. A «Deutsche» fölírású táncmű tehát bebizonyíthatóan Esterházy Karolin grófnő tulajdonában volt. Kreissle Henrik, Schubert első biográfusa nemcsak regisztrálja, hanem azt is közli, hogy 1824 októberében készült. Tehát nem egészen ismeretlen. De ez a körülmény nem csökkenti sem az érdekességét, sem az értékét.



*



Esterházy Karolin grófnő tulajdonában a következő Schubert-kéziratok voltak még1818-ból, amikor Schubert első ízben nyaralt Zselizen, Esterházy gróféknál:

Abendlied, Blondel zu Marien, Du heilig glühend Abendroth, dalok és Énekgyakorlatok című tanulmányfüzet. Ugyanekkor ajándékozta Schubert a kedves tanítványnak két négykezes nyitányát, amely 1817-ben készült.



A Zselizen töltött második nyáron, 1824-ben, a következő Schubert- kéziratok kerültek a tanítványból immár ideállá előlépett Karolin comtesse tulajdonába:

E-moll románc, amely egy francia dal (Reposez vous, bon chevalier) variációja és Op. 10. jelzéssel jelent meg. Ezt a művét még 1818-ban írta Schubert a zselizi kastélyban és Beethovennek dedikálta. Walzer 1824-ből. Deutsche, készült 1824 októberében. Ezt találták meg most, mint «ismeretlent». A Schöne Müllerin dalciklus három darabja : Ungeduld, Morgengruss és Des Müllers Blumen. Esz-dúr trió, Op. 100. Készült 1827 novemberében, megjelent 1828-ban, néhány hónappal Schubert halála után. Eredeti kéziratát Esterházy Karolinnak ajándékozta Schubert, első vázlatát egyik barátjának; a vázlat később Brahms tulajdonába jutott.



Schubert Esz-dúr triója az egész kamarazene irodalomnak egyik legértékesebb darabja; még megjelenése előtt nagyon elterjedt a bécsi zenei szalonokban. Schubert utolsó éveinek legboldogabb epizódja ehhez a művéhez fűződik. Ezt el kell mondanunk.



Spaun Józsefnél, Schubert ifjúkori barátjánál nagy és előkelő társaság volt együtt 1827 decemberében, néhány héttel az «Esz-dúr trió» elkészülése után. A műsor koronája ez az újdonság volt, amelynek előadására három kitűnő kamaramuzsikus vállalkozott: Bockles Károly zongoraművész, a Beethoven környezetéből is ismert Schuppanzigh Ignác hegedűművész és Linke József csellista.



A művészek nagyon gondosan tanulták be és tökételes összjátékkal adták elő Schubert új művét s a vendégek elbűvölten hallgatták. Amikor befejezték a játékot s a tapsvihar is elült, Bockles odalépett Schuberthez, nagy elragadtatásában megcsókolta a kezét és átszellemült arccal, reszkető hangon ezt mondta a vendégeknek:

— Önök nem is tudják, milyen nagy kincsünk nekünk Schubert!



*



Esterházy Karolin 1851-ben halt meg, huszonhárom esztendővel Schubert halála után. Ekkor már sem apja, sem anyja, sem idősebb testvére, Mária nem élt, de öccse, Albert sem. Szeretettel őrzött Schubert-kéziratait nem akarta a férje, Folliot de Crenneville Károly gróf családjára hagyni, hanem anyja unokatestvérének, Almásy (született Festetich) Róza grófnénak adta. Róza grófné a gyűjteménynek a «Schöne Müllerin» ciklusból való három darabját egy bécsi zenebarátnak ajándékozta, a többi — egész hagyatékával együtt — leányainak, Vilma és Melanie grófkisasszonyoknak jutott.



Így került tulajdonukba a most megtalált Deutsche jelzésű füzet, amelyet egy ismeretlen valakinek elajándékoztak. Nyilván zongoratanáruknak.



*



Annak a magyar kompozíciónak, amelyet a bevezető sorokban ismertettünk, szintén érdekes története van.



Schubert második zselizi látogatásának idején, 1824-ben készült. A költőnek, aki nem a kastélyban, hanem a cselédházban lakott (és étkezett), el kellett mennie a konyha előtt, amikor a szobájába ment. Egy alkalommal nagyon szép és nagyon bús dal hallatszott ki a konyhából, amely annyira megragadta, hogy besietett a szobájába és mindjárt papirosra vetette.



Ebből a témából készült a «Divertissement à la Hongroise» című igen hatásos négykezes zongora kompozíciója; a mű 1826-ban jelent meg «Op. 54» jelzéssel és a szerző folkusfalvi Laszny Miklós, Bécsben élő magyar föld-birtokos feleségének, Buchwieser Katinka operaénekesnőnek dedikálta.



Magát a följegyzett dalt nem adta ki Schubert, noha kétségtelenül szándékában volt. Ezt abból lehet következtetni, hogy címet adott neki és szignálta.



A kézirat első lapján a következő szöveget látjuk:

Ungarische Melodie

2. Sept. 1824. Franz Schubert mpia Zeléz.



Az Ungarische Melodie nyilván azért maradt kéziratban, mert Schubert valamelyik barátja magával vitte és nem adta vissza. Ilyesmi igen gyakran megtörtént és Schubert nem is tudott tiltakozni a bejelentett vagy utólagosan kiderült eltulajdonítások ellen. Hol lappanghatott száz esztendeig a kézirat, nem fogjuk megtudni soha! . . .”



A ZENE 1931. 14. szám.



Dietrich Fischer-Dieskau; "Die schöne Müllerin"; (Jörg Demus, 1968); Franz Schubert,



Franz Schubert.Divertissment a la Hongroise. Alegretto



Alfred Brendel Plays Franz Schubert - Ungarische Melodie (Hungarian Melody) D.817


A nap képe • 22442020-11-18 07:29:46

"Amikor egy egész operát megújráztak

 



Érdekes zenei évforduló lesz jövőre: százötven esztendeje, hogy bemutatták a „Titkos házasság” című operát. Rokokó-bájú vígopera, az eredeti címe „Matrimonio segreto”, szerzője Domenico Cimarosa, az „olasz Mozart”. A nevezetes első előadást a bécsi Burgtheaterben tartották 1792-ben. Maga az uralkodó, II. Lipót császár rendelte el a bemutatót. Egész udvarával megjelent az udvari páholyban. Szemlátomást gyönyörködött a kedves muzsikában, jóízűen kacagott a derűs cselekmény eleven fordulatain. Az újdonság teljes mértékben elnyerte a „legfelsőbb megelégedést”.



Mikor vége lett az előadásnak, őfelsége szokatlan kívánsággal fordult környezetéhez: még egyszer akarta hallani az egész operát. A császár óhaja parancs lévén, teljesedésbe is ment. A művészeknek csak annyi időt engedélyeztek, hogy a szomszéd teremben megvacsorázhassanak: nyomban kezdeniük kellett elölről, örömmel tették — melyik színész nem örül a sikernek, kivált, ha a fejedelmi elismerés fejedelmi jutalommal is jár.



Ilyen, egész darabra kiterjedő „újrázást” még csak egyet ismer a színháztörténelem, az is a klasszikus ókorban történt. Terentius „Eunuch“ című komédiáját, amikor Rómában bemutatták, a közönség követelésére ugyanaz nap kétszer egymásután kellett eljátszani. De még ennél is érdekesebb, ami a 18. század végén Páduában történt Paër: „Laodicea“ című operájával.* A premieren a zeneszámok annyira tetszettek, hogy a közönség nem tudott betelni velük: sorra majdnem mindegyiket megismételtette, némelyiket többször is. Az előadás így a késő éjszakai órákba nyúlt és végre is abba kellett hagyni, anélkül, hogy a darabot befejezték volna. A közönség csak másnap ismerhette meg az új opera fináléját."



PESTI HÍRLAP, 1941.V.15. (63. Évfolyam, 110. szám)



*Tegene e Laodicea, Padua, 1793. (megj., A.)


Zenetörténet • 2982020-11-14 08:59:59

„A francia nagyopera atyja



150 éve hunyt el Gasparo Spontini (ma már 169 éve, megj. A.) - 175 éve mutatták be „Olympie” című operáját (ma már 194-éve, megj. A).



A többszörös hazacsere és az ezzel járó azonosulási nehézségek alaposan megbélyegezték a maga idejében nagyra becsült és számos társadalmi ranggal kitüntetett, napjainkban pedig elfelejtett mester, Gasparo Luigi Pacifico Spontini életét; olasznak született, francia állampolgár, majd porosz királyi udvari főzeneigazgató lett, mielőtt újra visszatért volna Franciaországba, hogy élete utolsó éveit szülőfalujában élje le teljes magányban.



Spontini 1774. november 14-én egy maiolati parasztcsalád második gyermekeként látta meg a napvilágot. Apjának elsődleges elgondolása - hogy fiából papot nevel - meghiúsult, miután a kis Gasparo tanítói síkraszálltak tanítványuk zenei tehetségének fejlesztéséért. Hovatovább, a tizenéves ifjú, az egyházi gyámságot lerázandó, elmenekült egy másik városba, rokonaihoz. Három évet töltött a nápolyi konzervatóriumon.



Az 1796. évi római farsang idején színpadi zeneszerzőként debütál az „Li puntigli delle donne” című farsettával. A „L’eroismo ridicolo” című operájának 1798-as nápolyi ősbemutatója Spontini bevallása szerint meghatározó jellegű volt a gyors sikereitől megittasult ifjú farsangi zeneszerző számára. Ezzel a dalművével keltette fel Cimarosa érdeklődését. Ez idő alatt fokozatosan az opera seria került figyelmének középpontjába.



Nemsokára azonban elhagyta Olaszországot, és Párizsba ment szerencsét próbálni. Mivel Cherubinivel ellentétben reálpolitikusnak bizonyult, csakhamar beférkőzött Napóleon és neje, Joséphine császárné kegyeibe: elnyerte a compositeur particulier titulusát. Az uralkodó nem sokat értett a zenéhez, de fölöttébb érdekelte a muzsikának a közönségre gyakorolt hatása. Innen számítódik Spontini élete legsikeresebb korszakának kezdete. Megismerkedik Étienne de Jouy librettistával (1764-1846), aki megírja számára „A vesztaszűz” szövegkönyvét, az első valódi komoly tárgyú operáét, amely a francia nagyopera alapkövének tekinthető. Szerencsére, Boieldieu, Cherubini és Méhul nem komponálta meg a témát, így a dalmű párizsi ősbemutatója vetélytárs nélküli diadalt jelentett Spontini számára. A La Vestale sikere máról holnapra Európa egyik legnagyobb komponistájává tette. Ez volt a francia grand opera hajnala, történelmi szüzséjével, súlyos, pompát és ragyogást árasztó díszleteivel. Azé a dalműé, amelyet Meyerbeer olyan ügyesen továbbfejlesztett, és az ifjú Wagner is annyira vágyódott megkomponálni.



A vesztaszűzben Spontininek sikerült egyesítenie az olasz és a francia nagyopera elemeit; a parlandó stílus az olasz áriákra emlékeztet, míg a nagy, tömör zenekari hangzások Cherubini és Méhul hagyományait tükrözik. Először hallható a francia opera történetében az együttes-finálék sodró erejű strettája, a Rossini-féle crescendo, valamint Gluck iskolájának nemes és egyenes-vonalú ünnepi klasszicizmusa. Napóleon és Joséphine a bemutatón rájöttek arra, hogy Spontini azaz ember, akit fölhasználhatnának a birodalom politikájának a népszerűsítésére. S két évre rá, 1809-ben császári megrendelésre elkészül a „Femando Cortez” című operája, amely ugyancsak osztatlan sikert aratott.



A császárság bukása után Spontini III. Frigyes Vilmos meghívására Berlinbe ment, és 1820-tól 1841-ig ott működött, mint porosz királyi udvari főzeneigazgató. Öntelt, zsarnoki természete ellenségek gyűrűjét vonta köréje, ezért végül is távoznia kellett. A Don Giovanni egyik előadása alatt a közönség föllázadt ellene, s a zenediktátornak le kellett vonulnia a karmesteri pulpitusról. Magatartására igen jellemző Wagnernek egy ifjúkori operájával kapcsolatban tett megjegyzése: „Mit remél, fiatalember, hogy komponálhat még? Ha római témát akar, ott A vesztaszűz, ha görögöt, ott az én Olympiem, ha spanyolt, ott van Cortezem, ha meg indiait, ott van Nurmahalom!”



Hiúságának, gőgjének növekedésével művészi fejlődése nem tartott lépést, A vesztaszűz színvonalát, sikerét egyetlen későbbi operája sem közelítette meg. Túlélte önmagát. Végül elfeledetten halt meg szülőfalujában 150 évvel ezelőtt, 1851.I.21-én (ma már 169-éve, megj. A.)



Főműve a köztársasági Rómát, a római szellem nagyságát dicsőíti. Ez a kor empire áramlatának megfelelt, s csak fokozta sikerét. Persze, egy Callas nagysága kellett ahhoz, hogy A vesztaszűz századunkban „feltámadjon,” ahogy erről ékes bizonyítékot nyerhetünk a dalmű 1954-es, Scalabeli évadnyitó előadása felvételének meghallgatásakor.



Az Olympie* is Spontini érett alkotásai közé tartozik. Nyitányát szerzője „kölcsönözte” a Cortez című operájából, mintegy előrevetítve Rossini híressé vált későbbi gyakorlatát. Kétféle változatát ismeijük a dalműnek: a német (1821) és a franciaverziót. Ennek volt az ősbemutatója Párizsban 175 évvel ezelőtt, pontosan 1826. február 28-án (ma 194 éve). „

 



FÜLÖP György



MAGYAR SZÓ, 2001.II.24. (58. Évfolyam, 45. szám) 



*



*Érdemes meghallgatni!



Spontini: Olympia



Olympia- Pilar Lorengar



Statira – Fiorenza Cossotto



Cassandro – Franco Tagliavini



Antigono – Giangiacomo Guelfi,



Hiérofante – Niccola Zaccaria



Hermas – Silvio Majonica



La Scala Orchestra & Chorus



Francesco Molinari-Pradelli – conductor



(Milan, June 6. 1966)



OPD-1395



2 CD 



**


A nap képe • 22422020-11-10 07:20:24

Karmester pálca nélkül.



Amerikában mostan igen sokat beszélnek egy Wellinghouse nevű karmesterről, aki a zenekart pálca nélkül, csupán a keze és a szeme mozgásával dirigálja.



A „Vita Musicale”, az olasz zenekedvelők egyesülete azonban megállapítja, hogy csöppet sem új a dirigálásnak ez a módja, mert ugyanígy tett 68 évvel ezelőtt Gaspare Spontini.



A mester 1842-ben Drezdába utazott, hogy maga dirigálja „La Vestale” című munkáját, amit addig Richard Wagner tanított. Új hanghatások eléréséért a régi szokástól eltérően osztotta be a zenekart: a vonósokat elosztotta a zenekar egész területén, a fúvó és ütő hangszereket pedig az oldalon csoportosította. Ám a zenészek elhelyezésén kívül a vezénylő pálca problémája is nagy gondot okozott neki. Wagner közönséges pálcát használt, amit egy szolga minden este egy fehér papirosba burkolt. Erről a pálcáról hallani sem akart Spontini, és elrendelte, hogy rengeteg hosszú ébenfapálcát készítsenek számára, és a két végét vastag gombokkal díszítsék. Ha dirigált, nem a végén, hanem a közepén fogta meg a pálcát, és úgy lóbálta, mint valami marsallbotot, nem annyira a taktust ütni, mint kommandírozni inkább.



Mikor Wagner csodálkozott a pálcaszörnyetegen, így felelt Spontini: „Bevallom önnek, hogy szememben semmi jelentősége nincs a pálcának. Csupán a szememmel vezénylek: a bal szemem rándulása az első hegedűsöket inti, a jobb szemem a második hegedűsöket buzdítja, és mindez szemüveg nélkül történik, habár annyira rövidlátó vagyok, hogy nem látok az orromon se túl.”  "



ZENEKERESKEDELMI KÖZLÖNY, 1912.IX.1. (9. szám)



Gaspare Spontini – LA VESTALE – Overture


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 8642020-10-22 09:48:27

161 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el LUDWIG (vagy LOUIS) SPOHR (1784.IV.5. – 1859.X.22) német romantikus zeneszerző, hegedűművész és karmester.





"… […] Paganini kortársa, a német klasszikusok büszkesége, Louis Spohr (1784—1859) puritán jelleme, biztos alapokon nyugvó technikája, szigorú önkritikája a hegedű művészetet tisztább utakra vezette. Mint termékeny komponista számos operán, oratóriumon kívül 15 hegedűversenyt is írt. Ezek a pedagógiai szempontból is igen tanulságos művek nagy technikai felkészültséget, a kantilena előkelő szellemét, precíz kivitelt igényelnek. (A Spohr-féle staccato példaképül szolgál.)



Spohr, aki előharcosa volt Beethoven muzsikájának, mintegy előkészítője volt annak a nagy stílusnak is, mely később Joachim József klasszikus, minden hatásvadászattól mentes nagyvonalú művészetében megnyilvánult. Mindketten igen ökonomikusan használták az érzelmi életet leplezetlenül feltáró eszközöket például a vibratót. Úgy a 18. mint a 19. század művészei a vibratóval igen csínján bántak és azt különösen a passage játékban, mint ízlésellenest elvetették volna. Az izgalomban levő szenvedelmes emberi hang remeg. A hegedű-vibrató azonban nemcsak a felfokozott érzelmek kifejezését segíti elő, hanem mint elsőrendű hangfejlesztő a tónusható és vivő erejét is gyarapítja. A régies vibrato a húrra szorított ujjperc gyors remegtetése által jött létre. A mai modern vibrato széles rezgésű. (Speciális vibrató jellemzi Kreisler játékát, melynek minden egyes hangja telítve van annak lüktetésével és azáltal a tónus különösen vérbő, érzéki színezetet kap.) A múlt század virtuózai újat a technika terén nem alkottak. A hegedűjáték virtuóz művelőinek azonban ragyogó sorával találkozunk. Beriot, Vieuxtemps, Wieniavsky, Hubay stb. személyében. Mindannyiuk játékában a franco-belga iskolát jellemző széles meleg tónus, lendületes előadás érvényesült. Közülük is kimagaslott Pablo de Sarasate korának egyik „legédesebb szavú” technikai szempontból leglelkiismeretesebb virtuóza. […]"



A ZENE, 1931. 12. Évfolyam, 10. szám. (Kálmán Mária: „A hegedűtechnika történeti fejlődése” – részlet).





