vissza a cimoldalra
2017-11-19
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Momus társalgó (6255)
Milyen zenét hallgatsz most? (24979)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60134)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3855)
Társművészetek (1217)
Kedvenc művek (142)
Kedvenc előadók (2813)
Haladjunk tovább... (205)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11195)
A csapos közbeszól (94)

Kolonits Klára (1015)
Bartók Béla szellemisége (233)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (6422)
Erkel Színház (8507)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1175)
Franz Schmidt (2953)
Verdi-felvételek (530)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2410)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (363)
Élő közvetítések (6678)
Kocsis Zoltán (640)
Operett, mint színpadi műfaj (3346)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2414)
Zenei témájú könyvek (92)
Nagy koncertek emlékezete (32)
Barenboim (70)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Fórum - Zenetörténet (-zéta-, 2012-08-26 15:03:42)

   
208   Ardelao • előzmény207 2017-11-14 17:17:18

«Pedro mester bábszínháza»

Manuel de Falla spanyol zeneszerzőnek a múlt szezonban mutatták be «Háromszögletű  kalap» című balettjét az Operaházban. A világhírű zeneszerző egy másik, igen érdekes színpadi munkáját most a Városi Színház kötötte le. Címe «Pedro mester bábszínháza.» Újszerű színpadi játék, amelynek meséje Cervantes „Don Quichote”-jának, egyik; epizódjából készült.

Az opera hőse Don Quichote és Sancho Pansa, akik bevetődnek vándorútjuk folyamán az aragoniai Mancha közelében egy fogadóba. A fogadó istállójában tartja előadásait Pedro mester, akinek bábszínháza a „Melisandra elrablása” című tragédiát játssza. Ez a tragédia pereg le Don Quichote és a közönség szeme előtt. A kóbor lovag azonban nem tűri azokat az aljasságokat melyek a darabban Melisandrával elő fordulnak és lándzsájával szétveri Pedro mester égész bábszínházát,

A színpad két részből áll. A fogadó istállójából és a bábszínházból, amelyet persze szintén élő szereplők játszanak.

Párizsban mutatták be a darabot 1923-ban a szerző dirigálásával. A magyar előadást Keleti Márton rendezi, és Komor Vilmos tanítja be.

AZ EST, 1929. október 3. (20. Évfolyam, 224. szám)
 

207   Ardelao • előzmény206 2017-11-14 16:29:12

Manuel de Falla Budapestre jön.

Részt vesz «A  háromszögletű kalap» bemutató előadásán.
Manuel de  Falla, a modern spanyol zeneszerzők vezére, mint értesülünk, nemsokára ellátogat a, magyar fővárosba.
Az Operaház próbatermeiben már készülnek «A háromszögletű kalap» című táncjátékra, amelynek meséje Alarcon nyomán készült és zenéjét Manuel de Falla szerezte. A komponista most arról értesítette magyar barátait, hogy ballettjének bemutató előadására Budapestre érkezik.

Nem lehetetlen, hogy a zenei vendég tiszteletére hangversenyt rendeznek, amelyen saját művei kerülnek előadásra. 

AZ EST, 1928. november 17. (19. Évfolyam, 261. szám)

206   Ardelao • előzmény205 2017-11-14 14:12:17

Képtalálat a következőre: „manuel de falla”

Manuel de Falla (1876.11.23.-1946.11.14.

Daniel Barenboim - Manuel de Falla - Nights in Spanish Gardens

205   Ardelao 2017-11-14 14:07:37

MANUEL DE FALLA: 

(1876.XI.23-1946.XI.14.)

 

Manuel de Falla emlékére.

71 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el a kiváló spanyol – roma származású – zongoraművész, zeneszerző. 

„Manuel de Falla meghalt

Manuel de Falla világhírű zeneszerző, a Cordova melletti Alta Garcia helységben, csütörtökön reggel 70 éves korában elhunyt. A nagy spanyol zeneszerző több éve ebben a községben élt visszavonultságban.”

*

„Manuel de Falla 1876-ban született Cadixban. Fejlődésére döntő hatással volt párizsi tartózkodása, amikor is szoros barátságot kötött az új francia iskola mestereivel: Debussyvel és Ravellel. Egyfelől a modern francia impresszionizmus, másfelől a spanyol népi zene járult hozzá saját rendkívül érdekes stílusának kialakulásához. Első sikerét a «Rövid élet» című operájával nyerte el, nálunk: «A háromszögletű kalap» című pompás balettjével aratott elismerést. Újszerű remekműve:
«Pedro mester» című bábjátéka; kiemelendő továbbá «Éjszakák a spanyol kertekben» zongorára és zenekarra írt szimfonikus műve. «Tűztánc»-a, néhány dala és zongoradarabja közismertté vált. Az új zeneirodalom nemzetközi viszonylatban is sokat veszít Manuel de Fallával.”

NÉPSZAVA, 1946. november 15. (74. Évfolyam, 259. szám)
*
(BEMUTATÓ AZ OPERAHÁZBAN)

«EGY RÖVID ÉLET»
[„La vida breve”]

A komponista személyével a lap hasábjain «A háromszögletű kalap» bemutatója alkalmából  részletesen  foglalkoztunk. Akkor hangsúlyoztuk virtuóz technikai készségét, nagy tudását, stílusának kiforrottságát és azt az imponáló egyéni megnyilatkozást, mely zárt egységet alkotó művéből kicsillant. Ennek a megjegyzésnek mindaz, amit később, de Falláról le fogunk írni látszólag ellentmond; de ha megállapítottuk a két opus keletkezésének időrendjét, olvasóink be fogják látni ennek jogosultságát. Mikor, de Falla a háromszögletű kalap című táncjátékát megkomponálta, már két évtizedes zeneszerzői múlt állott mögötte; szimfonikus költemények, ballettek, bábjátékok, kamarazenekari művek jelentős sikereinek babérai nevét nemcsak hazájában, de Francia- és Olaszország színpadain és koncerttermeiben is népszerűvé tették. Körülbelül tíz év óta Albenizzel, a spanyolok legnagyobb mesterével emlegetik együtt. Ma 57 éves. Párisban tanult a század elején, abban az érdekes korszakban, mikor Debussy már megtörte honfitársai közönyét és amikor Dukas és Ravel csillaga is emelkedőben volt. Mint a madridi konzervatórium növendéke 22 éves koráig alig mutatott nagyobb érdeklődést a komoly muzsika iránt. Chansonokat, operetteket írt, majd kísérőzenét egészen jelentéktelen alkalmi bohózatokhoz. Ekkor érlelődik meg benne egy Wagner-partitúra lapozgatása közben az-az elhatározás, hogy komolyan nekilát fogyatékos tanulmányainak kiegészítéséhez. Mialatt buzgalommal tanulmányozta a spanyol népzenét, megírja első operáját, mellyel pályadíjat nyer. Ez a «La vida breve» volt, operánk  jelen premierje. Első állomása, de Falla nagy ívben felfelé törő pályájának.

Ez a magyarázata annak, hogy operájában annyi az egyenetlenség, kiforratlanság. Wagneri értelemben vett motívumszövés, széles mederben kavargó illusztráló muzsika váltakozik verisztikus, izgalmasan kapkodó recitativókkal, szimfonikus közjátékokkal — melyek sokszor megakasztják a cselekményt — folklorisztikus táncokkal és dalokkal; ezek, mint zárt számok feltűnően emelkednek ki a wagneri «végtelen dallamok»-ból. Kétségtelen, hogy Manuel de Falla operája igen tehetséges ember munkája, zenekara  kitűnően szól, harmóniái érdekesek, ha nem is eredetiek, a spanyol népzene  feldolgozásmódja erős kézre vall, csak kár, hogy a komponista ideges tájékozódása közben  egyről felejtkezett meg: saját invenciójáról. Ott, ahol saját melos-át kellett volna megszólaltatnia, mint például az első kép szerelmi duettjében, vagy a szerencsétlen cigánylány második felvonásbeli szólószámában, igen rövidre fogta jelentéktelen mondanivalóját.

Nem volt szerencsés a szövegkönyv megválasztása sem. Vérszegény meséje hol értelmetlen szimbólumokon akadozik, hol pedig a verismo berkeibe téved, ilyenkor — minthogy a zeneszerző nem mindenben követte a librettó-költőt — inkább melodrámának hat, mint operának. Ez a furcsa stíluskeverék, az első felvonás második képében teljesen megzavarja a hallgatót. Itt egy granadai látképet kapunk, cselekmény nélkül, hosszasan elnyújtott szimfonikus zene kíséretében. Ennek az «intermezzo»-nak zenei tartalma sokkal véznább, semhogy kibírná a tíz perces üres színpad dermedt csendjét. A partitúra legszebb részei a vérbeli spanyol dalok és táncok, pattogó ritmusaikkal, érdekes hanghordozásukkal. Salud egy földhözragadt szerencsétlen cigánylány, Granada külvárosában halálosan beleszeret egy jómódú Don Juanba (Paco, megj. A.). A szerelmesek találkoznak és rövid duett után önfeledten omlanak egymás nyakába. Ez-alatt a leány nagybátyja (Salvaor, megj. A.), izgatottan meséli el anyjának, a leány nagyanyjának, hogy az ifjú szerelmes, egy gazdag leánynak (Carmela, megj. A.), kérte meg kezét, kit nemsokára oltárhoz is vezet.   

A harmadik képben már az esküvő víg tumultusa zajlik előttünk. A lakodalmi ünnepséget megtört szívvel nézi az utcáról az elhagyott Salud. Nemsokára megjelennek az «öregek» és a felháborodott nagybácsi kézen-fogva hurcolja be a szerencsétlen lányt a lakodalom kellős  közepébe, hogy a vőlegényt felelősségre vonja hűtlenségéért. Az utolsó képben a leány odaáll szerelmese elé; de ez nem akar tudni róla. Salud szíve megszakad és holtan terül el a földön. Az öreg cigányasszony megjelenik és megátkozza unokájának megrontóját.

Ennek a mesének szcenírozása nagy feladatot ró, nemcsak a rendezőre, de a díszlettervezőre is. Rékai András mozgalmas, eleven csoportozatai, Oláh Gusztáv ötletesen megkomponált díszletei sokszor elfelejtetik a nézővel a librettókönyv tartalmatlanságát. Színes és dekoratív volt Brada Rezső koreográfiája. A főszerepet Bodó Erzsi énekelte. Gyönyörű meleg hangjával, bensőséges előadásával egészítette ki a cigánylány alakjának elmosódott rajzát. Budanovits Mária sokszor méltatott színjátszó adottsága a vénasszony alakjából valóságos kabinetfigurát faragott.  Kár, hogy a zeneköltő mostohán bánt énekszólamával és gyakran némajátékra fogta. Halmos János sikerrel birkózott meg hálátlan szerepével. Kálmán Oszkár, Farkas Sándor és Maleczky Oszkár kitűnően illeszkedtek bele az együttesbe.
A pompásan egybevágó, kitűnő előadás zenei részének betanítása a vezénylő Ferencsik János érdeme.

A ZENE, 1933. december 1. (15. Évfolyam, 5-6. szám)

204   Ardelao 2017-11-13 18:23:23

DORÁTI ANTAL EMLÉKÉRE.

(1906.IV9. – 1988.XI.13.)

29 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el világhírű karmesterünk.

 

AMERIKAI MAGYAR ARCOK:

Doráti Antal az amerikai zenekultúra apostola

(A rangos Wall Street Journal egyik legutóbbi számában jelent meg az alábbi cikk honfitársunkról, Doráti Antalról, a Detrolt Symphony világhírű karmesteréről.)

Egy igazi szimfonikus zenekart, mondja Doráti Antal, ízlelgetni kell, mint a jó konyakot: fény elé tartani a poharat, megcsodálni borostyán színét, megszagolni illatát, megízlelni, aztán letenni az asztalra s egy fél órát beszélni róla.

Egy koncert minőségét, akárcsak a konyakét, az jelzi, mennyit beszélnek róla. S mióta 1977-ben Doráti Antal átvette a detroiti szimfonikusok vezetését, ez a cél lebeg a szeme előtt. Új életet öntött a korábban állandó bajokkal küzdő zenekarba, s elérte, hogy ebben az autóiról híres városban ma már a szimfonikus zenekarról is beszélnek.

A város szimfonikus zenekarának, s így a zenei kultúrának fellendítése érdekében Doráti és közvetlen munkatársai nem ismernek határt. Mióta Doráti a városban tartózkodik, a helyi sajtó háromszor annyit irt a zenei életről, s azon belül a helyi szimfonikusokról, mint előtte sok-sok éven át.

S Doráti Antal tekinthető a zenekar hírverőjének, nyughatatlan ügynökének is, aki minden lehetőséget megragad arra, hogy „áru”-ját népszerűsítse, kelendővé tegye. Igen gyakran tart beszédet a legkülönfélébb embercsoportoknak — autótervezőknek, az autóipar nagyjainak, újságíróknak, gyerekeknek, iparosoknak, munkásoknak. Nevét ma már jól ismerik a város fűszeresei, borbélyai, hentesei is.

—Nagyon fontos, hogy az emberek tudják, mit csinálokmondja a mester.S még fontosabb, hogy minél több barátot, támogatót és műélvezőt szerezzünk a zenekar számára.

Valószínűleg ennek köszönhető, hogy Dorátit nagyon sok helyen, csak úgy ismerik, mint zenekar-létesítőt, kultúrateremtőt. 55 éves pályafutása alatt, mondhatni, világhíressé tette a dallasi, a minneapolisi és a washingtoni szimfonikus zenekarokat. S ez nem csak a nagy karmester kivételes zenei tudásának, de kivételes szervező készségének is köszönhető.  Detroitban ugyanezt az utat járja, s joggal mondhatjuk, hogy jó irányban halad.

Szervezőkészsége, jó üzleti érzéke a zenei életben fehér hollónak számit. A legtöbb karmester kihúzza magát a hírverés alól, s inkább üres ház előtt vezényel. Doráti azonban, mintha még élvezné is ezt a hasznos „kalmárkodást.”

— Jó üzletembernek lenni is művészetmondja Doráti. — Különben is, mi mások vagyunk, mint a zene ügynökei?

 A mester annak idején éppen időben érkezett Detroitba. A detroiti szimfonikus zenekar hatvanöt éves története során kétszer is feloszlott pénz és kellő támogatás hiányában. Doráti érkezése előtt már-már úgy volt, hogy harmadszor is felosztani kényszerül. A zenészek négy évvel ezelőtti sztrájkja miatt alig kelt el jegy a másodrendű zenekar előadásaira. Támogatást alig élveztek. A bűnözés növekedése is visszatartotta az embereket attól, hogy koncertekre járjanak esténként.

Doráti irányítása alatt a másod-rendű zenekar hamarosan komoly reputációt szerzett. A helyi, a New yorki, s a külföldi kritika egyaránt dicsérni kezdte. De ami talán még ennél is többet jelent, fokozatosan visszatért a közönség is.

De a tekintély, a világhír megszerzéséhez önmagában ez még nem elég. Éppen ezért szervezte meg Doráti a zenekar 24 koncertből álló nyugat-európai turnéját. A tavaly őszi turné sikert sikerre halmozott. Egy nagyszerű muzsikusokból álló, első-osztályú zenekar, írta a londoni Times. Spanyolországban tapsvihar követett minden előadást. Szófia királynő a nagy taps közepette lesurrant a színfalak mögé, hogy személyesen gratuláljon a mesternek.

Igaz, az ilyen turnék sokba kerülnek, s nem sok hasznot, vagy semmi hasznot sem hoznak.  De Dorátinak meggyőződése, hogy erre szükség van.

— A pápa is azért utazikmondta Doráti a detroiti üzletemberek egy csoportjának, — hogy jobb munkát végezhessen Rómában.

S a zenekar nem csak Európába utazik. Rendszeresen lépnek fel az amerikai zenei élet központjaiban, s a tervek szerint évente egyszer fellépnek New Yorkban, ahol a legtekintélyesebb kritikusok bírálhatják a zenekar színvonalát.

Nem szabad elfeledkezni a lemezekről sem. Doráti neve mintegy hatszáz lemezen szerepel, nincs még egy karmestere a világnak, akivel ennyi lemezfelvételt készítettek volna. Ez a tekintély a detroiti szimfonikusoknak is biztosította a lemezfelvételekre szóló szerződést. 

A London Records által tavaly kibocsátott Csajkovszkij album hónapokon keresztül vezetett a komolyzenei bestseller listán.

Csakhogy Doráti még ennél is többet akar. Mindenekelőtt egy jobb akusztikával rendelkező új koncerttermet Detroitban. Amit ezzel kapcsolatban mondott, az mindenki számára megszívlelendő.

— Azok az emberek, akik nem akarják viselni a kultúra költségeit, meg sem érdemlik azt. 

De azok nem is élnek, csak egzisztálnak.  

Doráti hisz és bízik a jövőben. Rendületlenül, fáradhatatlanul dolgozik a kultúra érdekében.

AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, 1980. február 8. (81. Évfolyam, 6. szám)

203   Ardelao 2017-11-12 21:27:25

 184 évvel ezelőtt, ezen a napon született Alekszandr Porfirjevics Borodin orosz zeneszerző és kémikus.

Emlékére:

 

Igor herceg az Operában

Budapest, 1938.

Az operai műsor eddig is meglepte a Pesten járt idegeneket sokféleségével, stílusbeli rugalmasságával. Nem is akad Operaház, a bécsi Staatsoperen kívül, mely egy esztendőn belül ciklust rendezhet Wagner, Mozart műveiből és sorra kitűzheti az olasz operairodalom remekeit. Márkus László nem elégszik meg ezzel sem, ezért a színház legközelebbi feladatául tűzte ki az orosz zenedráma jelentékenyebb műveinek bemutatását is. Muszorgszkij
«Boris Godunov»-ját évekkel ezelőtt hozták színre, utána hosszú ideig szüneteltették az orosz muzsikát az operai színpadon. Az elmúlt szezonban ismét Muszogszkij művel jelentkezett a színház, a «Hovanscsina» remek előadásával lepte meg közönségét. A «Hovanscsina» az elmúlt szezon egyik legnagyobb zenei és színpadi sikerének bizonyult.

A siker megerősítette a direktort művészi szándékában, még a szezon befejezése előtt újabb megállapodást létesített Iaszaj Dobroven*-nel, a pesti Hovanscsina világhírű vendégkarnagyával, hogy ebben az esztendőben is vezényel Budapesten és ismét betanít egy orosz művet. Így került sor Alexander Borodin «Igor herceg» című operájának bemutatójára.

Aleszandr Porfirjevics Borodin katonaorvos és a szentpétervári egyetem orvosi falkultásánaprofesszora, világszerte ismert kémikus. A nagynevű tudós mindenekelőtt a zenét szereti. Baráti köre a legkiválóbb orosz muzsikusokból állott. Liszt Ferenc volt a leghívebb barátja.Borodin valósággal bálványozta Lisztet. Weimarba utazott utána és Weimarból feleségének írott leveleiben rajongással ír a magyar zeneköltőről. Weimarban sor kerül az «Igor herceg»
részleteinek eljátszására is. Liszt megérzi Borodin rendkívüli tehetségét és meleg hangon bíztatja az «Igor» befejezésére.

Borodin, húszéves korában kezdi az Igor herceg című könyvének megzenésítését, de Liszt bíztatása ellenére sem fejezi be a munkát. Negyven év múlva, halála után, Rimszkij-Korszakov és Glazunov állítják össze a hátra-maradt vázlatok alapján az Igor herceget.

A XVI. században, egy kievi szerzetesi cellában találnak egy ószláv nyelven írt pergamentet, a pergament címe „Az Igor seregéről szóló ige.”

Ez a pergament első írott dokumentuma az orosz történelemnek; kiváló esztétikusok megállapították, hogy ez az ószláv irat nemcsak érdekes történelmi bizonyíték, hanem egyben magasrendű irodalmi alkotás, egyenrangú Homérosz elbeszélő költeményeivel. Az ismeretlen szerzőtől származó mondát használja fel Borodin operája szövegéül.

A mese: Igor herceg, aki Putivl városában, a dél-oroszok fővárosában székel, elhatározza, hogy megkeresi a kapcsolatot az; Észak-Oroszországban élő testvérnépekkel. Tervének keresztülvitelénél számolnia kell a nomádéletet élő polovecek erős hadával. Mielőtt hadba indulnia, országa, trónja, gyönyörű felesége Jaroszlavna, védelmére felkéri közeli rokonát a könnyelmű és felületes Galickij herceget.

Igor távozása után Galickij zavartalanul éli kicsapongó életét és vakmerően ostromolni kezdi Igor bátor szívű, erényes hitvesét. Igor ereje megtörik a polovecek ellenállásán, a polovecek előretörő seregei már Putivl városát fenyegetik, a veszély elől menekülők Jaroszlavnánál keresnek oltalmat. A polovecek táborában elkeseredetten töpreng a foglyul ejtett Igor
herceg. A polovec fejedelem felajánlja Igornak a szabadságot, ha előzőleg: Igor megígéri, hogy nem keresi többé a harcot a polovecekkel. A becsületes Igor nem tud kötelező Ígéretet tenni, hiszen minden célja, s törekvése megteremteni a kapcsolatot az északi testvérekkel. A lovagias polovec fejedelem ennek ellenére is szabadon bocsátja Igort. A visszatérő herceget a boldog felszabadulás érzésével fogadja a nép és a bojárok tanácsa.
A nagy lelkesedésben még a kegyetlenül garázdálkodó bűnösöknek, az Igor jóhiszeműségével visszaélő összeesküvőknek is megkegyelmeznek.
 

Borodin Igorról szóló zenéjénél tiszta mesehangulat uralkodik a zenekarban. Helyenként felcsap a nagy szenvedély hangja, felkavarja a kedélyeket unisonos kórusaival, egy-egy érzéki áriával, végül bele dübörög a lelkekbe a poloveci táncok vad, titáni dobogásával.

A pesti előadásban elevenen él Borodin szelleme. A karmester Iszaj Dobroven úgy ismeri Borodint az ő muzsikájával, az ő egész életén át tartó Igor szerelmével, mint önmagát, Neki, s a rendelkezésére álló művész személyzetnek:

Palló Imrének, Báthy Annának, Rösler Endrének, Székely Mihálynak, Budanovits Máriának, Tutsek Piroskának, Losonczy Györgynek köszönhető, hogy az előadás pontosan olyan eredeti és érdekes, mint a mű maga. Az Igor herceg méltó otthonát Oláh Gusztáv, Dobroven rendezőtársának színpadai teremtik meg: Operaházunkban Nádasdy Kálmán a szöveg fordítója gondosan ügyelt a könyv üde, lírikus hangjára. Az Igor herceg negyedik képében, az ellenséges táborban kerül sor a poloveci táncokra. Kazár, tatár elemek dúlnak részeg, mámoros ritmikában. A poloveci ballett szimfóniát Szalay Karola, Vera Ilona, Harangozó Gyula táncolják a táncegyüttes élén.
 

KOVÁCS KÁLMÁN

SZÍNHÁZI ÉLET, 1938. január 23-29. (XXVIII. Évfolyam, 5. szám)

* Dobroven, Iszaj Alexandrovics (1891-1953), orosz származású karmester és zongoraművész. (Megj. A.)

202   Ardelao 2017-11-09 13:53:50

HANGVERSENYEK. 

Zenei életünk jelentős fejlődéséről tanúskodik az-az általános érdeklődés, a mely vasárnapi és hétfői hangversenyeinket kísérte. Négy zenekari hangverseny torlódott a két napon egymásra és mind a négy hangverseny nagyszámú, tapsoló kedvű közönséget vonzott. 

Abból a részvétlenségből, a melyben eddig az önállóan szereplő művészek részesültek, kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy a zene kedvelői a szólisták-rovására kezdenek mindjobban vonzódni a zenekari hangversenyekhez.

Vasárnap délelőtt volt a Filharmóniai Társaság első ifjúsági hangversenye a pesti Vigadó termében. Haydn, Csajkovszkij és Liszt egy-egy műve került előadásra Kerner István vezetésével, akit igen lelkesen ünnepelt a jórészt fiatalokból álló közönség.

— Délután tartották meg a Zeneakadémia termében az Akadémiai Zenekar nyilvános főpróbáját Hubay Jenő karnagy vezetésével. A főpróba közönségének elismerését jelentékenyen fokozták a hétfőn este megtartott hangverseny műértői. Bevezetésül Liszt Ferenc nálunk még ismeretlen szimfóniai költeménye került bemutatásra. A kissé terjengős,- szélesen kidolgozott, de bravúrosan hangszerelt mű Hugó Viktor «Amit a hegyek beszélnek» című költeményének hatása alatt készült. Liszt egyik ifjúkori műve ez, amely már csalhatatlanul bizonyítja a pusztán hangszerelés kedvéért való zeneszerzés elméletét. 

A másik újdonság Bartók Bélának, a Zeneakadémia kiváló tehetségű, fiatal professzorának első rapszódiája volt. Bartók első művének tekinti ezt a szerzeményét, amely fele-részében csakugyan régebben készült. Az eredetileg zongorára írt művet a szerző most zenekari kísérettel látta el s új második részt irt hozzá: Bartók, mint újabb műveiből láttuk, a nyugat-európai zeneköltők hatása alatt egészen átalakult. Ez az átalakulás még jobban szembetűnik rapszódiájában, amelynek első, régebbi fele a még egészségesen gondolkozó poétától származik. Bár ez a rész sem maradt meg teljesen érintetlenül. Ami azonban ezután következik, azt még a legmodernebb hallószerv sem képes megérteni. A zeneelmélet törvényeinek, a harmonizálás következetességének és a dallamfűzés fölépítésének halomra-döntése hangzik a tomboló zenekar zűrzavaros kombinációiból. Kétségtelen, hogy ebben a hangzavarban sok érdekes, új szín és erő van, ami helyenként használva talán lekötné figyelmünket, de egyfolytában, belső tartalom nélkül, unalmassá válik. El kell ismerni azonban, hogy Bartók Béla csodálatraméltó virtussal játszotta a zongoraszólam csuklótörő nehézségeit. A fölhangzó taps tehát jórészt az előadóművésznek s nem a poétának szólott. 

Milyen más hatása volt a következő számul játszott Mozart szimfóniának. A hármas hangzatok tiszta felhangjai és a vonós-hangszerek kombinációs felhangjai milyen csodálatos erővel zengettek a sok, egymásután következő disszonancia után. Kevésbé tetszett Benoit hollandi zeneköltőnek Mozartnál későbbi, de jóval elavultabb «Corday Sarolta» című zeneműve.

Hubay Jenő gondosan tanította be az előadásra került műveket s a fafúvósok kisebb hibáit nem tekintve, a zenekar színvonala előkelő volt. 

A pesti Vigadó nagytermében ez-alatt Heinrich Knote (1870-1953, német énekes, megj. A.), Wagner-estéjére gyűlt össze hasonlóképpen zsúfolt széksorokban lelkesedő közönség. A világhírű kamaraművész a Filharmóniai Zenekar kíséretével egy-egy részletet adott elő a  Rienzi, A mesterdalnokok, Lohengrin, Tannhäuser és Siegfried című zene-drámákból. A közönség alig tudott betelni azzal a gyönyörűséggel, melyet a művész csodálatos orgánumával és hatalmas előadóstílusával keltett. A zenekar, az énekszámok közben, Kerner István vezetésével igen szépen adta elő a Tannhäuser nyitányát és a Siegfried erdőzsongását.

BUDAPESTI HÍRLAP, 1909. november 15. (29. Évfolyam, 271. szám)

201   Búbánat 2017-11-07 12:52:00

„…de legszebb virág a haza szent szerelme!”| Arany János-dalest

Kevesen tudják, hogy egyik legnagyobb költőnk Arany János csodálatos prózai költeményei mellett dalokat is írt. Kodály Zoltán úgy vélekedett, hogy „… nemcsak Aranyt, a kort sem érthetjük meg e dalok ismerete nélkül".

Az esten fiatal operaénekesek szólaltatják meg ezeket a műveket, kiegészítve Kodály, Ligeti, Mosonyi és Mihalovich szerzeményeivel, valamint két új dal ősbemutatóját is meghallgathatja az érdeklődő közönség.
 

Az Arany évforduló kapcsán Arany versek megzenésítései hangzanak el november 12-én  1/2 8 -kor a Vigadó Sinkovits-termében.

Szép kortárs művekkel indul a koncert, majd szünet után Mosonyi után Arany saját szerzeményű dalaiból adunk ízelítőt.

Az est csúcspontja Mihalovich Toldi operájának részlete.

Részletes műsor:

ARANY JÁNOS – 200
 
2017. november 12-én 19.30 órakor
a Vigadó Sinkovits-temében
 
Művészeti vezető:
Marton Éva
A Nemzet Művésze, Kossuth-díjas, professor emerita, ks. a Szent István-rend kitüntetettje, a nemzet művésze
 
Közreműködik:
Horti Lilla – szoprán  
Megyimórecz Ildikó – szoprán
Erdős Attila – bariton
Pataki Bence – basszus


Virág Emese – zongora
 
Műsorvezető:
Kovács Sándor zenetörténész

 

Műsor:

Vajda János: Öt dal Arany János verseire – az első két  és az ötödik dal hangzik el közülük.  (Erdős)

                 No.1. Névnap 

                 No.2. Az elkésett

                 No.3. Végpont

                 No.4. Még egy

                 No.5. Mindvégig

Csemiczky: Duettbemutató

Kodály Zoltán: Haja haja  (Megyimórecz)


      Ligeti György: Öt Arany-dal                                 

  1. Csalfa sugár (Megyimórecz)
  2. A legszebb virág  (Megyimórecz)
  3. A csendes dalokból  (Erdős)
  4. A bujdosó (Erdős)
  5. Az ördög elvitte a fináncot (Erdős)

      Hollós Máté–Tóth Árpád: Arany János ünnepérebemutató  (Pataki)


      Olsvay Endre: Őszi sorok  (Erdős)


      Nógrádi Péter: Mátyás anyja – bemutató Horti

s z ü n e t


     Mosonyi Mihály: Mátyás anyja  (Horti)


     Arany János három dala:

  1. A hegedű száraz fája  (Erdős)
  2. Kondorosi csárda mellett (Horti)
  3. Igyunk, biz azt egy-egy kicsit  (Pataki)

      Tóth Péter: Csendes bordal – bemutató (Pataki)

                          
      Mihalovich Ödön: Toldi szerelme

      Piroska és Erzse duettje a 2. felvonásból   (Horti, Megyimórecz)

200   Ardelao • előzmény199 2017-11-06 12:44:02

Képtalálat a következőre: „adolphe sax”

Adolphe Sax (1814-1894)

199   Ardelao 2017-11-06 12:33:06

203 éve született ADOLPHE SAX (1814-1894) 

BERLIOZ ÉS A SZAXOFON

Brüsszeli jelentés számol be Adolphe Sax dinanti hangszerkészítő halálának 50 éves évfordulójáról. (1944-ben, megj. A.)

Sax találta fel, a róla elnevezett szaxofon nevű fúvós hangszert. Ugyancsak ő tökéletesítette a legtöbb fúvós hangszer hangját. Érdekes, hogy Berlioz, a nagy zeneszerző örömmel fogadta az új hangszert, amely csakhamar el is terjedt. A szaxofont ma általában csak a tánczenekarok hangszerei között ismeri a közönség, holott igen gyakran alkalmazzák a szimfonikus zenekarok is, mivel a francia szerzőkön kívül Richard Strauss is szívesen alkalmazta szimfóniáiban.

NÉPSZAVA, 1944. március 2. (72. Évfolyam, 50. szám)
 

198   Búbánat 2017-10-25 11:26:50

Svéd Sándor New York-i levele

Címzett: az RTV Újság Szerkesztősége

 

Igen tisztelt Rádió- és Televízióújság, Budapest!

Az Egyesült Államokban lépek fel sorozatosan. Itteni bolyongásaim közben került kezembe lapjuk egyik tavalyi száma, az, amelyik a  N a g y  é n e k e s e k   é l e t r e g é n y e   című rádiósorozattal kapcsolatban velem is foglalkozott. Ebben a számban S o m o g y i  V i l m o s  barátom megírja: reklamálom, hogy Budapesten mitsem tudnak pályám egyik jelentős állomásáról, nevezetesen arról, hogy huszonnégy évvel ezelőtt a milánói Scalában A nürnbergi mesterdalnokokban (olasz nyelven) énekeltem Hans Sachsot. Idényzáró előadás volt, felvétel nem készült róla, az egész ügy feledésbe merült, s kimaradt a krónikából.

Kár, kár – mert én ezt karrierem legszínesebb, legnagyobb sikerének tekintem!

A cikkíró – véletlen találkozásunk alkalmából – látható meglepetéssel fogadta közlésemet, el is tűnődött rajta. Hadd folytassam tehát „reklám-akciómat”, ezennel megküldöm (melléklem) a Scala 1947. május 8-i színlapját, ez önmagáért beszél.

Ekkor még kezdő volt az Évát éneklő  R e n a t a  T e b a l d i,  aki azóta már régen világhírű, Pognert     C e s a r e  S i e p i   énekelte – ugyancsak világhíresség.  T u l l i o  S e r a f i n  vezényelt. Rajtam kívül valamennyi szereplő olasz volt.

Örvendenék, ha erről most lapjuk révén tudomást szereznének budapesti és itteni barátaim, ismerőseim is. E soraimmal egyben életjelt is adok magamról – hosszú idő után. (Turnénk május végéig tart, huszonöt városban lépek fel.)

Szeretettel gondolok rólam szóló megemlékezéseikre, és ne haragudjanak, hogy ezt a módszert választottam egy színház- illetőleg operatörténeti tény bizonyítására.

Tisztelettel

Svéd Sándor

 

Ezt a Svéd Sándortól kapott levelet az RTV Újság Szerkesztősége az 1971. május 17-23-i lapszámában tette közzé.

197   Ardelao 2017-10-23 22:46:32

 

1962. január 7.

20.00: Zenés TV Színház. Albert Lortzing: Az operapróba, (sz)

Vígopera. Szövegét J. F. Jünger nyomán a zeneszerző írta, Hirsch Bence fordította. Közreműködik a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara (karigazgató: Fehér András). Vezényel: Breitner Tamás.

Szereplők: A gróf - Marczis Demeter; A grófné - Divéky Zsuzsa; Lujza, a lányuk — Ötvös Csilla; Hanna, a szobalány — Zempléni Mária; Báró Reinthal — Palcsó Sándor; Anton, az unokaöccse  - Korcsmáros Péter; Johann, az inasa - Póka Balázs; Kristóf, a komornyik - Kéry Gyula; Martin, a szolga - Csere László; Ócskás - Sugár István.

NÉPSZABADSÁG, 40./305.

 

196   Ardelao 2017-10-23 22:32:29

Pesti operabemutatók 1848-ban

Az 1848-as esztendőnek már az első hajnala magával hozta az elkövetkezendő nagy események előszelét. Pest város, különböző részein hírközpontok keletkeztek, ahol feszülten várták a külföldről érkező híreket. A közeledő fegyvercsörgés azonban nem némította el Pesten a Múzsákat. A Nemzeti Színház január 15-re bemutató előadást tűzött ki:

Albert Lortzing ismert orosz-tárgyú operáját: a «Cár és ács» című újdonságot.
A pesti közönség érdeklődéssel várta a dalművet, melynek főszereplője Nagy Péter; „minden oroszok cárja” és műkedvelő hajóács. A Nemzeti Színház színpadán Lortzing operája már a második hasonló tárgyú mű volt. Egy évtizeddel korábban ugyanitt színre került Donizetti dalműve is a Saardami polgármester, vagy a két Péter. A Nagy Péterről szóló harmadik opera 1856-ban került a Nemzeti Színház műsorára Meyerbeer feldolgozásában, Észak csillaga címmel.  

Lortzing operáját nagyon barátságosan fogadta közönségünk, annak ellenére, hogy ebben a forrongó időszakban másfajta művek ragadták meg inkább az embereket. A kritikák nagy része is elismeréssel méltatta az újdonságot, azonban akadt olyan is, amely a közönség ízlését bírálta.

Így a Der Spiegel című pesti német újság:

„A «Cár és ács» kedélyes, csevegő zene, nem püfölik benne a nagydobot, nem harsognak a trombiták, hanem nemes érzelmes zene fejlődik ki az előadás folyamán. Ez pedig nincs ínyére elkényeztetett közönségünknek. Csiklandós, túlfűszerezett dolgok kellenek most. Az énekesek futkossanak föl-alá a hanglétrán, aztán legyen a darabban összeesküvés, apai átok, méreg és gyilkosság. A tenorista lehelje ki a lelkét, a primadonna tépje a haját és fetrengjen a földön, kétségbeesésében s mindehhez játssza el a zenekar a Dessaui-indulót. Kellemesen szórakozni s esetleg elérzékenyülni nem akar most senki.”

Ennek a kritikának előzménye a korábbi izgalmas újdonságoknak nagy sikere volt. A Nemzeti Színház 1846-ban mutatta be Donizetti legviharosabb hatású dalművét, a Lammermoori Luciát. 1847-ben a Nabucco és Ernani című Verdi-operákat, amelyek szintén bővelkednek izgalmas részletekben; a «Cár és ács» után pedig Verdi Macbeth-jét jelezte a színház, amelynek tartalmát a tragédiából már ismerte közönségünk és tudta, hogy ez is hoz majd hátborzongató színpadi jeleneteket. És előre örültek ennek.

Az 1848. évben még négy újdonság következett. Májusban Mercadante műve, a «Horatiusok és Curiatiusok» került színre, júliusban Flotow műve, a «Márta,» szeptemberben Császár György «Kunok» című operája, egyike azoknak a magyar operáknak, amelyek száznál több előadást értek meg. Az 1848-as év utolsó bemutatója Mazzucato dalműve volt, a «Két altiszt.» (H. M.)

ÚJ IDŐK, 1948. május 15. (51. Évfolyam, 20. szám)
 

195   Ardelao • előzmény194 2017-10-23 13:02:38

portrait

Albert Lortzing 1801-1851

Cár és ács - teljes opera

194   Ardelao • előzmény193 2017-10-23 12:41:50

 

Egy vándorszínész nyolcvanöt-esztendős vígoperája (1924-ben, megj. A.) 

A Városi Színház soron levő újdonsága

A Városi Színház próbatermeiben már javában tanulják a színház magánénekesei, a soron lévő operaújdonság, a «Cár és ács» szerepeit. Ez az opera nyolcvanöt-esztendős, a nagyapáink mosolyos arccal tapsoltak előadásain a régi Nemzeti Színházban.

A librettó.

A librettó kitűnő francia vígjátékból készült. A vígjátékot Scribe egyik legkitűnőbb tanítványa irta, Monsieur Jean Honoré Duveyrier, írói nevén Mellesville, és 1838. június 2-án játszották először a Theâtre Porte Saint-Martinben. Címe ez volt: Le bourgmestre de Sardam ou Les deux Pierre. (A sardami polgármester avagy a két Péter).
A tárgya az a történelmi tény, hogy Nagy Péter cár ifjú korában, álruhában bejárta Európát, hogy a gazdasági viszonyokat tanulmányozza és útjában elszegődött ácsnak is egy holland kikötőben. Ebből sok és mulatságos bonyodalom származott. A kis holland városka egyszeribe diplomáciai bonyodalmak középpontjába került, ezek a bonyodalmak azonban az operában természetesen csak arra szolgálnak, hogy általuk egy másik Péter, aki valóban ács és nem cár, elnyerje szíve választottját, az édes, bájos, kacér, hamis, kis Mariét.

Ezt a témát öt vígjáték és tizenegy opera dolgozta fel.
Operát írt belőle: Christoph Gottlob Hempel, gothai udvari komponista (1780), Grѐtry, a nagy francia zeneszerző (1790), Weigl, a bécsi kongresszus alkalmából, Sándor cár tiszteletére (1814), Freiherr von Lichtenstein, bambergi színigazgató, Niccolo Vaccai (1824) népszerű olasz opera-komponista, Chancourtois (1819), Mercandante (1827), Donizetti (1827), Tom
C. Cooke (1829), Adolphe Adam (1829) és Flotow (1835).
Mellesville vígjátékából a szövegkönyvet egy Römer nevű úr készítette, aki miniszteri titkár volt Badenben.

A zeneszerző.

Albert Lortzing színészkorában gyakran játszotta Mellesville népszerű vígjátékában a francia követ szerepét. Kereskedő-család sarja volt, az apja bőrrel kereskedett, amikor pedig tönkrement, a feleségével egyetemben beállt színésznek. A színpadon több szerencséje volt. mint a bőrszakmában.
Lortzing már kicsi korában fellépett gyermekszerepekben, közben megtanult játszani egy sereg hangszeren, színdarabokat és operákat irt. Volt színész, író, zeneszerző, zenekari tag, tenorista, rendező, karmester. Mindig az, amire éppen szükség volt.

Első nagy sikerét a «Cár és ács» -al aratta, harminchat esztendős korában, 1837. december 27-én játszotta először ezt az operát a Theater der Stadt Leipzig. Ivanov szerepét maga a zeneszerző, Herr Lortzing énekelte, Wittwe Browe-t Madame Lortzing, a szerző mamája. A parterren egy hely nyolc garasba került, a parketten 16-ba, egy zártszék ára 1 tallér volt. Hat órakor kezdődött az előadás, de a közönséget már ötkor beengedték a színházba.

Magyarországon nem sokkal a lipcsei bemutató után a Nemzeti Színház tűzte műsorára a darabot. Az Operaházban sohasem játszották, ott csak Lortzing két másik nagysikerű művét adták elő, «A vadorzót» (Der Wildschütz) és «A fegyverkovácsot» (Der Waffenschmied).
A Városi Színházban Ábrányi Emil igazgató tanítja be Lortzing vigoperáját és Ferenczy rendezi. A címszerepet Sárosi Andor játssza, Ivanov Pétert, Lortzing szerepét: Gábor József, Mariét Kőszegi Teréz, a három diplomatát Lakatos, Székely Mihály és Somló József, az ácsmesternét Medveczky Erzsébet.

SZÍNHÁZI ÉLET, 1924. január 13-19. (XIV. Évfolyam, 2. szám)
 

193   Ardelao • előzmény192 2017-10-23 11:46:16

LORTZING, Albert (Gustav), német opera-szerző, (*1801-1851). Apja színész volt s a fiatal Lortzing korán került kapcsolatba a színpaddal. Nemcsak mint zeneszerző, de mint színész, énekes, operakarmester és rendező is szerepelt; operáinak szövegkönyveit is maga írta. A német népies operairodalom hangját ügyesen alkalmazó, szellemes és szeretetreméltó zenész, Webernek igénytelenebb követője. Színészi tehetségének megfelelően elsősorban kitűnő és hatásos szerepeket tudott a színpadra állítani.

E jó tulajdonságuk élteti mindmáig Lortzing operáit a német színpadokon (Cár és ács, 1837; Der Wildschütz (A vadorzó), 1842; Der Waffenschmied (A fegyverkovács), 1846; Undine, 1845, Fouqué szövegére).

ÚJ IDŐK LEXIKONA, 1940.

192   Ardelao 2017-10-23 10:34:15

ALBERT LORTZING EMLÉKÉRE, AKI 216 évvel ezelőtt, a mai napon született.

(1801.X.23 – 1851.I.21.) 

A «Cár és ács» századik évfordulója

A napokban volt 100 éve, hogy Albert Lortzing vígoperáját, a «Cár és ács»-ot Lipcsében bemutatták. Német operák közül népszerűség tekintetében annakidején csakis
Weber«Bűvös vadász»-a vehette föl vele a versenyt és ez okból talán indokolt, ha a manapság csaknem elfelejtett kedves kis dalmű jubileumáról megemlékezünk.
Albert Lortzing kora rendezetlen szerzőjogi viszonyainak áldozata, mert, bár sikerről sikerre haladt, sohasem élvezhette ezeknek anyagi hasznát és földhözragadtan, nélkülözések között
tengette életét. Figyelemreméltó lelkiereje, emberi és művészi kiegyensúlyozottsága mellett szól, hogy mindazonáltal megőrizte tehetségének eredeti vidámságát. Művei ártatlanul derűs, szinte gyermetegen jóindulatú kedélyből fakadnak. Nem csupán muzsikája ilyen, hanem szövegei is ezt a szellemet lehelik. Hiszen Albert Lortzing, ez a példátlanul sokoldalú művész zeneszerző, szövegíró, színész és karmester volt egy személyiben!

Világsiker

A «Cár és ács» Albert Lortzing számára átütő nagy sikert hozott. Ö maga szinte megdöbbent ettől a váratlan eredménytől. „Valóban megszégyenítesz” — így írja egyik barátjának, Glassbrennernek, a neves berlini szerkesztőnek. „Ha már komoly emberek így elhalmoznak dicshimnuszokkal, mit szóljanak az együgyűek. Barátságos fogadtatást reméltem, de ilyen kitüntető elismerésről még álmodni sem mertem. Egyébként: ez nagyon kellemesen érintett.  ..”

Későbbi alkalommal így indokolja sikerét a szerző: „Közrejátszott a cselekmény érdekes volta s hogy zeném sem kellemetlen. De magam elsősorban azzal magyarázom operám széleskörű elterjedését, hogy nagyon könnyen előadható. Vegyék csak sorra az egyes szerepeket és igazat adnak majd nekem. A vidám főszerepet alig lehet elrontani, viszont a cárnál az sem árt, ha kissé merev, csak a főszámát dalolja el szívhez szólóan. Az ács szerepét végül a magam adottságaihoz szabtam, ennél-fogva énektudás nélkül is megjátszhatják.”

Mi sem természetesebb, hogy ez az orosztárgyú opera rövidesen Oroszországba is elkerült. „Dalművemet ott érthető okokból erősen megváltoztatott cselekménnyel alkalmazták színre, új színhelye: Antwerpen; a cárból német fejedelmet csináltak s ezzel együtt a szöveg összes vonatkozásait németre változtatták el, mert a cenzúra különben megtagadta volna engedélyét.”

Kevésbé megelégedett az opera bécsi fogadtatásával. „Ott csakis az olasz szerzőket és — Straussot ismerik el! Csekélységem, ha ezt egyáltalán szóvá tenni bátorkodom, alig tűnt fel. S különös, hogy az osztrák színészek milyen alkalmatlanok műveim előadására.”

Budapesten

Budapesten 1848. január 15-én került színre először a «Cár és ács» a Nemzti Színházban, ahol Füredy Mihály, a hírneves tenorista jutalomjátékául adták elő. Rajta kívül Hollósy Kornélia, Benza Károly és Farkas Károly játszotta a főszerepeket.

„Füredy úr hálátlan darabot választott jutalomjátékául,” így írja németül a „Der Spiegel.”

«A Cár és ács» zenéje kedélyesen csevegő, nem püfölik benne a nagydobot, nem harsogtatják a trombitákat, hanem nemes érzelmességgel dallamos. Ez pedig nincs ínyére a mai közönségnek, amelynek csiklandós, túlfűszerezett dolgok kellenek. Az énekesek futkossanak föl-alá a hanglétrán, aztán legyen a darabban összeesküvés, apai átok, méreg és gyilkosság. A tenorista lehelje ki lelkét, a primadonna tépje a haját és kétségbeesve fetrengjen a földön. S mindezekhez holmi markos Indulót játsszék a zenekar. Kellemesen szórakozni, sőt esetleg elérzékenyülni ma már nem akar senki sem.”

Az eredmény

Népszerűségétől kiáltóan üt el Albert Lortzing ínsége, nyomora. 1850. augusztus 1-én megrázó levélben ecseteli helyzetét: „Bizony, már alig ismernél rám. Megvallom neked, amit bárki előtt elárulni röstellem, hogy a „Cár”-ért, amely eddig már nyolc kiadást ért el, mindössze 10 Frigyes-aranyat kaptam.”

A színházak rosszul és késedelmesen fizetik tiszteletdíjaikat. Olykor másfél év után kell figyelmeztető leveleket írnia fényes udvari színházak intendánsaihoz, hogy elmaradt fizetségekre emlékeztesse őket. Le kell győznie veleszületett szerénységét, bátortalanságát, hogy többéves mulasztásokra figyelmeztessen, törlesztéseket sürgessen.  ...

