vissza a cimoldalra
2020-04-06
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11476)
A csapos közbeszól (95)

Társművészetek (1657)
Kimernya? (3527)
Kedvenc magyar operaelőadók (1165)
Wagner-felvételek (286)
Opernglas, avagy operai távcső... (20456)
Lisztről emelkedetten (990)
Zenetörténet (283)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4739)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (3777)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1909)
Franz Schmidt (3571)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1403)
Pantheon (2584)
A MET felvételei (135)
Élő közvetítések (8466)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62107)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Fórum - Zenetörténet (-zéta-, 2012-08-26 15:03:42)

   
283   Ardelao • előzmény282 2020-04-05 21:37:52

Spohr: "Faust" - Große romantische Oper in drei Akten

Faust – Michael Vier

Mephistopheles – Eelco von Jordis

Graf Hugo – William Pugh

Kunigunda – Diane Jennings

Gulf – Ian Bric

Röschen – Claudio Taha

Kaylinger – Martin Eichwalder

Wohlhaldt – Drummond Walker

Wagner – Ulrich Neuweiler

Moor – Helmut Kegler

Franz – Drew Abbott

Sycorax – Maria Kowalik

 Chor und Extrachchor der Oper Bielefeld

Bielefelder Philharmoniker

Geoffrey Moull (Dirigent)

 CPO 2-CD

*

„Igazi zenetörténeti csemegével, Louis Spohr (1784-1859) Faustjával ismerkedhetett meg az elmúlt hetekben a bécsi Theater an der Wien közönsége. Spohr operája megelőzi Wagner, Schumann, Berlioz, Liszt, Gounod, Boito és Busoni Faust-témájú darabjait; az első teljes érvényű, ízig, vérig romantikus szemléletű Faust-megzenésítés. Cselekménye nem, vagy legalábbis nem kizárólag Goethe hatalmas művén alapul; a librettó írója - a bécsi lapszerkesztő, Josef Carl Bernard - inkább még a Sturm und Drang korszak Faust-feldolgo- zásaiból, a kora romantikus lovagregények és rémtörténetek mesefordulataiból merített.

Mindazonáltal Goethe tudott Spohr operájáról: zenei tanácsadója, Karl Friedrich Zelter - mellesleg a fiatal Felix Mendelssohn tanára volt - többször is elragadtatott hangon számolt be a költőfejedelemnek a darabról. Ám Zeiteméi nagyobb zenészek is szószólójává lettek Spohr Faustjának. A mű átkomponált recitativókkal ellátott, kései, 1852-es változatának németországi bemutatóját Weimarban például nem más vezényelte, mint Liszt Ferenc.

És jegyezzük meg: a beszélt dialógusos, első változat 1816-os prágai ősbemutatójának karmestere sem kisebb kolléga volt, mint Carl Maria von Weber.

Hogy Weber öt évvel későbbi, korszakos remeke, a Bűvös vadász mennyi mindent köszönhet a Spohr-féle Faust - és most Webert idézem – „sejtelmes szellemvilágának”, romantikus „színadásainak”, „bájtól áthatott teátrális és zenei hatásainak” vagy éppen a mű „egészét finom fonálként összetartó,” emlékeztető motívumainak, az a jó fülű kortársak előtt nem maradt titok. Spohr műve ugyanakkor azokat a mai operabarátokat is érdekelheti, akik tudni szeretnék: mi történt a mozarti Varázsfuvola és a Bűvös vadász között eltelt három évtizedben, a német operatörténet e látszólag eseménytelen, lappangó időszakában. Mai szemszögünkből nézve tudniillik ezeknek az éveknek a kietlen operai pusztaságában csak egyetlen faóriás zöldell, s ez Beethoven Fideliója. Ám míg a Fidelio a forradalmi Európa, a napóleoni kor csúcsműve, addig Spohr Faustja már a Szent Szövetség évtizedeinek művészetét, a romantikát harangozza be. Sötétség és fény, gonosz és jó a Fidelióban még élesen szétválnak; ugyanezek az ellentétpárok Spohr Faustjának lelkét már együtt és egyszerre feszítik.

A mostani, látványosan modern színre-állítás rendezője, Torsten Fischer is ezt a felismerést gondolta tovább, amikor Faustot és Mefisztót egymás alteregóiként képzelte el. Kettejük egy egészként való ábrázolása, összetartozásuk hangsúlyozása pedig még az ördög homoerotikus vonzalmait is magától értetődővé teszi. A bécsi Klangbogen fesztivál és a kölni opera közös produkciójában, Ralf Weikert vezényletével és kiváló nemzetközi énekes-szólisták közreműködésével létrejött, szenzációs előadás mindenesetre igazolta a régi megfigyelést, miszerint: a méltatlanul elfeledett remekműveket is csak az arra méltóknak érdemes újra felfedezniük. ... "

(NÉPSZAVA, 1999.IX.25., 127. Évfolyam, 224. szám.)

282   Ardelao 2020-04-05 12:33:22

LOUIS SPOHR EMLÉKÉRE (1784-1859)

"Jessonda" – Oper in drei Akten

Jessonda – Julia Varady

Amazih – Renate Behle

Daandau – Kurt Moll

Nadori – Thomas Moser

Tristan d’Acunha – Dietich Fischer-Dieskau

Pedro Lopes – Peter Haage

 

Chor der Hamburgischen Staatsoper

Philharmonisches Staatsorcheter Hamburg

Gerd Albrecht (Dirigent)

ORFEO 2-CD

Jessonda, WoO 53, Act I: Act I: Finale: Reiche, herrliche Natur (Jessonda, Amazili, Nadori)

281   Búbánat • előzmény280 2020-04-03 14:05:24

 Peskó Zoltán karmester-zeneszerző emlékére

(1937-2020)

Liszt Ferenc: Christus – oratórium

La cathédrale Saint-Louis des Invalides, Paris - 2011. október 22.

Gabriella Fodor, soprano
Lúcia Megyesi Schwartz, mezzo-soprano
Szabolcs Brickner, tenor
Róbert Rezsnyák, baryton
Krisztian Cser, basse

Avec la participation de Philippe Brandeis, titulaire du Grand Orgue de la Cathédrale Saint-Louis des Invalides
Chœur et Orchestre symphonique de la Radio de Budapest
Csaba Somos, chef de chœur
Zoltán Peskó, direction

Concert diffusé en direct de la cathédrale Saint-Louis des Invalides

(Fotó: illusztráció)

https://www.musee-armee.fr/en/interactive-map.html

Liszt - Christus Oratorio - 1. Weihnachts-Oratorium (Paris Anniversary Concert, 2011)

Religious masterpiece of Franz Liszt's music, the Christus oratorio was played October 22, 2011, for the 200th birthday of the Hungarian composer, in the Saint-Louis Cathedral Invalides in Paris and played simultaneously in ten cities of the world. Performed in Paris by the Choir and the Symphony Orchestra of the Hungarian Radio, conducted by Zoltán Peško, for the World Liszt Day.

 0:00 Einleitung

14:02 Pastorale und Verkündigung des Engels

21:38 Stabat Master speciosa

 32:52 Hirtenspiel an der Krippe

 45:45 Die heiligen drei Könige

Liszt - Christus Oratorio - 2. Nach Epiphania (Paris Anniversary Concert, 2011)

 0:00 Die Seligpreisungen

10:45 Das Gebet des herrn

17:52 Die Gründung der Kirche

23:48 Das Wunder

32:14 Der Einzug in Jerusalem

Liszt - Christus Oratorio - 3. Passion und Auferstehung (Paris Anniversary Concert, 2011)

0:00 Tristis est anima mea

 9:58 Stabat Mater dolorosa

 39:38 O filii et filae ~Easter hymn~

 42:24 Resurrexit

280   Ardelao 2020-04-03 08:22:55

 

PESKÓ ZOLTÁN EMLÉKÉRE (1937-2020)

 

Találkozás Peskó Zoltánnal

„POÉZIS ÉS SZENVEDÉLY”

Peskó Zoltán legutóbb a Magyar Rádió Zenekarát és Énekkarát vezényelte. Liszt Krisztus oratóriumának monumentális előadásával a Zeneakadémia közönségének érdeklődését két alkalommal lobbantotta lángra. Egy esti koncerten, majd az azt követő vasárnap délelőtt. Az elmélyülő, intenzív betanító munkának szokása szerint ezúttal is igen sok időt szentelt. Ennek a hatása meg is mutatkozott. A Krisztus partitúrájának szólamaival régóta összefonódott már. Rómában háromszor dirigálta, a Milánói Rádió (a RAI) zenekarával pedig nyilvános koncerten szólaltatta meg. A méreteiben is hatalmas, háromórás mű gigantikus érzelmi, drámai hevülete, romantikába hajló árnyaltsága, hangulati kifejezésének óriási színskálája magával ragadta áhítatosan figyelő hallgatóit. Az előadás időtartama mintha elsuhant volna. A Rádiózenekar Peskó Zoltán szuggesztív vezénylésével valósággal remekelt. A nagyszerű énekkar pedig (amelyet Sapszon Ferenc tanított be), ugyancsak tudása és képessége legjavával szólaltatta meg a mű szépséges poézisát és szenvedélyét. A szólisták: Andor Éva. Takács Tamara, Fülöp Attila, az igen jó formában éneklő Sólyom- Nagy Sándor és Polgár László.

— A művet indító szoprán szólót Peskó gyermekhangra bízta. A rádió gyermekkórusának egyik igen muzikális kislányáéra. Hogyan támadt ez az ötlete?

— A partitúra nem utal arra. hogy Liszt ezt a szólamot felnőtt- vagy gyermekhangra szánta-e. Én úgy érzem, hogy a gyermekhang a mondandó mélységesen őszinte alázatát fokozottabban érzékelteti.

— Liszt műveit Európa-szerte gyakran dirigálja. ...
— Lisztet nagyon szeretem. Sokszor olyasfajta érzés vetődik föl bennem, hogy valójában ő volt az első magyar európai zenész, s mi, akik külföldön élünk, mintha a dédunokái, sorstársai volnánk.

Peskó Zoltán Magyarországon végezte zenei tanulmányait. 1963-tól kezdve Petrassi, Ferrara és Celibidache irányításával dúsította tudását. Bázelban Boulez mesteriskolájában is új élményekkel gazdagodott. Karrierje tudvalevőn mind följebb ível. Legelőször 1983-ban vendégszerepeit nagy sikerrel idehaza. Mahler III. szimfóniáját dirigálta, az ÁHZ közreműködésével. A hazai élmények, az itthon tanultak eredményei ma is eleven részesei tevékenységének. Amikor beszélgetünk, nemrég érkezett vissza spanyolországi és olaszországi turnéjáról, amelyre az Állami Hangversenyzenekarral indult útnak. Fölkérésekor Ferencsik János még élt. Ö javasolta Peskót maga helyett a koncertkörútra.

— Az Állami Hangversenyzenekarral Spanyolországban és Olaszországban hét-hét hangversennyel léptek dobogóra. ..

— Spanyolországban a legnagyobb sikert Madridban arattuk. Három alkalommal játszottuk ugyanazt a műsort. A nézőtér, zsúfolásig megtelt lelkes, rajongó közönséggel. Olaszországban a velencei Teatro Fenicében fogadtak minket a hallgatók a legnagyobb szeretettel. A zenekart Európa legjobb együtteseinek a rangjához hasonlították. Én is úgy érzem, hogy a zenekar minden muzsikusa koncentráltan, kiválóan játszott, méltón a maguk becsületéhez, magyar voltukhoz. Bensőséges barátság szövődött közöttük. A zenészek kulturális érdeklődése meghatott: szabad óráikban nem az áruházakba rohangásztak, hanem járták a múzeumokat, ismerkedtek a városokkal. Ami pedig Jandó Jenő, a kiváló zongoraművész játékát illeti: engem is valósággal elkápráztatott.

— Most mar három nagy budapesti zenekart vezényelt. ...
— Az ÁHZ-n kívül ezúttal a Rádiózenekarral, tavaly az Operaházéval ismerkedtem. Az a vélemény alakult ki bennem, hogy ha ezeket a zenekarokat anyagi és erkölcsi tekintetben jobban megbecsülnék, akkor a világ nagy együtteseinek szintjére emelkedhetnének. Nemrég Prágában dirigáltam a Cseh Filharmonikusokat. Bizony ott sokkal nagyobb anyagi és erkölcsi törődés övezi a zenekart, és a nemzetközi sikereikre való büszkeség csak erősíti ezt a szándékukat.

— Úgy tudom, Budapesten a Hanglemezgyárral is megint kapcsolatba került. …
— Kalmár László Hermes című kompozícióját rögzítettük szalagra. Mindenütt, amerre csak dirigálok, műsoromra tűzöm, vagy lemezre dirigálom az ország valamelyik kortárs zeneszerzőjének művét. Kötelességemnek hiszem a kor kultúrájával való foglalkozást, és ezt az elképzelésemet a társművészetekre is vonatkoztatom. Engem nemcsak karmesternek, zeneszerzőnek is képeztek idehaza. Nádasdy Kálmán véste örök emlékezetembe azt az elvet, hogy a dirigensnek követnie kell az alkotói folyamatot is. Nélkülözhetetlen számára, hogy megismerkedjen a hangszerek lehetőségeivel és az interpretáció problémáival.

— Járja Európát, szerepel a legnagyobb operákban, vezényli a legnevesebb zenekarokat. Most mire készül?
— Franco Donatoni az olasz kortárs zeneszerzők egyik legizgalmasabb és legbonyolultabb egyénisége. Az ő első operájának ősbemutatóját vezénylem a Milánói Scalában. Címe: ATEM. Mindeddig csak hangszeres műveket komponált, az opera műfajához és az emberi hanghoz nem könnyen közeledett. Barátságunk régebbi keletű. De mindaddig, amíg Velencében meg nem hallgatta Richard Strauss Az árnynélküli asszony című operáját, amelyet ott vezényeltem, nem mutatkozott hajlandónak opera írására. Richard Strauss remekmívű operája azonban elbűvölte és inspirálta. Az ATEM partitúrája és gondolatmenete szinte együtt lélegzik a pszichológiával, filozófiával, a jelképek különféle rendszerével. Nem könnyű, de örömteli feladatot ró a karmesterre. Az ATEM bemutatója után Bach Máté Passiójának szcenírozott előadására készülünk, a Scala produkciójában a milánói San Marco templomban. Hogy utána mi minden következik, annak a felsorolása terjedelmes volna. A jövő évad közepe táján, decemberben, a Rádiózenekarral Muszorgszkij Salammbójának budapesti bemutatójára térek vissza.

De mindaddig, jóformán szakadatlanul elmerül a munkában, sorra kerül Wagner Ringje is a bolognai operában. Száguld egyik feladattól a másikig.
 

Gách Marianne

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1985.III.2. (29. Évfolyam, 9. szám)

279   Ardelao 2020-03-28 19:52:20

MUSZORGSZKIJ EMLÉKÉRE (1839-1881)

 

 

278   Ardelao 2020-03-26 09:50:34

Képtalálat a következőre: „césar cui”

César Cui (1835-1918)

        EMLÉKÉRE

25 Preludes, Op. 64

277   Ardelao 2020-03-24 07:21:09

ENRIQUE GRANADOS EMLÉKÉRE, AKI 104 ÉVVEL EZELŐTT,

TRAGIKUS KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT

– FELESÉGÉVEL EGYÜTT –

A TENGERBEN VESZTETTE ÉLETÉT

Enrique Granados - COMPLETE Twelve Spanish Dances, Op 37 no 1 to 12 (FULL)

Granados: Maria del Carmen, Preludio

276   smaragd • előzmény274 2020-03-22 10:49:18

(Köszönöm szépen, működik :-).)

275   Ardelao 2020-03-21 16:34:21

84 évvel ezelőtt hunyt el

ALEXANDER GLAZUNOV

274   Beatrice 2020-03-20 19:38:35

Azoknak, akik szeretnek régi újságokban, folyóiratokban böngészni: A vírushelyzetre való tekintettel április közepéig ingyenesen böngészhető az Arcanum Digitális Tudománytár, ami két évszézad magyar újságjait és folyóiratait teszi elérhetővé. További részletek itt.

273   Ardelao • előzmény271 2020-03-20 19:36:55

Gigli Budapesten

Beszélgetés a világhírű művésszel
(Saját tudósítónktól.)

 

Amikor a Gellért-szálló egyik lakosztályában a nagy énekesre várunk: egy alacsony, molett asszony lép be a szobába. Tipikusan kispolgári jelenség.
— A férjemet keresik? — mondja. —Subito. Azonnal...
És már kiáltja is:
— Beniamino! Beniamino!
— Che cosa? Mi az? — hangzik kissé bágyadtan, álmosan a szomszéd szobából.  

Aztán megjelenik az ajtóban egy középtermetű, egyszerű, tagbaszakadt férfi. Széles, barna arcán a két nagy, mélytüzű fekete szem dominál. Kék zakó van rajta, és szinte kiharsog ebbe a kékségből rosszul megkötött lila nyakkendője. Olyan egyszerű, annyira mentes minden póztól, hogy az ember nem is hinné, hogy: Gigli, a világhírű, a körülrajongott művész, Caruso utóda áll előtte.

— Ma délelőtt a trieszti gyorssal érkeztem Budapestre; — kezdi a beszélgetést. — Mihelyt leráztam magamról az út porát, autósétára indultam a városba. Mondhatom, gyönyörű város.

Szülőföldjéről, szülőfalujáról beszél azután. Onnan jött most Budapestre.
— Az apám harangozó volt; — mondja. — Képzelje el, hat gyermek: négy fiú és két lány. Bizony nem ment valami fényesen a dolgunk. Nekem is korán kellett kenyérkereset után látnom. Gyermekkorunkban mindnyájunknak szép hangunk volt, mind a négyen benne voltunk a Scola Cantorum iskolai énekkarában és gyakran énekeltünk a templomi kórusban. Egyszer aztán jelentkeztem egy énektanárnál, hogy mondjon véleményt hangomról.

— Tényleg van egy kis hangod, una certa voce, — mondotta és megveregette az arcomat.

— TaIán lehet belőle valamit csinálni. . . .

— Körülbelül 17 éves voltam, amikor végre a hangom határozott karaktert kapott. Addig contra-alto hangom volt, s most kiderült, hogy tenorista vagyok. Pár évvel később láttam hozzá komolyan a tanuláshoz. Négy és félévig tanultam és először Rovigóbam debütáltam. Mindjárt első fellépésemkor elég szép sikerem volt és aztán rohamosan emelkedtem. A római operában jól megálltam a helyemet, a közönség is szeretett, de tulajdonképpen Milano szentesítette meg hírnevemet. Hosszadalmas lenne részletesen elbeszélni énekesi karrieremet. 1920-ban leszerződtetett a New Yorki Metropolitan három esztendőre. Hét hónapot New Yorkban, hármat pedig Buenos-Airesben szoktam énekelni.

— És a kritika szerint ön az egyetlen méltó utóda Carusónak.
— Kérem, — mondja erre, — írja meg, hogy én nem vindikáltam magamnak ezt a címet. Gigli egyszerűen csak Gigli akar maradni, nem vár egyebet, csak azt, hogy az ő egyéni kvalitását is értékeljék. Egyébként, furcsa úgy-e, Carusót én soha nem hallottam énekelni.

Rendkívül kedves, közvetlen modorban mesél ezután élményeiről. Többek közt elmondja, hogy a „Márta” című operában olyan nagy sikere volt New Yorkban, hogy a közönség az opera híres románcát mindenáron meg akarta ismételtetni vele. Csakhogy a Metropolitan-ban szigorú igazgatósági rendelet tiltja az újrázást. De a közönség tovább tombolt és mégis csak meg kellett ismételni a románcot. Aminek az lett a szomorú következménye, hogy a dirigenst, aki ebbe belement, elbocsátották.

Végül egészen elérzékenyülve beszél a családjáról. Elmondja, hogy van. egy 13 éves lánya és egy 10 éves fia. New Yorkban is nagy háztartást vezet, gyermekei ott járnak iskolába, de a nyarat mindig lent töltik Recanatiban: a nagyanyjuknál.

Gigli kedden és pénteken énekel a Városi Színházban. Először a Toscában, aztán a Bohéméletben lép fel. Ma délelőtt szállodai lakosztályán tartottak házi-próbát.

8. ÖRAI ÚJSÁG, 1929.V.28. (15. Évfolyam, 118. szám)

 

272   Búbánat 2020-03-20 13:46:03

Budapesttől Buenos Airesig – Portré Pataky Kálmán operaénekesről

 /Tuska Borbála – papageno.hu/

2020. március 20

Pataky Kálmán tenor a két világháború közt élt magyar operaénekesek legkiválóbbjai közé tartozik. Tiszta csengésű, rendkívül kiművelt hangjával nemcsak a hazai, az osztrák és a német színpadokat hódította meg, hanem a tengerentúlon is beírta nevét az operatörténetbe.

271   Ardelao 2020-03-20 11:32:02

Képtalálat a következőre: „Gigli”

130 évvel ezelőtt született Beniamino GIGLI, minden idők egyik legnagyobb bel canto énekese.

 „Gigli Budapesten.

 A „világsztár” megérkezett, holott a hivatásos budapesti pesszimisták egészen az utolsó pillanatig kételkedtek benne, hogy Gigli, akit a világ legelső tenoristájának neveznek, „éppen Budapesten” törje meg a jeget, azaz „éppen Budapesten” énekeljen először azok közül az európai városok közül, amelyek nem tartoznak Itáliához.

Ám, — Gigli megérkezett, ebben semmi kétség, vasárnap délelőtt, a trieszti gyors hozta Budapestre, felesége, titkára, énekmestere és komornyikja társaságában. Bár egész udvartartással érkezett, csöppet sem gőgös ez a világhírű művész. Készséggel elmondja, hogy bizony igen alacsony sorból származik, sok küzdelmen, szenvedésen, nélkülözésen ment át, volt mesterlegény, pincér, urasági inas, amíg eljutott a dicsőségnek és gazdagságnak azokra az ormaira, amelyeknek magassága csak a New Yorki Metropolitan Opera művészének juthat osztályrészéül.

De itt sem mindenkinek, legfeljebb csak annak, akit Isten különös kegye olyan hanggal áldott meg, hogy Caruso elárvult trónszékét betölthesse. Gigli ma harmincnyolc éves, tipikusan olasz megjelenésű, életvidám, közvetlen férfi, óriási vagyon ura, amely vagyont, az első centtől az utolsó dollárig, mind csak annak az aranynak köszönheti, amelyet Isten a torkába adott születésekor. Irigylésre-méltó ember!”

PESTI HÍRLAP, 1929.V.28. (59. Évfolyam, 118. szám)

Ave Maria - Franz Schubert - Beniamino Gigli

270   Ardelao • előzmény269 2020-03-15 21:02:55

 

…[…] „Luigi Cherubini.

Róla általában két közhely szokott eszünkbe jutni, hatása Beethoven Fideliójára, azután az, hogy 1823 decemberében nem vette fel Lisztet a párizsi Conservatoire-ba, melynek akkor igazgatója volt.

Ha megkérdezhetnénk Beethovent, valószínűleg nem tagadná ezt a hatást, mert Cherubini valóban kiváló mester volt. Olasz létére mindazt tudta — sőt, egy kicsit korábban tudta —, amit a korabeli zenekaron meg lehet valósítani, a zenés színpadról nem is beszélve. Majd negyven évvel Cherubini halála után — már a Parsifal írásának idején — Wagner ezt mondta róla: „Valószínűleg a legnagyobb zenei építész volt... Kissé mereven szimmetrikus, de nagyon szép, nagyon szilárd. Ahányan voltak, Auber, Berlioz, elképzelhetetlenek nélküle.”

Ami pedig azt a felvételi ügyet illeti, szerintem Liszt nagyon jól járt, hogy nem lett a híres, intézmény növendéke. Következő évei, így ha szertelenebbek is, de szabadabbak is maradtak, a Conservatoire-ban vélhetőleg egy kevésbé romantikus Lisztté szelídítették volna.

Arról, pedig kevesen, tudnak, hogy két évvel az elutasítás után Cherubini tagja volt a Nagyopera művészeti vezetőségének, amely egyhangúan elfogadta a tizenéves szerző operáját, a Don Sanche-t, sőt, vezénylését az első karmesterre, Rodolphe Kreutzerre bízta. (Arra, akinek Beethoven híres szonátáját ajánlotta.)

Pedig Cherubini kegyetlen, igényes kritikus volt. Liszt meséli fél évszázaddal később, hogy Cherubini meghallgatva Hiller egyik szimfóniáját, csak ennyit mondott: Látszik, hogy nincs jobb dolga.”[…]

Zsoldos Péter,

Film Színház Muzsika, 1986.V.3. (30. Évfolyam, 18. szám)

269   Ardelao 2020-03-15 12:53:16

CHERUBINI: Symphony in D Major / Opera Overtures

A 178 ÉVE ELHUNYT CHERUBINI EMLÉKÉRE

268   Ardelao • előzmény266 2020-03-12 20:07:21

 

"…[…] A mosóci kastély minden nyáron sok vendéget látott fedele alatt, társadalmi és művészi kiválóságokat. Amióta a Mester elköltözött, a ház csöndesebbé lett, de nyaranként el-eljönnek barátai. S most lehalkult, de felejthetetlen napokat töltenek a házban, egy lelki nagyságban párját ritkító asszonnyal, a Mester méltó asszonyával.

A házban szinte meseszerű csendben, nyugalomban folyik az élet, az ember alig kaphat el egy-egy mozdulatot, röpke pillantást, — mégis megy minden magától. Tágas, nagy ebédlő, a háttérben lovagpáncélok és pálmacsoportok. Sárga ablaktáblákon át tűz be a nap a válogatott ízléssel megterített asztalra. Másik helyiség, benne spinét, a falakon ősök arcképe; dédanya zeneszobája ez, Menuette és Gavotte ölelkeznek itt egymással. Odébb a Mester zeneszobája. Nyaranként itt játszott egy-egy Beethoven-, vagy Brahms-szonátát világhírű művészekkel, de legszívesebben Bach Chaconne-ját szólaltatta meg. A teremsor végén aztán a legegyszerűbb szobácska, benne pianino. Nem egy művét alkotta Hubay Jenő ebben a kastélyban, amelyet határtalanul szeretett, de a kis szobában tartózkodott legszívesebben, pianinója mellett.

1938 nyara. Mélységes csend borul a kastélyra meg a parkra, messze a világtól és a fenyegető történéstől. A rádió néma, az újság olvasatlan. Az agyonhajszolt ember annyira fáradt, hogy nem is a boldogság után áhítozik, csak nyugalomra, lelke nyugalmára vágyik. — Különös vendégek váltják föl egymást. Ma Góth Sándor, a színész, Hubay szövegírója ül a szépséges park egy árnyas helyén, a háziasszonnyal és velem. Odább bölcsőben a grófnő unokája szendereg, meleg napsugarak védőn burkolják be. Míg szülei, a fiatal anya távoli hazájában, Norvégiában időznek, nagyanyja gondjaira van bízva. Góth kezében könyvecske, néha belepillant, aztán leír valamit. Szinte suttogva beszélgetünk s a színész írásmunkája közben is élénk részt vesz a társalgásban: lelkesen, érdekesen beszél a földi s a túlvilági életről. Testetlenül röppennek a szavak ide-oda, a fájdalom, a visszaemlékezés ad szárnyat nekik. Közben Góth — ezt csak utóbb tudom meg — Molière-t fordítja magyarra. Éppen csak úgy közben, s mégis kongeniálisan. Amióta felesége, egyben nagy színpadi szereplőtársa, meghalt, összes híres szerepeit, melyeknek visszfénye ott tükröződik arcán, egyetlen egyre cserélte át. Arra, melyet végigjátszani valamennyiünk sorsa: Góth is azt az utat keresi, mely a végesből a végtelenbe vezet. A lelkek finom tanulmányozója a misztikumra vetette magát. Minden szerep között a misztikusé az, melyben azt a bizonyos kezdetet és véget megsejteni kezdi: minden ember örökkévaló halandó. 

1938 nyara. Csak egy esztendő telt el Hubay Jenő halála óta. …[…]"

Neubauer Pál

 *

Részlet „Hubay Jenő, egy élet szimfóniája” című könyvéből.1941. (Megj., A.)