Spohr - Violin Concerto No. 8 In A Minor 'In modo di scena cantante'



Spohr: The Last Judgement (Oratorio) - Overture



L. Spohr: Faust - Act I: Aria and Choir: Der Wein erfreut des Menschen Herz (Wohlhaldt, Choir)


Franz Schmidt • 36982020-10-07 00:19:12

A 3665., 3668., 3671., 3674., 3675., 3678. és a 3680. sz. bejegyzésben idézett szövegrészek magyarul:



 



Reiner Schuhenn:



TANULMÁNYOK FRANZ SCHMIDTRŐL VIII, 1990   



FRANZ SCHMIDT ORATÓRIUMI MŰVEI



BESZÉLGETÉS  ERICH LEINSDORFFAL



 



Hogyan ítéli meg Schmidt zeneműveit a karmester szempontjából?



Schmidt hihetetlenül művelt mester, aki mindenre képes, aki minden zenei tudásnak ura volt, és akinek tulajdonképpen negyven évvel korábban kellett volna élnie.



Milyen helyet töltött be Schmidt a korabeli bécsi zenei életben?



Nem tudom pontosan megmondani, erről nincs világos emlékem. Csak azt tudom, hogy mint roppant sokoldalú zenészt nagyra becsülték, és csodálták. Hiszen csellón is nagyon jól játszott.



Nagyon érdekes elgondolkodni Schmidtnek a zenetörténetben betöltött helyéről. Véleményem szerint a szimfóniának, mint kompozíciós formának a kora a monarchiákkal együtt véget ért. Olyan ez, mintha egy autónak már nem lenne több üzemanyaga.  A szimfóniából kifogyott az üzemanyag.



Schönberg ellenpólusa nemcsak Sztravinszkij, őt Schönberg hívei tették ellenpólussá. De Bartók is ellenpólus. Bartók mindig azt mondta, sőt, még Adornónak is azt mondta, hogy nem akar, és nem tud szakítani a tonalitással. Bartók nem írt szimfóniát, Schoenberg sem, kivéve a kamaraszimfóniákat, amelyek formája nagyon szimfonikus, de ez már valami egészen más. Berg csak egyszer kezdett szimfóniát írni, Weber szimfóniái olyanok, mint a többi műve, intellektuális elképzeléseinek sűrítményei. Azok az emberek, akik a 20. században a forradalmat ténylegesen végrehajtották, tudták, hogy a szimfónia már nem használható. Tehát, ez nem az én ötletem ...



Hallotta Ön valamikor Schmidtet játszani, vagy látta vezénylés közben?



Nem, személyesen sohasem. De ő az én időmben valójában már egy többé-kevésbé legendás figura volt. Sohasem ismertem meg őt személyesen. Műveit azonban sokat tanulmányoztam. (...)



Ön már bemutatta a "Hétpecsétes könyv"-et"?



Nem, eddig még nem. Kórusművekhez nagyon ritkán jut el az ember, ha úgy, mint én, vendégkarmesterként ide-oda utazgat. Azt hiszem, Krips ezt egyszer megpróbálta az Egyesült Államokban, de nem tudom, milyen sikerrel. Nem igazán tudom elképzelni, hogy a mű exportálható lenne ...



Van „kedvenc műve” Schmidtnél?



Igen, a második szimfónia.



Még a negyedik előtt?



Valójában igen. A negyedik talán fontosabb mű; a második szimfónia kompozíció tekintetében oly tökéletességgel bír, hogy az tökéletes mesterről tanúskodik. A partitúrát végignézni tiszta élményt jelent.


Zenetörténet • 2952020-09-29 09:36:26

43 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el



Alexander Nikolayevich Tcherepnin (1899 - 1977) - Genealogy



Alexandr Nyikolájevics Cserepnyin (Alexander Nikolayevich Tcherepnin), zeneszerző, zongoraművész és zeneteoretikus (Szentpétervár, 1899. január 21.- Párizs, 1977. szeptember 29.)



     Alexandr Nyikolájevics Cserepnyin Nyikoláj Cserepnyin zeneszerző és a Benoit művészcsaládból származó Maria Albertovna Benoit mezzoszoprán énekesnő fia. A petrográdi és a tifliszi konzervatóriumban tanult, majd 1921-ben családjával Franciaországba költözött, és tanulmányait a párizsi konzervatóriumban fejezte be. Oroszországban tanárai között volt Mihailovics Beljajev zeneszerző (A. K. Ljadov és A. K. Glazunov tanítványa), aki felkészítette Cserepnyint a petrográdi konzervatóriumba történő felvételre, Leokadia Kashperova, a híres zongoraművésznő (Anton Rubinstein tanítványa), konzervatóriumi professzora pedig Nyikoláj Alexandrovics Szokolov (N. A. Rimszkij-Korszakov tanítványa) volt. Ebben az időszakban Cserepnyint Alexandr Osszovszkij, a kiváló zenetudós mentorálta, aki Cserepnyin apjának a barátja volt.



     Cserepnyin korai művein Alexandr Szpengyiarov hatása érezhető. Közel álltak hozzá a «párizsi iskola» zeneszerzői (Honegger, Martinů és mások). Zongoraművészként az egész világon koncertezett, 1934 és 1936 között a Sanghaji Konzervatórium igazgatója volt. Sanghajban megismerkedett Li Xiang Ming kínai zongoraművésznővel, aki a felesége lett. Japánban is dolgozott (tanítványai között volt Akira Ifukube és Yoritsune Matsudaira japán zeneszerző). Később a kínai és a japán zenére is hatással volt. A háborús éveket Párizsban töltötte.



     1948-ban az USÁ-ban telepedett le, 1958-ban pedig amerikai állampolgárságot kapott. 1949 és 1964 között a chicagói DePaul Egyetemen tanított zeneszerzést. 1967-ben a Szovjetunióban – Moszkvában, Leningrádban és Tbilisziben - adott koncerteket.



     Fia, Ivan Cserepnyin (1943-1998) szintén zeneszerző lett, elektronikus zenét komponált.



     Cserepnyin munkásságára, aki aktívan merített az orosz, a grúz és a kínai zenei folklórból, jelentős mértékben hatott Sztravinszkij és Prokofjev. Négy operát írt (köztük az «ОL-OL»-t, Leonyid Andrejev nyomán, 1924-1925; a «Zobeida menyegzőjé»-t, Hoffmanstahl nyomán, 1929-1930; öt balettet (az 1923-ban komponált «Adjanta freskói»-t, amelyet a Covent Gardenban adtak elő Anna Pavlova részvételével, akitől a mű ötlete származott, 1937; további művei: «Trepak», 1937; «Shota Rustaveli», 1945; «A nő és árnyéka», 1948, Claudel nyomán; «A szakadék», 1949, L. Andrejev nyomán stb.; «Grúz rapszódia» csellóra és zenekarra (1922), négy szimfónia, sok kórus- és kamaramű.



     Cserepnyin kidolgozta saját elméleti rendszerét, a Cserepnyin-skálát, amelyet a «ZENEI NYELVEM ALAPVETŐ ELEMEI» (BASIC ELEMENTS OF MY MUSICAL LANGUAGE, 1944) c. könyvében ismertetett.

     Cserepnyin szerzeményeit Yo-Yo Ma, Alexander Rudin, Alexander Ivashkin adta elő. Műveit Rafael Kubelik, Charles Munch, Fritz Reiner vezényelte. A Szingapúri Szimfonikus Zenekar valamennyi szimfóniáját előadta, és felvette.



Forrás: Концерты с музыкой Александра Николаевича Черепнина в Москве



Bővebb információ a zeneszerző és zongoraművészről magyarul ITT olvasható.



Alexander Tcherepnin: Sonatine Romantique, Op.4 (1918)


A nap képe • 22312020-09-13 17:08:22

BOROS REZSŐ:

MIHALOVICH ÖDÖN (1842-1929).



"Megdöbbenve állunk e név előtt. Hovatovább nagy kérdőjel lesz zenetörténeti sorsa. Még mintha hallanók, amint fiatalkorunkban egyik legnevesebb zenetörténet írónk, mint «a legnagyobb magyar zeneszerzőre hivatkozik rá, ma» — van е, ki e nevet ismeri?



A magyar rádió néhány éve tervszerűen látott hozzá zenetörténetünk legszürkébb elfeledett mesterembereinek kiásásához. Sajnos, persze a könnyű zene rovatába alkalmasakat kellett inkább keresnie, és megtalálnia. Számon tartja zenetörténetünknek minden dátumát, nemcsak centenáriumait, hanem huszonötödik és még kisebb évfordulóit is. Hihetetlennek tartottuk s bekövetkezett: a mélytudású és költői tehetségű magyar romantikus mester századik születése napjáról nem vettek az emberek tudomást. Mindenki kikerüli ennek a nagy magyar muzsikusnak emlékét, kivel az elmúlt szeptember 13-án száz esztendeje ajándékozta meg a Teremtő nemzetünket. Csodálatos: zenei íróink, rádióműsor szerkesztőink, kik a Thern Károly, - Aggházy, - Kéler Béla-méretű nagyságok évfordulóiról világért nem feledkeznének meg, a század igazi nagy költőjét, ezt a nagy-tehetségű muzsikust még lexikális érdeklődésre se méltatják.



Nyilván a nevére ráragasztott címke intézte el a nagy magyar mestert. A magyar közszellem, mely kényelmes volt rá, hogy a költő művében elmélyedjen, fázik tőle, hogy felülvizsgálja a legfelszínesebb közkeletű hiedelmet. Mihalovichot a «Wagner-utánzó, legföljebb - Wagner-epigon» bélyegzés ad acta helyezte, a zenevilág minden érdeklődését megvonta tőle. Az egész zenetörténetben nehezen akadna párja ilyen méltatlan elintézésnek. Németországban elképzelhetetlen lenne, hogy hasonló koncepciójú mester és poéta évtizedek óta porladjon, nevét is feledjék, még azt is, hogy valaha, köztünk járt.



Jelenünk persze nem fog sok kedvet mutatni fölismerésére. Korunk még mindig a mindent agyonölelő romantika elleni küzdelem jegyében áll. Bármennyire teli jelenünk az emberi Erő és Akarat gigantikus megfeszülésével, a romanticizmus nagyszerű hősi pátoszában semmi hite a ma szkeptikus, ideges emberének. Néhány nagymestertől elfogadja, de kortársaik és követőik iránt szinte idioszinkráciával viseltetik.



Nemcsak a művészetben, az életben sem tagadta meg mestere példáját a tanítvány: újabb oka népszerűtlenségének. A nagy bayreuth-hit intranzigens művészi hitvallása, harcos daca vörös-posztóvá tették korának zenei mesteremberei, nyárspolgársága szemében, innen a sajtó, kritika, sőt politikai körök ellenségessége.



Az arisztokratikus természetű Mihalovichban nincs meg szangvinikus mestere agresszivitása, de annál inkább a művészet öncélúságának hite, elfordulás minden hatásvadászástól, banalitástól, — a benső átélés, szinte magának-muzsikálás, „odi profanum vulgus ed arceo.”



Ilyennek jellemzi az intranzigens Mihalovichot emberöltőkön át elválaszthatatlan, hű barátja, Apponyi Albert, ki az idealizmus nemes makacsságával kitart mellette a fiatalkori, majd ismét az öregkori mellőztetés magánosságában a sírig és azon túl, — néha-néha szerényen fölemelve szavát nagy barátja mellett, de szava pusztába hangzik el.



[Liszt kedves humorral D o - és M i-nek becézte két hívét, az elválaszthatatlan lelki ikreket.]



Hogy a nagyközönség, mely tömjénezni tudta Erkelt, Mihalovichtól vállat vonva fordult el: megértjük. Mély lélekfestését, nagy-ívű, egységes építkezését, tragikus heroizmusát nem érhette föl. Csak Wagneren át közelíthette volna meg, de Wagner művészetéhez is csak lassan-lassan s tökéletlenül akklimatizálódott. Mihalovich korán jött. De mire megérthették volna, már jött Strauss Richárd és a francia impresszionizmus s a mestert elintézte a lesajnáló wagneri etiquette. De hogy a kritika hallgat Mihalovich művészetének értékeiről, az már menthetetlen. Erkel zenéjének, mely a verbunkos utókora, a bécsi klasszikusok s az olasz opera stílusának bizony egyenetlen vegyülete, népszerűvé kellett lennie közérthető, dallamos, változatos, hagyományos voltánál, zárt formáinál s különösen nemzeti elemeinél fogva. Arról a nagylélegzetű szimfonikus dolgozás-módról, szellemes és mesteri motivikus munkáról, mindig előkelő művészi tapintatról, a lelki ábrázolás száz finomságáról, a stílus ritka egységéről, mit Mihalovichnál láthatunk, vajon ki beszél?



Kozmopolitának is mondották. Vitathatják egyesek, ha tetszik, magyar voltát is. A magyar fajiságot elvitathatjuk Erkeltől, Hubaytól éppúgy (nem szólva Volkmannról, Koesslerről), sőt magától Liszttől is. A fejlődés szükségszerűsége volt nálunk, hogy egészen századunk kezdetéig idegenekből kerültek ki a magyar zene köznapi munkásai s nagymesterei egyaránt. Mihalovich művészileg egységes stílű zenéje, hitünk szerint, szintén magyar, bár nem idézi, nem utánozza a romantikus kor csárdás-verbunkos hangjait és ritmusait, nem keresi az alkalmat «magyaros fordulatokra és betétekre.» Az ő T о l d i - operája észrevétlen s finom művészi ösztönösséggel van átitatva — hogy úgy mondjuk — magyar zenei észjárással, kissé búsongó-merengő, de férfias dallamhajlítással. Nemzeti magyar lejtése sohasem tüntető vagy feltűnő: észrevétlen fokozódik ott. ahol a nemzeti tárgy valamiképp jobban előtérbe lép, egy kevéssé; de nem távolodik tőle soha annyira, hogy a nemzetköziség vádja jogosulttá válna. Mesteri készsége éppoly természetességgel hajlítja és dolgozza föl nemes-szövésű, hősi lendületű, észrevétlenül magyar levegőjű zenei gondolatait, mint nagy nyugati romantikus kortársai a magukéit: anyanyelve a nagyforma és a kontrapunktikus építkezés.



Ami a hánytorgatott Wagner-hatást illeti, igaz, akadnak néhol ütemek. melyek pl. szinte T r i s t a n - idézetként hatnak, de az ilyen reminiszcenciát is szervesen átlényegíti, fölszívja egységes stílusa. A század közkeletű. semleges-hagyományos stílusa számtalan Mozart, - Beethoven, - Mendelssohn, - Schumann hatásnak megállapításához persze nagyítóüveg kéne, de a Wagner-hatásra utóbb már a gyermek is ujjal mutogatott.



Irodalmi párhuzamunk van. Madáchunk világrászóló alkotása, tudjuk, annyira Goethe bámulata és sugallata jegyében született, hogy nemcsak gondolatok, képek, hanem jelenetek is visszatérnek benne a Faustból. A hódolat, mely az ihlető szellem iránt eltöltötte, lefogta az alkotó szabad kezét, — mégis remekmű lett Az ember tragédiája. Nos, Mihalovichnál bizonnyal kevesebb a konkrét átvétel az ő bálványától, — de neki nem bocsáttatott meg, mert sem mint nemzeti magyar, sem — külföldön, mint általános emberi tartalmú alkotó nem tudta, tán nem is akarta, népszerűvé tenni magát. (Sorsát irodalmunkban legmélyebb regényírónkéval vethetjük össze, kit senki sem olvas, — de Mihalovichban nincs meg Kemény Zsigmond formai nehézkessége.)



Más dolog, ami a wagneri zenei gondolkozásmódot illeti: ez szinte vérévé lett mesterünknek. Értem rajta a jellemző szimbolikus témák — vezérmotívumok — pszichológiai következetességül alkalmazását, jelképes értelmű beléptetését, hajlítását, át- és összeszövését, a wagneri lélekfolуamat-ábrázolás egész rendszerét.



Így a Toldi szerelmében például a leg-tudatosabb művészi gazdaságossággal jár el: néhány szerencsésen talált, egymással összetéveszthetetlen, mélyhangulatú témából építkezik: fölismerjük Toldi hatalmas, nyílt, sugárzó hősi témáját, vagy fojtott haragjának bővített terces, baljóslatú, végzetszerű motívumát, a végzetes szerelem fojtott s mégis szárnyaló nemes témáját, Piroska gyöngéd női lényének zenei jelképéi, stb.



A jellemtelen, tehetetlen Tar Lőrinc témájában a Mesterdalnokok tehetetlen acsarkodójának, Beckmessernek némi reminiszcenciája dolgozik, — ám jellemző hatása kitűnő s számos szellemes és mesteri kihasználásának lehelünk tanúi.



A Ring, a Tristan, a Mesterdalnokok ihletését fölszítta, de organikusan földolgozta Mihalovich szelleme. Telthangzású szekvenciái a Mesterdalnokok példájára emlékeztetnek, egyben magyar levegőt is keltenek.



Négy szimfóniájával egy Wagner-ihlette nagy szimfonikus triász egyik — középső — tagjának tekinthetjük: Bruckner, Mihalovich, Sinding. Érdekes: a három nagymester sorrendje útkereső merészség és egyéni íz tekintetében a kronológiával majdnem szembehalad. Legmodernebb tud lenni a zseniális osztrák mester (IX. szimfónia), legkonzervatívabb olykor a legfiatalabb a norvég. Mihalovich fölényes tudásával, biztos ízlésével, arányérzékével, egyenletesen gazdag invenciójával erős, méltó versenytárs. Egykorú Csajkovszkijjal, — szimfonikus zenéje is sok párhuzamot mutat vele. A késői romantika minden érett gazdagsága, harmonikus telítettsége, modulatórikus, enharmónikus, kromatikus színpompája visz magával hatalmas tömb-építkezésű, heroikus lélegzetű zenekari költeményeiben.