A tiszta kedély törhetetlen bizodalmassága és győzedelmes derűje az, ami minket Albert Lortzing hagyatékában meghat és rokonszenvet vált ki, még azokban is, akik műveitől egyébként már eltávolodtak. (—)

NÉPSZAVA, 1938. január 1. (66. Évfolyam, 4. szám)

A «Cár és ács» című Lortzing operát 1837. november 21-én mutatták be Lipcsében.

E mű zenéje számomra igen élvezetes. (A.)

191   Ardelao 2017-10-18 13:22:12

Tóth Aladár emlékére:

(1898.II.4. – 1968.X.18.)

«TÓTH ALADÁR MOZART-TANULMÁNYÁRÓL»

Lexikonokból ismert adat, hogy Tóth Aladár 1925-ben, huszonhét évesen, Mozart zenedrámáinak esztétikájáról írott disszertációjával szerzett bölcsészdoktori címet a budapesti tudományegyetemen. A munka, az egyetemi előírásokat ismerve: meglepetésre, kiadatlanul maradt. Tartalmáról mindmáig csak Szabolcsi Bence egy 1956-os tanulmánya (Mozart és a népi színjáték) tett futó említést, s zeneakadémiai óráin is esett szó Tóth Aladár e fiatalkori írásáról: ő a Mozart-szakirodalom fontos darabjának tartotta. A fent első ízben közzétett szöveg messzemenően igazolja Szabolcsi véleményét; a dolgozat második fejezetének gondola­tai, elemző megjegyzései máig sem veszítették el érvényességüket, ma is frissek, további munka kiindulópontjai lehetnének. S persze az első fejezet sem tanulság nélkül való: pillanatfelvétel a zeneesztétikai gondolkodás korabeli állapotáról, s mindemellett a szakirodalomnak olyan átfogó ismeretéről és értő feldolgozásáról tanúskodik, ami nem szokásos egy, a pálya elején álló, zenetudományi iskolázottsággal nem rendelkező fiatalembernél.

Azt hiszem, csak Tóth Aladár legendás önkritikája és igényessége miatt maradt végül mégis kiadatlan ez az írás. A közlésünk alapjául szolgáló kézirat egyes lapjain, nyilvánvalóan későbbi időből, beható stiláris javítások nyomait látjuk, néhány bekezdés a margón meg van jelölve, mások ki vannak húzva - feltehetően egy tervezett átdolgozás céljainak megfelelően. A javítások azonban nem rendszeresek; inkább ötletszerűek: mintha gyors átolvasás során készültek volna, s mint a munkát meg nem érő fáradozás, abba is maradnak. Valószínű, hogy Tóth Aladárnak később már nem volt kedve, ideje átdolgozni írását, s úgy vélhette, hogy eredeti formájában s a disszertáció alaki követelményeivel nem illő az olvasók elé bocsátania.

Mindazonáltal: nem feledkezett meg ifjúkori munkájáról. Későbbi Mozart-tanulmányaiban, (így a Figaro házasságá-ról írott operaismertetőben (1928), majd a Szabolcsi Bencével közösen írt monográfiában is (1941) felhasználja egyes gondolatmeneteit, megfogalmazásait.) Az eredeti, 1925-ös szövegezést azonban nyilvánvalóan csak kezdetnek, valóban: csak adalékoknak tekintette a mozarti zenedráma esztétikájához, s nyilván a maga számára tartotta elsősorban iránymutatónak azokat a sorokat, amelyekben a kutatás további feladatait jelölte meg.

Ha ő úgy gondolta is, hogy disszertációjának megkésett közzététele szükségtelen, nekünk kötelességünk. Tóth Aladár tanulmányának ott a helye a nyilvánvaló ösztönző és minta, Szabolcsi Bence 1921-ben megjelentetett Mozart-kísérlete mellett. E két Mozart-tanulmány nemcsak két fiatal zenetörténész pályakezdésének impozáns dokumentuma, hanem a magyar Mozart-irodalomnak kezdete és maradandó értéke is.

Tóth Aladár disszertációját egy gépírásos másolati példány alapján adjuk közre. A helyesírás egységesítésén és korszerűsítésén kívül a főszöveget lényegében változatlanul hagytuk, mindössze a német és francia idézeteket adjuk magyar fordításban (az eredeti e tekintetben következetlen: hol eredetiben idéz, hol fordítást közöl). A jegyzetek hivatkozási rendjét egységesítettük, s a kézirat minden oldalon újrakezdődő jegyzetszámaival szemben folyamatosan számoztuk s az írás végére tettük őket.

A kézirat rendelkezésünkre bocsátásáért és a közlés engedélyezéséért Fischer Annie-nak mondunk ezúton is köszönetet.

Wilheim András

HOLMI, 1991. december hó, (3. Évfolyam, 12. szám)

190   Ardelao 2017-10-13 15:39:28

OLÁH GUSZTÁV — főrendező.
 

A Vallás és Közoktatásügyi miniszter az Operaház igazgatójának javaslata alapján ifjabb Oláh Gusztáv, az Operaház szcenikai főfelügyelője részére — művészi munkásságának elismeréséül — az Operaház főrendezője elnevezés használatát engedélyezte.

Ez a rövid hivatalos közlemény, mely ma került a nyilvánosság elé, az operalátogatók és a művészet barátai körében osztatlan megelégedést, jóleső érzést és őszinte örömet keltett. Ifjabb Oláh Gusztáv neve, művészete kétségkívül korszak- alkotó a magyar operajáték, sőt az általános operaszínpad-történet fejezetében is. Az a korlátlan tudás, ragyogó tehetség, szinte mesébe-illő fantázia és kiapadhatatlan invenció, amellyel ez a nagyszerű művész elgondolja, meg álmodja, és valósággal megteremti az Operák és zenés játékok színpadi világát.

Feltétlenül oda tartozik már a képző-, zene- és elbeszélő-művészet nagy művészeinek alkotókészsége mellé. Választékos ízlés, korlátlan stílusérzék, kimeríthetetlen szuggesztivitás, a modern művészi eredmények teljes arzenálja és a lélek mélyéről fel-felesillanó finom és groteszk humor, szóval mindaz, ami a jó színház diadalát jelenti, Oláh Gusztáv színpadjaiban és rendezéseiben lenyűgöző erővel szólalnak meg. Olyan lehetőségeket mutatott meg a budapesti Operaház nézőterének, amelyekről az itt járt idegenek is, mint felejthetetlen élményekről beszélnek.

Oláh Gusztáv személyében és művészetében a legérdemesebb művészek egyikét érte a kitüntetés.

Díszletei felejthetetlen élményt nyújtottak számomra, és gondolom, hogy másoknak is! (megj., A.)

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1936. április 23. (22. Évfolyam, 94. szám)

189   Ardelao 2017-09-28 16:55:28

FRITZ KREISLER hegedűestje

(Budapest, 1927. november 30. Szerda)

Bartók zongoraestje után másnap, szerdán fényes hegedűestben gyönyörködhetett nagyközönségünk, helyesebben nagyközönségünknek az a töredéke, mely meg tudta fizetni a horribilis jegyárakat. A nem mindennapi súlyos helyárakért nem mindennapi, de könnyű műélvezetet kaptunk: Fritz Kreisler, a világhírű hegedűművész játszott ezen az estén.
Fritz Kreisler művészetéből éppen az hiányzik, ami egy Bartók művészetének legmélyebb varázsa: a súlyos egyéniség. Már pedig hogyan is írta Jászai Mari?

«Mit ér a művészet, ha az embernek nincs súlya!»

A Kreisler hangverseny közönsége szerencsére nem volt olyan nagyigényű, mint a legnagyobb magyar tragika, nem bírált annyira szigorúan és sokat tapsolt. S bizonyos fokig igazat is kell adnunk a lelkes tapsolóknak. Mert Kreisler, bár kétségtelenül könnyűfajsúlyú művész, de nemcsak a szó rosszabbik értelmében «könnyű,» hanem «könnyű» a szó legjobb értelmében is. «Könnyen,» tehát rendkívül természetesen, közvetlenül és simán tudja kifejezni magát hangszerén.

«Könnyen», tehát bámulatos eleganciával, bájjal és biztos fölénnyel kezeli a vonót, s ahogy ez a vonó a húrokhoz súrlódik: nyomán a világ leglágyabban zengő, legbehízelgőbb hegedűtónusa fakad.

»Könnyen«, tehát rendkívüli virtuozitással, páratlan hegedűre termettséggel győzi le a legnagyobb nehézségeket, s ha technikája nem is olyan biztos, mint Heifetzé, nem is olyan előkelő, mint Vecseyé s megközelítően sem olyan gazdag, mint Hubermané vagy Szigetié, mégis egyike a legszédületesebb technikáknak.

Milyen kár, hogy ennyi valóban zseniális «könnyűség» mellé odaszegődik az egyéni mondanivaló könnyűsége is. Krieslernek van egyéni mondanivalója: Kreisler igazi poétalélek. De mennyire felületes és hétköznapi az a költői tartalom, mely ezen a boszorkányos hegedülni tudáson keresztül kifejeződik! Kreisler poézisa félig graciózus, édeskés szalonpoézis, félig rokonszenvesen egyszerű, de banális «Naturbursch»-költészet. Igazi erőt, megrázó mélységeket, hiába keresünk benne.

Ilyen művészlélekkel elbűvölően lehet tolmácsolni azokat a kecses menüetteket és ábrándos melódiákat, melyeket Kreisler saját ízlésének megfelelően tucat-számra írt át különféle kompozíciókból hegedűre; de ilyen lélek közvetítésében menthetetlenül ellaposodik minden mélyebben szántó költészet, így Mozart és Bach, sőt még Corelli poézise is. Mozart D-dúr versenyművét méltóan interpretálni: ehhez sokkal mélyebb és átfogóbb koncepció, sokkal gazdagabb fantázia kell, mint Kreisleré. A mozarti ritmus tüzét nem lehet finomkodó rokokógráciával pótolni, a mozarti kantiléna tiszta líráját nem lehet szentimentális hangulatoskodással felereszteni; nem lehet még akkor sem, ha a rokokógráciát a leg csipke finomabb vonókezelés, ha az érzelmességét a leg-melódikusabb hegedűhang szolgálja. S mit szóljunk Bach E-dúr szólópartitúrájához, melyet Kreisler eléggé el nem ítélhető stílustalansággal egy hozzákomponált zongoraszólam kíséretében adott elő!

Bach ezzel a bájos, de híg «Kreislerianával» leöntve! Pardon: «Kreisleriana» itt nagyon rossz szójáték, mert a kedves, meleg-kedélyű Kreislernek, semmi köze sem lehet E.T.A. Hoffmann démonikus: «Kapellmeister Kreisler»-éhez és a róla elkeresztelt Schumann kompozícióhoz.

— Ne nevezzük ki tehát Kreisler Frigyest a «világ legnagyobb hegedűsévé», hagyjuk meg ezt a művészt annak, ami: boszorkányosan képzett virtuóznak, akinek lágy, természetes kedélyvilága, könnyed, érzelmes lírája remélhetőleg még sok élvezetes estével fogja megajándékozni a hálás budapesti közönséget.

Tóth Aladár

PESTI NAPLÓ, 1927. december 1. (78. Évfolyam, 273. szám)
188   Búbánat 2017-09-27 13:52:29
Az alábbi cikket két részben írtam be a „Bartók Béla szellemisége”-topicomba, most ide is beteszem a szöveget - már egységes keretben.

„A megkerült fekete notesz esete”

„Szenzáció a Bartók-kutatásban? – Beszélgetés Somfai László zenetörténésszel

/Film Színház Muzsika, 1987. február - Kurcz Béla/

Az asztalon kopottas fekete zsebkönyv. Kötése puha viaszosvászon. Mérete 17x12,5 centiméter. Száz kottalapot tartalmaz. Az elsőn egy óriási tintapacni, otrombán elfedi a jegyzeteket, a többin pedig főként töltőtollal firkantott dallamfeljegyzések. Óvatosan lapozok bele. A hozzáértők azt mondják, kincset ér. Tulajdonosa Bartók Béla volt. A nagybecsű ereklyét hamarosan fakszimile kiadásban adja közre a Zeneműkiadó.

Somfai László egyetemi tanárnak, a külföldön is jól ismert zenetörténésznek – aki az MTA Zenetudományi Intézet Bartók Archívumának vezetője – jelentős szerepe volt a zsebkönyv tartalmának megfejtésében, kutatásában s megjelenítésében is.

- A kitépett első lap tanúsága szerint eredetileg ezt a füzetet is a népzenei jegyzetekre szánta Bartók 1907 júliusában. első erdélyi gyűjtőútján, az énekek meghallgatása alatti gyors dallamfeljegyzésre. De mivel meggondolatlanul beleírt egy ott eszébe jutó kompozíció-témát, nevezetesen a Geyer Stefinek szánt Hegedűverseny első dallamát, a könyvecskét végül is megtartotta. A lejegyzőfüzetből 1907 és 1922 között kompozíciós vázlatfüzet lett: számos nagy Bartók-mű alapmotívuma, gondolatcsírája fedezhető fel lapjain. Az évek során újra és újra kézbevette ezt, valószínűleg olyankor, amikor otthonától távol, gyűjtőúton volt, vagy családjával nyaralt – mondja Somfai László.

- Hol lappangott eddig?
- Amikor 1982 novemberében meghalt Bartókné Pásztory Ditta, személyes papírjai között akadtunk erre a zsebkönyvre is, amelyet gondosan megőrzött.

- Korábban senkinek nem volt tudomása erről?
- De volt, mert első oldalán bekeretezve, ceruzával írva ez áll: Vázlatok Ez valószínűleg Kodály írása, akit Pásztory Ditta egyszer megkérdezett a füzet tartalmáról. Ditta asszony azonban továbbra sem szólt erről senkinek. Miközben a nála levő kéziratokat – a kifejezetten személyes vonatkozásúakat kivéve – nagylelkűen átadta a Bartók Archívumnak, erről a noteszről nem tett említést. Csak a hagyatéki leltározás során bukkantunk erre a könyvecskére.

- Azóta is eltelt pár év! Mihez kezdtek vele?
- Kezdettől fogva világos volt számunkra, hogy nagy kincs került a birtokunkba. De mindenekelőtt tulajdon- és szerzői jogi problémákat kellett rendezni. Tulajdonjogilag a notesz ifjabb Bartók Béláé. Ő azonban úgy látta, erre elsősorban a kutatásnak van szüksége.

- Vagyis: ajándékozás történt?
- Nem ajándékozta, hanem letétbe helyezte sok más, az ő tulajdonában lévő úgynevezett „Bartók-hagyaték” anyaggal együtt. Miután alkalmam nyílt alaposan átnézni a fekete noteszt, kiderült, ez Bartóknál egészen ritka, mondhatni egyedülálló kézirat. Rögtön felmerült bennünk a kiadás gondolata. Ám ehhez be kellett szerezni az örökösök hozzájárulását. Aztán ki kellett „csikarni” mindazon művek kiadóinak engedélyét, amelyeknek vázlatait a kis füzet tartalmazza. A műveket ugyanis copyright védi. A csodálatos mandarin például a bécsi Universal Edition kiadása. Csak karácsony táján nyílt meg az út a vázlatok magyarországi közreadása előtt.

- Mennyi pénzbe került mindez?
- Nem pénzbe, sok időbe és utánajárásba került. A kiadók úgy gondolkoznak, hogy egy Bartók-művet először jogvédeni kell, s csak azután szabad közreadni. Kicsit más a helyzet, ha már kiadott művek korábbi stádiumáról van szó. Mert az ugyan hangról hangra azonos a megjelenttel, néha esetleg ütemeken át más, de mint hangversenyzene soha nem lesz kiadható és jogvédhető, hiszen – töredék. A vázlatokban nem az az izgalmas, hogy ismeretlen anyag került elő, amit el lehet muzsikálni, hanem, hogy tanulmányozhatóvá válnak az életmű mesterdarabjainak korábbi stádiumai. Fény derül arra, hogy az ihlettől a megvalósulásig miként fejlődött a kompozíció. Tehát a vázlatoknak elsősorban nem az előadók látják hasznát, hanem azok, akik a Bartók-zene őszinte, elszánt kutatói.

- Néhány évtizede a világ nagy zeneszerzői életműveivel kapcsolatban a vázlatkutatás szinte központi kérdéssé vált!
- Már a századfordulón észrevették, hogy a nagy Beethoven-témák elemi, egyszerű formából fokról-fokra nőttek ki. Beethovennél valóban tanulmányozható, hogy az inspiráció pillanatától az alkotó milyen jellemző fázisokon át jut el a kész partitúráig. Azóta, hogy Beethoven vázlatait megkezdték előbb részleteiben, aztán egészében, fakszimilében közreadni, a vázlatkutatásnak nagy és jogos kultusza van. A zene rögzíthetősége más, mint a költészeté vagy a regényé. A kinyomtatott, szerző által látott, jóváhagyott szöveg száz százalékig hiteles, érhető és visszaolvasható forma. A zenében lehet a műnek egy szerzője-korrigálta, javított, akár egy újabb kiadás még tovább finomított és így örökül hagyott formája, de miután a kottaírás természete szerint hozzávetőleges írás csupán, hogy azt miként olvassa vissza a zenész, abban nagy szerepet játszik neveltetése, az ő kottaolvasása. Ennek következtében egy zenemű kottájánál minden segédinformáció fontos, mert abból esetleg jobban megértjük, milyen műre gondolt a szerző.

- Mit jelent ez Bartók esetében?
- Kodállyal én erről már nem beszélgethettem. De elődöm. a belga Denis Dille professzor, miután látta, hogy Bartóknál meglepően kevés a vázlat, megkérdezte efelől Kodályt. Ő elmondta, hogy Bartók hosszú időn keresztül ˙ tudatosan megsemmisítette vázlatait, mondván, az nem tartozik a nyilvánosságra. Az 1920-as évek közepe táján aztán megváltoztatta ezt a szokását. A későbbi művek „fogalmazványai” nagyrészt fennmaradtak, s a kutatók rendelkezésre állnak, ma zömmel Amerikában. Maradtak fenn vázlatok a korábbi darabokhoz is, de csak a véletlennek köszönhetik létüket. A legtöbb vázlat, amit ma a budapesti archívumban őrzünk, Kodály felesége, Emma asszony révén került hozzánk.

- Hogy „úszta meg” hát ez a fekete vázlatfüzet?
- A közel százoldalas kottás könyvecskét valószínűleg takarékossági okokból nem semmisítette meg Bartók, mert egy csomó lap még üres volt benne. Tartogatta a legközelebbi népdalgyűjtő útra, nyaralásra. Hogy a vázlatokat helyesen értelmezzük, tisztában kell lenni azzal: hogyan komponált a szerző. Bartók – amennyire ezt egyáltalán rekonstruálni lehet – ideális körülmények között otthon, úgyszólván a zongora és az íróasztal között komponált. Sokat rögtönzött. A körvonalazódó anyagot följegyezte normál méretű kottalapokra, tovább finomította, végül a kikerekedő formát megint papírra vetette. Ha azonban nem volt a közelben zongora, akkor praktikusabb volt egy ilyen zsebfüzet. Feljegyezhette bele az eszébe jutó témákat, és hozzákezdhetett kisebb részletek kidolgozásához. Néha jól látható: miként bomlik ki egyetlen csírából az egész. Egy-egy többtételes mű esetében meg lehet tudni a füzetből, mi az, amit legelőször leírt. A vázlatkutatásnak egyébként a zeneszerző stílusa és személyisége szempontjából van nagy jelentősége. Ami eredeti gondolatként először jut eszébe, az nem az „anyanyelv”, nem a zenei grammatika és a szókincs, hanem az igazi lelemény. Ami azután ezzel az eredetiséggel a későbbiekben történik, azt nagymértékben már az egyéni nyelv grammatikája határozza meg. Az ihlet, az eredeti témák kitalálása a szerző számára is egyfajta csoda. Szinte érezzük ezen pillanatok varázsát, ahogyan a vázlatfüzetben lévő oldalon „kitalálja” a 2. hegedű-zongora szonáta két tételének alaptémáit…

- Az alapmotívumok ismeretében esetleg a nagy Bartók-művek is más megvilágításba kerülnek, azáltal, hogy a hangsúlyok máshová tolódnak?

- Biztosan. Hogy meddig tart egy tulajdonképpeni zenei alapgondolat, az többnyire kitetszik az első leírt formából, a vázlatokból. A későbbi formákban már kevésbé evidens. Néha a vázlat környezete is megvilágító erejű. Ebben a noteszben általában nincsenek dátumok. Bartók nem volt pedáns ilyen szempontból. Mégis a kontextusból – hogy mi mi után, vagy milyen anyagokkal egy oldalon szerepel – sok minden kiderül. Például az, hogy A kékszakállú egyik híres klarinét témáját valószínűleg már egy évvel korábban fölvázolta. Akkor még a zenekari Két kép című kompozíción dolgozott. Aki mindkét darabot ismeri, szereti vagy dirigálja, annak ez az adat több, mint puszta keletkezéstörténeti információ.

- Hogy a notesz végül is előkerült, ez pusztán érdekesség vagy inkább szenzáció?

- A Bartók-kutató szempontjából izgalmas szenzáció lehet. Számos munkafolyamatot a muzikológusnak is el kellett végeznie addig, amíg a fakszimile kiadás aktuálissá vált. Ütemről ütemre azonosítani kellett minden hangjegyet. Akad itt olyan oldal, amelyen két három kompozíciónak az anyagai keverednek. Ezen kívül több mint egytucatnyi olyan kompozícióhoz írt vázlat is akad, amely végül nem valósult meg.

- Tudnak a világ más részein is a fekete füzetről?

- Egyelőre csak egészen szűk szakmai körben értesül(het)tek arról, hogy ilyen létezik. Azt hiszem, mindez a Bartók-kutatás szempontjából igen nagy jelentőségű lesz, hiszen szerencsétlen csillagzat alatt indult az 1950-es években. Lendvai Ernő, Demény János és a többi nagy pionír tulajdonképpen alig férhetett hozzá a kézirathoz. Jórészük Amerikában van, vagy ha budapesti archívumban, akkor jó mélyen elzárva, nehogy kiadatlan dolgok kerüljenek illetéktelenek kezébe. A Bartók-kutatás első periódusa nem hasonlít ahhoz, ahogy a nagy zeneszerzői életműveket szokták tanulmányozni. A zenei elemzések Bartóknál szinte kizárólag a nyomtatott kottára támaszkodtak. A Beethoven-, a Bach-, a Mozart-, a Wagner-, a Schoenberg-kutatás viszont mindig is figyelembe vette a a művek genezisét. Ez a kis Bartók-füzet, bár a hatvan-egyvalahány oldalnyi vázlat csupán, mégis azt jelentheti, hogy nagy lehetőséget kap a fiatalabb vagy a középkorú kutatógeneráció itthon és külföldön. Megpróbálhat úgy közeledni a Bartók-zenéhez, mint ahogy Beethoven muzsikájához is. Ezáltal a Bartók-kutatás mindenfajta különlegessége, különutassága lassan föloldódig, s Bartókkal úgy foglalkoznak végre, mint bármely nagy klasszikus zeneszerzővel.

- Mikorra jelenik meg nyomtatásban a füzet?
- A kiadó március végére ígéri a megjelenést. 27-én a Zenetudományi Intézet Zenetörténeti Múzeumában olyan Bartók-kiállítást nyitunk meg, amelynek ez a vázlatkönyv az egyik „sztárja”. Sokféle Bartók-kiállítás szerkesztésében vettem részt. De ez lesz az első, amely muzsikusként és muzikológusként valóban fölajz és érdekel. A Bartók műhelyében című tárlaton vázlatokat, fogalmazványokat, változatokat mutatunk be, s tulajdonképpen az alkotás folyamatába adunk betekintést. Számos, soha nem látott kéziratot most először tárunk az érdeklődők elé. Legalább öt évre tervezzük a kiállítás nyitva tartását. A magyaron kívül azonnal angol nyelven is közreadjuk a katalógust, mert élénk nemzetközi szakmai látogatottságra számítunk.


(A Film Színház Muzsika e lapszáma a cikk mellett két fotóval illusztrálja az elmondottakat: lapok Bartók kompozíciós vázlatfüzetéből)
187   Ardelao • előzmény186 2017-09-26 23:19:51

«Porgy és Bess» mindörökké

„Nyáridő" Szegeden

Dél-Karolina, Charleston, Catfish Row, a halászok utcája: DuBose Heyward kisregénye és George Gershwin operája tette világszerte ismertté az egykor feketék lakta, nyomorúságos és rossz hírű, ma már inkább polgári nyugalmat tükröző városrészt. ... A Porgy és Besst a New York-i Carnegie Hallban tartott koncertelőadást, „akusztikai próbát" követően, 1935. szeptember 30-án a bostoni Colonial Theatre, majd New Yorkba visszahozva az Alvin Theatre mutatta be. E merész hangvételű, formabontó „daljátékkísérlet" kiválóan sikerült, a bizonytalan kritikus hangokat hamar elfojtotta a közönség lelkesedése. Gershwin már nem élhette meg legnagyobb szabású művének koppenhágai, moszkvai, zürichi premierjét, földkerülő diadalmenetét, remek filmváltozatát: 1937-ben meghalt.

A darab széles körű megismertetéséért a Porgy és Bess utaztatására alapított Everyman Opera Company tette a legtöbbet - William Warfield és Leontyne Price személyében eszményi címszereplőkkel. 1952 és 1955 között bejárták az Egyesült Államokat és Európát (a milánói Scalába is eljutottak), turnéztak Afrikában, Kis-Ázsiában, Közép-Amerikában; a produkciót az ősbemutató karmestere, Alexander Smallens vezényelte. (Berlini vendégjátékuk felvétele máig a Porgy legszebb hangdokumentuma.)

A zeneszerző fivére, a szövegíró Ira Gershwin - öccséhez hasonlóan - ragaszkodott ahhoz, hogy négerek énekeljék az egyes karaktereket; a teljes operát ezért a szerzői jogok lejártáig csak színes bőrű művészek közreműködésével adhatják elő.

Az Erkel Színház 1970-ben még e megkötések szigorítása előtt, feketére mázolt hazai művészekkel, kettős szereposztásban, a Radnay György - Házy Erzsébet, illetve Begányi Ferenc - Andor Éva párossal tűzte műsorra az amerikai népoperát; később, 1981- es felújításában Sólyom-Nagy Sándor és Kukely Júlia lépett fel. Mikó András rendezését 1973 nyarán négy alkalommal a Szegedi Szabadtéri Játékok keretében is színpadra állították: Pál Tamás vezényelt, a főbb szerepeket Begányi Ferenc, Házy Erzsébet, Csányi János, Dobránszky Zsuzsa, Szirmay Márta és Palcsó Sándor énekelte.

Éppen negyven év elteltével tér vissza a Dóm térre az - említett kívánalmak miatt - itthon csak ritkán elcsíphető „jazzopera". Augusztus 9-én és 10- én, 21 órától egy New York-i társulat autentikus előadására kerül sor Richard Hobson, Angela Owens, Phillip Boykin, Reggie Whitehead és Anne Fridal főszereplésével; a rendező: Susan Williams-Finch, a Szegedi Szimfonikus Zenekart Stefan Kozinski dirigálja.

Jóllehet a Porgy valódi opera, műfaji besorolása - talán éppen előzménynélkülisége, eredetisége miatt - máig fejtörést okoz. Gyökereit kereshetjük az orosz népoperákban (Gershwin nem mellesleg egy Szentpétervárról New Yorkba vándorolt zsidó családból származott), Puccininál, az olasz-francia impresszionisták és veristák műveiben. Az érzelmes, realista törekvést mutatja Gershwin korábbi operakísérlete, alig huszonöt perces egyfelvonásosa, a Blue Monday is.

A Porgy és Bess minden hatás és minta ellenére ízig-vérig újvilági lett: Gershwin gondos figyelemmel, európai ízléssel és hozzáállással, vezérmotívumok alkalmazásával afrikai, afroamerikai és indián dalokból, ritmusokból, zenékből keverte ki karakteres sajátját. Módszere hasonló ahhoz, ahogyan Janáček vagy Bartók használt fel folklórelemeket; nem egy az egyben átvéve őket, hanem esszenciájukat-szellemiségüket közvetítve. Gershwin „életképfüzérében" a feketék beszédmódját is igyekezett a kifejezés szolgálatába állítani.

Az önfeláldozó, rokkant koldus és a könnyű életre vágyó, züllésbe menekülő, kiszolgáltatott lány megrázó, fordulatokban gazdag „meghangszerelt drámájában" songok, „Jézus doktorhoz" könyörgő spirituálék, gospelek, recitativók, duettek, hangulatfestő közjátékok, táncok követik egymást - a jazz változékonyságával és szabadságával.

Gershwint a musical és a világzene előfutárának is tekinthetjük; de csak abban az értelemben, hogy egy könnyűnek tűnő, ugyanakkor meglehetősen sűrű, ihletadó koncentrátumot alkotott, amelyből zenészgenerációk sora merített; tehetségük és kedvük szerint hígítva, alakítva, felhasználva.

- A klasszikus mérce az Újvilágban örökre a Porgy és Bess marad.

(Pallós)

ÚJ EMBER, 2013. július 29. (9. Évfolyam)



The Gershwins: Porgy és Bess


Opera-koncert a Margitszigeten 2017.
Budapesti Nyári Fesztivál

*
186   Ardelao 2017-09-26 11:16:56

119 évvel ezelőtt, ezen a napon született

GEORGE GERSHWIN

amerikai zeneszerző és zongorista.



«Az európai ember — valljuk be őszintén! — még ma is igen keveset tud az amerikai komolyzenéről. Legföljebb egy-két név, néhány dallam és cím él a köztudatban. Egyesek szerint az amerikai zene nem elég eredeti, mások szerint nem elég komoly. Ami pedig eredeti, az nem komoly, hiszen a jazz és a blues nem való páholyos hangverseny- termekbe, a magára valamit is adó zeneértő nem fog önfeledten tapsolni holmi analfabéta, kottát sem ismerő utcai zenészeknek. Persze akadnak, akik hajlandók elismerni, hogy azért egy-két jó muzsikus ott is található. Egyik zeneértő ismerősöm még dicsérő szavakra is ragadtatta magát, valahogy így:

„Remek karmester az a Bernstein, csak ne akarna minden áron zenét is komponálni!" Amikor George Gershwinről kérdeztem, megvetően legyintett, s csak annyit mondott: dilettáns.

Ennyi előítélet és tájékozatlanság láttán bizony nehéz elhitetni a beavatatlanokkal, hogy az amerikai komolyzene mégiscsak létezik, s nemcsak kitűnő előadóművészek, hanem remek zeneszerzők is élnek ott, akikben épp az a tiszteletre méltó, hogy tudatosan nem európai indíttatású, hanem jellegzetesen amerikai zenét komponálnak. Közéjük tartozott az ötven évvel ezelőtt 39 éves korában elhunyt George Gershwin is, akit némi túlzással a XX. századi amerikai komolyzene megteremtőjének neveznek.

Gershwin szülei az 1890-es évek elején telepedtek le Amerikában. A cári Oroszországból érkeztek, a jobb megélhetés reményében, s noha nélkülözniük soha nem kellett életüket a nagyvárosi szegénynegyedek közelében élték, s gyermekeik is az utcán nevelkedtek. Különösen a másodszülött fiú, George csatangolt ott sokat, aminek természetesen a tanulás látta kárát, s ha a cipészmester apát megkérdezték volna afelől, mi a terve a fiával, aligha válaszolt volna mást, mint hogy a suszter maradjon a kaptafánál. Legendaként emlegetik, de talán igaz, hogy a kis George Dvořák Humoreszkjének hatására (amit véletlenül hallott meg az utcán, zuhogó esőben) kezdett el foglalkozni a zenével. Épp az idő tájt került a házba egy zongora is — a férjénél ambiciózusabb és műveltebb Gershwinné a legidősebb fiúnak szánta —, s mindenki nagy ámulatára az addig állandóan csavargó George-ot még bottal sem lehetett elkergetni mellőle. Mindenféle zenetanárok — rosszak és még rosszabbak — foglalkoztak a fiúval, végül egy tüdőbeteg fiatalember, bizonyos Charles Hambitzer vette kezelésbe, s nemcsak helyrerakta azt, amit az előző tanárok elrontottak, hanem még tisztességesen meg is tanította őt zongorázni. Nagynénjének így irt a 16 éves George-ról: „Van egy új tanítványom, aki kétségkívül — zseni. Egészen belebolondult a zenébe, alig tudja kivárni, hogy órára jöhessen. Sohasem nézi az időt. Nagyon szeretne ezekkel a modern zagyvaságokkal, jazzel stb. foglalkozni, de egyelőre még nem engedtem Azt akarom, hogy először szilárd alapot kapjon a klasszikus zene tanulmányozásával."

Gershwin fokozatosan megismerkedik a klasszikus, romantikus és az impresszionista európai zeneszerzők műveivel (alig 16 évesen már Debussyt és Ravelt játszotta), de nem tudott és nem is akart elszakadni a „modern zagyvaságok"-tól, a jazztől, a bluestól, a kávéházi zenekarok slágereitől. Állítólag azt mondta egyszer Hambitzernek: „Ez az igazi amerikai zene. Így kell az amerikaiaknak komponálni, és ilyen zenét szeretnék én is írni!"

Kezdetben mégsem ilyeneket irt. Hogy pénzt keressen, különféle bárokban és lokálokban lépett fel zongoristaként, s közben a népszerű „song"-ok mintájára ő is egyszerű kis dalocskákat, érzelmes melódiákat fabrikált, amelyekből 12 egy tucat. Ekkor tájt tűnt fel viszont Irving Berlin (szintén oroszországi bevándorló) ritmikus szerzeményeivel, amelyek közül az Alexander's Ragtime Band még ma is gyakran hallható. Gershwint magával ragadta ez a muzsika, s új tanára, Kilényi Ede sem beszélte le róla, mert azt tartotta, hogy legyen az ember valamiképpen népszerű, akkor a komoly darabjait is el tudja fogadtatni. Gershwin élete végéig mintegy 700 dalt komponált, természetesen ezek nagy részét első alkotói korszakában, amikor kimondottan a szórakoztató ipar foglalkoztatta.

A szerzemények többnyire valamilyen musical-hez készültek, amelynek Gershwin társszerzője volt. Kár lenne ezeknek a bugyuta zenés játékoknak még a címeit is felsorolni; maga Gershwin is érezte, hogy nem erre hivatott. Mindazonáltal tudta, hogy az amerikai életet, azt a nagy lüktetést és nyüzsgést, ami az európai embert egyszerűen elszédíti, csakis olyan zenével lehet hitelesen kifejezni, amely tele van ritmussal, temperamentummal, s az amerikai népzenéből, a nyomornegyedek, a külvárosok zenéjéből táplálkozik. Ez a felismerés volt az ö nagy felfedezése, s hogy ezt néhány művében valóra is tudta váltani — ez lett az elévülhetetlen érdeme.

A daloktól fokozatosan eljutott a blues-hoz és a jazzhez, a zongora improvizációktól a világhírűvé vált szimfonikus művekhez (mint pl. a Kék rapszódia, F-dúr zongoraverseny, Egy amerikai Párizsban) s a primitív daljátékoktól az operáig. A néger környezetben játszódó egyszerre humoros és tragikus „Porgy és Bess” című operáját a zenetörténészek főművének tartják, s joggal. A történet alapjául szolgáló regény megjelenésekor sikert aratott, de Gershwin zenéje nélkül aligha maradt volna akár egy fikarcnyi esélye is a fennmaradásra. Nincs még egy huszadik századi opera, amelynek dallamait annyian ismernék és dúdolgatnák, mint éppen ez.

Gershwin nem idealizálja hőseit, nem úgy kíván rokonszenvet ébreszteni a négerek iránt, hogy angyaloknak mutatja őket. Közöttük is akadnak elvetemült gyilkosok és jellemtelen ügyeskedők, de becsületes, érző szívű és dolgos emberek is, akiknek ugyanúgy vannak álmaik, mint a fehéreknek, s ugyanúgy szeretnének boldogok lenni. A nyomorék Porgy és a magára maradt Bess szerelme épp azért nem érhet révbe, mert a világ olyan, amilyen, az embernek magának kell kiharcolnia a boldogságát, csodára hiába is várna.

George Gershwint a siker csúcsán, nagy tervek megvalósításán fáradozva támadta meg a gyilkos kór, az agytumor és 1937. július 11-én végzett vele. A zuhogó esőben sok-ezren kísérték koporsóját, a gyászszertartáson a Kék rapszódia zenéje szólt.» ...

LACZA TIHAMÉR

A HÉT, 1987. július 17. (32. Évfolyam, 28. szám)
185   Búbánat 2017-09-20 12:51:52
/Színházi Élet, 1936/32. szám/

Yehudi Menuhin – trikóban

1936. Párizs. Július...

Egy párizskörnyéki faluban akadtam rá a hegedűvirtuózok királyára, a tizenhétéves Yehudi Menuhinra. A felfedezés kisebbrendű szenzáció erejével bír: én vagyok az első, akinek sikerült megtalálnom a világhírű hegedűművész európai villáját, amelyet évek óta titkolnak tisztelői és főként az újságírók előtt. Itt szokta magát évenként egyszer zavartalanul kipihenni.
A kis falu borbélya figyelmeztetett rá, amint két nővérének társaságában biciklizett a Fő-utcán » — Nézze ezt a bolond fiatalembert. Azt mondják róla, hogy a világ legnagyobb hegedűvirtuóza és minden nap olyan bicikli-fogócskát játszik itt nővéreivel, hogy minden élőlény menekül előlük.

Ismervén Yehudi Menuhin apjának és mamájának túlzásba vitt diszkrécióját fiának nyári pihenője körül, mint « telekügynök » csöngettem be a villába. Két perc múlva le voltam leplezve, de kénytelen-kelletlen mégis beszélgetésbe elegyedtek velem.
Alig beszéltem pár szót az apával, berontott a fiatal művész. Amikor megtudta, hogy újságíró vagyok, rögtön panaszkodni kezdett:

— Képzelje csak — mondta — 114 estén át játszottam az elmúlt szezonban és igazán megérdemlem ezt a kéthavi vakációt; annál is inkább, mert október elején világkörüli körútra indulok és kell, hogy erőt gyűjtsek. Párizs a kiindulási pont és megkerülve a földtekét, éppen akkorára érkezem Kaliforniába, mire ottani kastélyom építését befejezik. Ezt így kötöttem ki az apámmal kárpótlásul az egyévi robotért; mert — akár hiszi, akár nem — én csak a magányt szeretem. Ha a művészi ambíció nem fűtene, úgy bizonyára belőlem erdőkerülő lett volna. Nem is szeretek vonaton utazni: nézze, ott áll a sarokban a nyolcszemélyes autóm, melyet mindenhová magammal viszek, bár vezetnem nem szabad; tudja, vigyáznom kell a csuklómra. Akarja az életbeosztásomat az úgynevezett »vakációban« hallani? Reggel nyolckor felkelés, 9—10 óráig nyelvleckék, 10—12-ig gyakorlás a kísérőmmel, 1—2-ig ebéd, 2—3-ig alvás, 3—4-ig biciklizés, 4—6-ig újra repetició és végre 6—8-ig szabadság, 8-kor vacsora és legkésőbb 9-re már ágyban kell lennem. Majd elfelejtettem, egyszer egy héten mozi és színház.
De ezt már messziről kiáltotta vissza, mert rohant gyakorolni. Az emeletről felcsendült Mendelssohn hegedűversenye. Néhány perc múlva váratlanul abbamaradt és egyszercsak megjelent Yehudi úszótrikóban, nagy szalmasisakkal a fején. Lent a kertben folytatta a muzsikálást, mert odafönt tűrhetetlenül meleg volt. Liszt rapszódiájától kísérve hagytam el a villát, ahol egy tizenhét éves fiatalember úszóruhában, Stradiváriussal a kezében — vakációzik.

/Lóránt György/
184   Ardelao 2017-09-17 13:58:45

ZENESZOBÁK


„A zeneszerzők élete örök regénytéma. ők maguk is talán legközelebb állnak a regényhős típusához, ahogy időnkint kiállnak a nyilvánosság elé frakkban, csillogó fehér mellvérttel és fogadják a világ leglelkesebb publikumának, a zenerajongóknak elismerését, hódolatát.
Aztán megint hetekre, hónapokra eltűnnek a közönség szeme elől. Nem látni őket, csak műveik törnek át a zeneszobák falán, ahol megszülettek. Mert bár a zenei szerzemények alapgondolata nagyrészt a szabadba vezet, a tulajdonképpeni kidolgozás szobához láncolja szerzőiket. A szoba vagy a szobának az a része, ahol a zongora vagy a dolgozóasztal áll, zeneszoba elnevezést kapott.

Fényképezőgéppel kopogtatunk tíz híres pesti zeneszoba ajtaján.

1.
Háromemeletes palota a Margit-rakparton Hubay Jenő lakik itt, a magyar hegedűművészek nesztora. Amint végigvezet bennünket a képtáron és belépünk a zeneterembe, az-az érzésünk, mintha a schönbrunni kastélyban járnánk. A fal körül selyemhuzatú képek, a szoba alkovjában egyetlen dísz, valóságos ékszerkazetta: egy elefántcsontszín Bösendorfer.
Ez az első magánpalota, ahonnét a rádió zenedélutánokat közvetített. De ezeken a délutánokon nem egyszer maga a kormányzó is megjelent a főhercegi család tagjai és a magyar művészvilág kiválóságai között. Hubay Jenő e falak között ismét nagy munkákon dolgozik. A Milói Vénusz című operán, egy Wilde mesejátékon és végül egy zenei művön, amelynek szövegét D'Assas után Góth Sándor és Farkas Imre írták.

2.
Andrássy-úti villa szobája, ahol minden bútordarab a lakás tulajdonosának egyéniségét tükrözi. Tiszta, poétikus székely miliő. Kézzel mintázott remekművű cseresznyefa-asztal mellett ül és dolgozik Kodály Zoltán. Épp a Székelyfonó francia fordítását nézi át, amit jóváhagyás végett most küldtek be hozzá Belgiumból. Ott fogják legközelebb előadni a zseniális magyar muzsikus legújabb művét.

Megkérdem, milyen körülmények között készülnek munkái. Elmondja, hogy szerzeményeit rendszerint egy padon ülve vázolja papírra s csak a teljesen átgondolt kész témával ül asztala mellé. Néha, egyes taktusokhoz, átmenetekhez megkérdezi a zongorát is, de számtalan olyan szerzeménye van, amely nyomtatásban már rég meg jelent és ő maga még soha sem játszotta le zongorán elejétől végig. Hogy paradoxonnal fejezzük ki magunkat: dolgozószobájában a legharmonikusabb költői rendetlenség uralkodik. Minden szelet papír vagy kottafüzet, amit letesz, úgy marad a helyén, később, amikor elhagyja a szobát, a gondos háziak mintás terítőkkel borítanak le mindent.

3.
Két egymásba-nyíló szoba, egy nagyobb és egy kisebb: ez Szomory Dezső zenei birodalma. Az állandóan nyitott ajtó összekapcsolja az egyházi zenét a világival. A kisebbik szoba lehúzott redőnyei között átszűrődő napvilág egy gyönyörű orgonára vetődik. Annyira illúziót keltő, hogy szinte érezzük a tömjénfüst illatát. A nagyobbik szoba félkör-alakú keményfapadja egy Bösendorfer-zongorát fog körül. Itt is lehúzott redőnyök. Szomory Dezső ezekben a misztikusan világított szobákban imádja másik múzsáját: a zenét.


4.
Bartók Béla zeneszobájának viszont annyi ablaka van, amennyi csak a modern építészet mellett lehetséges. A szoba egyik oldalán hatalmas üvegajtó, majdnem a fal egész szélességében. Ha átnéz rajta az ember, magyar stílusú gyerekszobát lát. Itt is minden magyar. Megkérdem, min dolgozik jelenleg. Momentán semmin — feleli. Szokott-e gyakorolni? Mostanában soha. Mosolyog hozzá, mint ahogy általában sohasem felhőzi be komolyság vidám tekintetét.


5.
Koncz János zeneszobája, olyan, mint egy művészé, aki huszonhárom éve járja hegedűjével a világot. A falakon, vitrineken és asztalokon rengeteg kedves emléktárgy. Jelenleg egyiptomi útra készül. Átlag két-három órát gyakorol naponta.


6.
Ennyit gyakorol kétzongorás zeneszobájában Stefániái Imre is. A szoba sok holmiján, a falat díszítő gobelinen látni, hogy sokat tartózkodott Spanyolországban. Most készült el második zongoraversenye zenekarral, amelyet januárban mutat be.


7.
Ugyancsak két zongora áll Thomán István zeneszobájában is. A Liszt-tanítvány zeneszobájában minden olyan finom és lágytónusú, mint a professzor egész lénye.


8.
Ellentétben ezzel a szobával (itt Radnai Miklós szobája látható a fényképen, megj. A.), szinte katonás rend és fegyelem uralkodik Radnai Miklós zenetermében. A szekrényekben a zeneirodalom remekei állnak haptákban. A szoba bal mélyedésében húzódik meg a fekete pianínó, amelyen az Opera Igazgatójának kevés szabad idejében komoly zenei művek és stúdiumok készülnek.
A pianínótól jobbra az Opera vendégszereplő művészeinek dedikált fényképei díszelegnek hosszú sorban.


9.
Buttykay Ákos kertre-nyíló zeneszobájában dolgozik,amikor belépünk hozzá. Zenei és színházi emlékek állnak itt egymás mellett teljes összhangban. A kottatartón tizennyolc-soros kottapapír. Liszt-rapszódiát hangszerel éppen a rádió számára. S ahogy egy asztalkán láttuk, a közeljövőben egy új hegedű-zongoraszonátával is bővül a zeneirodalom. A kottapapír bal felső sarkában gyöngybetűkkel kirajzolt ajánlás: Gewidmet E.K.


10.
Huszka Jenő zeneszobájában rögtön megfogja szemünket a zongora dísze: egy arany virágkosár. A harminc évét jubiláló Király Színház művészei lepték meg vele a komponistát, akinek „Aranyvirág” című operettjével nyitotta meg kapuit a nagy múltú színház, ő maga hű maradt régi szövegírójához, Martos Ferenchez, most is egy Martos-librettón dolgozik. Egyébként Petőfi-, Endrődi- és Gárdonyi-verseket zenésít. Felesége verseihez is ő ír muzsikát. Különösen szép a »Kívánom a halált» című vers, amit már a rádió is bemutatott. Három szobán keresztül visz az út a hallhoz: mindegyikben pianínó áll. Ha eszébe jut egy melódia, nem kell a szomszédba mennie. Még csak a szomszéd szobába sem.”

(Az újság-cikk írója nem ismert)
1933. 52. szám (december 17-23.)
183   Búbánat • előzmény182 2017-09-13 17:48:01
Zenekari hangverseny Arany János tiszteletére

Az előbbi bejegyzésből lemaradt:

Helyszín: a Pesti Vigadó Díszterme

Időpont: 2017. szeptember 17., 19:30

182   Búbánat 2017-09-13 17:43:32
Zenekari hangverseny Arany János tiszteletére

A magyar operatörténet egyik legjelentősebb darabjának részletei hangzanak fel

Műsor:

Mihalovich: Toldi szerelme - nyitány

Mihalovich: Toldi szerelme – Piroska imája

Weiner: Szerenád op. 3.

- szünet -

Weiner: Toldi op.43 - 12 zenekari kép Arany eposza nyomán

MÁV Szimfonikus Zenekar

vezényel: Csányi Valéria

Közreműködik: Horti Lilla énekművész

Mihalovich Ödönnek (1849-1929), a Zeneakadémia áldott emlékű igazgatójának „Toldi szerelme” c. műve (1895) az Erkel és Bartók közti magyar operatörténet egyik legjelentősebb darabja. Két részlete hangzik fel, amelyeket neves művészek önállóan is műsorra tűztek annak idején.

Weiner Leónak, a magyar zenepedagógia talán legeredményesebb személyiségének, ismert és elismert zeneszerzőnek (1885-1960) első és utolsó zenekari darabját hallhatjuk, a világszerte játszott, 22 éves korában komponált Szerenádot és a kortársak által elutasított „Toldi” szimfonikus költeményt, amelynek az 1953-as ősbemutató után ez lesz a második nyilvános előadása.