267   Búbánat 2020-03-12 11:54:03

Akárha egy zenetörténész fejtené ki a véleményét zenéről, librettóról a francia regényíró és művészeti kritikus:

Zola egy 1902-es fényképfelvételen

Émile Zola a zenéről

Zenevilág, 1903. január 6. (1. szám)

„Éltem alkonyán kezdtem érdeklődni a zene iránt, azután, hogy Bruneau Alfrédot megismertem. Ő egyike a legelmésebb, legszenvedélyesebb és leggyöngédebb zenebarátoknak, akit valaha ismertem. A zenedráma kérdésében mindennap újra meg újra csodálkozom azon a nagy befolyáson, melyet a jó szövegkönyv a zeneszerzőre gyakorol. Gounod halála alkalmából elolvastam mindazon cikkeket, melyek életének munkásságát bírálták s azt vettem észre, hogy a kritikusok azt a sok kudarcot, melyet Gounod a színpadon vallott, mindig a szerencsétlen szövegnek rótták fel. Pedig ez volt az a korszak, melyben a költemény csak ürügy volt a komponáláshoz.
Ma, midőn a zenedráma új alakban diadalmaskodik, lehetetlen fel nem ismerni a jó szöveg rendkívüli fontosságát. Meggyőződésem az, hogy több fiatal és tehetséges zeneszerző balsikerét csakis a szöveg rossz megválasztásának tulajdoníthatjuk. Azt hiszem, hogy a megzenésítendő drámában feltétlenül szükséges a logikusan indokolt milieu, a húsból és vérből való szereplők, egyszóval a cselekmény emberi volta; a zeneszerző egyedüli teendője azt kommentálni, az eseményeket zeneileg szemléltetni. Szóval, elsősorban minden e személyektől és a milieu-től függ; hiába pazarol a komponista óriási tehetséget, sosem fog érdeklődést kelteni, nem fog nagyot és igazat alkothatni, ha arra kényszerítik, hogy valószínűtlen cselekvénnyel, szív- és értelemnélküli bábukkal küzdjön.
Utóbbi időben gyakran vitatkoznak azon a lapokban, hogy a komponista és librettista miként osztozzanak a darab anyagi és erkölcsi sikerén. És úgy hallom, hogy a szövegírót csak kontárnak tekintik, kinek feladata a másiknak a dolgát elrontani. Csakugyan, úgy látszik, hogy mi sem könnyebb, mint egy operaszöveg megírása; annál is inkább,

mivelhogy verselés dolgában igen türelmesek vagyunk. Gondoljuk meg, hogy ezzel szemben mekkora a komponista munkája: a partitúra megírása hónapokat, némelykor éveket követel; aztán a hangszerelés, több mint ezer lap írott hangjegy. Az a gondolat, hogy a színháztól a librettista ugyanannyit kapjon, mint a komponista, igazságtalannak látszhatik. Másrészt a szövegek általában, — még a műsoron megmaradt operáknál is — olyan rosszak, hogy érthető az emberek csodálkozása, ha azt hallják, hogy a szöveg és a zene írója egyenlően osztoznak. De az is bizonyos, hogy az igazság végül mégis kiderül, mert csakis a komponista neve marad fenn.
Mégis, éppen az imént állítottam, mennyire ritka egy jó költemény; természetesen olyan szöveget értek, mely segíti a komponistát, a helyett, hogy hátrányára volna. Kérdezzük csak meg a fiatal zeneszerzőket és ők el fogják panaszolni gondjaikat és kétségbeesésüket, melyeket a jó librettóra való vadászat okoz, olyan librettóra,  amilyenről álmodnak és amilyent nem találnak. Tehát nem helyes, ha kicsinyeljük a szövegíró feladatát. Bármily szerény is az, kiváló fontosságú lesz abban a pillanatban, midőn az egész mű sikere függ tőle. Sajnos, erre elég példánk van; minden kárba vész, ha a költő nem támogatta a komponistát.
Úgy vélem, kissé gyermekes dolog a szövegíró és zeneszerző jogos osztályán vitatkozni. A kérdés legegyszerűbb megoldása az, hogy a komponista saját magának librettistája is legyen. Igen, az a meggyőződésem, hogy a zenésdráma mai alakjánál, a zeneszerző dalművéhez saját maga írjon szöveget.
Nem is bocsátkozom annak tüzetesebb tárgyalásába, hogy lehet-e másként.
Fontoljuk meg, a mit feljebb mondottam: a zene nem különálló dolog, hanem beburkolja a cselekvényt, egybeforr a személyekkel. Ezért lehetetlennek tartom, hogy a cselekmény és a személyek az egyik részről származzanak, míg életük és lelkűk forrása másutt legyen. Olyan szoros itt az összefüggés, hogy a műnek csakis egy alkotója lehet. Ha elképzelem egy zenésdráma alakulását, a cselekményt és a személyeket a zenével egybeolvadni látom. Hogy e gyermeknek, melynek egy feje és egy szíve van, két apja legyen, — e gondolat határozottan bánt... Ha a komponista már nem írja meg saját maga a szövegét, van még egy út, hogy azt mégis sajátjává tegye: ha a költőhöz oly barátság fűzi, hogy csaknem egy lélek vele.

Bizony nehéz a francia zenedráma sorsa! Egy olyan despotikus, mindenható szellem, mint Wagneré, szörnyen ránehezedik a következő generációra. Láttuk ezt irodalmunkban. Hugo, Lamartine és Musset után, úgy látszik, hogy a lírai költészet örök időkre kimerült. Fiatal költőink kétségbeesetten kínlódnak, hogy egy kis eredetiségre tegyenek szert. Éppen így a zenében a wagneri forma saját logikájában, teljességében és tökéletességében zsarnokként uralkodik, olyannyira, hogy azt gondoljuk, miszerint hosszú ideig nem teremtenek újat s oly kitűnőt. A tér el van foglalva és csak utánzatokat termel... Mióta Bruneau barátom megszerettette velem a zenét, némelykor elgondolkozom ezeken. Wagnert elhanyagolni gyerekesség volna. A mit ő meghódított, azt nekünk is meg kell szereznünk. Ő új formát teremtett s nekünk nem szabad visszafelé haladnunk s egy régebbit elfogadnunk. De a helyett, hogy az újabbnál megállnánk, elválhatunk tőle; a mi francia zenészeinknél ugyanez a megoldás. Semmisem mozdulatlan, minden indul és halad. Új mesterek fognak jönni, akik mellett Wagner elavul. Ne feledjük, hogy különböző nemzetek különböző műveket termelnek, még ha ugyanaz a teremtő szellem uralja is a világot. Én úgy képzelem, hogy a francia dalmű, megtartván a zenekar folytonos helyzetfestését, kommentálván a személyeket s nem juttatván nagyobb szerepet az éneknek, mint hogy az ész és szív kifejező eszköze legyen, fajunk szenvedélyességének, derűit genialitásának festésében fog nagyot és újat teremteni.  Zenedrámát látok, mely közvetlenül emberi, nem vész el az Észak homályos mitológiájában, hanem körünkben játszik s visszatükrözi a mi fájdalmainkat és örömeinket. Nem kívánok én frakkba, avagy munkásblúzba öltözött operát. Nem: elég, ha bábuk és képzelt színhelyek helyébe élő lényeket adnak elénk, kiknek örömében és bánatában osztozunk. Megkívánnám, hogy maga a szöveg lekösse figyelmünket, mint valami érdekfeszítő történet, melyet nekünk elmondanak. Öltöztessék bársonyba a szereplőket, ha úgy tetszik, de a bársonyban is emberek legyenek s az egész műben az emberiség hangja zengjen! Erről álmodom: a dalmű legyen emberi, anélkül, hogy a képzeletet túlcsigázza, vagy a misztikusát hajhássza. Egész tájunk keljen életre a műben, hol az emberiség szenvedélyeit, örömeit, bajait a zene magyarázza.
Ó zenészek! Remegtessétek meg szívünk húrjait, hogy könnyeink peregjenek, vagy
csengő kacaj fakadjon az ajkakon s oly nagyot alkossatok, hogy a szimbólumok piedesztálján pihenő kolosszus, Wagner is elsápadjon bele.. Zengjétek az életet, az élet örökszép dalát!“
*
Zola remek cikke, melynek nyomán a fenti kivonatos és szabad fordítás készült, 1893. novemberében jelent meg a Le Journalban. A cikket a múlt évben újra leközölte a nemzetközi zenetársaság folyóirata, elég szellemes, bár Zola soraival távolról sem vetekedő kommentár kíséretében. Hasznos szolgálatot véltünk tenni azzal, hogy a magyar olvasóközönség számára is megmentettük a feledés nirvánájából azokat az örökértelmű, lángésztől és hazaszeretettől duzzadó eszméket, melyek a fenti sorokban foglalván s melyekből a magyar zeneszerzők és szövegírók is bőségesen meríthetnek tanúságot.

Közli: Lazarus Margit.

266   Ardelao 2020-03-12 10:55:46

                       HUBAY JENŐRE

                    (1858.09.15.-1937.03.12.),

a világhírű magyar hegedűiskola megteremtőjére 

                            EMLÉKEZVE

Képtalálat a következőre: „Hubay Jenő + Kassai István”

Suite sur l'Opéra Le Roi de Lahore de Jules Massenet Op. 3 No 1 - Allegretto. Allegro con fuoco...

265   Ardelao 2020-03-10 19:05:17

Képtalálat a következőre: „PABLO DE SARASATE”

PABLO DE SARASATE (1844-1908)

Egy spanyol hegedűművészt lesz alkalmunk közelebbről Kolozsvárott hallani, — Pablo de Sarasatét, ki ma hangszerének egyik leghivatottabb kezelője, s aki előtt még a legfényesebb jövő áll. A művészről a bécsi „Musik-Theater- und Litteratur-Journal”-ban a következő adatokat találjuk:

„Ez új tüneményes jelenség a művészet egén, 1846. karácsony estéjén született Saragossában.*  Sarasate rendkívüli tehetsége már kora ifjúságában feltűnést keltett, s midőn, mint hét éves gyermek először lépett a nyilvánosság elé, tekintélyes zenészek nagy jövőt jósoltak neki. Alig tíz éves korában már bámulatra ragadta Madrid közönségét, s Isabella királynő, ki előtt hasonlóképp játszania kellett, — annyira el volt ragadtatva a genialis gyermek által, hogy enormis tiszteletdíjon kívül még egy ó-olasz hegedűt is ajándékozott Sarasaténak, melynek értékét 25.000 frankra teszik.

Midőn ifjúvá nőtt, Parisba küldték Sarasatét, hol elsőrangú mesterektől nemcsak hangszere kezelésében, hanem az általános zenetudományokban is nyert oktatást, és több évig kitartó szorgalommal folytatta a művészet tanulmányozását. E körülménynek lehet tulajdonítani azt, hogy Sarasate oly előnyösen különbözik a legtöbb „virtuóz”-tól, mert nemcsak kápráztató technika által, hanem inkább a nagy mesterek műveinek szellem- és érzelemteljes interpretatiója által igyekszik hallgatóira hatni, és hat is, — habár voltaképpeni force-darabjai a legnehezebb bravour-darabok maradnak, amennyiben kivált a legbiztosabb vonó-kezelésre s a legkifáradhatatlanabb kézcsuklóra van szükség.

Rendkívül szép és nemes Sarasate hangképzése; reá nézve ugyanis a finom Cantilene nem mellékdolog, melynek a technikai remeklést csupán előkészítenie kell: az neki külön-czél, noha e mellett határtalan képességét a technikai nehézségek leküzdésében, nem is rejti véka alá.

Miután tanulmányait a fiatal művész befejezte, nagyobb körutakra indult. Beutazta az észak-amerikai egyesült-államokat, meglátogatta India fővárosait, a keletet, s játékával mindenütt lelkesedésre ragadta hallgatóit. Németországban múlt év őszén járt először Sarasate, s lipcsei hangversenyeivel rendkívüli sensatiót idézett elő.

Bécsben is hallottuk a ritka művészt és gyönyörködtünk bámulatos talentumában. A bécsi sajtó és közönség ritkán tanúsított még művésszel szemben oly egyértelmű, oly tartózkodásnélküli lelkesedést, mint Sarasate felléptéi alkalmával. Valóban rohammal vette be a szíveket.”

Eddig az előkelő bécsi szaklap sorai, melyekből láthatjuk, hogy egyike a legjelesebb hegedűművészeknek az, ki a közelebbi időkben Kolozsvár közönsége előtt is bemutatja magát. Kétségtelen, hogy nálunk is épp oly enthusiasmust fog Pablo de Sarasate kelteni, mint mindenütt, hol eddig még játszott.

HÖLGYFUTÁR, 1877.II.15. (2. Évfolyam, 7. szám)

*Megjegyzés (A.): Valójában Pamplonában született, és 1844. március 10-én!

Stefan Milenkovich - Sarasate Zigeunerweisen

Jascha Heifetz: Sarasate Carmen Fantasy

264   Ardelao 2020-02-09 08:08:19

DOHNÁNYIRA EMLÉKEZVE …

60 éve hunyt el Dohnányi Ernő (Pozsony, 1877.07.27.-New York, 1960.02.09.)

Dohnányi Ernőnél

Finom, törékeny alakú, ősz hajú úriasszony fogad, fekete a ruhája, egyetlen dísz rajta egy elefántcsont melltű. Dohnányi édesanyja.
— A fiam még nincs itthon, — mondja és talán még Dohnányi muzsikája sem tudná vissza adni azt a szeretetet, amely ebben a szóban dalol: — A fiam.

A Trombitás úti villa magas fák között elrejtve áll, az első emeleten laknak Dohnányiék. A szobát csaknem egészen betölti a hatalmas koncertzongora. A zongora felett családi képek. Barabás modorában két kép: magas homlokú, Kossuth-szakállas férfi és egy fiatalasszony, fehér ruhában, mellette egy kis asztalon metszett pohár virágokkal. Szlabey Mátyás, besztercei főügyész és neje: Dohnányi nagyszülei. Aztán a dédszülők, Kossuth-szakállas, dacos arcú magyar, breznóbányai földbirtokos.
A zenetörténet majd kikutatja, hogy hol, mikor, mely ágon gyűlt össze a zene iránti szeretet, sok kis ér, amíg az óceánig vitte a habját. Hozzátartozói iránti ragaszkodó szeretetét nemcsak Dohnányi híres, mély, kék szemei gyöngéd jóságából olvashatjuk ki. Az ebédlőben is két nagy kép: Dohnányi édesatyja, Brahms-fejű öregúr; édesanyja, törékeny finom alakjával; az édesapja még egy képen, őszi, aranysárga lombú fák alatt. Aztán Galafrés Elza képei, híres szerepeiben, egyedül kisfiával, majd Dohnányival, végül ketten egy szép festményen, Pogány Willy egyik legszebb alkotása.
A dolgozószoba egyik falát teljesen elfoglalja a hatalmas könyvszekrény, egy másik zongora, nagy állványok, tele hatalmas kotta-tömegekkel, a mesterek kiadásaival, Dohnányi művei bekötött példányaival. Az íróasztal felett egy hatalmas rézkarc: a Joachim vonósnégyes; a szögletben remek faragott ébenfa-állvány, felette vitrin, tele csodaszép dolgokkal, rajta felirat: Budapest Székesfőváros Dohnányi Ernőnek. Az íróasztalon példás rend, kis jegyzőkönyvek, ceruzák és tollak egész arzenálja. Egy kefelevonat, Dohnányi legújabb szerzeménye: egy vonósnégyes. Az álló-íróasztalon ceruzával írt kottafejek, különböző hangszerekre, vázlatok egy zenekari műhöz, mellette szép kalligrafikus kotta, az új szerzemény első fogalmazványa. A könyvállványon magyar klasszikusok, remek Aranykiadás, Csokonai versei, az egyik kötet felnyitva. Teljes Dosztojevszkij, Nietzsche és Gerhardt Hauptmann.  ...
S már jön is Dohnányi. Az arca teltebb; hiányzik róla az a két mély vonás, amelynek fájdalmasságát a szeme tiszta kéksége alig tudta enyhíteni. Vonásai derűsek, látszik, hogy jól kipihente magát.

— Nem voltam én sehol a nyáron. Itthon nyaraltam, a Hűvösvölgyben, egy kis telken teniszpályát rendeztem be, és ott játszottam a feleségemmel, vagy kirándultam a hegyekbe. Nagyon jól esett, egészen megfrissültem bele. A nyár nem múlt el hiába, itthon komponáltam egy vonósnégyest.

— Nem, nem, az út nem fárasztó, sőt valóságos üdülés és pihenés nekem a tengeri út. Ebben az évben is Amerikába szólít a szerződésem. Októbertől februárig leszek kint, nemcsak dirigálok, hanem néhány szólóhangversenyem is lesz. Onnan egyenest hazajövök a Beethoven centenáriumra, csak közben Németországban adok néhány hangversenyt.

— Párizsba nem megyek. Igen, hallottam, hogy egyik nagy hangversenyiroda világkörüli bérleti hangversenyei sorozatába az én nevemet is fölvette. Gaveaut-ék is hívtak, de nem tudok menni. Azt az új muzsikát, amelyet főképp párizsi vagy Párizsban élő zeneszerzők művelnek, s amelynek következményét egyesek abban látják, hogy Berlin helyett Párizs legyen a világ zenei fővárosa, mint minden komoly zenei dolgot, figyelemmel kísérem. De hogy Stravinsky, Honegger, Hindemith zenéje a jelené, vagy a jövőé-e, az igazán a jövő titka.

— Régi dolgaim közül a Düsseldorfban bemutatott «Vajda tornyát» a következő szezonban több más német városban is adják, a «Ruralia hungaricát» több helyen: így legközelebb Münchenben mutatja be az ottani Filharmonikus zenekar. A legújabban komponált vonósnégyesem most fog megjelenni.

— A Beethoven centenáriumra nagy lelkesedéssel készülődöm, örömmel olvastam, hogy nemcsak Budapesten lesz európai nívójú Beethoven-ünnep, hanem a vidéken is készülődnek. Elsősorban Debrecenben, ahol a IX. szimfóniát akarják előadni, ami páratlanul érdekes vállalkozás. Debrecen nagyszerű zenei fejlődésének, nemcsak mint muzsikus, hanem mint a város most megválasztott polgára is szívből örülök. Most kaptam levelet dr. Bencs Kálmántól, Nyíregyháza polgármesterétől, aki Nyíregyházán csinálja azt, amit a Zenekedvelők Köre Debrecenben; szintén a IX. szimfónia előadása iránt érdeklődik. De Szegeden, ahol kitűnő filharmonikus zenekar van, Miskolcon, Nyíregyházán szintén készülnek Beethoven-ünnepre. A száztagú zenekar és száztagú kórus, ami a szimfónia előadásához legalább szükséges, nagy terhet jelent, ezt csak úgy lehet megcsinálni, ha a zenekarok, mint Ausztriában vagy Németországban, ingyen utazhatnak, és a kormány egyébként is támogatja ezt a nagyszabású kultúr akciót. A kultuszminiszter úrban megvan ez iránt a teljes jóakarat.

— Nagy örömmel hallom, hogy a Literatúra, ez a fordulatosan és ügyesen szerkesztett irodalmi folyóirat, állandó zenei rovatot nyit. A fiatalok egy csoportja szintén készül zenei lapot kiadni. Amilyen fejlett zenei életünk van, hála Istennek, két-három zenei lap is elfér nálunk.

— Szívesen teszek eleget a Literatúra kérelmének: a legújabb amerikai felvételből, amely még sehol sem jelent meg, adok egy példányt és őszintén kívánom, hogy a «Muzsika» minél hathatósabban szolgálja a magyar zene; kultúra szent ügyét. ...”

LITERATÚRA 1., 1926. 8. szám.

Ernst von Dohnanyi: Ruralia Hungarica Op. 32

263   Búbánat • előzmény259 2020-01-30 15:50:42

Kapcs. 259. és 239. sorszámok

Pótlás 

A Bartók Rádió ÉVFORDULÓK műsorsorozatában háromrészes minisorozat készült Muzsikus Széchényiek címmel.  

Szerkesztő-műsorvezető: Becze Szilvia

A Stuttgartban élő Széchényi Kálmán, mérnök,  mesél családfája ágán muzsikus felmenőiről, elsősorban Széchényi Imréről (zenei bejátszások is)

2020. január 13-án hangzott el az első rész, január 20-án a második rész és január 27-én a harmadik rész. (19.00 és 19.30 óra között).

Visszahallgathatók az alábbi linkeken:

III/1. rész: https://mediaklikk.hu/radio-lejatszo-bartok/?date=2020-01-13_19-00-00&enddate=2020-01-13_19-40-00&ch=mr3

III/2. rész: https://mediaklikk.hu/radio-lejatszo-bartok/?date=2020-01-20_19-00-00&enddate=2020-01-20_19-40-00&ch=mr3

III/3. rész: https://mediaklikk.hu/radio-lejatszo-bartok/?date=2020-01-27_19-00-00&enddate=2020-01-27_19-40-00&ch=mr3

 

262   Ardelao • előzmény261 2020-01-24 21:43:22

 

NEMZETI SZÍNHÁZ

Pest, kedden, augusztus 3-án, 1869.
Mártha, vagy: a richmondi vásár.
Vig opera 4 felvonásban. Írta Friedrich Wilhelm Riese; fordította Szerdahelyi. Zenéjét szerzetté Flotow. Karnagy: Huber Károly. Rendező Böhm Gusztáv.

SZEMÉLYEK:
Lady Harriet Durham, a királyné udvarhölgye — Helvey Ilka.
Nancy, meghittje — Saxlehner E.
Lord Tristan Miklefort, rokona — Bodorfi.
Lyonel — Ellinger.
Plumkett, gazdag haszonbérlő — Kőszegi.
Richmondi bíró — Kaczvinszky.
Tanácsírnok — Perron.
Pitt Molli— Korcsekné.
Smith Poli— Haviné.    } pórlányok
Witt Betti — Szövési A.

Árusok. Haszonbérlők. Pórnők és leányok. Szolgák. Vadászok. Apródok. Nép.

FŐVÁROSI LAPOK, 1869.VIII.3.

261   Ardelao 2020-01-24 21:05:58

 

137 évvel ezelőtt hunyt el Friedrich von Flotow német zeneszerző.

 Akinek Liszt Ferenc örömében megcsókolta a fülét...

A „Márta” első magyar előadásának egyetlen élő szereplője
emlékeiről mesél. . .

Friedrich von Flotow Márta című vígoperáját újítja föl csütörtökön az Operaház. A Márta a régi Nemzeti Színházban került először színre magyar nyelven. A bemutató szereplői közül ma már csak özv. Cerri Gyuláné Saxlehner Emma* él. Az Ugocsa-utca egyik modern házában lakik. A „Bauhaus”- stílusban épült modem szobákban különösen hatnak a régimódi bútorok. De a nyolcvan-hatéves Saxlehner Emma asszony olvasóasztalán modern regények hevernek, egy német kötet, egy Zilahy-regény és egy Bókay- könyv. Századvégi fekete ruhája, botja, erős szemüvege levendulaillatot idéz a nagyasszony köré. A hajdani nagy alténekesnőre emlékeztető, kedvesen zengő hangon beszél az első Márta-elöadásról:

— 1867-ben mutatta be a Nemzett Színház Flotow Mártá-ját. Az első előadáson Pauli Richardné Markovits Ilka énekelte Mártát, a szopránszerepet, Nancyt, az altszerepet pedig én. Pauli Richard, a régi tenorista volt Lyonel és Kőszegi játszotta Plumkettet. A Nemzeti Színház főzeneigazgatója Erkel Ferenc volt. Fia, Erkel Gyula vezényelte az operát, Erkel másik fia pedig Sándor, a nagydobot verte a zenekarban. A karmesterek között volt Huber Károly is, Hubay Jenő édesapja, s ha jól emlékszem, ő is vezényelte egy párszor a Mártát. Őszintén szólva, nem tudom megmondani, hányszor énekeltem Nancyt. Radnóthfáy intendatúrája alatt sokszor játszottuk Flotow víg-operáját, mindig nagy sikerrel.

— 1884-ben nyitották meg a mai Operaházat. A megnyitó előadáson Ortrudot énekeltem Lohengrinben. Nem-csak a Márta első szereplői közül, de az operai megnyitó előadás résztvevői közül is csak én vagyok még életben. A Márta operaházi bemutatójára csak tíz év múlva, került sor. Ezen az előadáson is én énekeltem Nancyt s azután még számtalanszor, míg Mahler igazgatása alatt aztán nyugdíjba nem mentem.

— A Márta örökké kedves emlékem marad. Ennél csak Liszt Ferenchez fűződő emlékeim kedvesebbek. Nagyon sokszor találkoztam Liszttel, énekeltem a dalait hangversenyeken, régi híres nagy banketteken. Liszt Ferenc sokszor kísért zongorán. 1869-ben mutatták be a Redout-ban, a mai Vigadóban Liszt nagy kantátaszerű szerzeményét, a 137. zsoltárt. Az altszólót én énekeltem. A hegedűszólót a nagynevű Reményi Ede játszotta a zenekarban. Az előadás után Liszt Ferenc felugrott, hozzám jött és elragadtatva, örömében megcsókolta a fülemet. Ezt sohasem felejtem el! Liszt azután is gyakran meglátogatott, ha Budapesten járt.
— Sok szomorú emlékem van és egy nagy boldogságom: a fiam, Cerri Károly és a menyem. Elégedetten, visszavonultan élek. Csak egy kívánságom volna: bár ne lenne tükör a világon. . . .

Holott erre a kívánságra Saxlehner Emmának semmi oka sincs, hiszen egyike a legbájosabb öregasszonyoknak. S még egy kis szomorúsága van a nagyasszonynak. Az Operaház csütörtöki Márta felújítását nem láthatja. Gyöngélkedik. Esténként már otthon a helye. Pedig nagyon kíváncsi lenne a fiatalokra. Orosz Júliára, az új Mártára és Gere Lolára, aki az ö régi szerepét, Nancyt énekli. . . .

—cent

BUDAPESTI HÍRLAP, 1935.I.23. (55. Évfolyam, 19. szám)

*Saxlehner Emma (1849-1938) operaénekesnő, zenepedagógus.

WIKIPEDIA (Megj. A.)

260   Ardelao 2020-01-21 20:31:54

 

LORTZING EMLÉKE

 

ÉPPEN MA, 169 évvel ezelőtt halt meg Berlinben ALBERT LORTZING német zeneszerző.

Első kisoperája a „Janinai Ali pasa” (1820) volt. Münsterben mutatták be a „Krisztus mennybemenetele” oratóriumát (1828). „A lengyel és gyermeke” (1833) már több német színpadot járt be. Sikert romantikus operái (A vadorzó -1842, Undine - 1845) hoztak számára.

„A fegyverkovács” című vígoperája bemutatója (1846) után Bécsbe karmesterként szerződtették. Fő műve a Nagy Péter cár történetét elmesélő „Cár és ács” (1837).

Érdeme, hogy a német népművet és mesejátékot a romantikus opera, a vígopera szintre emelte.

*

— Nemcsak a pietás vezérli most a németeket, hogy oly sűrűn látogatják meg Albert Lortzing sírját (Ez még 1899-ben történt, a „Fegyverkovács” akkori bemutatója alkalmából).

A roskadozó keresztet friss repkénnyel futtatják tele, melyet a megtérés és megbánás könnyei öntöznek sűrűn.

A nemzeti érzés, mely most hatalmas lángra lobbant a németeknél, Albert Lortzingot  is megmenti a feledéstől. Igaz német volt, minden érzésében s tettében. Ha nem is oly hatalmas erő lüktetett benne, mint Wagnerben vagy Weberben, úgy Lortzing működését, különösen nemzeti szempontból, alábecsülni nem lehet.

Ő volt az, ki a német vígoperát a kezdetleges tökéletlenségektől megszabadította s oly magas művészi színvonalra emelte, hogy a modernebb német vígoperák közül kevés vetekedik az övéivel. Nem volt az a világraszóló reformátor, mint Wagner. Tehetségében nem a drámai erő van túlsúlyban, hanem a kedvesség és egyszerűség. A mikor még neve alig volt ismeretes, sokan voltak, kik sehogyan sem tudtak megbarátkozni múzsájának termékeivel. Sem vígaknak, sem komolyaknak nem tartották, hanem, egyszerű keresetlenségénél fogva, inkább jelentéktelennek. Lipcsében, hol leghosszabb ideig tartózkodott, igen kevés barátja volt. A kevesek közé tartozott azonban dr. Fink, az akkori kritikus-gárda legkiválóbb tagja. Ez Lortzing munkásságáról külön tanulmányt írt, melyben a többek között Lortzing zenéjéről ezeket mondja:

„Nem akar mást, mint kellemesen szórakoztatni. A természetet a keresett fölé helyezi, s ezért a ritmus és dallamok egyszerű fonása által inkább tetszeni, mint feltűnni törekszik. Sehol sem banális, de sehol sem igyekszik túlzottan eredeti lenni. Az eredetiségre való törekvésnek is meg van az a káros hatása, hogy gyakran a tehetségtelenségnek palástjául szolgál. Szóval Lortzing zenéje egyszerű és természetes, ment minden külső máztól.”

Mikor egy-két dalműve osztatlan sikert aratott, akkor már elismerték Lortzing nagy tehetségét. És ki is tüntették a «bájos» jelzővel. Mindenütt csak a «bájos» Lortzingról beszéltek, de megélhetésre nem igen nyújtottak neki módot. Soha embert annyi bal- szerencse nem üldözött, mint ezt a művészt, ki gyakorta kénytelen volt nagy családjával éhezni.