Programzenéje is a magas romantikus pátosz és szenvedély jegyében született: természeti erők, tragikum, világnézeti kataklizmák, halálos szenvedély, diabolikum: Boszorkány éj, Szellemek hajója (v. ö. Bolygó hollandi!), Hero és Leander, A vihar regéje (Lenau), A sellő (Gyulai Pál balladája alapján), Faust, Pán halála (Reviczky Gyula nyomán.) Dalaira nagyobbrészt német költők ihlették: a magas patetikus koturnusz, Liszt dalainak olykor teátrális csapó póza helyett, nála meleg, teltzengésű romantikus bensőséggel egyesül (Nehéz est, Holdas éj).



Művei jegyzékét, élete vázlatát (szűkszavú német önéletrajza segítségével, valamint addigi bibliográfiáját halála évében közölte a Muzsika folyóirat (1929. Major Ervin). Mily kevés, ami életéről és emberi alakjáról eddig föl jegyeztetett! (Legtöbb a Zenei Szemle 1917-es évfolyamában.)



(Életútjának érdekesebb tényei: horvátországi, horvát származása, ifjúkorában Wagner döntő hatása rá Wagner 1863-i pesti hangversenyén), Liszthez való szoros csatlakozása Wagnerrel való művészi és emberi érintkezése, fúgatanulmányai Münchenben Cornelius Péternél, a kitűnő német dalkomponistánál, ki nagyon megszereti; operáinak balsikere és sok visszautasíttatása, zenekari műveinek nehéz érvényesülése, majd halhatatlan érdemű zeneakadémiai igazgatósága. Idealista volt és objektív, zenei kultúránk ügye töltötte be egész lelkét. Művészi irány és «párt» nem befolyásolta, a tehetséget felkarolta, tűzön-vízen át vitte előre. Bármily idegen volt a romantikus iskola agg mesterének a századunkban bontakozó új magyar zene, sietett a fiatal Bartókot, Kodályt biztosítani zenekultúránk számára, ifjan professzorokká téve őket, mert — hangsúlyozta — látja tehetségüket. Az új zenéről — ha átélni nem is tudta —, de hitte, hogy «lehet» szép (Fodor Gyula, Zenei Szemle, 1917); Mahler Gusztávot, kiért lelkesedett, ő hozta egykor operánk élére.



De a nyárspolgári réteg mindenütt iparkodott elállni az útját. Tartózkodó, begombolkozott, arisztokratikus lénye nem volt ínyére sokaknak: ridegnek tartották. (Hogy romantikus «embergyűlölő» hajlandóság volt benne, tanúsítja ifjúkori naplója, ifjúkori nyitánya Shakespeare  Athéni Timоn-jához, s későbbi szarkasztikus modora.) Ám akik közelebb jutottak hozzá, meleg érző szívre találtak nála (Kern Aurél). Embereinek ügyét szívén hordozta. Beszélik, hogy mikor egyik altisztje életbevágó-dolgának elintézésével valamelyik hivatal késlekedett, azonnal elhajtatott és végére járt embere ügyének illetékes helyen.



Valóban nemzeti kötelessége lenne, a még életben-lévő kortársaknak megörökíteni mindazt, ami emlékük e nagy magyar zeneköltőről él még bennük. Hisszük, hogy idővel az esztétika is felébred és a produktív zenevilág is eleget tesz feladatának.



 



 Mihalovich Ödön. Születése századik évfordulójára."



A ZENE, 1943. 7. szám.


Franz Schmidt • 36822020-09-11 07:37:37

:-))


A nap képe • 22292020-08-10 20:15:12

 



155 évvel ezelőtt, ezen a napon született ALEXANDER GLAZUNOV.



* 



[…] „A hangszerek területén Glazunov gyakorlati tudása felbecsülhetetlen volt. Túl sok szerző számára marad ez a terület „terra incognita”; tudásuk és felfogásuk elméleti, tankönyv ízű, nem gyakorlati. Glazunov például hegedülni tanult, amikor hegedűversenyét írta. El kell ismerni, hogy ez hősi tett volt. Biztosan tudom, hogy Glazunov több fúvós hangszeren is játszott, például klarinéton.



Mindig elmesélem a növendékeimnek a következő történetet. Egyszer Glazunov Angliában járt, saját műveit vezényelte. A brit zenekari tagok kinevették. Barbárnak, tudatlannak és minden effélének tartották. És szabotálni kezdték. Nem tudok rettenetesebbet elképzelni, mint egy olyan zenekart, amelyik a próbák alatt ellenőrizhetetlenné válik. Az ellenségemnek se kívánnám. A kürtös felállt és azt mondta, hogy egy bizonyos hangot nem tud eljátszani, mivelhogy nem lehetséges. A többi játékos melegen támogatta. Mit tettem volna én Glazunov helyében? Nem tudom. Talán kisétáltam volna a próbáról. De Glazunov nem így tett. Csendesen odament a kürtöshöz és megfogta a hangszerét. Az elképedt zenész nem tiltakozott. Glazunov egy ideig készülődött, majd megszólaltatta a kívánt hangot, azt, amiről az angol játékos határozottan állította, hogy nem lehetséges lejátszani.



A zenekar tapsolt, a lázadás megtört és folytatódott a próba. […]

 



(Sosztakovics tanúvallomása)”


A nap képe • 22252020-08-05 07:53:33

«Kleiber Erich szenvedései Budapesten



Szomorú végű riport 3 fejezetben





I. fejezet.



A Zeneakadémia művészszobája. Vége a filharmonikus hangversenynek, odabent a teremben tombolva tapsolnak a Beethoven rajongók, a kiözönlő közönség közt pedig fáradtan, de energikusan tör magának utat egy apró, kopasz emberke: Erich Kleiber, a híres dirigens.



Éltes és kevésbé éltes autogramkérő hölgyek tömege tömörül a művészszoba bejáratánál, visszaverhetetlen blokádot alkotva:



Kleiber becsapja maga mögött az ajtót, hellyel kínál, cigarettára gyújt, aztán idegesen kezd fel-alá sétálni a szűk szobácskában.



— Szóval — mondja — beszéljek magamról, a munkámról? Hát. . . .



Az ajtó azonban kitárul és visszatartozhatatlanul özönlik befelé az autogramcédulákat lobogtató hölgyek serege.



Kleiber kétségbeesve néz rám, — tizenegy óra felé jár az idő — aztán, megadva magát sorsának, csendesen kezet nyújt:



— Tudja mit, holnap reggel kilenckor próbám van az Operában, jöjjön oda, szünet közben majd elbeszélgetünk. . .

 



II. fejezet.



Az Opera színészbe járója. Délelőtt tizenegy óra, Csepke bácsi, a világ legkövérebb portása, kényelmesen pöfékelve mondja:



Most már nemsokára szünet kell, hogy legyen, elég ideje próbálják már odabent a Carment.



Rövid félóra múlva valóban tódulnak kifelé a színészek, egy-két cigaretta-szippantásra. Már jön Kleiber is, akit hárman-négyen kísérnek, beszélgetve, vitatkozva. Amint megpillant, hozzám siet, barátságosan megrázza a kezemet, aztán gyorsan beszélni kezd:



— Szóval folytassuk, ahol tegnap elhagytuk. Hát mit is mondjak még magamról?



Válaszolni már nincs időm, az egyik zenész kottával a kezében fordul Kleiberhez, aki, alighogy felelt a hozzáintézett kérdésre, már ismét két-három új kérdezősködőnek kell, hogy válaszoljon. Néhány perc múlva megszólal a csengő, vége a szünetnek.



Kleiber eldobja cigarettáját, ismét észrevesz, és bocsánatkérő arccal fordul hozzám:



— Tudja mit, egy órára vége a próbának, félkettőkor ebédelek, ha eljön hozzám, ebéd előtt majd elbeszélgetünk. . . .

 



III. fejezet.



Az Eötvös-utca egy csöndes kis palotája. Háromnegyed kettő. Kleiber egy budapesti barátjának lakásában terített asztal várja az illusztris vendéget.



Két óra lesz, aztán negyedhárom és félhárom. A háziasszony zsörtölődik, a szakácsnő kétségbeesett arca is megjelenik egy pillanatra az ajtóban, amikor — háromnegyed háromkor — végre betámolyog a terembe Kleiber.



— Egy kicsit elhúzódott a Carmen-próba, — mondja mentegetőzve.Ez még nem baj, de nagyobb baj, hogy fél hatkor már kezdődik a „Mester dalnokok” próbája.



Amikor észrevesz, egy pillanatra szinte meghökken, de aztán kedvesen, közvetlenül mondja:



— Ne haragudjék, hogy hiába fárasztottam, de hiszen tegnap este és ma délelőtt már úgyis beszélgettünk, sok újat amúgy-sem mondhatnék magamról. Egy cikkre való talán ennyiből is kitelik. . . .  



Szót fogadok Kleibernek: megpróbálom. Bucsuzásul még kérek egy autogramot a Színházi Élet részére, aztán megyek kifelé. Mire az ajtóba érek, Kleiber már elkészült a levessel és a húst sietteti.»



Vasadi Ottó.



SZÍNHÁZI ÉLET, 1926/8. azám


Franz Schmidt • 36552020-08-04 11:09:01

Amikor energiám engedi, nagyon szívesen teszem át magyarra összesítve az általad beírt tanulmány-részeket. A Schmidt Társaság megszűnésével ugyanis egyre kevesebben juthatnak hozzá az ilyen anyagokhoz, amelyek magyarul ráadásul egyáltalán nem érhetők el. A köszönet Téged illet, aki korábban időt és pénzt nem kímélve  beszerezted könyvtáradba e kiadványokat. Nekem is örömet szerez a fordításuk, hiszen Tschulik könyvében – amely ma még mindig a leginformatívabb „dokumentum” F. Schmidt életéről és munkásságáról – az itt meginterjúvolt személyek véleménye, meglátásai – már csak kronológiai okokból sem szerepelnek. Hálásak lehetünk tehát azért, hogy időnként megosztod velünk nem könnyen begyűjtött zeneirodalmi kincseid egy részét.


Franz Schmidt • 36532020-08-04 03:54:20

Előzmény:



3415, 3417, 3418, 3419, 3420, 3422, 3423, 3426, 3428, 3430, 3432, 3433, 3436, 3439, 3440, 3442, 3445, 3454, 3519, 3520. 3534, 3539.



Az Anton DERMOTÁVAL  folyatott beszélgetés magyarul – 2. rész



TANULMÁNYOK FRANZ SCHMIDTRŐL, VIII., 1990



REINER SCHUHENN



FRANZ SCHMIDT ORATÓRIUMI MŰVEI



BESZÉLGETÉS ANTON DERMOTÁVAL



[…]



Ésszerűnek tartja, hogy néhány karmester megköveteli, hogy János szerepét hőstenor énekelje?



Nos, az ősbemutatón ez volt a helyzet; az akkoriban általam sem ismert Gerlach, akinek Münchenben volt szerződése, ezzel a szereppel – ahogy később mesélték –majdnem „megfojtotta” magát. Mert sok dolog, nem minden, első pillantásra oly énekelhetetlen, pl. ez a küzdelem a sárkánnyal, ez teljességgel antiénekeseknek íródott.”  



Ebben Ön annak jelét látja, hogy Schmidt mégis inkább instrumentalista, nem pedig vokalista volt?                                 



Lehetséges, azonban mégis értett a hanghoz, mert a lírai részeket, pl. a gyermek születését, ezt a karácsonyi jelenetet olyan szépen írta meg, hogy az ember ritkán tapasztal meg ennél hálásabb és egyúttal mélységesen vallásos dolgot.



De akadnak benne helyek, ahol erős dramatika dominál, és amelyek pontosan „erre termett” tenort igényelnek, esetemben pedig ez sohasem volt így, ilyesmit még sohasem énekeltem. Ha azonban ma meghallgatom a felvételemet, akkor semmit sem lehet észrevenni, minden olyan könnyedén jön az ajkakról. De jó ideig eltartott, amíg ezt „a torkomban” éreztem.



E mű utolsó felvétele Önnel az, amely Alois Hohstrasser gráci karmesterrel készült.



Önnek mégis a Mitropoulosszal készült felvételt kell megszereznie, amellett, hogy Hochstrasser ezt nagyszerűen csinálta, de fiatalságánál fogva másként, mint a már idősebb Mitropoulos úr, aki ’világkarmester’ volt.



„A mű közönség általi fogadtatásáról:



Bizonyára volt ebben egy kis lokálpatriotizmus; Schmidt, egy osztrák, aztán épp egy ilyen mű egy oratóriumokban szegény korszakban. De oly boldog voltam, hogy ott lehettem az ősbemutatón, akkor is, ha - mint már mondottam – először a kis szereppel, amely azonban nekem irdatlan sokat jelentett.”



Ezt aztán később néha, egy-egy esten a nagy szereppel együtt is elénekeltem. Ez volt a helyzet néhányszor a Musikvereinben, ha pl. valaki hirtelen lemondta a fellépést. Akkor az igazgató csak feltette nekem a kérdést: ’Nem tudod átvenni? Te ezt már oly sokszor énekelted, ez számodra végtére is csak egy kis feladat.’ Igen, igen, mondtam akkor, de ezt elénekelni persze kicsit sok, a nagy szereppel már van dolgom elég. De mindig megegyeztünk, és akkor éppen mindkettőt énekeltem.”



Úgy gondolom, e mű történetében ez nem gyakran fordult elő, esetemben azonban éppen ez volt a helyzet. És egyébként - az oratórium által ösztönözve, a Schmidt-művel foglalkozva - a szimfóniákkal, a kamarazenével, az orgonával is.



A kamarazenében ő számomra egyébként rögtön Reger után következik, hiszen van  bizonyos kapcsolat is, noha Reger még disszonánsabb,  Schmidt pedig alapvetően inkább diatonikus volt. Ellenpontozást azonban mindketten azonos mértékben alkalmaznak.



Számomra persze Schmidttel kapcsolatban bizonyos zárókő volt a Schmidt-Társaságon belüli megtiszteltetés. Ahhoz, hogy az ember Schmidtről közelebbit mondhasson, még több hozzá fűződő, privát kapcsolatra lett volna szükség. Franz Schütz volt az egyik azok közül, akik ebben a helyzetben voltak. Ő valóban Schmidt bensőséges kapcsolata, közeli barátja volt. Schütz nem lakott messze az itteni házamtól, és ott Schmidtnek rendszeres ki-bejárása volt. E kerület itt a vidékies környezetével, amelyben magam is immár 37 éve lakom, bizonyára Schmidt jellemére is hatott, a jó levegő, ez a nyugalom, mindazon dolog, amely a városban nem lenne elérhető. És úgy hiszem, egy kicsit beépítette zenéjébe ezt a bécsi erdő előtt elterülő vidéket – vagy valójában már közvetlenül a bécsi erdőt - hiszen ez rögtön, annak közelében kezdődik. “



Ön azt mondja, hogy zenéjében egy „tájjellegű dokumentum”-ra bukkanhatunk? Milyen erősnek látja magyar hazájának képviseletét a zenében?



„A hétpecsétes könyv”-ből a „Halleluja-kórus” pl. származásának a dokumentuma, de ő később valójában mégis mindig osztráknak tekintette és vallotta magát. Jártam néhányszor Pozsonyban, és ott megtekintettem a szülőházát. Paradox módon az ottani rezsim elkötelezett Schmidt iránt, egyszerűen nem tudja megkerülni, mivel ő már mégis csak klasszikussá vált. És ebben az értelemben látnunk kell, hogy világpolgár volt, járt Magyarországon, Németországban, Ausztriában, a szláv országokban stb., a nemzeti szemléletek fölött állt.



Ön tehát nem kötné Schmidtet túlságosan Magyarországhoz?



Egészen biztosan nem; műveiben természetesen van egy pár folklorisztikus rész, a Notre Dame-ban vagy a Huszárdal-variációkban, ott biztosan. De klasszikus zenéjében nemzetek fölött állóan nemzetközi.



Ismeri azokat az okokat, amelyek „A hétpecsétes könyv” c. műhöz vezettek?



Nem, ezt pontosan nem tudom. Világnézetét tekintve hívő ember volt, erről zenéjében, ismerősökkel való beszélgetésekben ismételten bizonyságot tett,. Röviddel „A hétpecsétes könyv” ősbemutatója előtt Hitler Ausztriába jött, és Schmidtet akkor rá akarták beszélni egy Németországra vonatkozó himnuszra, de a mű befejezetlen maradt. Akkor, még a halála után, szemére vetették, hogy hagyta magát behálózni. De sohasem vetették a szemére azt, hogy vallás vagy egyház által hagyta volna magát „behálózni”, ez két ellentét. Schmidt nem érte meg ezt az új korszakot, már előtte „az örök mezőkre” távozott.”



Végezetül rövid idézet a könyv szerzőjének a megjegyzéséből:



1989. februárjában Dermota professzor megküldte nekem a korábban kinyomtatott beszélgetésnek egy – véleménye szerint - javított változatát.  Ebből a korrigált változatból azonban nagyon sok olyan információ hiányzott, amely a beszélgetés első tervezetében szerepelt.



Bécs, 1989. február 7.



Das Buch mit sieben Siegeln – Dirigent: Alois J. Hochstrasser – Lied: „Gnade sei mit euch und Friede von dem, der da ist” mit Anton Dermota


Franz Schmidt • 36522020-08-03 23:45:24

Schmidt - Das Buch mit sieben Siegeln - Gnade sei mit euch - Anton Dermota - Mitropoulos (1959)


Franz Schmidt • 36512020-08-03 22:41:16

Előzmény:



3415, 3417, 3418, 3419, 3420, 3422, 3423, 3426, 3428, 3430, 3432, 3433, 3436, 3439, 3440, 3442, 3445, 3454, 3519, 3520. 3534, 3539.



Az Anton DERMOTÁVAL  folyatott beszélgetés magyarul – 1. rész



TANULMÁNYOK FRANZ SCHMIDTRŐL, VIII., 1990



REINER SCHUHENN



FRANZ SCHMIDT ORATÓRIUMI MŰVEI



BESZÉLGETÉS ANTON DERMOTÁVAL



„A hétpecsétes könyv”-ről csak annyit tudok elmondani Önnek, hogy a mű – akkor, amikor a helyzet megengedte, hogy az ősbemutatón közreműködőként jelen lehessek - milyen rezonanciát keltett a közönségben, és milyen kritikát kapott.