Horti Lilla szegedi tanulmányai után 2012-ben felvételt nyert a Zeneakadémia klasszikus ének képzésére, ahol 2015-től az operaének mesterképzésen Marton Éva és Virág Emese növendéke. 2012-ben első helyezést ért el az Országos Szakmai Énekversenyen, második díjat kapott a III. Nemzetközi Simándy József Énekversenyen, a 22. Nemzetközi Ferruccio Tagliavini Énekverseny második kategóriájában első helyezést ért el. 2016-ban a Nemzetközi Marton Éva Énekverseny II. díjazottja.

Csányi Valéria a Zeneakadémián 1982-ben karvezető diplomát, majd 1984-ben Kórodi András és Lukács Ervin vezetésével karmesteri diplomát szerzett. 1983 augusztusa óta az Operaház tagja, ahol mintegy 650 előadást dirigált. A Naxos kiadónak CD felvételeket készít, a Stockholmi Strauss Orkester-rel ifj. Johann Strauss Fürstin Ninetta c. operettjét, a MÁV Szimfonikus Zenekarral Erkel Ferenc István király c. operáját, Weiner Leó: Csongor és Tünde balettzenéjét és Széchényi Imre zenekari darabjait rögzítették. 2014-től a Pécsi Egyetem ének és opera tanszakos hallgatóit tanítja.

Szervező: Magyar Művészeti Akadémia

A belépés ingyenes, de előzetes, online regisztrációhoz kötött.

181   Búbánat 2017-09-01 22:20:48
Bartók Rádió holnapi (szombat) műsorán szerepel:

17.00 Rádióhangversenyek
17.00 – 17.56 Szecsődi Ferenc hegedül, Kassai István zongorázik

Műsor:

1. Tartini-Hubay: g-moll (Ördögtrilla) szonáta
2. Vieuxtemps: Álmodozás
3. Liszt: I. elfelejtett keringő
4. Anton Rubinstein: Barcarola
5. Rahmanyinov: Polichinelle
6. Merkler Andor: Intermezzo keringő formában
7. Zichy Géza: Szerelmi álmok
8. Popper: Tarantella

(Magyar Rádió 22-es stúdió, 2003. november 10.)
180   Ardelao • előzmény179 2017-09-01 12:22:46

A megemlékezés esedékessége szempontjából lényegtelen, de a történeti hűség kedvéért meg kell jegyezni, hogy Pachelbel valójában 1653. augusztusában született. 1653. szeptember 1. megkeresztelésének a dátuma. A magyar Wikipédia erre nem hívja fel a figyelmet. A zeneszerző születésének napja pontosan sehol sem szerepel.
179   Ardelao 2017-09-01 11:08:21

Johann Pachelbel ,
(Nürnberg, 1653. szeptember 1. – Nürnberg, 1706. március 3.) német zeneszerző, orgonista.

„Pachelbel a német barokk zene korának, a 17. század második felének egyik legjelentősebb orgonistája, zeneszerzője, akit Johann Sebastian Bach egyik legfontosabb előfutárának tekintenek.”

„Leghíresebb műve a Kánon D-dúrban (itt) .
A D-dúr kánont, (Canon in D major) 1680-ban írta. Az orgonán mesés hangot adott. A kánon tartalmaz egy speciális szekvenciát, amelyet széles körben tanítanak a zeneművészeti oktatásban (zeneelmélet).”

Gyönyörű, lélektisztító zene!
178   Ardelao • előzmény140 2017-08-28 13:18:20

Kornis Gyula tanulmányának a Petőfi topicba részletekben betett kivonatát ide is áthozom, immár összesítve:

Budapesti Szemle, 262. kötet, 1942. április, 773. szám

Kornis Gyula:
NIETZSCHE ÉS PETŐFI

(Kivonat)

I.

Nietzsche magyar romantikája

Az ifjú Nietzsche Petőfinek számos költeményét megzenésíti. Mi a szellemi háttere annak, hogy a forrongó lelkű német gimnazista, majd egyetemi hallgató, annyira vonzódik a nagy magyar lírikushoz, sőt általában a magyarsághoz?

Nietzsche már gyermekkorában harciasan végigéli a krimi háborút s Szevasztopol várának ostroma idején részletes «erődítési terveket» készít. Képzeletét tehát mélyen megkapja a szabadságért életét vakmerően kockáztató Körnernek magyar tárgyú tragédiája, a ’Zrínyi’ : Sziget veszedelmének ez a lobogó lelkesedésű, erősen szónokias hangú drámája (Friedrich Nietzsche, Werke und Briefe. Historisch-Kritische Gesamtausgabe. Werke. I. Jugendschriften. 1854—1861. Hersg. von H. J. Mette. München. 1933. 446. l.).

Odaadással mélyed Lenau költeményeibe is, amelyek már a harmincas évektől kezdve Németországban népszerűvé, sőt divatossá teszik a magyar Alföldet. (Werke. I. 446.). Lenau életet lehel a magyar pusztába, a magyar lélek természetét s a magyar népdal hangját és formáját a németekkel meg tudja értetni és kedveltetni. A ’Himmelstrauer’, ’An die Wolke’, ’Die Haideschenke’, ’Die drei Zigeuner’, ’Nach Süden’ c. költeményeiben a magyar tájnak és népéletnek olyan képét rajzolja meg, amely azóta úgyszólván máig, minden történeti fejlődés ellenére, megszilárdult a német lélekben; ennek szemében ma is a regényes puszta, a szélvészként vágtató csikós, a betyár, a csárda, a cigánymuzsika, a szenvedélyes vadság sajátszerű hazája vagyunk (L. Dukony Mária: ’Az Alföld a német irodalomban.’ 1937.). Nietzschének serdülőkori tipikusan szomorú, az élet értékén már akkor tépelődő lelke különös erővel hangozhatott rá Lenau költészetére, mert ennek főtárgya éppen az elmúlás, a boldogtalanság panaszos melancholiája. Ezt vetíti bele én-jének mély beleélésével természeti képeibe. De ezekből megkapóan árad ki a magyar puszta levegője is, úgy ahogy boldogtalan kitöréseiből a magyar lélek izzó szenvedélyessége. Lenau készíti elő Nietzsche lelkét Petőfinek rajongó élvezésére és értékelésére. Számos patétikus életképet ismer meg még a romantikára hajlamos fiatal Nietzsche a bajai magyar származású, de németül költő Beck Károly verseiből is. Ezek a szabadságért lelkesülő és népi irányuk miatt a német politikai líra megindulása korában nem csekély hatást keltettek, különösen a ’Jankó, der ungarische Rosshirt’ (1841), amely a magyar életet többféle irányban szeretette] és színesen mutatja be. Nietzsche Becknek egyik költeményét, a ’Magyarschenke’-t le is másolja (Werke. II. 457.).

Az ötvenes években a festészet terén a bécsi biedermeiei talajából kinövő osztrák festő, Pettenkofen, hozza divatba német földön a magyarságot. ……
A magyarságra téríti a fiatal Nietzsche figyelmét legkedvesebb területén, a zenében, Liszt Ferencnek új zenei iránya is, ritmikai és harmóniai gazdagsága, gondolatokat és érzelmeket merész és nagyvonalú formában kifejező zenei nyelve. Belemerül a Magyar fantáziába, a ’Dante-szimfóniába’, a ’Hungáriába’, a ’Prometheusba’, a ’Fauszt-szimfóniába’ s mindezekből kiérzi a szenvedélyes magyar erőt. Tizennégy éves korában írt tüzetes önéletrajzában … külön részt szentel a zenének. Ennek «főfeladata az, hogy gondolatainkat fölfelé irányítsa, emeljen bennünket. sőt megrázzon ... A zeneművészet hangokban gyakran mélyebben szól hozzánk, mint a költészet szavakban s a szív legtitkosabb redőit megkapja.» A zenének a serdülő Nietzsche szerint a szépen keresztül a jóhoz és igazhoz kell vezetnie. A puszta felvidítást szolgáló zene bűnös és káros. A modern zenében ennek nyomai észlelhetők. …
Éveken át foglalkoztatja egy Ermanarich-szimfónia terve, melynek első részét meg is írja. Vallomása szerint számos magyaros motívumot sző bele. Ez a téma már régebben vonzza. 1862 februárjában három magyar vázlatot (’Drei ungarische Skizzen’) szerez : 1. Nachts auf der Haide. Hoihü ! Durch die Haid. 2. In der Czarda. Schenk ein, schenk ein. 3. Längst begraben. Über die nachtige Puszta flimmern. Majd ennek az évnek júniusában egy magyar indulót (’Ungarischer Marsch. Heldenklage’), augusztusában pedig egy újabb magyar vázlatot ír, melynek magyar címet is ad : ’Édes titok’ (’Sei still mein Herz’). Zeneszerzeményei között fölemlít még egy magyaros zongoradarabot: ’lm Mondschein auf der Puszta’. Ez időtájt tart előadást a Germania-nak nevezett kis baráti körben, …… Beszámolója közben megjegyzi: «Megismertem Petőfit» (Petőfi kennen gelernt). Pár sorral ezután jelzi, hogy befejezte újabb magyar vázlatát : «Die Heideschenke. Siegesmarsch. Wilde Träume» …

A néprajzi szempont határai elmosódnak előtte : magyar-e vagy szerb, kevésbé fontos a «dionysosi mámor» és az «emberfeletti ember» későbbi megszerkesztőjének szemében, mint a «vadság», a «szenvedély féktelen hatalma».
……

…… Nietzsche a magyar lélek sajátszerű vonásának a tüzes és vad szenvedélyességet tartja a szláv melancholiával szemben. Ez gerjeszt tiszteletet a hősi nagyságért rajongó ifjú lelkében a magyarság iránt a német romantikának abban a szellemében, amely akkortájt ezért az exotikus, az őstermészethez még közelálló népért lelkesedik. Mindez azonban csak elmosódott, általános kép a magyarságról, amely csupán költői, tehát eleve eszményítő forrásokból: Lenauból és társaiból, az ötvenes évektől kezdve pedig Opitz és Kertbeny silány Petőfi-fordításaiból táplálkozik. Az utóbbiak sem tudták azonban elhomályosítani Petőfi képzeletének csodás csillogását, lírájának közvetlenségét és eredetiségét, gazdagságát és zenei ritmusát. Heine bámulattal tekint Petőfire, Grimm Hermann pedig a világirodalom öt legfényesebb költő-csillaga közé sorozza. Nem csoda, hogy Petőfi Nietzsche lelkét is hatalmába ejti. 1862 tavaszán ismeri meg Petőfit a Kertbeny-féle fordításból … S ennek az évnek augusztusában írja a ’Der alte Ungar’ c. versét, amelyet később ’Der alte Magyar’ címen is említ. Azonban Petőfi olvasása sem tudja Nietzschével igazán megéreztetni a magyar lélek valódi sajátszerűségét, a többi nép fiaitól elütő természetét. Bizonyság rá a ’Der alte Ungar’ című verse, amely nem tud kiemelkedni az általános emberinek viszonylag egyforma keretéből. A kedves, eleven és mozgalmas költemény «öreg magyarja» bármely népnek vén embere lehet. A valamennyi versszakban elkiáltott hej! indulatszó, a csikó meg a puszta emlegetése, még nem avatja a fiatalságát visszasóvárgó élemedett embert magyarrá. ………
A hatodik, utolsó versszak kiábrándít az öreg csikósnak alföldi magyarságából: … Nietzsche képzelete a magyar rónára a német hegyek szikláit görgeti ….


II.

Nietzsche Petőfi-dalai.

Bármilyen döcögős és erőtlen Kertbeny fordítása, Nietzsche finom füle kihallja belőle Petőfi eredeti költeményeinek az érzelmekkel együttlüktető ritmikáját, benső, szinte a nyelvtől független zeneiségét. 1862 szeptemberében a zene lényegéről … elmélkedve, kiemeli a zenének az érzelmeket s a fantáziát izgató démonikus erejét. A zenében a szellem tudattalanul egybekapcsolja az érzelmeket és a képzeletet. A zene a külső érzékeket is mindjobban kifinomítja, az egyes érzékek hasonló benyomásait közös lelki nevezőre hozza. S kinek költészetében találja meg Nietzsche az érzéki benyomások egybefonódásának, az érzelmek és a képzelet zenei elemekkel való összeforrottságának jegyét a legjellemzőbben? Hölderlin és Petőfi költeményeiben …... .

….. Egyik barátjával szemben hevesen védelmébe veszi a költőnek (Hörerlinnek) nemes, e földi léttel elégedetlen melancholiáját .... Miért? Mert jómaga is sötéten látja a világot. Egyik versében …. arról sóhajtozik a tizennyolc éves ifjú, hogy sohasem érezte az élet örömét, múltjára csak szomorúan tud visszapillantani; nincsen békéje és nyugalma, nem tudja, mit szeret és mit hisz, miért is él ezen a világon? Romantikus halálvágya a pusztába és a fölötte vonuló felhőkbe temetkezik:

Ich möchte sterben, sterben,
Schlummern auf grüner Haid',
Über mir ziehen die Wolken
Um mich Waldeinsamkeit.

’Euphorion’ című lelki önmarcangolását azzal kezdi, hogy nem tudja, vájjon miért oly bánatos : «sírni, aztán meghalni szeret ne.» 1862 szeptemberében ’Kétségbeesés’ költeményében a sírba vágyik, mert az életben semmi öröme nincs. (Werke. II. 70., 84.). Nem ugyanaz a pesszimista hang szakad-e föl kebléből, mint Petőfiéből, akit ez időtájt olvas? Az ifjú Petőfi is a sír és a koporsó után sóhajt, mert semmiben sincs öröme; a ’Keresztúton’ áll s nem tudja, merre tartson, keletnek-e, vagy nyugatnak; akármerre megy, mindenütt szomorú az élete; csak tudná, hol vár rá a halá: egyenest azt az utat választaná (’Stehe hier am Kreuzweg’. Kertbeny-fordítás). Ha temetésre szóló éneket hall, magánál százszorta boldogabbnak érzi a halottat, aki már nem földi rab (Temetésre szól az ének. . . ’Zum Begräbnis’).

Nietzschét Petőfi lelkének közelébe nemcsak a puszta, a csárda, a betyárhős romantikája ragadja, hanem elsősorban sok versének fekete hangulati és gondolati tartalma. Mindketten sokat és mélyen szenvednek: érzékeny lelküknek a szenvedés nagy lelki kinyilatkoztatás. Lényükben a fájdalmak energiája művészi alkotó elvvé emelkedik. Az ifjú Petőfinek és az ifjú Nietzschének fájdalma a legsötétebb tónusú költeményekben tör elő. Mindketten rajongnak Byronért: Nietzsche «a világfájdalomnak legzseniálisabb kibontakozását» bámulja benne (Werke. II. 9.), Petőfi lelkét pedig komorhangú költeményeiben, főképp a ’Felhőkben’, érik a byroni pesszimizmus tarajos hullámverései. A fiatal, az élet értékének kérdésén rágódó Nietzschének lelkét különösen megkaphatta ’Az őrült’, ’Az utolsó ember’, ’Világosságot!’ s hasonló költemények filozófiai tartalma. Nem azért lett pesszimista, mert Petőfit olvasta, hanem azért olvasta akkora benső odaadással Petőfit, mert már pesszimista volt. Ő az első a világirodalomban, aki Petőfi lírájának gondolati elemeit, világnézeti jelentőségét értékeli. ……

A lélek sötét hangulatának egyneműsége alapján érthető, hogy Nietzsche Petőfinek éppen négy komorhangú költeményét zenésíti meg, így a ’Felhőkből’ a ’Szeretném itt hagyni’. . . című verset. A költő a rengetegben szeretne élni, ahol senki sincs, ahol csak a lomb suttogását, a patak zúgását, a madár énekét hallja, a felhők vándorseregét, a nap jöttét és lementét nézi, míg végre maga is lemenne. Találhatott volna-e Nietzschének ifjúkori életúntsága és magányszeretete megfelelőbb természeti képeket, mint amelyekbe Petőfi élte bele világfájdalmát? A Kertbeny-féle fordítást veszi a dal szövegéül, úgy mint a többi költeménynél is, némi módosítással s a kezdő sorok helyett új címet ad neki: Nachspiel . Ezt a dalt Göhler G., aki Nietzsche zeneműveit sajtó alá rendezte, rendkívül szép dalnak minősíti, «amelyben megható módon mintegy Nietzsche későbbi élethangulatainak sejtése tárul föl.» Azt reméli, hogy a német énekművészek körében állandó kedveltségnek fog örvendeni …

Az Ereszkedik le a felhő...-ben, melynek Kertbenytől adott Ständchen címét a zeneszerző Nietzsche is megtartotta, a költő az őszi esőben, a hulló falevelek között is búsan daloló fülemülében hiába epekedő szerelmének, elsóhajtott lelkének jelképét érzi. Az őszi hervadás melancholiája Nietzschének is kedvelt hangulata. ……

Nietzsche is, Petőfi is azért szereti az őszt, mert mélabús lelkük a mulandóság nagy metafizikai titkának legvonzóbb jelképét látja benne. Petőfi így kiált fel: az őszt

Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem, de szeretem.

(Itt van az ősz, itt van újra. . . )

….. A mulandóság tragikus érzése még mámoros szerelme boldogságát is őszi dérrel lepi be a ’Szeptember végén’: felesége szerelmének majdani hervadása miatt nyugtalan. Máskor az erdődi park dombján csöndes merengéssel hallgatja a lehulló falevelek lágy neszét. Csak ujja hegyével halkan pendíti meg lantját, hogy az álomba szenderülő természet fölött mint altatódal zengjen csendes, méla éneke. Mint tó fölött a suttogó szél, száll dala. Feleségét kéri, hogy maradjon szótlan, nehogy megzavarja az elalvó természet álmának csöndjét. A pusztuló kert felett homályos-szomorún «borong az őszi köd és az emlékezet» (Und ’ich liebe den Herbst sehr’, ob ich ihn gleich mehr durch meine ’Erinnerung’ und durch meine ’Gedichte’ kenne — mondja Nietzsche. Briefe. I. 223.).

Nietzsche, aki az élet zajából már ifjúkorában a természetbe gyakran menekül s később mindig Svájc hegyeiben él nagy magányosságban, legbensőbb rokonszenvet érez a természetnek olyan mély lírikusához, mint Petőfi. ……

……… Pesszimista alaphangulatuk különös finomsággal keresi ki a természetnek borongós képeit, amelyekben csendes megnyugvást talál. Nietzsche már 1861-ben, tizenhét éves korában, kis zenedarabot ír : «A fájdalom a természet alaphangja». (Schmerz ist der Grundtori der Natur); …. Mindketten különösen szeretik a felhőket : a felhők örökös változásának, mint az elmúlás jelképes melancholiájának, költői. …… Ilyen lelki indítékból zenésíti meg Petőfinek ’Ereszkedik le a felhő’ . . . költeményét. ……..

A harmadik elégikus Petőfi-dal, amelyre Nietzsche zenét szerez, az Etelke sírjáról tépett cipruslombok egyik legszebb örökzöldje : ’Te voltál egyetlen virágom’. . . ’Du warst ja meine einz'ge Blume’, melyet Nietzsche a tört reményt s rombadőlt jövőt jól kifejező Verwelkt címmel ékesít. A dal nyolc sora a fájdalom legszívbekapóbb metaforáit páratlan tömörséggel és fokozással halmozza. …. Nietzsche finom költői érzékére vall. hogy a Kertbenytől német talajba ültetett tíz cipruság közül éppen ez a legszebb ihlette meg a zenére. A boldogságnak ez a temetése a maga nemes egyszerűségében legjobban hangzott rá bánatos lelkére. ………

Petőfi szívét a szerelem nyugtalan bánata rágja: még nem biztos Erdődön, vájjon Szendrey Júlia viszontszereti-e ? Ekkor zengi Te vagy, te vagy, barna kis lyány. . . elégikus dalát, amelynek a német fordító nyomán Nietzsche is a vers utolsó szaváról az Unendlich címet adja. ……

Nietzsche még egy ötödik olyan elégikus verset is megzenésít, amelyet Es winkt und neigt sich címmel Petőfinek tulajdonít dalainak kiadója. Azonban ez sem a Kertbeny fordításban, sem Petőfi összes költeményeiben nem található. A költőnek ablakára hajladozó vérvörös vadszőlő forró szerelmének halálát súgja. Levelei sorban lehullanak. Vájjon szerelmének is nem ilyen gyászos vége lesz-e? — kérdi tőle a költő. Az ismétlésbe eső, Petőfi tömör szemléletességétől távol álló, sok fölös szót használó kis költemény nem viseli magán a magyar lángelméjű lírikus szellemi jegyét. Csak egyben csatlakozik az előző Petőfi-dalokhoz: a hangulat szomorúságában. Pusztán a melancholia volt a jogcím arra, hogy a kiadó ezt is a többi Petőfi-dal sorába iktatta. Egyébként maga Nietzsche a koronatanú arra, hogy a verset ő írta. Egy 1866-ból fönnmaradt föl jegyzésében a vers címéhez hozzáteszi : von mir…...

1866-os följegyzése még egy Petőfi-verset említ, amelyet megzenésített : ’A bilincset’ (Kertbeny-fordításában ’Die Kette’), de ez elveszett. A szabadságért lelkesülő fiatal Nietzsche lelkébe markolhatott annak az ifjúnak alakja, aki karddal kezében a szabadságért küzdött s most a börtönben rázza és átkozza bilincsét. Ez azonban megnyugtatja: a harcmezején villogó kard volt, de láncot vertek belőle s most a szégyennek és haragnak pírja, a rozsda lepte be : Csörgess, ifjú, csörgésem átok, Mely a zsarnok fejére száll». A vers erőteljes pátosza szinte inger lehetett a zenében való kifejezésre.

Nietzsche 1864 novemberében és december elején, húszéves korában, mint bonni egyetemi hallgató komponálja Petőfi-dalait. Ennek az évnek decemberében édesanyjához és húgához írt levelében jelzi, hogy dalokat fog küldeni karácsonyi ajándékul: «A legjobbat adom nektek, amit csak tudok, bár ez sem sok... Mit adhatnék nektek, ha nem valamit magamból, valamit, amiben engem gondolatban viszontláttok. …….. Pár nappal később keltezett levelében már útmutatásokat is ad húgának arra, hogy a küldött saját szerzeményű dalokat hogyan játssza és énekelje. «Az utolsó dal, — írja — amely hasonlóképp egyszerű, de nagyszerű önmegadást fejez ki, bizonyára tetszeni fog neked. [Ez a ’Felhőkből’ ’Szeretném itt hagyni’. . . kezdetű vers zenéje ’Nachspiel’ címmel.] Vigyázz arra, hogy «a vad szép rengetegbe» és «míg végre magam is lemennék» helyeket telt, fölemelt és erős hangon énekeld. Az «Ereszkedik le a felhő. . .» [Ständchen ] nagyon mélyen fekszik, a kíséret kissé nehezebb, a dallamot nagyon könnyedén kell énekelni. Azon fordul meg a dolog, hogy minden versszak utolsó sorát ki kell emelni. . . Az «Es winkt und neigt sich» azt a képességet követeli, hogy teljes fogású akkordokat duzzasszunk és az éneknek a hang valamennyi árnyalatát megadjuk. A «Te voltál egyetlen virágom. . .» [Verwelkt] hasonló, de könnyebb. A befejezés «megfagyok» ; vigyázz csak, hogy nem kerüli-e ki figyelmedet. A legjobb, bár legnehezebb dal a «Gern und gerner [Chamisso szövege] és a «Te vagy, te vagy, barna kislány». . . [Unendlich!]. Az előbbit nagyon lendületesen, hetykén és bájosan kell előadni, az utóbbit teljes szenvedélyességgel. A középső versszakot lassabban vedd. A kíséretet kitűnően be kell gyakorolni, hogy a dal tessék…… Bár tetszenének ezek a dalok Neked!» ….
1865. január végén írt levelében nagyon örül, liogy a dalok nővérének általában tetszettek. De azt is hozzáteszi,, hogy Brambach bonni zeneigazgatóval tüzetesen megbeszélte dalainak ügyét s elhatározta, hogy ebben az évben nem fog komponálni. Az igazgató azt tanácsolja neki, hogy a kontrapunktból leckéket vegyen. Ehhez azonban neki nincs tehetsége. Különben is egészen a filológiának akarja szentelni életét. Felemás dolog lenne egyszerre kétfélét tanulni (Briefe. I. 297—298.). Egyébként az alkotó örömével nézi Petőfi dalait, barátainak bemutatja s szépen lemásolva ajándékba adja őket …….”
………………

A Petőfi-daloknak alapvonása az egyszerűségre való törekvés. Ez különösen megtalálható Schumann és Brahms olyan dalaiban is, amelyekben népies hangot (Volkston) akarnak megütni. Ilyen például Schumannak ’Das Lied der Braut’című, … dala, amely tudatosan törekszik valami népies egyszerűségre. Ennek faktúrájához erősen hasonlít a Nietzsche Petőfi-dalainak faktúrája. Petőfi Nietzsche előtt mint a magyar népies költészet alakja lebegett …, tehát a népi jelleget a zenében is egyszerűséggel akarta kifejezni. Ez a népiesség természetesen német népiesség: Nietzschétől magyaros népiesség nem is várható. A népies egyszerűség vonása mellett Nietzsche dalaiban fülbeszökő a deklamálás művészisége, azaz a szöveg értelmi hangsúlyainak pontos kiemelése, zenei megvalósítása. A dalok szövegei a megzenésítés folytán úgyszólván «elszavalódnak», mégpedig helyes és megragadó szavalói felépítéssel és hangsúlyokkal. A Petőfi-daloknak ez talán a legfőbb értékük.
………..”
177   Ardelao • előzmény176 2017-08-28 13:15:39

ITT ÉNEKELT UTOLJÁRA FLETA...



„Egy párisi lebujban leleplezték a nagy spanyol tenorista emléktábláját.”
Paris, 1938. június 30.

Füstös, piszkos, homályos kis tanya a „vén Montmartre" legszomorúbb részén. A vendég, ha akar, iszik valamit, ha nem, hát csak odaáll a pult mellé és játssza az ősi francia szerencsejátékot, a kockát. Zaj, nevetés, sikamlós viccek, elnyűtt nők. Kivénhedt komédisok, apacsok tanyája.

A pulóveres, nyakkendőnélküli közönség észre sem veszi a szürke falon ócska lepellel letakart kis táblát. Az egyik asztalnál Yvette Guilbert s néhány neves párisi színész, író. Eljöttek, hogy pontot tegyenek a század egyik legnagyobb művésztragédiájára. Miguel Fleta szomorú-végű életének záróakkordja zajlik itt most a montmartre-i kis lebujban.

Igen, itt a kopott falak, törött lábú székek lehangoló miliőjében énekelt utoljára a közönségnek a New yorki Metropolitan egykori kedvence, Fleta.
Úgy énekelt itt, akár csak a többiek, akiket jó vagy rossz sorsuk idekényszerít.
A rekedt-hangú „patron", a tulajdonos, hármat tapsolt és azt mondta:

— Cimboráim, most pedig dalokat énekel jó barátunk, Miguel Fleta, ....

És Fleta felállt a „művészek asztala" mellől és énekelt, akár csak a Metropolitan, a milánói Scala, vagy a párisi Opera színpadán. Csak éppen itt közönsége nem hagyta abba a játékot, gurultak a kockák, kocogtak a poharak, de Fleta hangja szárnyalt s ki tudja hányszor énekelte el egy este mosolygó arccal és síró szívvel a „Kacagj Bajazzo“-t.

Fleta énekelt, s a nyakkendőnélküli közönség szeretettel tapsolta jó barátját, Fletát...

Aztán egyszerre csak eltűnt. Visszament Spanyolországba, hogy az egyetlent, amije még megmaradt, hangját fölajánlja a spanyol nemzeti újjászületés vezérének: Franconak. Táborról táborra járva énekelt Fleta Franco katonáinak. A hideg, havas éjszakákon tábortüzek mellett ősi spanyol harci dalok csendültek fel Fleta ajkán. Így járta szomorú vándorútját Caruso utóda, a közönség egykori bálványa...

Csakhogy az egykor daliás csillag megtört, szíve már nem állta a megpróbáltatásokat. Szíve cserbenhagyta. Alig egy hónapja meghalt. ... Elfeledték. ...

Ám a montmartre-i kis lebuj közönsége és patronja hálásabb, mint a New yorki Metropolitan milliomosai és direktorai. Emléktáblát állítottak barátjuknak, Fletának. Az öreg Montmartre pedig elküldte művészeit, hogy most még egyszer hódoljunk Fleta emlékének.

Egy pillanatra csend van a helyiségben. Yvette Guilbert, a párisi dal királynője, könnyes szemmel odalép a táblához s néhány szomorú szó kíséretében leszakítja a szürke vásznat.

Kis márványtábla, rajta a szöveg:
„Itt énekelt utoljára jó cimboráinak Miguel Fleta, a nagy spanyol énekes 1937 őszén. Emlékének hódolva állították barátai és hálás közönsége. Montmartre, 1938. június.”

A néma csend csak pár pillanatig tart, aztán újra felcsattan a kis lebuj lármája. A kövér patron újra felveszi kötényét és már konferálja is az új énekest — Fleta utódját. A közönség tapsol, s az új énekes rekedtes borhangján már visszhangzik is a párisi dal.

Megyünk kifelé a szűk bejáraton, s amint botorkálunk lefelé a montmartre-i dombról, az egyik öreg bohém halkan mormogja maga elé: — Az öreg Montmartre nem felejti el a barátait, jó fiú volt, szép hangja volt, nagy kár érte. …

Miguel Fleta, a tragikus sorsú tenorista bevonult a Montmartre halhatatlanjai közé.

Bevonulása éppoly szomorú volt, mint élete. ...

Földes László

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1938. július 1.
(24. évfolyam, 141. szám)

Miguel Fleta (1897-1938)
176   Ardelao • előzmény175 2017-08-27 12:26:03

Fleta emlékezete a magyar rádióban.

Miguel Fleta, a napokban elhunyt világhírű tenorista emlékezetének néhány napon belül érdekes műsorral tiszteleg a magyar rádió.

Rákóczy Péter, a nagy énekes pesti jó-barátja tart előadást Fleta életéből vetített képekkel, epizódokkal, anekdotákkal, majd a világhírű spanyol énekes legszebb lemezeiből forgatnak le néhányat.


MAGYARORSZÁG, 1938. június 5. (45. évfolyam, 126. szám)

175   Ardelao • előzmény174 2017-08-27 12:12:05

BUDAPESTI HÍRLAP:

Fleta meghalt

Lapzártakor jelentik:
SALAMANCA, május 30.
Fleta Miguel, a híres tenorista hosszas betegség után szívbajban meghalt. Fleta, mint ismeretes, a spanyol nemzetiek ügyének lelkes híve lett.

1938. május 31.
(58.évfolyam, 121. szám)

174   Ardelao • előzmény173 2017-08-27 12:10:58

Fleta, első fellépése drámai szerepben!

Madridi tudósítónk írja:

Előkelő spanyolok jótékony célú estélyt rendeztek a Princesa-Színházban, amelyen csak meghívott vendégek jelenhettek meg. Természetesen, amikor a politikai szenvedelmek még nem törtek át minden gátat és pusztító áradatukkal nem öntötték el egész Spanyolországot. Szóval pár hónappal ezelőtt történt az eset, de azért nyert különös aktualitást éppen most, mert egy madridi újság csak most hozta nyilvánosságra. A jótékony célú estély keretében előadásra került egy Zargueta, című öreg vígjáték, amely ötven-hatvan évvel ezelőtt született és, azóta állandó repertoárdarabja a spanyol színházaknak. Ezen az estén a közönséget az a kellemes meglepetés érte, hogy a darab híres, népszerű főszerepét, Don Hermogenes madridi uzsorás szerepét Don Miguel Fleta játszotta. Nem énekelte, hanem játszotta. Ez volt az első alkalom, hogy Fleta prózai szerepben lépett fel. A tenorista általános meglepetést keltett hatásos, színészi alakításával. Don Hermogenes jellemének minden furcsaságát, gyarlóságát oly plasztikusan juttatta kifejezésre, hogy állandó derültségben tartotta a nézőteret. Igen nagy sikere volt.
Előadás után Fleta, akit elhalmoztak szerencse-kívánatokkal, mosolyogva jelentette ki, hogy, ha egyszer, ne adja Isten, elvesztené a hangját, nem vonulna vissza, hanem a drámai színpadon folytatná karrierjét.

Madrid, 1931. április 16./ 8 ÓRAI ÚJSÁG, (17. Évfolyam, 85. szám)
173   Ardelao • előzmény172 2017-08-26 22:20:56

Miguel Fleta - Ay, ay, ay,


Miguel Fleta: Vesti la Giubba

Miguel Fleta "E lucevan le stelle"

172   Ardelao • előzmény171 2017-08-26 21:56:42

Fleta a Városi Színházban


A Városi Színház csak a minap visszhangzott a nézőteret zsúfolásig megtöltő közönség tomboló tapsától, amellyel Guglielmettit ünnepelte. Ma a világ egyik leghíresebb tenoristája, Fleta lépett föl a Toscában. A színház nem telt meg, de a közönség érezhetően feszült érdeklődéssel várta a néhány év óta nem hallott művész belépését.

Első hangjai némi csalódást okoztak. A magas fortékban erősen tremolózott ez a hatalmasan zengőnek ismert orgánum és helyenként észrevehető volt a művész indiszponáltsága. A festőária után ugyan felzúgott a taps, de sokkal gyengébben, mint máskor. Az első felvonás után a siker hőmérőjének a higanya nem érte el a száz fokot.

A második felvonásban kevés szerepe van Cavaradossinak, de ez a kevés, amely a diadalmasan kiragyogó „vittoriá“-ban kulminál, már sokkal jobb volt az addigiaknál. A művész hangja erősen és tisztán csengett.

A harmadik felvonást kétszeres kíváncsisággal várta a közönség. Hiszen ebben a levél- ária az a mozzanat, amely voltaképpen parádés tenorszereppé teszi ezt az alakítást. Amikor a zenekarban először hangzott fel a levélária motívuma, a közönség sorain végigfutott az a vihar előtti nyugtalanság, amelyre a legmélyebb csend szokott következni. És az ária, apró szépséghibákat leszámítva, csakugyan életre keltette a nagy tenoristák hagyományait.

Gyengédség, fájdalom, harag és lázadó kétségbeesés kifejezése váltakozott benne drámai erővel. Utána a közönség tomboló tapsban tört ki. Fleta megismételte az áriát, de ekkor már ismét erősen érezhető volt az első felvonásbeli indiszpozíció, annyira, hogy ez még az énektechnikai finomságokat is befolyásolta. A közönség mindamellett megmaradt Fleta iránti lelkes rokonérzésénél és zajosan ünnepelte a művészt.

Tosca szerepében M. Medek Anna lépett fel. Régóta ismerjük a kiváló művésznőnek, ezt az alakítását. Fletával ellentétben, kitűnő diszpozícióban volt, hangja töretlen frissességgel szárnyalt a magasságban, zenei és színpadi kultúra szempontjából pedig épp oly tökéletesen stílusos, nemes és finom volt, mint amilyennek őt minden szerepében megszoktuk. A közönség Medek Annát talán még Fletánál is jobban ünnepelte. Scarpia szerepében Kovács Dezső aratott sikert. (Op.)

BUDAPESTI HÍRLAP, 1931. február 17.
(51. évfolyam, 38. szám)
171   Ardelao • előzmény170 2017-08-25 10:23:46

Fleta a jövő héten Budapestre jön!


Miguel Fleta, a világhírű spanyol tenorista, aki már énekelt is a magyar fővárosban,
jövő hét szombatján Budapestre jön.
Fletának ez a látogatása egyelőre — baráti alapon történik, de máris megindultak a tárgyalások arra vonatkozólag, hogy felléptessék.

AZ EST, 1931. február 7.
(22. Évfolyam, 30. szám)

*

Városi Színház:
Hétfőn Tosca, csütörtökön Carmen, Miguel Fleta és Anday Piroska vendégfelléptével.
ESTI KURIR, 1931. február 17.
(9. Évfolyam, 38. szám)

*

Fleta, megdöbbentő részleteket beszél a görögországi földrengésről.

Tegnap este ismét Budapestre érkezett Miguel Fleta. a világhírű spanyol énekes, aki most Görögországban és Jugoszláviában járt és Athénben énekelt. Látogatása éppen egybeesik azzal az idővel, amikor az országban nagy földrengés volt.

Különös kalandját meséli el a földrengéssel kapcsolatban Fleta, nem mindennapos történet.

— „Athénből robogott a gyorsvonat Szaloniki felé. Éjszaka volt. Fáradt voltam a hangverseny után és lefeküdtem a hálókocsiban. Rövid olvasás után eloltom a lámpát és lehunyom a szememet. Elaludtam.

Egyszerre csak hirtelen robajra ébredek. Nagyon megijedtem, mert azt hittem, hogy katasztrófa történt, vasúti katasztrófa.
Mindenünnen sikoltás, kiabálás, ordítás, pánik, …
— Mi történt, mi történt?... — kiabáltak mindenünnen.
Én is pizsamámban, nyakamra csavarva egy sálat, kimentem.

A vonat megállt. Semmi...

Ekkor volt az, hogy a földet hatalmas lökés rázta meg. Földrengés volt! Ez ébresztett föl bennünket, ez állította meg a vonatot és a nők reszketve húzódtak meg a kocsik mélyén, féltek attól, hogy a földrengés megismétlődik. Három óra hosszat vesztegeltünk a nyílt pályán, míg végre tovább indulhattunk, természetesen három órás késéssel jutottunk be Szalonikibe. Mesélték az utasok később, hogy milyen borzalmas katasztrófákat
okozott a földrengés Jugoszláviában. Szerencse, hogy nem történt a vonaton nagyobb baj. — Azt mondják, hogy nagyon sokan haltak meg.

Azon a részen nem igen volt mostanában — az utóbbi évtizedekben — még jele sem a földrengéseknek s így a lakosságot teljesen készületlenül érte.”

AZ EST, 1931. március 12.
(22. Évfolyam, 58. szám)

*

Fleta, ma egész délelőtt pihent.

Miguel Fleta ismét Budapesten van. Ma este hangversenyt ad. Fleta eddig még minden budapesti tartózkodása alkalmával a délelőttöt próbákkal töltötte. Ma — kivételesen pihent.

— „Ha operában lépek fel, próbálnom kell, hogy összeszokjam a partnereimmel. mondja. — Ha hangversenypódiumon, lépek fel, egész délelőtt pihenek. A hangversenypódiumon rizikó egyedül az enyém.”

ESTI KURIR, 1931. március 12.
(9. Évfolyam, 58. szám)

*
170   Ardelao • előzmény169 2017-08-23 09:07:46

Fleta a Bajazzókban és a Bohéméletben.
Most Párizsban vendégszerepel Miguel Fleta.

Ha párizsi vendégszereplését befejezte, eljön Budapestre, ahol — mint már jeleztük — két estén fog fellépni. 15-én és 18-án énekel Fleta a Városi Színházban. Az egyik este a Bajazzókban lép fel és azután az est második felében hangversenyt ad. A másik este a Bohéméletben fog énekelni Fleta. Ezekben a szerepekben még eddig nem mutatkozott be a magyar közönség előtt a híres spanyol tenorista.
AZ EST, 1928. május 3. (19. évfolyam 100. szám)

*

Miguel Fleta februárban ismét énekel nálunk.

Három estén lép fel a Városi Színházban.

Miguel Fleta, az ismert spanyol tenorista, aki a múlt szezonban már bemutatkozott nálunk is, februárbon ismét vendége lesz a Városi Színháznak. Fleta ezúttal feleségét is magával hozza. Három estén énekel, és szó van arról is, hogy hangversenyt is rendez. /Az Est, 1929. január 5.(20. évfolyam, 4. szám)

*
169   Ardelao • előzmény168 2017-08-23 08:56:25

Fleta negyedmillió frankot kap három párisi fellépéséért.

Párisi tudósítónk jelenti: Most érkezett meg Párisba Miguel Fieta, a világhírű spanyol tenorista, aki nemrégen hosszabb ideig Budapesten is tartózkodott. A párisi Opera-Comique meghívására három estén át fog énekelni és minden fellépéséért 75000 frankot, vagyis közel félmillió lejt kap. Miguel Fleta, aki egy saragossai szegény kocsmáros fia, először falusi dalárdákban és műkedvelő estélyeken énekelt és később hangját kiképeztetni Barcelonába, majd Milánóba utazott. Hogy tandíját kifizethesse, a legnagyobb nyomorral volt kénytelen küzdeni. 1919-ben lépett fel először az Aidában. Óriási sikere volt, és azóta a szerencse, sosem hagyta cserben. A hatalmas összeg, melyet a három párisi fellépéséért kap, a világ legjobban fizetett énekesei közé sorozzák. /1928. április 26. Keleti Újság.

( K. L.)
168   Ardelao • előzmény167 2017-08-22 16:01:20

FLETA búcsúja.


Talán nem volt egészen stílusos, hogy Fleta Miguel, a legnagyobb operaénekesek egyike, koncerttel búcsúzott a budapesti közönségtől, mely tiszteletére ötödször is zsúfolásig megtöltötte a nézőteret. Mi legalább szívesebben hallgattuk volna egy újabb operai szerepben, ahol kivételes művészetének egész skáláját csillogtathatta volna.

A közönség azonban más véleményen volt, s a Fleta föllépések közül a búcsúest zajlott le a legmelegebb hangulatban. Viharos lelkesedés fogadta szinte, minden számát, úgy, hogy a legtöbbet meg is kellett ismételnie.
És ez a lelkesedés jogos és indokolt volt, mert Fleta nálunk még nem énekelt olyan szépen, mint tegnap. A Manon, a Tosca levéláriája, Rodolphe nagy áriája a tetőfokát jelentette a drámai éneknek, és egy nívón álltak velük az előadott spanyol dalok is.
A limonádé-ízű Ay-ay-ay tartalmat, érzést, melegséget kapott ebben a tolmácsolásban, a népdalok pedig, a spanyol lelket tárták elénk minden szenvedélyességével és szenvedésével.
Aki Fletát tegnap hallotta, nem fogja elfelejteni.

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1928. február 2.
(14. évfolyam, 27. szám)

*
167   Ardelao • előzmény166 2017-08-22 15:40:13

FLETA BÚCSÚJA BUDAPESTTŐL


A nagy Fleta tegnap a kis Fleta miatt a legnagyobb izgalmak között énekelte végig búcsúestjét.

Beszélgetés a dunai teraszon — „Most kell énekelnem, amíg fiatal vagyok, mert öregségemre pihenni akarok a gyermekeim között.”

Señor Miguel Fleta, tegnap esti 6 óráig végtelen nyugalommal üldögélt a Ritz-szálloda második emeleti szobájának budai oldalra tekintő erkélyén és nézte a fellegeket, amelyek kelet felől jöttek és, nyugat felé mentek és talán valahol Madridban állottak meg pont a virágos kerttel ölelt ház fölött, a kék mennyboltozaton. Fleta két óra hosszat nézte szótlanul a felhőket és tekintete végigsiklott a túlsó oldal házai fölött és szemével kísérte a kis füstkarikákat, amelyeket a budai házak égnek iparkodó kéményei leheltek ki magukból.
Miguel Fleta, pesti tartózkodásának utolsó óráiban romantikussá lett, mint egy diákkisasszony, aki Heinét olvassa, és teli tüdővel szívja a liget tavaszban bontakozó virágait. .

Itt szeretnék maradni! . . .

Fleta, a dunaparti szálloda erkélyén fogad engem. A szoba kis kiálló részét nagy sebesen átalakítja „fogadóteremmé.” A szobapincérrel széket hozat ki, meg egy kerek asztalt. Azután konyakért csenget. Ő nem iszik. Csak engem kínál.

— „Előadás előtt egy pohárkával is megártana” — mondja — „Isten mentsen attól, hogy igyak a konyakból. Egészen bizonyos, hogy este valamelyik dalomba belesülnék.

— Sajnálom Pestet és a pestieket itt hagyni, kik hozzám végtelenül kedvesek voltak.
Könnyek között emlékezem vissza azokra az időkre, amikor hosszú esztendők előtt itt jártam Pesten, s egy kis szálloda tarkára mázolt szobájában álmodtam a jövőről.”

Fleta most elgondolkozik és csendesen hozzáteszi:

— „De ezt álmodni sem mertem volna, . . .
Itt szeretnék maradni Pesten. Itt, a kedves magyarok között. Sajnos, ezer és ezer kötelességem van, aláirt és aláírásra váró szerződések, amelyeknek eleget kell tennem, most, amíg fiatal vagyok. Mert, ha jön az öregség, késő lesz mindenre. Akkor pihenni akarok.
Talán odahaza Madridban, vagy Barcelonában esetleg Valenciában, az sem lehetetlen, hogy Dél-Amerikában. A tengerparton egy kis ház: ez minden álmom. Ott élni a feleségemmel és a gyerekekkel, akik közül az első most jön majd néhány nap múlva.

Programom: végig a világon.”

— S mi mégis a legközelebbi programja?

— „Ma éjjel elutazom.
Az egész februárt munka nélkül akarom eltölteni Madridban.

Márciusban, Olaszországban énekelek, Rómában, Milánóban, Nápolyban és Firenzében, az áprilist a Kanári-szigeteken töltöm. a májust Párizsban és Londonban.
Ettől a két várostól félek a legjobban. A franciák amilyen nagyszerűen tudnak dicsérni, épp úgy tudnak szidni is. Aztán Párizsban sohasem tudja az ember, sikere van-e vagy nincs. Mert a párizsi színház közönsége nem erőlteti meg magát azzal, hogy tapsoljon.
Tapsolni a világon legjobban, Madridban tudnak és Pesten.

Ezt különben már világot járó barátaim és ismerőseim is mesélték nekem. A londoni publikum ugyancsak fagyos előkelőséggel ül a helyén és a világért sem hangoztat véleményt. Ha tapsol, még nem biztos, hogy az siker, mert az idegennek kijáró udvariasságért tapsra állítja kezét. London után Dél-Amerika következik, főként Mexikó, amelynek huszonhárom városában lépek majd fel két hónap alatt különböző operákban.”

— S aztán?

— „Még nem tudom. Tárgyalok egy esetleges hosszabb pesti vendégszereplésről, tárgyalok egy bécsi vendégjátékról, meghívtak a belgrádi és bukaresti operaházba is. Nem tudom, eleget tudok-e majd tenni ezeknek a meghívásoknak. Nem tudom, Dél Amerika spanyoljai, akik közölt úgy odahaza vagyok, mint odahaza Madridban, elengednek-e?”

„Búcsúznom kell, mert señor Anglada már idegeskedik.

„El kell mennünk, mon cher redacteur” — mondja, — „nyolc órakor kezdődik az előadás. És ma különös napunk van, hiszen egy óriási út előtt állunk.”

— Önökkel tartok. — mondom Fletának.

— „Legyen szerencsém” — szól a művész és olaszosan széles gesztussal invitál meg a szálloda előtt várakozó autóba.

A Városi Színház nagy öltözőjét már kivirágozták a díszítők. Szerény művirágokkal csak, amelyeket a pápaszemes főkellékes Diamant hordott össze a letűnt operettek tárházából. De aztán jön néhány igazi csokor is. Pesti rajongók üdvözletei. Név egyik mellett sincs. Névtelen tisztelő küldi.

Fleta egyre idegesebb lesz.

Kézelő gombját nem tudja bekapcsolni. Az ujjai olyan idegesen járnak, mintha Marconi- gépen táncolnának. Végre kész lesz az öltözködéssel. Idegessége már tetőpontra hág.

— „Nem a fellépés miatt,” — mondja — „inkább az utazás miatt.”

Kezdődik a koncert. A színházban lázas izgalom és tábla. A hatalmas színpad minden sarkát hallgatóközönség foglalja el. A színház tagjai, meg az idegen színházak pihenő színészei valamennyien a kulisszák mögött szoronganak.
Viharos taps a Tosca, Rigoletto és Carmen áriái után, a Bajazzók és a Bohémek egy- egy áriája után a tapsvihar majd szétveti a falakat. Legalább is fent a színpadon mi úgy halljuk.
Egymásután csendülnek meg az ajkán a dalok, az Amapola, a Prinzessita, az Ay, Ay, Ay, meg a Granadinas, ez utóbbiban Fleta, brilliánsul csillogtatja nagyszerű énektechnikáját is.
A koncertnek vége, Fleta halott-fáradt. Az öltözőjében szétszórt holmikat idegesen összekapkodja.