Igaz színész-családból származott. Apja becsületes bőrkereskedő volt, ki különös gyönyörűséget talált abban, hogy vasárnaponként műkedvelői színpadokon felléphessen. Egy ilyen előadás alkalmával ismerkedett meg Peidel Zsófiával, ki szintén rajongott a színművészetért. A fiatalok megszerették egymást s elhatározták, hogy együttesen megvalósítják régi tervüket: színészek lesznek. A férfi a hősszerelmes szerepkört választotta, az asszony szubrett lett. S így vándoroltak egyik városból a másikba, mint egy vándor komédiástrupp tagjai.

Albert Lortzing 1801. október 23-án született. Egyetlen fiú volt, kis nővére, ki két évvel idősebb volt, mint ő, tizenegy-éves korában meghalt. A szülők azon voltak, hogy gyermeküknek jobb sora legyen, mint nekik. A lehető leggondosabb nevelésben részesítették. Az iskolai tanulmányokon kívül azonban, különösen ügyeltek arra, hogy zeneileg is kellőképpen képezze ki magát, a szülők vándorélete azonban gyakorta hátráltatta a fiút tanulmányaiban.

Különben is a gyermek nem-szívesen forgatta a könyveket, hanem csak akkor volt boldog, ha valamelyik kis szerephez jutott: a színpadra léphetett. Rajongó szeretettel csüngött szülőin, sok keserves könnyeket hullatott, mikor látta, hogy olykor esténként még a száraz kenyér is hiányzik az asztalról. Minden módot kigondolt, hogy szüleinek segélyére lehessen. Titokban partitúrákat adott ki, s mikor néhány garast összekuporgatott, vidáman adta anyjának.
— Itt van, anyuskám! Most talán valami meleg ételre is telik!

A viszonyok mind rosszabbak lettek, s Lortzing abbahagyva tanulmányait, maga is kénytelen volt, mint színész megkeresni kenyerét. Mint fiatal szerelmes lép fel, majd tenor-szerepeket is énekel. A sors ide-oda veti. A trapp végigjárja az összes kisebb városokat. Aachenben felismeri Lortzing tehetségét a kölni színház igazgatója, Eingelhardt. Magához veszi őt szüleivel együtt s mindent megtesz, hogy Lortzing nyugodtan dolgozhassék. Ezek voltak legboldogabb napjai. Az érzések szunnyadoztak lelkében, a gondolatok rajzottak fejében s csak alig várta a pillanatot, hogy papírra rögzítse őket. Nagy lelkesedéssel lát a munkának. Gyors egymásutánban írja az egyházi dalokat, de csakhamar észreveszi, hogy e dalok talentumának sehogy sem felelnek meg.

Akkortájban (1831-ben), az egész világ, rajongó érdeklődéssel követte a lengyelek szabadságharcát. Mindenki lelkesedett a kis nemzetért, mely hősies bátorsággal felvette a küzdelmet a hatalmas Oroszország ellen. Lortzing ügyes módon felhasználta ezt az osztatlan rokonszenvet s egy kis egyfelvonásos operát irt, melynek tárgyát a lengyel szabadságharc egyik epizódjából merítette. «A lengyel és gyermeke» (Der Pole und sein Kind) volt a címe s mikor 1833. január 4-én bemutatóra került, Lortzing ezt írta apjának:

„Soha annyi könnyet nem láttam, mint e kis darab előadásánál. Sírt a színházban mindenki.

S mikor a meghatottság kissé elmúlt, kitört a lelkesedés. Tomboltak, tapsoltak s én alig győztem megköszönni az elismerést.”

A rendkívüli siker természetesen nagyban hozzájárult ahhoz, hogy alkotókedvét növelje. A színházi elfoglaltsága dacára maradt annyi ideje, hogy a múzsának is áldozhasson. A kisebb, egy-vagy két-felvonásos operák gyors egymásutánban követik egymást s mindegyik tetszik a közönségnek. Az önérzet mindjobban dagasztja Lortzing kebelét; érzi, tudja, hogy valami nagyobb mű alkotására van hivatva. Szövegkönyv után néz s jónak találja, hogy ismét a lengyelek életéből merítse tárgyát. Rövid idő alatt megírja a «Cár és ács» című operáját. A legszebb s legértékesebb művét. Azaz őszinte friss humor, mely Lortzing egyéniségét jellemzi, hatalmas, széles mederben buzog végig az operán. Nemcsak Németországban, de a külföldön is mindenütt a legnagyobb elragadtatással fogadják az operát. Még Oroszországban is előadják, De itt a cárból a cenzúra német nagyherceget formált.

Mennél jobban növekedett Lortzing, annál inkább növekedtek anyagi gondjai is. Az operái, a nagy siker dacára, alig jövedelmeztek valamit; a nagyobb színházak 60—70 tallért, a kisebbek 25—30-at fizettek az előadási jogért. Így Lortzingnak ugyancsak meggyűlt a baja, hogy nagy családját és szüleit eltartsa. Dacára annak, hogy Lipcsében magasztalják, kezébe ragadja a vándorbotot s megy mindenhová dirigálni, tanítani, csakhogy keressen. Mennyit dolgozott, fáradozott, azt könnyű elképzelni. Ez a cigányélet azonban még mindig nem lohasztotta alkotóerejét. «A vadorzó», «Undine», «A fegyverkovács» ezekből a vándorévekből valók.

A negyvennyolcas forradalmi évek azonban még ezt a szomorú helyzetét is rosszabbá tették. A színházi élet teljesen pangott s a legtöbb színház a tönk szélén állott. Ekkor Lortzing a hamburgi színháznál volt. A kiadásokat, ahol csak lehetett összevonták s egy szép napon Lortzing szerződését is felbontották. Nem is kapott többé szerződést.

„Színházba nem járok — írja ekkor egyik barátjának — de az emberek, kikkel találkozom, még mindig szánakozva néznek reám, mintha azt mondanák: «Szegény ördög, még mindig szerződés nélkül?» A zenekar tagjai s a többi emberek, kik eddig «karmester úrnak» szólítottak, most zavarba jönnek, ha köszöntőm őket, s azt felelik: Ah jó napot... izé úr!... Hisz a karmesteri cím már nem illet engem!”

Ez időtől fogva rohamosan hanyatlik Lortzing pályája. Tengődik, vállalkozik, próbálkozik siker nélkül. Végre az ivásban keres enyhülést és feledést. Egészsége erősen megromlik, s gyakorta panaszkodik fejfájásról, vértolulásról. 1851. január hó 20-án este holtfáradtan tér haza. Egész nap munka után nézett eredménytelenül. Szomorúan elkölti vacsoráját övéivel, s korán lefekszik. Reggel hét órakor halva találják ágyában.

Mindössze 49 évet élt.

Mélyen érző, igaz költőember volt. Nem méltányolták eléggé életében, most, halála után emelik számára a piedesztált. Igazi költő-sors. Míg élt: éhezett, nyomorgott, halála után nemzeti hőssé avatják. Mi haszna van már a szegénynek belőle?

A.

Régi folyóiratokból válogatva.

(Magyar Nemzet, Fővárosi lapok, Zenelap, Pesti Napló stb.)

259   Búbánat • előzmény239 2020-01-20 23:52:04

A Bartók Rádió ÉVFORDULÓK műsorsorozatában háromrészes minisorozat indult el Muzsikus Széchényiek címmel.  

Szerkesztő-műsorvezető: Becze Szilvia

A Stuttgartban élő Széchényi Kálmán mesél családfája ágán muzsikus felmenőiről. (zenei bejátszások is)

2020. január 13-án hangzott el az első rész, ma este pedig a második rész.

A harmadik, befejező részt jövő hétfőn,  január 27-én, 19.00 és 19.30 óra között hallgathatjuk meg.

Az első két rész visszahallgatható az alábbi linkeken:

III/1. rész: https://mediaklikk.hu/radio-lejatszo-bartok/?date=2020-01-13_19-00-00&enddate=2020-01-13_19-40-00&ch=mr3

III/2. rész: https://mediaklikk.hu/radio-lejatszo-bartok/?date=2020-01-20_19-00-00&enddate=2020-01-20_19-40-00&ch=mr3

 

258   Ardelao 2020-01-11 18:06:59

G L I È R E

145 évvel ezelőtt, 1875. január 11-én (a Julián naptár szerint: 1874. december 30-án) született Kijevben az apai részről német-belga, anyai részről lengyel származású  Reinhold Moricevics Glière (oroszul: Рейнгольд Морицевич Глиэр, ukránul: Ре́йнгольд Мо́ріцевич Гліер), születési nevén Reinhold Ernest Glier. Vezetéknevének írását - származására hivatkozva - 1900 körül Glière-re változtatta.

Keldis  „Az orosz zene története” című könyvében azt írja, hogy: „ […] Glière az orosz zene nagy nemzeti stílusának «utolsó mohikánja» volt, fáradhatatlan a tanításban és a komponálásban. A zeneszerzés mestere a zene valamennyi műfajában.

Nem szakad el az orosz klasszikus hagyományoktól Glière, aki Tanyejev, Arenszkij és Ippolitov-Ivanov tanítványa:  az 1890-es évek végén és az 1900-as évek elején tűnik fel több nagy zenekari darabbal (I. szimfónia, vonós-szextett és oktett). […]”

1891-ben a kijevi zeneiskolában tanult, ahol többek között Otakar Ševĉik hegedűjátékra oktatta. 1894-ben a Moszkvai Konzervatóriumban tanult tovább, ahol Tanyejev (ellenpont), Ippolitov-Ivanov (zeneszerzés), Arenszkij és Georgi Conus  (összhangzattan) tanítványa volt. 1900-ban diplomázott. Ezután tanári állást vállalt a moszkvai Gnyeszin Zeneiskolában.

Újra Keldist idézem: „[…] 1902-ben két magániskolában is tanít, amit Tanyejev szerez számára. Itt többek között Mjaszkovszkij és a 11 éves Szergej Prokofjev is a tanítványa lesz. 1905-1908 között Berlinben is dolgozik. Visszatérve Moszkvába, ismét a Gnyeszin Zeneiskolába megy tanítani.

A fiatal zeneszerző, egyszerű és világos melodikai szerkesztéssel, zenéjének határozott nemzeti jellegével, a formaadás és a kifejezés nagy művészetével vonja magára a figyelmet. Az I. szextettért Glinka díjat kap. A nemzeti kolorit és a népdalhoz való közelség jellemzi későbbi alkotásait is, melyekben az „Ötök” alkotó útját követi: ilyen a 2. vonósnégyes Op. 20 (1905), a II. szimfónia Op. 25 (1908).

Az «Ilja Muromec» című hatalmas és dekoratív III. szimfóniában, Op. 42 (1911) az orosz nemzeti eposz nagyszerű hőseit, ezek egészséges, céltudatos és életerős jellemét állítja szembe a modernista művészet cikornyásságával és beteges dekadenciájával. Glière a népi élet témáit néha passzívan, szemlélődően fogja fel, de művei tartalmát és kifejezési eszközeit tekintve alapjában véve haladó és realista marad.

1913-ban tanárnak nevezik ki a kijevi zeneiskolába. amelyet egy évvel később konzervatóriumi szintre emelnek. Ekkor elnyeri az igazgatói állást is.

Egészséges realizmusa lehetővé tette, hogy a Nagy Októberi Forradalom után azonnal aktívan bekapcsolódjon a szovjet zenekultúra fejlesztésébe és megtalálja a helyes utat az új hallgató-tömeg kielégítésére. […]”

Életének első felét a cári uralom idején, a másodikat a proletárdiktatúrában töltötte. Glière az, aki nem szenvedte meg a Lenin, majd Sztálin nevével fémjelzett korszakot, sőt, a haszonélvezők körébe lépett, mégpedig a legfelsőbe. 

1920-ban Glière Moszkvába költözött, ahol a Moszkvai Konzervatóriumban 1941-ig tanított.

Több neves tanítványa volt, többek között: Alekszandrov, Hacsaturian, Davidenko, Moszolov. Néhány évig a «Proletkultur» szervezetében is dolgozott, mint oktatási népbiztos.

Ez a "közepes tehetségű" zeneszerző a harmincas évek közepétől 1948-ig a Szovjet Zeneszerzők Szövetségének elnökeként működött, címeinek-kitüntetéseinek listája elképesztő (három Glinka-díj, Munka Vörös Zászló Érdemrend, három-három Lenin- és Sztálin-díj, népművészeti díjak [pl. szovjet, üzbég, azeri] stb…).

Művei közül említést érdemelnek: a már szóba hozott III. szimfónia (Ilja Muromec), Hárfa-versenye (Op. 74, 1938), Kürtversenye zenekarra (Op. 87, 1951), több, a Vörös Hadsereg részére írt katonaindulója, továbbá Hegedűversenye (Op. 100, 1956), kamaraművei (vonósnégyesek, oktett), zongoradarabjai, operái (pl. Rachel, Op.81 /1942-43/), balettjei (pl. Bronz lovas, Op. 89 [1948-49]; Taras Bulba, Op.92 [1952]), dalai, koráljai, kantátái és filmzenéje.

A szovjet rendszer nagy becsben tartotta Glière-t. 75. születésnapján (1950-ben) nagy ünnepséget tartottak a zeneszerző tiszteletére. Műveiből összeállított hangversennyel üdvözölték a „kitűnő szovjet zeneszerzőt”, aki – mint írták – kiváló őrzője az orosz zene legjobb hagyományainak. Különösen a szovjet balettzene terén alkotott nagy értékűt.

(A Szabad Nép nyomán, 1950.I.22.)

Glière 1956. június 23-án – 81 éves korában – hunyt el, Moszkvában.

Reinhold Glière : String Quartet No. 1 in A major Op. 2 (1900)

257   Ardelao 2020-01-11 12:57:47

KALINNYIKOV

154 évvel ezelőtt, 1866. január 13-án született, és 119 évvel ezelőtt, 1901. január 11-én*  hunyt el és Vaszilij Szergejevics Kalinnyikov (Васи́лий Серге́евич Кали́нников) orosz zeneszerző.

Kalinnyikov annak a generációnak sarja, mely Borogyint, a nagy romantikust vallotta mesteréül. Zenei képzésben Moszkvában részesült, ahol Iljinszkij** és Blaramberg *** voltak mesterei. 25 éves korában a moszkvai Kis Színház és az Olasz Színház vezető karmestere, de lassan elhatalmasodó tüdőbaja arra késztette, hogy lemondjon állásáról és délvidékre költözzék. Ekkor kezdett szorgalmasan komponálni. Előbb egy kantátával (Johannes Damascenus) vonta magára a német zenekritikusok figyelmét, majd I. szimfóniájával, amelyet Bécsben (1898) és Párizsban (1900) is nagy sikerrel játszottak.

Liszt hatása alatt szimfonikus költeményeket is írt (A nimfák, A cédrus és a pálma), majd illusztráló zenét Tolsztoj Boris cár-jához.

Súlyos betegségének a Krím-félsziget enyhe klímája sem használt, és fiatalon halt meg, alig 35 éves korában.

Forrás: A ZENE 1936. évi 11. száma

 

*más forrás szerint: 1900. december 29-én

** Alexej Alexandrovics Iljinszkij (1859-1920), zenetanár és zeneszerző

 ***Pavel Ivanovics Blaramberg (1841-1907), zeneszerző, író

 

Kalinnikov - Tsar Boris - Ouverture

256   Búbánat 2019-11-12 15:08:09

STUDIO ANTIKVÁRIUM

44. árverés

2019. 11. 21. CSÜTÖRTÖK 17:00 - 2019. 11. 21. CSÜTÖRTÖK 22:00

[Kézirat.] Falk Géza: Mózes című publikálatlan oratóriumának eredeti, kézzel írt, teljes partitúrája.

 

https://axioart.com/tetel/-kezirat-falk-geza-mozes-cimu-publikalatlan-oratoriumanak

KIKIÁLTÁSI ÁR:

60 000

TÉTEL TELJES LEÍRÁSA

Budapest, 1929. Kéziratos kotta. [6] + 152 + [2] + 159 [helyesen 160] + [2] + 59 + [1] p. Folio.


A szerző által írott címlap szövege: „Mózes. Oratorio – opera. 3 felvonás 8 képben. Írta: Falk Géza. Szövegíró: Vágó Géza.

"Komponáltam 1928 II/2–III/18 és 1929. I/10–III/18 között. Hangszereltem: 1928. IV/11–V/28 és 1929 III/20–IV/12. között.”

Falk Géza (1899–1945) zeneszerző, zenepedagógus, számos ismeretterjesztő könyv szerzőjének eddig publikálatlan oratóriuma a hagyománynak megfelelően ószövetségi tárgyat választ. A teljes zenekari kíséretet, a szólisták és a kar szólamát rögzítő kottajegyzetek a J. E. & Co. cég Protokoll Schutzmarke feliratú, előre nyomtatott kottalapjaira készültek. A kézirat (a teljes hangszerelésen kívül) rendezői utasításokat is tartalmaz. A mű kiadásának egyetlen nyoma van, a Révai Lexikon 1935-ben kiadott 21., kiegészítő kötete elkészült műként említi meg a művet, de sem nyomtatásáról nem tud a könyvészet, sem előadásáról a zenetudomány.

Korabeli, aranyozott, kissé sérült gerincű félvászon kötésben, alsó sarkain apró kopással.

aukció időpontja:

2019. 11. 21. csütörtök 17:00 - 2019. 11. 21. csütörtök 22:00

aukció helyszíne:

Kódex Kulturális Központ (Volt OFI, Volt Apáczai Kiadó) | Budapest VIII., József krt. 63.

kiállítás helyszíne:

1139 Budapest, Petneházy utca 34-36.

kiállítás ideje:

2019. november 11-től 20-ig | hétköznap reggel 10 és 18 óra között

255   Búbánat 2019-05-20 16:01:31

KÖZPONTI ANTIKVÁRIUM

150. könyvárverés

2019. 06. 07. PÉNTEK 17:00

56. tétel

Bartók Béla (1881-1945) zeneszerző három autográf levele Hubay Jenő (1858-1937) hegedűművész, zeneszerzőnek.

KIKIÁLTÁSI ÁR:

1 500 000 HUF

TÉTEL TELJES LEÍRÁSA

A két világhírű komponista 1902-ben ismerte meg egymást. Bartók ekkor játszotta el a Zeneakadémián Richard Strauss "Ein Heldenleben" című darabját, kotta nélkül. Édesanyja egyik levele szerint ezután "vacsora közben Hubay egy toasztot mondott a legfiatalabb művészre". Nem sokkal később Bartók is megemlíti Hubayt egyik levelében: "Arányi Adila mesélte, hogy engem oly roppantul dicsért Hubay az ő órájukon, mint még soha senkit. Valósággal rajong." Tételünk három levelet tartalmaz, melyeket Bartók írt Hubaynak. Ezeket sem a Demény János által szerkesztett levelezés, sem az interneten kereshető Bartók Archívum nem ismeri. 1. Szabadkozik, hogy nem mehetett az "alakuló ülésre". Utóbbi kifejezés egy szervezetet feltételezne, melynek Hubay és Bartók is tagja volt, ám sokkal valószínűbb, hogy egy zeneakadémiai ülésről van szó. A keltezésből megállapítható ugyanis, hogy a levél 1907 májusa és novembere között íródott, abban az évben, mikor Bartókot zongoratanárrá nevezték ki; Hubay a hegedűtanszakot vezette az intézményben. 2 beírt oldal. Kelt: Rákospalota, Mária u. 15., (1907.) 2. Kottákról és egy előadásról ír benne. Nem érti a zenekar elégedetlenségét, úgy érzi ugyanis, hogy "a szólamok tökéletesen rendben vannak". A darab, amiről szó van, minden bizonnyal az op. 1-es Rapszódia zenekarra és zongorára. Ennek budapesti bemutatója — ahol Hubay vezényelt — 1919. XI. 15-én volt. 3 beírt oldal. Keltezés nélkül. 3. Szabadkozik, hogy személyesen nem tud megjelenni, valamint kéri Hubayt, hogy a mellékelt kérvényt terjessze fel a minisztériumba. Ez a melléklet több dolgot is takarhat. Egyrészt szó lehet arról a kérvényről, melyet a kultuszminiszterhez nyújtott be ekkortájt, kérvén, heti 15 óra tanítás helyett engedélyezzen 8 órát, illetve rendezni kívánja a népzenei gyűjtések költségeit. De az is elképzelhető, hogy egy egyszerű szabadságolási kérelemről van szó. 1 beírt oldal. Kelt: Bp., 1919. XII. 16. (Vikárius László szíves közreműködésével.)

 

aukció időpontja:

2019. 06. 07. péntek 17:00

aukció helyszíne:

Festetics Palota (Andrássy Egyetem), 1088 Budapest, Pollack Mihály tér 3.

kiállítás helyszíne:

Központi Antikvárium, 1053 Budapest, Múzeum krt. 13-15.

kiállítás ideje:

2019. május 27 - június 6. hétköznap 10.00 - 18.00 óráig

 

254   Ardelao 2019-05-18 13:06:28

GOLDMARK KÁROLY (1830-1915) EMLÉKÉRE:
 

RADIÓ KÖZVETÍTÉS:

 

A Székesfővárosi Zenekar  Goldmark centenáris-hangversenye,

A Pesti Vigadó Nagyterméből                               

Közreműködik Némethy Ella, a magyar királyi Operaház művésznője, felvinci-Takács Alice hegedűművésznő és Szedő Miklós operaénekes.

Vezényel: Bor Dezső karnagy.

 

1. Tavasszal — nyitány

2. A Sába királynője című operából a kerti jelenet (Némethy Ella)

3. A-moll hegedűverseny (Takács Alice)

4. Sakuntala — nyitány

5. a) „Merlin" című operából ária

5. b) „A Sába királynője" című operából ária (Szedő Miklós)

6 . A-dúr Scherzo op. 45.

 

ESTI KURIR, 1930. április 5.

253   Búbánat 2019-04-13 22:11:46

W. A. MOZART: L’oca del Cairo ossia Lo sposo deluso

ORIGO2019.04.13. 09:55

Ókovács Szilveszter írása az Origónak.

Bevezetés

Mit nem adna azért a világ zenei közvéleménye, a „szakma”, a művésztársadalom és a közönség is, ha kiderülne, hogy Wolfgang Amadeus Mozartnak, a sírnivalón korai és érdemtelen halált halt géniusznak egy vadonatúj – hisz szinte ismeretlen –, érett korszakában írott operáját tárják elé? A szenzáció márpedig küszöbön áll: két, 1783 nyarán, illetve ’83 és ’84 fordulóján keletkezett operatöredék figyelmes összeillesztésével kilencvenpercnyi elsőrangú mozarti muzsika perdül elénk. Az egyik alkotás a L’oca del Cairo, vagyis A kairói lúd c. töredék, a másik a Lo sposo deluso, azaz A rászedett vőlegény.

 A bocsánatos bűnű, hisz végső soron a zeneszerző művének feltámasztását, bemutatását szolgáló „műtétet” több okból lehet és kell is végrehajtani. Alábbi tanulmányunk hivatott az indoklást feltárni, és a képlet dramaturgiai életképességet bizonyítani. Most csak néhány alapvető címszót emelünk ki:

 -         cselekmények azonos jegyei;

-          szerepek összecsúsztathatósága;

-          keletkezési idejük egybeesése (stílusazonosság);

-          belső, szervült kapcsolataik megőrzésének lehetősége;

-          a művek kiegészíthetőségének és játszhatóságának ezen egyedüli módja.

A csoportos összeillesztés, szólampótlás után még a cselekmény apróbb, hiányzó dialógusláncszemeinek megírása, korabeli olasz operaversbe fordítása, valamint ezekre secco recitativók komponálása következik, Mozart legközelebbi munkája, a Le nozze di Figaro fordulatai, mintája alapján.

 A kész mű a próbaüzemű, avatás előtt álló Eiffel Műhelyház első premierjeként kerül közönség elé, ekkor készül hang- és televíziós felvétel is belőle.

[...]

252   Ardelao • előzmény251 2019-01-04 15:38:03

Később a „Muzsikus életem krónikája” című könyvében Rimszkij-Korszakov így örökíti meg a Beljajev-kör történetét:

Rimszkij-Korszakov emlékei Beljajevről:

           »[…] Szentpétervárott – egy koncert alkalmával – odajött hozzám egy magas, jó megjelenésű úr, akivel ismételten találkoztam, de személyesen még nem ismertük egymást. Bemutatkozott – Mitrofan Petrovics Beljajevnek hívták – és engedélyt kért, hogy valamennyi próbán jelen lehessen. Beljajev szenvedélyesen szerette a zenét, el volt bűvölve Glazunov szimfóniájától, amikor az Ingyenes Zenei Iskolában először játszották; kifejezetten emiatt utazott Moszkvába. Ekkor kezdődött nagyjelentőségű ismeretségem ezzel a kiváló emberrel, aki később fontos szerepet játszott az orosz zenében. […]   

             A zenéért, főleg a kamarazenéért odaadóan rajongó Beljajev már régóta minden péntek este maga köré gyűjtötte szenvedélyesen kvartettező barátait. Ő maga is brácsázott, és szorgalmasan kivette részét a kvartett-játékból. Estéiket rendszerint egy Haydn vonósnégyessel kezdték, azután áttértek Mozartra, később Beethovenre és végül valamilyen Beethoven utáni kvartettre. Mindegyik szerző kvartettjét a művek sorrendje szerint vették elő. Ha az egyik pénteken Haydn első kvartettjét játszották, akkor a következőn a második került műsorra. Miután így eljutottak az utolsó kvartettig, újra kezdték az elsővel. 1883-84 telén a „beljajevi péntekeknek” egyre több látogatójuk lett. A kvartett szokásos tagjain – Gelbke doktoron, Gesehus professzoron, Ewald mérnökön és Beljajeven – kívül Glazunov, Borogyin, Ljadov, Dütsch és sokan mások is látogatták az estéket.

          Én is eljártam Beljajev pénteki kamaraestéire. Az esték igen érdekesek voltak, Haydn, Mozart és Beethoven korai vonósnégyeseit elég jól játszották. Az újabb vonósnégyeseket már gyengébben, sőt néha igen rosszul, noha a kvartett tagjai nagyon jó kottaolvasók voltak. Attól kezdve, hogy körünk tagjai is megjelentek a „péntekeken”, a társaság műsora bővült: a legújabb időkben írt vonósnégyesek is műsorra kerültek. Amikor Szasa Glazunov megírta első, B-dúr vonósnégyesét, Beljajev pénteken kipróbálhatta. Beljajev valósággal beleszeretett a fiatal zeneszerző tehetségébe. Később valamennyi vonósnégyesét és vonósnégyesre írt szvitjét, még ha nem is készültek el egészen, rendszeresen eljátszatta. Saját művein kívül Glazunov sok különféle vonósnégyes átiratát is bemutatta Beljajev kvartettjének. Voltak közöttük Bach-fúgák, Grieg-dalok és sok egyéb mű. A Beljajev-péntekek rendkívül megélénkültek, és zavartalanul folytak tovább. […]

            A zene befejeztével éjjel egy órakor vacsorához ültünk. A vacsora bőséges volt, de sűrű poharazgatás követte. Néha vacsora után Glazunov vagy más valaki még zongorához ült, s el-eljátszott valamely új, éppen akkor komponált vagy négy kézre átírt művet. Későn, éjjel 3 órakor oszlott szét a társaság. Egyeseket nem elégített ki a vacsorán fogyasztott ital; ezek a házigazdától elbúcsúzva, anélkül, hogy akárcsak egy rossz szót is szóltak volna, elmentek egy vendéglőbe, és tovább ittak. Néha vacsora után, nem közben egy-két-üveg pezsgő került az asztalra, melyet azon nyomban elfogyasztottak, hogy az új kompozíciót „felszenteljék.”   […]

            A következő években a „péntekek” látogatottsága egyre nőtt. A konzervatórium elvégzése után Félix Blumenfeld és fivére, Szigmund is gyakran eljárt oda. A vonósnégyeseken kívül ettől kezdve zongoratriókat, zongora-kvintetteket is elővettek. Más zongoristák is kezdtek odajárni, néha átutazó művész is akadt köztük. Azok a konzervatóriumi fiatalok, akik nálam végezték el tanulmányikat, ugyancsak beálltak Beljajev pénteki látogatói közé. Hegedűsök is feltűntek az összejöveteleken. Glazunov tudott gordonkázni, és maga is részt vett a kvintettekben, szextettekben és oktettekben. Vacsora után az ivás egyre nagyobb méreteket öltött. […]

            […] Beljajev köre észrevehetően növekedett. Konzervatóriumot végzett tanítványaim – Zolotarev, Akimenko, Amani, Krizsanovszkij és Cserepnyin – egymás után beléptek tagjai közé, s a Moszkvában feltűnt nagy csillag, a kissé természetellenes, kérkedő és öntelt Szkrjabin is csatlakozott hozzájuk. A másik moszkvai sztár Rahmanyinov nem csatlakozott, noha az ő műveit is előadták az Orosz Szimfonikus Koncerteken.[…]

             […] Még tavasszal, amikor elkezdtem a Szaltánt (Képek a Szaltán cár meséjéhez c. zenekari szvitről van szó, megj. A.), megkérdeztem Beljajevtől, vállalja-e kiadását? Beljajev némileg tartózkodó és tagadó választ adott, azt mondva, hogy kissé túl sok operám terheli már a kiadót. Ezért Brüsszelhez fordultam; szívesen vállalta a kiadást, de csak 2000 rubelt fizetett érte, jóval kevesebbet, mint Beljajev szokott fizetni operáimért. Megkötöttük a szerződést, és Brüsszel már csak a partitúra elkészülésére várt. Ekkor azonban Beljajev is érdeklődni kezdett a Képek iránt és vállalkozott azok kiadására. Azt válaszoltam, hogy már Brüsszelhez köt a szerződés. Beljajev láthatóan megbántódott a visszautasítás és a Brüsszellel kötött szerződés miatt. De mit tehettem volna? Nem én voltam a hibás, hanem ő. Ez nem zavarta meg kapcsolatunkat, mely továbbra is jó maradt, Mitrofan Petrovics ettől kezdve úgy döntött, hogy általában nem ad ki operákat, mert állítólag nagyon felgyülemlettek a zenekari és kamaraművek, s azok kiadása fontosabb. Mégis saját maga cáfolta meg magát, amikor a Tanyejev-féle Oresteia kiadására vállalkozott. […]

            […] Az operát Tanyejev (Oresteia - megj. A.) bemutatta az igazgatóságnak, és azt a Mariinszkij Színház műsorára tűzte. Napravnyik nem vállalta az Oresteia dirigálását. Krusevszkijt bízta meg vele. Jelentős közönségsikerrel mutatták be. A második-harmadik előadás után azonban az igazgatóság (úgy gondolom Napravnyik részvételével) megkurtította az operát. A szerzőt ez felháborította, nem volt hajlandó aláírni az igazgatósággal a megállapodást, és az operát levették a műsorról. Beljajevnek tetszett az Oresteia, és nagyon méltánytalannak találta az igazgatóság eljárását Tanyejevvel szemben; együttérzése kifejezéseképpen nyomban felajánlotta a zeneszerzőnek, hogy operáját kiadja. […]

            […] Elérkeztek a karácsonyi ünnepek. Beljajev már régóta gyengélkedett, és most súlyos operáción esett át. Az operáció sikerült, de két nap múlva a beteg szíve felmondta a szolgálatot, és Beljajev 67-ik évében meghalt (a régi orosz naptár szerint: 1903. december 22-én, a Gergely naptár szerint 1904. január 4-én – megj. A.).