Természetesen nagyon gyakran énekeltem „A hétpecsétes könyv”-et, különböző karmesterek vezénylete alatt, akik között a csúcspontot bizonyára Mitropoulos jelentette, akinek a mű a  ’kisujjában volt’; még soha életemben nem tapasztaltam olyat, hogy ezt egy karmester ilyen jól és fejből csinálja – páratlan intenzitással és olyan tudással, hogy a próbán ezen felül kívülről tudott minden taktusszámot, anélkül, hogy a partitúrába belenézett volna!



Esetemben a mű érdekében folytatott tevékenység később odáig fokozódott, hogy a Schmidt Társaság tiszteletbeli tagjává váltam, minden bizonnyal azon érdemek elismeréseként, hogy mint volt orgonista, igen intenzíven érdeklődtem a zeneszerző orgonaművei iránt, és azokat orgonámon – amennyire tudtam – magam is lejátszottam. Ily módon Schmidt zenéjével újra és újra kapcsolatba kerültem;…



… másik szenvedélyem az autogramgyűjtés: leveleké, zenei kéziratoké, és sikerült néhányat Schmidtől megszereznem, a „Notre Dame”-ból, egy szimfóniából néhány vázlatot és néhány levelet, a feleségével folytatott levelezést, néhány fotót a nyári környezetéből (Schmidt bőrnadrágban és zergetollal).



Ezek a fotók igencsak ritkák, de megmutatják, hogy erősen „kötődött a földhöz”, a szabadban teljesen természetesen viselkedett, és látjuk, hogy kint, a természetben érezte a legjobban magát.  



Ezt a pódiumon vagy a parketten nem vehettük volna észre ilyen egyértelműen, mivel ő, mint ember, mindig kissé gátlásos is volt. Nem volt kitárulkozó és önmagát – lehetőleg hangos szavakkal – reflektorfénybe helyező ember, inkább csendes és tartózkodó volt.



Arra is emlékszem, hogyan vezették fel a már kétségtelenül súlyos beteg és már hatvanéves embert a pódiumra, hogy köszönetet mondjon „A hétpecsétes könyv” ősbemutatója után, két oldalról támogatva, amire ekkor már rászorult, és ez tulajdonképpen a nyomorúság képe volt. De hatalmas, éljenzéssel kísért sikert aratott! Ő azonban már egy életerejétől megfosztott szerző volt; láttuk rajta, hogy ez már egy hamarosan bekövetkező, örökre szóló búcsú. Ez akkor különösen feltűnő volt.



„A hétpecsétes könyv” próbái előtt még egyszer sem láttam őt. Először tehát csak a próbák révén kerültem kapcsolatba vele. De, mint már említettem, korábban még egyszer sem láttam őt; hiszen sohasem lépett a nyilvánosság elé, kivéve természetesen akkor, ha hangverseny volt, ekkor a közönség soraiban ült, többnyire azonban fent, a Musikverein művészpáholyában. Bennem akkoriban semmi más nem volt, csak óriási tisztelet az ember iránt, aki ilyen művet alkotott.



„Természetesen ezeket az érzéseket, ezt a tiszteletet meg tudtam őrizni a hatalmas szerep tanulmányozása közben, és bár e szerep nem könnyű, eddig számomra ez volt a legnehezebb, úgy, hogy azt gondoltam, remélhetőleg menni fog valahogy, jóllehet ez csak másodlagos szerep* volt. Amikor aztán később átvettem a nagy szerepet**, természetesen még mélyebb betekintést nyertem a mű kvalitásaiba, követelményeibe és nehézségeibe; e szerep tanulmányozásakor aztán napokra bezárult előttem a világ, és gyakran tettem fel magamnak a kérdést, meg kell-e ezt csinálnom, képes vagyok-e megcsinálni.”  



Lírai hangomhoz ez nem volt éppen ideális; azért mondom, mert tudom, hogy ezt időnként hőstenorok énekelték.



*   A szólókvartetten belüli tenorszerepről van szó.


** „János” szerepe


(Folyt. köv.)


Operett, mint színpadi műfaj • 43982020-07-23 19:57:46

124 évvel ezelőtt született Lábass Juci a Pesti Király Színház szubrett primadonnája.



(1896.július 22. – 1932.augusztus 24.)



Eleinte szubretteket játszott, majd operettprimadonnaként mintegy tíz éven át szerepelt hatalmas sikerrel Beöthy különböző színházaiban. Feltűnő szépsége, kellemes hangja, színészi tehetsége a vezető primadonnák közé emelte. Vidéki vendégjátékain prózai szerepeket is megformált. Halálának oka ismeretlen, de többen a túlzott fogyókúráját okolták. Mindössze 36 évet élt.



*



„LÁBASS JUCINÁL



Annyi mindent írtak már a lapok Lábass Juci fellépéséről a Pacsirtában, hogy felkerestük Lábass Jucit otthonában: megtudni, hogyan is történt a gyors beugrás és mik voltak az előzményei.



Lábass Jucit a zongoránál találtuk, énekelt valami kedves dalt.



Vidáman ugrott fel és szívélyes előzékenységgel székkel kínált meg és tolta elébünk a cigarettás ládikát.



A kérdések özöne ellen nevetve védekezett:



— A Színházi Élet akar tőlem megtudni valamit?, a Színházi Élet, aki mindent tud!



Aztán elgondolkozott és mesélni kezdett:

— Bizony igaz, egy kicsit gyorsan ment a dolog.



Talán kezdjük legelőről — vetettük közbe.



Lábass Juci összehúzta a szemöldökét úgy, ahogy az erősen gondolkozó emberek szoktak és elkezdett beszélni:



— Kedd volt, amikor Lázár igazgató tudatott, hogy én játszom a szerepet. Hová szalad ilyenkor legelőször a színésznő?



— Próbára — igyekeztünk kitalálni.



— Dehogy, a szabónőhöznevetett Lábass Juci. Elsiettem Berkovicsnéhoz, megbeszéltük a ruhákat. Ez egy nap. Második nap szerda: szereptanulás és zongora próba Bertha Pistával, a dirigenssel. Ez két nap. Csütörtök, péntek, hétfő, kedd, zenekari próbák, ez hat nap és kedden este már játszottam a szerepet. Kicsit sok munka volt, de-hát nagyon szívesen csináltam.



Nem akartuk zavarni Lábass Jucit, elköszöntünk tőle, és gratuláltunk a gyors sikerhez, amit a Pacsirtában aratott.”



SZÍNHÁZI ÉLET, 1918. 10. szám


Franz Schmidt • 36422020-07-16 05:13:29

 



FRANZ SCHMIDT RITKASÁGOK:



 



Choralvorspiel zu Joseph Haydns „Gott Erhalte”



in Bearbeitung (1933) für Orgel, 4 Trompeten,



4 Hörner, 3 Posaunen, Basstuba und Pauken



 



Fuga Solemnis (1937) für Orgel, 6 Trompeten,



6 Hörner, 3 Posaunen, Tuba, Pauken, Tamtam



 



„Kőnigsfanfaren” aus der Oper „Fredigundis”



in Bearbeitung (1925) Für Orgel, 6 Trompeten,



4 Hörner, 3 Posaunen, Kontrabasstuba, Pauken



 



Peter PLANYAVSKY (Orgel)



Trompeterchor der Stadt Wien/Ingrun Fussenegger



Livemitschnitt vom 13.10.1989 an der Franz Schmidt



Orgel der Pfarrkirche St.Augustin zu Perchtoldsdorf.



 



Élő adás felvétele.



 


Zenetörténet • 2892020-07-11 10:00:06

Aki a jazzt hangversenyképessé tette.



A New Yorkban elhunyt George Gershwin emlékére 



(1898.IX.26-1937.VII.11.)

 



A napokban New Yorkban elhunyt 39-ik életévében George Gershwin zeneszerző.



Gershwin a zene történetében úgy fog szerepelni, mint aki a jazzmuzsikát hangversenyképessé tette. Gershwin New Yorkban született s szüleinek semmiféle tehetségük a zenéhez nem volt. Ő maga azonban már 21 esztendős korában nevet szerzett a dalszerzés terén és „S w a n e e” című chansonja gyorsan népszerű lett. Ez a dal közel 100.000 dollárt jövedelmezett neki.



Ez-után a siker után meghívásokat kapott színpadi zene írására s csakhamar a Broadway leghíresebb komponistái közé tartozott. Igazi hírnevét azonban jazzszimfóniájával — „Rhapsody in Blue” — alapította meg. A világ valamennyi hangversenytermében diadallal játszották.



Gershwin az utóbbi években Fred Astaire és Ginger Rogers számára komponált különböző táncdarabokat. 1932-ben megkapta a Pulitzer-dijat.



Gershwin működése mindenesetre érdekes fejezete a zenetörténetnek, mert ő volt az első, aki a tánchelyiségek zenéjét át merte ültetni a hangversenytermekbe.



MAGYARSÁG, 1937.VII.24. (18/166)


Franz Schmidt • 36352020-07-07 18:00:31

Előzmény:



3544, 3546, 3549, 3556-3557, 3559, 3561-3563, 3565-3567, 3572, 3579, 3587-3589, 3594, 3596, 3598-3599, 3603, 3605



A Josef DICHLERREL folyatott beszélgetés magyarul – 2. rész



TANULMÁNYOK FRANZ SCHMIDTRŐL, VIII., 1990



REINER SCHUHENN



FRANZ SCHMIDT ORATÓRIUMI MŰVEI



BESZÉLGETÉS JOSEF DICHLERREL



[…]



A tizenkét fokú technikát zsákutcának tartja?



Ezt nem tudom megítélni; Schönberg zseniális ember volt, az op. 11 előtti művek is zseniálisak. Különben azonban Schmidttel együtt azt tartom, hogy az atonalitás és a muzikalitás összeegyeztethetetlen. Ez az új technika természetesen hallatlanul praktikus volt, mert, ha már egyszer megvan egy sor és az összes inverzió stb., az ember természetesen egyre tovább komponálhat.



A tanításban más zenészeket is állított példaképül?



Igen, természetesen. Én például megkértem, hogy nevezzen meg egy könyvet a hangszerelést illetően. Ő pedig azt mondta nekem, hogy a legjobb egy bérlet a filharmonikusokhoz, alapos felkészüléssel. Ebben igaza van!



Raimund Weißensteiner a „A hétpecsétes könyv” egyik lehetséges „kezdeményezői” közé számít, legalább is ő ezt állítja saját önéletrajzában. Lehetségesnek tartana ehhez az oratóriumhoz még egyéb ösztönző erőket is?



Hát, ez valahogy így van, mivel minden zeneszerző azt gondolja magában, hogy szeretnék szimfóniákat írni, egy hegedűversenyt vagy zongoraversenyt, szeretnék írni egy oratóriumot, stb. Ez a dologhoz úgymond hozzátartozik. Ezt minden nagy zeneszerző megtette, és éppen ez késztette Schmidtet arra, hogy művet írjon ehhez a nagy szereposztáshoz. De nem hiszem, hogy az ötlet csak Weißensteinertől eredeztethető.



„A hétpecsétes könyvben” igen terjedelmes orgona-közjátékok fordulnak elő. Gondolja, hogy ebben Franz Schütznek mérvadó szerepe volt?



Nagyon is lehetséges. Schmidtet nagyon érdekelte az orgona, maga is nagyon jól játszott rajta, és nagyon sok művet írt orgonára és Schütz számára.



Hasonlítható-e Schmidt és Schütz viszonya a Reger és Straube közöttihez?



Ezt nem tudom pontosan. De hiszen Schmidt nem vonakodott írni, ha megrendelést kellett teljesítenie. Gondoljon csak a Wittgensteinnek készült irodalom egészére. Hiszen minden rendelésre történt. Schmidt sem tette ezt természetesen anélkül, hogy ne vetett volna egy oldalpillantást a pénzre, ebben ugyanis nincs semmi rossz. Hiszen Richard Strauss is ezt tette.



„A Beethoven-variációkért kapott honorárium egy régóta dédelgetett vágy megvalósítását hozta reális közelségbe: egy saját házét vidéken …. A wittgensteini összeg erre elegendő lett volna …” (Alfred Jirasek: „Erinnerungen an Franz Schmidt”, Graz 1975)



Dorothea Schmidt-Jirasek asszony megjegyzése: „Egy levélben az özvegy Margarete Schmidt panaszkodik a házvásárlásból keletkezett adósságok hosszú ideig tartó törlesztésére; a Wittgensteintől származó honorárium tehát a finanszírozáshoz messze nem volt elegendő.”



Voltak Schmidtnek zenei példaképei?



Nem tudom pontosan, mindenesetre stílusa sohasem volt epigonális, Mint ahogyan már mondtam Önnek, az ember azonnal felismeri Schmidt stílusát, akkor is, ha nem tudja megmondani, miért.



Ön hogyan jellemezné Schmidtet?



Nagyon nyugodt, barátságos volt, de egyúttal cinikussá is tudott válni. Hihetetlenül gyors felfogásával is azonnal mély benyomást keltett.



Miért játsszák ma Schmidt zenéjét oly keveset, túlságosan nehéz?



Nem, ezt nem gondolom. Egyfajta sznobizmus van szó. Schmidt némileg két front között áll: Az atonális zeneszerzők számára túl „maradi”, másfelől pedig a normál közönség számára mégis túl modern volt, és ma is az, túl nehezen érthető. Azt hiszem, ez változni fog.



Van még ma valaki, aki továbbvitte Schmidt stílusát?



Leginkább talán még Alfred Uhl, noha nem hangzik úgy, mint Schmidt, de tonalitásban mégis az ő nyomdokain halad. Tovább építi a Schmidti vonalat; hiszen Uhl is hallatlanul tehetséges ember. Weißensteiner zenéjének azonban kevesebb köze van Schmidthez. 



Van Schmidt szerzeményeiben valami fejlődésféle?



Olyan fejlődés, mint pl. Beethovennél? Ha az ember ezt így érti, akkor meg kell mondanom, e fejlődés nem olyan erős. Mert, ha az ember mindig valami modernről vagy komplikáltról beszél, úgy a Negyedik kevésbé komplikált, mint a Második. A vonósnégyesnél ez a fejlődés még inkább megvan, az első kvartett még nagyon a 19. századi romantikában gyökeredzik, a második attól már sokkal távolabb áll.



Hogyan kerülhetett sor olyan műre, mint a „Deutsche Auferstehung” (Német feltámadás)?



Lehetséges, hogy ehhez Schütznek volt köze, hiszen ő a párt tagja volt. Schmidt mindenesetre teljesen apolitikus volt. Széles baráti körében ugyanis nagyon sok zsidó volt. Schmidt e tekintetben talán még kissé megalkuvó is volt, hasonlóan ahhoz, mint amikor Wittgenstein kijelentette, „fizetek Önnek egy villát Perchtoldsdorfban, ha Ön szép zenét csinál nekem”. De hiszen ebben sincs semmi rossz, ez a dolog teljesen politikamentes volt; a pénz Richard Straussnak sem volt ellenére. A bécsi ember mindig úgy gondolja, hogy zseni csak az, aki éhen hal! „Schubert, ő zseni volt, a szegény ördög”; és ha egyikük pénzt kap – úgy, ahogy Strauss kapott nem keveset a Rózsalovagért – akkor az már gyanús.



Van Schmidtnél, a zenéjében valami tipikusan magyar vagy éppen osztrák?



Hát különösen magyaros vagy osztrákos-e Brahms avagy Beethoven? Úgy vélem, ez a dolog nemzetközi. Itt Schubert mégis csak osztrákosabb, mint Beethoven. Én magam osztrák vagyok, és teljesen helytállónak találom, ha azt mondják, „Ausztria a zene országa”. Schmidtet sehol másutt nem tudnám elképzelni.



A bécsi ember nagyon konzervatív. A koncerten Berget, Schönberget vagy Webernt avagy még a Filharmonikusokat szólaltatták meg, akik vonakodtak attól, hogy új zenét adjanak elő, vagy akik maguk közé nőt a mai napig sem engednek be: Miért, ha az jobb?



A zongoratanítás többnyire egyedi oktatás volt, de azt ajánlották nekünk, hogy más zongoraórákat is látogassunk, ugyanis a kollégáktól is tanulunk, hiszen önmagunk nem tudunk mindent lejátszani.



A tanítás mindig úgy zajlott le, hogy minden diák jelen volt, többnyire tizenhatan, húszan. Az egyik aztán előadta az új darabját, majd Schmidt beszélt róla. Ez sem volt soha úgy, mint Marxnál, aki mindig azt akarta, hogy úgy írjunk, ahogyan ő. Schmidt mindent tudott, csak atonalitást oktatni nem. És ha a körülmények megengedték, az új darabot azonnal előadatta: „Hozzunk tüstént egy csellót, egy brácsát, stb. …”


Franz Schmidt • 36342020-07-07 17:45:34

Előzmény:



3544, 3546, 3549, 3556-3557, 3559, 3561-3563, 3565-3567, 3572, 3579, 3587-3589, 3594, 3596, 3598-3599, 3603, 3605



A Josef DICHLERREL folyatott beszélgetés magyarul – 1. rész



TANULMÁNYOK FRANZ SCHMIDTRŐL, VIII., 1990



REINER SCHUHENN



FRANZ SCHMIDT ORATÓRIUMI MŰVEI



BESZÉLGETÉS JOSEF DICHLERREL



1936-ban léptem be Schmidtnél a zeneszerzés osztályba; Schmidtnél tehát nem volt részem sem zongora-, sem elméletoktatásban. Elméletet Stohrnál tanultam. Amikor aztán Schmidt megbetegedett, valamennyi tanítványa Josef Marxhoz ment át. Egyébként ő is igen jelentős ember volt. Jóllehet, nem volt olyan, mint Schmidt, de hallatlanul művelt és intelligens volt más területeken is, elsősorban az orvostudomány és a fizika terén. Zongoraoktatásban Kerschbaumernél részesültem.



Mi jellemezte Schmidtet a tanításban?



Az ember azt tehette, amit akart. Csak, ha valaki atonálisan komponált, akkor  közölte, hogy nem érti. Egyszer azt is mondta: „Számomra a két fogalom, az atonalitás és a muzikalitás összeegyeztethetetlen.”