A szabó, meg Anglada segítenek neki a munkában. Aztán Sebestyén Gézát, meg Sebestyén Dezsőt, a színház igazgatóit fogadja, akiktől érzékeny búcsút vesz, és már siet is végig a tekervényes folyosón a színház előtt álló automobilhoz.
A kapu elölt a segédszemélyzet várja. Búcsúzni jöttek. Fleta a színpad derék munkásainak mindegyikével kezet fog és olaszul kiáltja nekik: „Isten áldja meg magukat!”

Elindul a gőzös.

Az autó sebesen rohan a szállodába. Nincs sok idő a csomagolásra, igaz, hogy majdnem minden készen áll már, Anglada egész nap csomagolt. Fleta sonkát kér, két tojást, két deci vörösbort és vajat. Ezt gyorsan bekebelezi. Evésközben sétál a szobában, nincs türelme már ülni a helyén.

— „Madrid, . . . Madrid, nemsokára ott leszek!” — mondja jó néhányszor.

Az autó gyorsan repül a Nyugati pályaudvar felé. Még egy lélegzet, s már ott vagyunk. Fletanak nagy öröme telik a pályaudvar közönségében, mert senki sem ismeri fel.
Senki sem veszi őt észre. Olyan, mint más civilember, akik a pályaudvar lázas forgatagában szaladoznak a pénztártól a váróteremig, a hordártól a hálókocsi ellenőrig.


A vonat, a nagy kocsikból álló komoly express, lustán áll a kígyózó sínen és a gép, nagyokat fúj, mintha a hosszú útra erőt akarna magának gyűjteni.

Fletát itt már senki sem köszönti. Egy úr hatalmas táskájával jói oldalba löki, de Fleta az izgalomban rá sem hederít. Nincs pardon, és nincs, bocsánatot kérek, és nincs entschuldigen, itt mindenki magának él és mindenki megy a maga útján.

— Beszállni! Einsteigen! — szól a kalauz.

Fleta melegen megrázza a kezemet.
— „Arrividerla! A viszontlátásra! Jöjjön el egyszer Madridba, megmutatom a fiamat” — szol és már ugrik fel a hálókocsiba. Utána Anglada.

Most egy mélyet sóhajt a mozdony s a kerekek dübörögni kezdenek.

Elindul a gőzös és viszi Fletát, a világhírű operaénekest haza Madridba, ahol néhány nap múlva új Fletával gazdagodik a spanyol népesedési statisztika.

Kardos István.

ESTI KURIR, 1928. február 2.
(6. Évfolyam, 27. szám)

*
166   Ardelao • előzmény165 2017-08-22 10:41:50

Fleta január 31-én művészhangversenyt tart a Városi Színházban.


A pestiek Fletát, a világhírű spanyol operaénekest, Tosca-beli első vendégszereplése után, már szeretetükbe fogadták, ami nem kis dolog, mert hiszen köztudomású, hogy nálunk Budapesten minden új énekest, minden bemutatkozót bizonyos idegenkedéssel fogadnak.
A Városi Színház Fleta nagy népszerűsége miatt, nem tudott eleget tenni a jegy-előjegyzők kívánságainak, ezért Sebestyén Géza újabb megállapodást kötött Miguel Fletával. Fleta az eddigi megállapodásuk szerint január 31-én művészhangverseny címmel még egy koncertet tart a Városi Színházban zenekari kísérettel.

Az operaénekes ezen az estén elénekli mindazokat a slágereket, amelyek őt világhírűvé tették. Műsorában szerepel Boito Mefisztója, Bajazzo és a Manon nagy áriája, Tosca Levéláriája, a Carmen Rózsaáriája, a Rigoletto, La donna e mobile című áriája, Donizetti La Favorita című áriája, végül Padilla, Princessita cimü dala és természetesen az Ay-Ay-Ay.

A hangversenyen a művészt a Városi Színház teljes zenekara kíséri. Itt említjük meg, hogy Fleta, tegnap este — mint bécsi tudósítónk táviratozza — Bécsben rendkívül sikert aratott zsúfolt nézőtér előtt. A bécsiek határtalan lelkesedéssel ünnepelték a művészt, akit úgyszólván nem akartak leengedni a pódiumról, így történt az után meg, hogy a nyolc órakor kezdődő hangverseny egy óra után ért véget.

ESTI KURIR, 1928. január 24.
(6. évfolyam, 19. szám)

*
165   Ardelao • előzmény164 2017-08-22 10:37:01

Gilda és a mantuai herceg a parketten . . .

Miguel Fleta tegnap este a mantuai-herceg képében és hasonlatosságában jelent meg a pesti közönség előtt.

Fletának újra Saljapin-közönsége volt.
Fletának újra Saljapin sikere volt mindezeken kívül.
A Rigoletto előadásán Alpár Gitta volt a Gilda.

AIpár Gittát az előadás előtt felkerestük.

Azt mondta, hogy, képtelen az izgalomtól beszélni, nagyon meg akarja mutatni, hogy mennyit tanult.

Alpár Gitta megmutatta, s az előadáson meg is lehetett állapítani, hogy a honi szívek, egy cseppet sem lelkesedtek kevésbé Fletáért, mint Alpár Gitta ének kultúrájáért.

Fleta az előadás végén kijelentette, hogy ha Alpár Gitta lesz a partnere a Bajazzókban, akkor még a Bajazzókat is elénekli Budapesten.

Erre azonnal telefonáltak Berlinbe, ott azonban szigorúan meghagyták Alpárnak: ”Tessék jönni, nincs vendégszereplési engedély tovább.”
A siker után Fleta, Alpár Gitta és még Kiepuráék, elmentek a Ritzbe, onnan pedig a New York bárba.
A bárban a mantuai herceg és Gilda charlestont táncoltak, azaz Fleta és AIpár Gitta járták a Hallelujára mindama figurákat, amely szoros kapcsolatban vannak a legújabb sláger ritmusával.
A közönség a bárban is hallani akarta Fletát, de a tenorista azt mondta, hogy ő mulatni jött és nem énekelni.

Ezek után végig csinálta az összes bármókákat, játszott miniatűr szakszofonon, vörös sapkát tett a fejére, utána pedig sietett haza aludni.

Fleta, 20-án hangversenyt ad Budapesten, 22-én Bécsben ismétli meg a hangverseny-ét, 25-én Prágába megy, 28-án Don Josét énekli Budapesten a Carmen-ben, azután pedig gyorsan haza Madridba.

Mert mint ismeretes, Madridban családi esemény készül Fletáéknál.
Februárban, egy Fletával szaporodik a világ. ...

AZ EST, 1928. január 19.
(19. évfolyam 15. szám)
164   Ardelao • előzmény163 2017-08-21 10:54:19

Próba vacsoraközben: Fleta szállóbeli szobájában

Miguel Fleta, a világot járó spanyol operaénekes, pénteken este a Városi Színház operaelőadásán énekelt, de szombaton kora reggel már vonatra ült és utazott Bécs felé, ahol vasárnap este hangversenyt adott. A hangverseny műsorának első két számát a közönség meglehetős tartózkodással fogadta, a harmadik számot, az Aida-beli nagy-áriát azonban kitörő lelkesedéssel ünnepelte s az ária eléneklésétől kezdve Fleta már benne volt a bécsi közönség szívében.

A művész hétfőn délben vonatra ült és tegnap este újra megérkezett Budapestre. Autójával egyenesen a Városi Színházba ment, ahol hétfő esti kilenc órára próbát íratott ki a Rigolettóból. Csak nehezen tudták neki megmagyarázni, hogy este nyolckor nem lehet próbát kiírni ugyanaznap kilenc órára.

Fleta azonban nem jött zavarba és a következőket mondta:

— „Méltóztassék kiírni a próbatáblára, hogy ma kilenc órakor a Ritz-szálló első emeletének 46-os szobájában szívesen látom Alpár Gitta és Medveczky Bella őnagyságát, valamint Kovács Dezső urat, egy karmestert és az ügyelőt vacsorára és próbára.

— A súgó ne menjen? — kérdezték a művészt.

—„Nem!” — mondotta Fleta — „súgó nem kell, mert a Rigoletto hercegét csak a karmesterem tudja súgni, a világon senki másnak a szavát nem értem meg ebben a szerepben” — szólott és máris benn ült az autóban, amellyel gyors iramban vágtatott a Ritz-szálló felé...

Kilenc óra előtt néhány perccel érkeztem meg a Ritzbe. Fleta barátságosan fogad:
— „Itt vannak már a vendégek?”

— Nem, de mindjárt jönnek.
— Nyugodt vagyok, most is pontosak lesznek és idejében megérkeznek.
Fleta most házigazdává lesz; a szobapincérrel felhozatja a vacsora kellékeit, a fehér tányérokat, az ezüstösen csillogó evőeszközöket, a kristályosra csiszolt poharakat és ő maga megtérít.

— „Ne csodálkozzék” — mondja, — „hogy ehhez is értek, de staggione színészkoromban, a cipőpucolástól kezdve, ruhafoldozáson keresztül, egészen a főzésig, mindent kellett tudnom, odahaza Olaszországban nemcsak a nagy városokat, hanem a kis falukat is bejártuk, mert hiszen minálunk mindenütt, a legkisebb tanyán is rajonganak az operáért.
Azokban az időkben pedig mindent kellett tudnunk. Nem volt titkárom, nem volt inasom, öltöztetőm, szobalányom,, szakácsnőm, karmesterem, súgóm. Magam szolgáltam ki magamat. „

A szekrény tetejéről egy bőröndöt vesz le, amelynek tetejéről leesik egy picinyke — gyerekcipő. A mesék tündérei hordhatnak ilyet.
Felcsillannak a szemek:

— „Ezt a pár cipőt Bécsben vettem. A gyereknek! Még nincs meg, de talán egy-két óra múlva már itt lesz ezen a világon. Mindig rágondolok, s ha az üzletek kirakatában valami neki valót látok, megveszem. Nem tudom, hogy juttatom majd haza, de nekem elég az, ha a gyerek holmicskája itt van velem.” ...

Fleta e pillanatban nem az, aminek öt a színpadról ismerjük. Két kerek szeme csillog, mint két kékbejátszó briliáns kő. Szeme szögletébe könnycseppek szöknek. .. Az apa, senor Miguel Fleta megilletődött némasággal gondol a kis Fletára, aki sok ezer kilométerre innen, talán e percben látja meg a napvilágot.

Csönd a szobában, .. de már kopognak az ajtón. Derűs kacagással belép Rigoletto Gildája, Alpár Gitta, meg a bohóc, Kovács Dezső és Medveczky Bella, Fraknói, a karmester, meg Csillag, a főügyelő. Fleta a másik szobából átkéreti az olasz karmestert, aki ez alkalommal súgó lesz, s míg a vacsorát hozzák, a kis próbáló csapat kényelmesen végigsétál a Rigoletto első felvonásán.
Az ajtó előtt a szállodai folyosón valóságos kis tömeg. Ingyen hallgatják Fletát. ..

Kardos István.

ESTI KURIR, 1928. január 18.
(6. évfolyam, 14. szám)

*
163   Ardelao • előzmény161 2017-08-21 10:46:08

Fleta a »Carmen«-ben is fellép Budapesten


Már Fleta megérkezésekor szó volt arról, hogy esetleg harmadszori is fellép a Városi Színházban.
A színház igazgatósága úgy tervezte, hogy a Carmen-ben José szerepében is bemutatkozik Fleta.

Ennek a tervnek azonban akadályai voltak, Fleta egyéb szerződései miatt. Színházi vendégszerepléséin kívül Fleta egy hangversenyt is ad Budapesten s éppen ezért nehéznek látszott még egy harmadik operai fellépést is programjába iktatni. Azonban, mint értesülünk, a nehézségeket sikerült kiküszöbölni és a Városi Színház megállapodott Fletával, hogy meghosszabbítja budapesti vendégszereplését. Harmadszor is fel fog lépni és a harmadik estén a Carmen-ben elénekli Don Josét.

Fleta bebizonyította, hogy valóban világhírű tenorista. Első fellépésével elragadtatta a szigorú pesti közönséget. Fleta szerződése szerint még egy este lép fel a Városi Színházban. Ez ma, kedden lesz, amikor is a Rigolettóban fog énekelni Alpár Gittával, a berlini „Staatsoper" magyar énekesnőjével együtt.

A Carmen előadáson Fleta partnere ismét Schwarz Vera lesz.
Hogy melyik nap lép föl Fleta a Carmen-ben, arról még nincs döntés.

AZ EST, 1928. január 18.
(19. évfolyam 14. szám)

*
162   Búbánat • előzmény104 2017-08-21 09:04:16
Kapcs.: 104. sorszám

Régi magyar operákból

Említek még részleteket, amelyekből rádiófelvétel készült (esetleg újabb, más előadókkal is):

- Ruzitska József: Béla futása – Kálmán vitéz áriája (Melis György)
- Doppler Ferenc: Benyovszky – Afanázia áriája (Mátyás Mária)
- Arnold György – Heinisch József: Mátyás királynak választása – Induló (Forrai-kórus, vezényel: Lehel György)
- Mátray Gábor: Csernyi György – ária (Sándor Judit)
- Császár György: Kunok – Margitta és Andorássy kettőse (Mátyás Mária és Szabó Miklós)
161   Ardelao • előzmény160 2017-08-20 21:45:27

Señor Miguel Fleta
Nagy győzelme a pesti arénában, a legelegánsabb pesti közönség felett.


— Az Est tudósítójától —

Van egy pár ember Budapesten, akinek külön szórakozása már, hogy bizonyos alkalmakkor odaáll a Rákóczi út és a Luther utca sarkára. A másik a Tisza Kálmán téri óra mellé áll. A harmadik a Városi Színház bejárata elé. (Némelyiknek talán bérlete is van.)

Ha másról nem, erről az embercsoportról meg lehet tudni, hogy mikor van valami esemény a Városi Színházban! Megyek fölfelé a Rákóczi úton. Autók kígyóznak. A Luther utca sarkán sorfal: Na, valami történik bizonyosan . A Tisza Kálmán téren is sorfal. Rendőrök. Ez a valami a Városi Színházban történik.

Igen. Señor Miguel Fleta, a torreádorok, torrerók és picadorok és egyéb spanyol hírességek vére, rokona, öccse, sógora, pajtása tenorista kiadásban, eljött Budapestre és tegnap este fellépett a Városi Színházban.

Fleta már volt Budapesten.
Fleta nevét és hangját a gramofon - lemezeken keresztül eléggé ismerik
Budapesten.

Fletát izgatottan várták Budapesten. Ha csak a várakozók egy-része.
A várakozók másik része ajkbiggyesztve mondta: Ugyan kérem, ha már Bukarestben, meg Budapesten énekel, baj tehet ott a hanggal. Nekem gyanús az, ha valaki nem Párizsba, hanem Bukarestbe megy hangversenyeznie.

Senor Fleta, mit sem sejtett mind ezekből tegnap este. Arról sem, hogy a Városi Színház nézőterén fél-nyolc óra tájban olyan elegáns közönség gyűlt össze, amelyik — nos, igen, . . . ez volt az a közönség, amelyik Saljapinnál olyan fagyosan ült a nézőtéren, mintha ott született volna mindegyik az Északi Sarkon, ahol Amundsen kapitány ledobott egy zászlót.

Budapest színe-java a nézőtéren. Prémek. Ragyogó ékszerek, ragyogó nők. A karzat legutolsó sorában ezúttal szmoking, estélyi ruha fénylett. Nagy izgalom és nagy várakozás. A nézőtér három negyed részének szeméből ezt olvastam ki: Hát, majd meglátjuk, mit tud az a Fleta!

Az ügyeletes rendőrtanácsos az igazgatónak panaszkodik, hogy legalább százötven potyajegyes áll a széksorok mellett. A színpadon egy rendőr őrmester méltatlankodva csóválja a fejét. Szólana is meg nem is az illetékeseknek.
De azután, belenyugszik, hogy a színpadot is megszállja egy nézősereg.

Belép a kulisszák mögé egy alacsony ember. Cavaradossi. Az-az Señor Fleta.
Künn már sötét a nézőtér. Fleta, a kulisszák mögött egy kis rögtönzött öltözőt rendezgetett be. Kis púdert rak az arcára. Művésziesre borzolja a haját, azután be a színpadra.
Na, tisztelt pesti közönség, itt a Fleta.

Odaállok az egyik kulissza mellé. Látom a színpadot is. A közönséget is. Egy fiatalember mellettem a Tosca partitúráját tartja kezében. Ellenőrzi az előadást.
Fleta, alig két-lépésnyire van tőlem. Könnyen, minden nagyobb erőfeszítés nélkül, nagy kultúrával énekel.

Kitárja a karját, kezét, szeme meg sem rebben, lágyan, érzékien cseng a hangja.

A fiatalember felszisszen: — Tyű: B volt. Csak úgy fújta a „B”-t!

A nézőtéren sok a szigorú arc. De már megmozdul valami. Érezni, valamit. Egy hölgy megfogja a mellette levő úr kezét. A két kéz most rajta pihen, a szék karján. Egy roppant szigorú szmokingos úr bólintgat. Az ária végén Señor Fleta, úgyis, mint világhírű énekes és úgyis, mint tipikus imposztor, lókötő, főző, »staggione-tenorista,« megcsókolja Tosca ékszerét. Megcsókolja távoli szerelmét, ezzel egyidejűleg csókot int a közönségnek is,
Bum-bele! Olyan tapsot kap, hogy csak úgy zúg a nézőtér.

A Tosca-partitúrás fiatalember idegesen izeg-mozog. A nézőtér bárom-negyedrésze lelkesedve tapsol. Ezek után pedig nyugodtan meglehet állapítani a következőket:

1.Tita Ruffo, a fogát csikorgatta, hogy milyen nehezen melegszik fel a pesti publikum.
2.Saljapin zsákhordó korában nem fáradt annyira, mint amennyire elfáradt, amíg sikerült az „Ej uhnyem”-mel extázisba hozni a pesti közönség szigorúságát.
3.A többi világhírű is így volt mindig a közönséggel. Hiába, nehéz megmelegíteni a szíveket és tapsra ösztökélni a tenyereket.
4.Fleta volt az első, aki mindjárt egy kis izgalmat teremtett a nézőtéren
5.De ez még mindig nem az igazi.

Megállapítandó az is, hogy Fletát nem rohanták meg szendearcú leányzók és kevésbé szendearcú hölgyek autogramért, avagy pedig egy szempillantásnak az ő okából. Señor Fleta felvonásközben mindössze egy autogramot adott.

Megállapítandó, hogy Señor Fleta, úgyis, mint tenorista és úgyis, mint spanyol grand az egyik ária után valódi, nem színpadi csókot óhajtott lehelni Tosca (Schwarz Vera) ajakára.
A dolog úgy végződött, hogy az ária végén Señorita Schwarz Vera, a színfalak mögül mosolyogva és tréfásan megfenyegette, Señor Fletát. Gondolván: Na-na, mégsem vagyunk Valenciában. . . .

A második felvonás közben Fleta csípőre tett kezekkel sétál a színpadon.
Énekelget, azt mondja, hogy:
— Haj-jaj-jaj, haj-jaj-jaj!...
A második felvonás után emelkedett a hangulat.
De még mindig nem az igazi.
Fleta, a színpadon megmutatta még Schwarz Verának, hogy hogyan fog elesni, mint Cavaradossi. A színpadon és a nézőtéren is ott volt a várakozás a szemekben, az arcokon:
No, most jön majd, a » levélária. «

Jött a levélária. Hát itt nem szó az, hogy siker. Itt nem szó az, hogy extázis. Itt felfordult a nézőtér, a színpad. Ez az alacsony ember, ez a spanyol grandok ivadéka, háromszor énekelte el a levéláriát. És mint az arénában a torreádor felé, úgy lelkesedett feléje az elragadtatás.
Ha Pesten divat a kalapdobálás, akkor a Városi Színház színpada megtelik kalappal! Ha be lehet szaladni a színpadra, mint a futballpályára az Orth Gyuriért, akkor Fletát széjjeltépik! . . A közönségnek nem volt elég. Hallani akarta még, még! De-hát háromszor a levélária, . . . egy Fletától sem lehet többet kívánni. . . .

Señor Fleta, tehát igen nagyot győzött Budapesten tegnap este! A prémes, szmokingos, elegáns közönség volt a legyőzött. És . . . a győztes, a diadalmas
Fleta vajh, mit csinált előadás után!

Elment vacsorázni. . . .

(n.I.)

AZ EST, 1928. január 15. Vasárnap.
(19. Évfolyam, 12 szám)

*

És a 8 Órai Újság riportere is elragadtatással ír Fletáról!

MIGUEL FLETA, a VÁROSIBAN.

A világhírű spanyol tenor Budapesten!


Nem is énekelte, hanem: sóhajtotta, sírta, zokogta azt a Cavaradossi nagy áriát:
— Io ho tanto la vita! ... Úgy vágyom élni! ...

És az ezerfejű Cézár, amely ez alkalommal három-ezerfejű volt, sírt, őrjöngött, tombolt, mámorosain tapsolt az énekes felé, aki ott állt a rivalda fényében és mosolygott.
Ebben a mosolyban is benne volt ez: — Io ho tanto la vita! . . . úgy vágyom, élni! . . .

Itt, ezen a színpadon énekelt évekkel ezelőtt is Miguel Fleta. Akkor még egészen ifjú volt és senki sem ismerte. Azóta diadalmasan járta le a világot és ma, amikor újra eljött hozzánk, arra eszmélünk, hogy: egy régi kedvenc kopogtatott be újra. A régi kedvenc azonban nem Fleta, az operaénekes, hanem: Fleta, a népénekes. A nápolyi utca, vagy a madridi utca énekese; az „Ay, ay, ay“ énekese, akiről szinte nem is tudtuk eddig, hogy sírni, zokogni tud és szívbe-markolóan mondja azt, hogy:

— Io ho tanto la vita! . . . Úgy vágyom élni! . . .

Egész Budapest ott volt az este a Városi Színházban. A legjobb, a legelőkelőbb társaság. Ragyogott a nézőtér és parfüm illat lengte be. Gyönyörű asszonyok és komoly férfiak tapsoltak izgatottan, lelkesen, elragadtatással, fölfedezték Miguel Fleta nagy hasonlóságát a mi Palló Imrénkkel és adoptálták őt hirtelenében: pestinek mondották, aki innen indult ki, mert — élni vágyott! ...

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1928. január 15.
(14. évfolyam, 12. szám)

*
160   Ardelao • előzmény159 2017-08-20 13:47:57

Fleta, a világhírű tenorista ma délben Budapestre érkezett

Nagyon szeretné, ha Budapesten érné a hír, hogy kis fia született, mert hét évvel ezelőtt innen indult el világhódító útjára — Öt perces interjú Fletával a pályaudvar peronján.

— Az első vágányra jár be, kérem a bukaresti gyors — mondják. Az óra tizenegy ötvenet mutat és túl a ködön már látszik is a berobogó vonat két tűzszeme.
A pályaudvar peronján csak néhány hozzátartozó topog türelmetlenül. Várják a vonatot. A gőzben és füstben úszó vonat első-osztályú hálókocsijából fáradt, gyűrött arcú, elgémberedett utasok szállnak ki.

Utolsónak pedig széles torreádor mozdulatokkal egy mosolygó arcú, szúrós szemű férfi. Nagy kockás drapp úti ruháját feketeprémes télikabát borítja és puha barna kalapját messziről lengeti már a fogadtatására összegyűlt néhány újságíró kis csoportja felé. Csak a bikaviadorok széles fekete kalapja és büszke köpönyege hiányzik róla, különben minden, a szinte kegyetlen, összeszorított száj, a kar-mozdulatok spanyol temperamentuma, még a jól-rosszul megkötött nyakkendő rikító foltja is

Egy szabadságos torrero benyomását kelti, aki ahhoz van szokva, hogy kinyújtott kardjának hegyére felbőszült bikák szaladjanak. Akinek egyetlen éltető eleme, életet produkáló levegője: az aréna.

Úgy is áll meg, kissé szélvetett lábakkal, és azt hiszem, egészen természetesnek találná, ha a magasból hirtelen virágeső hullna fedetlen fejére és ragyogó asszonyok apró zsebkendői repdesnék körül a győztest. Pedig csak a pesti pályaudvar ködös, lucskos peronján áll és legfeljebb, ha a kijárathoz tolongók zűrzavaros lármája és a lakatosok kerékkongató kopácsolása szolgáltatja az üdvözlő muzsikát Fleta megérkezéséhez.

Mert ő az: Fleta, a világhírű operaénekes, a metropolisok operaszínpadjának háború utáni sztárja. Neve a legjobb márka és a legnagyobb gázsi.

Egy csöpp fáradtság nem látszik rajta, a huszonöt órás utazásnak semmi nyoma. Csak egy alig észrevehető nyújtózkodás, és ahogy a szeme búcsúzik a Wagon-Lits üvegablakaitól, látszik az öröm rajta, hogy megérkezett.

— „Sürgönyöm nincs?” — ez az első kérdése, amivel az impresszáriójához fordul.

Nem vár rá semmiféle üzenet. Türelmetlenül csóválja a fejét, idegeset toppant a lábával, de a következő másodpercben már szeretetreméltó mosollyal fordul hozzánk, úgy magyarázza:
— „Privát ügy” — mondja és nagyot nevet hozzá, szép fehér fogai vannak — „mondhatnám apa-ügy, nem tudom ugyanis, melyik pillanatban lesz gazdagabb a világ egy kis Fletával, a feleségem már nagyon várja.
Képzelheti, hogy én is. És nagyon örülnék, ha ennek a nagy boldogságnak a híre, hogy a kis Miguel a világra-jött, — mert hiszen az természetes, ugye, hogy fiú lesz, — pont Budapesten érne, ahonnan, ezelőtt vagy hét esztendővel tulajdonképpen elindultam. Minden valószínűség szerint így is lesz, mert hiszen néhány napig most Pesten maradok.” . . .

A tömeg ellenállhatatlanul sodorja a kijárat felé. Fleta nevetve igyekezne kifelé az emberek gyűrűjéből, sehogy-sem sikerül, így hát vagy egy tucat emberen át kapjuk az interjú további mondatait:

— „A pesti fellépések után, — kiáltja erős tenorján — Bécs következik, azután rohanok haza. Pihenni egy kicsit. Sok volt az idén a turnéból, hát még amióta utoljára jártam Magyarországon.

Az volt csak az út. Először, Dél-Amerika: Argentína, utána New York, a Metropolitain, úgy elszaladt ez a hét esztendő, észre se vettem. Csak az útlevelem a megmondhatója.
Meg a születési bizonyítványom, öregszem bizony én is, idestova már harminc éves leszek. És ki tudja, mennyi van még hátra. Nem baj, boldogan és örömmel játszom, mert borzasztóan szeretek énekelni. És különösen egyet, na, próbálják kitalálni” . . .
Gondolkozás nélkül hangzik a válasz:
— A „Carment!”

Hatalmas kacagás kíséretében szaporán bólogat.

—„Tényleg így van, valahogyan ez a szerep fedi legjobban az egyéniségemet, és mellette legjobban talán a Rigolettót szeretem, vagy a Toscát.”

Végre kijutott az utcára. Az összegyülekezett fotográfusok hada fényképezőgép ütegeket szegez ellene, és ő vitézül állja az ostromot. És írja szaporán az autogramot,
boldog-boldogtalannak, aki csak kér tőle.

A pesti utcákon várakozik rá a tenoristák örök ellensége: a köd.
Don Miguel Fleta már ugrik is be egy autóba. Robog a szállodába, lefeküdni, pihenni.
És várni a sürgönyt a kis Fletáról.
(ádám)

ESTI KURIR, 1928. január 12.
(6. évfolyam, 9. szám)

*
159   Ardelao • előzmény157 2017-08-19 19:12:00

FLETA BUDAPESTEN



Az olaszok a Városi Színházban.
Csütörtökön Carment, Bizet operáját adják Zinetti Giuseppinával a címszerepben, Don Josét Fleta Miguel énekli, Escamillot Palermi Perma adja. Erre az előadásra a június 2-i kelettel ellátott jegyek érvényesek.

Budapesti Hírlap, 1920. június 3.
(40. Évfolyam, 132. szám)

*

Városi Színház.
Az olasz társulat ma este Carment mutatta be igen gyenge előadásban.
A szürke estnek egyedül Fleta tenorista adott szint és érdekességet. Hangja pompásan hajlik a szerep verista frazeológiájára, játéka is csupa erő és hév.

Budapesti Hírlap, 1920. június 4.
(40. Évfolyam, 133. szám)

*

A Városi Színházban az olasz operatársulat csütörtökön a Traviatát adja elő a legjobb erők közreműködésével. Pénteken Carment ismétlik meg Zinetti Giuseppina és Fleta föllépésével.

Budapesti Hírlap, 1920. június 10.
(40. Évfolyam, 138. szám)

*

Fleta utolsó föllépése.
A Városi Színházban vendégszereplő olasz operatársulat vasárnap Toscát adja elő. Ez lesz a búcsúelőadás, és ekkor lép fel utoljára Fleta, a nagyszerű tenorista.

Budapesti Hírlap, 1920. június 13.
(40. Évfolyam, 141. szám)

*
158   Ardelao • előzmény157 2017-08-19 18:11:51

Spanyolországban új Carusot fedeztek fel.

Madridból táviratozzák: Saragossában rövid idővel ezelőtt egy tenoristát fedeztek fel, akinek, mint mondják, olyan pompás hangja van, hogy spanyol Carusonak nevezték el. Az új tenoristát, aki egyszerű parasztgyerek volt, Flétának hívják és nemrégiben még a saragossai piacon árusított zöldséget. E mellett állandóan énekelt és gyönyörű hangjával olyan feltűnést keltett, hogy a városi tanács elhatározta, hogy saját költségén ki fogja taníttatni.
Fleta most lépett fel először San-Sebastianban és példátlan sikert ért el. Azonnal amerikai turnéra szerződtették és ötezer dollárt fizetnek neki egy estéért. Fléta mindössze huszonnyolc éves.

(1925.IX.4. / Budapesti Hírlap, 45. Évfolyam, 198. szám)

157   Ardelao 2017-08-19 17:45:28

EGY NAGY ÉNEKES EMLÉKÉRE:


Szűkszavú távirat jelentette:

Miguel Fleta, a világ nagy tenoristája, szívszélhűdés következtében meghalt a spanyolországi Salamancában.

*


Fleta halála megdöbbentette az egész világot, mert hiszen a földkerekségen mindenütt ismerték a népszerű tenoristát, akinek rokonszenves egyéniségét siker és dicsőség övezte. Budapesten hét esztendővel ezelőtt járt, amikor koncertet adott és amikor — amire példa még nem volt — nyolcszor kellett megismételnie a híres dalát, az „Ay... Ay... Ay…“-t.

Akkoriban hazája földjét forradalmi események kavarták föl, a Budapestre érkező Fletát természetesen megkérdezték, hogy mi a véleménye a spanyolországi eseményekről.
Fleta minden válasz elől elzárkózott és kijelentette, hogy nem politizál ö énekes — mondotta —, aki az egész világé és minden párté. ..

*

Öt esztendővel később Cavaradossi jelmezét fölcseréli Franco hadseregének uniformisával. Kardot köt az oldalára és az elsők között van, akik elmennek a csatatérre. Gyakran gyöngélkedik. Húsz esztendős szívbaja egyre hevesebben és hevesebben jelentkezik. Nemrégiben jön egy hír, amely arról ad számot, hogy Fletát a hadsereg segédszolgálatra osztja be, és nem kardjával járja be a harctereket, hanem — hangjával. Kis csapat élén lelkesítő dalokat énekel. Később — saját kérelmére — innét visszatér a harcolók sorába.

*

Színpadon, Budapesten, utoljára 1928-ban szólalt meg a Városi Színházban. A Toscában lépett fel, Medek Anna volt a partnere, aki ma ezt mondja tragikus sorsú partneréről:

— „Kevés szebb előadáson vettem részt annál, amelyben a nagy Fletával együtt szerepeltem a Városi Színházban. Kedves, rendkívül lekötelező modorú szereplőtárs volt, aki a legnagyobb körültekintéssel vigyázott mindenre, ami a színpadon körötte történik. Délvidéki temperamentummal tartott rendet és az előadás során nemcsak az ének művésze volt, hanem egyszersmind a játék rendezője, sőt lelkiismeretes ügyelője is Halála mélységesen megdöbbent.

*

Miguel Fleta karddal az oldalán, negyven esztendős korában költözött el az élők sorából.

ESTI KURIR, 1938. június 1.
(16. Évfolyam, 122. szám)

*


Vacsoragondjai voltak Fletának, mielőtt Budapesten felfedezték
A tegnap elhunyt világhírű tenorista Budapesten kezdte karrierjét

Miguel Fletát, a zaragozai droguista jó-torkú fiát, akinek hangját egy érzelmes spanyol dal szárnyára kapta, meghordozta a világon és millió gramofonlemez tartós, fekete konzervjébe zárta, utoljára háborús fényképen láttuk, amint egyenruhás francoista fiatalemberek kórusát dirigálta.

Mint hangja-vesztett opera-dalár, így lett ő is hazája testvér-háborújában, »énekesből ének- tanár« — bár az arany-jánosi verssor iróniája nem egészen illik Miguel Fletára, akinek hangja olyan nemes érc volt, melyet semmi ivás, semmi viharos élet nem tudott egészen megrontani.

A világ hangversenydobogóiról s operaszínpadjairól azonban már jó-ideje eltűnt az olvatag hangú spanyol énekes, akinek az ibériai háború véres díszletei legalább halálában romantikus, színes és színpadias hatásos, »abgang«-gal szolgáltak — hogy a kifejezéssel is hívek maradjunk a színpadi nyelvhez, melyhez Miguel Fleta, hűtelenné vált.

Inter arma . . . A fegyvercsörgés közt bizony Fleta torka, is hallgatott, búcsúária nélkül távozott e világ színpadáról, amelyen pedig hosszú évekig zengett bánatos refrénje: A y, a y, a y, ...

— ajaj ajaj, bizony, egy egész, hosszú háborúutáni kor jajongta vele, a spanyol énekessel a nótát, aminek bizonyára az volt a titka, hogy ebben a korban ez volt a nótánk.

Ajaj ajaj, ... — íme, búcsúzik egy világhír, egy siker, mely könnyből és siralomból született: búcsúzik könny és siralom között, egy keserű világ vérbeborult sarkán. De a dal, a tündéri, szárnyaló, tremolózó, elnyújtott epedés, a fojtott és vergődő trilla — az bizony szép volt, s
Miguel Fleta távoli sírja fölött is felcsendül.

Felcsendül benne mindaz, ami a fájdalomból, a kívánkozásból, az ajajaj-ból — remény, ígéret, és egyszer majd mégis csak eljövendő beteljesülés. . . .

Nemcsak a művészvilág, de az egész magyar közönség nagy részvéttel fogadta Miguel Fleta, a világhírű tenorista halál hírét. Szívszélhűdés ölte meg 40 éves korában. Fleta 1919-ben lépett fel először Triesztben. Paolo szerepét énekelte Zandonai „Francesca da Rimini” című operájában. Második szerepe Radames volt az Aidá-ban. Jóval később került Spanyol- országban színpadra, a madridi Real színházban. 1923-ban mutatkozott be a Metropolitan színházban, mint Cavaradossi, a Toscában, Jeritza volt itt a partnere. A milánói Scala 1920-ban szerződtette. Puccini Turandotjában énekelte Kalaf szerepét.

Leghíresebb szerepe a következő operákban volt: Kegyencnő, Bajazzók, Tosca, Aida, Gyöngyhalászok, Afrikai nő, Szerelmi bájital, Faust, Carmen, Bohémélet.

Fleta Budapesten.

Amikor Fleta legutóbb járt a magyar fővárosban, elmondotta a hírlap-íróknak, hogyan fedezték itt fel:

— „Budapest volt első állomásom” — mondotta. —
Amikor először tettem be ide a lábam, egy harmadrangú olasz staggione névtelen tagja voltam. Harmadrangú szállodában laktam és bizony vacsoragondjaim voltak. De az első fellépésem után a budapesti kritikusok felfedeztek. Nagyszerű kritikák voltak ezek. Valamennyi pesti kritikámat berámáztattam. Ott függnek a dolgozószobám falán, a zongora fölött. …

A Városi Színházban 1928-ban vendégszerepelt, sikere csúcspontján. A Tosca előadására minden páholyban nyolc-tíz ember ült. A 2500 személyt befogadó színházban legalább 3500 ember volt.

— Három szerelmem volt — mesélte akkor Fleta. — Az első egy ragyogóan szép spanyol lány. Nagyon szerettem. Neki köszönhetem, hogy énekes lettem. Neki köszönhetem, hogy nem maradtam meg abban a kis aragóniai faluban, ahol születtem. A második szerelmem: első feleségem volt. Mégis elváltunk, mert szerelmes lettem egy másik nőbe, második feleségembe.

Egyszer a Rigolettóban vendégszerepelt a Városiban. Gilda szerepét Alpár Gitta énekelte. A nézőtér ragyogó estélyi ruhák fényében pompázott és az ismétlődő tapsviharok ünnepi lelkesedésről tanúskodtak. Fleta dollárban kapta a fizetését. Éppen akkor vendégszerepelt nálunk Kiepura.

A két híres tenorista a Városi Színházban ismerkedett meg egymással az igazgatósági páholyban. Közben nagyon összebarátkoztak és előadás után az egész társaság elment az egyik dunaparti hotelbe vacsorázni. A következő napokon kölcsönösen meghallgatták egymás énekét.

Amikor hat évvel ezelőtt legutoljára itt járt, már nem énekelt olyan jól. Később azt mesélték róla, hogy visszavonult és menedzser lett. Azután jöttek a háborús hírek. Fleta bevonult katonának Franco táborába. Láttuk is egy fényképét, katonaruhában. ...

Már nem énekli többé híres dalát, az „Ay, ay, az,”-t. ...

MAGYARORSZÁG, 1938. június 1.
(45. Évfolyam, 122. szám)

*

(Fleta érdekes történetét még folytatom)
156   Ardelao • előzmény155 2017-08-09 16:32:34

Köszönöm!
Valóban érdekes a cikk.

Itt van Galli-Curci nyilatkozata is, ez is érdekes.


„Soha többé nem lépek fel Európában“ - mondja búcsúzóul Galli-Curci, aki megbocsátja bukását a közönségnek!

Már első fellépése után elutazott volna, de nem engedték ki a szerződésből.
44.000- pengő értékű jegyet váltott vissza a Városi Színház!

(Saját tudósítónktól.)
Galli-Curci tegnap délután hirtelen meggondolta magát. Összecsomagolta a holmiját hét nagy bőröndbe, kifizette a szanatóriumban ezerpengős számláját, telefonon istenhozzádot mondott a Városi Színház igazgatójának, felült a bécsi gyorsra itt hagyta vérző fejjel Sebestyén igazgatót, egy nagy csalódással a közönséget és elutazott Bécsbe, ahol szerdán fog fellépni. Nem vitt mást magával, csak a férjét, a fuvolását és egy szörnyű bukás fájó emlékét. Csomagolás közben adta az utolsó interjút a 8 Órai Újság munkatársának.

— „Hétfőn már nem lépek fel a Sevillai borbélyban. Én tulajdonképpen már a Traviata után felajánlottam, hogy nem reflektálok a további fellépti díjakra, engedjenek el engem, engedjék el a további fellépéseimet. Nem engedtek el.
Most elmegyek mégis, akárhogyan is itt akarnak marasztalni.”


Amint dirigálja a csomagok körül dolgozó szobalányát, elkeseredetten mondja:

— „Elvégre a prágai nagy sikerem után kissé különösen érint ez a pesti fogadtatás? ...

Elhűlve nézünk a művésznőre.

— Prágai siker?...

— „No, igen. Prágában olyan nagy sikerem volt, hogy tizennégy ráadást adtam” …

— A ráadás nem dönti el a sikert — szólunk közbe. — Hiszen nagyon sokszor ráadást ad a művész igen gyér tapsok mellett is, a saját reputációja érdekében.
— „Prágában igen nagy sikerem volt” —ragaszkodik az ábrándjához Galii-Curci, mire megjegyezzük:

— Hát nem olvasta a prágai lapokat? Azokból bizony a sikernek éppen ellenkezője derül ki.
— „Nem, én nem olvastam a prágai lapokat. Nem tudom, mit írtak.”

— Akkor talán ajánlanám a figyelmébe, hogy olvassa el azokat is, mert Budapesten elolvassák őket.

Galli-Curcit természetesen nagyon elkeseríti a pesti sikertelensége és ennek a keserűségnek a számlájára kell írni azokat a kijelentéseket, amelyeket tett.

— „Pest nekem az első ellenségem,” — mondja — még soha ilyen ellenségeskedéssel nem találkoztam. Itt hiába int az ember csókokat, mint Amerikában és Franciaországban is szokás.

— Kétségtelen, — jegyezzük meg, — a közönségnek is van némi igaza, mert hiszen itt olyan drágák voltak a jegyek, hogy joggal lehetett inkább kíváncsi a művésznő hangjára, mint a csókjaira.

Úgy látszik, ez a megjegyzésünk még jobban ingerli Galli Curcit, mert indulatosan kivágja, nem a magas c-ét, hanem az alábbi megjegyzést:

— „Itt barbárok laknak, akik csak fütyülni mennek a színházba.”

— No, ez nehezen hihető, — válaszoljuk. — Hát nem hallott még a művésznő azokról a hatalmas sikerekről, amelyeket világhírű művészek, köztük a Metropolitan Opera tagjai Budapesten arattak?

Galli-Curci azonban megmarad feltevése mellett, amely, úgy látszik, vigasztalást is jelent a számára.

— „Semmi mást nem hallottam Budapestről, csak azt, hogy itt mindig fütyülni szoktak.”

Megkíséreljük, hogy Budapest presztízse érdekében mégis jobb belátásra bírjuk Galli-Curcit.

— Nem gondolja művésznő, hogy azok az emberek, akik ennyi pénzt adtak egy színház-jegyért, nemcsak a pénztársadalomnak, hanem a szellemi társadalomnak is az elitjéhez tartoznak, akiről nem tételezhető fel, hogy csupán fütyülni mennének a színházba,


Galli-Curci megingathatatlan a hitében.

— „Vademberek!” — mondja nagyon elkeseredetten.

— Mennyibe kerül Amerikában a legdrágább operajegy? — kérdezzük.

— „A legdrágább, — mondja, —- nyolc dollár, a legolcsóbb pedig, egy dollár az álló, bárom és fél dollár az ülőhely. Koncerteken hat dollár a legdrágább hely.”

— Hát bizony Budapesten sokkal drágábbak voltak a jegyek — válaszoljuk, — és megérthető, hogy az emberek haragudtak, amikor a művésznő nem nyújtotta nekik azt az élvezetet, amelyet New-yorki közönségnek nyújtott.

Elvégre nyolc dollár New Yorkban, csak nyolc dollár, de Budapesten ötven, hatvan, sőt nyolcvan pengő bizony igen nagy pénz, és aki ennyit kiad, az joggal várhat is érte valamit.

Galli-Curci kinéz a szobájának az ablakán, lenéz a Svábhegy alatt elterülő gyönyörű panorámára, aztán megenyhülve mondja:

— „Én a közönségre nem haragszom és nem is várok tőle semmit.
De soha többé nem jövök Európába. Ez volt az utolsó.
Májusban visszamegyek Amerikába, ahol azonban már nem lépek fel, mert olyankor már nincs szezon. Egyébként írja meg, hogy Budapest gyönyörű város és ilyen panorámát nem igen látunk sehol az egész világon. Ebből is láthatja, hogy én objektív vagyok.”

Megnyugodva távoztunk.

Galli-Curci megbocsájtott a pesti közönségnek, hogy — megbukott!!?

8 ÓRAI ÚJSÁG
1930. március 4. (16. évfolyam, 52.szám)
155   Edmond Dantes • előzmény154 2017-08-09 15:28:09
És egy másik érdekes írás ugyanerről "A Galli-Curcí-esetről" egy igazán rangos kiadvány rangos szerzőjétől.
(Fodor Gyula; Új Idők XXXVI évf. 11.sz. 1930. március 9.)

Egyben tanulságos is, a minapi eszmecsere ld Szentély az isteni Anna Nyetrebko-nak topik 2638-2643 közötti beírásokat..
154   Ardelao • előzmény152 2017-08-09 14:13:46

Apró reflexiók egy nagy bukáshoz!

Jó huszonöt év előtt a nagy Caruso megbukott Budapesten. De ez a bukás, melyet a világ legjobb tenoristája sohasem bocsátott meg Budapestnek, csak egy áriára terjedt ki, a Celeste Aidára, mely után a gyér taps energikus pisszegésbe fulladt. A Nílus parti jelenettel azonban Caruso már meghódította a közönséget, mely ettől kezdve őszinte lelkesedéssel ünnepelte.
A tegnapi Valery Violetta, Amelita Galli-Curci megbukott az első hangjától az utolsóig. Első nagy áriáját fagyos közöny, a duett disztonálását (hamis éneklés, megj. A.) kínos felszisszenés, az együttesekben való teljes halhatatlanságát sajnálkozó, de meg nem bocsátó szánalom fogadta.

Vox populi, vox Dei. Ez a régi latin mondás mai színházi nyelven annyit jelent, hogy a közönségnek mindig igaza van, aminthogy igaza volt tegnap is, mikor a mi színházi történelmünkben példátlanul álló kegyetlenséggel tépte szét Galli-Curci világhírének utolsó kopott szálait. Persze nem nehéz felfedezni az egyenes összefüggést az ítélet szigorúsága és a hallatlanul magasra felsrófolt helyárak között, viszont az is kétségtelen, hogy a harminc-negyven-ötven pengős helyárakért mindenki többet várhatott egy nagyszerű énektechnika halvány reminiszcenciáinál és egy egykor behízelgően lágy, hajlékony orgánum engedetlenné merevült roncsainál.
Egy Traviatára, aki csak egy-két staccatoban mer felülmenni a kétvonalas á-n, akinek minden trillája és fermátája derékban törik ketté a harmadik másodpercben, aki mindvégig a piano és a mezzoforte határai között marad, nem várhatott nálunk más sors, mint a tegnapi. A publikum az első tíz percben megalkotta a véleményét és levonta belőle a konzekvenciát. Kegyetlenül, de igazságosan.

A kérdés most már csak az, ki felelős azért, hogy a közönséget, drága pénzéért kitették ennek a kínos csalódásnak, és rákényszerítették erre a jogos kegyetlenségre. Végre is azoknak, akik Galli-Curcit idehozták, és a reklám nagy dobját verték mellette, tudniuk kellett, hogy a nagy múlt után milyen a jelene, ha pedig nem tudták, a szerződés aláírása előtt, csak úgy zongora mellett, elénekelt három taktusból megtudhatták volna, és meg kellett volna tudniuk. A közönség helyett tehát nekik kellett volna idejében levonni a konzekvenciákat. A 8 Órai Újság két hét előtt elvi alapon vezércikkben tiltakozott a vendégszereplés ellen, néhány nappal később pedig már megérkeztek a prágai lesújtó kritikák is. (A Prager Presse egyenesen a publikum becsapásáról írt.) Magyar embernek, magyar újságnak nem természete, hogy a vendégről érkezése előtt rosszat mondjon, a budapesti közönség egyébként is elég önálló ahhoz, hogy maga formálja meg véleményét, a csehországi kritikák tehát nem láttak nálunk napvilágot. A sajtónak nem is hivatása, hogy előre rontsa egy színházi vállalkozás üzletét, a színház azonban ebből az üzletből él, tehát kötelessége — jogásznyelven szólva — a tisztességes kereskedő gondosságával eljárni. És ezt a kötelességet, a jegyvásárlók teljes értékű kiszolgálását csak súlyosabbá teszi az, hogy a színházi kasszától nem kaphatom vissza a jegy árát, mint a krájzlerosnál a romlott áruét.

