A szólisták szinte kivétel nélkül azt nyújtották, ami elvárható tőlük, a címszereplő Fekete Attilával kapcsolatban viszont fenntartásaim voltak, megítélésem szerint kevesebb fellépés és szerep többet érne. A hang minden énekes számára a legdrágább kincs, kár lenne idő előtt veszni hagyni.

Rost Andrea professzionálisan ábrázolta azt a lelki folyamatot, amely a költővel való első találkozásától az elmúlásig vezetett. A szerep felépítése, megjelenítése több mint elsőrangú. Gyönyörűen énekelt, szólamának ezernyi színét mutatta meg.

Amikor tavaly nyáron megtudtam, hogy ismét a Carmen, búnak eresztettem a fejem. Kesselyák győzködött. Ebben a gazdasági helyzetben csak "tutira" lehet menni (a tavalyi, nagyszerű Turandot második előadására már nem telt meg a nézőtér). Kesselyák győzködött, az előadás meggyőzött.

Már tavaly furcsálltam, hogy a frissen játékrendbe iktatott darabra miért kell szinte napra pontosan újból egy évet várni, hiszen a premier és az azt követő előadások egyértelmű sikere mindennél többet mondott.

Kerényi Miklós Gábor hosszabb szünet után rendezett újra operát. A Kékszakállú esetében, ahogy ment előre a cselekmény, úgy haladt a rendező értelmezése a konkréttól az elvont irányába, a Gianni Schicchi pedig a papírformának megfelelően lehengerlően szellemes és élvezetes volt.

Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra viszonylag egyszerű képrendszerrel sugallja, mikor is zökkent ki a világ és hogyan. A díszlet és jelmezek színvilága a Parsifaléhoz hasonlatosan fekete és fehér, ez alól szinte csak az ital színe tér el. Ez a jól átgondolt, a helyszínhez tökéletesen alkalmazkodó felállás biztos alapot jelentene egy nagyvonalú rendezői megvalósításhoz, de a rendezőpáros a további instrukciókkal inkább rontotta, mintsem javította saját helyzetét.

Sosem gondoltam volna, hogy az Operaházban jelenleg futó Don Carlos-rendezés, a maga tökéletes természetellenességével és játszhatatlanságával egyszer még igazi érzelmeknek, színészi játéknak, sőt nagybetűs színháznak válik keretévé. Márpedig a 2010-es Májusünnep utolsó előadásán pontosan ez történt, szerencsére nem csupán a vendégművész(ek)nek köszönhetően.

Ha a két vendég teljesítményét értékeljük, érdemes azon elgondolkodnunk, külföldi "sztárok" felléptetése nélkül is lehetne megfelelő májusünnepi előadásokat tartani, főleg akkor, ha a két főszerepre kiemelkedő képességű magyar művészek is rendelkezésre állnak.

Vidnyánszky Attila rendezése alapvetően a helyi viszonyok és lehetőségek kiaknázására épült, korrekt és jól felépített munka, bár néhol túlzásoktól sem mentes. A produkció zenei megvalósításának színvonala jelentősen meghaladta az előzetes várakozásokat.

Lukács Gyöngyi szinte minden alkalommal tehetségének, képességeinek új oldalával örvendezteti meg a közönséget. Hangjának érzelemgazdagsága, drámai ereje, magával ragadó, mélyen átélt hiteles alakítása és grúz partnerével való összjátéka szavakkal ki nem fejezhető élményt jelentett az őket nagy ovációval ünneplő közönségnek.