Tanárként szigorú vagy akadékoskodó volt?



Nem, egyáltalán nem, lejátszottuk neki a feladatokat, és ő elmondta, hogy ezt vagy azt még jobban is tudnánk csinálni. De nem szigorúan. “Kérem, ahogyan Ön óhajtja, ha Ön ezt az akkordot szívesen hallja, és ott akarja, akkor írja azt.”



Mert a zeneszerzést az ember tulajdonképpen nem tudja megtanulni. Az óra után távoztunk, és magunkban azt mondtuk, igen, most zenét fogok szerezni. Ennyire lelkesedővé tett minket a zene iránt.



Életemben sohasem ismertem meg nála nagyobb muzsikust. És micsoda felfogóképességgel és emlékezettel rendelkezett! Hiszen gyakran adott zongoraesetet – anélkül, hogy valamit is gyakorolt volna. Azok az emberek, akik a házban, nála laktak, ők mondták, hogy egyáltalán nem  gyakorolt. [1]. És csellón is fantasztikusan játszott.



Schmidtet Ön inkább zongoraművészként vagy csellistaként sorolná be?  



Zeneszerzőként.



Létezik tipikusan Schmidt-stílus?                                             



De még mennyire! Egy pár másodperc elteltével kijelentjük: Ez Schmidt. Az első pillanatban talán nem tudjuk megmondani, miért; nemcsak egyetlen akkord az, amelyen felismerjük, de tudjuk, ez Schmidt, az ő kézírása.



Hogyan látja Ön Schmidt zeneszerzési stílusát Max Regeréhez viszonyítva?



Jóllehet, vannak hasonlóságok, de Reger mégis csak egészen más. Reger sokkal intellektuálisabb, gondoljon csak a sok fúgára. Schmidt egyszer azt mondta: „Ha valakinek semmi sem jut az eszébe, akkor írjon egy fúgát, az mindig sikerül.“



Beszélt Schmidt tanítás közben a saját műveiről?



Nem, soha!



Schmidt a Schönberg korszakban konzerativista?



No, igen, így mondják. De egy ideig úgy volt, hogy azt, aki nem atonálisan komponált, konzervatívnak és retrográdnak minősítették. Nézetem szerint azonban ez nem helyes. Így áll a dolog Schönberggel és Hauerrel is. Schönberg azonban állította, hogy találmányával monopóliuma van. Ez tényszerűen nem igaz. Van Liszttől, az ócsárolt Liszttől egy Bagatell. A pontos címe: „Bagatelle sans Tonalité” [2], amely szó szerint „atonalitás”-t jelent. Nem tudom, ismerte-e Schönberg ezt a darabot, azt hiszem, igen, mert Schönberg szinte mindent ismert. De képzelje el azt az esetet, hogy Armstrong, az első ember a Holdon, megérkezik, és ott talál egy táblát a következő szöveggel és aláírással: „Üdvözlöm! Franz Liszt”. Mit tud csinálni? Vagy jelenti a dolgot, vagy eltűnteti a táblát! Schönberg még a világon sem volt, amikor Liszt ezt a  művét komponálta. Ha tehát létezne egy szabadalom, úgy az Liszté, nem pedig Haueré vagy Schönbergé lenne.



----------------------------------------------



[1] Ezek az állítások arra az időre vonatkoznak, amikor Schmidt még nem Perchtoldsdorfban lakott.



[2] Hangnem nélküli bagatell



(Folyt. köv.)


Franz Schmidt • 36312020-07-03 13:19:37

:-) Nagyszerű zene, kiváló előadóval!


Georg Phillip Telemann (1681 - 1767) • 2192020-06-25 15:23:36

Dehogy bánom! Ezt is köszönöm!



Valóban remek!!! :-)


Georg Phillip Telemann (1681 - 1767) • 2172020-06-25 12:46:02

Köszönöm!


Georg Phillip Telemann (1681 - 1767) • 2152020-06-25 10:13:09

Georg Philipp Telemann, a XVIII. század egyik legjelentősebb német muzsikusa, Bach kortársa és barátja, sosem tartozott a favorizált preklasszikus mesterek közé, ha teljesen el sem feledték, mint egyik-másik kevésbé szerencsés kortársát. A zenészekben ugyan mindig volt egy kis fenntartás iránta, hisz igen sokat és változó színvonalon alkotott.


Georg Phillip Telemann (1681 - 1767) • 2142020-06-25 10:04:25

253 évvel ezelőtt hunyt el Hamburgban a barokk muzsika egyik nagy mestere;



Georg Philipp TELEMANN (1681-1767)


Kinek tetszik Rimszkij-Korszakov ? • 502020-06-21 10:58:48


Kinek tetszik Rimszkij-Korszakov ? • 492020-06-21 10:55:57

RIMSZKIJ-KORSZAKOVRA EMLÉKEZVE, HALÁLÁNAK ÉVFORDULÓJÁN (1908.VI.21.)

 



Rimszkij-Korszakov és az orosz zene.



A Pétervárott nemrég elhunyt Nyikolaj Rimszkij-Korszakov (1844.II.18.-1908.VI.21.) egyike volt annak az öt orosz muzsikusnak, akik a hatvanas években az orosz nemzeti zene megteremtésén fáradoztak. Köztük kétségkívül Rimszkij-Korszakov volt a legfinomabb művész. Az orosz opera 14 nagy művet köszönhet neki, melyek közül a „Szadko” lett a leghíresebb. Operái közül, melyek jellegzetesen orosz karakterűek, egyet sem adtak elő a német színpadokon. Az „ötök társaságáénak” kívüle Borogyin és Muszorgszkij voltak legkiválóbb tagjai. A társaság irányának ma már számos követője van, akik bár technikai ügyességben megközelítik mestereiket, eredetiség dolgában mégis elmaradnak tőlük. Közülük ismertebbek a rafináltan technikázott Glazunov, a pétervári konzervatórium igazgatója, a fiatalon meghalt Kalinnyikov, ki erős, friss szimfóniáiról híres, Arenszkij, Ljadov, Grecsanyinov, akik csaknem mind Rimszkij-Korszakov tanítványai voltak.



Rimszkij-Korszakovot külföldön csaknem kizárólag szimfonikus zene-költeménye, „Seherezade" révén ismerték, mely egyike a legkiválóbb orchester-daraboknak. Művészetének alapja az orosz népdalban rejlett, melynek a legeredetibb, szellemes módon való földolgozásához kitűnően értett.



Rimszkij-Korszakov hatvannégy évet élt.



NÉPSZAVA, 1908.IX.23.


Szkrjabin • 5472020-05-28 09:11:23

Scriabin: Piano Concerto in F sharp minor, Op. 20, etc.



Anatol Ugorski (piano), Chicago Symphony Orchestra, Pierre Boulez



DG CD felvételen


Jules Massenet ! Ki ismeri ? • 3112020-05-12 06:50:04

A 178 éve született Massenet emlékére



 



„Párisi tárca.

 



Massenet «Le Mage»



A párisi nagyopera utolsó premierje nagy sikert szerzett az opera igazgatóságának, mert a kiállítás valóban fényes és rendkívüli; de csak kevés dicsőséget juttat Massenet-nek és Richepin-nek, mert sem a szöveg nem eléggé drámai, sem a zene nem eléggé eredeti.



A költő és zeneszerző Ázsia távoli vidékére röpítettek bennünket és a regékben gazdag őskor egyik rejtélyes hősét mutatták be. A hajdani Baktriát tették a cselekmény színhelyévé és szebb Baktriát a legcsapongóbb képzelet sem tudna maga elé varázsolni. A régi és igazi Baktria bizonyára távolról sem volt olyan szép és elbűvölő, mint a milyennek a nagyopera deszkáin tüntették föl.



Ha a szépművészetek minisztere az opera igazgatósági kérdés eldöntését attól tenné függővé, hogy a ki a legszebb Baktriát tudja színre hozni, az lesz a jövendőbeli nyertes, úgy Guillard és Ritt urak bizonyára nagy könnyűséggel legyőznék vetélytársaikat. Guillardnak különben e-nélkül is igen jól állnak az ügyei.



«Le Mage», (A mágus) egy varázsütésre megváltoztatta a helyzetet. Így tett ő hajdanában is, több ezer évvel ezelőtt, mert ez a mágus senki más, mint Zoroaster, vagy amint Richepin elnevezte: Zarastra, a vitéz iráni tábornok. Megmaradok e kifejezésnél, mert a szerzők is nagyon modern köpenybe bujtatták hősüket.



Az iráni tábornok kemény csatában legyőzte a turániakat és szétvervén hadaikat, zsákmányul ejtette táborukat és foglyává tette szép királynőjüket: Anahitát.



Csakhogy a győzőből ezúttal is legyőzött lett, mint annyi sokszor, mikor szépasszonnyal harcol a férfi. A diadalmas Zoroaster rabja lett a turáni királynő szívének, s mialatt a hadi foglyok gyászdalokat énekelnek, Zoroaster szerelmi vallomásokat tesz a fogoly királynénak. Anahita eleinte kosarat ad a szerelmes ellenségnek, de midőn Zoroaster esküt tesz arra, hogy csak azért viselt ellene háborút, hogy dicsőségre téve szert, fölemelkedhessék a királynő trónusáig; Anahita megbocsát a diadalmas győzőnek és kész a nejévé lenni.



Zoroaster ekkor nagy örömében átengedi az összes zsákmányt királyának s a maga számára csak szíve választottját kéri tőle. A király beleegyezik és Zoroaster most már boldog házasságra léphetne Anahitával, ha Varedha, a djahi papnő, ki az érzékiség istennőjét szolgálja, nem tárná fel Zoroaster előtt, hogy ő mennyire szereti.



Zoroaster azonban nem akar erről tudni és eltaszítja magától. Varedha ekkor, az atyja tanácsára, azzal a cselfogással él, hogy azt hazudja: Zoroaster az ő jegyese, aki megígérte neki a házasságot. Igazi amerikai cselfogás.



Az iráni papok szintén hamis esküt tesznek amellett, hogy Varedha igazat állít. Iránia királya már most nem engedheti meg Zoroasternek a kért házasságot s Anahita is elfordul tőle. Zoroaster, átkozva Varedhát, a királyt és a maga kegyetlen sorsát, a pusztaságba menekül.



A harmadik felvonásban a szent hegyen találkozunk vele, hol egész lelkesedéssel szentelte magát Aurának, ki a tűz istene és Mazzdának, ki az igazság istene. Körülötte vannak tanítványai, kik szent áhítattal hallgatják tanait.



A tanítványok elvégezve szent énekeiket, egymásután vonulnak el, s ő magára marad, de nem sokáig, mert megérkezik hozzá Varedha s megújítja előtte szerelmi vallomásait. De a mágus állhatatos marad, és újra elutasítja magától az érzékiség papnőjét. E női kísértés változatos formában majd minden vallásalapító életében előfordul.



A negyedik felvonás az érzékiség istennőjének ünnepe, melyet nagy balett nyit meg és a király lakodalmi pompája fejez be. Az iráni király ugyanis maga szintén szépnek találta a fogoly királynőt és azt a vele való egybekelésre kényszeríti. De a kényszer sohasem volt jó házasságszerző. Anahita vonakodik, mert ő csak Zoroastert szereti. A győztes király azonban, annak dacára is megtartja esküvőjét és papjai végrehajtják a templomi szertartást. De nem hoz rá szerencsét ez erőszakos ténye, mert Anahita hű turáni alattvalói ez alatt újra föllázadtak, felgyújtják a templomot és kiszabadítják Anahitát.



Az ötödik felvonás a leégett templom romjait tárja elénk. Minden összedőlt, minden csak rom. Csupán az élv szobra maradt épen. A földet holtak és élők takarják. Utóbbiak közt van Varedha is.



Zoroaster a pusztulás színhelyére érkezik. Ott hagyta a szent hegyet, mert Varedhának ama bosszútól sugalt szavai, hogy Anahita férjhez megy az iráni királyhoz, nem hagyták őt nyugodni. A mágus is, bárha csak istenének akart élni, mégis érzékkel és érzékeny szívvel bíró ember maradt, kire az Anahita elvesztése nagy fájdalmat mért. A templom romjai közt találja meg előbbi aráját, kivel remek szerelmi duóban biztosítják egymást érzelmük változhatatlanságáról. De a bosszús Varedha nem nézheti közönyös szemmel vetélytársnőjének e diadalát és az épen maradt élvbálványhoz esedez, hogy pusztítsa el Zoroastert és kedvesét. Istennője meghallgatja kérését, a lángok újra fellobbannak és emésztéssel fenyegetik a szerelemtől ittas párt. Ámde Zoroaster ekkor Amura Zarastahoz fohászkodik, hogy ha igazán szereti Mágusát, mutassa meg ezúttal s mentse meg őket. A jóság istene el is oltja a tüzet, az élv és gonoszság istennőjének szobra földre dől és Varedhát is maga alá temeti.



A jó ekképp diadalmaskodik a gonosz fölött.



Ez a «Mage» cselekményének rövid foglalatja és erkölcsi tétele.



Massenet e librettóban inkább a színek, mint a szenvedélyek elemeit találta meg. És ezért az egész opera a dekoratív hatásnak van szánva.



Massenet leginkább a mélyebb szenvedélyek kifejezéseiben szokott kitűnni, főleg pedig azokban, melyek közel járnak a rejtélyességhez. A «Herodias» és a «Maria-Magdalena» szerzője még az «Esclarmonde» varázslónő brutális vágyait is lángoló színekkel volt képes festeni, de a «Mágus» szerelme meglehetősen hidegen hagyta múzsáját. Nem is csoda, midőn a szöveg-költő olyan hálátlan helyzeteket nyújt. Például Varedha három felvonáson át hever a Zoroaster lábai előtt, aki visszataszítja őt minden megindulás, a szánalomnak minden legkisebb árnyéka nélkül. Massenet iparkodott ugyan tüzet gyújtani a szerencsétlen djahii papnő lényébe, de ez a mesterséges tűz hamar kialudt, mert Zoroastertől nem kapott táplálékot.



Minthogy pedig a Mágus egész cselekménye a Zoroaster-Anahita pár által képviselt Mazzda, azaz a jónak istene és az Amru-Varedha által képviselt Ariman, azaz a rossznak istene közti viadalon fordul meg; nem marad számunkra egyéb, mint állandóan megvetni a szép Varedhát, noha gyakran inkább a szánalom s néha az emberi részvét érzetét kelti föl bennünk.



Ez a lélektani ellenmondás nagyban megzavarja a néző gondolatát, s ezt az érzelmi diszharmóniát a Massenet legszebb akkordjai sem képesek ellensúlyozni.



Múzsája akkor sem képes a helyzet nehézségeit legyőzni, midőn Wagner Richardhoz közeledik. Sőt mennél inkább elwagneriasodik, annál véknyabb értékűvé lesz zenei tartalma.



Legszebb részei a kompozíciónak éppen azok, melyek a Massenet sajátos ihletének közvetlen és eredeti termékei. Ez az ihlet legszebben érvényesül a nemes szenvedélyek kitörését jelző helyzetekben, vagyis valahányszor Zoroastert és Anahitát együtt szólaltatja meg.



Leghatásosabbak: az első felvonásban a végső duója, a negyedikben a templomi jelenet és az ötödikben a füstölgő templomromok közti jelenet, midőn Anahita végre a Zoroasteré lesz. A partitúránál bizonyára ez a három duó a legbecsesebb része. S valószínű, hogy éppen ezek kerültek legkevesebb fáradságába, mert e duók egészen a maga szellemének közvetlen termékei. A többi részekben is van mit bámulni, de nem az eszmék eredetisége és nagysága, hanem a harmónia törvényeinek tudása és a kombinációk alapos ismerete végett. A zenei tudományt és tisztult ízlést bámuljuk tehát bennük; de ezek a tiszteletreméltó tulajdonok nem képesek az eredetiség hiányát pótolni s egészében véve a «Mágus» is olyan mű, melyből a zenészek tanulhatnak eleget, de a hallgatók nincsenek tőle elragadtatva eléggé.

Érdekes mű azonban mindenesetre. […]”



PESTI NAPLÓ, 1912.VIII.14. (63. Évfolyam, 191. szám)



*



A korabeli kritika teljes mértékben helytálló. Nem tartozik Massenet legjobb művei közé. De érdemes meghallgatni (aki szereti Massenet operáit), mert helyenként élvezetes dallamokat is hallhatunk. (Megj., A.)



Jules Massenet: Le Mage (1891) – Phil's Opera World



*



 



Massenet új operája.



Massenet Normandiának egy festői falujában Pourvilleben dolgozik új operáján, melynek címe «Le Mage». Egy kis szobában dolgozik naponta több órán át, a melynek ablakán a friss tengeri levegő behatol. A mester, ki különben a komponálásnál zongorát sohasem használ, annyira előrehaladt munkájában, hogy az új opera a legközelebbi télen valószínűleg be lesz fejezve. (NEMZET, 1889.VIII.3. /8. Évfolyam, 2488. szám)



*



 



 



 



 


Zenetörténet • 2862020-05-01 09:10:19



"HACSATURJAN EMLÉKÉRE



(1903.VI.6. – 1978.V.1.)





Halálhírét először a rádió közölte. Majd a napilapok röviden említést tettek legismertebb műveiről, felsoroltak néhány lexikális adatot, tehát a szokás, az illem, a kegyelet szabályai szerint megemlékeztek az eltávozottról.



Az élet kegyes ajándékának tartom, hogy a száraz adatok takarta embert — Aram Iljics Hacsaturjant — személyesen ismerhettem és sok-sok órát tölthettem társaságában. Megtisztelt azzal, hogy elmondta gondolatait a művészetről, az életről, a háborúról, a békéről. . .



Egy alkalommal a Szovjet Zeneszerzők Szövetségében hosszan tárgyaltunk, amikor felállt és javasolta, sétáljunk egyet és így beszélgessünk tovább. Néhány lépés és a Gorkij utcában voltunk. A beszélgetésből semmi sem lett, mert a többmilliós metropolis forgatagában lépten-nyomon felismerték, nagy tisztelettel, szívélyesen köszöntötték. Egy apa feléje intett, s láthatóan azt mondta a kisfiának: „nézd, ott jön Hacsaturjan.” Aram Iljics odament hozzájuk, nagy komolyan kezet fogott a kicsivel és megemelte előtte a kalapját.