Valami haszna mégis van a tegnapi estének. A külföldi attrakcióért negyven-ötven pengőket fizető nézőtér lelkes, meleg szeretettel tapsolta és ünnepelte a magyar szereplőket, a maga kárán jővén így rá arra, hogy a lábra-kapott idegenimádat milyen csalódásokat hozhat. A magyar színpadi művészet minden ágában eléggé megerősödött már ahhoz, hogy idegen segítség nélkül is nívós, értékes előadást tudjon produkálni — keserű utóíz nélkül. Tessék csak megkérdezni akárkit, aki tegnap is ott volt a Városi Színházban, meg akkor is, mikor legutóbb Alpár Gitta énekelte ugyanezt a szerepet, hogy melyik estéről távozott jobb hangulatban? (h. s.)

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1930. február 28.
(16. évfolyam 49. szám)
153   Ardelao • előzmény152 2017-08-09 13:15:22

Jól tudtad! Harmadik előadás már nem volt!
Galli-Curci nem lépett fel többé Budapesten!
152   Edmond Dantes • előzmény151 2017-08-09 09:20:10
...miként és ekként a bukta is "elhalasztódott" 1-1 nappal :-)
Nem is tudtam, hogy volt (volt?) harmadik előadás vagy hogy terveztek harmadikat. Galli-Gurci utolsó fellépése a MET-ben éppen Rosina volt, pár héttel pesti turnéja előtt.
151   Ardelao • előzmény150 2017-08-09 00:14:54
"elhalasztódott"
150   Ardelao • előzmény149 2017-08-08 23:24:39

Megint elhalasztódon egy nappal Galli-Curci első fellépése.

A Városi Színház világhírű vendége, Galli Curci asszony ma Budapestre érkezett Bukarestből és a Ritzben szállt meg. A művésznő ma délben fölkereste Sebestyén Géza igazgatót és tőle egy szünnapot és egy erős próbanapot kért. Szóval: az volt a kívánsága, hogy kedd este helyett szerdán este léphessen fel először.
— Valami főrangút akarok produkálni Budapesten! — mondotta és addig kérlelte a direktort, amíg az beleegyezett az egynapos halasztásba.

Ennek következtében Galli Curci első felléptével a Traviata szerdán este kerül színre a Városi Színházban, a második fellépés a Rigolettóban pénteken, február 27-én lesz; a harmadik: a „Szevillai borbély"-ban változatlanul hétfőn, március 3-án. Az előre váltott jegyek megtartják érvényességüket; vagy kívánatra becseréltetnek.*


Galli-Curci partnere:

Enzo de Muro Lomanto, a Scala tenoristája, aki a Városi Színházban Galli-Curci partnere lesz, tegnap délben szintén Budapestre érkezett. Egyszer már járt itt, négy évvel ezelőtt, amikor mint Salvi partnere nagyon előnyösen mutatkozott be. Budapesti vendégszereplése óta nevezetes változások álltak be Enzo de Muro Lomanto életében. A legnevezetesebb az, hogy férje Toti dal Monténak, aki tudvalevőleg ez idő szerint Olaszország legkitűnőbb koloratúr énekesnője. Életének másik nagy eseménye, hogy három év óta megszakítás nélkül tagja a milánói Scalanak.

Enzo de Muro Lomanto hatalmas bőröndökkel vonult be budapesti szállására, a Royal-szállodába. Mint maga mondja, szenvedélye a szép színpadi jelmez, és egész vagyonokat áldozott arra, hogy minden szerepében stílusos külsővel jelenhessék meg. Poggyászában mégis legérdekesebb az a bőröndbe applikált kézi harmónium, amelyet minden útjára magával visz.

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1930. február 25. (16. évfolyam, 46. szám)


Enzo de Muro Lomanto (1902-1952)
Toti dal Monte (1893-1975)
(A.)
149   Ardelao 2017-08-08 19:33:50

8 ÓRAI ÚJSÁG RIPORTJA:

Beszélgetés Galli-Curci asszonnyal a Keleti pályaudvaron

A Galli-Curci-rajongók — bárhol sokan vannak is! — úgy látszik, nem tartoznak a korán-felkelők közé. Ma reggel, amikor a világhírű énekesnő Budapestre érkezett, sehol sem voltak láthatók. Csak néhány újságíró és egy-két fotográfus verődött össze a Keleti pályaudvar peronján. És ott volt természetesen Sebestyén Géza és Sebestyén Dezső, hogy illő módon fogadják a Városi Színház vendégét. …

Pont 9 óra és a berlin—prágai gyors már berobog a pályaudvarra.

— Ki ismeri Galli-Curcit ?

Senki sem jelentkezik.
Sorra járjuk hát a wagon-lits-kat, amelyekből kényelmes tempóban cihelődnek le az utasok. Nincsenek sokan. De Galli Curcinak se híre, se hamva. Sebestyén Géza kétségbeesetten humorizál, hogy elleplezze ijedelmét. Mi lesz, ha valami baj történt és Galli-Curci nem érkezik meg.

Végül a leges-legutolsó kocsi előtt felfedeztük a Metropolitan Operahouse világhírű művésznőjét. Szerényen várakozik, mialatt a hordárok a bőröndök hatalmas tömegével bajlódtak. Az alakja a kis Salvira emlékeztet. Pézsmabunda és piros filckalap van rajta. De markáns, római orr teszi érdekessé profilját.

— Madame Galli-Curci?
— Oh, yes!

A következő pillanatban már körülveszik az újságírók és a kérdések egész özönével árasztják el. Galli-Curci kedvesen, előzékenyen válaszol. De csak rövid mondatokban. Staccato. És arcát félig eltakarja boájával.

— Félek a hűvös reggeli levegőtől! — mondja mentegetőzve.

Olaszul, angolul, franciául, németül felelget. Mind a négy nyelvet, ha nem is egyforma tökéllyel, de egyforma könnyedséggel beszéli. Az elejtett mondatokból a következőket tudjuk meg:
Milánóban született, ahol német iskolába járt. Ott tanult meg németül. Szülei már meghaltak és rokonsága sincs Olaszországban.

Egyébként ő már amerikai állampolgár.
Két fivére is Amerikában — Dél Amerikában — él.

— Carusot nagyon jól ismertem, de csak egyetlenegyszer énekeltem vele Buenos-Airesben, a Lammermoori Luciában. . . .

— A Metropolitanhoz 1921-ben szerződtem. Azóta állandóan ott énekelek. Olaszországban utoljára 1913-ban szerepeltem. Egyáltalán csak ritkán hajózom át Európába. Most február elején hagytam el New Yorkot, de már április végén vissza is térek. A nyarat, New York közelében a hegyek közt lévő villámban töltöm. ...
New Yorkban is van egy házam, de ott csak télen tartózkodom. ...
Prágában igazán gyönyörű sikerem volt. Nagyon boldog voltam. ...

— Halló, — kiált egy magányosan álldogáló, borotvált képű úrhoz, aki mosolyogva szemlélte az intervjú csatát.

— My husband! A férjem: Mr. Samuels...
Megtudjuk, hogy Galli-Curci férje zongorista és már kilenc év óta házasok.

— És még soha nem volt köztünk nézeteltérés! — dicsekszik.
Ezután autóra ül, és a Duna-palotába robog.

— Good bye! Adieu! Auf Wiedersehn! — kiáltja búcsúzóul az újságíróknak.

Ma éjjel Bukarestbe utazik és onnan tér vissza budapesti vendégszereplésére.

1930. február 20. (16. évfolyam, 42. szám)

*

Amelita Galli Curci
(1882. december 18. – 1963. november 26.)
(A.)
148   Búbánat 2017-07-31 11:05:53

Széchényi Imre élete és kapcsolata Liszt Ferenccel

Szerző: Széchényi Kálmán

Mindeddig csak azok a történészek ismerték Széchényi Imre nevét, akik belterjesen foglalkoztak az Osztrák-Magyar Monarchia és a Német Császárság történelmével. A helyzet számomra megváltozott, amióta kezembe kerültek dédnagyanyám, gróf Széchényi Dénesné szül. Mariette Hoyos grófnő naplójának kivonatai. Mariette Széchényi Imre sógornője volt, és miután megözvegyült, Maria Josepha főhercegnőnél (az utolsó magyar király és osztrák császár, Károly édesanyjánál) egy ideig a főudvarmesteri tisztséget töltötte be. Mariette naponta Bach-műveket zongorázott, és szalonokban, de alkalomadtán nyilvánosan is, Schubert-, Schumann- és Mendelssohn-dalokat énekelt. Leírta, hogy Liszt megtanította neki néhány saját dalát. Nagy meglepetésemre megtudtam, hogy Mariette gyakran játszotta sógorával együtt annak négykezes zongoradarabjait, és hogy dalainak zömét ő adta elő először. 1920-ban ezt írta az immár 82 éves dáma a naplójába: „…még egyszer megpróbáltam Imre sógor dalait énekelni.“ Valószínűleg ez alkalommal foglalkozott valaki utoljára e dalokkal újrafelfedezésük előtt. Azóta könyvtárakban, archívumokban és privát gyűjteményekben Széchényi Imre 100 szerzeményét találtam meg, köztük 32 dalt és 15 négykezes zongoraművet. Sárvár-felsővidéki gróf Széchényi Imre 1825-ben született Bécsben. Édesapja Lajos (a híres reformpolitikus István bátyja), az az egyetlen Széchényi, akit ismer a zenetörténet, mert Schubert megzenésítette két versét („Der Flug der Zeit“, „Die abgeblühte Linde“), és neki ajánlotta „A halál és a lányka“ című dalát. Széchényi Lajos azon kívül, hogy szép költeményeket írt, alkalomadtán komponált is. Bécsi szalonjában feleségével, Françoise von Wurmbrand osztrák grófnővel együtt adott fogadásain kora leghíresebb személyiségei, müvészek, politikusok és hadvezérek fordultak meg, mint például Grillparzer, Andersen, Liszt, Donizetti, Metternich herceg, Windischgrätz és Jelačić tábornok. A gróf a fiatal Liszt Ferencet 1835-ben mutatta be szalonjában. Imre ezek szerint már 10 éves kora óta ismerhette Lisztet. Nagybátyja, Széchenyi István révén is megismerhette őt, hiszen István 1839 óta szoros kapcsolatban állt Liszttel: Pozsonyban találkoztak először, amikor Liszt – Pestre utaztában – ott töltött pár napot és két koncertet is adott december 20-án és 22-én; kedvéért még az országgyűlés ülését is elnapolták. Már megismerkedésük alkalmával is kölcsönösen mély benyomást tettek egymásra. István naplójából tudjuk, hogy ezt követően is többször találkoztak, különösen 1846-ban voltak sokat együtt Pesten. 1846. március 23-án pedig Liszt Széchényi Lajos és István vendége volt. Imre első találkozása Liszttel ugyan nem dokumentált, de fentiek alapján nagyon valószínű, hogy ez 1848 előtt történt. Minthogy Széchényi Lajos Zsófia főhercegnő, Franz Josef (Ferenc József) és Maximilian (Miksa) édesanyjának főudvarmestere volt, édesapja hivatása révén Imre együtt nőtt fel a bécsi udvarban Ferenc Józseffel és Miksával, a későbbi osztrák illetve mexikói császárral. Magántanárok tanították, zenei neveltetéséről sajnos nem maradt fenn információ. Tény az, hogy 20 éves korára kiművelt emberfő lett, kitűnően zongorázott, komponált és öt nyelven beszélt. Húsz éves korában diplomáciai szolgálatba lépett, először Rómába, 1848-ban Stockholmba, 1850-51 között Frankfurtba, 1852-ben Brüsszelbe és Párizsba, 1854 közepétől Szentpétervárra helyezték. Gróf Esterházy Bálintot, az ottani nagykövetet 1857 végén súlyos betegsége miatt szabadságolták, attól kezdve a 32 éves Széchényi Imre vezette a követséget. 1860-ban nápolyi követté nevezték ki. Itt életveszélyes szituációba kerül, amikor Garibaldi körülvette és ostromolta Gaeta várát, ahová Széchényi Imre II. Ferenc nápolyi királlyal és annak feleségével, Mária Zsófia királynővel (Erzsébet magyar királyné húgával) együtt menekült. A várban éhínség és járvány tört ki, a védelem nehéz volt, a katonák nem akartak harcolni, II. Ferenc le akart mondani. Mária királyné azonban el volt szánva a kitartásra. Beosztotta a tartalék élelmet, ápolta a sebesülteket, végül maga is fegyvert fogott. A nápolyi királyság azonban minden hősiesség ellenére megbukott. Ezt követő hosszabb római tartózkodás után Imre 1864 júliusában nem fogadta el a tervezett áthelyezését Szentpétervárra, hasonlóképpen visszautasította novemberben a koppenhágai képviselet átvételét. 1865-ben Nagymarton körzete országgyűlési képviselővé választotta, ekkor megszakította diplomáciai tevékenységét, és birtokaira vonult vissza. 1878-ban az Osztrák-Magyar Monarchia berlini nagykövete lett, amely minőségében 14 éven át szolgált. Osztrák részről ő vezette azokat a tárgyalásokat, amelyek 1881-ben a három európai császár közötti egyezményhez vezettek („Dreikaiservertrag“, amely az osztrák és német császár, valamint a cár között jött létre), ő írta alá Ferenc József nevében 1885-ben a Berlini Egyezményt („Kongo-Konferenz“) és a Monarchia csatlakozását a Földközitengeri Szerződéshez („Mittelmeerabkommen“). Sok más egyéb tevékenységével jelentősen hozzájárult az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország közötti békés, baráti kapcsolatok kifejlődéséhez. Érdemei elismeréseképpen Ferenc József császár Széchényi Imrét aranygyapjas lovaggá ütötte, II. Vilmos császár pedig a legmagasabb porosz renddel, a „Fekete Sas“-sal tüntette ki. Pályafutása során nemcsak világot látott, hanem kapcsolatrendszere is hihetetlenül kitágult, óriási áttekintést szerzett a művészetekről, ezen belül az európai zenei életről. Frankfurtban megbarátkozott Bismarckkal, a későbbi német kancellárral, Szentpétervárott Johann Straussal és Zichy Mihállyal, Rómában Reményi Edével és Liszt Ferenccel, akivel a korábbi ismeretség barátsággá ért, Velencében Dolgorucky hercegnővel, Berlinben Vilmos császárral, aki később látogatást tett Horpácson, Marcella Sembrich primadonával, Alfred Grünfeld csellistával, Budapesten Mihalovich Ödönnel, Erkel Ferenccel és Apponyi Alberttel, Bécsben a világhírű Hellmesberger Quartettel, hogy csak a fontosabb barátságokat említsem.

A diplomáciai szolgálattal párhuzamosan futott zeneszerzői pályája. Már 1845-ben megjelent nyomtatásban a „Bölcsődal“, Eőry Béla versére. 1852-ben jelentkezett első zongorára írott polkáival, 1853-ban megjelent az első három nagyzenekarra hangszerelt polkája. Szentpétervárott főként polkákat, mazurkákat, csárdást és keringőket komponált, amelyek közül sokat zenekarra hangszerelve is publikált. Szentpétervárott ismerkedett meg az ifjabb Johann Strauss-szal, akivel ott gondtalan agglegényéveket töltött el, és életre szóló barátságot kötött. Strauss többször adott elő koncertjein Széchényi-műveket, két kompozícióját pedig neki ajánlotta (Op. 215 „GedankenflugWalzer“, Op.182 „Széchényi-Marsch“). Egy szerelmi kaland után Straussnak menekülnie kellett Szentpétervárról, ügye Imre segítsége nékül csúnyán végződött volna. Széchényi Imre az 1850-es években összesen 34 zongorára írt táncot és indulót, továbbá 15 zenekari táncot jelentetett meg nyomtatásban. Három nagyzenekarra írt tánca kiadatlan maradt. Tudomásunk van egy 1855-ben Nagycenken, Széchenyi Istvánnénál rendezett zenei estről, ahol többek között az akkor 30 éves Imre kompozicióit is játszották. Széchényi táncai ebben az időben már elterjedtek és kedveltek voltak. Példaképpen említem, hogy 1856-ban, Bad Kreuznachban a fürdőhelyi zenekar meglepte Imre öccsét, Dénest, Széchényi-polkák előadásával. Erről az eseményről maga Dénes így számol be: „1856. június 17. Bad Kreuznach, Hotel Oranienhof. Az első nap, reggeli előtt a zenekar polkákat játszott Imrétől. Mindjárt a második napon egy szerenádot kaptam. Kiderült, hogy a karmester azt hitte, én vagyok a polkák szerzője. Amikor felvilágosítottam őt, hogy én csak a zeneszerző öccse vagyok, csalódott lett és megsértődött.” A nápolyi királyság 1861-ben bekövetkezett bukása után Széchényi Imre 1864-ig Rómában volt szolgálatban, ott ház és személyzet állt rendelkezésére. Liszt fő tartózkodási helye 1861 és 1870 között ugyancsak Róma volt. Így Imrének lehetősége volt arra, hogy a Széchényiek Liszthez fűződő hagyományos kapcsolatát tovább ápolja. Sajnos nincsenek adataink Széchényi Imre és Liszt korai római kapcsolatáról az 1861-64 közötti években. Mariette 1864-es naplóbejegyzéseinek Liszttel kapcsolatos részei azonban már korábbi intim kapcsolatra engednek következtetni. 1864 januárjában Imre meghívta öccsét, Dénest családjával együtt Rómába. Olaszországban összesen öt hónapot töltöttek, május 18-án utaztak haza. Dénes útra kerekedett feleségével, Mariettel, Imre (családi becézés szerint Imce) nevű kisfiúkkal és a személyzettel (gyermekgondozónő, komorna és komornyik). Imre, a „világ legszeretetreméltóbb sógora“, hatalmas virágcskorral várta öket a római pályudvaron, majd hintójával a Via del Babuino 59. szám alatti házhoz vitte őket, amelynek a szalonjából természetesen nem hiányzott a zongora. Imre hintóját két-, négy- vagy ötfogatos felállásban egész idő alatt a család rendelkezésére bocsájtotta, így be tudták vele cserkészni a környéket. Hamarosan megérkezett a család régi barátja, Odo Russel (a későbbi angol berlini nagykövet, 1879-től báró Ampthill) is, akivel Mariette „Imre újonnan komponált elragadó négykezes keringőit“ játszotta. Imre kitűnően bútorozott reprezentatív házában sokat muzsikáltak. A német nyelvű napló négy Liszttel történt találkozásról számol be. 1864. február 12-én betoppant Dénesnékhez látogatásra Liszt és megígérte, hogy következő szombaton (tehát február 20-án) játszani fog náluk. Március 18-án Liszt és Odo Russel náluk vacsoráztak és nagyon sokat zenéltek. Odo „magával ragadóan“ énekelt. Liszt betanította Mariette-nek néhány „körülményes, dallamtalan-rapszódikus dalát, ami fáradságos kunszt volt.“ Kár, hogy nem tudjuk, mely dalokról van szó. Érdekes, hogy annak idején Liszt dalai még zenerajongó körökben is mennyire szokatlanoknak, hallatlanul új hangvételűeknek tűntek. Április 6-án részt vettek egy zenei estén, amelyen Liszt működött közre. Mariette ez után az este után megjegyzi: nem gondolja, hogy Liszt komolyan szerzetes óhajtana lenni, bár igen átadja magát a jámborságnak – inkább talán azt szeretné elérni, hogy pápai zeneigazgatóvá nevezzék ki. Sajnos nem írja le, hogy mely megfigyelése alapján vonta le ezt a következtetést. Római tartózkodásuk alatt többször összejöttek Reményi Edével is, aki hegedűjével minden alkalommal nagy élvezetet nyújtott a családnak és mindenkori számos vendégének. Igy például április 27-én zenei estét rendeztek, amelyen Reményi olyan „magával ragadóan játszott, hogy varázslatos melódiái és szenvedélyes játéka a fél éjszakán át tovább vibrált bennünk“. Mariette rendszeresen énekórákat is vett Rómában, koncertekre jártak. IX. Pius pápa magánkihallgatáson fogadta az egész Széchényi-családot. Április 19-én Imre a követséggel Civitavecchia kikötővárosba utazott, hogy elbúcsúztassa Miksa császárt és udvarát, akik másnap hajóra szálltak Mexikó felé. A következő évtizedet (1865-1875) Széchényi Imre többnyire Magyarországon töltötte. 1865 végén feleségül vette Sztáray-Szirmay Alexandra grófnőt. Alexandra jó zongorista volt, gyakran játszotta férjével együtt annak négykezes kompozicióit. Ragyogó vendéglátó lévén, nagyban hozzájárult a házaspár által rendezett sok-sok zenei est mindenkori sikeréhez. Szeretetreméltó személyisége elbűvölte vendégeit. Levelezett Liszttel is; a mester halála után 17 évvel azt írta, hogy „a Liszttel való baráti kapcsolat legszebb emlékeim közé tartozik.“ Imre ebben az időszakban sokat komponált, de sajnos csak nagyon keveset publikált. 1867-ben hat dala jelent meg francia költők verseire „Six romances“ címmel, amelynek első dalát, a „Cendrillon“-t („Hamupipőke“) sógornője, Mariette már 1866. március 13- án elénekelte a Vigadó nagytermében egy jótékonysági hangversenyen. Ugyanő két hónappal késöbb Karlsbadban lépett föl Mendelssohn-, Schumann- és Széchényi-dalokkal egy koncerten, amelyen Zsófia főhercegnő és Ferenc Károly főherceg is jelen voltak.

Széchényi Imre 1870 januárjától négy éven át sok zenei estélyt adott pesti szalonjában (Nádor utca 12). Az első soirée-t januárban kilencven vendége élvezhette, a műsor kizárólag saját kompozíciókból állt. Sógornője nagy sikerrel adta elő több dalát. Liszt 1871. február 1-i, Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnének írt leveléből tudjuk, hogy február 3-án részt vett Konstantin von Hohenlohe-Schilligsfürst herceggel (Carolyne vejével) együtt Széchényi Imre nagy zenei estélyén, amelyet Széchényi „saját szerzeményei tiszteletére“ adott. Dénes és Mariette 1871 március első felében tartózkodtak Pesten. Mariette két különlegesen sikerült zenei estélyről tett említést naplójában, melyeken Liszt, Reményi és a Hellmesberger-vonósnégyes működött közre. A március 8-i első soirée-ről, amelyet Széchényi Imre otthonában tartottak, beszámol a sajtó is. Széchényi Imre válogatott dalait Mariette és Pauli Richárd énekelte, első vonósnégyesét pedig a Reményi–Plotényi–Spiller–Szuk vonósnégyes játszotta. Ezen az estén elhangzott Liszt „Orpheus“ szimfonikus költeményének kamara- átirata is, amelyet Liszt és Mihalovich zongorán, Reményi és más hangszeres művészek közreműködésével adtak elő. A második soirée programjáról, amelyen a Hellmesberger vonósnégyes játszott, sajnos nincsenek adataink. Tudjuk azonban, hogy Hellmesbergerék december 20-i pesti koncertjükön eljátszották Imre 2. vonósnégyesét. Liszt leveléből és Legány “Liszt Ferenc Magyarországon 1869-1873” című könyvéből tudjuk, hogy Liszt Széchényi Imre, Michalovich és Reményi társaságában 1871. december 26–án a “Krisztus” oratórium első részének próbáira és december 31-i, Anton Rubinstein által vezényelt előadására Bécsbe utazott. Január elején Imre bemutatta Bécsben Lisztet édesanyjának, Françoise Széchényi szül. Wurmbrand-Stuppach grófnőnek, aki 75. születésnapját 1872. január 21-én készült ünnepelni. Liszt megígérte, hogy 9-én ismét meglátogatja őt és zongorázni fog neki neki, de már január 8-án visszautazott Pestre, és ezért a látogatást az utolsó pillanatban lemondta: csak Pozsonyba kirándult el Bülow egy koncertje kedvéért január 19-én, egyébként április 1-ig folyamatosan Pesten maradt. Széchényi Imre 1872. február 16-án rendezett pesti zeneestélyén volt Liszt “Epithalamium” című, Reményi Ede és Fáy Gizella esküvőjére írt nász-zenéjének ősbemutatója Liszt és Reményi előadásában. 1872-ben jelenik meg Imre „Là bas” (“Ott lenn”) című dala az Apollo folyóirat mellékletében. A magyarországi évek bő dalterméséből nem publikál többet. Kéziratban ránk maradt több dátum nélküli, de valószínűleg ebben az évtizedben, német romantikus költők verseire komponált dala. Egyetlen kivételt képez ebben a csoportban a francia „Le rosier“ című duett szopránra és csákányra zongorakísérettel. (A csákány sétapálcába épített biedermeyer furulya volt.) Ez a zeneirodalom egyetlen duettje erre az együttesre. A duett házi használatra készült, abban az időben játszották, mikor még Imre és Dénes családja együtt lakták a horpácsi kastélyt (1872-ig). Mariette énekelt, Dénes csákányozott és Imre kísérte őket zongorán. Liszt kétszer is meglátogatta Széchényiéket a Sopron közelében fekvő Horpácson. 1872-ben két hetet tölt ott október 29 és november 10 között. Október 29-én ezt írja Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnének: “…elfelejtettem beszélni Önnek Horpácsról, igen kellemes kastély, építészeti stílus nélkül, egy település végén. Széchényi sonkához hasonlítja itteni birtokát – a kastély a csont végén fekszik. Van itt egy igen jó állapotú kápolna, ahol Széchényi gróf káplánja misézik minden nap fél kilenckor. Raiding nincs messze – talán teszek majd egy kirándulást oda.“ Egy hét múlva Mihalovich is Imre vendége. Együtt látogatják meg Liszt szülőfaluját, Raidingot (Doborjánt). Liszt második horpácsi látogatása hosszabb volt, 1874. január 15-én érkezett Bécsből és csak február 18-án utazott tovább Budapestre. Horpácsi tartózkodása alatt komponálta „A holt költő szerelme“ című melodrámáját Jókai Mór versére. Tartózkodása alatt február 12-én koncertet adott Sopronban. Erről így írt Carolyne-nak feburár 18-án: „A Soproni Újság beszámolt önnek a koncertről, amely igen jól sikerült. [….] Az Esterházyak és a Széchényiek igen szívélyesek voltak irányomban. Madame Dönhoff [szül. Di Camporeale hercegnő] Széchényi Imre meghívására pár órát töltött Horpácson, és eljött Lenbachhal [német festő] és Wartenegg úrral együtt a soproni koncertre.“ Január végén Dénes és Mariette is csatlakoztak a társasághoz, ők egy hetet töltöttek Horpácson. „Mariette úszott a zenében.“ Liszt így írt róla Carolynenak: „Mariette úrhölgy igen bájos, temperamentumos és jó humorú. Csodálatosan énekel, főként sógorának, Imrének számos dalát, – a férje pedig imádja.” Meghívták Apponyi Albertet és Mihalovich Ödönt is, és az egész társaság együtt muzsikált, baráti kapcsolatuk igen elmélyült. Erről maga Liszt is beszámolt Carolyne-nak Pestről 1874. március 8-án: „Bensőséges barátságunk Apponyival és Mihalovichcsal egyre erősödik. Naponta meglátogatnak, és amióta Horpácson voltunk Széchényiéknél, a ‚3 horpácsi‘-nak nevezzük magunkat!“ Lisztnek egy kis kellemetlensége is volt Horpácson, és ismét Széchényi Imre közreműködésére volt szükség egy női üldöző elhárításához, mint Strauss esetében Szentpétervárott. Legány így számol be „Liszt Ferenc Magyarországon 1874-1886“ című könyvében a horpácsi idillikus környezetben igazán váratlan botrányról: „ A mit sem sejtő Liszt elé betoppan a misén Voigt Hortense Weimarból. Rögeszmeként forgatja magában régen a gondolatot, hogy neki kell meghoznia Lisztnek a házasság boldogságát. Liszt nyomban a sekrestyébe vezeti, a pap gondjaira bízza, és szobájába zárkózik. De a hölgy négy-öt napig a kastély körül ólálkodik, amíg Széchényi is meg nem sokallja. Akkor Budapestre megy, megtelepszik szállodákban…mindenhol Liszt feleségének adja ki magát. … [Liszt] csak a nagy emberek nagy közönyét szegezheti szembe a hitelrontásnak.“ 1873. január 12-én játszotta Liszt először Budapesten „Bevezetés és magyar induló“ című művét, amely Széchényi Imre egy kiadatlan, de kéziratban ránk maradt négykezes indulójának feldolgozása. Liszt 1873. március 21-i koncertjén a pesti Vigadóban műsorára tűzött két dalt Széchényitől („Lebensglück“ és „Waldeinsamkeit“), amely Semseyné Csáky Irma grófnő előadásában hangzott el. A „Lebensglück“ kottája sajnos ma már nem lelhető fel. Széchényi Imre aktívan támogatta Lisztet a budapesti Zeneakadémia megvalósításában. 1873-ban elvállalta egy héttagú albizottság vezetését az „Enquète Musikhochschule in Budapest“ keretében. Az albizottság tagjai Széchényi mellett Erkel Ferenc, id. Ábrányi Kornél, Liszt Ferenc, Volkmann Róbert, Richter János és Bartay Ede voltak. 1875-78 között Széchényi Imre ismét sokat utazott külföldön. Gyakran tartózkodott Velencében. Továbbra is sokat komponált, de minthogy semmit sem publikált, valamennyi Velencében előadott műve elveszett. Mariette-től tudjuk, hogy 1876 januárjában és februárjában több gazdag programú koncertet adott saját műveiből Dolgorucky Mária hercegnő velencei palotájában. A műsorok fénypontja egy zenekari keringő volt. Ezenkívül elhangzottak nyolckezes zongoradarabok, dalok és duettek cselló- és kürtkísérettel. Velencében találkoztak Liszttel is, aki erről 1876. február 17-i levelében így számol be Carolyne-nak: „Csaknem semmi mondandóm sincs Önnek Velencéről, ahol senki mással nem találkoztam, mint a Széchényiekkel, és náluk egy fél tucat ismerősükkel, akik az Ön számára érdektelenek.“ 1878. február 7-én Imre ismét koncertezik Velencében zenekari keringőivel, ez alkalommal báró Pilat konzulnál. 1876. augusztus 19-én Bayreuthba kísérte Mariette-et, ahol Liszt megismertette őket Cosimával és Wagnerrel. 1877 február 24-én Bécsben egy Richard Metternich hercegnél, az egykori kancellár fiánál tartott zenei estén ragyogó sikert arattak Széchényi Imre négykezes zongorára és fuvolára írott keringői. Mariette négykezes partnere Metternichné szül. Sándor Paulina volt. Ezek a művek is elvesztek.

Széchényi Imre 1878 és 1892 között Berlinben sokrétű diplomáciai tevékenysége mellett is tovább komponált, és végre néhány művét meg is jelentette. 1881. április 27-én egy Bülow által vezényelt Liszt-hangverseny után Liszt Széchényi Imrénél vendégeskedett. Valószínű, hogy ez alkalommal látta a két barát egymást utoljára. A követségen tartott fogadásain mindig sok zene szólalt meg, de itt természetesen figyelembe kellett vennie a német császári család és egyéb vendégei ízlését is. Többször fellépett a követségen például Benczy Gyula cigányzenekara, koncertezett ott a híres bécsi Udl- éneknégyes, Zichy Géza balkezes zongoraművész, Nachez Tivadar hegedűművész és Heinrich Grünfeld gordonkaművész is. Grünfeldnek komponálta Széchényi „Berceuse“ című művét, amely 1887 októberében meg is jelent nyomtatásban. Egy olyan estélyről is van tudomásunk, amelyen kizárólag saját művei hangzottak el meghívott világhírű zeneértők és előadóművészek előtt. Erről Mariette ezt írta naplójába 1886 májusában: “Az 50-60 főből álló publikumot felvillanyozta Imre keringő-szvitje. Én voltam az egyetlen dilettáns közreműködő, rajtam kívül csak hivatásos előadóművészek léptek fel. Énekeltem franciául, németül, gordonka kíséretével és anélkül. Fényes siker volt, ami nagyon hízelgő, mert a kompetens bírák között olyan hírességek voltak, mint Klindworth, Marianne Brandt, Artôt, Strauss stb." A programot sajnos nem ismerjük. Kik voltak ezek a személyiségek? Johann Strausst nem kell bemutatni. Karl Klindworth Liszt-tanítvány akkoriban híres német komponista, karmester és zeneszerző volt. Marianne Brandt a berlini Udvari Opera altistája (Liszt számos művének is kitűnő előadója) volt. Désirée Artôt, szintén énekesnő, Brüsszelben, a párizsi nagyoperában, a milánói Scalában és Berlinben aratta sikereit; Csajkovszkij is beleszeretett, de a tervezett házasság nem jött létre. A berlini újságok beszámoltak néhány nyilvános koncertről is, amelyeken Széchényi Imre egyik-másik kompoziciója műsoron volt. Ezekből tudjuk, hogy 1886. május 5-én a királyi színpadon Paul Kalisch és Maria Theresia Renard Széchényi-dalokat énekeltek. 1890. június 11-én Marcella Sembrich, a Metropolitan Opera sztárénekesnője, a Kroll Operában ráadásként az „Amor soreno“ című zenekari dalt énekelte, amelynek nemcsak zenéjét, hanem szövegét is Széchényi Imre írta. 1891 áprilisában Weisz József zongoraművész Széchényi Imre „Magyar ünnepi induló“-ját saját feldolgozásban játszotta el. 1887 decemberében megjelent Imre hat négykezes zongoraműve, a „Magyar ünnepi induló“, a „Magyar fantázia“, egy csárdás és három keringő, 1889 augusztusában két dala („Waldeinsamkeit“, „Ja, Winter war es“). 1892 januárjában publikálta utolsó hat dalát. Az ötödik dal, a „Lieto amor“ valószínűleg az előbb említett „Amor soreno“ változata, zenekar helyett zongorakísérettel. Széchényi Imre 1892 őszén történt nyugalomba vonulása után birtokain gazdálkodott. Modernizálta gazdaságát. Jeles tehenészetet alapított, Svájcból hozatott teheneket és bikát. Fajbikáit nagy haszonnal adta el. Övé volt a megye minőségileg legértékesebb tehenészete. Kertészete is híres volt, egész Európába szállított gyümölcsfa oltványokat. Ezenkívül természetesen komponált is, de nem publikált. Kéziratban maradt ránk utolsó műve, „utolsó nyári keringőnk Horpácson 1894“ megjegyzéssel.

1897-től kezdve gyógyíthatatlan idegbetegségben szenvedett. Halálát végül is tüdőgyulladás okozta. 1898. március 11-én húnyt el Budapesten. Széchényi Imre műveit újrafelfedezésük után egyre gyakrabban játsszák európai koncerttermekben. Salzburg, München, Budapest, Bécs, Pozsony, Bologna stb. voltak eddig a színhelyek.
2016-ban húsz koncerten vették műveit műsorra, egy dalkoncertet a Bartók Rádió is közvetített. 2014-ben megjelent az első CD válogatott műveiből „Imre Széchényi: Forgotten compositions“ címmel a Hungaroton gondozásában. Már elkészült két újabb CD-felvétel is, amelyek 2017-ben jelennek meg. Az egyik 22 dalt mutat be az MDG gondozásában, így a Hungaroton-felvétellel együtt Széchényi Imre valamennyi dala meghallgatható lesz. A másik CD pedig az összes zenekari polkáját fogja tartalmazni a Naxos cég kiadásában.

Forrás: http://www.lisztsociety.hu/27.ujsag-2017.aprilis.pdf; Liszt magyar szemmel - XXVII. szám - 2017. április ● The Hungarian View of Liszt - Nr. 27 - April 2017
147   Ardelao 2017-07-17 12:59:55

ZENEI INTÉZMÉNYEINK


A FILHARMONIAI TÁRSASÁG története


„Egy város zenei életében csak bizonyos fejlettségi fokon jelennek meg a zenekari hangversenyek. A zenei műveltség magasabb foka és a közönség érettsége kell ahhoz, hogy a zenekari hangverseny érdeklődésre számíthasson. Ez a fejlődés rendszerint a zenés színpad eredménye.

Pest városában régen szokás volt a színdarabok felvonásközeit szimfonikus zenével kitölteni. Figyelemre méltó és városunk zenei érzékére jellemző, hogy már 1784-ben falragaszokon hívták fel a közönség figyelmét, hogy a »Városi Színház« előadásainak felvonásközeiben egy új Haydn-szimfóniát adnak elő.

Az úgynevezett »Hangász Egyesület,« rendszerint jótékony célra és rendszertelenül 1848 körül is adott hangversenyeket, magas színvonalú műsorral, hivatásos és műkedvelő zenészek közreműködésével.

A Nemzeti Színház zenekarából indult ki a gondolat, hogy rendszeres zenekari hangversenyeket kellene tartani. Alkalmas teremül a Nemzeti Múzeum díszterme kínálkozott. Az ügy leglelkesebb mozgatói a Doppler fivérek voltak, akik megnyerték tervükhöz Erkel Ferencet. Természetesen abban az időben – 1850 körül – társaság, vagy egyesület alakításáról Magyarországon szó sem lehetett. Az elnyomatás évei ilyent nem engedtek meg. Az egyesülés tehát úgy szerepelt, mint a Nemzeti Színház tagjainak hangversenyek tartására összeállt alkalmi vállalkozása.

1853 októberében született az az okmány, mely a mai Filharmonikus Társaság alapokmánya. Itt még nincs elnevezése a vállalkozásnak. Megállapítja, hogy a hangversenyeket a Nemzeti Múzeumban tartják, a jövedelem egy-ötöd része – a technikai költségek levonása után – a Nemzeti Múzeumot illeti, négy-ötöd része pedig az összes művész tiszteletdíja fedezésére szolgál. Falragaszokon hirdették (felsőbb engedelemmel) az 1853. november 20-án tartott első filharmóniai hangversenyt, melynek műsora a következő volt:

Beethoven: VII. szimfónia
Ária, Mozart: Don Juan-jából, énekelte Lesniewska kisasszony,
Mendelssohn-Bartholdy: Lakodalmi induló,
Végül a Struensee nyitánya Meyerbeertől.

A nagy érdeklődést nagy siker követte.

Erkel Ferenc teljes szívvel állt a vállalkozás élén és bár szerette a klasszikusokat, a haladás híve volt. Igen jelentős és komoly zenei élet kezdődött. Figyelemre méltó azonban a közönség viselkedése. Lángoló lelkesedés, zsúfolt termek fagyos közönnyel váltakoztak. A tagok anyagi jutalma nagyon, nagyon szerény volt és csak a vezető erélye és kitartása tartotta fent az intézményt. Még így is három évadig terjedő ideig szünetelt a zenekar működése. Ez akkor volt, amikor a politikai élet minden mástól elvonta a lelkeket.

Végre beállt az alkotmányos élet rendje és a Magyar Filharmóniai Társaság formailag is megalakult. 1867-ben kérte alapszabályainak megerősítését, ami 1870. január 24-én meg is történt.

A Filharmóniai Társaság törzse mindenkor, a mai napig is az operai együttes zenekara. 1888-óta ezt a tényt címében is jelzik, amikor „A Magyar Királyi Operaház zenekarából alakult Filharmóniai Társaság” néven szerepel (1945-ig így volt, megj. A.).

Ha a Társaság kilenc évtizedes működését figyeljük, azt látjuk, hogy működése négy név körül jegecesedik ki. Minden név egy jelentős korszakot jelent.

Erkel Ferenc neve az alapítás és a művészi megizmosodást jelenti.
Erkel Sándor működése, a hatalmas törzs-beszökkenés és lombosodás kora.
Kerner István neve a virágba-borulást jelenti. Végül:
Dohnányi Ernő a gyümölcs-érés idejét hozta.

Most termi a Társaság a zenekari művészet leggyönyörűbb eredményeit. Ha végig tekintünk a Filharmóniai Társaság hosszú és küzdelmes munkásságának idején, változó korszakok képei tarkállanak szemünk előtt. Egy azonban soha nem változott, az alapeszme: a hazai zenekultúrának áldozatkész és hűséges szolgálata.


Írta: Rossa Ernő (1909-1972)
Zenepedagógus, karnagy, szövegíró, zeneszerző.

Megjelent az Éneklő Ifjúság című folyóirat 1942. szeptember hó
(II. évfolyam, 1. szám.)
146   Ardelao 2017-07-14 14:10:44

dr. Prahács Margit: Zene és zenekultúra
145   Búbánat 2017-07-13 23:32:47
Megtalálták az Aida partitúráját, amelyből Verdi vezényelt a párizsi premieren

FIDELIO.HU
(CSM)

2017.07.13. 14:23

Az 1876-os, kézírásos kotta a legkorábbi teljes partitúra, melyet ismerünk, és hatalmas kincs a történészek és a zenetudósok számára.
144   Ardelao 2017-06-29 06:16:50
POLDINI EDE

Tegnap volt 60 éve annak, hogy elhunyt Poldini Ede (1859.VI.13 – 1957.VI.28), olasz származású, magyar zongoraművész és zeneszerző .

„ …………..
Poldini - ez az olasz nevű ember: magyar volt. Itt született, itt nevelkedett, közöttünk élt sokáig s csak később szakadt idegenbe. ………..

Poldini Ede Budapesten, 1869-ben született. Nagyatyja olasz származású nyomdász volt. Szép bariton hangjával kisebb operaszínpadokon szerepelt mellékesen. Poldini zenei hajlamát inkább anyai ágból örökölte, mert családjának felmenői muzsikusok voltak, nagyapja pedig Pesten templomi karnagy. Poldini nem volt csodagyermek, de zenei hajlama már hatéves korában jelentkezett. Taníttatni kezdték, csakhamar a Nemzeti Zenedébe került, ahol Tomka István, a híres professzor, oktatta zongorára. A zongorán kívül hegedűt, klarinétot és kürtöt is tanult, ezeken felül elvégezte az ének- és zeneszerzési osztályokat. Tizenhat éves korában Klapka tábornok elvitte őt Liszt Ferenchez. Liszt nagyon meg volt vele elégedve s a következő évre fel is vette tanítványai közé, de időközben a mester meghalt. A zenedei tanulmányok elvégzése után Poldini Bécsbe került, ahol Brahms vette pártfogásába s főként a kiváló teoretikus, Mandieczewski tanítása formált sokat a fiatal talentumon. Rosenthal, Rée, Kling is tanára volt s a legkiválóbb németországi és svájci mesterektől vett leckéket. Sokat tanult s mondhatni teljes tudással felvértezve - mint zongoraművész, komponista és pedagógus - lépett a nyilvánosság elé. Művészutazásai közben haza-hazajött Budapestre, de a véletlen folytán és részben családi okokból, jó harminc évvel ezelőtt (1908-ban), Svájcban telepedett le s a Genfi-tó partján álló bergeroci szép házában éli elvonult, csendes művészéletét. (Ez még 1940-ben így volt, megj. A.). Megházasodott, a felesége bécsi származású. Két gyermekük van. Nagy karmesterünk, Kerner István, Poldininek sógora volt.

Poldini Ede gazdag munkásságából kiemeljük színpadi műveit; három gyermekoperáját, Északi fény című balettjét; népszerű meseoperáját, a Csavargó és királyleányt, s a Himfy című négy-felvonásos operáját (1938). Ez a műve nem hozott számára sikert. Ezeket Operaházunk mutatta be. A Csavargó és királyleány állandóan műsoron van. A színpadi műveken felül számos kamarazene és egyházi zenemű, zenekari darab, dal, karmű és több mint ezer zongoradarab került ki Poldini tollából.

*

A Farsangi lakodalom úgy született meg, hogy az Operaház a háború előtti években (az I. világháború előtti időkről van szó, megj. A.) operaszövegkönyvre pályázatot hirdetett, melynek első díját Vajda Ernő színműíró nyerte meg. Évekig nem akadt megzenésítésére zeneszerző, míglen Poldini kezébe került a szöveg, aki nagy lelkesedéssel elég rövid idő alatt elkészítette a vezérkönyvet. Kerner István zseniális betanításában és Márkus László nagyszerű rendezésében aztán olyan bemutató előadás keretében ismertük meg, amelynek ragyogó oldal jut a Magyar Királyi Operaház több mint félszáz éves történetében. A főbb szerepeket Sebeők Sári, Medek Anna, Basilides Mária, Halász Gitta, Némethy Ella, Szemere Árpád, Székelyhidy Ferenc és Szende Ferenc adta. Közülük is kimagaslott Sebeők Sári nemzetes asszonya és Szemere Árpád nemzetes ura. Alakításuk a magyar színészet történetében fenn fog maradni.

………………………………

*

A Farsangi lakodalom általános zenei jellemzéséül megemlítendő, hogy a zeneköltő magyar zsánerképet festett. Ezt a hangulatok sorával érte el. Jellegzetes témákkal, motívumokkal dolgozik, bámulatos jellemző erővel. Ezekből szövi, bogozza tarka magyaros varrottas kendőjét: a vezérkönyvét. Régi nótákat és dalokat is belekevert a kottáiba. Alig észrevehetően lezárt számok sorozatából és három széles fináléból áll a vezérkönyv, amely olyan magasrendű muzsika, hogy csaknem mindenütt szimfonikusan koncertál. Ez azt is jelenti, hogy az egyik zeneszám zárlatát a másik szám (nevezhetjük akár tételnek is) felkapja s egy picike ötletből mesteri kidolgozással zenehegyeket épít. A harmóniai szépségek, mint színes lepkék repdesik körül a zenekari virágokat. Pattog-csattog, nevet, kacag, incselkedik, humorizál és sodor ez a zenekar.
Az énekhanggal jobban már nem lehet bánni. A karok: a vezérkönyv ékkövei.
Az opera énekbeszéde színmagyar.”

Írta: Papp Viktor.
„Zenekönyv” Rádióhallgatók számára.
Operaismertetések című könyve.
Stádium Sajtóvállalat Rt. kiadása
1940.

Részletek Poldini Ede: Farsangi lakodalom c. operájából:

Kálmán diák dala
Udvardy Tibor énekel

Kálmán belépője és duett
Kálmán: Udvardy Tibor, Urbán: Nagy Róbert

Ezt az operát ma is elővehetnék, és műsorra tűzhetnék. Nagyon kedves, élvezetes mű. (A)
143   Ardelao 2017-06-01 10:40:23

213 évvel ezelőtt, ezen a napon született Mihail Ivanovics Glinka, a nagy orosz zeneszerző.

Glinka nagysága abban rejlik, hogy zenéje, sajátszerűen nemzeti formában, az orosz nép életét tükrözi, nagy szeretettel és mélységes tudással tolmácsolja az orosz ember jellemének leglényegesebb vonásait és a haza nevében hősi tettekre ösztönöz. Hatásának ezt az erejét és alkotóművészetének haladó voltát nagy írók és kritikusok – Puskin, Gogol, Belinszkij – már az ő korában értékelték.

Glinka több ízben hangoztatta azt a gondolatot, hogy a zeneszerzők alkotóművészetének alapja a népi zene, hogy a zenét a nép alkotja, a zeneszerzők azt csupán formába öntik. Ez a felfogás megnyilvánult mindenekelőtt magának Glinkának alkotóművészetében, amely éppen ezért az orosz népművészet nagyszerű hagyományainak egyenes folytatása, az orosz nép zenéjének új fejlődési fokozata.

Glinka, az orosz zenei klasszicizmus megalapítója, utat mutatott az orosz zene távolabbi fejlődéséhez. »Glinka és a népiség,« - ezt írták zászlajukra jelszóként a »Nagy Ötök.«
Glinkát rendkívül nagyra értékelte Csajkovszkij; ugyanúgy vélekedtek róla más orosz zeneszerzők és a kultúra élenjárói. »Varázsló Glinka« - így emlékezett meg róla szeretettel A.M. Gorkij. Glinka zenéje csakis azért emelkedhetett ekkora jelentőségre, mert tartalmával szorosan kapcsolódott a nép életéhez és azt magas művészi tökéllyel ábrázolta. Alkotóművészetének tiszta nemzeti jellege és mély eszmeisége által vált Glinka olyan zeneszerzővé, aki méltán foglalja el nemcsak Oroszország, hanem az egész világ zenekultúrájában a legtekintélyesebb helyek egyikét.