            Könnyen el lehet képzelni, milyen nagy csapást jelentett ez az egész körnek: elvesztette éltető központját. Beljajev részletes végrendeletben gondoskodott családjáról, különben egész vagyonát zenei célokra hagyományozta. A felosztott tőkerészeket a végrendelet szerint az Orosz Szimfonikus Koncertek, a zeneműkiadók, zeneszerzői jutalmak, egy Glinka alapítvány, kamarazenemű  pályázatok és nyomorgó muzsikusok segélyezésének céljára kellett fordítani. Ezen-kívül a végrendelet még kisebb meghagyásokat is tartalmazott. A tőke igazgatásával és valamennyi zenei ügy irányításával hármunkat bízott meg: engem, Glazunovot és Ljadovot, azzal a kötelezettséggel, hogy válasszunk magunk mellé helyetteseket. Oly nagy tőkéről volt szó, hogy a hangversenyekre, a zeneműkiadásra, a jutalmakra és egyebekre csupán a tőke kamatát kellett fordítanunk, azt sem teljes mértékben, maga a tőke érintetlen volt, sőt az idők folyamán mind jobban növekedett.

            Mitrofan Petrovics Beljajev önzetlen művészetszeretetének jóvoltából tehát bámulatos és hallatlan intézmény létesült, amely egyszer s mindenkorra biztosította az orosz zeneműkiadást, koncerteket, prémiumokat; élén az első időben a mi triumvirátusunk állott. […]«

Vajon meddig tartott ez az anyagi biztonság? Rimszkij-Korszakov 1908-ban, Ljadov 1914-ben meghalt. 1917-ben pedig Oroszországban kitört a forradalom, s később Glazunov is elhagyta az akkor már szovjet területet képező országot. Mi lett a hatalmas Beljajev vagyonnal?

251   Ardelao 2019-01-04 15:33:51

EGY NAGY OROSZ ZENEBARÁT EMLÉKÉRE:

115 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

Képtalálat a következőre: „митрофан беляев”

MITROFAN PETROVICS BELJAJEV orosz mecénás és zeneműkiadó

(Szentpétervár, 1836.02.22. – Szentpétervár, 1904.01.04. /a Gergely naptár szerint/)

Részlet Keldisnek az „Az orosz zene története” c. könyvéből:

          »[…]

            Beljajev 1836. február 22-én született Szentpétervárott. Gazdag orosz kereskedő és faiparos, lelkes híve volt az orosz zenének és hatalmas vagyonát ennek népszerűsítésére és ösztönzésére fordította. […] Beljajev indította el az orosz „szimfonikus hangversenyeket,” melyeknek műsorán kizárólag hazai zeneszerzők darabjai szerepeltek. Ő létesítette a Zenei Kiadót is (Lipcse, 1885 – megj. A.) is. Mindezzel sikerült elősegítenie az orosz zene klasszikus alkotásainak széleskörű népszerűsítését; a fiatal, pályájukon még ismeretlen szerzőket ezen a réven ismerte meg a közönség. […] minden évben jelentős összegű „Glinka díjat” tűzött ki az orosz zeneszerzők legjobb szimfonikus és kamarazene műveinek jutalmazására.

            Mint a kamarazene nagy kedvelője, évek hosszú során át hetenként minden pénteken meghívott pétervári lakására egy-egy kvartettet; maga rendszerint a brácsát játszotta. (Hegedülni és zongorázni is tudott. A kör nevét Beljajevről kapta, aki Rimszkij-Korszakovval az élen maga köré gyűjtötte a pétervári zeneszerzők zömét. - Megj. A.) A nyolcvanas évek közepén a Beljajev-féle péntekek résztvevőinek száma bővült. Ismert pétervári zeneszerzők lesznek a Beljajev-ház állandó látogatói, köztük Borogyin, Rimszkij-Korszakov, Ljadov és a fiatal Glazunov, akit a házigazda különleges, majdnem atyai szeretettel vesz körül. Ezzel lassan megváltozik az összejövetelek jellege és programja is. A legnagyobb figyelmet a korabeli orosz zenére fordítják. Az új műveket, a kör tagjainak új alkotásait gyakran hevesen megbírálják, megvitatják.

            A kör így zeneszerzők csoportjává változik, amely az orosz zeneművészet egy bizonyos irányát képviseli. A kör vezető tagjai Rimszkij-Korszakov, Ljadov és Glazunov. Beljajev hangversenyrendezői és kiadói tevékenységének minden kérdését megtárgyalja velük.

            A kör, amelynek életében tevékeny részt vesz Sztaszov is, mind összetétele, mind alkotói tevékenysége tekintetében mintegy örököse volt az „Ötöknek.”[…]«

(Folyt. köv.)

250   Ardelao • előzmény249 2019-01-02 10:08:52

MAGYAR KIRÁLYI OPERAHÁZ

Az orosz balett vendégjátéka 1912.XII.29.
 

A mai produkciók közül új volt a Thamar. Érdekes, erotikától izzó mimodráma Lermontov egyik verséből. A zene Balakirev hasonló című, ragyogó színekben pompázó szimfonikus költeménye. Fokin koreográfiája nyomon követi a muzsikát, de nem mindig megfelelő invencióval. Fantáziánk a buja vérű Thamar szerelmeskedését Balakirev hatása alatt mámorosabbnak, csillogóbbnak képzeli el, mint a hogy Fokin tablói tárják elénk. A kápráztató színorgiában végül a tragikum komor feketesége is elhalványodik. Thamar nyugágyon pihen kastélyának tornyában. Kitekint az ablakon a hóborította messzi tájra, mely vakítóan fénylik a holdsugárban. Hirtelen fölriad, mohón fölkapja kendőjét és meglengeti: a távolból férfi közeleg. Szolgái bevezetik az idegent. Fejét kámzsa takarja, melyet Thamar egy rántással letép. Acélos izmú, gyönyörű fiatalember áll előtte. A nő alakja kéjesen rázkódik meg. Parancsot ad. Csodaszép leányok jelennek meg és észbontó táncba kezdenek.

Majd katonák jönnek elő s fegyvertáncot járnak. Vérpezsdítő melódia bukkan föl a zenekarban, melyből egyre tüzesebb és forróbb hanghullámok áradnak. A színpadon vad bakkanál. Hajlékony, karcsú nők suhannak szinte kígyózva, hatalmas férfiak rohannak utánuk. Á szédítő forgatagban fátylak lobognak, kardok villognak, kések cikáznak a padlóra. Thamar magához öleli az idegent és táncra perdül vele. Az érzékiség már a paroxizmusba csap át, mikor a pirkadó hajnal belopódzik. Kinyitják az ablaktáblákat, a szenvedelem lehűl. Vége az éjszakának. Thamar kirántja övéből tőrét s leszúrja a szerelmes ifjút. Holttestét a szolgák beletaszítják az alant zuhogó folyóba. Thamar boldogan dől le ismét nyugágyára. Elmereng az átélt órák emlékein. Aztán fölriad. Kendőjét lengeti. A hómezőn át ismét férfi közeledik a kastély felé. ...

(BUDAPESTI HÍRLAP, 1912.XII.29.)

249   Ardelao 2019-01-02 01:06:46

MILIJ ALEKSZEJEVICS BALAKIREV

182 évvel ezelőtt született Milij Alekszejevics Balakirev, az orosz zeneművészet egyik vezéregyénisége.               

(1837. január 2. Nyizsnyij Novgorod - 1910. május 29. Szentpétervár)

Neve elválaszthatatlanul fonódik össze a múlt század orosz nemzeti törekvéseivel, a „hatalmasok kis csoportjának" mozgalmával, Muszorgszkij és Rimszkij-Korszakov művészetével. A század második felében az orosz zenei élet csaknem minden nagyobb eseménye valamiképpen az ő nevéhez fűződik, s csaknem összes zeneszerző társa — Muszorgszkijtól Ljapunovig — sokat köszönhet neki.

Milij Alekszejevics Balakirev 1837-ben született Nyizsnyij-Novgorodban. Első zenei tanulmányainak különösen az szabott jó irányt, hogy sorsa hamarosan Karl Eisrichhez vezette, Ulibisev, a híres muzsikus-főúr kamarazenészéhez. Ulibisev, Mozart lelkes és jótollú orosz életrajzírója, igazi európai színvonalú zenei életet teremtett környezetében; házi zenekara, melyben Balakirev is közreműködött, Mozart- és Beethoven-szimfóniákat adott elő. Balakirev Ulibisev révén került fel Pétervárra, Oroszország zenei centrumába, Glinka környezetébe. Itt érlelődött meg benne az elhatározás, hogy a muzsikus-életpályát választja.

Eszményképe Glinka, az európai műveltségű, de orosz nemzeti célokat követő muzsikus. Már első kompozíciói is ilyesféle törekvést mutatnak: 1853-ban, 10 éves korában orosz népdalokra ír fantáziát, 1855-ben pedig Glinka Iván Szuszanyinjából fűz össze nagyszabású zongoraparafrázist — csaknem Liszt modorában.

Az 50-es évek végén kerül kapcsolatba Pétervárott Muszorgszkijjal, Kjuival, később

Rimszkij-Korszakovval és Borogyinnal. Megismerkedésük az orosz zenetörténet virágkorának kezdetét jelenti. Balakirev e fiatal zenészek mestere, társa, szervezője és lelkesítője — különösen az első években, mikor még a tanulás, a művészi érdeklődés korszakát élik.

Balakirev közben más területen is szervezi a zeneéletet: Lomakinnal társulva Szabad Zeneiskolát létesít, mely színvonalas hangversenyeivel rövidesen Pétervár legjelentősebb zenei centrumává emelkedik. Ugyanakkor a Kaukázus vidékére is el-ellátogat, ahol többek között cserkesz és perzsa dallamok keltik fel érdeklődését. Rendszeresen is foglalkozik népdalok gyűjtésével és publikálásával, példát szolgáltatva ezzel ugyancsak népi és orientalisztikus érdeklődésű társainak. Neve Nyugaton is ismertté válik: elsősorban benne látják Glinka örökének legigazibb birtokosát, így személyes jelenlétével segíti elő 1867-ben Prágában Glinka két nagy operájának bemutatóját. Számos társadalmi elismerésben is részesül: Lomakin után a Szabad Zeneiskola igazgatója, Rubinstein után a Cári Zenetársaság vezető karnagya lesz, sőt később a cári kápolna zenei vezetését is reá bízzák.

Makacs, összeférhetetlen természete miatt azonban egész életét heves összecsapások, kellemetlenségek keserítik meg. Súlyos idegzavarai pedig nemegyszer teljes alkotói tétlenségbe kényszerítik. 1890 táján Rimszkij-Korszakovval való szoros barátsága is megszakad; egyedüllétében fiatalokat gyűjt maga köré, közöttük Ljapunovot, az ifjú orosz nemzedék legtehetségesebbikét. Alkotóereje azonban már hanyatlóban van. 1894-ben Varsóban lép utoljára a közönség elé, Chopin b-moll szonátájával, életének egyik kedves repertoár-darabjával. Ezután, különösen a századfordulótól kezdve, teljes visszavonultságban él. Alkotókedve mintha ismét visszatérne egy időre: előveszi félben maradt második zongoraversenyét, befejezni azonban most sem tudja.

Balakirev zenéje csak néhány, vitathatatlanul kiemelkedő darabjában él számunkra. Művészetét európai romantikus hang (Chopin, Schumann, Berlioz) és keleti kolorit keveredése jellemzi. Ez a sajátos stílus leginkább Nyikolaj Rubinsteinnek ajánlott, „Jslamey” című keleti fantáziájában mutatkozik meg, ebben a nagyszerű zongoradarabban, mely az egész világ koncertpódiumain gyakran szerepel. Hasonlóképpen igen sikerült kompozíció a „Tamara” című szimfonikus költemény az orosz Loreleyről; ebben Balakirev félreérthetetlenül Liszt nyomdokain halad.

Balakirev munkássága azonban nem annyira művei, mint inkább zenei nevelő-szervező tevékenysége által vált halhatatlanná. Műve, szelleme nagy kortársainak zenéjében él — rejtetten, de kimutathatóan. És ez már önmagában is elegendő ahhoz, hogy nevére kegyelettel emlékezzünk, s munkásságára megbecsüléssel gondoljunk.

Kárpáti János”

MUZSIKA, 1960. 7. szám

Mily Balakirev - Tamara, symphonic poem (1867-82)

248   Ardelao 2019-01-02 00:25:57

A 104 éve elhunyt GOLDMARK KÁROLY EMLÉKÉRE

(1830.V.18. – 1915.I.2.)

"Egyetlen találkozásom Wagnerrel.
Közli: Goldmark Károly.

Egy hangversenypróbán láttam először Wagner Richardot.

Éppen a «Tannhäuser» nyitányát tanulmányozta és mindjárt kezdetben azt kívánta az első kürtöstől, hogy a korál első ütemeit kötöttebben játssza.

Egynéhány sikertelen kísérlet után így szólt a kürtös: „Kérem Mester,
— ezt a részt nem lehet a kürtön kötve játszani.”

„Hát kedves barátom,”
— felelte Wagner„miért is volnánk mi tulajdonképpen művészek?”

Ez a megjegyzés használt, mert a kürtös ezt a helyet aztán már kötve fújta.

Tudvalevő, hogy Wagner Richard a 60-as évek elején Bécsbe jött, hogy hangversenyeit vezesse. Bécsi tartózkodása idejében a közeli Penzingben lakott, — én pedig Bécs mellett Unter-St.-Veitben.

Egyik este olvasgatva sétáltam a mezőn. Már erősen alkonyodott, amikor két embert pillantok meg, akik kiáltozva közelednek felém. Azt hittem, hogy kissé be vannak csípve s épen ezért leültem egy kőre, hogy elhaladhassanak előttem.

Amikor közelembe értek, megismertem Wagner Richardot egyik ismerősöm kíséretében. Wagner volt az, aki annyira kiabált; erősen méltatlankodott amiatt, hogy a bécsi előadásban a Lohengrin egyik karát túlságosan gyors tempóban éneklik s ugyanakkor ő maga énekelte el a kifogásolt részt úgy, amint azt énekelni kellett volna. Bemutatkoztam Wagnernek; s aztán elkísértük őt a villájáig. Útközben keservesen panaszkodott vigasztalan anyagi helyzete miatt.

Én akkor már ismertem «Tannhäusert», «Lohengrint» és Wagner utolsó hangversenyeiből a «Mesterdalnokok»-nak, a «Walkür»-nek meg «Siegfried»-nek egyes töredékeit s rajongó lelkesedéssel volt tele a lelkem.

Leírhatatlanul fájdalmasan hatott rám, valósággal a szívembe markolt, amikor ennek az embernek a panaszkodását kellett hallgatnom és bár gyűlölök minden érzelgő pózt, mégis a lelkemből röppent ki ez a megjegyzés: „De tisztelt mester, hát nem lel Ön minderre vigaszt nagyságának és halhatatlanságának tudatában?”

„Oh, hagyja ezt” — felelte ő — „mit ér mindez! Spontini haldoklott s bizony mindez cseppet sem volt kellemes neki; nem akart meghalni, védekezett, jajgatott; a halál közellétének érzete megremegtette őt. És amikor Berlioz vigaszképen halhatatlanságára emlékeztette, — szomorúan fordult el, mondván: „Ne csináljon rossz vicceket.”

Ez időtől fogva nem láttam többé Wagnert. Néhány héttel később megtörtént a „csodálatos esemény” — Lajos király felkereste őt, Wagner ezután már csak egyszer vagy kétszer jött Bécsbe; de a véletlen mindig megakadályozott abban, hogy vele találkozhassam."

 A ZENE, 1913. május hó, (V. Évfolyam, 5. szám)

247   Búbánat 2018-11-25 12:38:00

SIRÁKNÉ KEMÉNY KINGA (EGYHÁZZENE) DLA DOKTORI VÉDÉSE A disszertáció címe: Harmat Artúr élete és egyházzenei munkássága

Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem 28-as számú művészet és művelődéstörténeti besorolású doktori iskola

DLA doktori értekezés tézisei

[Bartók Béla, Basilides Mária, Hlatky Endre és Harmat Artúr zenélnek, 1935. szept. 27.] [Fénykép] / Az Est felv.

246   Ardelao 2018-10-29 12:11:12

Kapcsolódó kép

Dmitrij Sztyepanovics B O R T N Y A N S Z K I J

(1751.10.28. Glukhov [Hluhiv] – 1825.10.10. Szentpétervár)

Ebben a hónapban volt születésének 267. és halálának 193. évfordulója. Bortnyanszkijt kora legjelentősebb orosz zeneszerzőjének tartották, aki (Keldis szerint) „valamennyi kortársa közül kiemelkedik stílusának egységével és kiforrottságával. Éppen ezért láthatjuk benne Glinka klasszicizmusának legközvetlenebb előfutárát”.

 Részlet Jurij Vszevolovodics KELDIS írásából ((Az orosz zene története, Zeneműkiadó V., 1958):

          „[…]

          Dmitrij Sztyepanovics Bortnyanszkij ukrajnai származású. 1751. október 28-án született Glukhov városban. Már gyermekkorában az Udvari Kórusba került, ahol szép hangjával és kitűnő zenei tehetségével nyomban magára terelte a figyelmet. A híres velencei mesternek, Galuppinak a keze alatt kezdett zeneszerzéssel foglalkozni. Amikor Galuppi elutazott Pétervárról, hamarosan Bortnyanszkij is utána ment Itáliába, hogy folytassa zenei tanulmányait. Egy egész évtizedre ott maradt. 1769-től 1779-ig Itáliában Bortnyanszkij nemcsak nagy és sokirányú zenei műveltségre tett szert, hanem megérhette tehetsége nyilvános elismerését is. Velencében és Modenában, két nagy itáliai színházban bemutatták operáit. Nyilván operáinak külföldi sikere alapozta meg boldogulását hazájában. Visszahívják Oroszországba és Pavel Petrovics nagyherceg trónörökös udvarában alkalmazzák. Pavel, aki szembehelyezkedett anyjával, II. Katalin cárnővel, feleségével külön udvartartást vitt Pavlovszkban és Gatcsinában, a fővárostól távol. Bortnyanszkijnak az volt a feladata, hogy különféle ünnepségekről, világi szórakozásokról és a nagyhercegi udvar családi mulatságairól gondoskodjék. Ugyanakkor azonban az Udvari Kórusban is dolgozik, számos énekkari művet ír az egyházi kultusz és az udvari ünnepségek céljaira. 1796-ban a Kórus vezetője lesz és az is marad egészen haláláig.

          Bortnyanszkij hírnevét Oroszországban és befolyását az orosz zenei kultúrára főként vallásos műveinek köszönheti, ezek alkotják műveinek többségét.

          1786-ban és 1787-ben Pavel Petrovics nagyherceg galcsinai és pavlovszki vidéki rezidenciáján bemutatják Bortnyanszkij «Sólyom» és «A fiú, mint vetélytárs» című operáit. Mindkettőt műkedvelő udvari arisztokraták adták elő francia nyelven. A két opera felépítése és stílusa a francia vígoperához igazodik. De, mint Bortnyanszkijra hatással voltak itáliai tanulmányai, az olasz opera néhány jellegzetes eszközét is felhasználja: szélesen kibomló áriákat, élénk, vidám és szellemes felvonásvégi együtteseket ír az olasz vígopera szellemében. Végül – és ebben már az orosz nemzeti hagyományok hatása jelentkezik – mindkét operában elég nagy szerepet biztosít a kórusnak. (Érdekes megjegyezni, hogy Bortnyanszkij olasz operáiban is alkalmazott kórust.) A «Sólyom» és «A fiú, mint vetélytárs» a kifejlesztés méretei és technikai színvonal tekintetében jelentősen felülemelkedik korának dallamos, vaudeville-szerű orosz operatípusán.

          Bortnyanszkij hangszeres kamarazenéjét is lágy dallamosság és derűs kiegyensúlyozott líra jellemzik. Ide tartoznak zongoraművei: 6 szonáta, néhány együttes és egy két kisebb darab. Mindezeket Pavel felesége, Maria Fedorovna nagyhercegnő számára írta. Ezért anyaguk egyszerű, számol a műkedvelő mérsékeltebb képességeivel. Ennek ellenére a mesteri kéz nyoma ezeken a darabokon is érezhető.

          Bortnyanszkij szonátái – stílusukat tekintve – a korai európai klasszikus művészetnek azokhoz a formáihoz állnak közel, melyekből Haydn és Mozart művészete kibontakozik. Az általános stilisztikai színvonal szempontjából bizonyos párhuzamba állíthatók Bach fiának, Johann Christian Bachnak a műveivel, aki zongorára ültette át az olasz „bel canto” elveit.

          Bortnyanszkij munkásságának legfőbb területe, mint arra már rámutattunk, az egyházi zene. Igen sok ide sorolható kompozíciót írt, amelyeket az egyház hivatalosan elfogadott és mintaszerűnek tekintett. Egy egész korszakon át – a 18. század végétől a 19. század közepéig – ezek határozták meg az orosz egyházi ének stílusát. Nagy hatásukat annak köszönhetik, hogy Bortnyanszkijnak sikerült a kultikus formák „világiasítására” irányuló törekvéseket összeegyeztetnie azzal az egyszerűséggel és tartózkodással, amelyet az istentiszteleti rend ünnepélyessége és szigora megkívánt.

          Bortnyanszkij egyházi szerzeményeiben a szólóknak nincs vezető-szerepük és virtuóz jellegük, a polifonikus kifejezés eszközeit aránylag óvatosan és gazdaságosan alkalmazza, az írásmód egészben véve világos és kiegyensúlyozott, a műveket minden tekintetben mértéktartás jellemezte. A „gáláns” olaszosság Bortnyanszkij egyházi énekeiben ugyanolyan lággyá és érzelmessé alakul, mint operáiban és énekes kamaraműveiben. Nemegyszer olyan dallamfordulatokra bukkanunk, melyek az érzelmes, idillikus románccal, vagy népdallal rokonok, illetőleg ezeknek a korra jellemző városi változatával.

          Bortnyanszkij művészetének csúcsa a hangszerkíséret nélküli énekkari koncert. Egyházi koncertjei ciklikus jellegű nagy művek, melyekben valamennyi tétel szorosan kapcsolódik egymáshoz és elszakíthatatlan egészet képez. Legjellemzőbb rájuk a háromtételes felépítés gyors, vagy legalábbis viszonylag gyors kezdő és befejező tétellel, lassú középrésszel. A középső tételben rendszerint a szóló van túlsúlyban, a tétel írásmódja áttetsző, gyakran két vagy három szólammal készül, amelyek párhuzamos tercekben vagy szextekben haladnak. A szélső tételekben viszont tömörebb énekkari hangzás uralkodik, a szóló csak epizódszerűen jelentkezik, mintegy ellentétképpen: ezek a tételek viszonylag erőteljesebben polifonikusak.    

          Bortnyanszkij énekkari koncertjeinek stílusában megtaláljuk a pompa és az impozánsnagyság ama vonásait, amelyek a 18. század hivatalos udvari művészetét jellemezték, és amelyek Sartinak és iskolájának alkotásaiban jutottak leginkább kifejezésre. Különösen jellemzőek Bortnyanszkij két-kórusos koncertjei. Ezek gyakorta szinte sugározzák az erőt és a nagyszerűséget. Ugyanakkor észre lehet venni, hogy tartózkodó, eszközeivel gazdaságosan bánni kívánó, sőt bizonyos bensőségre törekvő művész. De az olyan emelkedetten ünnepélyes jelleg, amilyet a díszes udvari istentiszteletek kívántak meg, Bortnyanszkij művészetének leggyengébb pontja.

          Koncertjei közül azok a legjobbak, melyekben a lelki bánat, az ima, a részvét vagy bűnbánat hangulata uralkodik. Ilyen különösen a Csajkovszkij által nagyra értékelt „Mondd meg. Uram, hogy halok meg” című harminckettedik koncert.

          Bortnyanszkij zenéje nyugodt és békés, lágy és tartózkodó, sem az érzések könnyes elmosódásába, sem erősen feszült szenvedélybe nem csap át. Az érzéseket idealizáltan tükrözi, mintegy megtisztítva minden esetlegestől és a köznapi fölé emelten.

          Bortnyanszkij 1825. október 10-én hunyt el Szentpétervárott.”

Semmelweis Vegyeskar - Bortnyanszkij: Tyebe pojem (Néked éneklünk)

245   Ardelao 2018-10-25 00:35:32

Kapcsolódó kép

SZERGEJ EDUARDOVICS BORTKIEWICZ ukrán zeneszerző

(ukránul Сергій Едуардович Борткевич)

a Gergely naptár szerint: 1877.02.28., Harkov - 1952.10.25., Bécs

Pályájának alakulása:

Bortkievicz 1896-tól 1899-ig Szentpéterváron Karl von Areknál és Anatolij Ljadovnál,  majd 1902-ig Lipcsében Alfred Reisenauernál, Karl Piuttinál és Salomon Jadassohnnál folytatott tanulmányokat. 1904-től 1914-ig Berlinben élt, ahol egy évig a Klindworth-Scharwenka Konzervatóriumban tanított, és ahonnan hangverseny-körútjaival egész Európát bejárta. Az I. világháború kitörése után visszatért Oroszországba.

Az orosz forradalom elől Harkov melletti birtokára, Artyemovkára menekült. A Vöröshadsereg által elkövetett fosztogatás után Szevasztopolba ment, ahonnan  1920-ban sikerült Isztambulba szöknie. 1922-ben Bécsben telepedett le. 1928-tól 1933-ig ismét Berlinben élt. A nemzeti szocialisták hatalomra kerülése után Bécsbe tért vissza. 1952-ben hunyt el Bécsben, és a Bécsi Központi Temető egyik díszsírhelyére temették (30A-3-5).

Bortkievicz egy operát, két szimfóniát, három zongora-, egy cselló- és egy hegedűversenyt, egy szimfonikus költeményt, több szvitet, egy zongora és egy hegedűszonátát és számos zongoradarabot komponált.

Bortkievicz fordította le német nyelvre a Csajkovszkij és mecénásnője, Meck asszony között 13 évig tartott levelezés egy részét, amely „Die seltsame Liebe Peter Tschaikowsky´s und der Nadjeschda von Meck” (Peter Csajkovszkij és Nagyezsda von Meck különös szerelme) címen került publikálásra.