Más alkalommal magával vitt a Nagy Színházba a Spartacus előadására. Amikor beléptünk a nézőtérre, a zsúfolt színház közönsége tapsviharba tört ki. s felállva ünnepelte a zeneszerzőt.



A jereváni opera a Gajane felújításával emlékezett meg 70. születésnapjáról. Személyesen láthattam, hogy a díszelőadás közönsége milyen megható kedvességgel, a déli emberek felfokozott hevületével, virágerdővel köszöntötte Örményország nagy szülöttjét.



Magnetofonszalagon őrzöm néhány gondolatát:

— Amikor Sibeliust, a finn zeneszerző-patriarchát kilencvenedik születésnapján köszöntöttük, s elbeszélgettünk vele, egyszer csak ezt mondta: van zeneszerző, aki az agyával komponál, van, aki a lábával, de sokan vagyunk, akik a szívünkkel. ... — én is Sibelius követője vagyok.



— Azt hiszem, minden zeneszerzőnek meg kell dolgoznia a maga egyéni stílusáért. Az a művészet, az a zene, amelyik nem egyéni és karakterisztikus, szerintem elmúlik, elpusztul. Csak az marad meg, ami eredeti és friss. En, ha komponálok, ezekre nem gondolok tudatosan, de csak azt írom le, amit sajátomnak érzek.



Zeneszerző-növendékeiről nagy szeretettel beszélt. Ö maga mindvégig hű maradt saját stílusához, de a növendékek egyéni stílusát hagyta szabadon fejlődni. Szenvedélyesen bizonygatta tanítványainak, hogy csak annak a zenének van létjogosultsága, amelyet a közönség megért, befogad.



Mély megindultsággal, könnyes szemmel emlékezett a második világháború éveire, az áldozatokra. Amikor felkértem, hogy a hősök emlékére írjon kantátát a Magyar Néphadsereg Művészegyüttese részére, elvállalta. De a munka igen lassan, vontatottan haladt; akkor már nagybeteg volt.



Utoljára akkor láttam, amikor súlyos műtét után — kórházi betegágyát is otthagyva — autón kihozatta magát a Szovjet Zeneszerzők Szövetségébe, és átadta a kész partitúrát a következő ajánlással:



— ... Kantátámat mindazoknak ajánlom, akik átélték a háború iszonyatát. Jóllehet, már több mint 30 év telt el a háború óta, mégis mindannyian emlékezünk arra a tragédiára, amelyet a föld népei szenvedtek el a nagy világégésben. Szeretném, ha soha ilyen szörnyűséget nem kellene még-egyszer megélni.



Ezzel a kantátával emlékezem azokra a hősökre, akik életüket áldozták a világ békéjéért, azért, hogy ma az emberek élhessenek, alkothassanak és boldogok lehessenek.



Halálával nagy művész, nagy idők tanúja, egy felejthetetlen ember távozott el közülünk."

 



Görgei György



MUZSIKA, 1978.VII.1. (21. Évfolyam, 7. szám)



Aram Hacsaturjan* & Garai Gábor / Szervánszky Endre* - Hősök ...



Hősök emlékezete - Örök dicsőség a hősöknek


A nap képe • 22082020-04-30 08:52:06

LEHÁR FERENCRE EMLÉKEZVE, SZÜLETÉSÉNEK SZÁZÖTVENEDIK ÉVFORDULÓJÁN



 



EGY RÉGI ÚJSÁGCIKKET IDÉZVE …



 



... vezényel Lehár



 



Egész világ ünnepli a 70 éves Lehár Ferencet. Hogyne, hiszen nevének csengése igaz valuta maradt az elmúlt negyedszázad világdúlása, társadalmi, gazdasági, erkölcsi és művészi evolúciója közepette is.



Magyarországi ünnepeltetésének sorában kimagasló esemény lesz az a hangverseny, amelyet hétfőn este a Kormányzó Úr Őfőméltóságának legfőbb védnöksége alatt rendez a Közgazdasági Egyetem Ifjúsági Segítő Egyesülete a Pesti Vigadóban.



A hangverseny nevezetessége — azon-kívül, hogy a több mint 2 órás műsoron Zilahy Irén, Dorita Boneva, Tamás Ilonka, Laurisin Lajos, Udvardy Tibor, az Operaház kórusa és a Budapesti Hangverseny Zenekar szerepelnek — az, hogy a hangversenyt maga az ünnepelt vezényli. A hangverseny jövedelme kettős jótékony célt szolgál: a Segítő Egyesület segélyalapját és a magyar árvízkárosultak felsegélyezését.



E hangverseny főpróbáján, szombaton délelőtt alkalmunk volt a Mestert megfigyelni, akiről mindenekelőtt első benyomásunk az, hogy a jubileum évszámában legalább két évtizednyi tévedés van. Hajának dere inkább a tisztelet érzését, mint korának gondolatát kelti a szemlélőben.



Kiváló operaénekesnőnk, Dorita Boneva, a berlini operaház tagja, aki jelenleg Hamburgban vendégszerepei a „Cigánybáró”-ban, tíz előadást mondott le azért, hogy itthon Lehárral együtt szerepelhessen ezen a műsoron. Hálából teszi ezt, mert a „Carmen,” „Pillangókisasszony” és egyéb nagy szerepei mellett átütő nagy sikert arat a „Víg özvegy” címszerepében. Külön kell megemlítenünk, hogy Dorita Boneva sok babért szerez külföldön a magyar művészetnek, mert bolgár hangzású neve mellett mindenütt magyar voltát hangsúlyozza.



Már vége van a hosszú főpróbának, a zenekar összecsomagolt és elment, de Lehár nem megy be pihenni a művészszobába.



— Nem fázik, Mester? — kérdezi Dorita Boneva.



— Nem fázhatom, mikor ilyen tüzes szemeket látok. Ilyen temperamentummal képzelem el a Frasquita ideális alakítóját — mondja a csillogó szemű Lehár Ferenc, aki nagy szeretettel és hazafiúi honvággyal jött Budapestre, hogy segítsen a szegény-sorsú, magyar egyetemi hallgatókon és a sokat szenvedett árvízkárosultakon.



— Most jobb színben van, Mester, mint ma egy éve, — mondta Dorita Boneva.



— Azért van ez, — mondta őszintén a Mester, — mert itthon vagyok.



Lehár Ferenc örül, hogy itthon van.



Mi is!

 



Jaczkó Gyula



MAGYARSÁG, 1940.IV.2. (21. Évfolyam, 73. szám)





 



 



 



 


Szkrjabin • 5452020-04-27 08:03:07


Szkrjabin • 5442020-04-27 08:02:09

:-)


Szkrjabin • 5422020-04-27 06:46:47

«Zenei portré

 



Titkos kiáltás

 



Vizsgadarabjával nem készült el,



„Egy őrült látomása” volt csak?



 



„Istenem, micsoda zene volt ez! A szimfónia szüntelenül megsemmisült és összeomlott, mint egy tüzérségi ostrom alá vett város, majd a romokból és maradványokból újraépült és felnőtt. A tartalom, mely teljesen kitöltötte, eszeveszetten kidolgozott és új volt — olyan új, mint aznap reggel az életet és elevenséget lehelő erdő, ... a kompozíció tragikus ereje ujjongva nyújtott nyelvet mindenre, ami roskatagul hajbókoló és felségesen ostoba és bátor volt, esztelenül, gyermekien merész, pajkosan ösztönös és szabad, mint a bukott angyal.” — Borisz Leonyidovics Paszternák írta ezt Szkrjabin III. szimfóniájáról.

 



Miféle zene váltotta ki a kiváló költő, műfordító, prózaíró és publicista elragadtatását? Ki volt az a szerző, akinek újrafelfedezése világszerte csak a legutóbbi években kezdődött; akit például a tavalyi Stájer ősz (Steirischer Herbst) fesztivál a középpontba állított, s akiről egyre több tanulmány és könyv lát napvilágot? 



 



Jobb keze béna egy ideig



Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabin 1872. december 7-én* született Moszkvában. Zenei tehetségét kiváló zongorista hírében álló édesanyjától örökölhette. A kétévesen árván maradt, rendkívül érzékeny, mindenre fogékony kisfiút mindaddig nagynénjei nevelték, míg a katonai iskolába nem került. Zenét csak tizenegy éves korában kezdett tanulni. Elvitték A. G. Rubinsteinhez, aki a szigorúságáról híres Tanyejev zeneszerző-zongoraművész professzorhoz ajánlotta be, végül is a korabeli „jobb” társaság egyik legnevesebb zeneoktatójához került. Osztálytársa volt — a többi között — a nála tizenöt hónappal fiatalabb Szergej Rahmaninov is. A fiatal Szkrjabin útja innen a moszkvai konzervatóriumba vezetett, ahol 1882 és 1892 között zongorista, zeneszerzői tudását tökéletesíthette.  

 



Korai darabjaiban könnyű fölidézni példaképei, elsősorban Chopin és Tanyejev hatását, azzal a különbséggel, hogy zenéjéből teljességgel hiányzik a népi elemek leolvasztása. Viszont a hangszínek is összetett ritmusmegoldások iránti különleges érzéke már korán feltűnt. Élete első válságába is ekkor, még tanulmányai befejezése előtt sodródott: zongorista virtuózitását különböző erőltetett gyakorlatokkal kívánta fejleszteni, aminek következtében jobb keze egy dőre teljesen megbénult. Naplójában olvashatjuk:



„Húszéves korom volt életem legnehezebb időszaka. Problémáik a kezemmel, akadályok céljaim előtt, első vereségem.” ...



De mint későbbi válságait, ezt is nem kis akaraterővel „hasznosította” — így születtek kizárólag bal kézre írott darabjai.



Zongoraművészi oklevelét 1892-ben kitüntetéssel nyerte el, de a zeneszerzői diplomát megtagadták tőle, formailag jogosan; vizsga-darabjával ugyanis nem készült el. Szabad művészként kezdte pályáját, viszonylag előnyös helyzetben, mivel Belajev kiadó támogatását élvezte. 1895-ben indult első európai útjára, melynek állomáshelyei: Drezda, Luzern, Heidelberg, majd Párizs. 1896 őszén, már Moszkvában befejezett zongoraversenyével kapcsolatban fejti ki először meglehetősen ködös, úgynevezett „alap- elv”-eszményét. A legalapvetőbb nála „valamiféle feszültséget sugárzó összekötő kapocs a szigorú logika és a magával-ragadó érzelem s képzelőerő között.” Ennek a jelenléte számára döntően fontos a témák s a kompozíció egészének létrehozásában.



Többen kifejezték aggodalmukat, hogy Szkrjabin nem lesz képes elveit, lebegő-illanó dallamait, áttetsző harmóniáit nagyobb formákra átvinni. Közéjük tartozott a zeneszerzőről a legteljesebb képet rajzoló biográfus, Faubion Bowers szerint Rimszkij-Korszakov is: „Sohasem tud kitörni a zongorára írt etűdzene bűvköréből, Chopin, Schumann, Wagner és Liszt műveinek hatása alól.”



 



„Megőrülök!

Hová menekülhetünk?”



Nem lett igaza. Hiszen Szkrjabin saját alapelveit is „áthágta” későbbi terjedelmesebb műveiben. Amit egyaránt köszönhet belső és külső indítékoknak. Elsősorban kísérletező hajlamának, különc, egzaltált egyéniségének, továbbá látóköre kiszélesedésének; utazási élményeinek, a legújabb zenei irányzatok megismerésének, nem utolsósorban filozófiai tanulmányainak. A filozófiát nemcsak az általános műveltség részeként fogta fel, hanem mint mesterségének, hivatásának előfeltételét. Először Schopenhauer ragadta magával, később Nietzsche világával érzett szorosabb rokonságot, s főképp a metafizikus spekulációkkal. Vakon hitt a zene megtisztító erejében, abban, hogy a zene által az ember „átistenül.”



Zenéjében is mindinkább előtérébe került a révületbe, önkívületbeejtés szándéka, az irracionalizmus, a meghatározatlanság: „A ritmus és a zenei idő precíz meg nem határozása a kompozitorikus struktúra integrált princípiumává válik.” Mindez követhető Szkrjabin hanglemezfelvételein, az eredeti kottaképet szinte csak alapul vevő, szabadabb zenei tolmácsolásban. Műveit saját maga játszotta. Alighanem ez a jelenség mutat leginkább előre a mai kortárs zene olyan megnyilvánulásaihoz, mint például a véletlen és a rögtönzés lehetőségeivel élő aleatória.



1898-tól Szkrjabin a moszkvai Konzervatórium zongoratanára, ami életében némi nyugalmat hozott, bár Gösta Neuwirth szerint „az alkotás állandóságát, az önfegyelmet mindig valósággal ki kellett harcolnia állandóan ingadozó, túlságosan érzékeny alap-beállítottságával szemben. ... Nagy műveit hihetetlen rövid idő alatt komponálta, ám ezekért a lendületes időszakokért erős hipochondriával és életválságokkal kellett keservesen megfizetnie.”



Mindezt tetézhette első két szimfóniájának elutasító fogadtatása. Ljadov, a zeneszerző kortárs, pedig így vélekedett a II. szimfóniáról: „Megőrülök! Hová menekülhetünk ilyen zene elől? Segítség!”



Mindazonáltal hírneve egyre növekedett. Megvált állásától, hogy több ideje maradjon a munkára: valóságos alkotói megszállottság űzte-hajtotta. (A IV. zongoraszonáta mindössze két nap alatt készült el!) Ebben az időszakban alakult ki véglegesen személyes hangja, világképe. Panteista-misztikus filozófiáját Paszternák így jellemzi:



„Az «emberfeletti»- szkrjabini tétele nem más, mint tősgyökeresen orosz vonzalom a rendkívüliség iránt. Valóban, nemcsak a zenének kell zenefölöttinek lennie, hogy jelentsen valamit, hanem a világon mindennek felül kell múlnia magát, hogy önmaga lehessen. Az ember és az ember tevékenysége magában kell, hogy hordozza a végtelenség elemeit, amelyek irányt és karaktert adnak a jelenségeknek.”



 



Riadt kapaszkodás, hajsza a titok után



1902—1903-ban írta III. szimfóniáját, az „Isteni költemény”-t, mely a „megszemélyesített istenség által leigázott és a szabad ember közti harcot ábrázolja, ebben az utóbbi lesz a győztes, s beleveti magát az érzéki világ gyönyörűségébe.” Hasonló gondolatokat hordozó, nagyszabású operaterv is foglalkoztatja századunk első éveiben. Hőse az Ember-Isten, aki ebben a téren és időn kívül játszódó, felajzott képzelettel alkotott, szürrealisztikus operában létrehozhat valamiféle „tökéletes egységet.” De ez természetesen még itt, ebben az utópisztikus szférában sem születhet meg: a Hős és a Hősnő szexuális eksztázisban leli halálát. ...



Nemcsak művészetében, magánéletében is elrugaszkodott a valóságtól. 1904 márciusában „önkéntes száműzetésre” Svájcba utazott. Opera helyett újabb szimfóniát írt, a már címében is jellemző „Az eksztázis költészeté”-! Bár a kortársak „egy őrült látomását” vélték; benne felfedezni, a pétervári bemutatón a mű komoly sikert aratott.



A folytatás — szerencsére zenéjében kevésbé, de magyarázataiban, eszmefuttatásaiban annál jobban — zavaros, homályos. Egyik szonátájával kapcsolatban így írt: „Meghallottátok titkos kiáltásomat, az élet rejtett erőinek hangját. ... Létem álomvízió, átfogja az egész világot.” Mentségére: feljegyzéseit nem a nyilvánosságnak szánta, egy részüket halála után mégis kiadták „Prométheuszi fantáziák” címmel. Érdekes, hogy effajta lidércnyomásos gondolatai „békésen” megfértek Marx-tanulmányaival, a Plehanovval társadalmi kérdésekről folytatott intenzív vitákkal. Teozófiai idealizmusát jól ismerő barátai azonban mindig is „javíthatatlan misztikusnak” tartották.



Így alakult ki róla az-az évtizedekig élő kép, amelyet Szabolcsi Bence a következőképpen fogalmazott meg: „Jelszava a világrendből való kitörés, az erőszakkal meghódított Nirvána, az önkívület, eszközei a hangzatforgatagok, torlódások és örvények. ... Riadt, vad kapaszkodás ez, futás a démonok elől, hajsza az elérhetetlen mindenség s a megoldhatatlan titok után — és végül belehullás a semmibe. ... Sorsában ott sötétlik nemzedékének katasztrófája.”



 



Fényzongora, vetített fény



Életének további eseményei: 1906-ban amerikai út; a következő évben hatalmas siker Párizsban; ismét Svájc, majd 1909-ben visszatérés szülőhazájába. Újabb patrónusa, Serge Koussevitzky számára megírta az óriási előadói apparátust (nagyzenekart, zongorát, orgonát, „fényzongorát”) foglalkoztató, utolsó szimfóniáját („Prométheusz, a Tűz költeménye”). A „Kozmosz látható zenéjét idéző” fényzongora hangok és vetített fények, illetve színek összehangolására szolgáló szerkezet, amelyen billentyűk működtetik a szivárvány színeit sugárzó reflektorokat. Pontosan jelzi a partitúra; hol, milyen fényeket, fényakkordokat képzelt el a zeneszerző. (Az 1959-ben megnyílt moszkvai Szkrjabin Múzeum ereklyeként őrzi a zeneszerző színasszociációs kísérletei során kialakított, maga szerkesztette színorgonáját.)



A „Prométheusz” teljesen feladja a hagyományos alapokat: egyéni, úgynevezett „misztikus,” „szintetikus” akkord- és dallam- modellek szerint építkezik. Ismét a zeneszerzőt idézve:



„A Tűz fényt, életet, harcot, növekedést, bőséget és gondolkodást jelent, … megjelenik a lélek és az anyag polaritása — az alkotói princípium legyőzi az anyagot. ...”



Utolsó zongoraműveiből is — egyik méltatója szerint — a „misztérium távlata sugárzik.” Valamifajta „világrituálé,” előkészítő szertartás — Action préable — foglalkoztatja, melyet ezrek részvételével „egy tibeti Bayreuthban” adatott volna elő, de ennek is csak szövege maradt fenn. ...