V. Protapopov: „GLINKA” című könyve alapján.
Művelt Nép Könyvkiadó
1952.
142   Ardelao • előzmény141 2017-05-29 09:55:06

Ezúttal nem teljes mértékben értek egyet Papp Viktor kritikájával. Bár igaz, hogy ez a kritikája még 1918-ban íródott. Azóta sok minden átértékelődött.
Egy biztos: Korngold fiatalkori műve már nagy zenei tudásról árulkodik. A zene modern, de nem „súlyos tömegű”, és főleg nem „otromba”. A hangszerelés és az énekesek (főleg Marton Éva) kiválóak. A szerelmi kettős magával ragadó, és nagyszerű. A zene felépítése izgalmas és zseniális.
Mint tudjuk, Korngold a későbbiek során filmzenék írása terén is kamatoztatta kivételes zenei tehetségét.
Nekem tetszett a „Violanta”.


Korngold: "VIOLANTA" - Eva Marton

141   Ardelao 2017-05-29 01:08:24

120 évvel ezelőtt, 1897. május 29-én született Brünnben (ma Brno)
Erich Wolfgang Korngold, osztrák származású zeneszerző, karmester.


„Sokszor mondják valakiről, hogy tehetséges, pedig csak szerencsés. A fiatal Korngoldtól bizonyos fokú és érdekes fajtájú zenei tehetség nem vitatható el, de a szerencse sem. A Neue Freie Presse zenekritikusa fiának lenni üdvös előny. Szerencséje ennek a fiúnak az is, hogy a mai zenei csodagyermek kultuszban nem akadtak olyan zsengekorúak, akik a zeneszerzés terén szerényebb méretek szerint is helytállót produkáltak volna. A tizenegy éves Korngold »Hóember« című zenés némajátékát pedig elő lehetett adni bátran a hatalmas apa támogatása nélkül is. A tizennégy-éves korában
írott, »Sinfoniettá-t« is. Sok tudás és nagy zenei hajlam világlik ki ezekből s bár a csodagyermekségből fejlődött nagy zeneszerzők ugyanilyen korban írott munkáinál egyéni íz híján sokkal értéktelenebbek, előadhatták, mert mégis érdekes, hogy egy tizennégy-éves gyermek fölényesebben és pompázóbban tudjon bánni a zenekarral, mint sok meglett korú s költőszívű zeneszerző. És aztán a világ még mindig nem telt be a csodagyermekekkel, különösen, ha ügyesen a híres, öreg zenekritikus Korngold tologatja a kulisszákat.

A »Violanta« már csaknem három éve járja az osztrák és német nagy színpadokat. Tizennyolc-éves korában komponálta Korngold a »Polikrates gyűrűje« (Der Ring des Polükratész) című, szintén egyfelvonásos operával együtt. A Violantának szövegét egy Müller nevű, nem jelentékeny bécsi író írta s tárgya a tizenötödik századbeli ragyogó szépségű velencei hölgynek, Violantának tragikus szerelme. Olasz tőrök és olasz mérgek világának kulisszahasogató, nem érdekes története, természetesen farsang, karnevál s egyéb operai receptek szerinti kellékekkel.

Az ifjú bécsi zeneszerző modern muzsikus. Túl akar tenni sok tekintetben bálványképén, Richard Strausson is. Puccini, Debussy, Ravel, Reger s a nagy modernek mind kimutatható elődei ennek a partitúrának. A Strauss Rózsalovagját pedig egyenesen szemérmetlenül használja forrásként. A Violanta zenéje rendkívül szövevényes szerkezetű. Nehéz, súlyos tömegű, otromba osztrák posztó. Mintha kötelekből szőtték volna selyemszálak helyett.

Leverő, nyugtalanító, rendkívül bőbeszédű, hangos, tele-szájjal fecsegő s a szöveget csak ürügynek használó a vezérkönyv. Az események súlypontja a zenekarban volna, az énekesek is csupán hangszerek a hangzásra különben figyelemre méltó zenekarban. Nem finom tollal, hanem vasdoronggal kottázott renaissance történetnek hangjegytömege. Olyan hangjegyhalmaz azonban, amely igen érdekelheti a szakembert, Tango karmester, az opera betanítója és vezénylője, esetleg érdekesnek tarthatja, mert a karmesteri feladatok egyik legnehezebbikének zseniális megoldásához juttatta őt. De mi nem mérhetjük ugyanezzel a mértékkel. Elismerjük a szerzőnek rendkívüli tudását, meg is csodáljuk néhol. De lényeget kell keresnünk. Azt pedig ez a vezérkönyv nem ad. Korngold nem költő. Amit mond, nem fontos, bár ahogyan mondja, az értékes. Nincs saját szava s nincs saját érzése. A zenekar cifrálkodása, a díszítések meglepők és megkapók, de fekete ködök takarják a zenei épületnek meg nem épített falait. Az egész munka egy rendkívüli tudástól várható nagy reménység. A Korngold lelke most még csak zenei színfoltos hangzavar, de ebben az operájában eldalolt szerelmi kettőse is mutatja, hogy megtisztulhat. A színek és a foltok most még aránytalanul gyilkolják a melódiákat. A »Violanta« egészében a színpadi zene eddigi szépségeinek zseniális öldöklése.”

Írta: Papp Viktor
Megjelent könyvben, „Arcképek a zenevilágából” címen.
Kiadta a Franklin Társulat, Budapest, 1918.

*

És mit ír Korngold operájáról a korabeli Színházi Élet? (VII. évfolyam, 1918. február 17-től február 24-ig, 8. szám)

„A Violanta, az Operaház legközelebbi újdonsága. A dallamos nevű Violanta egy ragyogó szépségű, tizenötödik századbeli velencei hölgy, aki a jövő héten, az Operaház színpadán fog megelevenedni. Bemutatóra kerül ugyanis hosszas, gondos előkészületek után a fiatal Korngold Erich egyfelvonásos operája, a „Violanta", amely már bejárta a külföldi nagy színpadokat és most elkerül végre hozzánk is.

A szerző nevét jól ismeri a budapesti közönség, bár műveiből eddig csak nagyon keveset volt alkalmunk megismerni. Tudja róla mindenki, hogy a híres Korngold Juliusnak, a Neue Freie Presse rettegett zenekritikusának a fia és a szónak legkomolyabb értelmében vett csodagyermekből fejlődött sokat játszott, nagysikerű operakomponistává. Néhány évvel ezelőtt egy hangversenyen előadásra került a kis Korngold egyik zenekari műve, egy nyitány és a lelkes tapsokra akkor megjelent a pódiumon a szerző is, egy rövidnadrágos, pirospozsgás kis gimnazista. Korngold Erich akkor tizennégy éves volt. De komponált már nyolc éves korában is. Mint tizenegy éves gyermek pedig „A hóember" címmel zenés néma- játékot írt, amelyet sok színpadon játszottak nagy sikerrel. Most már húsz éves és a „Violanta" című operáját a „Polikrates gyűrűje" című egyfelvonásos operával együtt tizennyolc éves korában írta. A zeneszerzés mellett, mint zongora-művész is elsőrangú a fiatal Korngold. Öt éves korában kezdett el zongorázni és művészetét a legnagyobb tökéletességig fejlesztette.

A „Violanta" előadása alkalmából természetesen eljön Budapestre és február 17-én, egy hangversenyen fellép, mint zongoraművész is. Ugyanezen a hangversenyen előadásra kerül „Szimfonietta" című zenekari műve. Az ifjú bécsi zeneszerző ízig-vérig modern muzsikus, aki sok tekintetben még Strauss Richárdon is túltesz. A „Violanta" zenéje rendkívül szövevényes, minden szép hangzása mellett is komplikált szerkezetű muzsika, amelynek betanulása nagy nehézségeket rótt az Operaház művész-személyzetére. Egész külön Stúdium kellett a zongorakivonat betanulására, és amikor a múlt hetekben egyszer Fleischer Károly karmester megbetegedett, abba kellett hagyni néhány napra a korrepetálást, mert az operaházi korrepetitorok közül egyik sem tudta a „Violanta" zongorakivonatát lejátszani. Az opera előadási időtartama valamivel több, mint egy óra és tizenegy magánszereplőt foglalkoztat. Az izgalmas, érdekes drámai szöveget Müller Hans bécsi író írta és dr. Sebestyén Károly, a színészakadémia kiváló tanára fordította magyarra.

A darab Velencében játszódik, a XV. században. Violanta, a hősnő, Simone Trovainak, a köztársaság kapitányának csodálatos szépségű felesége, aki nővérének, az öngyilkossá lett Nerinának halálát akarja megbosszulni a nőhódító, könnyelmű Alfonzón, aki a nápolyi király természetes fia. A farsang színes forgatagában a Márkus-téren sikerül észrevétetnie magát Alfonzóval, akit meghív palotájába. Mielőtt Alfonzó megérkezik, Violanta elmondja férjének, hogy elérkezett a bosszú órája és megbeszéli vele, hogy rejtőzzék el. Ha majd Alfonzó ott lesz a Trovai palotában, Violanta egy dallal jelt ad, Simone előrohan rejtekéből és leszúrja a gaz csábítót. Mikor azonban a deli, ifjúi szépségű Alfonzó megjelenik Violanta előtt, az asszony elfelejti minden bosszúérzését, megvallja, hogy maga is szerelmes Alfonzóba, szereti, amióta csak megpillantotta és mikor a férj tőrrel rohan a szeretett férfi felé, Violanta elébe veti magát és szívével fogja fel a gyilkos döfést.

Az opera, melynek csillogó farsangi hangulata hatásos beállításokra ad alkalmat, hálás szerepekben bővelkedik. Violantát Medek Anna fogja énekelni, a férj Szende Ferenc lesz, Alfonzó szerelmes dalait Székelyhidy Ferenc énekli, egy ifjú alakját pedig a rokonszenves Gábor József viszi színpadra. Az említetteken kívül még számos szereplője van az operának. A zenei betanítás nagy és nehéz munkáját Tango Egisto karmester végezte, a rendezésben pedig Bródy István főrendező tudása és körültekintése biztosít stílust és művészetet a színpadon. A „Violanta" bemutatója kétségkívül az idei operai évad egyik legérdekesebb eseményének ígérkezik.”

*
A Színházi Élet beszámolója a bemutatóról:
VII. évfolyam, 1918. március 3-10-ig, 10. szám

„VIOLANTA.

A Magyar Királyi Operaház újdonsága Korngold Erich Wolfgang, a Violanta szerzője, 21 éves fiatalember. Hét éves kora óta szerepel, mint zeneszerző a bécsi közönség előtt és már 12 éves korában előadta a bécsi udvari Opera egy kis balettjét. A Violantát 18 éves korában komponálta és ez az egyfelvonásos opera egy másik Korngold féle egy-felvonásossal, a Polykratesz gyűrűjével együtt egy estén került először előadásra a bécsi Hofoperben. A mi operánk szerdán este csak a Violantát mutatta be és mindjárt megállapíthatjuk, hogy ez a bemutató a legutóbbi operaházi újdonságok között kiemelkedő helyet foglalhat el. A „Violanta" szövegét Hans Müller, az újabban sokat emlegetett osztrák drámaíró írta. A történet színhelye a XV. századbeli velencei köztársaság. Ebben a keretben egy szenvedélyes szerelmi történet csattanója az elmaradhatatlan olasz tőr. Korngold ezt a történetet hipermodern zenével érzékíti meg. Ez a fiatalember a modern, nagy zenekar egész arzenálját tökéletes művészi tudással mozgósítja. Zenekara a legbujább hangszínek szakadatlan áradata és az ének hangszerelésében is virtuóz módon követi a Richard Strauss által megalapozott irányt. Egyébként is Strauss és
Puccini az ő tanítómesterei, amint áltaIában Korngold nem is nevezhető úttörő, eredeti egyéniségnek. Annyi azonban bizonyos, hogy Korngold nagystílű tehetség, erős érzéke van a színpad iránt, és mesteri módon kezeli a zenekart és az énekhangokat. Az Opera előadása a legnagyobb dicséretet érdemli. A sok, gondos próba meglátszik minden szereplő játékán és énekén. Medek Anna, Székelyhidy és Szende elsőrangúak, kisebb szerepekben kitűnőek Fodor Aranka és Gábor József. A színpadi kép elevensége és meleg tónusa Bródy István főrendező kiváló hozzáértéséről tanúskodik.”

A fenti két cikk írója nem ismert.
140   Ardelao 2017-05-10 19:06:27

Nietzsche - a zeneszerző.

„Kevesen tudják, hogy a múlt század nagy német bölcselője, Nietzsche Friedrich jelentős tehetségű zeneszerző is volt. Az »Übermensch« nagy harcosa mint zeneszerző kezdte pályafutását. Lángeszének első hajtásai a zene területén bújtak elő. Míg az esztétika és filozófia felé csak 25 éves korában fordul figyelme, baseli tartózkodása alatt, ahol a klasszikus filológia egyetemi tanára volt, addig már, mint első gimnazista, elkezdi kottavetését a maga vonalazta papírra. Pfortában, a híres humanista gimnáziumban végezte középiskoláit, és közben bámulatos bőséggel írja szerzeményeit. Még csak tizenegy éves, mikor ír egy szonátát (op. 2. jelzéssel látja el), két szonatinát zongorára és egy Geburtstag-szimfóniát. Pfortai gimnáziumi éveiből származik számos zongoradarab, dal, zenekari kísérlet, egy mise, egy karácsonyi oratórium és egy komor világú, szimfonikus költemény, az „Ermanerich.” Zongoradarabjai közül különösen kettő érdemel említést, az egyiknek „Der könige Tod,” a másiknak „Schmerz ist der Grundton der Natur” a címe. Mindkettő tépelődő, világfájdalmas, démonikus.

Később is írt még, mindaddig, míg esztétikai és filozófiai munkáival híressé nem vált. Első könyveinél és tanulmányainál sem tud még a zenétől elszakadni. A zene problémái mint tudóst is érdeklik. Első könyvében, mely 31 éves korában jelenik meg, a Tragédia zenei eredetét tárgyalja, következő művében, a „Korszerűtlen elmélkedésekben” pedig megjelenik „Richard Wagner Bayreuthban” című tanulmánya.

Harminc éves koráig azonban állandóan alkot újabb és újabb zeneműveket. Ír műveket zongorára, négy-kézre, hegedűre és zongorára, nagyzenekarra, vonószenekarra, énekkarra (motettákat és kantátákat) stb. . . .
Főleg zongorakíséretes dalai értékesek. Érdekes megemlíteni, hogy az 1870./71. évi német-francia háború alatt írt egy katona-indulót („Ach, ich muss”), melyet később is sokat énekeltek Németországban a férfikarok.

Utolsó nagyobb műveit 28 éves korában írta Nietzsche. Ezek: a „Hymnus an die Freundschaft” és a „ Manfred-Meditationen” Harminc éves kora óta nem alkot újat. De élete végéig szenvedélyes rajongója a zenének, és egyik legnagyobb szórakozása a fantáziálás a zongorára.

Nietzsche műveinek összkiadását most rendezik sajtó alá Németországban. Művei között 45 zenemű is szerepel. Ezek közül zongoradarabok és főleg dalai előreláthatóan népszerűek lesznek.”

A fenti írás, „A ZENE” című folyóiratban jelent meg, 1941-ben. (Mivel e gyűjteményemben lévő folyóirat címlapja hiányzik, annak számát nem tudom beírni.) Szerzője ismeretlen.



NIETZSCHE: MANFRED MEDITATION with JOHN BELL YOUNG, pianist (in concert)
139   Búbánat 2017-05-07 21:56:25
Szeretlek, Budapest! - kotta

GYÖNGY PÁL VÁLOGATOTT DALAI. ÉNEKSZÓLAM, ZONGORAKÍSÉRETTEL

SZERZŐ: Gyöngy Pál
SZERKESZTŐ: Vas Gábor

Zeneműkiadó (Budapest)

Ragasztott papírkötés , 49 oldal

ELŐSZÓ

„Ebben az albumban ismerős dallamokat talál a könnyű muzsika minden híve. Valamennyi dal örökzöld sláger: válogatás Gyöngy Pál eddigi életművéből. Témái tiszták, zenei gondolatokban gazdagok, világosak. A lassú dalok líraiak, zsongítóak, a gyorsak erőteljesek és lendületesek. Gyöngy Pál zenéje bécsiesen kedélyes, franciásan pajkos, angolosan elegáns. És mégis: jellegzetesen magyar töltésű. Ennek köszönheti itthoni és külföldi sikereit. Több mint négy évtized munkásságából tizenhét dal...

A válogatás igazolja Georges Bizet híres megállapítását még zenekritikus korából: „Nem ismerek, csak kétfajta zenét: jót és rosszat; csak kétfajta zeneszerzőt: tehetségest és tehetségtelent."

A hetvenesztendős, alkotói tevékenységében töretlen Gyöngy Pál tizenhét száma ebben az albumban bizonyítja, hogy jó zenét ír. Tehetségét nemzetközi sikerei fémjelzik.

Már első színpadi műve, a „Kadétszerelem" megalapozta népszerűségét a magyar operett azóta eltűnt fellegvárában, a Király Színházban. A darabot hamar átvették a külföldi színpadok, és nyitva állt az út a többi előtt is. A Theater an der Wientől, az osztrák főváros patinás dalszínházától a zürichi Schauspielhauson keresztül a párizsi Théatre du Chateletig színpadot kaptak operettjei, zenés vígjátékai: az „őméltósága sofőrje", „Három ember a hóban", „Zöld béka", „Éva a paradicsomban".

Zenéje oly módon kapcsolódott a korszakok táncmuzsikájához, hogy a divatossága mellett mindig fel tudott mutatni egyéni színeket is. Ezért váltak művei maradandóvá.

A felszabadulás után újult erővel fogott neki a munkának, s kevesen tudják, hogy Gyöngy Pál komponálta az első magyar musicalek egyikét, a Blaha Lujza Színház „Narancshéj" című darabját. A Német Demokratikus Köztársaság színházai, a csehszlovák, lengyel zenés színházak szívesen játszanak Gyöngy-operetteket, musicaleket, zenés bohózatokat. Így kedvezően fogadták az „Igazolatlan éjszaka" című zenés játékát is, amely eredetileg a rádió részére készült.

A Rádió Dalszínháza által sugárzott művei [i]
(„Minden jegy elkelt, „Muzsikáló kastély", „Romantika pedig nincs") [/i] tették teljessé dalainak népszerűségét. A róla szóló televíziós portréfilm pedig bemutatta magát a művészt, mint embert és zeneszerzőt.

Komoly feladatot vállalt Gyöngy Pál a filmzenében is. Emlékezetes filmje a [i]
„Légy jó mindhalálig" [/i] , a „Nászút féláron" és az „Ez a villa eladó" .

De nem maradt ki Gyöngy Pál azoknak a zeneszerzőknek a sorából sem, akik a sanzon-irodalmat gazdagítják. Kompozícióit mindig a legkiválóbb interpretátorok vitték sikerre. A régiek közül Csortos Gyula, Jávor Pál, Gombaszögi Ella, Rátkai Márton, Titkos Ilona, a maiak közül Neményi Lili, Zsolnay Hédy, Ráday Imre, Feleki Kamill, Bilicsi Tivadar, Zentay Anna. De ki győzné a neveket felsorolni?

A műveiből készült nagylemezen és rádiófelvételein nem kisebb művészek énekelnek, mint Melis György, Palcsó Sándor, Korondy György, Bende Zsolt, Házy Erzsébet és Szabó Rózsa, Operaházunk jeles tagjai.

Széles, a harmincas évektől napjainkig tartó alkotói skála. Kicsendül belőle a szerző Budapest iránti szeretete: itt ül fel a Göncöl-szekérre; itt ül be egy kis budai Heuriger-be; itt peches nő a Sári; itt énekel a szerelemről. De dalol Kecskemétről, a domboldalon álló öreg nyárfáról, a mandulafa virágjáról is.

Gyöngy Pál könnyed muzsikája emberi érzelmekben gazdag, ez kelt rezonanciát mindenkori hallgatóságában, s ez biztosítja továbbélését.”

/Kristóf Károly/

TARTALOM

Budán, kint,van egy kis Heuriger 26
Domboldalon áll egy öreg nyárfa 49
Felülünk a Göncölszekérre 44
Ha találsz egy mást 46
Hol az a dal? 16
Ír majd 29
Kecskemét az híres város 18
Kislány, úgy szeretem én Magát 13
Madonna, drága 10
Mandulavirág 21
Másról szeretnék beszélni 35
Mire vársz? 7
Mondja, volt-e már?... 32
Peches nő Sári 24
Romantika pedig nincs 41
Szeretlek, Budapest 4
Úgy érzem 38
138   Ardelao 2017-03-12 02:20:18

80 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Hubay Jenő (1858.szeptember 19. – 1937.március 12.),minden idők egyik legnagyobb magyar hegedűművésze.

Az ő emlékének szentelem mai írásomat, amelynek másik főszereplője Virovay Róbert hegedűművész, aki 1921. március 10-én látta meg a napvilágot.

HUBAY JENŐ LEGFIATALABB TANÍTVÁNYA :

1937.III.12-én meghalt Hubay Jenő, a világhírű hegedűművész, zeneszerző, zenepedagógus és karmester. Hegedű-tanszéket vezetett a Zeneakadémián, és olyan világhírű hegedűművészek kerültek ki a keze alól, mint Gertler Endre, Geyer Stefi, Szigeti József, Vecsey Ferenc, Zathureczky Ede és még sokan mások. De nem ezekről akarok írni. Volt a tanítványai között egy "csodagyerek," az ekkor 16-éves Virovay Róbert. Ő az, aki hosszú évtizedek óta kíváncsiságom tárgya. Mi lett vele, él-e még (1921-ben született), hová tűnhetett, miért nincs róla dokumentum? És így tovább...

Mindig érdeklődtem felőle, de azok, akiket megkérdeztem, sohasem hallották a nevét. Volt olyan, aki azt mondta, hogy ilyen nevű magyar hegedűművész nem létezett. Volt olyan, aki egyszerűen ugratásnak vette érdeklődésemet. Pedig létezett, több bizonyítékom is van róla.

A Színházi Élet 1937.17. számának 40.-41. oldalán, egy bizonyos képes interjú olvasható, amely Virovay Róberttel készült, annak otthonában. A kétoldalas cikkben szereplő egyik képen Virovay Róbert hegedül, a másik fotón az ifjú hegedűművész a mamájával és a család cicájával látható. Van még egy dedikált fényképmásolat Hubay Jenőtől: "Kedves Robinak emlékül, 1936.V.29. Hubay Jenő". Ez a kép a zeneakadémiai Beethoven hegedűverseny koncertjén készült. Hubay Jenő vezényelt, Virovay Róbert játszott (ekkor 15-éves volt).

A riport:

"Budán, kis eldugott utcában, a törvényház háta mögött, lakik a csodagyerek, aki ma már inkább csoda, mint gyerek. Még rövidnadrágban jár ugyan, de a III. emeleti lakás ajtaján az ő neve és az ő foglalkozása büszkélkedik: Virovay Róbert, hegedűművész. A 16 éves lakásfenntartó és családfő nyit ajtót, barátságos, - felnőtt - mosollyal üdvözöl és bevezet a szobába, ahol az édesanyja nagybuzgón rendezgeti a brüsszeli kritikákat és meghívókat. Körülnézek: a tükör mellett, az ágy fölött, az asztalon, a szekrényen, mindenhonnan Hubay Jenő dedikált fényképe mosolyog derűsen, mintha kinevetne, amiért elhisszük, hogy meghalt. Pedig a komódon a hatalmas és mozdulatlan sírkőről készült fénykép is erről beszél. És erről beszél ma az egész zenei világ, miközben aggódó szeretettel gondol a Mester kedvenc növendékére, Virovayra: mi lesz ezután vele, ki tanítja majd, ki gondoskodik róla?

Virovay őszintén, szomorúan mondja:

— Eddig felelőtlenül, gond nélkül éltem. Gyakoroltam és tanultam, más problémám nem volt. Egész életemet, minden tennivalómat és gondolatomat Hubay kegyelmes úr irányította. Anyagi gondjaink nem voltak, bőkezűen ellátott mindennel bennünket. Jó barátai is segítettek.

Mikor beszélt vele utoljára?

— Két nappal a halála előtt, március 10-én (1937), a születésnapomon. Boldogan közölte velem: 'Robi, elrendeztem, hogy elmehess a brüsszeli versenyre'. Ennél szebb születésnapi ajándékot még sohasem kaptam. Örömöm hamar véget ért. Mesterem két nap múlva meghalt és én nyolc napig nem nyúltam a hegedűmhöz.

Hogyan utazott el aztán mégis Brüsszelbe?

— Zathureczky tanár úr nagyon rábeszélt és így elutaztam édesanyámmal együtt. Szomorú út volt, folyton sírtunk.

Maga volt a legfiatalabb a versenyzők között?

— Goldstein (Boris) nevű orosz hegedűs, aki a negyedik díjat nyerte, velem egykorú. A többiek mind idősebbek. Az első díjat Oistrakh (David), a moszkvai akadémia tanára kapta, ő ''már'' 29 éves és hatéves kisfia van, aki szintén hegedül már.

Kipirult arccal mesél.

— A verseny után a magyar követ, gróf Worasitzky Olivér estélyt rendezett és itt ismerkedtem meg személyesen a zsűritagokkal, akikkel a verseny alatt egy szót sem válthattam. Gertler Endrét sem ismertem azelőtt, ő volt a legfiatalabb zsűritag. Nagyon-nagyon kedves volt hozzám. Szigeti József Angliát képviselte a zsűriben. Tőlem tudta meg Hubay halálát.

— Erzsébet anyakirálynő is jelen volt a versenyeken. Isaye halála óta Gertler tanítja hegedülni a felséges asszonyt. Egy függöny mögül, elbújva hallgatta végig a versenyt. Elutazásunk előtt fogadott bennünket, nagyon megdicsért és megkérdezte tőlem, hogy mit játszottam a Brahms előtt. "Liszt-Hubay Magyar Rapszódiáját" - feleltem. "Ez tetszett nekem minden közül a legjobban" - mondta erre a királynő.

A mama itt közbeszól:

— Énhozzám is szólt, azt kérdezte tőlem, hogy úgy-e én nagyon boldog vagyok most? Nem mondhattam meg, hogy bizony nagyon bánt, hogy a fiam csak a kilencedik díjat nyerte.

Virovay közben az ágy alá bújt és kismacskájával játszik, onnét kiáltja:

— Ugyan mama, leszek én még első is, addig úgy sem nyugszom. Júniusban (1937) Bécsben versenyzem és 1940-ben Rómában, a Paganini-versenyen veszek részt.

Újra illedelmesen a mama mellé ül és folytatja a mesélést:

— Brüsszelből egyenesen Pécsre utaztunk, ahol koncerten játszottam. Egész úton gyakoroltam a vonaton és nagy sikerem is volt. Kitűnő zenekar kísért és Várhalmi Oszkár dirigált, igazán nagyszerűen! De hogy most ezután mi lesz, azt még nem tudom. A zsűritagok közül Brüsszelben, sokan meghívtak magukhoz, szívesen tanítanának, de nekem egyetlen vágyam, hogy itt maradhassak, és Hubay szellemében tanulhassak tovább Zathureczky tanár úrtól.

Talán akadnak jóemberek, akik továbbra is törődnek velem. De lehet Hubayt számomra pótolni?"

Eddig a riport.

A többit, már magam nyomoztam ki:

Mára már szinte teljes feledésbe merült Virovay ragyogó hegedűművészi karrierje. Örök rejtély, hogy miért? Pedig mestere, Hubay Jenő, így nyilatkozott róla: "Olyan szépen játszik, hogy még engem is ámulatba ejt". Azt is kijelentette, hogy Virovay a legjobb tanítványa.


Virovay 1921.március 10-én született (Duravár, Jugoszlávia), Hegedűtanulmányait 6 éves korában kezdte, első tanára az édesanyja volt. Majd a kisfiú 8 éves korától a belgrádi Zeneakadémián Stojanovich Péternél (szerb hegedűművész, tanár és zeneszerző) négy esztendőn át tanult. Ezután került Budapestre, a Zeneakadémiára, Hubay Jenő tanítványai közé. Virovay ekkor, 1934-ben, 13 éves volt. Mint már tudjuk, mestere 1937-ben meghalt, és ez bizonyára nagy törést okozott életének további alakulására nézve.

Virovay 1938-ban Amerikába távozott, és New Yorkban élt egy darabig. A New Yorki Filharmonikusokkal debütált egy általa bérelt Stradivari-hegedűvel. 1938. november 3-án a Carnegie Hallban Vieutemps IV.(d-moll) hegedűversenyét játszotta, és az összes kritikus egyetértett abban, hogy játéka szenzációs volt. Előadása a "gyorsaság, a pontosság és a széphangzás" - írták. Később, 1938.december 17-én szólóestet adott, ismét a Carnegie Hallban.

A Magyar Távirati Iroda jelenti:

-o- Té/Mo/lo New-York, június 27. /Magyar Távirati Iroda./
Virovay Róbert, a fiatal magyar hegedűművész a New Yorki Stádiumban kilencezer ember előtt óriási sikert aratott. Programján Brahms és Goldmark művei szerepeltek.
1939.

Virovay Róbert elfoglalta helyét a "Nagyok között". - hirdette egész oldalon a New Yorki Hangversenyiroda. "Új csillag a hegedű egén" - írta 1940-ben a Boston Globe. Az újonnan feltűnt hegedűst így reklámozták Amerikában. Yehudi Menuhinnal egyenlőnek tartották.
Még 2-3 évig az Egyesült Államokban turnézott, azután eltűnt a szem elől. Állítólag Európában töltötte idejének nagy részét.

Érdekesség, hogy 1945-ben megjelent Budapesten. (Ezt is sikerült kinyomoznom).
1945-ben megjelent egy "Fényszóró" című folyóirat (Színház, film, zene stb. tartalommal). E kiadvány I. évfolyamának 17. számában Reményi Gyenes István (író, költő és műfordító) a "Zenei hét" című rovatban arról ír, hogy a fiatal művész, Virovay - Hubay utolsó kedvenc tanítványa -, évek óta itthon tartózkodik (?), s most, elsőnek Paganini hegedűversenyének (vajon melyik?) I. tételével állt ki a magyar közönség elé. „Ez a műsorválasztás már bizonyos fokig jellemzi művészetének irányát is, amelynek tengelyében a virtuozitás áll, a technikai tudás magasiskolájának csillogtatása. Megengedhette magának azt a "fényűzést", hogy a szokottnál lassúbb tempót vegyen, s így kihozhatta a mű rejtett technikai nehézségeit is. Nyugodt fölénnyel, valamint dallammintázásának behízelgő hangjaival azonban csak elkápráztatta a közönséget, szívünkhöz nem került közel. Csodálat tárgya volt, akárcsak a "Montblanc csúcsán a jég." Kíváncsian várjuk következő jelentkezését. Addig is azonban örömmel állapítjuk meg: új hang jelent meg a hangversenydobogón, mely feltétlenül nyeresége lesz zeneéletünknek. (1945.XI.14.)”

/Eddig a cikk, s mint tudjuk, az utolsó sorok nem valósultak meg sohasem. Hogy miért nem, örök rejtély marad!/

Virovay Róbert ezt követően végleg eltűnt a hangversenytermekből. Akik látták, és emlékeztek még rá, azt hitték, már régen meghalt. Néhány évvel ezelőtt egy Manrico Padovani nevű olasz származású svájci hegedűművész (1973-ban született Zürichben) kiderítette, hogy Virovay Svájcban telepedett le, ott játszott, és tanított egykor, és „a mai napig ott él”. „Már 91-éves, régen nem játszik, és nem akarja, hogy zavarják a nyugalmát.”

Úgy tudom, hogy Virovayval sohasem készült lemezfelvétel (nagy kár), valójában néhány rádiófelvétel maradt csak utána, még 1953-ból.

Virovay négy nyelven beszél(t?): németül, magyarul, horvátul és szlovénul.

A fenti adatok még 2012-ből származnak. Azóta nem tudok felőle semmit.

Virovay Róbert karrierje tehát így alakult. Kár, hogy a magyar művészvilág sohasem érdeklődött iránta, így szép lassan elfelejtették a létezését.
137   Búbánat • előzmény136 2017-03-02 13:58:53
Remek! Mennyi minden fontos, érdekes zenetörténeti adalék kerül elő...
136   Ardelao • előzmény135 2017-03-02 12:24:34

Arany János daloskönyve
135   Búbánat • előzmény134 2017-03-02 11:26:55
Köszönöm ezt az érdekes - aktuális - cikket, én is találtam egy másik, a témához kapcsolódót, a Pest Megyei Hírlap, 1982. július 16-i számában:

”Feljegyzett nóták”

„Dallamok Arany Jánostól”

A költő minden időkben írt dalszöveget, pontosabban dallammal együtt szerzett verseket, akárcsak szerte a hazában és még azon is túl az ismert és ismeretlen népies dalszerzők.
Arany János huszonhárom dallamot költött, ebből tizenkilencet szöveggel, csupán négy olyant, amelyiknek nincsen verse. Dalainak szülőhelyeit nem ismerjük, de azt biztosan tudjuk, hogy Nagykőrösön is alkotott néhányat.

Legény korában

Ágai Adolf hajdani Aranytanítvány visszaemlékezve diákkorára, írja, hogy elmenvén a professzor lakása előtt, gyakran hallotta zengő cimbalmát, a húrok pengetésével a költő énekét. A századfordulón népdalként énekelték országszerte a következő Arany-dallamszerzeményeket:

Kondorosi csárda mellett, A hegedű, A hegedű száraz fája, Vándorszínész korában Megyeri, A szép fényes katonának, Igyunk bíz egy kicsit, Bú kél velem, bú jár velem, A madár elnyugszik, Királyasszony kertje kivirul hajnalra, Csillagnak születtél, Egy kálomista pap a Csokonai, A toronyban delet harangoznak, Nagy lett volna a tudósnak az ő tudománya.

Mai országjáró autóbuszok vidám útitársai, lakodalmak estéli násznépei, disznótorok vacsoravendégei,la komák bőtorkú legényei, ezek közül nem egyet énekelnek, anélkül, hogy ismernék a szerzőt. De ez a danolóknak nem is fontos, fontos a gyűjtőknek és a zenetudósoknak, akik szenvedéllyel bogozgatják, hogy melyik micsodás dallam és ki a szerzője.
A mai népdalkutatók gondos fölkészülésben részesülnek, el tudják választani a búzát a konkolytól, s diadalmasan számolnak be egy-egy általuk fölismert ősi dalunkról, igazi népdalunkról.
Igen ám, de a nép nemcsak a tiszta dalt énekli, hanem az ocsút is! Veres Péter a megmondhatója, hogy legény korában és a kaszárnyákban operettdalokat énekeltek igen nagy kedvvel, inkább mint a pentaton dallamokat. Azaz, a kordivat változásával válogatás nélkül fújták a slágereket, akár a színpadról szórták le őket, akár az utcákon termettek.

Másik érdeme

E sorok írója népi hadifogolydalokat akart gyűjteni az első világháború bakáitól, kérdezte a veteránokat, hogy a szibériai lágerekben énekeltek-e és ha énekeltek, miféle dalokat? — Énekeltek. Érzelgős kávéházi dalokat a pesti korzóról, az édes szőke asszonyról és a hagyatkozó katonáról, aki cifra szűrét, subáját, fokosát és karikásostorát elosztja bajtársai között.
A jótanuló népdalkutatók az efféléket föl se jegyzik.

„Ami zenetörténetileg helyes ugyan, de művelődéstörténetileg vétek. Minden dalt föl kell gyűjteni válogatás nélkül, a selejtezést a zeneszobákban kell elvégezni, nem a tanyákon!”
Lám, Arany János előre tudta ezt a parancsot, lekottázott minden dalt szövegével, dallamával egyszerre, akár eredeti népdal volt az, akár műdal, fölbecsülhetetlen szolgálatot téve ezáltal az irodalomtörténetnek is, mert évszázada költőinek elszéledt alkotásait is fölvette gyűjteményébe: Horváth Ádám, Csokonai Vitéz Mihály, Kisfaludy Sándor, Szemere Pál, Bajza József, Kisfaludy Károly és Vörösmarty Mihály dalait.

Rágta a fülét

Nem volt mai értelemben vett gyűjtő, mert csak azokat jegyezte fel, amiket maga tudott, mint más kortárs értelmiségi. Idegenektől nem gyűjtött. Ez a másik érdeme.
Hadd szóljak hát a népdalgyűjtő Arany Jánosról!

Ifjú korában, amikor Erdélyi János fölszólította a költőt a népdalgyűjtésre, Petőfi küldött néhány népdalt. Arany egyet sem. Mikor vált gyűjtővé, mégis?
Bartalus István zeneesztétikus az Arany János szerkesztette Figyelőnek gyakori cikkírója volt 1860-tól, és került szíves barátságba a költővel. A muzsikus népdalokat is gyűjtött, első volt hazánkban, aki a szöveget dallamával együtt őrizte meg. Igyekezett minden zeneértő embert rábeszélni a népdalok gyűjtésére, a kottaismerő Arany Jánost is. Eleinte nem hajlott, de addig rágta a fülét, amíg kötélnek nem állt, késő öregségében homályosan látva, gyengén hallva, erőtlenül pengetve a gitárt. Százötven dalt hagyott reánk.

Ismert kézirat

Kodály Zoltán, akire a jelen esztendőben különös melegséggel emlékezünk, Bartalusról ezeket írja: „Mindennél fontosabb, hogy ő lehetett Arany zenei és népköltészeti hajlamainak koronatanúja, népköltészeti gyűjtésének és dalkomponáló kísérleteinek letéteményese és sáfárja. A költő Bartalus útján lett szorgalmas népdalgyűjtővé is, melynek eredménye a kevéssé ismert kéziratos dalgyűjteménye.”

Arany János kéziratát Bartalus őrizgette, nyilvánosságra soha nem hozta, legfeljebb időnként írt róla, majd letétként legutolsó állásának, a budai Pedagógiumnak irattárában helyezte el. A népzenekutatók tudtak a gyűjteményről csak azt nem tudták, hogy hol rejtőzik. Végül, 1950-ben lelték meg, s az Akadémia Kodály Zoltánt és Gyulai Ágostot kérte föl sajtó alá rendezésével.
Arany népdalgyűjteménye 1952-ben jelent meg.

/H. L./
134   Ardelao 2017-03-02 00:55:15

ARANY JÁNOS
(1817.március 2. – 1882.október 22.)


200 évvel ezelőtt, ezen a napon született Arany János, az egyik legnagyobb magyar költő!

Az alábbi részleteket Papp Viktor: ZENEKÖNYV/Rádióhallgatók számára – Arcképek – Életrajzok című könyvéből (Stádium Sajtóvállalat Rt. kiadása, Bp.1940.) válogattam.

„Arany János halála után három hónapra, 1883. január 31-én, nagy meglepetés érte az irodalmi világot s a nemzetet.
A Kisfaludy Társaság ülésén Láng Fülöp, neves baritonistánk, dalokat adott elő Bartalus István, érdemes zenetudós zongorakísérete mellett. A terem – mint az egykorú tudósító írja – zsúfolásig megtelt. Csak jeggyel lehetett bejutni. „Az ülőhelyeket nagyobbára előkelő hölgyközönség foglalta el és csak pár hely maradt a megjelent tagok részére. A programnak az a pontja, mely ezt a kiváló érdeklődést keltette, Arany János dalai voltak.” Bartalus értékes ismertető előadását így kezdte:

„Halálának kellett leleplezni a titkot, hogy Arany, a nagy szóköltő, zenedalok írásával is foglalkozott. Erről a napisajtó már a gyásznapok alatt értesítette a közönséget; arról is, hogy az elhunyt a dalokat nekem adta, ha úgy tetszik – kidolgozás végett. A hír, miután Aranyt e téren a közönség éppen nem, sőt barátainak sem mindenike ismerte, nagy meglepetést keltvén, ezóta mindenki vágyik ismerni és bírni a dalokat, a nagy szellem utolsó érzeményeit, melyeket életében nem akart nyilvánosságra hozni. Ennek tudatában siettem – mondja tovább Bartalus – részint az elhunyt megtisztelő bizalmának, részint a közóhajtásnak eleget tenni s ezzel bemutatok tíz dalt.”

Ettől kezdve ismerjük Aranyt, mint zeneköltőt, mint muzsikust. De nem ismerjük eléggé. Arany későbbi kitűnő méltatói nem voltak zeneértők s így nem hatolhattak bele abba a világba, mely a lánglelkű költő féltve titkolt területe volt. Pedig Arany költői és emberi arca – ami nála csaknem azonos – nem teljes, ha zsenijének zenei vonását figyelmen kívül hagyjuk……

De az Arany ismerők és magyarázók közül egyedül id. Szász Károlynak egyik megállapítása mellett lehet megállani, mely az Arany-szobor leleplezése alkalmával mondott beszédéből való (1893. május 11-i szoborünnepély): „Arany költeményeiben – mondja id. Szász Károly – a nyelv ereje és bája a zenével versenyez . . . az ő nyelvében zene zeng s titkos érzés szól.”

Ez a megállapítás: muzsikai. A zene lényegét hordja magában, mert a zene általánosságban nem más, mint az érzés szavak nélküli művészi kifejezője – hangokban. Hogy Arany nyelvében „zene zeng”, azt minden magyarázója említi, de hogy „nyelvében titkos érzés szól”, ezt id. Szász Károly mintha a zenész céh nevében mondta volna ki. Aranynál a beszéd: zene volt, melyet kották helyett szavakkal jegyzett fel. . . . .

A zenei tehetség a legkorábban szokott fellépni. Aranyból is korán kiütközött a zenei hajlam. Maga írja Gyulai Pálnak küldött önéletrajzi levelében: „A zsoltárokat, emlékezetemet meghaladó idő előtt hallásból már elsajátítottam.” Mikor hatéves korában a nagyszalontai iskola első osztályába került, már énekelte az ismertebbeket. Életének ez az első kapcsolata a zenével. Eljárt pajtásaival harangozni és temetésekre énekelni. Aranynak időrendben első életrajzírója, Ercsey Sándor említi,hogy Arany már Szalontán gitározni tanult s „ezt Debrecenben is folytatta, sőt később igen nagy tökélyre vitte.” . . . .

A gyermek Arany gitározásáról nem tudunk többet, mint amennyit Ercsey mond. Hogy játszott rajta, miket játszott? – nem sikerült kikutatnunk. Debreceni diák korában sokat fejlődhetett hangszertudománya is, mert az ősi református főiskolán figyelemreméltó zenei élet folyt. A templomi szolgálat ellátása és a híres kántus működése bizonyos fokú zenei légkört teremtett s a tanárok közt nem egy zeneszerető és zeneértő volt. . . . .

Hogy Arany a kottát mikor, hogy és hol tanulta meg – nem sikerült megállapítanunk. Valószínűleg már Szalontán ismerte, de az bizonyos, hogy debreceni diákkorában teljesen járatos volt a kottaolvasásban és írásban, mert a hangjegyismeretet minden debreceni diáktól megkövetelte a tanterv. Aminthogy Arany előbb tudott írni-olvasni, mintsem a szalontai iskolába bekerült, valószínű, hogy sokkal többet tudott a zene elemeiből, mint amennyit a debreceni kollégium megkívánt.

Arany János zenei fejlődésének egyik fontos állomása egy évig tartó kisújszállási tanítóskodása. Itt ismerte meg a zongorát s egy régi zongoraiskolára támaszkodva, önmagától megtanult, zongorázni. Arany mindenben autodidakta volt, természetesnek vehető tehát, hogy az a zenében is, ahol az autodidaxis gyakori. . . . . .

Színészkorában, egyik-másik színdarabban az előforduló dalokat, vagy énekeket zenei képességénél fogva Arany tanította be – írja Ercsey Sándor. Ebből következtetve, Arany a vándortársulatnál karmesteri teendőket is végzett, ami bizonyos fokú zenei készségre vall. A színész Arany feltűnő jól énekelhetett, mert a mindig szerény ember azt írja önéletrajzában: „akkor szép csengő hangom volt” .

Arany nagyszalontai korrektorságának idejéből figyelemreméltó feljegyzést közöl Ercsey: „Ugyanez időben – írja – nagy szorgalommal és szenvedéllyel gyarapítá az ének- és zeneismertbeli jártasságát is; a gitárbeli ügyességét csaknem a művészségig vívén.” . . . . .

Izgató kérdés: a Toldi koszorús költője milyen zenét szerzett s miket játszott hangszerén?

Kizárólag magyar muzsikát!

A gitározásba s a zeneszerzésbe a véletlen vitte bele. A hetvenes években, nevenapja alkalmával, mikor barátai meglátogatták, társalgás közben elmondta, hogy valamikor tudott s talán még most is tudna gitározni. A következő János-napon Salamon Ferenc meglepte egy gitárral. Arany játszogatott rajta s annyira megkedvelte, hogy nemsokára másik, jobb gitárt kívánt, amit fia megbízásából Bartalus választott. Üdülés, megszabadulás, vígasztalás, valóságos jótétemény volt ez a hangszer a nyilvánosságtól visszavonult betegeskedő költőnek.

„Mintha az édes anyanyelv géniusza, kit egész életen át híven és kegyelettel igyekezett szolgálni, egyesült volna a költészet és zene múzsájával, hogy aggság és kór által tétlenségre kárhoztatott napjaiban foglalkozást és időtöltést adjanak neki.” - írja Arany László.

Arany szépen gitározott. Akármelyik ismert dallamot bármely hangnemben el tudta játszani. Harmóniai ismerete csekély volt, nem igen terjedt túl a hármashangzaton, de a melódiát világosan vezette s ritmusa kifogástalan.

A gitározás oda vezetett, hogy Arany eredeti dallamokat kezdett költeni. Kisebb-nagyobb kottapapiros-szeletekre leírta, betanította a feleségének, kinek énekét maga kísérte. De erről a családon kívül évekig senki sem tudott. Közismert tartózkodó természetével magának akarta megőrizni szellemének ezt a titkos kedvtelését. Halála évének tavaszán, az első szerzemény keletkezése utáni nyolcadik esztendőben, mégis kipattant a titok. Arany felesége véletlenül elárulta Bartalus Istvánnak. Miután már nem volt mit tagadni, Arany Bartalus kérésére „elővette a gitárt, előkereste a nagy bajjal hangjegyzett dallamokat. …. nagy bajjal, mert tudjuk, hogy már nem hallott jól s csak homályosan látott. Játszani akart, aztán …. játszott is, de a kéz, mely egykor oly biztosan írta hatalmas költeményeit, most elgyengülve gyakran megtagadta a szolgálatot” (Bartalus). E látogatás alkalmával Bartalus átvette a szerzemények kéziratát, lemásolta, Arany haláláig titokban őrizte, ellátta zongorakísérettel s a költő halála után a Kisfaludy-Társaság ülésén egy tanulmány keretében bemutatta. . . .


Arany János eredeti dallamai a következők:


1.A hegedű száraz fája, készült: 1874-ben,
2.Kondorosi csárda mellett, készült: 1874-ben,
3.Igyunk biz azt egy-egy kicsit, készült: 1875. január 29.
4.Zách Klára, készült: 1876.június 12.
5.A tudós macskája, készült: 1882. április

Ezeknek a szövege is Aranytól való.


6.A tintás üveg, készült: 1874. január 17.
7.A toronyban delet harangoznak, készült: 1880. február 3.
8.Csokonai, készült: 1880. február 8.
9.Csillagnak születtél kezdetű Éji dal, készült: 1880. február 27.

Ennek a négynek szövegét Petőfi írta.


10.A szép fényes katonának kezdetű Toborzó, készült: 1875. január 17.

Szövege báró Amade Lászlótól való.


A szerzemények közül négy népdalformájú; három elbeszélő dal; egy szakaszos műdal, egy katona dal s egy ballada-dallam.

Szólunk még Arany népdalgyűjtéséről. Arany sok dalt ismert. Jó hallása és rendkívüli emlékezőtehetsége volt. Nemcsak fiatal éveiben, hanem meglett korában, mint szalontai jegyző és nagykőrösi tanár, társaságban szívesen dalolgatott. A nótákat emlékezetében híven megőrizte s Bartalus István kérésére lejegyezte és átadta Bartalusnak esetleges irodalmi felhasználás céljából. Mindez abban az időben történt, mikor a Kisfaludy-Társaság megbízásából és támogatásával Bartalus „Egyetemes Magyar Népdalgyűjtemény” sorozatát megindította. ……..

