Első pillantásra a Rasmussen-tanulmány egyik felbecsülhetetlen értékének tetszik, hogy olyan iratokba is betekintése nyílt a szerzőnek, melyek akár új ablakokat is vághatnának az életműre a Szvjatoszlav Richter pályáját, életrajzát, munkásságát kutatóknak. Le kell szögeznem: nem vágnak.

A könyv tulajdonképpen néhány beszélgetés "jegyzőkönyve", de ha mindössze ennyi lenne, már akkor is megérdemelné a figyelmünket, tudniillik Kurtág György – gyakorlatilag – soha nem ad interjút. Varga Bálint András szerencsére óvakodik a sablonos riporteri maníroktól, nem kérdez alá, illetve tulajdonképpen nem is feltétlenül kérdez, hanem csak katalizálja, inspirálja és irányítja a társalgást. Az eredmény néhány tartalmas eszmecsere, egyfajta mélyinterjú.

Van itt minden. Visszaemlékezés, műelemzés, szerzői pálya bemutatása, interjú az elmúlt négy és fél évtizedből. A tanulmányokat Peskó rokonszenvesen vezeti fel egyenként, a kötetet bevezető írás pedig afféle önéletrajz. Nem ismeretterjesztő, nem is zenetudósi munkák ezek, hanem valahogy a kettő között. Könnyeden csevegő, de mégis alapos.

Smoleńska-Zielińska érzékeli és akceptálja a határokat a sok és az elég között, tudja, meddig akar elmenni, mert érzi, meddig mehet el. A tények nála valóban tényszerűek, ha kell, hidegek és hallgatagok, az összefüggések kellően és alaposan indokoltak, beszélnek jóról, rosszról, egy összetett, félénk és szenzibilis, de a nemes küzdelemtől sosem megriadó jellemről.

A szöveg egyfelől enciklopédiaként, másfelől zenetörténetként definiálja magát, márpedig e két bevett műfajt igencsak problematikus eljárás közös nevezőre hozni. S amit a szerző eredetinek érzékel saját művében, az mások számára, meglehet, csak olcsó ügyeskedés, mely lépten-nyomon önmagát leplezi le. Igen, Denizeau kísérlete az önellentmondások könyve: képtelenségek képes enciklopédiája.

Elképesztő részletességű, hatalmas tárgyi tudást felhalmozó könyvet írt a hegedű kialakulásáról, felépítéséről, fizikájáról Pongrácz Pál. A szerző építészmérnök, aki nyugdíjba vonulása után megszerezte a hegedűépítői képesítést, s a hangszerkészítés mellett a témával kapcsolatos elemző tanulmányokat ír.

A terjedelmes anyagot Kiss Ferenc az idén 125 esztendős Magyar Királyi Operaház első hatvan, "királyi" évéhez igazítva dolgozta fel. A lexikonsúlyú és -méretű kiadványban mintegy 300 (!) művészről olvashatunk (három nyelven) ismertetőt, rövid bemutatót pályájukról, főbb szerepeikről és fontosabb fellépéseik helyszíneiről. Az oldalnyi szöveggel szemben találhatjuk a hatalmas (mintegy A4-es méretű) dedikált fotót.

Nem szerzőként, csak válogatóként jegyzi a könyvet, talán emiatt nem kapott helyet neve a borítón, pedig elismerés illeti Márkus Jánost, amiért ilyen tartalmas, szórakoztató anyagot pakolt össze. 1500 történet több mint 400 muzsikusról. Külön fejezet foglalkozik a zeneszerzőkkel, a karmesterekkel, az előadókkal, s van egy záró blokk, mely a "szintén zenészekről" szól.

Winkler nem az embert állítja könyve középpontjába, hanem a művészt, aki évtizedekig vállán vitte a Házat, akire repertoárt lehetett építeni, és akire építettek is. Időrendben halad végig a hatalmas pályaíven, megemlítve a fontosabb előadások mindegyikét, az új premiereket és a jelentősebb vendégművészeket egyaránt.

Néhány évvel ezelőtt úttörőnek számított volna, ma már csak egy a sok közül – röviden így összegezhető Az opera kézikönyvének a komolyzenei könyvek hazai piacán betöltött szerepe. Pedig meghatározó munka is lehetne, ám részben az eredeti változat sokszor bántóan fölényes stílusa, részben pedig a magyar kiadás slendriánságai minden bizonnyal megakadályozzák a könyv szakmai diadalmenetét.