Művei

Bortkievicz zongorastílusának szilárd alapját Liszt és Chopin stílusa képezi, befolyásolta továbbá Csajkovszkij, Rachmanyinov, a korai Szkrjabin, Wagner és az ukrán folklór. A 20. század zenei irányzatai nem hatottak rá: A zeneszerző sohasem tekintette magát „modernistának”, mint ahogyan az az 1923-ban megírt „Művészi hitvallás”-ából (Künstlerisches Glaubensbekenntnis) kiderül. Mesterségbeli tudása minden részletre kiterjedő, képzelete színes és érzékeny, zongoraszerzeményeinek nyelvezete idiomatikus; a gazdag hangszerelés kiemeli melódiainvenciói  alapvető érzelmességét. De Bortkievicz nem minősült csupán utánzónak — nagyon is megvolt a saját stílusa, amely az életére gyakorolt hatások egészéből merítkezett, és - mint tipikus bortkieviczi, lírai és nosztalgikus hang - azonnal felismerhető. […]”

Sergei Bortkiewicz - Russian Rhapsody for Piano and Orchestra

244   Ardelao • előzmény242 2018-10-23 10:53:50

A „Liszt Ferenc és az orosz zene” c. írásban többször is szóba került az egyik „legbuzgóbb Liszt-rajongó”, Sztaszov, orosz író, zenekritikus és művészettörténész neve. Mind a politikáról, mind a művészetről alkotott nézetei tekintetében igazi forradalmár volt. Különös véletlen, hogy – 50 évvel korábban ugyan – de a mi október 23-i forradalmunk kitörése napján hunyt el. Honfitársai közül sokan - bár nem fegyverekkel, nem tankokkal, mint nálunk - de az ő történelemformáló törekvéseit is igyekeztek letörni. Ennek ellenére Sztaszovra ma is nagy tisztelettel emlékezik az utókor, nevét a legkiválóbbak között jegyzi az orosz zene- és művészettörténet. Minthogy ma van nevezett halálának 112. évfordulója, ezúttal a róla szóló írásokból idézek:

Képtalálat a következőre: „стасов”

VLAGYIMIR VASZILJEVICS SZTASZOV (Repin festménye)

(Szentpétervár, 1824. 01. 14.-Szentpétervár, 1906. 10. 23.)

Keldis „Az orosz zene történeté”-ben így ír róla:

        »[…] A 19. század orosz zenei gondolkodásának egyik legkiválóbb képviselője Vlagyimir Vasziljevics SZTASZOV (1824-1906).

          […] Sztaszov minden művészeti alkotástól életszerűséget és realisztikus jelleget követelt meg, s ugyanakkor védelmezte a nemzeti művészet gondolatát.

          […] Gyermekkorát olyan légkörben tölti, melyet széleskörű művészi érdeklődés, s a művészet forró szeretete jellemez. Különféle művészi pályákról álmodozik: festő, építész, zeneszerző akar lenni. Ifjú éveiben a jogakadémián tanul […]. Akadémiai tanulmányainak befejezése után állami szolgálatba lép, de ott is változatlanul, ernyedetlen szorgalommal munkálkodik művészi önképzésén. Különösen termékeny számára e tekintetben az 1850-es évek elején Olaszországban töltött négy év. Oroszországba a korabeli és a klasszikus művészet ismeretével felvértezve tér haza és itt magával ragadja őt a jobbágyrendszer elleni mozgalom feltornyosuló hulláma. A sajtóban rendszeresen kezd cikkeket írni művészeti kérdésekről, s ezekben az orosz demokrata publicisták, Csernisevszkij, Dobroljubov és Gercen nézetei tükröződnek. Cikkei előkészítik és megtisztítják a talajt az orosz nemzeti zene és képzőművészet haladó iskolái számára, melyek az 1860-as évek küszöbén keletkeznek.

          Sztaszov az „Ötök” (1) és a „peredvizsnyikek” (2) ideológusa lesz, nagy és aktív szerepet játszik harcos művészi csoportosulások megalakulásában is. Nemcsak éleslátású, harcos kritikus, hanem gazdag művészi fantáziával is rendelkezik. Szoros kapcsolatot tart fenn az orosz művészet oly kiváló képviselőivel, mint Repin, Antokolszkij, Verescsagin, Lev Tolsztoj, Balakirev, Borogyin, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov, Csajkovszkij és mások. Sztaszov ezeknek számos esetben nemcsak az egyes művek témakörét és elgondolását adja meg, hanem sokszor a témák művészi feldolgozásaiban is részt vesz„Életem nem szóló, hanem duettek, tercettek és más együttesek sorozata” – írta magáról az idős Sztaszov az önéletrajzában.

          Az ő kezdeményezésére és részben az ő közvetlen közreműködésével jön létre számos nagy orosz zenemű. Elég, ha közülük csak Balakirev Lear királyát, Borogyin Igor hercegét, Muszorgszkij Hovanscsinát és Haláltánc sorozatát, Csajkovszkij Viharát, Rimszkij-Korszakov Seherezádét és a Szaltán cárt említjük.

          Sztaszov zeneírói tevékenysége igen széleskörű és sokoldalú. Az időszerű kérdésekkel foglalkozó, heves hangú polemikus cikkek mellett, melyekkel szívós és következetes harcot folytat az orosz zene önálló nemzeti útjának elismeréséért, sok történelmi áttekintés jellegű munkát is ír (Az orosz művészet huszonöt éve, A 19. század művészete), továbbá aprólékos, számos adattal alátámasztott életrajzi munkát. Sztaszov írja Glinka első nagy életrajzát. Sztaszov Muszorgszkij- és Borogyin-életrajza nemcsak tudományos-kritikai értékük miatt maradandók, hanem mint a kortárs életszerű és közvetlen visszaemlékezései is. […]«

(1) Sztaszov nevezte el az «Ötök»-et „hatalmasok kis csoportjá”-nak /Mогучая кучка/. Ezt a „titulust” Rimszkij-Korszakov meglehetősen rossz néven vette, gúnyosnak találta.

(2) Peredvizsnyikek: a vándorkiállításokat rendező orosz realista festőiskola tagjai.

Sztaszov talán Muszorgszkijt becsülte a legtöbbre az orosz zeneszerzők között. A Borisz Godunov-ról pl. így ír: »A valóság ilyen megközelítése, ahogy Muszorgszkij zenéjében látjuk, csak Gogol és Osztrovszkij legjobb alkotásaiban fedezhető fel. […] A történelem megértése, a néplélek, a néphangulat, a népi bölcsesség és balgaság, a népi erő és gyengeség, tragikum és humor számtalan árnyalatának mély értelmű ábrázolása — mindez egyedülálló Muszorgszkijnál.«

Borogyinról így nyiltakozik: »Borogyin tehetsége egyformán nagy a szimfóniában, az operában és a románcban. Kiemelkedő tulajdonságai: az óriási erő, a kolosszális lendület, az akarat és a hév, melyek bámulatos szenvedéllyel, finomsággal és szépséggel párosulnak.«

Sztaszov hihetetlen sokoldalúságáról olvashatunk „Muszorgszkij” c. könyvének előszavában is:

           »[…] V. V. Sztaszov méltatását nem merítjük ki azzal, ha a művészettörténetben elfoglalt rendkívüli szerepét ismertetjük, mert felbecsülhetetlenek régészeti kutatásai, s így különösen a kaukázusi őskori barlangok általa történt feltárása, valamint az a tudományos munkássága is, amelyet, mint a pétervári néprajzi múzeum vezetője végzett.
          […] nehéz eldönteni, vajon a realista orosz képzőművészet, vagy pedig az orosz nemzeti zene köszönhet-e többet Sztaszovnak. […]«

Sztaszovról szerencsére rengeteg fotó készült, többnyire művészbarátai társaságában. Mindenütt jelen volt, nemcsak testben, de lélekben, szellemben is. Képes volt egyszerre sok dologra figyelni. Rimszkij Korszakov a „Muzsikus életem krónikája” c. könyvében többek között ezt írja róla:

»[…] Összejöveteleinken Sztaszov is állandóan részt vett. Ha nem jött el, mindannyiunknak nagyon hiányzott. Az volt a szokása, hogy látszólag nem is figyelt a játszott darabra, szünet nélkül és hangosan beszélgetett szomszédjával, ami azonban egyáltalán nem zavarta abban, hogy ne lelkesedjék és időnként fel ne kiáltson: «Remek! Páratlan! […]«

Az a sohasem lohadó tűz, amely ebben a fizikailag is óriás, hatalmas testalkatú emberben lobogott több, mint fél évszázadon át”, amely „lángra gyújtotta az orosz lelkeket” (Repin), 1906-ban kialudt, Sztaszov 82 éves korában hunyt el.

Képtalálat a következőre: „стасов”

Gintsburg (szobrász), Sztaszov, Saljapin, Glazunov

http://i028.radikal.ru/1107/7b/d67381ee67c9.jpg

Sztaszov, Repin, Gorkij és (fent) Natalia Nordman (orosz-finn származású), feminista publicista, Repin élettársa

243   Búbánat • előzmény242 2018-10-22 11:04:25

Utólagos engedelmeddel ezt a háromrészes bejegyzésedet átmásoltam a Lisztről emelkedetten c. topicba.

242   Ardelao • előzmény241 2018-10-22 00:34:40

László Zsigmond:

LISZT FERENC ÉS AZ OROSZ ZENE

PÉTERVÁROTT – 1842-ben

(3. rész)

          „Liszt 1842 évi pétervári tartózkodása Szerov és magam számára egy világesemény jelentőségével bírt” – jegyzi fel Sztaszov. Szerov pedig így ír barátjának: „a legmagasabb-rendű kinyilatkoztatás, melyben valaha részem volt.” De nem kisebb izgalommal tárgyalta az eseményt a pétervári sajtó sem. Az „Északi Méh” április 11-i számában Bulgarin(12), a „nagy író, kritikus, riporter és általános hangadó” („Kammerton”) – mint Sztaszov nevezi gúnyosan a reakciós kritikust – így lelkendezik: „Liszt játéka nézetünk szerint korunk hű lenyomata, vagyis teljes-tökéletes romantika, melyben a képzelet nem ismer határt, mint a választékos ízlését, nincs alárendelve törvénynek – a géniusz akaratán kívül, mely ledöntve minden elméletet, a művészetből valami határtalanul csodálatost, soha nem létezettet alkot. Liszt játéka a zene világában ugyanaz, mint Victor Hugo drámái a francia, Goethe Faustja a német irodalomban.” Ugyanilyen hangot üt meg Szenkovszkij, Glinka barátja, de ő egyúttal rámutat arra is, hogy míg egyfelől egyenrangú az elragadtatás „játékmechanizmusának csodálatos tökéletességét” illetően, másfelől ellentétes nézetek is merülnek fel: „Sokan azt kifogásolják, hogy nem illetődnek meg, hogy ez a gyönyörű játék hidegen hagyja őket, mások meg azt panaszolják, hogy belebetegszenek az erős izgalomba és lelkesedésbe.”

          De hadd álljanak itt befejezésül a 22 esztendős, kitűnő Szerov szavai, melyet közvetlenül az első hangverseny után írt (szinte lihegve) hasonló paroxizmusban égő barátjához, Sztaszovhoz: „Már közel két órája, hogy elhagytam a hangversenytermet és még mindig magamon kívül vagyok. Hol vagyok? Hol vagyunk? Valóság ez vagy álom? Hát valóban hallottam Lisztet?” De az elragadtatás - mely Sztaszovot még egy hosszú emberélet után is hevíti, és mindvégig áttör sokat idézett könyve („Liszt Oroszországban”) beszámolóin - Szerovban sem hűlt ki, mikor 16 év múlva Baden-Badenból ír a „virtuóz Lisztről.” […].

          Az elutazás napján, május 16-án, a „nyugati” naptár szerint 28-án, levél megy Mariehoz(13): „Csak egy gondolatom van, mindig csak ugyanaz, téged viszontlátni: … Nem megyek hát sem Moszkvába, sem Stockholmba, hogy előbb érkezhessem.” Ugyanitt „jó eredményről” számol be, és az „impresszárió” Belloni(14) elégedettségéről, és ötletesen parodizálja I. Ferenc francia király mondását: „Minden meg van nyerve és főleg – a becsület!”

          Az első oroszországi diadalút véget ért.”   

 

Megjelentette a Magyar-Szovjet Baráti Társaság a Múzsák Közművelődési Kiadónál 1955-ben.

Megjegyzések (A.):

(12) Bulgarin, Thaddeus (1789-1859), író, újságíró.

(13) Marie d’Agoult (1805-1876) francia írónő, később Liszt F. élettársa.

(14) Belloni, Gaetano (1810?-1887) Liszt titkára.

I. Miklós orosz cár (uralkodásának ideje: 1825. december 1. – 1855. március 2.), akinek (saját hajmennyiségét tekintve joggal) nem tetszett Liszt hosszú haja, és aki – Magyarországon állomásozó ezrede révén (!) - majdnem Liszt honfitársának érezte magát.

Liszt Ferenc - elõadóbûvész

Liszt Ferenc 1842-ben (litográfia)

 

241   Ardelao • előzmény240 2018-10-22 00:18:33

László Zsigmond:

LISZT FERENC ÉS AZ OROSZ ZENE

PÉTERVÁROTT – 1842-ben

(2. rész)

          A harmadik hangversenyen (ezúttal az Engelhardt teremben, április 22-én) a Sonata quasi una fantasia előadásán bűvöli el a két fiatal rajongót. Április 25-én jótékony célú hangversenyen működik közre, hol Rossini „új oratóriuma”, a Stabat Mater szünete előtt Weber versenyművét adja elő zenekari kísérettel.

          A negyedik hangversenyen Henselt(8) Bölcsődalát, Vielgorszkij két dalát Henselt átiratában, a Norma-fantáziát és saját „bravúr keringőjét” játssza, majd ismét jótékony célú előadáson jelenik meg (április 30-án a pétervári gyermekkórház javára).

          A Glinka-krónika beszámol egy díszebédről, melyet Szenkovszkij(9), az író-kritikus rendez Liszt tiszteletére, és amelyen, Glinkán kívül festők, írók vettek részt és „minden akkoriban Pétervárott tartózkodó zenei híresség.”

          Azután még három hangversenyről tudunk, az egyik teljes jövedelme a hamburgi tűzkárosultak felsegélyezését szolgálta.

          Nincs tisztázva, melyik hangversenyén és az sem, vajon 1842-ben vagy a következő évben játszódott le a híres rögtönzés, melynek eredménye az ismert „Cserkesz induló”, helyesen: Csernomor indulója (Ruszlán és Ludmilla: IV. felvonás. Megj., A.). Jurij Arnold(10) mind ezt a hangversenyt, mind az ismeretlen Ruszlán-részletek partitúrából való tökéletes eljátszását a következő évbe helyezi, a Glinka-krónika is ebbe az időszakba illeszti be, és az átirat első változatának keletkezési éve is erre mutat. De 1843-ban a Ruszlán már nem volt ismeretlen, és Glinka feljegyzései is inkább az első pétervári út idejére utalnak. Arnold  „Emlékezései”-ben (1892) mozgalmas képet fest a jelenetről. Liszt a hangversenyen a kor múlóban lévő divatja szerint a közönség kívánság-témáira rögtönözni volt hajlandó. A beérkező 15-16 téma közül (Haydn, Mozart, Beethoven, Mendelssohn-dallamok) Liszt két – Glinka-témát választ ki: Ványa dalát az „Iván Szuszanyin”-ból és a „Ruszlán és Ljudmilá”-ból  a Csernomor indulóját. „Amikor Liszt eljátszotta az első témát – írja Arnold, – a közönség egy emberként fülsiketítő tapsban tört ki, az induló után pedig még lelkesebb taps hangzott fel minden oldalról.” Ez a Liszt érdeméből elért siker, az újra-felfedezés sikere indokolja legvalószínűbben Glinka kesernyés feljegyzését, hogy többévi elzárkózás után „a szinte elfelejtett orosz komponista a hírneves külföldi művész ajánlására jelent meg újból a fővárosunk szalonjaiban.”

          Liszt az elutazása előtti napon, május 15-én adja utolsó nyilvános hangversenyét, de véglegesen Vielgorszkij gróf termeiben fejezi be fellépései sorát és egyben első pétervári tartózkodását. Műsorából ezúttal Hummel: h-moll és Beethoven: Es-dúr zongoraversenye emelkedik ki. A hangverseny utáni ebéden részt vevők közt olvassuk Glinka, Henselt, Lenz(11), Odojevszkij, valamint a művészvilág és az arisztokrácia más képviselőinek nevét. Az ebédet zenekari kíséretű énekszámok követik neves pétervári művészek előadásában. A hangverseny fennmaradt műsorlapjának széljegyzetei (M. M. Vielgorszkij szavai) beszámolnak Liszt pohárköszöntőjéről és az esti gőzhajóval való elutazásáról.”

Megjegyzések (A.):

(8) Henselt, Adolph (1814-1889), német zeneszerző.

(9) Szenkovszkij, Oszip Ivanovics (1800-1858), orientalista, író.

(10) Arnold, Jurij (1811-1898), zeneszerző, zenetudós.

(11) Lenz, Heinrich (1804-1865), balti-német, fizikus.

(Folyt. köv.)

Liszt - Grande Valse di Bravura - (A.Poliykov)

240   Ardelao 2018-10-22 00:15:14

LISZT FERENCRE EMLÉKEZVE, aki 207 évvel ezelőtt, ezen a napon (1811. október 22-én) született …

László Zsigmond(1):

LISZT FERENC ÉS AZ OROSZ ZENE

PÉTERVÁROTT – 1842-ben

          A határvárosok még a német kultúra függvényei. Az orosz kultúra és az orosz társadalom földjére voltaképp csak Pétervárott lép az Európa-járó művész. Megnyílik előtte a cári udvar. Lelkes és fáradhatatlan kísérője, hangversenyei rendezője Vielgorszkij gróf(2), a műkedvelő muzsikus. Az arisztokrácia és a művészvilág körülrajongója. De első oroszországi útjának legfőbb értéke Glinkával való ismeretsége. Legbuzgóbb rajongója pedig két fiatal muzsikus, a 22 éves Szerov(3) és a 18 éves Sztaszov(4).

          Szombati napon érkezik Liszt; másnapra már a cári udvarba várják: „nagy udvari estély.” A cár igen „kegyes”: „Mi majdnem honfitársak vagyunk, Monsieur Liszt.” – „Felség …?” – „Ön magyar, ugye?” – „Igen, Felség.” – „Nekem meg ezredem van Magyarországon.” De a cári kegy nem tart soká: Liszt nem kíván részt venni a borodinói csata emlékére rendezendő hangversenyen – Franciaország iránt érzett hálából. (Később majd hírül hozzák neki, hogy a cárnak, két vonatkozásban is, nem nyerte el tetszését: nem szívelheti a hosszú haját és – politikai nézeteit. Liszt a hírhozónak így válaszolt: „Amíg nem lesz legalább 300 000 katonám, hogy megismertethessem a politikai nézeteimet, tartózkodni fogok tőlük.”)

          „A nagyhírű Liszt első hangversenyét” április 7-én harangozza be az „Északi Méh”(5): április 8-án lesz, a Nemesi Társaság termében (Megmaradunk a keleti keltezés mellett.) Műsorán a Tell Vilmos nyitány, Andante a „Lammermoori Lucia” fináléjából, a Don Juan fantázia, Schubert: „Szerenád,” Beethoven: „Adelaide,” Schubert: „Erlkönig,” Liszt: „Kromatikus galopp.” Amint látjuk, jórészt átiratok, fantáziák, parafrázisok ismert opera- és daltextusok alapján és az ellenállhatatlan hatású, virtuóz-szám, a „Kromatikus galopp.”

          Nem lehet felidézőbb képet elképzelni, mint amilyet a remekszemű, eleventollú Sztaszov fest erről a hangversenyről, Liszt megjelenéséről, majd játékának hatásáról. Azt est első eseménye a fiatal rajongó számára: először látja Glinkát, valamivel idősebb barátja, Szerov mutatja meg neki, ott ül a közelükben és egy műkedvelő pianistával, Palibina kisasszonnyal(6) beszélget a Ruszlánról, a nagy Glinka-operáról, mely úgyszólván befejezve, most már előadásra vár, és – Lisztről. Azután – Liszt feltűnik a galéria oszlopsora mögött, a kövér, piperkőc öltözékű Vielgorszkijjal, egyszerre magára vonva minden figyelmet. Kissé hajlott alakja, sápadt arca, melyen nem képes felismerni a „híres firenzei (dantei) profilt”, rendjelei, keresettnek ható érintkezési módja s legfőképpen vállig-érő szőke „sörénye” nem keltenek benne kedvező benyomást. De közben hallja Glinka beszélgetését a „lerázhatatlan” Palibinával és az orosz szerző nem teljességgel elismerő véleményét a világhírű művész zongorajátékáról, akit előző este már hallott Vielgorszkij estélyén. A fiatalember felháborodik: a „világhír”szuggesztiója alatt tiltakozik a (mindössze csak) orosz szerző határozott véleménye ellen.

          De – Liszt órájára néz, lesiet az erkélyről, utat tör a közönségen át, és felmegy, nem: felugrik a dobogóra. „Mennydörgésszerű tapsvihar közt, amilyen 1703 óta nem volt Pétervárott” zongorához ül és rákezd Rossini Tell-nyitányának csellószólójára. …

          „Mi Szerovval, a hangverseny után olyanok voltunk, mint az őrültek.” Szinte szó nélkül egyeznek meg abban, hogy mindketten azonnal írásba rögzítik benyomásaikat és elragadtatásukat. „És megfogadtuk egymásnak, hogy ez a nap, 1842. április 8-a, most és mindörökké szent lesz nekünk. …Olyanok voltunk, mint a szerelmesek, mint a megszállottak. Soha életünkben nem hallottunk ehhez hasonlót, és egyáltalán, soha nem találkoztunk szemtől-szemben ilyen geniális, szenvedélyes, démoni egyéniséggel, aki hol orkánként, hol szinte szétáradt valami gyengéd szépség és grácia sugárzásában.” – Így lehetne idézni véges-végig ezeket a paroxizmusban égő szavakat, és ha az ilyen szavak, mint „soha életünkben,” nem jelentenek is sokat 18-20 esztendős ifjak szájában, mégis híven érzékeltetik azt az elemi hatást, melyet Liszt játéka Pétervárott és mindenütt keltett.

          Másnap Vielgorszkij szalonjában ad matinét Liszt, zenekar és szóló-művészek közreműködésével, a hallgatóság sorában – mint minden további alkalommal is – ismét ott van Glinka. A vendégművész Weber: Concertstück-jét és a „Felhívás keringőre,” Beethoven: „Adelaide”-jét és Schubert: Erlkönigjét adja elő. A hangverseny után Glinka Szerovnál ebédel. Itt természetesen sok szó esik Lisztről. Az estét Odojevszkijnél(7) töltik, Glinka kortársánál, az orosz zenei írás első jelentős képviselőjénél, ahol Liszt „lapról” eljátssza a még előadatlan „Ruszlán és Ljudmila” néhány részletét, a „partitúrából híven megőrizve mindenegyes kottafejet, mindenki csodálatára.”

          Második hangversenyén (ismét a Nemesi Társaság termében) elsősorban Chopin B-dúr mazurkájával és az Erlkönig átirattal kelti fel Sztaszov elragadtatását. Ezt a balladát „kétségkívül soha énekes sehol e világon így még elő nem adja – írja Sztaszov . – Valóságos kép volt ez, tele költészettel, sejtelemmel, varázslattal, színekkel, félelmetes lódobogással, váltakozva a haldokló gyermek kétségbeesett hangjával.” Úgy látszik, ugyanekkor hallották a Pastoral-szimfónia részleteit is. „Mi Szerovval ezt a szimfóniát egyáltalán nem ismertük, ezért bámulatunk, örömünk, lelkesedésünk annál váratlanabb és nagyobb volt. Később még csak egyszer adódott ugyanilyen tökéletességgel hallanom a Scherzo-t és Vihart, mikor Berlioz Pétervárott zenekarral adta elő. De Liszt és Berlioz édestestvérek voltak genialitásban és költészetben.”

          Jellemző és lényeges, hogy Sztaszov Liszt zongorajátékának hatását Berlioz zenekari előadásával helyezi egy szintre, azonosítja úgyszólván a két tolmácsolást, ezzel mutatva rá leghatásosabban Liszt játékának orkesztrális jellegére.”

(Folyt. köv.)

Megjegyzések: A.

(1) László Zsigmond (1893-1981), zenetörténész.

(2) gróf Vielgorszkij, Mihail (1788-1856), zeneszerző.

(3) Sztaszov, Vlagyimir Vasziljevics (1824-1906), író, zenekritikus, művészettörténész.

(4) Szerov, Alekszej Nyikolajevics (1820-1871), zeneszerző, zenekritikus.

(5)"Cеверная пчeла" („Északi méh” c., Szentpéterváron kiadott, XIX. századi, politikai és irodalmi napilap)

(6) Palibina, Anna (?), műkedvelő zongorista.

(7) herceg Odojevszkij, Vlagyimir (1804-1869), író, esztéta, zeneszerző, filozófus.

LISZT: Nagy kromatikus galopp - Grand galop cromatique R.41.

Yuja Wang plays Schubert/Liszt : Erlkönig

239   Búbánat • előzmény238 2018-10-19 11:10:13

Széchényi Kálmán Szécsényben

http://www.szechenyiforum.hu

2018-02-23 16:23

Tíz hónappal ezelőtt volt egy rendezvény a Nógrád megyei Szécsényben, ahol Széchényi Kálmán beszélt magáról és a családjáról.

"A jelenleg Stuttgart környékén élő Széchényi leszármazott 1944-ben, a világháború idején született. Addigra – 1944 végén – már lebombázták a lakásukat, a Budai Vár egyik pincéjébe költözött a család, édesapja ott robbant fel egy aknán és vesztette életét. Édesanyja, Széchényi Dénesné zeneszerző- és karnagyképzőt végzett, a rádióban műsorszerkesztői állást talált a háború után, amit nagyon szeretett, de 1949-ben kidobták: Széchényi névvel nem beszélhetett senki a magyar rádióban, magyar közönségnek a zenéről. Pedig a korábbi évszázadban számos zeneszerzőt adott e család.

Például Széchényi Imre, az Osztrák–Magyar Monarchia berlini nagykövete a XIX. század végén több száz kompozíciót hagyott maga után úgy, hogy még a család sem tudott ezekről a darabokról."

238   Búbánat 2018-10-19 09:08:35

Emlékkoncert Szécsényben

Gróf Széchényi Imre zeneszerző halálának 120. évfordulóján, szombaton 17 órakor emlékkoncertet adnak a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumban, A Kastély Szalon sorozat rendezvényén Gróf Széchényi Kálmán tart előadást zeneszerző őséről és a családról.

(MTI)

237   Búbánat 2018-10-18 15:11:25

2018.10.18  09:30-10:00  BartókRádió

Összhang- a zenei élet aktualitásai

Most jelent meg!

Műhelytanulmányok a XVIII. század zenetörténetéhez I-II. kötet (szerk.: Kim Katalin)

Szerk.-mv.: Katona Márta

(Ism. holnap, 9.30) 

236   Ardelao • előzmény235 2018-10-18 01:40:30

         Ritkán esik meg, hogy egy kritikus az általa célba vett személyek kedvencévé válik. Muszorgszkij és Sztaszov között hosszas levelezés folyt arról, miként lehetne kifigurázni a „Hatalmasok” (az Ötök) csapatának ellenfeleit, nem utolsó sorban Larost. Muszorgszkij 1874-ben bele is kezdett egy szatirikus opera, a „Csalán-hegy” írásába, amely «arról szól, hogy a Rák (azaz Laros) összehívja erre a hegyre az állatok gyűlését, hogy felvázolja az aktuális zenei ügyek aggasztó helyzetét, aztán a Kakasra panaszkodik (azaz Muszorgszkijra), aki folyton csak kiabál, meg ordít eszeveszetten, örökké a „trágyadombján” kapirgál, s akinek isten tudja, miféle erényeket tulajdonítanak, holott eddig két-három magocskát talált mindössze!! E prédikációt helyesléssel hallgatják a különféle állatok, mint például a vén és süket Medve (Maurer), a Rinocérosz (Ferrero), a Majom (Ribaszov) stb., valamint a Lajhár (Azancsevszkij), a Tengeri tehén (Fjodorov), a Kos (Famincin), a Poloska (Szolojov – abban az értelemben, hogy inkább bűzlik, mint csíp) stb. stb. Az egész kompánia helyesel a Ráknak, megfogadják, hogy a tanácsára és példáját követve háttal fognak előre haladni, s aztán kitekerik a Kakas nyakát. Végül mind azt kiáltják kórusban „Anatéma (**), anatéma a Kakasra!”» Muszorgszkij e darabból rövid idő alatt megkomponált 43 ütemet, de a mű, sajnos, befejezetlen maradt, mert «a szerzőt teljesen lefoglalták a Hovanscsina munkálatai».