Végezetül: Mindenkit jellemez az, amit gyűjt. Arany, a néphagyományok legjobb ismerője s leggondosabb őrzője, a nép legnagyobb szellemi kincsét, a népdalt gyűjtötte. Ebben is kiütközött muzsikuslelke. Rejtegetett, finom, érzékeny muzsikuslelke.”
133   Búbánat • előzmény132 2017-02-16 09:39:32
Lemaradt: (Ismétlés: ma éjjel, 23.11 - 23.36 óra, Kossuth Rádió)
132   Búbánat 2017-02-16 09:34:50
Ma délután, 14.05 – 14.30 ,a Kossuth Rádió műsora

„ Arcvonások” – Kassai István zongoraművész

Idemásolom az RTV Részletesből a műsort felvezető cikket:

„Az 57 éves zongoraművészt látványos kamaszkori sikerek után, 14 évesen vették fel a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre: 1945 óta senki nem került ide ilyen fiatalon rendes hallgatónak a zongora szakra. Professzora a legendás Kadosa Pál volt, és Ránki Dezső is tanította, de mesterének mondhatja a magyar zongoraművészet más kiválóságait is. Pályáját derékba törte, vagy legalábbis megnehezítette, hogy 1986-ra szinte teljesen elveszítette a látását. Ennek ellenére továbbra is dolgozott, ismeretterjesztő cikkeit és tanulmányait pedig országos napilapok, szakfolyóiratok és tanulmánykötetek közölték. 2007-ben mindkét szemét sikeresen megműtötték, ami után újult erővel vetette magát a munkába. 2013-tól a Magyar Művészeti Akadémia tagja. A nádasdladányi Nádasdy-kastélyt nem csak művészi munkájával, hanem saját, személyes műtárgyaival is támogatja.”

Riporter: Vágner Mária

Szerkesztő: ifj. Tóth György
131   Ardelao 2017-02-09 04:42:16

DOHNÁNYI ERNŐ EMLÉKÉRE

Dohnányi Ernő, a világhírű zongoraművész, karmester és zenepedagógus, 57 évvel ezelőtt, ezen a napon (1960. február 9-én) hunyt el, az Egyesült Államokban.

„[…] „…elmondhatjuk, hogy Dohnányi, a szólista és a kamarazenész, a pódium korlátlan uralkodója lett és a budapesti közönség dicséretére válik, hogy tömegesen látogatják a megszámlálhatatlan hangversenyt, melyen Dohnányi tiszta, költői, mesteri – minden felületes virtuozitástól idegenkedő – kvalitásai érvényesültek. […] Mesteri képességeinek segítségével a nagyközönség bensőségesebb kapcsolatba került magyar komponistáknak – közöttük Kodály Zoltánnak, Weiner Leónak, s e tanulmány szerzőjének – legújabb zongoraműveivel…" – írta róla Bartók Béla 1920-ban.
De Dohnányi nemcsak zongoristaként, hanem karmesterként is szolgálta a magyar zene ügyét. Zenekari hangversenyein a zeneirodalom klasszikusai mellett nagy számban szerepeltek kortársainak művei is, köztük olyan ősbemutatók, mint Bartók Négy zenekari darab ja, Táncszvit je, Mandarin-szvit je és Kodály Psalmus Hungaricus a. Dohnányi vezényletével, a Filharmóniai Társaság Zenekarának előadásában hangzott el először Budapesten Bartók I. zongoraverseny e valamint a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára .

Dohnányi Ernő neve pályájának kezdetétől összefonódott a Zeneakadémiáéval: ő volt az intézmény első világhírű növendéke. Amikor pozsonyi gyermekévei után nem Bécsben, hanem Budapesten folytatta zeneszerzés- és zongoratanulmányait (s később Bartók Bélát is erre biztatta), a nehezebb utat választotta. Páratlan pianista tehetségével bizonyára könnyebb lett volna bécsi vagy berlini mestereknél végzett stúdiumok után helyet találnia a nemzetközi zenei életben, Dohnányi azonban Liszt örökségével akart elindulni, amelyet máshol, mint a budapesti Zeneakadémián nem kaphatott volna meg.

Dohnányi Ernő, valamint barátja és iskolatársa, Franz Schmidt: Előbbi 1877-ben, utóbbi 1874-ben látta meg a napvilágot Pozsonyban, a Magyar Királyság gyönyörű koronázó városában. Schmidt édesanyja magyar volt, természetes, hogy ő is a magyar gimnázium diákja lett. Mint a két zeneileg is legtehetségesebb diák, egymást váltják a vasárnapi szentmisén, az orgonánál. Aztán a Schmidt család Bécsbe költözik, Dohnányiék nemsokára Budapestre.”

E témában Vázsonyi Bálint „Dohnányi Ernő” c. könyve további információkat tartalmaz, elolvashatjuk a zeneszerző részletes életrajzát és megtaláljuk műveinek kivonatos jegyzékét is.

Papp Viktor egykor a következőket írta a zeneszerzőről:

„1900-ban egyik szólóhangversenyén láttam őt először. Budapest legszebb hangversenytermében, a Royalban volt a koncert. Abban a teremben, amelyhez zenetörténeti nevezetességek fűződnek, mert a Hubay-Popper vonósnégyes-társaság állandóan itt játszott, a kvartett itt mutatta be Brahms néhány kamarazeneművét a zeneköltő jelenlétében. …..”

Most is díszes, estélyi közönség. Tele frakkal, selyemmel, parfümmel, előkelőséggel.

Dohnányi zongorázott. Egy fiatal, huszonhárom éves ifjú. Szelíd, sovány, szőkés, balról-jobbra választott hajú, homlokára vagy a szemébe csapódó nyugtalan tinccsel. Nyugodtan, fölényesen ül a Bösendorfer mellett, fakó arcában, kék szemében nem sok szuggesztív erő, de amint megérinti a zongorabillentyűket, magasabb rendű lénnyé változik át, nem tudjuk, hány éves, elfelejtjük, hogy hívják, szemünk rátapad, nézzük-nézzük és nem látjuk őt, csak a muzsika bűvös hatalmában élünk.
Gondolkozunk, álmodunk, akarunk, szeretünk, küzködünk, elbukunk, vigasztalódunk, sírunk és nevetünk, ahogy Dohnányi Ernő akarja. …..”

És végül egy költemény, amely a ZENEI SZEMLE c. folyóirat 1922 májusának első számában jelent meg:

Dohnányi-hangverseny

Írta: Kozma Andor

Zsibongva zsong a zsufolt nagy terem;
Valami szép van minden emberen:
Durva világból,
Köznapiságból
Kirepeső vágy, boldog sejtelem.
Mint Hellász népe a szent ligetbe,
Hol Phöbus Apollót ünneplé –
Mindenki lelkesen siet be
S mosolyog az uj oltár felé.
Im, kész az oltár:
A zongora ott áll -
S a szépért buzgók ezrei várják
A főpapot, a legdicsőbbet,
Hogy bűvösen zendítse ő meg
A hangok nagy harmóniáját,
Amelyben, mint zengő lepelben
A lélek ha magasra lebben,
Sejti a Mindenség Királyát.

Riadó tapsvihar,
Ujjongó üdvözlés rivall:
„A Mester! A Mester!?” Ő jön, igen.
Oly biztosan, urian, egyszerüen,
Mint minden igaz művész, a ki
A maga dus kincsét szórja ki
És könnyen, játszva is teremt –
S már áhitatos a teremben a csend.

A Mester hangszeréhez ül …
S amint akkord akkordra zendül
A lelke lendül … lendül … lendül!
Körötte minden elmerül –
S ő ezerek közt itt ül – egyedül!
Mindenki látja, ő senkit se lát,
Mindenki hallja, ő senkit se hall,
Csodás shpaerákon röppen át,
Ő maga a zengés, ő maga a dal;
Ő benne éled
Sok rég mult nagy élet:
Ő benne Bach mély hangzat-erkölcse,
Ő most a zenének e hőse, e bölcse;
Benne Beethoven, a titán,
Kinél nem állott még e földön
Ahoz, ki Áldott és Él Örökkön,
Közelebb senki tán;
Benne zokog, sir buja az aggnak,
Gyermeki trillák benne kacagnak,
Ifjú szerelme benne vivódik,
Benne ujong a férfi, ki hódit,
S benne mily tündéri lenge
Táncban kerengve
Rengenek, ringanak
S epesztőn epednek halk női hangok! …
Majd elhal a báj s zordul tör elő
A szenvedelem, az őserő:
Kongnak a vészharangok,
Tüzvész csap az égig,
Viharozva vágtat végig
A földön, a vizen az orkán,
Poklokra sodor tán.
Mindent, amit él, mindent ami áll –
S megtorpan a Romlás kapuinál,
Mert ott a halál!

Komor, borongó méltósággal,
Mintha világgyászt zengene,
Lassu ütemben visz magával
Nagy temetésre a zene.
Meghalt a hős! … De ha már koszorukkal
Fedve a sor, - az élet él tovább:
Reményre fordul a borus dal
S ünnepli az élet jogát;
Vigasztalóan zengi szét
Mindazt, mi nagy, mindazt, mi szép,
Min a halál nem ülhet soha tort …

Még egy felséges végakkord –
S a Mester eszmél …

Hah! mi zug, mi rivall?
Megint a dörgő tapsvihar;
Nem szünik, reng a terem, a ház,
Ezerek arcán lobog a láz,
Ezerek égő szeme csügg rajta,
Nevét kiáltja ezerek ajka,
Ezerek szíve érte hevül –
S már itt a Mester s nincs már egyedül.

Ó Géniusz! míg zengve köztünk,
Számodra mi a mélybe vesztünk,
Akkor se voltál egyedül magad;
Mert sorsodul van szabva már az,
Hogy míg a végtelenbe szárnyalsz,
Magaddal ezrek szivét elragadd!”
130   macskás • előzmény129 2017-01-19 01:02:24
A Gramofon magazinban is van egy cikk, melyben olvashatunk róla.
129   Ardelao 2017-01-19 00:32:21

Egy magyar zongoraművész emlékére

114 évvel ezelőtt, ezen a napon született Nyíregyházi Ervin zongoraművész.
(1903.I.19. Budapest – 1987.IV.13. Los Angeles)

„Szimfónia Zenei Folyóirat” 1917. március I/1. számában találtam.

— „Mikor néhány évvel ezelőtt egy Haydn koncertet játszott saját kadenciájával Székely professzor kísérete mellett, csírájában már meg volt mindaz, ami ma bámulatba ejtett bennünket. — Azóta a legkiválóbb mesterek keze alatt fejlődött tovább és ezek között is talán legtöbbet Dohnányitól tanult. Színezésben, frazírozásban, sőt még a technikájában is sok rokonságot mutat Dohnányiéval. Természetesen semmit sem vesz át szolgailag mestereitől, s talán azért oly egyéni, sajátosan őszinte, elmélyedő ennek a vézna testben örök extázisban lobogó életnek, zenében való megnyilatkozása.

— Beethoven értelmezésében még nem elég egyszerű és a részletek túlságos kidolgozásában kissé szentimentális. Schumann karneváljában és az a moll koncertben felejthetetlen szép momentumok voltak. Előadásmódja, billentése is sokkal jobban simul a nem szigorúan kötött formákhoz. Chopin halk substilis líraiságát még csak sejti. Drámai erővel szóltak a Lisztek s oly hatalmas lendülettel repült, hogy elfogyó lélegzettel tudtuk csak követni.

— A genius rendkívüliségét felismerő zenei nevelésnek gyönyörű eredménye a 14 éves Nyíregyházi Ervin művészete. Annyi szeretettel, odaadással irányították és irányítják ma is minden lépését, hogy mi, akik a természet és ember kettős diadalát ünnepeljük benne, büszkén várjuk azt az időt, amikor az egész világ hangos lesz nevétől.”

— rá — (a kritikus nevét nem sikerült kinyomozni).



(Nyíregyházi Ervin Budapesten született 1903. január 19-én és 1987. április 13-án Los Angelesben hunyt el. Pályafutását csodagyerekként kezdte, már kétéves korában zongorázott, négyévesen pedig komponált. Tanulmányait a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián kezdte meg Thomán István és Székely Arnold növendékeként).

Bővebb információ található:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Ny%C3%ADregyh%C3%A1zi_Ervin
vagy:
http://lfze.hu/hu/nagy-elodok/-/asset_publisher/HVHn5fqOrfp7/content/nyiregyhazi-ervin/10192;jsessionid=ABB7F40BB930FB88B1F72C8BFA01CC50


Liszt: Mephisto Waltzer

Erwin Nyiregyhàzi Plays Liszt
128   Ardelao 2017-01-14 08:57:00

92 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Zichy Géza, magyar író, drámaíró, zeneszerző és zongoraművész. Halálának 10. évfordulóján, 1934. január 14-én, a Rádióban Papp Viktor a következőképpen emlékezett meg a félkarú művészről (Papp Viktor: „Muzsika” c. könyve, 1935. évi kiadás, a szöveget eredeti helyesírással idézem) :

ZICHY GÉZA GRÓF

Délidőben, a zemplénvármegyei Sztára községben történt 1949-ben. A magyar szabadságharc szomorú végéhez közeledett. A Sztáray grófok kastélyában várták az orosz csapatok előörseit. Gróf Zichy Lipót, honvédalezredes, dicsőséges és véres csaták hőse, a harctéren, a felesége, gróf Sztáray Mária, gyermekágyban, kiszolgáltatva a nagy idők borzalmainak. Egy nyolc napos csecsemő pólyában mellette. Az oroszok közeledésének félelmetes hírére a grófné sietve ágyához hozatta értéktárgyait és takarója alá rejtette. A sok drága holmi közt volt vagy húsz darab óra is mindenféle ütőszerkezettel. A nagyasszony szeretettel gyüjtötte a művészies órákat.
Remegve várta a fiatal anya az elkövetkezőket. Egyszerre óriás termetű lándzsás kozák lépett a hálószobába. Fegyverét a szoba szögletébe állította és vigyorogva közeledett az ágyhoz. Érdeklődve hajolt a gyermek fölé. E percben a kozák előtt valami teljesen váratlan és érthetetlen dolog történt: déli tizenkét óra lévén, a takaró alatt megszólaltak az összes ütőórák és fantasztikus hangokon elütötték a delet. A templom tornyában is megcsendült a harangszó, mire a muszka kissé megtántorodott, lassan letérdelt, keresztet vetett, és imádkozni kezdett. Aztán tiszteletteljesen odalépett az ágyhoz, jelekkel értésére adta az anyának, hogy a csecsemőt meg akarja áldani. Felemelte a pólyás gyermeket, imákat és áldásokat mormogott, aztán szépen visszatette az ágyba és 32 kopeket helyezett a pólyájára.
A 32 kopek ma is megvan a Zichyek múzeumában. Aki annakidején kapta, gróf Zichy Géza, a jótékonyság ezüstjében és aranyában szétosztotta ezt a jelképes pénzt mindazok között, kik azóta a művészet országának lakói. Szívével és művészetével fizetett. És mindig csak adott, mert a leggazdagabb lelkek közül való volt.
A 32 kopektől a seregélyesi családi kriptáig Zichy Gézának gyönyörű, csaknem magasztos az életútja. Olyan csillogó és értékes pálya, melyről órákhosszat lehetne beszélni. De most csak a kimagaslóbb jellegzetességeket érintjük, hiszen minden tettét hű feljegyzések őrzik s szuggesztív erejű alakja ma, halála után annyi esztendővel is – csaknem a jelenvalóság érzetével hat.

*

Zongoraművész, zeneszerző és költő volt. A Széchenyi Istvánok, Wesselényi Miklósok és Eötvös Józsefek fajtájából való magyar. Olyan magasrendű kultúrtörténeti jelenség, kinek érdemeit nem felejti el nemzete.
Nemcsak rendkivüli művész, hanem rendkivüli ember is. Emberi értékeit a művészet reflexe növelte. De ha nem lett volna a világ egyik legnagyobb zongoraművésze, ha nem lett volna a magyar zeneművészet egyik legjelesebb komponistája, ha nem lett volna a Tudományos Akadémia, a Petőfi- és Kisfaludy-Társaság tagja, - csak egyszerűen Zichy Géza, - akkor is maradandó példaként lebegne előttünk minden emberi kiválósága.
Tizennégyéves korában elveszti jobbkarját. Vadászaton véletlenül puskagolyó roncsolta szét, le kellett vágni. És így, egy kézzel lett a világ elismert zongoraművésze, kitűnő céllövő, szenvedélyes vadász és kiváló lovas. Legyőzte a természetet. Egy kézzel és egy karral!
Hatvanöt évet élt. Élete az emberi akaraterő egyik legnagyszerűbb példázata, mely Carlyle „Hősök” című könyvébe kívánkozik. Mikor inasa kigúnyolva őt bénaságáért, morogva öltöztette fel, kikergette a szobából: „Bezártam az ajtót és felöltöztem egyedül. az ajtókilincs, a bútorok, lábaim, fogaim, mind segítségül szolgáltak. Ma már almát hámozok, magam vágom le a körmeimet, egyedül öltözködöm, lovagolok, négyesfogatot hajtok, söréttel jó vadász vagyok, sőt kissé zongorázni is megtanultam. Az ember egy kézzel is lehet független, csak tudni kell, hogyan. Ha a Mindenható hosszú életet ad nekem, szándékomban van megírni a félkezű ember könyvét.” Ilyeneket olvashatunk „A félkezű ember könyvé” -ben (1915). Mikor a háború első évében sebültek töltötték meg a kórházakat s a rokkant hősökön üres kabátújjakat lobgtatott a szél, - Zichy Géza gróf közreadta évekkel előbb beígért, hasznos és érdekes könyvét. De nem maradt az írott betűnél, hanem kórházakban, üdülőtelepeken, műhelyekben felkereste a félkezű katonákat, vígasztalta, tanította őket, megmutatta nekik, hogy az ember félkézzel is boldogúlhat. A kórházakban mindenütt meghagyta, hogy ha valakinek a karját le kell vágni s a szerencsétlen elkeseredésében vígasztalhatatlan, - bármilyen időben, éjjel is üzenjenek érte, azonnal felkeresi a beteget, hogy saját példájával enyhítse a kétségbeesést. Az áldott lelkű gróf a háború alatt állandóan a fővárosi, a vidéki és külföldi kórházakat járta, előadásokat tartott a sebesülteknek, zongorázott nekik, megható módon vígasztalta a félkarúakat. Rengeteg tapsot hallott Zichy Géza gróf zenei szereplései ragyogó során, de legértékesebbnek azoknak a félkarúaknak az elismerését tartotta, akik nem tudnak tapsolni. És legbüszkébb volt minden címe közt arra, hogy a katonák a „félkezűek professzorá” -nak nevezték őt. Bensőséges hit nélkül nincs emberi nagyság. Vallásosságára tündöklő szépségű példa, hogy mikor a golyó karját szétroncsolta s patakzott belőle a vér, eszméletének első villanásakor önkénytelenül keresztet vetett, amint szószerint írja: „keresztet vetettem balkezemmel, először életemben.”

*

„Nagy ember az, aki valamennyi képességében megnagyobbodott” – mondja Emerson. Ezzel az igazsággal tudjuk megérteni azt a rendkivüli, csaknem természetfeletti csodát, hogy Zichy Géza egy kézzel: a zongoraművészek kiválóságainak sorában tündöklött. Balkezének képessége annyira megnagyobbodott, hogy magyarázatokkal alig lehet megközelíteni érzékeltetését. Sokan élnek, akik élvezték előadását, hiszen a háború alatt még nyilvánosan játszott, legutóljára jótékonycélra (mint annyi ezerszer) – az Operaházban.

Zichy szuggesztív erejű ember volt. Megjelenése hódító. Látványosság volt a zongora mellett. Játéka hiánytalan, egységes, kerekded és bensőséges. Nem hittünk a szemünknek, hogy mindezt csak öt ujj műveli, pedig láttuk, hogy meleg kantilénákat, daloló legátókat és pergő futamokat, melyeket rendszerint a jobbkéz végez, egyetlen ujjal, jórészt balkezének nagyujjával kelti életre. Ritmusérzéke elsőrendű, dinamikája színes, frazírozása plasztikus volt. Sajátszerű pedálhasználatáról tanúlmányt kellene írni, aminthogy balkézre szerzett „Etude” -jeit nem kisebb ember, mint Liszt Ferenc bocsátotta útra, érezve, hogy azok újítói érdemét ki kell emelnie.
A rendkivül gazdag zongorairodalom minden művét – természetesen – nem játszhatta egyetlen kezével, de amit előadott, azt stílusosan interpretálta. Bach, Beethoven, Liszt, Mozart és Chopin költészetét szerette leginkább. És a magyarokét. Magyarabbúl zongorázott, mint akárki! Emlékezhetnek sokan arra a Rákóczi-indulóra, melyet az Operaházban tartott (1916 október 27-én) utolsó koncertjén megelevenített. Berlioz zenekara zengett a zongorában s Bihari János tüzes lelke szálldosott a levegőben.

*

Gróf Zichy Géza zeneszerzői helye a magyar zenetörténetben jóval magasabban áll, mint a köztudatban, mely sokszor igazságtalan s a magyar zenetudomány, mely még alig született meg, nem helyezte őt arra a polcra, mely érdemei szerint megilleti. Zichy művészete a verbunkos szellemű műzene útján jár. Romantikus, nemzeti jellegű ez, mely legközelebb áll a nyugati zenei formákhoz.
A zeneszerzés magyar pedagógiájának története két mester neve köré fonódik. Az egyik: Volkmann Róbert, a másik Koessler János. Egyik sem volt született magyar, de tudását és munkásságát mindkettő a magyar szellem szolgálatába állította. az utolsó öt-hat évtized minden jelentős magyar zeneköltője az ő iskolájukból került ki, úgyhogy az újabbkori magyarországi zenepedagógia történetét ilyen címmel lehetne megírni: „Volkmann Róbert és köre” és „Koessler János és köre”.
Zichy Géza grófnak Volkmann volt a tanára. Előzőleg Mayrberger Károly pozsonyi tanítóképezdei zenetanár és székesegyházi karnagynál tanúlt zenét s mikor a 21 éves ifjú Pestre került, be tudott férkőzni Volkmann szeretetébe. A zenei klasszicizmus kiváló tanára nemcsak tanítványáúl, de barátságába fogadta a lélekben is gazdag arisztokratát. Aztán következett halhatatlan mesterünk, Liszt Ferenc irányító kezének pedagógiai korszaka és benső barátsága, mely megszakítás nélküli nemes együvétartozás volt.
Ilyen oszlopokon állott az a zenei tehetség, mely Zichy géza lelkéből az Alár, Nemo, II. Rákóczi Ferenc és Rodostó című operát váltotta ki.
Első szerzeményei zongoradarabok, majd sok balkézre írt átirat következett s igen értékes, egy kézre szerzett zongoraetüd . Nagyobbszabású zongoraversenyt is írt (Esz-dur), mely egyedülvaló ezen a téren. Karművei közül nem egy elevenen él a magyar dalosok műsorán.
Zichy Géza gróf zeneköltői magaslatát mégis operái jelölik. A millenium évében (1986. április 11) állt elő első operájával, a magyar tárgyú Alár- ral, mely az akkor már jóhírű komponista nevének újabb fényt adott. Karlsruhéban és Berlinben is bemutatták. Ez volt időrendben a második magyar opera, mely külföldre is elkerült.
Az Alár bemutatója után három évre (1899 január 10.) a Roland mester című 3 felvonásos opera hozott Zichy számára újabb babért, mely dalmű itthon 19-szer került színre s a prágai és braunschweigi színpadon is szép sikert ért el.
Zichy harmadik színpadi műve a Gemma című 3 felvonásos drámai táncköltemény, melynek címszerepét a bemutatón (1904. febr. 20-án) az Operaházban Márkus emilia adta, emlékezetes sikerrel. A Gemmá- t Prágában is játszották s átdolgozva, mint balett, Bécsben, 1916-ban, nyolcszor került színre.
Zichy Géza gróf a magyar dalmű megteremtésén céltudatosan munkálkodott. Zenekoltői működésének ez a legnagyobb érdeme.
A Roland mester- en és a Gemmá- n kívül minden művét ennek a magasztos feladatnak a szolgálatába állította. Multakon borongó magyar szívéből és minden tudásával olyan alkotásokat akart adni nemzetének, melyekkel felemelje, előbbre vigye és elismertesse a külföld előtt is a magyar zeneművészetet. Ezért írta három hatalmas operára tagozódó Rákóczi-trilógiá- ját.
A trilógia második része az előjátékból és 3 felvonásból álló Némó című opera, mely 1905-ben (március 30-án került bemutatásra Operaházunkban s 27 előadást ért meg. Boroszlóban (1906 december 4-én) is sikert aratott és Rákóczi hamvainak hazaszállításakor (1906 október 29) Kassán díszítette a nagy fejedelem emlékezetének országos ünnepségét. (Azért kezdjük a sort a Nemo- val, mert időrendben ez készült el előbb s ez került színre a trilógiából.)
A Nemó opera rejtélyes magyar ifjúja csak látszólagos főszerep. Valójában itt is Rákóczi a hős s Nemó szomorú végzetével és lángoló rajongásával csak rávilágít a fejedelem varázsos egyéniségére és nagyszerű küldetésére. A Nemó- ban mind a szöveg, mind a zene megkapóan hatalmas emléket állított Zrinyi Ilonának, annak a rendkivüli asszonynak, ki a magyar szabadság védelmében olyan férjet inspirált, mint Thököly Imre és olyan fiút, mint Rákóczi Ferenc.
A trilógia első operájának címe: II. Rákóczi Ferenc . Három felvonásos, ízig-vérig magyar szellemű dalmű. Bemutatója 1909-ben (január 30) volt Budapesten. (Kilenc előadást ért meg.) Pozsonyban is játszották. A II. Rákóczi Ferenc opera a minden küzdésre elszánt ifjút és férfiút, a harcos energiáktól duzzadó hőst mutatja be.
A trilógia befejező része a Rodostó című 3 felvonásos opera, mely 1912-ben (március 20) került bemutatásra. Hat előadást ért meg. Boroszlóban is játszották. A bujdosó, a száműzött, a minden mártírumra kész Rákóczi nemes alakja és bűvölő szelleme jár-kel itt, a zeneköltő lelki ösvényein. az a hős, aki szentséges átszellemüléssel örökre nemzete emlékezetébe olvad. A lemenő nap melankóliája uralkodik a Rodostó- ban, melynek nagyszerű fináléjában a zeneköltő Rákóczi igéző alakján át kiengesztelő fényben és ragyogó magasságban látja nemzetét.
Zichy Géza rajongó faj- és hazaszeretetének zengó ódája a Rákóczi-trilógia , mely a háború második esztendejében (1916 május 16 II. Rákóczi Ferenc; május 18 Nemo és május 20 Rodostó ) a történet sorrendjében egységesen is színre került Operaházunkban. Akkor már kezdte érezni országunk a háború fájdalmait. Zichy operáinak felemelő magyar szépsége, zenei gyógyító írja jóleső enyhületet adott a gyötrődő lelkeknek.
Zichy Géza gróf színpadi műveinek értéke nem egységes, még egyes operáinak keretein belűl sem. Ragyogó, emelkedett oldalak naívabb sorokkal váltakoznak, de hat dalműve egészében a rajongó muzsikus lélek magyar akaratát tükrözi s mindenesetre fejlődöttebb példáját mutatja annak a magyar szellemű művészi zenélésnek, mint amilyen – néhány kivételtől eltekintve – a magyar operairodalom útján átlagosan termett. Dalművei könyvtárainkban pihennek s értékben mégis emelkednek is, mert minden tudomány s így a zenetudomány is: állandóan újraértékel és igaz magyar szellemű műveit nem hagyja elveszni.
Zichy Géza gróf vázlatos képe hiányos volna, ha két vonást kihagynánk belőle. Az egyik: az író, költő; a másik: a zenetársadalmi vezér .
Irodalmi széplélek volt. Jelentős író és nem jelentéktelen költő. Írt regényt, elbeszélést, költői beszélyt, drámát, útirajzot s nem utolsó érdemeként említjük összes színpadi művének szövegkönyvét és kisebb arányú költeményeit. Gyakorlott, lendületes, tiszta tolla sok elismerést és tiszteletet érdemel.
Mindezek mellett több mint fél évszázadon át alig volt a magyar zenei életnek olyan eseménye, melynek megindításában, kiépítésében és eredményeiben ne tevékenykedett volna. Buzdított, serkentett és irányított. Nézeteinek, szavának rendkivüli becsülete volt. Három évig (1891-1894) a m. kir. Operaház intendánsa s 43 évig a Nemzeti Zenede elnöke. Ez az immár csaknem száz éves magyar zeneiskola fennállásából fél évszázadot az ó áldozatkészségének és ernyedetlen munkálkodásának köszönhet. Százezreket muzsikált össze s annak minden fillérjét jótékonycélra adta és ezenfelül százezreket áldozott a sajátjából a magyar zeneművészet oltárán.”
127   Búbánat 2017-01-09 23:32:36
8 Órai Újság

Budapest, 1922. június 15.

„— Kacsóh Pongrác nagybeteg. Arról értesültünk, hogy tegnap éjjel Kacsóh Pongrác, a kiváló zeneszerző, a „János vitéz” komponistája, hazafelé tartva, az utcán összeesett. Munkatársunk ma érdeklődött a kitűnő muzsikus egészségi állapota iránt és azt a felvilágosítást kapta, hogy a tegnap este történt ájulást agyvérszegénység okozta, Kacsóh Pongrác a lakásán fekszik, állapota már tegnap óta is jelentékenyen javult és nem ad okot aggodalomra.”

8 Órai Újság

1923. március 11., vasárnap
Színházi Krónika

„Szomorú hírrel kell kezdenünk.
Kacsóh Pongrác, a János vitéz diadalmas szerzője, számtalan ízig-vérig magyar dal komponistája, régóta súlyos beteg. Állapota a legutóbbi napokban válságosra fordult és orvosai tegnap kijelentették, hogy életben maradásához már nincs semmi remény. Kacsóh Pongrác haldoklik, a bohém világ elveszíti dédelgetett Gráciját, aki minden — akkoriban magyar szerző számára elérhetetlen rekordszámba menő anyagi siker és minden karrier ellenére is mindvégig megmaradt annak a tiszta idealistának, aki kecskeméti számtantanár korában vetette papírra. Kukorica Jancsi, Iluska és Bagó hol édesbús, hol pajkos melódiáit.”

8 Órai Újság

1923. március 13., kedd

„Javult Kacsóh Pongrác állapota.
Legutóbbi számunkban hírt adtunk arról, hogy Kacsóh Pongrác, a János Vitéz illusztris komponistája, nagybeteg. A kiváló zeneszerző állapotában azóta némi örvendetes javulás állott be s bár a javulás nem nagyobb méretű, közvetlen katasztrófától nem kell tartani. Kacsóh Pongrác egészségügyi állapota iránt egyébként színházi és irodalmi körökben állandó érdeklődés nyilvánul meg.”

8 Órai Újság

1923. december 19., kedd

Egy rózsaszál. A vasárnap elhunyt kiváló magyar zeneszerzőt, Kacsóh Pongrácot holnap, szerdán délután három órakor temetik a Kerepesi temetőben. A főváros díszsírhelyet adományozott az elhunyt dalköltő részére. A temetésen a Király Színház művészei testületileg jelennek meg s a gyászbeszédet Beöthy László, az Unió vezérigazgatója mondja. A nyitott sírnál Fedák Sári és Nádor Jenő eléneklik az „Egy rózsaszál szebben beszél..." kezdetű örökszép Kacsóh-dalt a János vitézből, a színház zenekara pedig a „Mézeskalács" gyászindulóját játssza el. Bakonyi Károly, a „János vitéz" szövegírója arra kéri a közönséget, hogy mindenki, akinek valamikor gyönyörűséget szerzett Kacsóh Pongrác művészete, hozzon magával egy rózsaszálat. Csak egy rózsaszálat, egyetlenegyet, hogy rózsaerdő födje el majd a friss hantot, mely a nagy magyar dalköltő tetemét takarja.”


8 Órai Újság

1923. december 19., kedd

Színház

Emlékezés Kacsóh Pongrácra

Már régóta hiányzik közülünk rokonszenves, szellemes feje, ragyogó szeme, könnyedén hajlott, keskeny, magas alakja, mióta íróasztala mellől, kedves otthonából bevitték a nagy, szomorú, kórházba. És igazán hiányzik nem csak külsőleg, hanem a szíveknek, a lelkeknek is. Mint minden kiváló embernek, neki is sok ellensége, irigye volt, az igaz, de többen voltak, akik szerették. Szerették a barátai, a tanítványai, szerették a tanítók és tanítónők, akiknek hivatali főnöke volt. Kegyetlenül és jóságosan igazságos volt. De a hivatalban volt valami, amit soha senkinek sem bocsátott meg: a protekció. Az a tanító, vagy tanítónő, aki valamilyen magas pártfogással jött hozzá, előre biztos lehetett abban, hogy erélyes, vagy maróan szatirikus szidást kap és hogy ezután soha többé még csak nem is törődik vele Kacsóh Pongrác. De az elhagyottak, a szegények pártfogója ő maga volt. Sem a hiba, sem az érdem nem rejtőzhetett előle, mindkettőt meglátta és büntette vagy jutalmazta. S aki megérdemelte, ahhoz nagyon, nagyon jó tudott lenni. Tanítványaival legtöbbször az idősebb pajtás közvetlen, meleg hangján beszélt, s éppen mert nem követelte, hogy tekintélyt lássanak benne, nem csak rajongó szeretettel, de spontán tisztelettel vették körül.
Előadása mindég szellemes, érdekes, színes és közvetlen volt, akár matematika, akár zene volt a tárgya. De mégis a zenét szerette jobban. Elborult elméjében két napfényes pont maradt: a muzsika és a fia. Jánoska. Betegségének ideje alatt gondolatai hol összefüggően, hol logikátlanul, de mindig ezekkel a témákkal foglalkoztak főképpen a „János vitéz“-zel s még elő nem adott vígoperájával, a Dorottyá-val. S a kicsi fiával... Megható az a végtelen, mindent odaadó, mindent feláldozó nagy érzés, amivel a kis fiát szerette, akit betegsége egész ideje alatt nem láthatott. Minden kicsi gyereket, akit a kórház udvarán játszott, vagy akit szobájába bevittek, Jánoskának gondolt és sírva halmozta el az édes apai csókok forró özönével.
Most, hogy lelke megszabadult az anyagtól, immár ott lehet kedves Jánoskája mellett, óvhatja, védheti nagy, nagy szeretetével. És magyar muzsikus szelleme köztünk marad az ő halhatatlan melódiáiban.

/Ottlik Pálma/
126   Ardelao 2017-01-02 00:16:56

Goldmark Károly emlékére.

1830.május 18-án született Keszthelyen és 1915.január 2-án hunyt el Bécsben, éppen 102 évvel ezelőtt, ezen a napon.


Várnai Péter: >Goldmark Károly élete képekben< című kis-könyvében írja, hogy „Goldmark életét szinte dátumszerűen lehet két részre osztani. Küzdelmekkel, nélkülözéssel, nyomorral, de szívós és kitartó tanulással, önképzéssel telt el a zeneköltő életének első negyvenöt éve. 1875. március 10-én zajlott le a „Sába királynője” bécsi bemutatója, - ettől kezdve megszűnt úgyszólván minden gond, minden nélkülözés és akadály Goldmark pályáján: az öregedő mester a dicsőség egyre magasabb fokára hágva él tisztelői, ünneplő közönsége körében, a hátralévő negyven év elismerést elismerésre halmoz. Amíg a keszthelyi kántor fia a bécsi Operaház tapsviharáig eljut: életútja a regényíró tollára kívánkozik. A továbbiakban nincs már semmi regényesség, annál több azonban a zenetörténet, a kor zenéjének vizsgálata szempontjából érdekes mű.”. . . . . . . . . . .

Innen már Falk Géza: „A Magyar Muzsika Mesterei” című könyvéből folytatom Goldmark Károly történetét.

„Goldmark művészete nem vállalt részt a magyar zene fejlődésében. Közel évszázados életében és félévszázados zeneszerzői tevékenységében a Nyugat értékeit ápolta és fejlesztette tovább. Goldmark azért kerül a magyar zeneszerzők fényes márványlapjára, mert érzésben, gondolkodásban és hazaszeretetben hű magyar volt. . . . . . . .

Goldmark emberi értékei: józanság, türelem, békeszeretet, engedelmesség, szívós kitartás a sorssal szemben, hiányainak tárgyilagos pótlása, sokoldalú önnevelése és hálás emberszeretete.
Művészetének alappillérei: Wagner, Verdi és részben Mendelssohn, Meyerbeer. Az általános nyugati zenestílus és a > nagyopera < már-már egyénietlen hangját a keleti melódiakinccsel, az érzéki és erősen színes héber zenével és kialakult önálló stílusának érzékeny, lágy, néha meg vastagon dekoráló hangszín-értékeivel bővítette ki. Főműveiben ezek a zenei elemek uralkodnak, ezekből formálja ívelő melódiáit, színes és hangzatos harmóniáit, egyéni jellegű zenekari hatásait. Művészetének magyar, vagy magyaros elemei, teljes gondolatvilágának oly kis töredékét teszik, hogy azokat külön kimutatni alig lehet.

Annál gyökeresebb és öregkorában állandóan erősödő a magyarság iránt érzett szeretete és ragaszkodása. Ezt nemcsak levelei, látogatásai, kijelentései, hűségnyilatkozatai és muzsikájának itt-ott megcsillanó magyaros színezete igazolják, hanem a magyar irodalom iránt való érdeklődése, magyar opera-librettó utáni vágyakozása és ez irányú erőfeszítései is.

Százszorosan igazolt magyar-érzése, szülőföldje és általában a magyarság iránti őszinte és beigazolt vágyakozása arra jogosít fel bennünket, hogy Goldmark művészetére büszkék legyünk.
Goldmarkot hittel és meggyőződéssel a magunkénak valljuk.”



Forrás: Várnai Péter: „Goldmark Károly élete képekben”
Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1957.

Falk Géza: „A magyar muzsika mesterei”
Dante Könyvkiadó, Budapest, 1937.
125   Ardelao 2016-12-17 17:47:24

Érdekes könyv birtokába jutottam. Írója Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkij (1875-1933), a legendáshírű népbiztos a szovjet-orosz irodalom-, művészet- és zenekritika egyik legelső, jeles művelője volt. Írásai bepillantást nyújtanak századunk tízes-húszas éveinek a forrongó-formálódó szovjet-orosz kulturális életbe, s amelyek mondanivalója – ha az írások egyes fordulatain megérződik is az idő múlása – napjainkban is aktuális.

A válogatás „В мире муэыки. Статъи и речи 2-ое изд. (Coʙетcкий композитор, Москʙа, 1971.)” kiadvány alapján készült.

A könyv címe: A.V.Lunacsarszkij „A zene világában” Moszkva, 1971.
Fordította: Aczél Ferenc és Katona Erzsébet, Gondolat Kiadó Bp.1975.

Lunacsarszkij zenei írásai révén megismerhetjük, milyen volt a szovjet állam kapcsolata a zenével, mit tettek az új közönség megteremtése érdekében, milyen zenei események foglalkoztatták a közvéleményt, hogyan értékelték különböző zenei megnyilvánulásokat, irányzatokat, egyszerűbben fogalmazva: milyen volt akkor a zenei élet a Szovjetunióban.

Elsőnek egy érdekes beszámolót választottam: címe „Moszkvai színházi esték.”

[…] „Rendkívüli kellemes élményt jelentett számomra az-az előadás, amellyel a Szovjet Színház operastúdiója megnyitotta kapuját, a neves rendező, Fjodor Komisszarzsevszkij* vezetésével. Bemutatták Rimszkij-Korszakov >Mozart és Salieri< című operáját, és Gluck >Les amours Champȇtres< (Falusi szerelmek) című pásztorjátékát. Ami új volt a két darabban, az rendkívül jól sikerült: a Mozart és Salieri valamiféle metafizikus sötétség hátteréből bontakozott ki, hatalmas sötétség az egyetemes éjszakában, belőle tűnik elő éles, tragikus foltként a színpad egy-egy eleme: a vörös kandalló, a fehér asztal, a szereplők arca – a csipkés gallérból kinövő sápadt arcok – a csipkés kézelőből előbúvó kezek. Érdekes a rendezés, igazán kiváló eredményt is el lehetett volna érni vele. Az eredeti anyag, vagyis az a rész, amely Puskintól, illetve Mozarttól (a Rekviem néhány üteme) származik, lenyűgözően tragikus volt. Ugyanez azonban nem mondható el Rimszkij-Korszakov zenéjéről. Tisztelem a zeneszerzőt, jó néhány alkotását nagyra becsülöm, Mozart és Salierijét azonban zeneileg középszerűnek tartom, és úgy vélem, hogy Puskin drámájából hiábavaló dolog recitativo-operát csinálni; megáll az a maga lábán drámaként, legfeljebb kisebb kísérőzenével. Ehhez azonban új zenét kellett volna íratni, mélyebbet és Mozart szelleméhez közelebb állót. Vagy nagyobb mértékben kellett volna meríteni magából Mozartból.

Gluck pásztorjátékát gyermekesen naiv története sem tette tönkre, muzsikája pedig egyenesen elbűvölő volt. Mindnyájan tudjuk, hogy a maga nemében klasszikus francia nagyoperettet üldözni nevetséges dolog; megértjük, hogy Offenbachot ugyanúgy kedvelheti a proletáriátus, mint például a klasszikus balettet. És az isten szerelmére, ne is zavarjon ez senkit. Hiszen ez egyáltalán nem azt bizonyítja, hogy a proletárnak nincs ízlése, sokkal inkább saját tévelygéseinkre vet fényt. A proletár a tudatos mesterek művészetét keresi. S a játékos, a könnyed, a tragikus és bármi egyéb mesterműveket éppen a régi színház fennmaradt hagyatékában találja meg, azokban, amelyeket a burzsoázia majdnem véglegesen neuraszténiába sodort, de véglegesen tönkretenni nem tudott – éppen ezek elégíthetik ki a proletár egészséges igényeit, bennük találja meg azt a közeget, amelyből tanulhat, és amelyre a későbbiekben építhet.

De visszatérve Gluckhoz, el akarom mondani, hogy miközben játékos, kedves, szellemes, tündöklő muzsikáját hallgattam, megértettem, milyen források táplálják az offenbachi nagyoperettet. És megértettem, hogy Gluck zenéjéhez mérve Offenbach muzsikája valóban meglehetősen felszínes. Ebből következik, hogy amikor majd mi is hozzákezdünk népi daljátékaink, szocialista szatíráink, operettjeink megalkotásához, a forrásokat nekünk sem a múlt század középi, úgynevezett párizsi klasszikus operettnél kell keresnünk, hanem abban a korban, amely közelebb van a nagy francia forradalom időszakához. Egyébként is úgy vélem, hogy a nagy francia forradalom százada és a XIX. század első évtizede mind számunkra, mind színházművészetünk számára végtelen sok tanulsággal szolgálhat. Ezért beszélek éppen Franciaországról. Ehhez a témához még vissza is kell térni.”

(1919)

*Komisszarzsevszkij, Fjodor Fjodorovics (1882-1954) színházi rendező.

*
124   Ardelao • előzmény117 2016-12-13 02:16:09

Zenei Szemle, 1917. Első évfolyam, 5. szám, 155.-157.oldal

Richter János
Bayreuthi Emlékezés

Írta: Ifj. Sommsich Andor

„Richter János elhunytával annak a nagy generációnak utolsó tagja költözött el, melyet Wagner nagy céljai elérésére nevelt. Vele sírba szállt az utolsó klasszikus karmesterek egyike, kidőlt Bayreuth leghatalmasabb oszlopa. Richter neve Wagner nevével a legszorosabb kapcsolatban van, s szinte kiegészítik egymást. Ha a zene világában Wagnert törvényhozó hatalom gyanánt tekintjük, akkor Richterre úgy tekinthetünk, mint a végrehajtó hatalom fejére. ….”
123   macskás 2016-12-10 17:10:30
123
122   Búbánat • előzmény120 2016-12-10 11:56:57
A Dankó Rádió mai operettműsorában Nagy Ibolya emlékezett a Leányvásár és a Sybill komponistájára, Jacobi Viktorra. Az ismertetett pályaív és életrajzi adatokhoz hozzáfűzte, halálának körülményei máig nem bizonyosak: vannak utalások az öngyilkosságára, de arra is, hogy leukémiában halt volna meg New Yorkban, 1921. december 12-én, mindössze 38 éves korában.
121   Ardelao • előzmény120 2016-12-10 09:24:21

Mind a magyar, mind az idegennyelvű Wikipédiában szereplő adatok szerint Jacobi Viktor halálának dátuma 1921. december 10. Meg kell jegyeznem, hogy ez a dátum 1921. december 12. is lehet, u.i. Németh Amadé „A magyar operett története” c. és Dr. Winkler Gábor „Operett Szubjektív kalauz egy varázslatos világban” c. könyvében is ez utóbbi szerepel.
120   Ardelao 2016-12-10 04:24:58

95 évvel ezelőtt, december 10-én hunyt el Jacobi Viktor zeneszerző.

Színházi Élet – 1921., 51. sz. (XII. 18.-24.)


„JACOBI VIKTOR
Irta: Szirmai Albert


Mint egy dermesztő jajkiáltás, ugy ért ma engem a hír, hogy Jacobi Viktor Newyorkban meghalt. Jacobi, a mi drága, a mi kedves, finom, jó Vikink nincs többé! Hát lehetséges ez? Lehetséges, hogy a sors elrabolta tőlünk ezt a zseniális művész-embert? Hiszen ez a világ, már nem a mi világunk, ha Viki hiányzik belőle!
A kegyetlen távirat, mely a borzalmas hírt hozta, azt mondja, hogy a mi drága barátunk december tizedikén délután hunyt el. A fájdalom némává tesz és könnyes szemmel, vonagló szivvel keresem a szavakat, hogy elmondjam, ki volt nekünk Jacobi Viki.
Soha még művész-ember egyénisége és alkotása nem volt egységesebb az övénél. A közönség csak az ő csipkefinom, bűbájos, felejthetetlenül gyönyörű melódiáit ismerte. Mi, az ő barátai, mi imádtuk az ő finom, szubtilis lényét is. Az ő zenéje szellemes és oly ragyogóan csiszolt volt, mint a gyémántkő. És ilyen volt az ő egész egyénisége is. Jacobi a legodaadóbb, a leghűbb, a legmeghittebb barátja volt barátainak. A háború előtti Pest szinházi világában Jacobi valami egész különös jelenség volt. Jacobi jelentette a derűt, a kedvességet, a finomságot. Beszédében valami egészen szokatlan elegáncia és grácia volt és azok, akik az ő leveleinek csiszolt stílusát ismerik, tudják, hogy ha nem lett volna olyan nagyszerű komponista, irónak is a legfinomabbak egyike lett volna.
Jacobi Pesten született, ama kitűnő lipótvárosi családok egyikéből, ahol már gyermekkorában a legfinomultabb nyugati kulturát szivhatta magába. A Keleti Akadémiát otthagyta és a Zeneakadémián Koessler növendéke lett. (Itt találtunk egymásra, Jacobi, Kálmán Imre és én, és itt pecsételődött meg a mi hármunk barátsága!) Még növendék korában, alig mult 20 éves, irta Jacobi első szinpadi müvét, a „Rátartós királykisasszony"-t a régi Népszínház részére. Már itt csalhatatlanul megnyilvánult istenáldotta tehetsége. Gyors egymásutánban irta a .Tengerszem tündéré"-t, (Magyar Szinház), a „Tüskerózsá"-t (Király Szinház), a .Legvitézebb húszár"-t (Magyar Szinház), a bűbájos „Jánoská”-t, mig végül 1911-ben, huszonnyolc éves korában a „Leányvásár" drágánál drágább melódiájával elérte a legnagyobb, a senki által el nem vitatható sikert. A „Leányvásár" megnyitotta számára a külföldet. Jacobi megélhette azt az örömet, hogy a „Marriage Market" —ez a „Leányvásár" angol neve — közel 500-szor ment London legelső szinházában, a Daly's-ben. Dicsőséggel megrakodva jött haza és megírta a „Szibil'-t.
A haboru Amerikába vetette ki Jacobit. 1915-ben került szinre Newyorkban „Szibil" és Jacobi egy csapásra Newyork legelső művészei sorába került. Azóta csakis Newyorknak komponált.
Jacobi nagy müvész volt és nagy dicsősége Magyarországnak. Vérbeli muzsikus volt, zene-költő, valóban a legfinomabb poéta, akinek susogó, lágy, melódiái álomba ringatták a hallgatót. Nagy müvész volt és a legjobb emberek egyike.”

