Sajnos, a tavalyi évvel ellentétben, idén már nem csapoltak Belle-Vue-t a büfénél, de szerencsére szinte ez volt az egyetlen csalódásom ezen a csillagfényes nyári estén. Ez a produkció megérdemli, hogy majd egy debreceni, kőszínházi, hangosítás nélküli előadásáról is írjon valaki.

Manapság egy zenei együttes vezetője, hacsak nincsen a háta mögött egy gazdag mecénás, igen sok kompromisszumot kénytelen kötni azért, hogy a megálmodott produkció egyáltalán létrejöhessen. Valószínűleg ilyesfajta prózai okok is közrejátszottak abban, hogy ez az előadás nem nyújtotta azt a színvonalat, ami elvárható volt.

Tudja az ember régen, hogy jönnek. Ismeri őket jól, Rost Andreát és Miklósa Erikát is, a hangszínüket, a termetüket, az arcukat, kis trükkjeiket, mozgásukat, eszközeiket, erényeiket és gyengéiket. Meg azt a két produkciót is betéve tudja már a szegedi szakértő publikum. Aztán beül a gyanútlan operatikus a főpróbára, és - fölborul a világ.

A szervezők megőrizték a nemes hagyományt, amire a cím (Időívek) utal, ezúttal is egy klasszikus szerző és egy kortárs mester műveit helyezték egymás mellé. Idén a választás J. S. Bachra és Giya Kanchelire esett.

Az ősbemutató idején a Pécsi Egyházmegye 901 éves fennállását ünnepelte. S most – 99 esztendővel később – az immár ezeréves pécsi püspökség Mahler grandiózus szimfóniájával látta méltónak megünnepelni a ritka jubileumot. A kicsit szegényes műsorfüzet magyarázkodott is egy sort emiatt, viszonylag kevés érvet felsorakoztatva. Ha az okokról már nem érdemes vitát nyitni, azt örömmel regisztrálhatjuk, hogy ezúttal hetedszer hangzott fel Magyarországon a VIII. szimfónia, s a legelső alkalommal vidéken.

Kis túlzással azt mondhatom, hogy családias hangulatban zajlott a romantikusnak hirdetett operagála. Lehet, hogy Sárospatak messze van a fővárostól, ám talán nagyobb figyelmet érdemelt volna a nézők részéről két ilyen kvalitásos előadó.

Kesselyák most nem csak rendezte, hanem vezényelte is az operát, és ez adott egy új dimenziót az estének. Egy szó, mint száz: az elmúlt 35 esztendőben a Szegedi Szabadtéri Játékok nagyon sok előadását láttam – és nagyon kevés ehhez foghatóan zseniálisat.

Az énekesek közül egyedül Tokody Ilonát említeném meg név szerint. Még ilyen körülmények között is „átjött” az a finomság, szenzitivitás, amit művészete legnagyobb erényének tartok, még így is hallatszott elegáns frazeálása, dinamikai árnyalatokra való törekvése.

A koncert másnapján a 90 C nevű, lapunkban már sokszor emlegetett vendéglátó-ipari egységben ücsörögtem, neves dirigens, ismert operaénekes, jegyzett zenekritikus társaságában. Mindhárman fanyalogtak egy kicsit. Úgy érzem, igazuk is volt, meg nem is.

A kérdés egy ilyen szituációban eleve adott: mennyit javult/romlott az előadás a napi gyakorlatban, mennyit javított/rontott a bemutató óta eltelt tizenegynéhány előadás ezen a népszerű, ámde kényes darabon?