Negyvenhárom éves korában bekövetkezett halála tett pontot különös, ellentmondásokkal teli életművére.»

 



JUHÁSZ ELŐD



MAGYARORSZÁG, 1979.IV.1. (18. Évfolyam, 13. szám)



 



*(Megj., A.) Pontosan: 1872. január 6-án született. (A régi orosz naptár szerint 1871.XII.25.)


Szkrjabin • 5412020-04-27 06:31:49

 





115 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabin (1872.I.6.-1915.IV.27.)



 



 


A nap képe • 22072020-04-21 12:20:33

Vilma királynő arany plakettjéről, Gusztáv király udvari estélyéről, berlini hangosfilmjükről, az „északi pogány istenek” furcsa szerelmi vallomásáról mesél a szőke Lilly és a barna Emmy.





1.



Johann Strauss szabadságot kér Szent Pétertől és egy éjszakára ellátogat Bécsbe, a blaue Donau, a jókedv, a „gemütlichkeit”, az édes valcerek Bécsébe. A finom keringők helyett jazzmuzsika kiabál a fülébe. Először riadtan, idegenül hallgatja ezt a furcsa, sikongó, hangos zenekáoszt, azután, boldog mosollyal állapítja meg, hogy a jazzdalok tulajdonképpen — az ő muzsikájának melódiáiból születtek.



Ezt az angyali történetet Lilly és Emmy Schwarz énekli és játssza el. A Royal-bárban vendégszerepelnek: az egyik zongoránál a barna Emmy, a másiknál a szőke Lilly ül. Féltizenegytől—kettőig. Fáradhatatlanok a zongorázásban, az énekben, a bendzsózásban, a táncban, a mosolygásban, a kedvességben, a humorban, ördögi kedves két gyermek: egyik pillanatban a régi, boldog Bécs finom megtestesítői, a következő pillanatban groteszk módon utánoznak egy hangosfilmet, majd primadonnásan énekelnek Elisabeth gyönyörű két lábáról.



A közönség tombol, tapsol: senki sem akarja, hogy abbahagyják muzsikájukat, mókájukat, éneküket, s látszik, hogy ők sem szívesen kelnek fel a zongora mellől, nem szívesen teszik le a bendzsót és a szakszofont s a legszívesebben reggelig játszanának, táncolnának, énekelnének, bolondoznának.



2.



„Reggel” félkettőkor kelnek (európai időszámítás szerint ebédidő). Nagy tálcán szervírozzák ágyukban a reggelit.



— Olyan jó aludni . . . jaj, de álmos vagyok . . . Muszáj már felkelni?

Ezt a szőke Lilly mondja.



Emmy fürgén ugrik ki az ágyból, kinyitja a fürdőszobában a vízcsapot s a fürdőszobából kiált át a hálóba:

— Kelj fel, te lusta szőke mackó!



Felvétel az ágyban, felvétel a fürdőkádban. Felvétel a reggeli tornájukról, felvétel a dívánon, bendzsópróba közben.



— Maradj egy percig nyugton, ne játssz, ezt úgy sem hallani a képen! . . . ez nem hangosfilm.



Mindig Emmy szól rá Lillyre: Emmi a rendező, a menedzser, a sajtófőnök, a Sisters esze és jobb keze.



Nagy komolyan interjút ad; nem is kell kérdezni, okos, szolgálatkész.



— Hangosfilm, . . . erről jut eszembe, hogy a berlini Ufa leszerződtetett bennünket egy hangosfilmre, amelyet jóformán elejétől végig mi játszunk. Budapestről megyünk Berlinbe, ahol a Wintergartenben fogunk fellépni. Legutóbb Hollandiában voltunk. Vilma királynőtől gyönyörű arany-plakettet kaptunk ajándékba — (mutatja) — úgy-e, csinos? Amsterdam előtt Stockholmban játszottunk: egyik udvari estélyen felléptünk Gustav király előtt is. Erre nagyon büszkék vagyunk, nem, Lilly? Mindenütt sikerünk van, ehhez hozzászoktunk, de hát, amit Svédországban csináltak velünk, az fantasztikus! Itt a szőke, álmos szép nők hazájában különösen hatott a mi szertelen jókedvünk, bolond vidámságunk. Az „északi pogány istenek” (igy neveztem el a nagydarab magukba-zárkózott, komoly svéd férfiakat) literszámra itták miattunk a viskit, mert tudja, Svédországban a férfi hallgat, nem ír hódoló levelet, nem vall szerelmet, nem küld virágot, hanem csak iszik, iszik, iszik. Nem árulják el, hogy szeretnek, hogy tetszik nekik valaki, hanem megisznak tíz pohár viskit, vagy groggot, vagy puncsot s ez egyenlő a legforróbb szerelmi vallomással.



Lilly nevet azon, amit Emmy mond; mi is nevetünk, ő is nevet. A Royal Szálló szobája egy pillanat alatt vidámsággal, jókedvvel, kacagással telik meg. Olyan varázsa, olyan jókedve van ennek a két lánynak, hogy akkor is ellenállhatatlanok, ha nem ülnek a zongora előtt.



3.



Színházról beszélünk:

— Van egy szóbeli szerződésünk Nelsonnal — mondja Emmy Schwarz.

— Revüt irat a számunkra, amelyben berlini színházában lépnénk fel. A revü meséje rólunk szól: hogyan csinált karriert két bécsi kisleány. A Nelson-revü eljátszására természetesen csak a jövő szezon elején kerülhet sor, mert addig jóformán egyetlen esténk sem szabad. Annyi szerződésünk van, hogy legutóbb nem fogadhattuk el azt a meghívást sem, amely Londonba szólított volna. Herczeg Géza operettjének, a „Csodabár”-nak ottani előadásán kellett volna fellépnünk. Annakidején a Fővárosi Operettszínház is hívott, hogy az itteni Csodabárban játsszunk, de sajnos, erről sem lehetett szó.



4.



Késő délután ebédelnek. Azután römi-parti következik: bridzs-römit játszik Emmy és Lilly. A harmadik partner Korányiné, a Royal-bár és étterem igazgatójának felesége. Emmy ezer poénnal vezet a játékban. Lilly is nyer.



Emmy:

— Ha legközelebb Pestre jövünk, gázsi-pótléknak kikötjük, hogy a nagyságos asszony köteles velünk mindennap két óra hosszat bridzs-römit játszani. ….

 



VARÓ ANDOR



SZÍNHÁZI ÉLET, 1930. 20. Évfolyam, 51. szám. (XII.14-20)


Franz Schmidt • 35822020-04-18 13:59:12

"PÁRBESZÉD AZ ALKOTÓVAL

 



Trózner József



Napjainkban, amikor a zeneszerzők kísérletező kedve sok vívódással, sok érdekességgel, de talán kevesebb azonnal értékelhető zenei telitalálattal jár együtt, sokkal inkább, mint bármikor, szükségünk van a tapasztalt, évtizedes távlatokkal rendelkező muzsikusok véleményére. Hogyan látja tanár úr világviszonylatban, hazai viszonylatban és marosvásárhelyi viszonylatban hagyomány és újítás, az elődök mintájához kötöttség és modernség kérdését?



— Mindhárom viszonylatban, így vásárhelyiben is, nagyon szép hagyományok örökösei vagyunk. De le kell szögezzem, hogy amivel a mai fiatalság napjainkban kísérletezik, azzal nem értek mindenben egyet. Bizonyosfajta zenei bruitizmust, a zörejek kultuszát művelik sokan. Természetesen az eredményeket nem én, hanem a jövő fogja tisztázni. így aztán kérdésére nem érdemes kimerítő választ adnom. Mikor a kísérletezés a zene rovására megy, akkor öregnek és maradinak, igen, igen, írja csak szó szerint, öregnek és maradinak tartom magam. S mikor mindezt mondom, tudom, hogy én vagyok a hibás, én vagyok a meg nem értő, a jövő a fiatalságé, nem az enyém.



Másik központi kérdése a mai alkotónak a népzenéhez való viszony. Hogyan vélekedik tanár úr a népzene szerepéről napjainkban és e szerep jövőjéről, természetesen a műzenére gyakorolt hatás szemszögéből?



— A népzene mindig aktuális, nemcsak napjainkban. A népzenének múltja, jelene és jövője van, nagyon sokáig fog még világítani az útját kereső zeneszerző számára. Hogy ez a befolyás az egyes zeneszerzőknél mennyire intenzív, azt már az illető belső világa, beállítottsága szabja meg. Kivonni magad a népzene hatása alól? Ez véleményem szerint lehetetlenség. ...



Az idei vásárhelyi fesztivál egyik hangversenyén a tanár úr kórusműve is szerepelt. Milyen időszakból származó alkotás ez, és milyen helyet foglal el a zenekari művek, kamaraművek, dalok között? Milyen műfaj területén közelítette meg tanár úr leginkább zenei eszményeit?



— Előadott kórusművem 1953-ban született. Kriza „Vadrózsái-ból” vettem szövegét, címe: „Leterítem keszkenyőmet.” Rövidesen megjelenik a Művelődés-ben. Egyébként elég kevés kórusművet írtam, kedvenc műfajom a dal marad. Barabás Kásler Magda tavaly és a télen több dalomat énekelte, s őszire is tervbe vettünk egy újabb közös szerzői estet. Zenekari műveimet nem tartom olyan jónak, mint dalaimat. ...



Milyen költők verseire írt dalokat legszívesebben, mikortól kezdve, és mi jelent meg nyomtatásban a tudomásom szerint gazdag daltermésből?



— Előszeretettel írtam dalokat erdélyi költők verseire és ezek közül Berde Máriát és Dsida Jenőt említeném meg. További kedvenc költőim, akiknek a verseire dalokat írtam: Balassi Bálint, Juhász Gyula, Shakespeare, Michelangelo, Hugó, Baudelaire, Verlaine, Charles d’Orléans és sokan mások. Legelőször a 40-es években írtam dalokat és jelenleg is írok. Dalaim nincsenek kiadva. Szó van róla, hogy kiadnak belőlük, igen, szó van róla. ...



Fiatalabb muzsikusok, akik a tanár úr növendékei voltak, büszkén szoktak mesélni Önről, mint a bécsi zeneakadémia és zeneszerző mesteriskola egykori ösztöndíjasáról. ...



— Igen, Bécsben ragyogó tanáraim voltak, olyanok, mint dr. Richard Stöhr, vagy Franz Schmidt. Ez utóbbi, aki Bruckner tanítványa volt, különösen emlékezetes maradt számomra. Univerzális zenei zseni volt, valóságos megszállott. Képzeljen el valakit, aki a Bécsi Filharmonikusok cselló koncertmestere, de ugyanakkor zongora-mesteriskola tanár az akadémián, és ugyanott zeneszerzés-mesteriskolát is vezet. Művei most jönnek divatba; nemrég olvastam valahol, hogy Lorin Maazel vezényli őket. Rengeteg történetet, anekdotát hallottam tőle Bruckner, Brahms, Hanslick korából. Gondolom, én vagyok az egyik utolsó tanú, aki ezeket még egyenes, forrásból közvetíthetné. … Jó lenne mindezt egyszer lejegyezni és közölni. ...



Állok rendelkezésére, amikor kedve tartja. ...



  Szóval, Bécs után hazatértem Vásárhelyre, és itt a helyi, konzervatórium, népi művészeti iskola, zenei líceum, majd a pedagógiai főiskola tanára lettem. Most nyugdíjas, vagyok. Sok ezer tanítványom, volt, ha összeszámítjuk a csoportos összhangzattan, ellenponttan és formatan-óráim növendékeit. Olyan növendékeimmel büszkélkedhetek, mint Szabó Csaba, Csíky Boldizsár, Terényi Ede, Orbán György. Mint kuriózumot, azt is elmondhatom, hogy van egy olyan család, ahol a nagyapát, apát és unokát egyaránt tanítottam az évtizedek során....



Mit lehetne tenni annak érdekében, hogy az igényes zene még sokkal inkább a tömegek közkincsévé váljék?



— Úgy képzelem, hogy az, igény fokozódni fog. Példa volt erre a marosvásárhelyi zenei fesztivál. Csupa telt ház, nem lehetett jegyet kapni. Ez bizonyítja, hogy a jó zene mindig talál magának közönséget. Nem tudom elképzelni, hogy a zene hatása valaha is csökkenne. Az ember nem vonhatja ki magát a zene hatása alól. Még a legbotfülübb, ember is, ösztönösen, énekel vagy fütyül, olyan hamisan, hogy az embernek kinyílik a bicska a zsebében, de igenis énekel. Minden házban van, rádió vagy tévé, mindenhová, behatol a zene.



No, igen, de vajon a rádió, és tévé eleget tesz-e feladatának, hogy hozzájáruljon a jó zenei ízlés kialakulásához? Gondolok a könnyűzene-dömpingre, gondolok az ál-népzenék, özönére stb.



— Nem hallgatok rádiót, nem nézek tévét, mert nem szeretem a gépi zenét. Gondolom, hogy ha valóban úgy van, ahogy mondja, akkor jó, lenne javítani a dolgon. A komolyzene megközelíthető, fajtáját kéne felkarolni, azt, ami vonz, és nem elriaszt. Ma, már egy Mozart-, vagy Beethoven-mű nem probléma,, mindenki megértheti őket. A rádió és tévé valóban elkényelmesít, leszoktat az élő, zene hallgatásáról, műveléséről, de mindezt nem látom komoly veszélynek, és maradéktalanul optimista vagyok a zene jövőjét illetően."



Simon Dezső



UTUNK, 1973.IX.7. (28. Évfolyam, 36. szám)


A nap képe • 22052020-04-17 12:22:06

Leos Janacek: A Recollection Product Image



Remek zongoradarabok



Meghallgatható, rövid bejátszások


A nap képe • 22042020-04-16 20:47:56



135 ÉVVEL EZELŐTT, EZEN A NAPON SZÜLETETT



WEINER LEÓ (1885-1960) EMLÉKÉRE.


Zenetörténet • 2852020-04-13 09:36:56

PAPP VIKTOR EMLÉKÉRE



Mert innen hoztam, amit hoztam” – Ady Endre Zilahon



 1881.IV.13. Szilágysomlyó - 1954.V.10. Budapest



«139 évvel ezelőtt, ezen a napon született PAPP VIKTOR, a kiváló zenekritikus, zenei író és Ady Endre egyik legközelebbi barátja.



*



„A MÁSIK HÁZI CIGÁNY" Ady zenész barátja (részletek):



Csaknem száz éve már, hogy megjelent a Papp Viktor valceréhöz című vers a Nyugat hasábjain. Az egyetlen, amelyet Ady valaha zenéhez írt. A kézirat alján ez olvasható: „Ezt Viktoromnak írom, de ne mutassa másnak, míg mást és jobbat nem írok helyette.” A költő ugyanis imádta a valcert. Hetekig dudorászta, rabja lett a melódiának. A zeneszerző némiképp csodálkozott: miért lelkesedik Ady ezért a szerény valcerért? Aztán egyszer megemlíti: „Móricz Zsigáéknál éppen százszor kellett elzongoráznom a Bandi parancsából.” De vajon tudja-e valaki manapság, kinek a keringőjére írta Ady az édes-bús sorokat?



(SZÉKELY ILONA írása.) 



… […] Papp Viktor hegedűművész, zeneíró és zenekritikus a „másik” zilahi diák. Szilágysomlyón született, Ady három évvel járt fölötte a gimnáziumban. Révész Béla szerint: hű embere volt a költőnek, nemcsak borozótársa, de szolgálta Adyt dolgaiban, bajaiban, minden időben.[…]



… […] Papp Viktor gimnáziumi és jogi tanulmányai alatt képezte magát kiváló hegedűssé, már Zilahon is játszott az iskolai zenekarban. Ez a zenekar kedvelt találkozóhelye volt az öregebb diákoknak, akik méla érdeklődéssel hallgatták a Rossini-, Verdi- és Glinka-motívumokkal tűzdelt muzsikát. Ady is szívesen járt a próbákra, gyakran beült a másodhegedűs Papp Viktor mellé. A zenész barát lejegyezte róla: Ady Zilahon (is) rengeteget mulatott, sokszor át cigányozta az éjszakát, s Gyuri prímás egy-kettőre szívbéli cimborája lett. Énekhangja Adynak különben soha sem volt, s ha nótázott is, inkább csak szöveggel zenélt. A papok megtanították a kottára, de valójában nem értett a hangjegyek nyelvén. […]



…[…] Papp Viktor a költő halálakor (1919) a Nyugat hasábjain jelentetett meg egy írást, amelyben őszintén mesél Ady zenei ízléséről, szokásairól, s itt derül fény kettejük bensőséges kapcsolatára is. Megtudjuk, hogy Ady Párizsban ritkán járt hangversenyre, inkább a sanzonokat, kabarédalokat kedvelte.

A párizsi évek után Pesten talán kétszer, ha járt az Operában, a koncerttermeket pedig teljesen elkerülte. Reinitz Béla volt „házi muzsikusa”, számos versének megzenésítője. Valamelyik zongorás szeparéból hajnal felé mindig kihallatszott a Reinitz-féle Ady nótázás.



Adybandinak Papp Viktor volt a másik „házi cigánya.” Tizenöt éves volt, amikor először hegedülte el neki a Tell Vilmos nyitányát. Aztán évtizedeken át tartó muzsikálás következett. A birtokában lévő összes kottát eljátszotta neki. Ady gyakran Beethoven-szonátákat, Wieniawski-mazurkákat, Paganinit és Schubertet vagy éppen Mendelssohnt akart hallani, s többször előadatta Viktorral saját szerzeményeit is. Innen ered ez a bizonyos valcer.



Persze nem hagyhatjuk szó nélkül a cigányos mulatozást sem. A végeérhetetlen éjszakákon Ady követelte Viktortól, hogy nótákat játsszon, s megesett, hogy kivették a prímás kezéből a hegedűt. (Ha Papp Viktor hangszere a zálogban pihent.) Aztán volt idő, hogy Bandi még hevesebben vágyott zenére. Amikor Léda asszony eltűnt mellőle. „Összeragadt a kezem a cigányhegedű piszkától, de játszottam.”



„Csókolom a kis kezedet.” A halálba készülődvén ez a dal volt utolsó nótás kívánsága. Papp Viktor vette az olasz fát, s elhúzta neki.