A fenti cikket a Színházi Életből az eredeti helyesírással idéztem.
119   Búbánat • előzmény118 2016-12-05 10:30:19
Ma este a Bartók Rádió élőben kapcsolja a Győri Richter János Hangversenytermet, honnan a Győri Filharmóniai Zenekar ad koncertet Richter János halálának centenáriumán.
Vezényel: Berkes Kálmán

118   Ardelao • előzmény117 2016-12-05 03:27:21

Richter Jánossal kapcsolatban hadd idézzek fel még egy történetet, amely egyúttal egy másik hírességnek is emléket állít:

Hans Richter és Anton Bruckner

„….. Az életrajzírók Brucknert általában igen egyszerű emberként jellemzik, és számos anekdota kering arról, milyen kitartóan törekedett arra, hogy választott mesterségét űzhesse, és hogy milyen alázattal fogadta a hírnevet, amelyben útja során történetesen része volt. Egyszer, Negyedik szimfóniájának a próbája után a jó szándékú Bruckner borravalót adott Hans Richternek, a karmesternek: „Amikor véget ért a szimfónia” – mesélte Richter -, „Bruckner odajött hozzám, az arca sugárzott a lelkesedéstől és az örömtől. Éreztem, amint a kezembe nyom egy pénzérmét. „Fogja” – mondta -, „és igyon egy pohár sört az egészségemre!” Richter természetesen elfogadta a pénzt, egy Mária Terézia tallért, és azután azt élete végéig az óraláncán hordta. …..”
117   Ardelao 2016-12-05 03:26:16

A 100 évvel ezelőtt elhunyt Richter János/Hans Richter (1843.04.04. Győr – 1916.12.05. Bayreuth), magyar-osztrák karmesterre emlékezve:

Zenei Szemle, 1923. VIII. évfolyam, 1. szám, 3.-6. oldal

Idézet, eredeti helyesírással:

Intimitások Richter Jánosról
A mester idei kilencvenedik születési évfordulója alkalmából
Richter tevékenységének két gyújtópontja van: Bayreuth és London.
Angliával 1877-ben ismerkedett meg először, midőn az angolok felszólították Wagner Rikárdot, hogy saját művei előadásával rendezzen Londonban néhány hangversenyt. A próbákat már Wagner megérkezése előtt megkezdték, azonban azok oly kritikán aluliak voltak, hogy szinte botrányosan folytak le. Ezért Wienbe sürgönyöztek Richternek, aki ott karmester volt, de a válasz igy hangzott: lehetetlen. Mindent megmozgattak, míg végre Ferenc József is jóváhagyta a szükségelt szabadságot. Richter Londonba érkezett, a maga egész szélességében hihetetlen nyugalommal odaállt a hevenyészett zenekar elé, leütötte a vezénylőpálcát és a tetralógiából – vezérkönyv nélkül – elkezdett egy hosszú jelenetet dirigálni. Ennek elmaradhatatlan következménye az volt, hogy a zenészek azonnal határtalan bizalmat éreztek vele szemben. Erre hozzáfogtak a komoly munkához és rövid idő alatt rendet teremtettek. Csupán a fúvósok produkciója volt és maradt hasznavehetetlen. A dolog azzal végződött, hogy Richter (aki szárnykürtös volt) a „Mesterdalnokok” harmadik felvonása előjátékának kürtszólóját fújta.

Midőn Wagner Rikárd végre megérkezett, majdnem bekövetkezett az, hogy a mester a Richter által idáig elért kedvező eredményt megint ledöntse. Wagner tudvalevőleg meglehetősen középszerű dirigens volt, amikor saját műveiről volt szó. Megtörténhetett az, hogy saját zenéjétől és annak varázshatásától annyira el volt ragadtatva, hogy valóságos extázisba esett, és megfeledkezett róla, hogy az ütemet megadja. Richter találékonysága azonban ezen is tudott segíteni. A karnagyi emelvény mellett magától érthetőleg Wagner állott, a vezénylőpálcával a kezében – de az emelvény mellett, háttal a közönségnek fordulva, azonban ugy, hogy a közönség őt ne lássa, ott ült Richter és a zenészeknek megadta a szükséges jeleket és bevágásokat.

1882-től fogva Richter évenkint a heti koncertek egész sorozatát vezényelte, az 1882 és 1883 évi londoni évad alatt előadta a trilógiát és egyéb műveket. 1885-ben nyert először meghívást, hogy a Birminghamban rendezett zeneünnepélyen dirigáljon, mimellett egyidejűleg kinevezték az oxfordi egyetem tiszteletbeli doktorává. Hogy Richter mit tett Angliáért, azt alig lehet kifejezni. Beethovent senki sem tudta dirigálni úgy, mint ő. Ki adta elő Wagnert Angliában először korrektül és helyesen? Ki tette a majdnem lehetetlent az angol zeneszerzőkért és ki adta elő először a műveiket? ki fedezte fel Edvárd Elgart és ki tette ismertté a nevét? Kinek köszönhetik az angol zenekarok a mostani magas rangjukat? Ki adta elő Angliában először a trilógiát, nemcsak németül, hanem angolul is? Kinek köszönheti Anglia az ő nagy zenei fejlődését? Sokan csodálkozni fognak ez állításon, pedig helytálló. Aki tudja, hogy Anglia zenei téren most mit produkál, igazat fog adni. Ki küzdött le a legnagyobb kitartással minden nehézséget, a legnagyobb akadályok, a világszerte ismert angol konzervatizmus ellenére, ugy hogy Anglia most büszkeséggel mutathat reá zenei fejlődésére? A válasz csak egyetlenegy nevet tartalmaz: Richter János.

Nem csoda tehát, hogy Wagner Rikárd már 1876-ban ezt irta róla: „Az a dirigens, aki a leglehetetlenebb feladatokat véghezviszi, az én kipróbált, mindenekre rátermett Richter Jánosom.” Richter tulszárnyalhatatlan tanítómester volt a zenekar számára. Hányszor mondogatta oda egy-egy fúvósnak: „A próba után beszélünk egymással!” Akkor aztán megkezdődött a hadd-el hadd. Richter a kezébe vette a hangszert – neki egészen mindegy volt, vajjon az kürt, trombita vagy klarinét volt-e – és a bűnösnek maga előfújta a nem sikerült passzázst – de helyesen. És így a zenésznek a kritikus részletet addig kellett gyakorolnia, míg jól el tudta játszani. A dobosnak gyakran kellett a próba után „utánülnie”, az eredmény azonban még sem volt kielégítő. A dobos egy ízben próba közben azt állította, hogy Elgar egy olyan részletet írt, amelynek kivitele lehetetlenség. Richter csak ennyit válaszolt: „Ejnye, ejnye, na majd meglátjuk!” és azzal nyugodtan odament a doboshoz, kivette a kezéből a dobverőt és abszolut biztonsággal az egész passzázst hibátlanul lejátszotta, közvetlenül az ámuló-bámuló „janicsár” orra előtt. Az egész zenekar tombolt örömében és vadul tapsolt.

Ily módon Richter kivivta magának emberei határtalan bizalmát. Minden kivánhatott tőlük és ok soha nem hagyták cserben. Pedig Richter nagyon szigoru ember volt, de egyuttal szigoruan igazsgágos is. A hangverseny után előszeretettel odaáállot a zenekari kijárathoz. Mikor a zenészek ezt észrevették, suttogva így szóltak egymásnak: „Most kezdődik, legyünk résen!” Richter sorjában rátámadt a bűnösökre: „Mélyen tisztelt barátom! F, nem pedig G!” – „Ah, fagottista ur! Milyen zagyvalékot fúj ön a scherzo elején!” Azonban a fagottista elkészült a támadásra, előkereste a szólamát és megmutatta: „Én azt fújom, ami itt áll és amit mindig fújtam!” – „Nos igen, akkor mindig rosszul fújt, kedves barátom! Ön mindenestre el tudja fújni a hangjegyeket, de nem tudja azokat elolvasni. Ezek tenorkották, nem pedig basszuskották.” A fagottista szó nélkűl eltávozott.

Richter elsőrangú, szellemtől és humortól sziporkázó társalgó volt. Azonban soha sem beszélt el olyasmit, amit hölgyek jelenlétében is el nem lehetett volna mondani. A kétértelműségtől, a durvaságtól irtózott. Emlékezőtehetsége szédületes volt. Mindent kívülről játszott és dirigált, Händeltől a legfiatalabb zeneszerzőkig. Mikor egyszer valaki kétségbe vonta csodálatos emlékezőtehetségét, fogadást ajánlott fel, hogy egy lap kottapapiroson kívülről azonnal leírja a Bolygó hollandi nyitánya zenekari vezérkönyvének egész első oldalát. A fogadást persze megnyerte.

A mindennapi dolgokhoz tartozott nála, hogy Beethoven és Wagner próbáin kívülről dirigált és amellett gyakran így kiáltott a zenekarba: „Harmadik kürt – des, nem pedig es, stb.” – Később megalapította a „Londoni Symphony Orchester” –zenekart. Hogy a kitűnő zenészek itt mennyire becsülték Richtert, azt már az is bizonyítja, hogy mindannyiszor, ha Richter a pódiumon megjelent közöttük, akár a próbánál, akár a hangverseny előtt, mindannyian némán felkeltek helyeikről. Méltóbban még egy uralkodót sem lehetett volna megtisztelni. De a zenekar tudta, hogy mivel tartozik Richternek. 1903-ban átvette a „Coventgarden-Oper” igazgatását, ahol sok esztendő elmúltával előadta a „trilógiát”. Szinte lehetetlen annak ecsetelése, mennyi lelkiismeretességgel és fölénnyel tanított be mindent. Az előadás aztán bayreuthi szinvonalon állott. 1908-ban megvalósult Richter leghőbb vágya: a „trilógia” előadása angol nyelven. Ez is fényes sikerrel végződött, mert Richter szívós erélye és nagy tudása leküzdött minden akadályt. Anglia azért is hálával tartozik Richternek, hogy olyan „modelleket” teremtett, amelyek szemelőttartása mellett a jövőben klasszikus előadásokat lehet majd rendezni. Ez okból lehet most az angol közönséget oly nehezen kielégíteni. Föltétlenül megkívánja a legjobbat, és akaratát keresztül is viszi. Richter egy angol művész-zenekart keltett életre.

Mikor Thomas Beecham1910-ben először akarta adni „Elektrát”, a két utolsó előadásra Strauss Rikárdot szerződtették. Mikor ez meghallotta a zenekar játékát – a zenészek nagy mulatságára – legalább hat próbát követelt! Azonban már az első próba után nyugodtan letette a vezénylőpálcát, szivélyesen megköszönte a zenészek fáradozását és így szólt: ”Nos, jobban ezt egyáltalán nem lehet játszani!” A többi öt próbáról többé nem esett szó.

Kizárólag Richter János érdeme, hogy az angol zenekarok a legbonyolultabb műveket a legrövidebb idő alatt elő tudják adni és ezáltal képesek arra, hogy a közönségnek a leujabb zeneirodalmat közvetitsék. 1910-től 1914-ig az angol publikumnak alkalma nyilt arra, hogy Strauss Rikárd, Stravinsky, Schönberg minden operáját, a legjobb orosz operákat és balleteket, sőt (túlzás nélkül) minden értékes modern művet megismerhessen.

Richter a zenekari muzsikusokat valósággal igavonó lovakká trénirozta, akik szinte falták a hangjegyeket. A világ összes dirigensei, akik megfordultak Londonban (Mottl, Levy, Weingartner, Wagner Szigfrid, Colonne, Steinbach, Safonoff, stb.) egyhangúlag elismerték ezt. Mikor Fried Oszkár néhány esztendővel ezelőtt Berlinben hallotta a Beecham-zenekart, amely az orosz előadásokon közreműködött, egy próbánál hirtelen felugrott a helyéről, hogy megállapítsa, vajjon miként keletkezett az a gyönyörűszép hanghatás, amelyet imént hallott. Sajátságos jelenség, hogy Richter, aki 30 esztendeig élt Angliában, az angol nyelvvel mindvégig hadilábon állott. Egy alkalommal a regentstreeten levő londoni German Clubtól meghivást nyert. El is ment oda, de meglepetésére a német klubban mindenki angolul beszélt. „Azt hittem, német klubban vagyok”, jegyezte meg Richter, „ha nem tudtok németül, akkor alászolgája” Szólt és eltávozott. Angol nyelvismereteinek hiányosságai mulatságos epizódokra adtak alkalmat. Egy napon Richter Manchesterbe utazott a feleségével. Amig neki Londonba vissza kellett térnie, felesége Manchesterben maradt. Neki, tehát, a maga részére menettérti jegyre volt szüksége, azonban nem tudta, hogy a tértijegynek angolul mi a neve. Odament tehát a jegypénztár ablakához és így szólt a hivatalnokhoz: „Give me a ticket. I come back, give me a ticket for me wite, she do’t come back”. (Adjál nekem egy jegyet, én visszajövök, adjál nekem egy jegyet a feleségem részére, ő nem jön vissza!) Igy írja körül Richter a „return ticket” szót. A hírneves dirigens nagyon kellemetlen tudott lenni, ha asztaltársaságának valamelyik tagja modern muzsikusról vagy könnyű zenéről dícsérőleg nyilatkozott. Ezt egyszerűen nem tűrte. És ha egyik néha mégis elkövetett ilyen „lapszuszt”, akkor bizonyos lehetett benne, hogy Richter heteken át a szemére vetette és neheztelt érte.

Természetesen minden énekes, akit külföldről hívtak Londonba, nagy súlyt helyzett arra, hogy megnyerje a mester tetszését, mert akkor kilátása lehetett arra, hogy a bayreuthi Festspieleken vendégszerepel. Bármily gondos volt is a választás, amit a londoni operánál vendégszereplő művészek szerződésénél megejtettek, itt-ott mégis előfordult, hogy egy-egy kisebb szerep betöltésénél rossz fogást csináltak. Ha azután egy ilyen énekes az előadáson rosszul és hamisan énekelt, Richter azt szokta mondani a barátainak: „Hallottátok ezt a susztert?!” De ha később felment a színpadra, és az énekes, aki olyan csúfosan „paccolt”, szívszorongva leste a mester kritikáját, ez körülbelül ezeket szokta mondani: „Nagyszerűen énekelt. Kinél tanult tulajdonképpen? … Hol volt szerződtetve mostanáig? …” Az ilyként megszólított, aki nem érezte ki az iróniát, persze uszott a boldogságban. Annál nagyobb volt azonban a csodálkozása, mikor aztán az egész szezón alatt „sétálhatott” és mikor neki többé egyetlen szerepet sem osztottak ki.

Anglia ne állítson szobrot Richternek, ezt ő mérhetetlen erélyével, munkaerejével és ritka, univerzális zenei tehetségével önmaga állította magának. Richter hagyatékát Thomas Beecham örökölte és benne Angliának most oly magas zenei kulturája jó és biztos kezekben van. Azonban Beecham maga mondta: Mindazt, amit elértem, mindazt amit tudok, Richter Jánosnak köszönhetem.” Richter János a szó legnemesebb értelmében az univerzális zeneművészet legtündöklőbb jelensége volt. Neve úgy Németországban, mint Angliában sokáig fog élni, erősen egybeforrva Wagner Rikárd emlékezetével és az újkor egész nyilvános zeneéletével.”
116   Búbánat 2016-12-02 22:04:25
Mascagni 1935. évi magyarországi látogatásáról…

„Magyar Tükör” – Alkalmazkodni kell!

/8 Órai Újság, 1935. augusztus 8./

Pietro Mascagni, a szegedi ünnepi játékok illusztris vendég dirigense, tegnap este a trieszti gyorssal Budapestre érkezett. A pályaudvaron Colonna herceg olasz követ fogadta. […] Mascagni és felesége a Dunapalotába érve pár percre visszavonultak szobájukba, majd lejöttek vacsorázni. Egyszerű, szürke úti ruha volt a mesteren.
A teraszon Bura Sándor javában muzsikált, amikor Mascagni megjelent a feleségével. A prímás kezében megakadt a vonó. Megismerte a zene fejedelmét. Mély meghajlással üdvözölte. Mascagni egyenesen a prímás felé tartott. Kezét nyújtotta és ezt mondotta:
- Kérem, ne jusson eszébe, hogy most az én tiszteletemre a Parasztbecsületből vagy valami más szerzeményemből játsszék. Muzsikáljon csak zavartalanul magyar nótákat. Nekem is ezzel okoz a legnagyobb gyönyörűséget.

A maitre d’hotel egy nagy asztal mellé kalauzolta Mascagnit és feleségét. Néhány olasz újságíróval együtt mi is helyet foglaltunk a mester asztalánál. […] A pincér hozta a bouillont s melléje csak hamar egy pohár habzó sör került. Bura Sándor nagy ambícióval játszotta a szebbnél szebb magyar nótákat.
A mester fél füllel a cigánymuzsikára figyelve mondotta:
- Most tizenötödször jöttem Budapestre. Mindig boldogan jövök ebbe a friss, fiatalos, lendületesen fejlődő városba. Azt hiszem, két éve már hogy utoljára jártam itt. Emlékszem, hogy akkor olyan felhőszakadás zúdult a városra, hogy minden úszott a vízben.
[…] Szürcsölni kezdte a bouillont s mikor letette a csészét, így szólt:
- Figyeljék csak meg, hogy milyen bravúrral játssza a cigány ezt a kádenciát. Mennyi átérzés! Ez az igazi népzene!

Bura Sándor éppen abbahagyta és a mester magasra emelve kezét, tüntetően tapsolt.
- Szerintem minden igazi zene a népzenéből meríti ihletét. Mindig rajongója voltam a népmuzsikának. Ha jól megfigyelik, észrevehetik, hogy Santuzza dala, amelyet Alfiohoz énekel, határozottan magyaros.

Megérkezik a vacsora második fogása: des oeux brouillés, magyarul rántotta. A mester csak néha-néha nyúl az ételhez, belemelegedett a témába. Kék szeme fiatalosan ragyog és meglepő lendülettel, szenvedélyes akcentusokkal beszél. Közbevetünk egy kérdést:
- Mi lesz Szegeden?
- Ha én azt tudnám. Eddig hiába kérdezősködtem, nem világosítottak fel. Talán most, ha lemegyek Szegedre, elárulják a titkot.
Visszatérünk az előbbi témára.

A cigánymuzsika szárnyalása közben magyarázza:
- Az úgynevezett modern zene értéke egyenlő a semmivel. Azok a szerencsétlen emberek, akik a modern muzsikát gyártják, szinte szégyellik magukat, ha véletlenül egy kis melódia csúszott be a kompozíciójukba.

[…] Az asztalnál ült a mester Schubert nevű impresszáriója is, akinek most pörköltet hozott a pincér. Mascagni megjegyezte:
- A gulyásnak, pörköltnek, paprikásnak, s a többi magyaros ételnek már leáldozott, mert nincs bennük erős paprika. Emlékszem, valamikor még fél óra múlva is égett tőlük az ember szája.

Biztatására Schubert úr hegyes zöldpaprikát kért. Hoztak is, de hiába, ez is csak édes paprika volt.

Mascagniné csendesen, szótlanul ült az asztalfőn. Csak egyszer szólalt meg. Akkor, amikor ura arról beszélt, hogy alkalmazkodni kell. Ezt már nem tudta szó nélkül hallgatni. Gúnyosan jegyezte meg:
- Nagyon jó. És ezt éppen ő mondja, aki egyáltalán nem tud megalkudni.
115   Búbánat 2016-11-20 15:15:17
Ma 100 éve mutatta be a Király Színház Kacsóh Pongrácz – Bakonyi Károly – Endrődy Sándor daljátékát:

R á k ó c z i

/Zenevilág – Színházi, Zeneművészeti, Zenepedagógiai és Zeneirodalmi Hetilap

1906. deczember 1. , VII. évfolyam, 43-44. szám/

A Magyar zeneművészetnek egy kiváló művéről kell beszámolnunk, a Királyszínházban e hó - november - 20-án előadott Bakonyi-Kacsóh daljátékának az előadásáról, mely művészi esemény nagyban foglalkoztatja a magyar zeneművészet tagjait. János vitéz 350-ik előadása után, Rákóczi színrehozatala fokozottabb érdeklődést keltett úgy a szöveg írója, mint zeneszerzőjének új alkotása iránt.

Dicsérettel kell adóznunk a Királyszínház igazgatójának, aki a maga lángeszű színházi tudásával, a színpadi rendezésben utolérhetetlen művészetével diadalra segítette a magyar szerzők ezen páratlan művét. Hiábavaló a napisajtónak itt-ott felszálló agyarkodása a darabnak sikeres vagy sikertelen volta felett, mi a magunk szempontjából azzal mit sem törődünk, az nem is von le semmit a darab művészi értékéből, nekünk a mű abszolút művészi értékéhez van közünk, amely annak főleg zenei részében lépten-nyomon felszínre kerekedik. Kacsóh művészi vénája a Rákócziban fokozottabb mértékben lép fel. Az az iskola, amely őt a János vitéz sikereihez juttatta, íme ebben a művében tökélyesedés, az átgondolt formák, a mélységben és érzelmekben gazdag dallamforrások sokaságában nyilvánul, melyekkel kétszeresen bebizonyította abbeli tántoríthatatlan nézetünket, hogy a magyar zeneszerzők gárdájában Kacsóh iránya az az út, amely majdan évek múltán a nemzeti opera ígéretföldjére vezet.

A Rákóczi zenéje a János vitéz népies, közvetlenül ható, behízelgő muzsikájától eltérően, a biztos, tudatos, az erős magyar lélekben gyökeredző invenczió hatása alatt készült. Csupa melegség és bensőség sugárzik ki zenéjének minden üteméből. Nagy hatásra van építve a mű első felvonása, amely teljesen beleillik egy magyar víg opera keretébe. Az itt fellépő franczia zenéjű motívumok, Rentheim dala Rákócziról, a melodrámának való keringő, a finoman átgondolt, könnyedén átsikamló fordulatok mindmegannyi gyöngyszemei azon dallamláncznak, amely az első felvonásban végigvonul. Rákóczi dala: „Hazámba vágyom – Duna,Tisza partja vár” – olyan megkapó és szívhez szóló, hogy annak éneklése teljesen magával ragadta a közönséget. Érdekesek az első felvonásban azok az elmésségek, finomságok, amelyekkel Kacsóh Endrődy Sándor verseire írott dalokat feldolgozta, - a hangszerelés mesteri alkalmazása, a részletekig átszövődő finomság bámulatra méltók.

A második felvonásban a kurucz idők hangulata uralja a helyzetet. („Kurucz Balázs olyan vitéz”), Katica tréfásdala („Van egy hamis korcsmárosné Dunántúl”) annyira eredeti és vidám komikus hangulatával, a vegyes karnak különböző árnyalataival beállítva annyira megkapó, hogy ez az egyetlen dal már magában is megérdemelné, hogy a Rákóczit mindenki meghallgassa; a harmadik felvonásban nagyszabású és bámulatos ügyességgel van hangszerelve a gyászinduló, mely akármilyen szimfonikus hangversenyen is előadható. Gyönyörű ebben a felvonásban Magda dala („Fáj, fáj a szívem”).

Összevetve zenei bírálatunkat, őszinte örömmel állíthatjuk, hogy az ezidei zenei évadban színpadra szebb, tartalmasabb, igazibb muzsikát nem írt senki, mint Kacsóh Pongrácz. Örömmel írjuk e sorokat, mert megvagyunk győződve, hogy Kacsóh vénája még sok eredeti dologgal fogja a magyar zeneművészetet megajándékozni, mely annyival szolgál büszkeségünkre, hogy Kacsóh zeneszerzői működését e lap hasábjain kezdte meg, mely mindenkor az igazi, önzetlen kritikának volt az orgánuma. Ajánljuk „Rákóczi” muzsikáját olvasóink figyelmébe, az énekfüzetek, melyek Zipser és König bizományában jelentek meg, már IV. kiadásukat érték el ily rövid idő alatt.

/Hackl./

Megjegyzem, más források a „Rákóczi” daljáték Király Színházban történt ősbemutatójának idejét november 21-ére teszik.
114   Búbánat 2016-11-06 00:57:27
Legközelebb Kacsóh - Bakonyi Rákóczi című daljátékának 1906. november 20-i, Király Színház-i bemutatójáról írt cikket fogom e lapból a fórumba beírni.
113   Búbánat • előzmény112 2016-11-06 00:51:04
(Folytatom ahol abbahagytam a cikk leírását – korabeli eredeti helyesírással)

Zenevilág, 1906. december 1.
VII. évfolyam. 43-44. szám

(-us –us)

„Hubay zenedrámája

Lavotta szerelme”, 3 felv. és epilog, Berczik Árpád és Farkas Imre szövegével. A m. kir. Opera újdonsága 1906. nov. 17-e óta.

„Hubay bizonyosan szintén olvasta 1893 táján azt a tárczaczikket, melyben a N.P.J. kritikusa leírja Mascagninál (gondolom a „Rantzauk” première-jekor) tett látogatását; a dallamot, de a deklamáczió igazságát is megbecsülő maestro elmondta neki, hogyan komponál; először a szöveget elmondogatja magában, hogy tisztába jöjjön, melyik szót és szótagot mennyire kell kiemelni hangsúllyal vagy hosszúsággal, a frázisok hogyan tartoznak össze s mekkora pauzával válassza el ezeket egymástól, sat.

[I] Ez az igaz zenei kifejezés nyitja! [/i] Ellenben Hubay ezt a frázist:

Isten hozott || (szünet) || ba rátim!
ilyen elfogadhatatlan módon frazeálja (. l. énekes zongorakivonat, helyesebben átirat 40. lapján).

(magas hangon) Istenho
(mély hangon) zottba
(hangsúlyozva) tim

szünet sehol! Van-e ebben egy szikra természetesség, igazság, wagneri új művészet, drámaiság?

Lássuk az ezernyi botránkoztató példa közül (41. lap):

[i[ Tud [/i] az nótát szebbnél-szebbet –
Mind a szíve mélyén termett

Itt a „Tud” bizonynyal jóval emeltebb hangon volna éneklendő, Hubay ellenben az utána következő szóval egyforma nem-magasan énekelteti.

A második sort a világért sem volna így szavaltatni?
Mind a szíve | lyén termett;
ő mégis így komponálta meg! Tovább: (43. lap alján)

Ez lesz a | po hara, ezt így énekelteti:
ez | lesz []/i] apoha | [i] raaa

Vagy ugyanazon lap elején:

Sze retjük mind || zen da lai ért
s még hozzá az „i” a legmagasabb hangon rikácsol.

(46. lap) Lavottának erre a kijelentésre:
Hiiisz a lepke see | [i] pi [/] hen meg
Soha eegy | vi rágon –
azt kérdezné az ember: ’hát min pihen meg? tövisen vagy zöld levelen?” Persze, így kellett volna frazeálni:

Hisz a lep ke se pihen meg
So ha egy virágon!

A kiemelni való, hangsúlyos szótagok persze kell, hogy egybeessenek a zenei hangsúlylyal, vagyis az ütem elejével vagy második felének kezdetével. Lehetséges végtére, hogy laikus közönség az ez irányú mulasztást sokszor nem is veszi észre, ámbár én sokszor az ellenkezőt tapasztaltam; de még akkor is: szabad-e az értelmetlen tömeg hibáival visszaélni, és a míveltebbek tisztelni való ízlését megbotránkoztatni, őket elítélő magatartásra kényszeríteni? nem tartozik-e a művész önmagának és a művészetnek is bizonyos tisztelettel?
Tiszta jóindulat mondatja velem, hogy ezeket a hibákat jól gondolja meg a ’Lavotta szerelme’ zeneszerzője és vetkezze le mentől előbb! Elég későn s elég (fájdalom! hiába volt) leczke után – de jobb későn, mint soha! A tökéletesedés útja: a halhatatlanságé.
Magának Lavottának műveit Hubay mérséklettel idézi. Néhány vezérmotívuma van, ide is jutott a ’Lavotta első szerelme’ néven ismert ’Földiekkel játszó égi tünemény’-ből.
Az együttesek szépen ki vannak dolgozva.
A hangszerelés túlterheltnek látszik; de sok a szépsége.
Hogy a mű a maga egészében igazán nyereség-e, vagy csak a magyarstílű nagyszabású műveket szaporítja? ezek után ma még nem merném eldönteni. Felsorolt hibáit nagyon fájlalom; vajha kárán tanulna a szerző!...
Az előadás különösen jó volt, szinte ünnepi. Takács (Lavotta), V. Krammer Teréz (Ilona) viszik a szót; jó epizódszereplő a többi mind.
A dirigens: Kerner István, nagyon derék munkát végzett.”

(- us –us)
112   Búbánat • előzmény101 2016-11-04 14:17:35
Zenevilág, 1906. december 1.
VII. évfolyam. 43-44. szám
(-us –us)

„Hubay zenedrámája

„Lavotta szerelme”, 3 felv. és epilog, Berczik Árpád és Farkas Imre szövegével. A m. kir. Opera újdonsága 1906. nov. 17-e óta.

Igen: zenedrámának mondom, noha a szerző nagyszerényen a régi jó, ma már régi rossz ’dalmű’ néven nevezi. Anno ’Norma’ vagy még ’Il trovatore’ lehetett a ’dalmű’, azaz: dalokból összeférczelt mű, minősítésének jogosultsága. Szerencsére Hubay sokkal modernebb ember, semhogy a kihalt ósdi formulák szerint írna; a gondolkodást nem fárasztó fülcsiklandó élvezet helyet tartalmas művészetet akart nyújtani, ’Gesammtkunstwerk’-et, a szöveggel együtt emelkedő vagy halkuló zenét, egyszóval: jellemzetes zenedrámát.
Hazugság volna azt mondani, hogy már első operája (’Alienor’) egészen wagneri nyomokon jár. Még a többi három sem; a ’Cremonai hegedűs’-nek nem lett volna meg a nagy európai sikere, ha wagneri zenéje volna; a ’Falu rossza’ el sem képzelhető germán polifóniával; a ’Moharózsa’ is azért legsikerültebb, legszebb operája a hírneves zeneszerzőnek, mert egészen magát adta benne: a finom szalonembert, a szentimentális, a gyöngéd érzésekre hajló, amellett a fantázia színes játékait kedvelő művészt – amilyent bájos tárgya is megkívánt (Ouida megindító regénye: ’Egy pár kis faczipő’). Mellesleg szólva: csodálom, hogy ezt a legérettebb és legegyénibb művét nem érvényesíi a külföld operaházaiban sem. Hogy ’Lavotta első szerelme’ (ez volt az új mű czíme még két évvel ezelőtt) mennyire egyéni: nem tudhatom; úgy látszik, Hubay egyénisége a szentimentálistól a férfiasabb, heroikusabb formára változott; erre vall az a katona-karének, amely (a III. felvonásban) a legnagyobb hatást tette, meg az is, hogy – a falnak is füle van, kiszivárog egy s más – az ambícziózus zeneszerző most egy Rákóczi-operán dolgozik.

Tehát a ’Lavotta…’: zenedráma, nem pedig régibb értelemben vett opera. De távol áll a Wagner-stíltól! Igaz, hogy van néhány úgynevezett vezérmotívuma, amely elég gyakran fordul elő, öntudatosan alkalmazva; de mikor a zenekar dramatizál, azalatt is az énekszólam magyar ritmusban ariózus zenei mondatokat hallat. Ez új stíl; ez érték, érdem. Többször megteszi Hubay – mindjárt az első karnál is, - hogy hosszú lélegzetű magyaros dallamot épít fel a zenekarban s egy egészen más, szintén magyarosat az énekszólamban. És így tett a leghatásosabb, legszívhezszólóbb jelenetben is: a II. felv. szerelmi vallomásában a zenekar a ’Lavotta első szerelme’ elnevezés alatt ismert Kossovits-féle szép dalt húzza, azalatt Lavotta egy nagyon hangulatos, úk kompozícziót énekel. Ez művészet , ez nyereség; élő példa zeneszerzőinknek!̽⃰
[⃰Legyen szabad fölemlítenem, hogy ilyesmit már népdalformában is bemutatott e sorok írója 1887-ben, a Hoós János által Déván szerkesztett ’Eredeti magyar daltár’-ban Hoós jelenleg ny. áll. tanítóképzőintézeti tanár Temesvárott; üdvösen tenné, ha sok érdekes törekvést tartalmazott folyóiratát hozzáférhetőbbé tenné.]

A ’bevezető zenétől’ kezdve – amelynek csak 6/8 ütemeit nem tartom indokoltnak, sem magyarosnak – sok szépséget találhatni az egész műben, de sokszor laposságok mellett. Látszik, hogy a magyar ritmus még kötve tartja a fantáziát, még az annyi magyarstílű darabot írt Hubay sem meri szabad szárnyára engedni attól féltében, hogy beleesik a kozmopolita zene formuláiba. Esete emlékeztet a középkori alchymisták eljárására: csodatevő orvosságuk csak akkor használ, ha készítésük idején nem gondolnak krokodilusra…. Ki tehet róla, ha éppen a egyetlen aggodalmas föltétel révén bizony eszünkbe jut a szörnyeteg?
Innen van az, hogy sokszor pompásan deklamáltatja Hubay az alakjait, a kritikus örömmel kiált fel: ez példás, erre külön fel kell hívni a botrányosan értelmetlen magyar zeneszerzők figyelmét! Néhány percznyi gyönyörködés után pedig egyszerre előttünk terem a régi ’shlendrian’, a művész lelkében át nem forrasztott, fölületességből származó salak. Nem [i] éppen a jeles [/url] szerzőkkel szemben kell-e ilyenkor a kérlelhetetlen kritikával eljárni? nem ők adják-e a jó avagy a rossz példát a kisebbeknek, az egészen kicsinyeknek, akik aztán értelmetlenségükben arra hivatkoznak, hogy hiszen őket nem szabad hibáztatni, mert a mestertől tanulták eljárásukat; miért kellett a mesternek elismerniük azt, akinek rossz a tanítása?!
’Magyar szerzővel szemben kötelező a jóindulat.’ Vallom és állom. A külföldivel szemben az indulattalan, tárgyias kritika a kötelező; és ez az ideális kritika. Ma tehát ezt az ideált el nem érhetem…
De vajjon jóindulat volna-e, amit más helyről tapasztaltunk: a szerző felvilágosítása helyett az ő régi sikereivel előhozakodni? vagy komoly képpel kilátásba helyezi azt a képtelenséget, hogy ’Lavotta…’ külföldön is színre kerül? vagy megtenni Hubayt a Borsszen Jankó régi híres szalonbetyárjának, mert a zenéje ’lágy esti szellő’ ott, ahol perzselő szenvedélylyel kellene viharzania… A première közönsége imponáló módon, valóban nagyszerűen tüntetett a szerző és az új mű mellett; jóindulat volna-e, amit más megtett: ráfogni, hogy csak ’barátságosan fogadták az újdonságot’?!
Ilyen perfidia távol áll tőlem. Hanem csatlakozom egy jóindulatú kritikához, pl. a Bp. H.-éhoz, mely meg nem állhatja, hogy Lavotta nevének hibás hangsúlyozását (a második szótagon) ne kárhoztassa. De hát szabad-e egy német lap (a N.P.J.) kritikáját rosszindulatúnak bélyegezni, mert ugyanezt a B.H. által csak érintett hibát nehány szóval hosszabb ítéletben adja tudtul a világnak: ’seine Deklamation ist unnatürlich, verlogen, gequält’?
Teljességgel nem a jóindulat hiánya adja mindezt a tollam hegyére. Hanem az a megismerés, hogy Hubay, száznál több homophon ’melodieselig’ opeus után íme ’verzwickt’ wagnerki stílra törekszik, a Hanslick-féle fogalmak szerinti zene helyett a szöveg parancsának engedelmeskedő kifejezésre, deklamálásra törekszik, a betegességig sokat modulál és mindamellett rabja marad az ósdi zenei frázisoknak, ilyeneket csinál ott is, ahol a szöveg követelménye egészen más.”

(Folytatni fogom a "Lavotta..."-kritika leírását.)
111   Ardelao • előzmény110 2016-10-30 16:45:22

Volkmann Róbert lakóháza

Volkmann Róbert sírja
110   Ardelao • előzmény109 2016-10-30 12:43:58

Volkmann Róbert
109   Ardelao 2016-10-30 00:33:23

133 éve hunyt el VOLKMANN RÓBERT



VOLKMANN RÓBERT EMLÉKÉRE

(1815.IV.6. Lommatzsch [Szászország] – 1883.X.30. Budapest)


— „Nem volt magyar, de negyven évig élt nálunk, itt halt meg, sírját mi őrizzük, s aki érzéseiben és működésében annyira a mienk volt, méltánytalanság volna őt nem a magunkénak mondanunk. Volkmann Róbert magyar nemzetőr is volt.

— Különös, csendes, puritán ember. Igénytelen, szerény, magába vonuló. A zenén kívül semmi sem érdekelte, csak a tarokk és a feketekávé. Senkivel sem tartott bensőbb barátságot, csak Heckenast Gusztávval és gróf Zichy Gézával. Lisztet, Mosonyit, Erkelt ismerte, sok jó nevű tanítványa volt, a magyar zenei közviszonyok kialakulásából nem vonta ki magát, — de négy évtizeden át csaknem mindig egyedül sétált a Bástyán. Emléktáblával rég megjelölt budavári kis lakását belül kevesen látták. Nem volt közéleti ember, művészeti vonatkozásban sem, de szíve együtt dobogott magyar > honfitársaiéval < s nem egy alkotásában hitet tett a mi szellemünk mellett.

— Ő volt a magyar királyi Zeneakadémia első zeneszerzés és hangszerelés tanára. Mai értelemben nem nevezhetnénk jó pedagógusnak, de a tehetségesek sokat tanulhattak tőle.

— Mint zeneköltőt, magas rang illeti meg az általános zenetörténetben. Klasszikus mester! Ideálja: Haydn, Mozart és Beethoven. Főként Beethoven, a nagy titán, ki után nem egy művében (h-moll zongora-hármas) még újszerűt is tudott mondani. Szimfóniáival, kamarazene műveivel, zongoradarabjaival nem sok korabeli nagyság vetekedhetett. Gondolatai, melódiái sohasem jártak alant.

— Programzenét csak egyet írt (III. Richard nyitány) és operát — egyet sem. Az abszolút zene felkent lovagjaként járta be a zeneművészet ismert útjait. Nemcsak hangszeres zenéje, de dalai és karművei is keresett hangversenyszámok.

— Tiszta, emelkedett muzsikus lélek volt! Úgy az általános, mint a magyar zeneirodalom méltán sorolja kiválóságai közé.

— A magyar filharmónia mindig megkülönböztetett figyelemben részesítette Volkmannt. 1861-ben találkozunk először nevével a Filharmonikusok műsorán. Több mint tíz művét mutatta be a Filharmóniai Társaság s jelentősebb alkotásait időnként felelevenítette. Hatalmas arányú d-moll szimfóniája is Pesten hangzott el először, 1863-ban. Tiszta, abszolút zene. Az irodalom úgy beszél róla, mint a Beethoven utáni klasszicizmus egyik kiváló alkotásáról.
A kellem és báj költészetét képviseli három zenekari szerenádja. A kiváló mester legtökéletesebb, legegyénibb alkotásai. Gazdag lelemény, tökéletes forma és jóhangzás jellemzi ezeket a szerenádokat, melyek közül az F-dúr a legnépszerűbb.
A III. Richard nyitány 1870-ben készült. Később a Nemzeti Színház felkérésére, felvonásközi zenét, melodrámát írt Shakespeare megrázó királydrámájához. A nyitány, mint önálló zenekari szám is népszerű.
Magyar zenevázlat eredetileg a mester négykezes zongoraművei közül való. Buttykay Ákos, Volkmann nagy híve, ezt a zongoradarabot művészileg hangszerelte. Munkájának olyan sikere volt, hogy mindjárt megjelent nyomtatásban Budapesten a Rózsavölgyi zeneműkiadónál, aztán Breitkopf és Härtelnél Lipcsében és New Yorkban. A zenekari műsorok egyik legnépszerűbb száma. Könnyed, finom, magyaros műzene.

— Van még egy elfelejtett Volkmann mű, egy Nyitány. A Magyar Rádió Volkmann emlékestje (1933. október 30.) alkalmából zenetörténeti nevezetességre emelkedett. Az a mestermű szólalt meg a Rádió műsorán, amely Volkmann első jelentős szerzeménye. A nyitányról nem tudott az irodalom. A zenetörténet szerint Volkmann két nyitányt írt. A mű 91 évig hevert ismeretlenségben a Nemzeti Zenede magyar zene-kincsekben gazdag könyvtárában, míg Major Ervin dr. megtalálta az elkallódott zenekari anyagot. A Magyar Rádió megbízta Major Ervint a nyitány vezérkönyvének rekonstruálásával. Ebben az alakban került első előadásra.

A nyitány bemutatója 1842. április 3-án volt a >pestvárosi nagyobb redout-teremben, a Pest-Budai Hangász Egyesület utolsó műelőadásán.< A kéziratból az is kitűnik, hogy Volkmann nyitányát egy német író, Corvin-Wiershitczky Otto >Die Hunyaden< című színdarabjához írta, Magyarországon, Szemeréden, ahol Stainlein-Saalenstein (később Wilczek) grófné leányai mellett zenemester volt,
A nyitány emelkedett szellemű, romantikus hajlandóságú lélek alkotása, aki a klasszikus formát (szonáta-formában készült) tiszteletben tartja.”


Papp Viktor írása, ZENEKÖNYV Rádióhallgatók Számára
Zenekari Esték II.
Stádium Sajtóvállalat Rt. Kiadása
1940.


— Ezt már én teszem hozzá: bár soha nem tanult meg igazán jól magyarul, több levelében is magyarként említi magát, aminek alapja lehetett a magyarországi egzisztencia és aktív részvétele a honi zeneéletben.




Volkmann Róbert műveiből:

Piano Works
Kassai István (piano)


Symph. No. 1

  
Műsorajánló
Mai ajánlat:
10:00 : Budapest
MOM Kulturális Központ

"A hangszerek világa" – MVM Koncertek
Vigh Andrea hangszerbemutató koncertje gyerekeknek

11:00 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Nyíregyházi Cantemus Vegyeskar (karigazgató: Szabó Soma)
Budafoki Dohnányi Zenekar
Előad és vezényel: Hollerung Gábor
"Vokális univerzum"
KODÁLY: Liszt Ferenchez
KODÁLY: Akik mindig elkésnek
KODÁLY: Öregek
KODÁLY: Jézus és a kufárok
KODÁLY: Mátrai képek

11:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Várjon Dénes, Roman Rabinovich (zongora)
Veronika Eberle (hegedű), Perényi Miklós, Marie-Elisabeth Hecker (cselló)
Escher Vonósnégyes:
Adam Barnett-Hart, Danbi Um (hegedű), Pierre Lapointe (brácsa), Brook Speltz (cselló)
"kamara.hu/4"
A Zeneakadémia Kamarazenei Fesztiválja
SCHUMANN: Fantáziadarabok, Op.88
SOSZTAKOVICS: 9. (Esz-dúr) vonósnégyes, Op. 117
SCHUMANN: Meseképek, Op.113
SMETANA: g-moll zongoratrió, Op.15

11:00 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

"Énekeljen mindenki!"
KODÁLY: Háry János

11:00 : Budapest
Erkel Színház

MOZART: Parázsfuvolácska

17:00 : Budapest
BFZ Székház

Bodó Antónia, Illési Erika, Molnár Noémi, Nagy Gabriella (hegedű),
Gálfi Csaba, Juhász Barna, Yamamoto Nao (brácsa), Kertész György,
Mód Orsolya (cselló), Jóföldi Anett (fuvola), Szitka Rudolf (klarinét),
Polónyi Ágnes (hárfa), Teraszova Brigitta (zongora)
"Vasárnapi Kamarazene"
ENESCU: F-dúr hangversenydarab brácsára és zongorára
MOZART: A-dúr klarinétkvintett, K.581
BAC: Elegiac Trio
DVOŘÁK: Esz-dúr vonósnégyes, Op.51, No.10

18:00 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Juhász István (tenorharsona), Veér Mátyás (basszusharsona)
Kodály Filharmonikusok Debrecen
Vezényel: Dobszay-Meskó Ilona
KODÁLY: Galántai táncok
HIDAS: Florida - kettősverseny
LAJTHA: VI. szimfónia, Op.61

18:00 : Budapest
FUGA Budapesti Építészeti Központ

Környei Miklós (gitár), Pregun Tamás (zongora)
BEETHOVEN: G-dúr szonáta (Op.49, No.2)
TÁRREGA: Traviata fantázia
RODRIGO: Concierto de Aranjuez
RAHMANYINOV: Etudes-Tableaux (Op.33)

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Simon Izabella, Várjon Dénes (zongora)
Megyesi Zoltán (tenor), Muriel Cantoreggi (hegedű), Kim Kashkashian (brácsa), Perényi Miklós (cselló)
Klenyán Csaba (klarinét), Radovan Vlatković (kürt)
Escher Vonósnégyes:
Adam Barnett-Hart, Danbi Um (hegedű), Pierre Lapointe (brácsa), Brook Speltz (cselló)
"kamara.hu/5"
A Zeneakadémia Kamarazenei Fesztiválja
BRAHMS: Változatok egy Schumann-témára, Op.23
SCHUMANN: A költő szerelme, Op.48
WOLF: Olasz szerenád
DOHNÁNYI: C-dúr szextett, Op.37

19:00 : Budapest
Erkel Színház

ROSSINI: Olasz nő Algírban

19:00 : Budapest
MűPa, Fesztivál Színház

"Cimbalom és tárogató, hagyomány és megújulás"

19:00 : Budapest
Marczibányi Téri Művelődési Központ

Kemény Krisztina és tanítványai (gordonka)
Fauré, Glazunov, Popper, Klengel, Csajkovszkij és Dvořák művei

19:00 : Budapest
Nádor Terem

Solymári Tímea (gitár)

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Musica Nostra Nőikar, Szekér Bernadett (zongora)
vez.: Mindszenty Zsuzsánna
Meláth Andrea (mezzoszoprán), Szabó Ferenc János (zongora)
Vass Lajos Kamarakórus, Baja Mónika (zongora)
vez.: Darázsdi Zita és Somos Csaba
Kolonits Klára, Megyesi Schwartz Lúcia (ének)
Budapesti Monteverdi Kórus
Erdődy Kamarazenekar (koncertmester: Szefcsik Zsolt)
vez.: Kollár Éva
"A KÓTA ünnepi hangversenye Orbán György 70. születésnapja alkalmából"
ORBÁN GYÖRGY: Missa sexta
ORBÁN GYÖRGY: Kilenc dal Weöres Sándor verseire
ORBÁN GYÖRGY: Prédikátor-ének
ORBÁN GYÖRGY: Liber scriptus
ORBÁN GYÖRGY: Tószunnyadó
ORBÁN GYÖRGY: Zsoltárváltozat
ORBÁN GYÖRGY: Tavaszi szél
ORBÁN GYÖRGY: Stabat Mater
10:00 : Tatabánya
A Vértes Agorája

Tatai Ütőegyüttes:
Májer Dániel, Wéber Péter, Molnár Szabolcs
Szerkesztő, műsorvezető: Ocskai Gabriella
"Ráhangoló"
A mai nap
született:
1921 • Anda Géza, zongorista († 1976)
1928 • Pernye András, zenetörténész, zenekritikus († 1980)
1944 • Agnes Baltsa, énekes
elhunyt:
1828 • Franz Schubert, zeneszerző (sz. 1797)