(Idézetek a Bojti János és Papp Márta által összeállított és fordított,  „Modeszt Muszorgszkij – Levelek – Dokumentumok – Emlékezések” c.könyvből)

(**) Anatéma = kiközösítés

235   Ardelao 2018-10-18 01:36:08

114 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el
Képtalálat a következőre: „ГЕРМАН АВГУСТОВИЧ ЛАРОШ”

GERMAN AVGUSZTOVICS LAROS /ГЕРМАН АВГУСТОВИЧ ЛАРОШ/ (1845. május 25. Szentpétervár – 1904. október 18. Szentpétervár), orosz zeneszerző és zenekritikus, komponista kollégáinak „Eduard Hanslick”-ja (*).

          Tanár családba született, apja francia nyelvet oktatott. G. A. Laros már tízéves korában zenét szerzett. Elvégezte a Szentpétervári Konzervatóriumot, ahol zongorázni tanult. Itt találkozott Csajkovszkijjal, akivel – állítólag – életre szóló barátságot kötött. Barátságuk azonban Csajkovszkij „A vajda” c., első operájának a bemutatója után - Laros kemény kritikája miatt - törést szenvedett.

          1866-tól 1870-ig Laros zeneelméletet és zenetörténetet tanított a Moszkvai, 1871-től pedig a Szentpétervári Konzervatóriumban. 1867-ben jelent meg terjedelmes írása  az „Orosz futár”-ban (Русский Вестник), „Glinka és jelentősége a zenében” címmel, amely 1868-ban Moszkvában könyv formájában is kiadásra került. Állandó munkatársa lett a „Hang” (Голос) c. lapnak, ahol zenei és irodalmi glosszákat publikált.

          1875 körül otthagyta a Szentpétervári Konzervatóriumot, de később mind a Moszkvai, mind a Szentpétervári Konzervatóriumban folytatta a tanítást. Szentpéterváron nagysikerű zenetörténeti előadásokat tartott, és különböző újságokban, ill. kiadványokban (Музыкальный Листoк /Zenei levél/, Ежегодник Императорских театров /A birodalmi színházak évkönyve/, Новости /Hírek/  stb.) jelentek meg írásai.

          Laros szerkesztésében adták ki  az „Új Mozart-életrajz”-ot (írója: A. D. Ulybysev), amelyet M. I. Csajkovszkij fordított le francia nyelvről oroszra.

          Laros zeneeművei közül kiemelendő a „Karmozina” c. operához komponált nyitány és a szimfonikus allegro. Mindkét mű az Orosz Birodalmi Zenei Egyesület szimfonikus koncertjein került bemutatásra.

       Laros magánéletéről annyit tudunk, hogy első feleségétől, Anasztázia Suskinától (1847-1875), aki fogyókúrájának az áldozata lett, három gyermeke származott; Zinajda (1869-1959), Jevgenyij (1870-1940) és Olga (1873-1897). Második házassága Alekszandra Uhtomszkajával válással végződött. Emiatt Laros alkotói válságba került, és Csajkovszkij támogatására szorult. Laros harmadszorra is megnősült. Harmadik felesége, Jekatyerina Ivanovna Sinelnyikova, egy gazdag bankár- és földtulajdonos családból származott. Tőle is elvált.

          Keldisnek „Az orosz zene története” című könyvében Larosról ez olvasható:

„[…] Jellemének rendkívüli kettőssége és ellentmondásos volta ellenére is komoly és nagy jelentőségű Laros (1845-1904) zenekritikai tevékenysége. Laros a pétervári konzervatórium neveltje (később hol a pétervári, hol a moszkvai konzervatórium professzora). Szaktudása és általános műveltsége rendkívüli; kifinomult, analizáló hajlamú ember. Írásait ragyogó, világos irodalmi kifejezés jellemzi. E képességei igen szembetűnően megmutatkoznak «Glinka és jelentősége a zenében» című munkájában (1867), amely az első kísérlet Glinka alkotásainak elmélyült technikai és stilisztikai elemzésére. Laros véleménye szerint Glinka halála után az orosz zene hibás útra tévedt. Korának újító zenei irányzatait határozottan elítélte, és velük szemben a régi klasszikus művészet egyszerűsége és mértékletessége mellett tört lándzsát. Állítása szerint Európában «Beethoven után a zene, hanyatlásnak indult.» A megoldást az elmúlt századok nagy klasszikus hagyományaihoz való visszatérésben látta. Így már az 1860-as évek végén megjelenő cikkeiben előhírnöke annak a «neoklasszikus» irányzatnak, amely később számos orosz zeneszerző alkotásaiban jelentkezik. Tanyejev, akinél ez az irányzat a legteljesebben és legkövetkezetesebben jutott kifejezésre, művészi elveit közvetlenül Laros hatására alakította ki. Tanyejevben talál a legtermékenyebb talajra Larosnak az az eszméje, hogy a polifóniának – mint a zeneszerzés további fejlődése szilárd és megbízható művészi alapjának – döntő jelentősége van. Laros szerint csak akkor térhetünk át önálló alkotásra, ha történelmi sorrendben, fokról fokra elsajátítjuk a klasszikus zenei formák valamennyi fontosabb fejlődési szakaszát.

          Larost azonban sajátságos felfogása ellenére gyakran önkéntelenül is magával ragadta kora néhány kiváló zeneművének a szépsége. Mint zenekritikusnak, egyik legnagyobb érdeme az, hogy állhatatosan és szenvedélyesen propagálta Csajkovszkij műveit. Ő volt Csajkovszkij zenéjének első kritikusa, aki a zeneszerző műveivel behatóan foglalkozott és felismerte nagyságát és zsenialitását. […]” 

          Rimszkij-Korszakov„Muzsikus életem krónikája” c. könyvében így emlékezik Larosra: „[…] Egyik vasárnap eljött hozzánk Laros. Először nagyon kellemes légkörben folyt a társalgás, de hamarosan betoppant Sztaszov, és nyomban hajba kapott Larossal. Sztaszovot mérhetetlenül ingerelte Laros konzervativizmusa és egész gondolkodásmódja. Amikor Laros megírta első nagyobb és kitűnő cikkét a «Ruszlán»-ról, Sztaszov elismerően nyilatkozott róla, későbbi cikkeiben azonban Laros (mint a Moszkvai Hírlap munkatársa) egyre inkább a művészet technikai értékeinek meggyőződéses védelmezője lett, egyre inkább a régi németalföldieket, továbbá Palestrinát, Bachot és Mozartot magasztalta. Beethovent támadta, eklektikus ízlést hirdetett, ha az technikailag tökéletes, és ellenségesen lépett fel a „Hatalmasok kis csoportjá”-val szemben. Különös és érthetetlen, hogy Laros ilyen nézetekkel hogyan vonzódhatott mégis Berlioz szokatlan, zilált és technikailag korántsem tökéletes zenéjéhez. Sztaszov és Laros vitája heves és hosszadalmas volt. Laros fegyelmezett és logikus akart maradni. Sztaszov viszont – mint rendesen – elragadtatta magát, gorombaságokkal és becsületsértő vádakkal sem fukarkodott. Csak nehezen sikerült véget vetni kellemetlen vitájuknak. […]”

          Rimszkij-Korszakov sem kedvelte Larost, lesújtó véleménnyel volt róla. Annak utolsó éveiről ezt írja: „[…]1904. október 18-án Laros, a nyomorultan tengődő, egykor neves zenekritikus meghalt. Lényegileg csak Eduard Hanslick kópiája volt. Harmadik feleségétől is elválva, ellustultan, az utóbbi években italnak és züllésnek adta fejét, hajléktalanul élt, s hol Beljajevnél, hol Ljadovnál vagy másoknál húzta meg magát. Idegen családok kegyéből élt, akik szeszélyeire és igényes követeléseire végül is ráuntak. A legutolsó időkben némi tartásdíjat kapott gyermekeitől, és egy bútorozott szobába költözött.  Érthetetlen, hogy a beljajevi kör tagjai hogyan mutathattak iránta rokonszenvet. Sokkal közülük tegező viszonyban volt, mintha a múltját elfelejtették volna. Ez a múlt pedig korántsem volt valami szép. Jó, hogy ítéleteit nem hajtották végre, és jóslatai sem váltak be. Tevékenysége szenvelgésből, hazudozásból és képtelenségekből állott, mint bécsi mintaképének munkássága. […]”

          Falk Géza „A halhatatlan dilettáns, Muszorgszkij élete , művészete és művei” című könyvében ez áll: „[…] Laros – neves zenekritikus – Muszorgszkij ellen ír, de bírálata végén mégis megjegyzi, hogy a szerző igen tehetséges, és megérdemli a figyelmet és a pártfogást. […]” Egy másik helyen pedig az alábbi sorokat olvashatjuk: […] A «Boris Godunov» körüli hullámok sokáig verik a főváros zenei életének partjait. Napról-napra újabb cikkek jelennek meg. Laros írásait mértékadóként fogadják el. Még oly szellemek is, mint Tanyejev és Csajkovszkij, ez írások hatása alá kerülnek. […]”

(*) Eduard Hanslick  (1825-1904), a rettegett bécsi zenekritikus, zeneesztéta.

(Folyt. köv.)          

234   Búbánat • előzmény233 2018-01-30 11:05:43

Lukin László emlékére

Dolgozók Lapja, 1966. október 23. (251. szám)

ÖRÜLNI A MUZSIKÁNAK

Beszélgetés Lukin Lászlóval

Legtöbben a TV-ből ismerik, a Zenélő órák adásaiból. Tatabányán

személyes jóbarátai vannak, a zenebarátok körének tagjai. Igen,

Lukin Lászlóról beszélek.
Egyszerűn, kicsit sportosan öltözik s míg magyaráz, hangjában különös

zeneiség bujkál: szép hangsúllyal, lebilincselően beszél.

— Tulajdonképpen zenetanár vagyok, ez a hivatásom. A budapesti

 Horváth Mihály téri iskolában tanítok, lassan tizenhat éve. Emellett

nagyon sok formában foglalkozom a zenével.

— Tudjuk hogy a tatabányai zenebarátok körét vezeti, s hogy

meghívásra mindenhová elmegy egy-egy előadást tartani — jegyzem

meg. Asztalán most is egy levél fekszik oroszlányi iskolások írták, de

még nem volt ideje felbontani.

Ezen kívül a budapesti gyerekek részére ifjúsági

hangversenysorozatot vezetek, a Szabó Ervin könyvtár Collegium

Musicumát... és a Muzsika című lap ifjúsági rovatát.

A magyar zeneoktatás világszerte jó hírnévnek örvend. — Ebben Lukin

 Lászlónak is része van. - Gyakran fordulnak meg külföldiek az iskolában,

figyelik tanítási módszereit.

— Azt szeretném elérni, hogy tanítványaimnak jelentsen valamit

a zene. Nem művészeket, hanem közönséget nevelünk, olyan

 embereket, akiknek az életéhez a muzsika is hozzáad valami nagyon

 szépet, megnyugtatást, örömöt... Én magam legalábbis így vagyok

a zenével. Sikerült megőriznem magamban (annak ellenére, hogy

 „szakmám” a zene) azt az áhítatot, amit kamasz koromban éreztem

a muzsika hallatára.

Beszéd közben finom, hullámzó gesztusokkal mozdul a keze, mintha egy

láthatatlan zenekart vezényelne. A muzsikát otthonról hozta magával:

édesapja és édesanyja Is zongorázott. Tőlük kapta az első leckéket.

De az igazi szerelem az énekes zenéhez köti, a kórusok, a daloló ember

művészetéhez.
Otthonában akárhányszor hallgathat egy kis kórusnyi dalolást: felesége

 szintén zenetanár, nyolc gyereke — kedvtelésből, zenerajongásból

— énekel, muzsikál. A legnagyobb második gimnazista, a kicsi három

 éves.

— Sokan nem értik, miért jó ha az embert ilyen sok gyerek veszi

 körül. Pedig a legnagyobb öröm megsokszorozni önmagunkat, saját

 tulajdonságainkból új embereket teremteni, látni, hogyan válnak önálló

 egyéniséggé. Nem, egyik sem akar hivatásos zenész lenni, de mindegyik

szereti a muzsikát.

Tatabányáról beszélgettünk sokáig. Szereti a várost, s örül, hogy része

lehet a zenekedvelők nevelésének. Ezért is tervezgette kétszeres

örömmel a Zenélő órák többi játékvezetőjével együtt, hogy február első

napjaiban Tatabányára jöjjön a televízió.

— A Népházban rendeztük meg a Zenélő órák adását. Szeretnénk

remélni, hogy nem csak a városból, de az egész megyéből sok

zenekedvelő jön el majd. Egy kicsit bemutatjuk a várost, s az itteni

 zenebarátokat. Jó tudni, hogy például a zenebarát kör foglalkozásaira

nem kell más városok muzsikusait meghívni az idén: tatabányai kórusok,

zenészek adják majd az „élő zenéit”. Ez ér a legtöbbet.


Bach és Kodály áll hozzá a legközelebb. Cseppet sem „szakbarbár”.

Szereti a képzőművészetet — zenével kapcsolatos képeket gyűjt nagy

szenvedéllyel.

— A sokat emlegetett slágerszövegekről mi a véleménye?
Mozgékony kezeit az asztalra támasztja.

Az a legnagyobb bajuk, hogy felelőtlenül bánnak a magyar nyelvvel.

A legtöbbször kellemes zenéhez nem keresik meg a megfelelő

hosszúságú szótagokat, kerékbe törik anyanyelvűnk hangsúlyait.

Egy kevéssel több gondosság kellene.


Nézem az arcát, a kezeit, figyelem a hangját. Próbálom megfejteni,

milyen ember. Lukin László olyan ember, aki... aki a maga példáján

megértette egyszer, mi mindent jelenthet a zene a mai ember életében,

s most arra szánja minden idejét, hogy másokat is megtanítson örülni

 a muzsikának.


Flórián Zsuzsa

 

 

233   Ardelao 2018-01-30 00:32:20

 

EMLÉKEZÉS LUKIN LÁSZLÓ TANÁR ÚRRA!

 

http://cms.sulinet.hu/get/d/1911fb2b-654a-44ef-bac7-2622726a4234/1/1/b/Normal/normal.png

92 évvel ezelőtt született, ezen a napon, a nagy zenepedagógus.

1926.I.30. – 2004.VIII.10

NEMZEDÉKEK ZENETANÍTÓJA! 

Emlékére Breuer János írását közlöm:

„A hetvenéves Lukin László köszöntése”

 

Nem lehetett 1950-ben valami fényes ajánlólevél a Zeneakadémia épphogy felszámolt egyházzenei tanszakán szerzett diploma, hisz eleink, élvezve a hatósági támogatást, elszántan küzdöttek a „klerikális reakció” ellen. Lukin László mégis kapott tanári állást, nem is akármilyet; a Horváth Mihály téri Fazekas gyakorlóiskolában okította nebulók hadát tiszta énekre, a muzsika szeretetére, közben, a tanárjelölteket az ehhez szükséges módszerek elsajátítására. Ha oratórium-előadáshoz - Händel- től Kodályig és Sugár Rezsőig - gyermekkarra volt szükség, az ő neveltjei fújták, teli torokból. Közben vezetett munkásénekkart és volt huzamos ideig másodkarnagya a Budapesti Kórusnak, hangversenyéletünk oszlopos együttesének. Verselt kórusművekhez - holmi rissz-rossz tömegdal-agitkákhoz soha.
 

Tanárai az életüket tették fel egy éneklő Magyarország, zeneszerető társadalom megteremtésére. Lukin, a hűséges tanítvány ugyanezt teszi vagy fél évszázada. Ritka adománya, hogy bonyolult zenekari műről tízéveseknek tud érthető nyelven szólni; Orfeusz a vadakat szelídítette meg zenéjével egykor, ő ezer izgő-mozgó általános iskolást bír koncentrált figyelemre valahányszor nagy mesterek alkotásait magyarázza ifjúsági hangversenyen. Ez nem művészet, valóságos kunszt. 30-40 éve a szülőket vezette be a muzsika titkaiba, ma már a gyermekeik vannak soron. Sokan emlékezünk még a tévé őskorából a fekete-fehérben is mennyire színes Zenélő Órák sorozatra, amelyet két társával Lukin László vezetett.
 

Enciklopédikus tudást halmozott fel, naprakész adattárral a fejében. Amióta nyugdíjas, tán kicsit többet dolgozik, mint annak előtte - kevesebbet semmiképp. Nemcsak a fővárost, járja az országot is fáradhatatlanul. Megalapította s irányítja a Bárdos-társaságot, zenetársadalmi megbízatásainak se szeri, se száma. Maradjon is ily tevékeny - kívánom Lukin tanár úrnak 70. születésnapján.
 

Breuer János

NÉPSZABADSÁG, 1996. január 31. (54. Évfolyam, 26. szám)
 

232   Ardelao 2018-01-29 17:58:58

 

236 évvel ezelőtt született Daniel François Esprit AUBER a francia vígopera egyik legjelesebb képviselője. (1782. január 29. – 1871. május 12.)

 

Képtalálat a következőre: „daniel francois auber”

Auber, (Daniel François Esprit), francia operaszerző, született 1782. január 29. (Caen), meghalt 1871. május 13. (Páris).

Atyja (Párisban műárus) kereskedőnek szánta, de Londonból e pálya kezdetén kénytelen volt visszahívni a fiút, aki néhány kisebb művének sikere után, (írt a híres Lamarre számára és neve alatt gordonka- majd hegedű-hangversenydarabot s egy magánszínpadon tetszést aratott kis operát: Julie-t). A konzervatóriumon szerzett zenetudását Boieldieunél és Cherubininél egészítette ki. Ezután misét írt (ahonnan «A portici némá-ba» illesztette az Esz-dúr imát vegyes karra a capella), s első kisebb dalműve lanyha fogadtatásán okulva, Rossini modorát kezdte utánozni (1820: Kastélybeli pásztornő; 1821: Emma, vagy meggondolatlan ígéret). Fölötte dallamos, ahol kellett, pajkos, a maga helyén pedig drámai zenéje, finom hangszerelése megalapította hírnevét, s csak öregbítette a Scribe-bel szövetkezés, kinek szövegei, érdekes, ügyesen szőtt cselekmény, lelemény a motívumokban, könnyed, előkelő stíl, bámulatos termékenység és változatosság a legközelebbi rokonságban álltak.

A szellemes, többnyire vígan lüktető zenéjével Auber szerencsés volt.

41 dalműve közül kiváló nagy hírnévre tett szert: A hó (1823); Udvari hangverseny (1824); Kőműves és lakatos (1825); A portici-i néma (1828); A menyasszony (1829); Fra Diavolo (1830); Bráma és a bajadér (1832); A fekete domino (1837); A korona gyémántjai (1841) s még Carlo Broschi, vagy az ördög része (1842). (Mindezek a pesti Nemzeti Színházban is színre kerültek.)

Az életteljes művekért kitüntetésül Auber a szépművészetek «Institut»-je tagjává, a «Conservatoire» igazgatójává (1842), majd a becsületrend commandeurjévé lett, őt kérték fel 1862. a londoni világkiállítást megnyitó ünnepi zenemű alkotására.

A párisi «nagy opera» igazgatóságát nem fogadta el, csak hogy ráérjen komponálni; de 1870-ig példátlan buzgalommal vezette a Conservatoire-t.

Mogorva és szigorú volt, összes szeretetreméltóságát zenéjébe öntötte. Maradandó művei közül csak «A portici néma» tragikus; nevezetes annyiban is, hogy előadása adott alkalmat Brüsszelben 1830. augusztus 25-én a függetlenségi harc kitörésére.

RÉVAI NAGY LEXIKONA nyomán, 1911.

*

És két anekdota:

Egy ifjú muzsikus felkereste Auber hírneves francia zeneszerzőt, «A portici néma» és a «Fra Diavolo» komponistáját, s megkérte, hogy hallgassa meg új művét. Auber nem tudott kitérni a kívánság elől, betelepedett karszékébe és helyet mutatott a fiatalembernek a zongoránál.
A mű hosszú volt és unalmas, úgyhogy Auber a közepe táján csendesen elszenderedett. Az utolsó akkordoknál azonban felébredt s elég lesújtóan nyilatkozott az elhangzott kompozícióról.

— De drága Maestro — méltatlankodott a szerző — ön szinte az egész előadásomat végigaludta.  . . .

— Fiatalember — emelte meg a hangját Auber, — egyszer és mindenkor jegyezze meg, hogy a zenekritikában az alvás nem elhanyagolható formája a véleménynyilvánításnak.

*

Egy fiatal ismerőse hosszasan kesergett a már aggastyán korban levő Aubernek az öregség terheiről-bajairól.

— Mégiscsak szörnyű dolog kedves Maestro — mondotta, — hogy végül is meg kell öregednünk. ..

— Ne vegye annyira a szívére a dolgot, barátom — felelte a zeneszerző. — Ha ön is megéri azt a kort, amit én, akkor rá fog jönni, hogy mind a mai napig a hosszú élet EGYETLEN BIZTOS MÓDJA: a megöregedés!(Auber 89 éves korában hunyt el).

L.M. 1971.

231   Ardelao • előzmény230 2018-01-29 16:25:13

Köszönöm! 

230   Momo 2018-01-29 14:37:33

Zino Francescatti és Herz Ottó, 1939

229   Ardelao • előzmény228 2018-01-29 14:34:35

Szó sincs sértődésről! Ehhez nem vagyok elég okos, vagy elég ostoba. Egyszerűen úgy gondoltam, rendelkezel aktuálisabb és közeli felvétellel. Sajnos, e felvételen is csak a szemüveg és a bajusz látszik markánsan. De néha egy portré megrajzolásához ennyi is elég. :)

228   Momo • előzmény227 2018-01-29 14:03:13

Ó, hát nem kell megsértődni... nem azért írtam. :-)

(Viszont az érdekes lehet, hogy mikor és milyen alkalomból készült a kép, amit ide tettél.)



Itt van még egy kép arról a napról (1929. október 23.): Középen szemben Székelyhidy Ferenc, mellette (nekünk) balra dr. Herz Ottó, jobbra Dohnányi. A kép bal szélén Bartók Béla.

227   Ardelao • előzmény225 2018-01-29 13:49:40

Herz Ottóról, sajnos, nem talátam 1941. évi fotót. Sőt, ezen a jóval régebbi csoportképen kívül semmit sem találtam. Neked bizonyára van később készült és ide beilleszthető felvételed. Kérlek, tedd be kiegészítésül. Örömmel veszem.

226   Ardelao 2018-01-28 15:41:12

 

Képtalálat a következőre: „Szánthó Enid”

 

Az 1936-ban kiadott – dr. Molnár Imre – szerkesztésében megjelent „A MAGYAR MUZSIKA KÖNYVÉ” –ben, Szánthó Enidről az alábbiak olvashatók:

 

SZÁNTHÓ ENID a wieni Staatsoper tagja. Énektanulmányait Róna Józsefnénál és a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián Hilgermann Lauránál végezte. 1928 tavaszán Schalk Ferenc a Zeneakadémia harmadik évfolyamáról a wieni Staatsoperhez szerződtette és ugyanez év nyarán a Salzburgi ünnepi játékokon vendégszerepelt. 1930-ban Wagner Siegfried a Bayreuthi Wagner-Festspielekre szerződtette. Azóta Bayreuth állandó vendége.

Szánthó Enid a Wieni Staatsopernél elsőrendű szerepkört tölt be. Elismert Oratórium és hangversenyénekes. 1935-ig vendégszerepelt Londonban, Párisban, Rómában, Budapesten, Koppenhágában, Amsterdamban, Leipzigben, Drezdában, Kölnben, Firenzében, Velencében.

Amerikai vendégszereplésre 1936 márciusára nyert meghívást.

Budapest, 1936.

MERKANTIL NYOMDA    

225   Momo • előzmény224 2018-01-28 14:40:57

A fotó viszont 1929-es. (Ahogy a német nyelvű képaláírásból is látszik) a győri vasútállomáson készült. A Soproni Zeneegyesület (Ödenburger Musikverein) alapításának 100. évfordulójáról tartottak hazafelé. (Aznap több felvétel is készült a társaságról.)

224   Ardelao 2018-01-28 14:19:39

Képtalálat a következőre: „Herz Ottó zongoraművész”

AMERIKA A ZONGORA MELLŐL 

Írta: dr. Herz Ottó

 

 (A budapesti hangversenypódiumról jól ismert, kiváló zongoraművész: dr. Herz Ottó küldte New-Yorkból ezt a tudósítást a Film-Színház-Irodalom szerkesztőségének.)
 

New-York, 1941. február vége.

 

Közel ötnegyed év óta vagyok az Egyesült Államokban s ez alatt az idő alatt miniden Amerikában tartózkodó magyar művésszel találkoztam s tudom, hogy kinek mi a sorsa. Ami a zongorakísérés mesterségét illeti, itt sok jó zongorista van, noha a többség gyalázatosan rossz. A sok művész túlnyomó többsége ismeretlen zongoristát vesz, akivel hónapokon át naponként bemagolja a műsort. 

... Az első művész, akivel találkoztam, Virovay Róbert volt, igen nagy sikerei vannak. Rendkívül örültünk Svéd Sándor óriási sikerének a Metropolitan-ben. Már a megnyitó előadáson ő volt a legnagyobb sztár az Álarcosbál René szerepében. Most én vagyok a zongorakísérője Svédnek és Kiepurának is. Kiepurával bejártuk egész Amerikát repülőgépen és mindennap más városban hangversenyeztünk. A legnagyobb Kiepura-hangversenyünk a Waldorf Astoria-hotelben volt.
 

Mi újság a magyarokkal?

Szánthó Enid rengeteget koncertezik. Legutóbb Clevelandban és Chicagóban énekelt. Hajós Magda Philadelphiában tanít és hangversenyezik. Déri Ottó szólógordonkás Columbiában. Hubermann Bronislav most nem koncertezik. A minap voltunk vele együtt egy társaságban s Hubermannon kívül ott volt Franz Werfel, a világhírű író is, valamint Paul Hindemith zeneszerző és Darius Milhaud, a kiváló francia komponista. Vértes Marcellel is találkoztunk, akinek rajzait, nagyon szeretik. Nagyon jó sora van Antalffy Zsíros Dezsőnek, Alváry Lőrinc San Franciscóban, Los Angelesben és Chicagóban énekel, nagyon jó kritikákat kapott. Forró László operaénekes Cincinnattiban énekel. Balogh Ernőnek szépen sikerült hangversenyei voltak. Salgó Alice remek házasságáról sokat beszéltek. Egy milliomos vette feleségül. Mindenkinél nagyobb megbecsülés központjában áll Bartók Béla. Világhírű zeneszerzőnket Schulhoff Endre menedzseli nagyon eredményesen. Varró Margit Chicago legnagyobb Iskolájában tanít zongorát. Flesch Ellának és Bokor Margitnak január végén nagysikerű amerikai hangversenyei voltak. A New Yorki Town Hallban énekeltek és én kísértem őket zongorán. Sándor Árpád a tavaly feltűnt és most nagyon népszerű néger Dorothy Maynor kísérője.
 

Jan Kiepura Eggerth Mártával és Eggerth Márta édesanyjával Hollywoodba utazott. Szigeti József itt a legelső hegedűművész. Földes Bandinak gyönyörű sikerei vannak, most Szigeti zongora kísérője, de szólóhangversenyeket is ad. Bíró Sári New Yorki koncertje után szenzációs kritikákat kapott és azóta híres zongoraművésznő. Kovács István zongoraművész különböző átiratait az Egyesült Államok legtöbb rádiójában játsszák és anyagi szempontból most kezd rendben jönni. Meisner Lujzi, a kis zongoraművésznő már kisasszony lett. Két hangversenye volt. A soproni származású Scholtz János Princestownban tanár.

Ugyanott tanár Antal Ferenc hegedűművész. Róth Ferencnek igen nagy sikerei vannak és rengeteg gramofonlemezt játszott. Vonósnégyesét átalakította: a volt Manhattan-kvartett három tagjával.
 

Klemperer, a világhírű karmester, akiről az a hír terjedt el, hogy idegösszeroppanás következtében szanatóriumba szállították, egészséges. Helyét Los Angelesben Bruno Walter foglalta el. Zádor Jenő Hollywoodban él. A Metro szerződtette és sok szerzeményét felhasználják a filmeken. Sebestyén György, Sebestyén Károly karmester fia, filharmonikus zenekart, alakított Serantonban.

Doráti Antal az orosz balett karmestere. Halász László a St. Louisi Operaház zenei vezetője és karmestere. Kuttner Mihály Trentonban dirigál. Rejtő Gáborról legutóbb azt a hírt hallom, hogy Havannában tartózkodik és ott nagysikerű hangversenyt rendezett.
 