 (A másik házi cigány 1954-ben hunyt el.) […]»



168 ÓRA, 2012.VIII.9. (24. Évfolyam, 32. szám)


Zenetörténet • 2842020-04-12 21:08:40

 





82 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el



Fodor Ivanovics SALJAPIN (1873-1938), minden idők egyik legnagyobb énekese.



*



Döbbenettel értesült a világ Saljapinnak, a nagyénekesnek váratlan haláláról. Kun Imre, aki éveken át volt Saljapin magyar impresszáriója, mondja a következőket:

— Saljapin halála csak azokat érte váratlanul, akik nem tudják, hogy másfél évvel ezelőtti betegsége, amely szintén tüdőgyulladás volt, már-már halállal fenyegetett. Saljapin, aki betegágyából szabadulása után hamarosan ismét hangversenykörútra indult, nevetve mondta nekem:



«Amint látja, velem az ördög sem bírt. Én voltam az erősebb.»



Körülbelül egy éve, hogy Saljapin ismét betegeskedni kezdett, s ha a betegség látszólag nem is volt túlságosan súlyos, és Saljapin állandóan vidáman beszélt is «elmúlt», betegségéről, szűkebb környezete jól tudta, hogy egészsége csak látszólagos és állandóan ott leselkedik mögötte a kikerülhetetlen vég. Saljapin nem akart tudomást venni egyre súlyosodó betegségéről és még a legutolsó időben is azzal a tervvel foglalkozott, hogy működésének ötvenedik esztendejét úgy fogja megünnepelni, hogy még egyszer európai turnéra indul. A turné elmaradt. Saljapin örökre elhallgatott.



 — Budapesten 1917-ben lépett fel először Saljapin a Városi Színházban. Szokatlanul nagy honoráriumot, 5000 dollárt kapott. Ezt a nagy tiszteletdíjat alig tudták egy-két városban megfizetni, Budapesten azonban elfogyott Saljapin előadására az utolsó jegy is a hatalmas színházban. A Faust Mefisztóját énekelte akkor Saljapin, aki a Mefisztón kívül a Sevillai borbélyban énekelte későbben Basilio és a Don Quichotteban a címszerepet. Az összes operák közül legtöbbször a Faustban lépett fel Budapesten Saljapin és a Bordalt valamennyi fellépésekor egymásután kétszer kellett elénekelnie.



— Hangversenyein aránylag keveset énekelt. Mindegyik hangversenyén összesen csak kétszer jött ki a színpadra, egyszer az első és egyszer a második részben. Sohasem énekelt tizennégy-tizenhat dalnál többet. Szokása az volt, hogy minden hangversenye előtt kinyomatta összes dalainak címét és szövegét. A hangverseny megkezdése előtt sohasem tudta, hogy a dalok közül melyiket fogja elénekelni s csak hangverseny közben döntött, hogy melyik szám következik. Ilyenkor előrelépett a színpadon és ö maga konferálta be soron következő dalát.

— Három évvel ezelőtt történt, hogy Budapesten keresztül utazott Bukarestbe. Sürgönyzött, hogy várjam éjszaka a pályaudvaron és vigyek magammal egy-két csomag magyar kártyát. Saljapin nagyon szeretett kártyázni, s nagyon szerette a magyar gyártmányú kártyákat, amelyeknek festett figurái különösen tetszettek neki.



— Nagyon szerette a minél több jövedelmet, maga is rendkívül sok pénzt áldozott barátaira, családjára, s mindenkire, aki segélyért fordult hozzá.

— Körülbelül hat éve, hogy ismét Budapesten hangversenyezett. Ugyanakkor itt tartózkodott Szergej Jarov vezetése alatt a Doni Kozák kórus. Megállapodtam Jarovval, hogy ő és az egész kórus kijön a pályaudvarra üdvözölni Saljapint. Még a kocsi lépcsőjén állt Saljapin, amikor felzengett a kórus üdvözlődala. Saljapin a dal befejezése után leugrott és sorra ölelte a kórus tagjait. Akkor láttam, Saljapin sírt.



— Néhány nappal ezelőtt influenzával szanatóriumba vitték, ahol a hirtelen fellépő tüdőgyulladás megölte. Sokszor hallottam tőle, hogy gyönyörűnek és felbecsülhetetlenül szépnek tartja az életet. Szeretett és tudott is jól élni. A haláltól nem félt.

 



(f.l.)



PESTI NAPLÓ, 1938.IV.14. (89. Évfolyam, 85. szám)

 


A nap képe • 22032020-04-09 19:18:35

Igazad van! Valóban nem ez!


Franz Schmidt • 35762020-04-09 06:23:34



FRANZ SCHMIDT tanítvány, a fiatal Rajter Lajos



 



Diszkózenéből a barokkba?



A Budavári Zeneművészeti Alapítvány negyedszer rendezte meg az egyházzenei fesztivált. A koncertsorozatot az idén Mosonyi Mihály emlékének ajánlották a zeneszerző születésének 180. évfordulóján Budapest/Budavár—Pozsony/Bratislava helyszíneken. A Mátyás-templomban, az osztrák—szlovák—magyar esten Schubert G-dúr miséjét követően Mosonyi F-dúr miséjét László Váradi Gyula, a hangversenysorozat művészeti vezető-rendezője gondozásában dirigálta Rajter Lajos (Ludovit Rajter) szlovákiai karnagy, zeneszerző. A két művész a koncertet megelőző főpróbán beszélgetett a 89 éves karnagy pályájáról, a század végi, ezred végi zenei folyamatokról.



— Karnagy úr pályája is — mint Mosonyi Mihályé — elválaszthatatlan a szlovák—osztrák—magyar zeneművészettől. Milyen hatással volt művészi tevékenységére a hármas kultúra?



— A bécsi klasszikusok, a „második bécsi iskola”, Schönberg, Berg, Webern, Budapesten Kodály és Bartók óriási hatással voltak rám. Alapos pozsonyi zenei előkészületek után kerültem a bécsi Zeneművészeti Főiskolára. Mesterem zeneszerzésben az ugyancsak pozsonyi születésű Franz Schmidt volt. 1924-ben gazdag zenei élet folyt Bécsben, és az ott megforduló zeneművészekkel később személyes kapcsolatba is kerültem. Ezután Bartók Béla ajánlatára Budapestre kerültem Dohnányi Ernő mesteriskolájába. Itt ismertem meg Bartók és Kodály műveit. Nincs olyan Bartók-mű, melyet ne dirigáltam volna.



— A Budapesten eltöltött időszak nemcsak professzor úr pályáján, hanem a Magyar Rádió történetében is jelentős. ...



— Két évig a pozsonyi Zeneművészeti Főiskolán tanítottam, utána kerültem Budapestre, s a Magyar Rádiónak lettem a karmestere. Mint fiatal dirigensnek ez óriási feladat volt, hiszen akkor még nem volt rádiózenekar, hanem az operaházi és a mai Magyar Állami Hangversenyzenekar elődje létezett. Mindkettő nagyszerű együttes volt. A legtöbb művet kívülről játszották. A legnagyobb feladatom az volt, hogy a partitúrát kitűnően ismerjem. A próbára már teljes kép volt bennem a művekről.



— Hogyan látja karnagy úr a század végi—ezred végi zenei folyamatok alakulását?



— A zeneszerzésben a zenei túlzások kezdenek eltűnni a műsorokból. A kollégáim is visszatérnek a szolidabb zeneszerzési formákhoz, kisebb együttesekre írnak. A fiatalság egyre jobban érdeklődik a barokk zene iránt. Mintha menekülni akarnának a sokdecibeles diszkózene förgetegéből. ... Idővel a túlzott „modernizmus” megszűnik, s egy egészségesebb, érthető stílusnak ad majd helyet. Erősen hiszek a zeneszerzés jövőjében. A megbékélés jegyében.



Lejegyezte: Török Judit                 



MAGYARORSZÁG, 1995.X.13. (32. Évfolyam, 41. szám)


A nap képe • 22002020-04-08 21:27:12



Részlet a könyvből:



A piranói Giovanni Antonio Tartini vagyonos polgárrá küzdötte föl magát. Posztókalmár, földek és házak tulajdonosa, de hiúságból hivatalt is vállal. Büszke nemesi származására, Firenzében élő rokonaira. Fiát, Giuseppét elkíséri Padovába, hogy ez ott elkezdje tanulmányait az egyetemen. Velük tart Cesare Mezzini, Giuseppe barátja, hogy Padovában élő nagybátyját meglátogassa.



Capo d'Istriából Velencéig az utat a Beatrice nevű vitorláson tették meg. Még egyszer búcsút intettek a kapitánynak, az azonban a posztóbálák és gyapjúkötegek kirakására ügyelt. A három újonnan jött a szállására igyekezett.

- Bízzátok rám! - hetvenkedett Giovanni Antonio. - Ismerem Velencét, mint a tenyeremet.

A gondoliereket úgy üdvözölte, mintha tegnap találkozott volna velük. Vidám volt, fölényes, elbizakodott, nyegle, dicsekvő.

- Tudok egy barátságos vendégházat, közel a Canale Grandehoz, oda megyünk - magyarázta Cesare felé fordulva. A gondoliere a kapott utasítás szerint irányította csónakját, simán oldalazott a csatorna partja mellé. Néhány lépésnyi gyaloglás következett, mert a Calle Padovese egyike volt azoknak a kis mellékutcáknak, amelyek száraz lábbal járhatók.



Giuseppe Tartini élete története. ...



Tartini Violin Sonata in G minor ''Devil's Trill Sonata''


A nap képe • 21992020-04-08 21:24:13


A nap képe • 21982020-04-08 15:41:31

Nőcsábászból virtuóz



GIUSEPPE TARTINI (1692-1770)



(Giuseppe Tartini négy hegedűversenye lemezen)

 



A háromszáztíz (ma már háromszázhuszonnyolc, megj. A.) esztendővel ezelőtt Piran-ban (ma Szlovénia, megj. A.) született Giuseppe Tartini életművével komoly fejtörést okoz a zenetörténészeknek és a darabjai iránt érdeklődő muzsikusoknak. Életében műveinek jelentős része nem jelent meg nyomtatásban, s ami megjelent, nem az ő jóváhagyásával történt. Számos kompozíciója csak kéziratban maradt fenn, de azok sem mind autográfok.



A kézjegyével illetett műveken - mint ahogy másutt sem - nem szerepel a komponálásuk ideje, így azután megfelelő kronológiai rendbe tenni a már meglelt műveket csak stílusjegyeik alapján lehet. Mi tagadás, elég slendrián egy szerző volt ez a Tartini.



Egyfelől rendkívül termékeny alkotóművész, aki jelenlegi tudomásunk szerint csak hegedűconcertókból írt vagy kétszázat (ezek jó egyharmada még lappang), ezen kívül duókat, triókat, vokális műveket komponált. Másfelől szertelen és nemtörődöm, akit aligha foglalkoztatott, korántsem izgatta műveinek további sorsa - erre talán ideje sem volt, hiszen szerteágazó tevékenységet folytatott. Mint korának ismert, kiváló hegedűvirtuózát, Európa-szerte hívták mindenfelé. 



Kalandos út vezetett a tiszteletre méltó hegedűtanári és csodált előadóművészi rang eléréséig. Fiatalon botrányok révén került neve a köztudatba.



Tartini Padovában készült egyházi pályára, ahol párbajhősként elhíresült, feltehetőleg álnéven meg is nősült. Száműzetése Assissibe szerencsésnek mondható, mert ottani tartózkodása idején zenei ismereteit jelentősen bővíthette. Az 1710-es években Veracinivel találkozott, aki a mestere és példaképe lett. Ettől kezdve minden erejét technikai tudásának tökéletesítésére fordította. Padova városa 1721-ben visszahívta, a Szent Antal-bazilika első hegedűse lett. Azonban a remek állásnak nem túl sokáig örülhetett - apasági pert indított ellene egy velencei asszony. Önkéntes száműzetésbe vonult Prágába, ahol egy ideig Kinsky gróf zenekarának karnagyaként működött. Padovába 1726-ban visszatérvén megalapította hegedűiskoláját és többé nem hagyta el szeretett Itáliáját. Életének hátralevő részében kiemelkedő szerepet szánt a hegedűjáték tanításának, melyet több elméleti munkájában foglalt össze. Legendás hegedűtanításának titka a vonóvezetés új módszerében rejlett. Csodálói, pályatársai elmondása szerint minden hangmagasságot és minden tempót egyforma könnyedséggel játszott ez a nagyszerű hegedűs, akinek ujjai alatt dalolón szólt a hangszer. Elméleti, pedagógiai munkássága nagy hatást gyakorolt a kortársakra. Leopold Mozart példának okáért saját, 1756-ban megjelent Hegedűiskolájában Tartini kompozícióiból idézett részleteket és a fogásokat is felhasználta a kor jeles tankönyvében.



*



A Hungaroton kiadásában megjelent Tartini-CD-n négy versenyműve szólal meg Paulik László és az Orfeo zenekar kitűnő előadásában, Vashegyi György vezényletével. A világelső felvételen megszólaló, egyenként alig több mint negyedórás concertók jól példázzák Tartini szerzői leleményét, újításait, nagy felkészültségét, továbbá azt, hogy a barokk pátosztól jelentős elmozdulás történt a klasszika periodikus struktúrái és dallamközpontúsága felé. Paulik László, az Orfeo koncertmestere igazán lubickol a virtuóz játék megmutatását szolgáló szólószakaszokban és a kadenciák nyújtotta improvizációs lehetőségekben. Érdemes megfigyelni, ahogyan a lírai és virtuóz elemek sajátos harmóniát alkotva fonódnak össze e pompás versenyművekben.



Kálmán Györgyi



MAGYAR NEMZET, 2002.IX.2. (65. Évfolyam, 204. szám)



Concerto for Violin in A major D 101 Allegro


Franz Schmidt • 35742020-04-08 07:41:13

Franz Schmidt: Symphony No. 4 (Moralt) 1955 - I. Allegro molto moderato - Passionato


Franz Schmidt • 35732020-04-07 21:43:10



Vienna Symphony Orchestra



Rudolf Moralt (conductor)


Zenetörténet • 2832020-04-05 21:37:52



Spohr: "Faust" - Große romantische Oper in drei Akten



Faust – Michael Vier



Mephistopheles – Eelco von Jordis



Graf Hugo – William Pugh



Kunigunda – Diane Jennings



Gulf – Ian Bric



Röschen – Claudio Taha



Kaylinger – Martin Eichwalder



Wohlhaldt – Drummond Walker



Wagner – Ulrich Neuweiler



Moor – Helmut Kegler



Franz – Drew Abbott



Sycorax – Maria Kowalik



 Chor und Extrachchor der Oper Bielefeld



Bielefelder Philharmoniker



Geoffrey Moull (Dirigent)



 CPO 2-CD



*



„Igazi zenetörténeti csemegével, Louis Spohr (1784-1859) Faustjával ismerkedhetett meg az elmúlt hetekben a bécsi Theater an der Wien közönsége. Spohr operája megelőzi Wagner, Schumann, Berlioz, Liszt, Gounod, Boito és Busoni Faust-témájú darabjait; az első teljes érvényű, ízig, vérig romantikus szemléletű Faust-megzenésítés. Cselekménye nem, vagy legalábbis nem kizárólag Goethe hatalmas művén alapul; a librettó írója - a bécsi lapszerkesztő, Josef Carl Bernard - inkább még a Sturm und Drang korszak Faust-feldolgo- zásaiból, a kora romantikus lovagregények és rémtörténetek mesefordulataiból merített.



Mindazonáltal Goethe tudott Spohr operájáról: zenei tanácsadója, Karl Friedrich Zelter - mellesleg a fiatal Felix Mendelssohn tanára volt - többször is elragadtatott hangon számolt be a költőfejedelemnek a darabról. Ám Zeiteméi nagyobb zenészek is szószólójává lettek Spohr Faustjának. A mű átkomponált recitativókkal ellátott, kései, 1852-es változatának németországi bemutatóját Weimarban például nem más vezényelte, mint Liszt Ferenc.



És jegyezzük meg: a beszélt dialógusos, első változat 1816-os prágai ősbemutatójának karmestere sem kisebb kolléga volt, mint Carl Maria von Weber.



Hogy Weber öt évvel későbbi, korszakos remeke, a Bűvös vadász mennyi mindent köszönhet a Spohr-féle Faust - és most Webert idézem – „sejtelmes szellemvilágának”, romantikus „színadásainak”, „bájtól áthatott teátrális és zenei hatásainak” vagy éppen a mű „egészét finom fonálként összetartó,” emlékeztető motívumainak, az a jó fülű kortársak előtt nem maradt titok. Spohr műve ugyanakkor azokat a mai operabarátokat is érdekelheti, akik tudni szeretnék: mi történt a mozarti Varázsfuvola és a Bűvös vadász között eltelt három évtizedben, a német operatörténet e látszólag eseménytelen, lappangó időszakában. Mai szemszögünkből nézve tudniillik ezeknek az éveknek a kietlen operai pusztaságában csak egyetlen faóriás zöldell, s ez Beethoven Fideliója. Ám míg a Fidelio a forradalmi Európa, a napóleoni kor csúcsműve, addig Spohr Faustja már a Szent Szövetség évtizedeinek művészetét, a romantikát harangozza be. Sötétség és fény, gonosz és jó a Fidelióban még élesen szétválnak; ugyanezek az ellentétpárok Spohr Faustjának lelkét már együtt és egyszerre feszítik.



A mostani, látványosan modern színre-állítás rendezője, Torsten Fischer is ezt a felismerést gondolta tovább, amikor Faustot és Mefisztót egymás alteregóiként képzelte el. Kettejük egy egészként való ábrázolása, összetartozásuk hangsúlyozása pedig még az ördög homoerotikus vonzalmait is magától értetődővé teszi. A bécsi Klangbogen fesztivál és a kölni opera közös produkciójában, Ralf Weikert vezényletével és kiváló nemzetközi énekes-szólisták közreműködésével létrejött, szenzációs előadás mindenesetre igazolta a régi megfigyelést, miszerint: a méltatlanul elfeledett remekműveket is csak az arra méltóknak érdemes újra felfedezniük. ... "



(NÉPSZAVA, 1999.IX.25., 127. Évfolyam, 224. szám.)


Zenetörténet • 2822020-04-05 12:33:22