A legnagyobb zenei szenzáció most egy tizenkét-éves gyermek, Patricia Trawers a neve. Zongoraművésznő. Azt mondják, hogy a legnagyobb ígéret.  … Egy másik zenei érdekesség: Lawrence Tibbet féléves szünet után (súlyos gégebaja volt) ismét fellépett a Metropolitan ben ...
 

Bevonultunk új lakásunkba és megnyitottam az iskolámat. Amióta itt vagyok, egyetlen centet sem adtam ki sem hirdetésre, sem nyomtatványokra. És már megrendeztem növendékeim első sikeres hangversenyét.

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941.III.28. (4. Évfolyam, 13. szám)

dr. Herz Ottó (Eperjes, 1894. dec. 31. – New York, 1976. jan. 5.): zongoraművész.(A.)

223   Búbánat 2018-01-25 19:30:22

Palló Imre emlékét idézve, az alábbiakban bemásolom  egyik levelének szövegét, amely dokumentum a Magyar Állami Operaház válogatott iratai között található és a Magyar Színházi Intézet kiadásában került publikálására 1984-ben:

Palló Imre szabadság-meghosszabbítást kér Radnai Miklóstól. Radnai nem engedélyezi a szabadság meghosszabbítását.

OL. P. 517.        154/1926. sz.

Forte del M., 1926. augusztus 13.

Édes Miklós!

Nagyon köszönöm kedves lapodat, és végtelenül sajnálom, hogy ezt a pár napomat, amelyet sikerült pihenésre kiragadnom, nem tölthetjük együtt.

Tegnap előtt óta vagyok itten és még eddig igen meg vagyok mindennel elégedve. Jó lakás, jó koszt, szép idő, gyönyörű tenger, kellemes emberek között élve olyan dolgok, amelyek biztosítanák pihenésemet, ha továbbra is megmaradnak. Most pedig édes Miklós - ha megengeded áttérek hivatalos dolgokra.

Először is beszámolok arról, hogy egy nagy és erőltetett tempójú tanulásnak eredményeként augusztus első napjai óta már kívülről énekelem a Falstaffot.  Erős a hitem, hogy nagy sikerünk lesz vele. Nem hallgathatom el azt a meggyőződésemet, hogy az opera minden egyes szerepe nagy igényű és még a legkisebb szerep is nagy és komoly munkát kíván az énekestől, amiért a tanulást minél hamarabb meg kellene kezdeni, ha ebben az évben elő akarod adatni.  Most pedig áttérek egy részedre kellemetlenebb térre, amennyivel kéréssel jövök.

Ugyanis éppen a Falstaff tanulása miatt nyári pihenésem kitolódik, úgy, hogy csak tegnap előtt kezdtem meg. Azt hiszem, nem vagyok túl szerénytelen, mikor fönti érdemeimre hivatkozva, mert a Falstaff tanulásához csak is és kimondottan a Te óhajodra kezdtem , nyári szabadságom meghosszabbítását kérem.

Ugyanis szeptember első napjaimban igazán könnyen nélkülözhet a színház és viszont a színház érdeke is, hogy én legalább egy hónapot pihenjek, és így friss erőben kezdjek munkához. Tudtommal semmiféle új szerepet nem szántál nekem az első napokra, és így az első próba napokon való jelenlétem egyáltalában nem is szükséges.

Arra kérlek, tehát édes Miklós, hogy engedd meg nekem, hogy szeptember 13-án (hétfőn) kezdjem meg a munkát. Én már 12-én Pesten lennék és 13-ra bármilyen próbán rendelkezésre állanék.

Természetesen ez nem érintené az én 3 havi szabadságomat, hanem ez egy jutalom lenne, a nyári tanulásért, amelyet a m. k. Operaház igazgatóságának felhívására tettem.

Egyúttal arra is kérlek, hogy a 3 havi szabadságom idejének bejelentését engedélyezd, első személyes találkozásunkra.

Jelenlegi tervem szerint itt maradok e hó 25-ig, amikor is visszamegyek pár napra Milánóba, a jövő évi dolgaim fixírozása végett. 25-re várom tehát milánói címemre nagybecsű válaszodat, amely biztosra hiszem kedvező lesz részemre. Dolgaim végeztével és engedelmeddel szeptemberi szabadságomat Erdélyben szeretném tölteni, édes jó szüleimnél, akiket több mint egy éve nem láttam.

Nagyon kérlek édes Miklós, ne tagadd meg szép kérésem teljesítését, amellyel, igen, igen nagy hálára köteleznél. És még egyszer kérlek, hogy f. hó 25-re küldjed el válaszodat Milánóba, amely tartalmazni fogja döntésedet: 1/a  szeptemberre kért szabadságomat illetőleg és 2/a három havi szabadságom bejelentési idejének kitolását illetőleg.  Kérésemet még egyszer jó indulatodba ajánlva, szeretettel és őszinte barátsággal ölellek

Imre.

(hivatalból előadóíven)

 

1574/1926.  sz.

Édes Imrém!

Leveledet köszönettel vettem és örülök, hogy jó helyen élsz és pihensz. Pihenj is Imrém most bőségesen, mert sajnálom bár, de szeptemberi pihenésedet nem adhatom meg.

Ugyanis a „Háry János” próbái azonnal megkezdődnek, amint együtt vagyunk, így a Te személyedre feltétlenül szükség van, már augusztus legvégén, a rendes időben.

Ha nem lenne ez az egyetlen lehetőség a próbák beosztását illetőleg, szívesen beleegyeznék néhány napos késedelmedbe, így azonban semmiképpen sem tehetem. Egyúttal arra is kérlek,hogy szabadságodat most már minden esetre, csakis közös megállapodásunk esetén határozd meg, mert az év munkáját ilyen körülmények között nem tudom különben beosztani.

Ne haragudj édes Imrém, hogy ezúttal nem állhatok egyik ügyben sem teljesen kedved szerint kívánságodhoz, a színház érdeke azonban – ugy-e,  mind a kettőnknek egyformán mindenek felett álló.

Ölel és jó napokat kíván szeretettel

Radnai Miklós

 

N- Palló Imre Úrnak,

Milánó, Via Pasquilino 12.

222   Ardelao 2018-01-24 01:15:49

 

HELYZETJELENTÉS AZ OPERAHÁZI FIATALOK FRONTJÁRÓL


Megszólaltatjuk a legfiatalabb operistákat, azokat, akik eddig kénytelenek voltak a kritikák végén egy-két hangzatos jelzővel megelégedni. Elmondják terveiket, be szélnek művészi ideáljaikról és —álmaikról. Fogadják őket szeretettel és ne a ma küzdő kis énekesét, hanem a jövő Galli Curcijait, Carusóit, Saljapinjait lássák bennük.

Ráskai Gizella:
Múlt év júniusában végzett és ősszel már szerződést kapott. Első nagyobb nyilvános szereplése decemberben volt, amikor Debussy «Választott leánykának» szopránszólóját énekelte.
Utána kisebb szerepe volt a
«Walkür»-ben, majd közvetlen ez-után «Lohengrin» Elzáját énekelte.

— Programot adni, tervekről beszélni az Operában igen nagy merészség. Hiszen egy-egy torok berekedése néha az egész heti műsort felborítja. Alig merem elmondani, hogy a «Norma» címszerepével elkészültem s hogy fellépésem is közeledik. Még az Akadémián teljesen befejeztem a «Trubadur» Leonóráját és remélem, hogy még ebben az évben sor kerül erre is. Művészi ideálom minden igazán nagy művész. Legjobban szeretném az «Othello» Desdemonéját énekelni.

Szabó Gizella:
A «Rigoletto» Gilda szerepében mutatkozott be. Azóta kisebb szerepeket énekelt a «Farsangi lakodalom»-ban, a «Bűvös vadász»-ban, a «Don Carlos»-ban, stb.

Március 14-én a «Hunyadi László» Gara Mária szerepét énekelte nagy sikerrel. A pesti sajtó nővére, Szabó Lujza alakításához hasonlította ezt a produkciót.

— Több főszereppel foglalkozom magánszorgalomból és remélem, hamarosan sor fog kerülni rá, hogy az Operaház színpadán is elénekeljem ezeket a szerepeket. Minden ambícióm az, hogy művészetben mennél közelebb jussak énekes ideálomhoz, Szabó Lujzához.

Littasy György:
1939 óta tagja az Operának. Első szerepében a «Farsangi lakodalom» Domokosában feltűnt szép zengő basszusa és ma már énekkultúrában is annyit fejlődött, hogy a legnagyobb basszusszerepeknek is méltó interpretátora.

— Hatalmas feladat-tömeget állított össze az Opera igazgatósága számomra. Egyszerre foglalkozom a «Don Juan» Leporello szerepével, a «Bohémélet» Colliné-jével és a «Hegyek alján» Tommaso-jával. Különösen Colline-re vagyok büszke, mert a «Bohémélet»-et Failoni mester vezényli.  

Jámbor László:
Mint,érdekességet kell megemlíteni, hogy nem végzett Zeneakadémiát. Palotay Árpád és felesége tanították meg az éneklés nehéz művészetére. A «Lohengrin» I.Henrik királyában mutatkozott be. Röviddel azután elhagyta a mélybariton-szerep- kört és a magas baritonra tért.

Most április 1-én énekeltem először a «Parsifal» Amfortas-át. Ennek a szerepnek megfelelő fekvésű Wagner-szerepeket tanulóik: az «Istenek alkonyá»-nak Gunther-jét és még ebben a szezonban eléneklem a «Traviata» Germontját, s a «Carmen» Escamillóját. Énekes-ideálom: Lawrence Tibbet.  

Király Sándor:
A nyíregyházi tanítóképzőben szerzett tanítói oklevelet, majd képesítője után, előkészítő osztályok hallgatása nélkül, közvetlen az operatanszakra került. Legismertebb szerepe a «Rigoletto» hercege, melyet először beugrásképpen énekelt.

— Az idei év legszebb feladatát most kaptam meg. Az új «Teli Vilmos» egyik vezető tenorszerepét fogom, énekelni. A jövőben olasz operákat szeretnék főleg énekelni, elsősorban az «Álarcosbált,» a «Tosca» és az «Aida» tenor-főszerepeit. Eszményképem Aureliano Pertile.

Nagypál László:
Mint zeneakadémiai növendék énekelt a Filharmóniai Társaság egy hangversenyén. Itt tűnt fel és ekkor szerződtette Márkus László. Tavaly Székelyhidy Ferenc régi híres szerepét, a «Mosoly országa» Szu-Csong hercegét énekelte.

— Áprilisban új betanulásban kerül színre a «Bohémélet» és ebben minden lírai tenoristának örök óhaját, Rodolph-ot fogom énekelni. Ezzel, azt hiszem, arra a kérdésre is feleltem, hogy mi a vágyam. Ez volt. Arra a kérdésre, hogy ki a művészi ideálom, elég nehéz a felelet. Mindenkitől tudok tanulni, de a legtökéletesebbet is legnagyszerűbbet én Gigliben látom.

Reményi Sándor:
És végül megszólaltatjuk az Operaház legifjabb tagját, aki szerződését tavaly októberben kapta. Még akadémista korában énekelte Valentint, Germont-ot és a Carmen Moralesét.

— A tavasszal bemutatásra kerülő «Respighi Lucrétiá»-jában énekelem első nagy szerepemet az Operaház színpadán. Magánszorgalomból tanulom a «Sevillai borbély» címszerepét és foglalkozom a «Rigolettó»-val. Szeretném, énekelni a «Tannhäuser» Wolfram-ját és minél előbb a Figaró-t. A művészi ideálom De Luca, Basiola és Lawrence Tibbet.

 

(Schuschny Aurél)

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941. április 11. (4. Évfolyam, 15. szám)

221   Ardelao 2018-01-24 01:07:33

 

Z E N E I    L E V É L

 

A német zene három B-betüs szerzője: Bach, Beethoven, Brahms, az egész világé. A negyediket, Anton Brucknert, az alpesi erdők ájtatos lelkű lírikusát, leginkább maguk a németek ismerik és értékelik. Pedig hatalmas lélegzetű, alkotó művész volt ö is. Kilenc szimfóniát irt, akárcsak Beethoven, s ezekben a „Természet végtelenségét,” „Isten fönségét,” „az emberi lélek angyali és démoni végleteit énekelte,” valami örök gyermeki, angyalian jámbor odaadással. Megható és mosolyogtató történetek maradtak fenn erről a hívő és hiszékeny, alázatos és állhatatos művészről, szeretetreméltó ügyefogyottságáról, lelkes Wagner- rajongásáról, egyszerű észjárásáról, ártatlan különcködéseiről. Egyházi orgonista volt Linzben és Bécsben, zeneszerzéstanár és egyetemi előadó. Zeneszerzéssel csak harmincéves kora után kezdett foglalkozni és túl volt a negyvenen, amikor megírta első szimfóniáját. Soha még önműveléssel (mert vérbeli autodidakta volt) muzsikus oly sokra nem vitte, mint Bruckner. A zene Van Gogh-jának lehetne mondani, mert a nagy holland festő is a korán nyíló tehetségek rendszeres «gyerekszobája» nélkül lett zseni. Számszerűen keveset alkotott Bruckner, de mindig hatalmasat markolt. Szimfóniái óriás hegyláncolatok, szinte csak madártávlatból lehet áttekinteni ezeket a hólepte csúcsokat, lombrázó erdőségeket, sötét szakadékokba robogó vízeséseket.

Németországban a kiváló karmesterek közt vannak, akik különleges érdeklődéssel, hittel, meggyőződéssel, tudással mélyednek el ebben a muzsikában. Ilyen Bruckner- specialista Hans  Weissbach , a bécsi rádió zeneigazgatója, aki ezen a héten a Városi Színházban a német zeneköltő negyedik szimfóniáját, a «romantikusát» dirigálta. A kitűnő vezetés alatt a Székesfővárosi Zenekar becsületesen, szépen muzsikált, a mű hatott is a közönségre. De azért nem hinném, hogy Bruckner nálunk valaha is népszerű lehessen. Olyan valami szellemi turisztikát követel a hallgatótól, amihez a mi publikumunk egy kicsit — hogy is mondjam — kényelemszerető.
 

Az Operaháznak is volt e héten vendége, ha ugyan annak lehet mondani Huszka Rózsit, aki Németországból jött haza néhány napra, az Ortrudok és Brünnhildák hazájából. Ott künn, ezeknek a súlyos hősnőszerepeknek talán legifjabb, de már is egyik legelismertebb alakítója ez a remek hangú, évről-évre fejlődő magyar énekesnő. Ismerjük őt kezdő-kora óta. Nincs tíz éve, hogy első külföldi sikeréhez gratulálhattunk a bécsi Rathauskellerben, mikor a fiatal énekesek nemzetközi versenyén «befutott.» Amit az-óta elért, az egészséges tehetség s a lelkes, kitartó szorgalom közös gyümölcse, megérdemelt diadala. Bravó Rózsi, csak így tovább!

Lányi Viktor

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941, március 28. (4. Évfolyam, 13. szám)

220   Ardelao 2018-01-24 00:17:40

 

"ÉJI PÁRBESZÉD AZ OPERAHÁZ IGAZGATÓI SZOBÁJÁRAN


A sötétségből felvillan a fény. Picinyke sápadt folt, nem nagyobb annál, amely Faust doktor toronyszobájában világít, a lombikok és fóliánsok felett. Ebben a bűvös körben egy ember-arc hajlik írások, rajzok, könyvek, kották fölé. Kékszemű óriás, szinte kiszakad az éjszakából, amely birtokba vette az Operaház igazgatói szobájának hatalmas arányú négyszögét, elnyelve minden bútort, képet, falat és csupán ezt a megőszült Siegfriedet, ezt wagneri hősalakot engedi ki a homályból. Olyan ez, mintha Operaházunk egyik pompás színpadi jelenete volna, mikor a rendező mindent fekete fátyolokba burkol és csupán egyetlen emberarcot emel ki.

Oláh főrendező és Kornai fővilágosító közös remekműve lelhetne a «beállítás,» amelyben Márkus László megjelenik ellőttünk.

A csöndben és az éjben, mikor mi sem árulja el, még a legparányibb nesz sem, hogy a párnás ajtók mögött ezer, meg ezer villanykörte villámlik, fényszórók lövellik a lángot, kürtök és harsonák zengenek, klarinétok és oboák énekelnek, hegedűk sóhajtanak és csellók zokognak, mert odalenn a «Walkür» első felvonása megy a színpadon!

Itt bent ez-alatt izgalmas duett suttog az igazgató és közöttünk. A homályból valaki egyre kérdez, mint egy «külső hang» — bariton!, — az igazgató pedig az íróasztalra hulló fénysugárból felelget.
 

̶   Meg vagy elégedve? — kérdezi a külső hang.
 

̶  Mivel? — kérdez vissza az igazgató.
 

̶  Az Operaház előadásaival!
 

̶  Ugyan kérlek, hogy lehet ilyet kérdezni! Mit feleljek erre?
Azt, hogy — meg vagyok elégedve? Akkor mindjárt önhittségnek, kérkedésnek fogod ezt mondani. Már pedig ne várd tőlem, hogy ellenzék legyek a saját munkámmal szemben! De különben. …

 

Ideges mozdulattal dobja el a cigarettacsutkát és rágyújt a — következő cigarettára.
 

̶  De különben, ha akarod tudni: jobban tudom a hibákat, mint te, vagy akárki a gáncsoskodók közül! Azt is megmondom nyíltan, hogy büszke vagyok arra, ha gáncsoljátok a hibákat. Mert mindig olyan kis hibácskákat szoktatok észrevenni, amelyeknél — jóval nagyobbak is akadnak, még világhírű operaszínpadokon is. Azt, hogy ilyen ici-picike kisiklásokat is észrevesznek, valamit bizonyít.

̶  Mit?

̶  Azt, kedves barátom, hogy a közönség — nagyon jóhoz van hozzászokva az Operaházban! Egyébként semmi sem lehet tökéletes, amit emberek csinálnak. Gondold meg, hogy három-négyszáz személy percnyi diszpozíciójától, vagy indiszpozíciójától függ, sikerül, vagy — nem sikerül!
 

̶  Néha azonban — vetem közbe — föltűnő pongyolaságot tapasztal az ember. Például, a múltkor «szétment» a híres quintett. ...
 

Nagyon haragos. Megint eldobott egy cigarettát és megint rágyújtott egy másikra.
 

— Tudod te hogy milyen nehéz dolog az: énekelni?
 

— Tudom! Éppen eleget és elég lelkes megértéssel beszéltem és írtam róla. ...
 

— Nos, hát: a világ legnagyobb énekeseinek egyike nemrég egy kényes pillanatban elfelejtett «bevágni» Emlékszel? A világhírű tenorista a végén ezt mondta: «bocsánat, ...két napig utaztam, ...megesik az ilyesmi, ugyebár?»

Hát megesik barátom! Ugyebár, megesik?
 

Azt mondják, nagyon sok mindent bíztok rá a rutinra és kevés a próba! Egy-egy műsoron lévő operából, amely hetek óta nem ment és most új szereplővel kerül a közönség elé, esetleg — így mondják! — egyetlen zenekari próbát tartanak az Operaházban.
 

— Nohát, ez nem igaz! Ki beszél ilyen badarságokat? Ellenkezőleg: az a panasz,
hogy agyon próbáljuk a zenekart, a kórusokat és a magánszereplőket!

 

̶  És mi van a szereposztással? Feltűnő sok a balfogás. Legutóbb isbocsáss meg, ez az én véleményem! — a felfrissített «Don Juan»-ban alig volt a helyén két szereplő, a többi melléfogás volt.
 

Most már egész felleg öleli át termetes alakját. Kerülgetik az ezüstszín füstszalagok szép ősz fejét, körül-hömpölygik és titokzatos fátyolokba burkolják. Olyan, mint Wotan, aki zord haraggal áll a walkűrök szikláján és körülötte magasba törnek Loge füstfellegei, mert megszólalt már a zenekarban a tűzvarázs.
(Hátha csakugyan megszólalt? A párnás ajtókon túl késő éjszaka van már és a
«Walkür» előadása a vége felé járhat. …)
 

— Jegyezd meg, hogy lehet téves szereposztás — amit te «balfogás»-nak nevezel! — és lehet — nem sikerült szereposztás.
 

— Mi a különbség a kettő között?
 

— Téves szereposztás az, amikor rosszul osztottunk ki egy szerepet, mert a kísérlet egyáltalán nem is sikerülhet. Nem sikerült szereposztás az, mikor sikerülhetne, mikor minden reményünk meg van arra, hogy sikerül és valami okból — mégsem. ... Persze, te egyszerűen kimondod az ítéletet, hogy — például! — Losonczynak nem való Don Juan szólama. Légy szíves, világosíts fel: kinek való hát? Svéd Amerikában van. Kivel énekeltetnéd le az ö távollétében? Könnyű gáncsolni. A legkönnyebb! De hát bizonyos alkatú és jellegű hangokban nincs utánpótlás. Erről én nem tehetek. Mindent elkövetek. — hidd el — hogy fiatal tehetségeket fedezzek fel. Az egyiket kottamásolónak vettem ide, amíg énekelni tanult, nehogy elkallódjon!
 

— Nem fog-e megártani éppen némelyik ilyen fiatal tehetségnek a kísérletezés? Képtelenség az, hogy ma Brabanti Elzát énekli valaki és holnap — az éj királynőjét!

— Miután nincs második Operaházunk, nincs kísérleti színpadunk se. Magunk kísérletezünk hát!
 

— Nem volna jó, ha főzeneigazgató kerülne az Operaházba?
 

Ezért nagyon haragszik.
 

— Főzeneigazgató? Ebben burkolt vád van: az, hogy — nem értem a mesterségemet!
 

— Szó sincs róla! Csak a zenei adminisztráció aprólékos gondjait kéne megosztani vérbeli muzsikussal. Miután egyéb munkát megoszt az igazgató. Ezt is meg kell osztani. Ezt leginkább!
 

— A milánói «Scala» igazgatója nem muzsikus és nincs főzeneigazgatója! A bécsi «Staatsoper» igazgatója se muzsikus és neki sincs főzeneigazgatója! Ne lovagoljunk címeken! Én minden zenei kérdésben, szereposztásban, műsor összeállításban, próbák dolgában a karmesterek és a nagy tudású Rékai Nándor, e pompás muzsikus tanácsát hallgatom meg, és azután döntök. De én döntök és nem más! Mikor egy új csellistára van szükségünk — Dohnányi jön el az Operába és ő mond véleményt a függöny mögé rejtőző, névtelen pályázók játékáról.
 

— Nem gondolod-e, hogy az utóbbi években némi eltolódás észlelhető az Operaházban: mintha a zenei igények néha-néha héttérbe szorulnának a tündöklő színpadi kép mellett. Az eszköz, a ragyogó dekoráció, — céllá lett! Sőt. olykor-olykor — öncéllá!
 

Ezen megint fölháborodik. A különböző hamutálcákon egyre jobban szaporodnak az összenyomott cigarettatetemek.
 

— De hát, mit árthat a szép színpad a zenének? Talán rosszabbul énekelnek, mert szebb a dekoráció? Túlsúly ez? Lehet ez túlsúly? A díszlettervező és a főrendező túlzott befolyását jelenti, ha — nem rongyos és stílustalan a színpadkép?

— Nem így mondtam, ne érts félre! Csak azt: nem terelődik-e túlságosan a tündöklő színpadkép felé a művészi igazgatás gondja — a zene rovására? És csak azt szeretném, ha néha jobban énekelnének a tündöklő színpadképben. ...
 

— Fogalmatok nincs arról, milyen gond az: bizonyos szerepekre megfelelő énekest találni! Vagy: a kórusból tömegesen nyugdíjba ment énekesek helyét betölteni, olyan kóristákat pótolni, akiknek a repertoárja száz-százhúsz opera volt és a zenekar hiányait ís megfelelő erőkkel fedezni. Azt is könnyen el felejtitek, hogy én most egy világháborún vezetem keresztül az Operaházat!

Mikor nagy gond — fenntartani is az intézményt! Hála Istennek, a közönségnek más a véleménye, mint az ellenzéknek és nemcsak a bérleti estéken telik meg a nézőtér az utolsó helyig, hanem bérletszüneti napokon is. Külföldi operaszakértők jelennek meg a páholyomban és bámulnak. A New Yorki Metropolitan igazgatója végighallgatott egy «Bohémélet» előadást és azt kérdezte tőlem: «Honnan szedte össze ezt a csodálatos együttest?»

Mikor meghallotta, mibe kerül, így szólt: „nekünk, Amerikában nincs ennyi pénzünk. ... Ahhoz sincs szavad, hogy míg azelőtt egy Mozart-előadásra sohasem telt meg az Opera, most vasárnap délután is zsúfolt házak mellett játsszuk Mozartot? És vasárnap délután — «Fidelio»-t? Nem akarok kérkedni, de az én igazgatásom alatt épült ki ez a műsor, Monteverditől Bartók Béláig! Az én igazgatásom alatt. ...
 

— Elismerem, — veszem át a szót az igazgatótól, — hogy a te igazgatásod alatt hallottuk először Swanholmot és Pertilét és te szoktattad ide korunk legjobb énekeseit és a te fölfedezésed a fiatalok közül Tamás Ilona, Fodor, Jámbor és egy egész sora az ifjú tehetségeknek!. Én mondom ezt — az ellenzék!
 

Már régen vége volt az előadásnak, néma lett a ház, mire mi is befejeztük a duettet. Kongott lépteink alatt a sötét folyosó. Az Operaház sarkán, a szfinksz előtt váltunk el. Búcsúzott:
 

— Amit ember csinál, az tökéletes nem lehet. És ne feledd, hogy aki bírál, az is csak — ember!"

 

Balassa Imre

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941. március 28. (4. Évfolyam, 13. szám)

219   Búbánat • előzmény215 2017-12-28 11:27:19

Imre Széchényi (1825-1898)

Lieder

Super Audio CD 

  • 6 Romanzen; Le rosier; Das Blatt im Buche; Vorbei; Komm, o Nacht; La Bas; Waldeinsamkeit; Nachtgruß; Der Gefangene; Erster Schnee; Ja Winter war's; Die Lerchen; Bölcsodal; Der träumende See; O komm' in mein Schifflein; Il Ritrovo in Mare; Es fällt ein Stern herunter
  • Tonformat: stereo/multichannel (Hybrid)
  • Künstler: Katharina Ruckgaber (Sopran), Jochen Kupfer (Bariton), Peter Thalheimer (Csakan), Helmut Deutsch (Klavier)
  •  
  • Label: Audimax  DDD, 2016
  • Bestellnummer: 7426533
  • Erscheinungstermin: 10.6.2017

Sein ganzes Leben lang komponierte Imre Széchényi, und das, obwohl er wahrlich auch genug Anderes zu tun hatte: Als österreichisch-ungarischer Botschafter vertrat er in bewegter Zeit die Interessen der k.-u.-k-Monarchie im kaiserlichen Berlin, nachdem ihn diplomatische Missionen zunächst nach Rom, Stockholm, Brüssel, Paris und Sankt Petersburg geführt hatten. Bismarcks berühmt-berüchtigter Dreikaiserbund trägt Széchényis Unterschrift, und auch an der Berliner Kongokonferenz war er maßgeblich beteiligt. Seine Weltgewandtheit spiegelt sich in seinen Liedern wider, die mit dieser verdienstvollen Neueinspielung wohl zum ersten Mal nach sehr langer Zeit wieder zu hören sind.

  • Tracklisting
  • Details
  • Mitwirkende
Romanzen Nr. 1-6
  1. Nr. 1 La cendrillonNr. 1 La cendrillon
  2. Nr. 2 Si j'étais petit ouseauNr. 2 Si j'étais petit ouseau
  3. Nr. 3 AubadeNr. 3 Aubade
  4. Nr. 4 S'il l'avait suNr. 4 S'il l'avait su
  5. Nr. 5 Maudit printempsNr. 5 Maudit printemps
  6. Nr. 6 A une femmeNr. 6 A une femme
  7. Le rosierLe rosier
  8. Das Blatt im BucheDas Blatt im Buche
  9. VorbeiVorbei
  10. Komm, o NachtKomm, o Nacht
  11. Là basLà bas
  12. WaldeinsamkeitWaldeinsamkeit
  13. NachtgrußNachtgruß
  14. Der GefangeneDer Gefangene
  15. Erster SchneeErster Schnee
  16. Ja Winter war'sJa Winter war's
  17. Die LerchenDie Lerchen
  18. BölcsodalBölcsodal
  19. Der träumende SeeDer träumende See
  20. O komm' in mein SchiffleinO komm' in mein Schifflein
  21. Il ritrovo in mareIl ritrovo in mare
  22. Es fällt ein Stern herunterEs fällt ein Stern herunter

Lásd még a  "A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei" topicban a (390 sz. bejegyzést)

218   Búbánat • előzmény217 2017-12-28 11:12:48

Áthozom ide Ardelao forumtársunk bejegyzését a "A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei" topicból (391. sorszám)

Interview Imre Szechenyi 2015

 

217   Búbánat • előzmény216 2017-12-28 11:08:21

Áthozom ide Ardelao forumtársunk bejegyzését a "A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei" topicból (388. sorszám)

Széchenyi Kálmán: TÁNCOK ÉS DALOK SZERZŐJE, GRÓF SZÉCHENYI IMRE

Elhangzott 2015. április 17-én, a budavári palota aulájában.

216   Búbánat • előzmény215 2017-12-28 11:05:45

Áthozom ide Ardelao forumtársunk bejegyzését a "A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei" topicból (387. sorszám)

 

Hat dal (Sechs Lieder), egy énekhangra zongora kísérettel.

szerzé: Széchényi Imre gróf.  

1) A leány kérdése.

2) A szerelem nyelvezete.

3) Fájdalom.

4) Ó te, ki előtt a viharok hallgatnak.

5) Lieto amor (Vidám szerelem).

6) A három czigány.

[Ára 4 márka. A lipcsei, brüsseli, londoni és new-yorki Breitkopf és Härtel czég kiadványa.]

Széchényi Imre gróf, az osztrák-magyar birodalom német-országi nagykövete nem csak közmondásossá vált szeretetreméltóságáról nevezetes, hanem arról is, mivel a berlini diplomáciai kar közt ő az egyedüli, ki nemcsak az államügyekkel foglalkozik komolyan, hanem nagy előszeretettel a szépművészeteket is kultiválja, ezek közül leginkább a zeneművészetet, még pedig nagy szerencsével.

Bizonyságot tesz erről a diplomata-zeneszerző gróf előttünk fekvő dalfüzete, mely most jelent meg Lipcsében s hat szebbnél-szebb dalt tartalmaz. E hat dal közt van ama hatásos dal-keringő is, melyet a kiváló tehetségű főúr Sembrich Marcella számára irt, melyet a nagyhírű művésznő legutóbbi berlini vendégszereplése alkalmával betétül a Rossini «Szevillai borbélyá»-ban nagy hatással énekelt. A füzet legsikerültebb számai kétség kívül az első és harmadik dal. Érdekes a Lenau három czigányához irt zene is, de ebben a hatnyolczad ütemnyi rész kevésbé sikerült. A dalt kedvelő közönség bizonyára örömmel fogadja Széchényi Imre gróf múzsájának e szüleményeit, melyeket mi is a legmelegebben ajánlunk a zeneművészet minden kedvelőjének.

ZENELAP, 1892. január 23. (7. Évfolyam, 2. szám)

215   Búbánat 2017-12-28 10:44:01

 

Széchényi: Complete Dances for Orchestra

NAXOS CD

NX 3807

World Premiere Recording

Release Date: December 2017
Originally recorded in 2017

Composer  Imre Széchényi

MAV Symphony Orchestra

Conductor: Valéria Csányi

 

IMRE SZÉCHÉNYI

Tänze für Orchester, Vol. 1

01. No. 1, Leopoldinen-Polka

02. No. 2, Tommy-Polka

03. No. 3, Polka-Mazurka

Tänze für Orchester, Vol. 2

04. No. 1, Zither-Polka

05. No. 2, Velloni-Polka

06. No. 3, Marguerite-Mazurka

Tänze für Orchester, Vol. 3

07. No. 1, La tulipe

08. No. 2, Neige-Polka

09. No. 3, Les vagues

Tänze für Orchester, Vol. 4

10. No. 1, Bliktri-Polka

11. No. 2, Datscha-Polka

12. No. 3, Waldine

Tänze für Orchester, Vol. 5

13. No. 1, Polka prétentieuse

14. No. 2, Felicetta-Polka

15. No. 3, L'éventail

Tänze für Orchester, Vol. 6

16. No. 1, Pretchistinka-Polka

17. No. 2, Polka hongroise

18. No. 3, Polka-Mazurka

 

Solo: MAV Symphony Orchestra Orchestra

Conductor: Valéria Csányi

 

Lásd még:  "A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei" topicban a 386- 391. sorszámoknál is.

214   Ardelao 2017-12-27 19:18:14

Z E N E I    L E V É L

Március van, s noha túl vagyunk a nemzeti ünnepen, a házakon ottfelejtett nemzeti zászlókat lobogtat még a csípős tavaszi szél. Figyelmünk a hazai zeneművészet fontos megnyilvánulásai felé fordul. Legelsősorban Bartók Bélára gondolunk, aki ezekben a napokban lett hatvanéves. Csak gondolatban ünnepelhetjük, mert messze van tőlünk, feleségével, Pásztory Dittával az ősz óta Észak-Amerika művelődési központjaiban él, szerepel, dolgozik — mit, hogyan, milyen eredménnyel, alig tudjuk, mert a háborús Óceánon át csak gyéren érkezik róla hír. Ö már rég nemcsak a miénk, hanem az egész világé, de talán épp ez-által ezerszeresen a miénk. Magyar büszkeséget, magyar reménységet jelent és jelképez a neve, de magyar tragikumot is abban az értelemben, ahogyan Ady a magyar Messiásokról énekelt. Ha szétnézünk zenei életünk fórumain, nemcsak Bartók személyét nélkülözzük. Alkotásaiból sokkal kevesebb van műsoron, mint nemhogy ilyen ünnepi évben, de egyáltalában illenék.

A «Csodálatos mandarin-t,» amelyet csodálatos véletlenek, akárcsak az ötvenéves évfordulón történt, most is lemarasztottak az Opera színpadáról — már nem is reklamáljuk. De keveseljük a többi téma-aggályosságoktól mentes, Bartók művek előadásait is. Pedig a belgrádi filharmonikusok minapi estjén bárki tapasztalhatta, hogy tud a Bartók-zene «hatni,» ha úgy játsszák, ahogy kell. ...

Neki magának, a mesternek egyelőre bizony nem tapsolhatunk. Némi kárpótlás, hogy örülhettünk e héten egy kiváló Bartók-követő megérdemelt, nagy művészi sikerének. Böszörményi-Nagy Béla* zongorázott e héten, a Zeneakadémián — nem túlzás és nem üres szólam, ha azt mondjuk: eszményien.

Csakugyan, mintha Bartók «ideális» portréjának élő modellje lépne elő a hangképzelet világából, ahogy ez a komoly és tiszta tekintetű, finom fiatal férfi a Steinway mellé ül s a legnagyobb, legmélyebb Bach- és Beethoven- művek előadásával remekel úgy, ahogy a világon bizonyára nagyon kevesen. Amíg a Zeneművészeti Főiskolán olyan művészek fognak tanítani, mint Böszörményi-Nagy, vagy mint Zathureczky Ede, — aki most indul el diadalmas hegedűjével Itáliába — addig nem lesz baj a magyar fiatalság zenei nevelésével. És ebben a vonatkozásban nem maradhat említés nélkül a nagyszerű Ádám Jenő. Legutóbb is a főiskolai ének- és zenekar élén oly lenyűgöző hatással szólaltatta meg Kodály Psalmus Hungaricusát, hogy soká nem fogjuk elfelejteni.
 

Lányi Viktor

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941. március 21. (4. Évfolyam, 12. szám)

 

*Böszörményi-Nagy Béla (1912-1990), zongoraművész, egyetemi tanár.

1948-ban emigrált Kanadába, később az Egyesült Államokban élt. (Megj., A.)

213   Búbánat • előzmény211 2017-12-26 09:21:07

Gárdonyi Géza - A zeneszerző és a zenész

©Keller Péter

Keller Péter beszélt arról is, hogy Gárdonyi nem csak afféle “egyslágeres” dalszerző volt. A “Fel nagy örömre…” című katolikus karácsonyi ének devecseri megírásán kívül Győrben írt egy dalt a görög katolikusoknak is Karácsonyi ének címmel.

KARÁCSONYI ÉNEK

        Mily ragyogó fény árad az éjben,
        Betlehem úszik fény özönében.
        Égi csodának nyílt meg az ég,
        S szent örömöt zeng angyali nép:
        Megszületett a Krisztus.

        Ébred a pásztor mennyei szóra,
        Élmainál szebb, drága valóra.
        Mennyetek, ó hol glória zeng,
        S a kicsi hajlék fénybe dereng:
        Megszületett a Krisztus.

        Rendül a szív az égi jelekre,
        Szent öröm az, mely általölelte.
        S mintha a föld is zsongna imát,
        Mintha susogná fű, fa, virág: 
        Megszületett a Krisztus.

        A mi szívünk is gyúljon örömre,
        S zengjen az Úrnak hálaimát.
        Szent fia köztünk itt van örökre,
        Megszabadítva már a világ:
        Megszületett a Krisztus.

Az egyházi énekek mellett mintegy hatvan dal – nóta – szöveget írt Dankó Pistának is, akivel jó barátságban volt. .

212   Ardelao 2017-12-25 23:58:55

 

HÍREK AZ OPERAHÁZBÓL


Érdekes Don Juan-felújítást láttunk a héten. ... A halhatatlan Mozart halála évének másfélszázados fordulójáról ezzel a különleges fontosságú művészi vállalkozással emlékszik meg az Operaház s vele együtt az Operabarátok Egyesülete.

Ez a csodálatos remekmű, az «operák operáját,» a legnehezebb előadási problémák egyike volt mindig s az marad nyilván ezután is. Da Ponte Abbé, amikor hozzáfogott a librettóhoz, azt mondta:

„Dante poklára fogok gondolni ma éjszaka, amikor Mozart számára dolgozom.”…

Az Inferno borzadályát ki ne erezné a nyitány tragikus bevezető részének hallatára és

csoda-e, ha számos Mozart-magyarázó, zenei tragédiának hajlandó felfogni ezt a különös vígoperát. Amellett akadt nem egy kiváló szakértő, sőt, aki a Don Juan előadásához leginkább illő stílus-keretnek a — bábszínházát minősítette. Ez a két véglet. Közöttük hányféle lehetőség! Ilyen, semmi mással össze nem hasonlítható, önmagában külön világot jelentő alkotásnál egyedül üdvözítő színpadi értelmezést követelni, vagy erőszakolni, elméleti alapon, nem lehet, de nem is jogosult.

Ez persze semmivel sem csökkenti a mindenkori gyakorlati megvalósító művészi felelősségét. Ezt a felelősséget Rékai András elismerésreméltó bátorsággal vállalta, Rendezésében olyan utat választott, amely szerintünk ellenkezik a Mozart-zene lényegével. Ez a Don Juan-előadás Oláh Gusztáv rikítóan valóságszerű, démonikusan elvont színpadával, inkább a külső, mint a belső történésnek ad otthont, inkább a drámai gesztusoknak, mint a drámai hangulatoknak.

De meg kell adni, hogy tervét Rékai következetesen vitte keresztül a játékvezetésben és szervesen összehangolta Ferencsik János tehetséges karmesteri munkájával. Általában jól játszanak, de talán még jobban muzsikálnak ezen a Mozart-színpadon a szereplők, akik

Pataky Kálmán nemes stílusban énekli, gyönyörű hangú Don Ottavion kívül szinte valamennyien újak.  A címszerepet először alakítja Losonczy György. Meglepően finom érzékkel csiszolta hozzá súlyos baritonját a Mozart- stílushoz. Alakításába azonban a kelleténél több „jagói” vonás vegyült s kevesebb cinikus fölény, mint szerettük volna. Amilyen az úr, olyan a szolgája: a remek hangú Székely Mihály Leporellójában is főként az énekbeli kvalitások tündökölnek.
A nagyon finom, megható és a drámai kitörésekben is illúziót keltő Tamás llonka mint Donna Anna. Rigó Magda biztos föllépésű, muzikális Elvira. Gyurkovics Mária még kissé bátortalanul keresi a Zerlinához illő hangvételt. Hámory Masettója kifogástalan. A kormányzó szólamában Fodor János gyönyörű orgánuma nagy értéke az előadásnak.

 

Lányi Viktor

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941. február 28. (4. Évfolyam, 9. szám)

*

Z E N E I    L E V É L

 

Set Svanholm, volt két estén Operaházunk ünnepelt vendége s megint elgondolkozhattunk azon, hogy zenei közönségünk mily biztos érzékkel tudja kiválasztani kedvenceit. Egyszer volt Pest-Budán Caruso-bukás, ma már ilyen félreismerés aligha történhetne meg. Az itt megforduló vendégművészek siker-skálája körülbelül egybevág a tárgyilagos kritika ranglistájával. Ha például olasz stílusú tenorról van szó, az operalátogatók többsége első helyen Giglit magasztalja, nyomban utána Pertilét. A Wagner-hősök élén az értékelésben Svanholm vezet s a közvélemény ítélete itt is telibe talál.
 

A ragyogó svéd hőstenor pedig minden divat-póz, minden reklám hajhászat nélkül viseli nimbuszát.

Régente — Istenem! Egy Burián körül micsoda viharok zajlottak. Amíg a kistermetű, tömpe-orrú művész különféle botrányok, hírlapi viták, lemondási komédiák után eljutott odáig, hogy csak ugyan fellépett és csodálatos művészetével elbűvölte a közönséget! Svanholm, akit Operánk régi-vágású törzslátogatói a felejthetetlen Burjánnal egy sorban emlegetnek, nem él ilyen eszközökkel. Sem ő, sem a közönség nem szorul «stimuláló szerekre.»

Svanholm jön, énekel és győz. Először is minden egyes szerepében «készen» hozza színpadra a hősi figurát. Akármelyik drámai színész megirigyelhetné az ábrázoló, sőt átváltozó-képességét. Mikor első évben itt volt, láttam, mint Siegmundot — karcsú, szálas, szőke, északi farkas-fi volt. Következő este tüzes-fekete, szenvedély-marta, érzékien dekadens Tannhäuser. Rá két napra az Aidában mintha egy fejjel megnőtt volna, olyan úri, katonatiszti délcegséggel viselte a fiatal egyiptomi tábornok vértezetét.

Mindez azonban keveset számítana, ha hiányoznék a külsőségek mögül a hang aranyfedezete. De Svanholm művészi nagyságát éppen a művészi és énekesi adottságok egylényegűsége, tökéletes belső harmóniája teszi. Wagner ilyennek álmodhatta az ő Stolzingi Walterét.

Amikor a mi kitűnő Losonczy Györgyünk, mint Hans Sachs a Mesterdalnokok zárójelenetében a nemes lovaggal megosztotta a költői dicsőség koszorúját, a nürnbergi „Fest wiese” ujjongó népével mindnyájan együtt lelkesedtünk. És jól esett éreznünk, hogy a fénykévéből hazai énekeseinkre: Osváth Júliára, Székely Mihályra, Maleczkyre. Tutsek Piroskára, Sárdy Jánosra, no meg legkivált a szép előadást mesterien vezénylő Failoni karmesterre is esett egy-egy sugár.
 

Lányi Viktor

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941. március 7. (4. Évfolyam, 10. szám)

211   Búbánat 2017-12-25 22:09:38

Gárdonyi Géza mint zeneszerző

Gárdonyi Géza szerzeménye (zene+szöveg) - "Fel nagy örömre..." - Cseh Tamás

A 18 éves segédtanító, Gárdonyi Géza, tanulmányait befejezve 1881-82 között Karádon tanítóskodott, s utána került, 1882. szeptember 5-től 1883. december 26-ig, – nem egészen másfél évig – Devecserbe.

A fiatal, kopott ruhás néptanítót, mindkét helyen a szegénység, a lenézés fogadta. 1882. okt. 4-én ezt írta naplójába:

„Haragszik rám tán az Isten is ( ) Ifjú vagyok, s már is vannak perceim, melyben megutálom a világot. Mai világban csak az Én az úr, ennek a rabja mindenki. ( ) Ezért áldozza fel a barátságot, embertársai érdekeit mindenki” 

Keserveit feledni, gyakran elővette hegedűjét, s kitartóan gyakorolt, kedvvel játszott rajta, hiszen Gárdonyi magas szintű zeneelméleti tudásra, még a zeneszerzési ismeretekre is szert tett már a tanítóképezdében. Nem kisebb tanárai voltak, mint a Zsasskovszky testvérek, Endre és Ferenc. Nekik három nemzedéken át kántortanítóként működtek a felmenőik. Nem csoda hát, hogy a magyar egyházzenébe a „Zasskovszky énektár”-ral örök időkre beírták a nevüket.

Az ismert karácsonyi énekek közül pl. az ő nevükhöz fűződnek a következők: Az ige megtestesült Názáretben , Dicsőség mennyben az Istennek , Pásztorok, pásztorok örvendezve . A vékony dongájú Gárdonyi szegénysége ellenére, nem volt elveszett ember, mert nyomorúságát, a sok zenélés mellett egészséges humorérzékkel, alkotói munkával, cikkek írásával, oldotta fel. Hamarosan, már 1883. elején a Füstölő és a Pipa János vicclapok is megjelentetik tréfás írásait. Hírét veszik a fővárosi publikációnak a devecseri hölgyek, s virágcsokorral köszöntik a segédtanítót. Az igazgató-főtanítót az efféle ügyek nem nagyon érdekelték.

Tima Lajos, Devecser köztiszteletben álló igazgatója ekkor éppen eladó lányának keresett vőlegényjelöltet. Sajnálta nagyon, hogy Gárdonyi a foltozott nadrágjával, félszeg fellépésével alkalmatlannak tűnt első ránézésre a főtanító szemében a vő szerepére. Az már más kérdés, hogy az ifjú tanító tetszését nem nyerte el Tima Hermin. Az ő szíve hamarosan a pékék lányáért, Gergely Katicáért dobogott. De ez egy más történet. Mire eltelt egy rövidke év, a főtanító igen megkedvelte a remekül hegedülő, kiváló zenei érzékkel rendelkező fiatalembert. Devecser plébánosa ekkor Supka Márton, a káplánja Orbán Mihály. A „Somlóvidék” c. lap 1936. dec. 27-iki számában

Dr. Diósy Géza kegyesrendi gimnáziumi tanár ezt írja cikkében: „Tima Lajos, ő mint kántor, jeles zongorista, a káplán pedig a flóta művésze lévén, lassanként összemelegedtek a már akkor is kitűnően hegedülő Gárdonyival. ( ) egyházzenei énekek szerzésére buzdították. Először egy temetési éneket szerzett gyermekkarra, majd 1882 karácsonykor az éjféli misén kedves hangú szerzeménnyel köszöntötte az isteni Kisdedet: Fel nagy örömre, ma született, Aki után a föld epedett.”

No ez a dallam a ma ismeretes szöveggel az egyik bizonyítékunk. De egy másik helytörténeti tény is igen figyelemre méltó, adalék. A Devecsertől kb. 10 km-re fekvő tüskevári, néhai Szabó Mátyás, (szül: az 1800-as évek derekán) vallását gyakorló, katolikus atyafi „Ájtatossági Kalauz” c. imakönyvének (kiadva:1871. Pest) belső lapjain kézírással ott áll az ének több versszaka, az alábbi kezdősorral: „Föld, nagy örömre, ma született, aki után a föld epedett, Mária karján égi a fény ., s még folytatódik, kissé más szöveggel, mint ahogy napjainkban énekeljük. Az ének, a „Föld” minden lakóját szólítja imára, jelezvén, hogy „ma” született a kisded, a Megváltó

A fülbemászó dallamú, indulóra emlékeztető karácsonyi ének szájhagyomány útján, és a jó kántorok révén hamar elterjedt a környéken, majd az egész országban. Az imakönyvet, mint bizonyítékot, a Vöröstón is (kántor) tanítóskodó Molnár László (szül: 1928. Nagyvázsony -2010. Veszprém), Szabó Mátyás egyik unokája őrizte meg. A devecseriek a templom falán művészi domborművel emlékeznek e jeles eseményre. Így nem tehetünk mást e napokban, mint örüljünk együtt Gárdonyi Géza szellemi hagyatékának, s teli torokból, tiszta szívvel zengjük majdan karácsonykor közös énekünket: „Fel nagy örömre ”

/Veol.hu/

210   Búbánat • előzmény209 2017-12-14 11:49:02

Arany János mint zeneszerző

2017. április 11. (Papageno honlapjáról)

„E néhány sornak az a célja, hogy a nagy költő születésének századik évfordulója alkalmából, noha már az évfordulón jócskán túl vagyunk is, rámutasson Aranynak egy olyan irányú működésére, amelyre úgy látszik feledékenységből nem történt kielégítő utalás Értem a költő zeneszerzői működését.” Így kezdi cikkét az Irodalomtörténet című lap egyik 1919-es számában Lakatos Vince.

Aranyt mint zeneszerzőt  Bartalus István ismertette meg a közönséggel, aki 1884-ben adta ki Arany János dalai címmel a költő kompozícióit, amelyben Arany saját, Petőfi és Amadé László verseire írt szerzeményei jelentek meg. E kötet előszavából derül ki, hogy Arany kisújszállási tanítóskodása alatt kezdett zongorázni tanulni autodidakta módon, majd lantra, gitárra váltott, olyan hangszerekre, amelyeket már diákkorában is használt. Ráadásul ahogy Lakatos írja, „Arany maga mondja el Önéletrajzában, hogy mikor Debreczenben felcsapott színésznek, szép csengő hangja volt s ebből következtethetni, hogj’ egyúttal jól is énekelt. A színészek között töltött idő is serkentőleg halhatott zenei fejlődésére s már akkor megcsendülhetett lelkében egyik-másik dalszerzeményének eszméje. (…) Hogy mily nagy volt zenei tudása, az kiviláglik Bartalus azon megjegyzéséből, hogy Arany akármelyik népdalunkat el tudta játszani mind a 12 létranemben. Bartalus szerint Arany csak dallamokat írt ugyan, melyek nélkülözik a kielégítő harmóniát, do a dallamok a helyzethez illően élethivek s nemcsak mély érzés, hanem szakértelem szüleményei. Ennél is többet mondott : némely dal legjobbjaink közé sorolandó, némelyik pedig egészen műveletlen tért foglal el.”

A tanulmányban a szerző kitért arra is, hol, milyen írásokban érhető tetten zeneszeretete, zeneszerzősége, végül pedig javaslattal áll elő: „híres lírikusaink profán szövegeire írt dallamok gyűjteményes kiadásával még eddig nem dicsekedhettünk. Hogy egy ily gyűjtemény mekkora hasznára lenne az értelmi és kedélyi oktatásnak, azt nem kell bővebben fejtegetni!”

(A teljes tanulmány ide kattintva olvasható.)

 

209   Búbánat • előzmény136 2017-12-14 11:48:03

Arany János, a zeneszerző

Versei, balladái méltán ismertek és kedveltek, arról viszont hajlamos megfeledkezni az utókor, hogy Arany János zeneszerzőként is alkotott.

Arany János dalai címmel adta ki először a költő zeneműveit Bartalus István, korának nagy zeneértője. A Pazar kiállítású kötetet Erzsébet osztrák császárnénak (Sissi) ajánlották. Ebben a kiadványban Arany a saját, Petőfi, valamint Amadé verseire komponált dallamokat, amelyeket aztán Bartalus hangszerelt énekhangra és zongorára.

Bartalus István később, a Kisfaludy társaság egyik rendezvényén, a kötet előszavát felolvasva utalt arra, hogy Arany zenével való foglalatossága csak halála után derült ki szélesebb körben, holott ahhoz is tehetsége volt, ahogy több más művészeti ághoz is. Bartalus szerint azért nem lett a költőből nagy zeneszerző, festő vagy szobrász, mert korában a versírás volt az egyedüli uralkodó művészet, a többi említett területen szinte lehetetlen volt érvényesülni.

208   Ardelao • előzmény207 2017-11-14 17:17:18

«Pedro mester bábszínháza»

Manuel de Falla spanyol zeneszerzőnek a múlt szezonban mutatták be «Háromszögletű  kalap» című balettjét az Operaházban. A világhírű zeneszerző egy másik, igen érdekes színpadi munkáját most a Városi Színház kötötte le. Címe «Pedro mester bábszínháza.» Újszerű színpadi játék, amelynek meséje Cervantes „Don Quichote”-jának, egyik; epizódjából készült.

Az opera hőse Don Quichote és Sancho Pansa, akik bevetődnek vándorútjuk folyamán az aragoniai Mancha közelében egy fogadóba. A fogadó istállójában tartja előadásait Pedro mester, akinek bábszínháza a „Melisandra elrablása” című tragédiát játssza. Ez a tragédia pereg le Don Quichote és a közönség szeme előtt. A kóbor lovag azonban nem tűri azokat az aljasságokat melyek a darabban Melisandrával elő fordulnak és lándzsájával szétveri Pedro mester égész bábszínházát,

A színpad két részből áll. A fogadó istállójából és a bábszínházból, amelyet persze szintén élő szereplők játszanak.

Párizsban mutatták be a darabot 1923-ban a szerző dirigálásával. A magyar előadást Keleti Márton rendezi, és Komor Vilmos tanítja be.

AZ EST, 1929. október 3. (20. Évfolyam, 224. szám)
 

207   Ardelao • előzmény206 2017-11-14 16:29:12

Manuel de Falla Budapestre jön.

Részt vesz «A  háromszögletű kalap» bemutató előadásán.
Manuel de  Falla, a modern spanyol zeneszerzők vezére, mint értesülünk, nemsokára ellátogat a, magyar fővárosba.
Az Operaház próbatermeiben már készülnek «A háromszögletű kalap» című táncjátékra, amelynek meséje Alarcon nyomán készült és zenéjét Manuel de Falla szerezte. A komponista most arról értesítette magyar barátait, hogy ballettjének bemutató előadására Budapestre érkezik.

Nem lehetetlen, hogy a zenei vendég tiszteletére hangversenyt rendeznek, amelyen saját művei kerülnek előadásra. 

AZ EST, 1928. november 17. (19. Évfolyam, 261. szám)

206   Ardelao • előzmény205 2017-11-14 14:12:17

Képtalálat a következőre: „manuel de falla”

Manuel de Falla (1876.11.23.-1946.11.14.

Daniel Barenboim - Manuel de Falla - Nights in Spanish Gardens

205   Ardelao 2017-11-14 14:07:37

MANUEL DE FALLA: 

(1876.XI.23-1946.XI.14.)

 

Manuel de Falla emlékére.

71 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el a kiváló spanyol – roma származású – zongoraművész, zeneszerző. 

„Manuel de Falla meghalt

Manuel de Falla világhírű zeneszerző, a Cordova melletti Alta Garcia helységben, csütörtökön reggel 70 éves korában elhunyt. A nagy spanyol zeneszerző több éve ebben a községben élt visszavonultságban.”

*

„Manuel de Falla 1876-ban született Cadixban. Fejlődésére döntő hatással volt párizsi tartózkodása, amikor is szoros barátságot kötött az új francia iskola mestereivel: Debussyvel és Ravellel. Egyfelől a modern francia impresszionizmus, másfelől a spanyol népi zene járult hozzá saját rendkívül érdekes stílusának kialakulásához. Első sikerét a «Rövid élet» című operájával nyerte el, nálunk: «A háromszögletű kalap» című pompás balettjével aratott elismerést. Újszerű remekműve:
«Pedro mester» című bábjátéka; kiemelendő továbbá «Éjszakák a spanyol kertekben» zongorára és zenekarra írt szimfonikus műve. «Tűztánc»-a, néhány dala és zongoradarabja közismertté vált. Az új zeneirodalom nemzetközi viszonylatban is sokat veszít Manuel de Fallával.”

NÉPSZAVA, 1946. november 15. (74. Évfolyam, 259. szám)
*
(BEMUTATÓ AZ OPERAHÁZBAN)

«EGY RÖVID ÉLET»
[„La vida breve”]

A komponista személyével a lap hasábjain «A háromszögletű kalap» bemutatója alkalmából  részletesen  foglalkoztunk. Akkor hangsúlyoztuk virtuóz technikai készségét, nagy tudását, stílusának kiforrottságát és azt az imponáló egyéni megnyilatkozást, mely zárt egységet alkotó művéből kicsillant. Ennek a megjegyzésnek mindaz, amit később, de Falláról le fogunk írni látszólag ellentmond; de ha megállapítottuk a két opus keletkezésének időrendjét, olvasóink be fogják látni ennek jogosultságát. Mikor, de Falla a háromszögletű kalap című táncjátékát megkomponálta, már két évtizedes zeneszerzői múlt állott mögötte; szimfonikus költemények, ballettek, bábjátékok, kamarazenekari művek jelentős sikereinek babérai nevét nemcsak hazájában, de Francia- és Olaszország színpadain és koncerttermeiben is népszerűvé tették. Körülbelül tíz év óta Albenizzel, a spanyolok legnagyobb mesterével emlegetik együtt. Ma 57 éves. Párisban tanult a század elején, abban az érdekes korszakban, mikor Debussy már megtörte honfitársai közönyét és amikor Dukas és Ravel csillaga is emelkedőben volt. Mint a madridi konzervatórium növendéke 22 éves koráig alig mutatott nagyobb érdeklődést a komoly muzsika iránt. Chansonokat, operetteket írt, majd kísérőzenét egészen jelentéktelen alkalmi bohózatokhoz. Ekkor érlelődik meg benne egy Wagner-partitúra lapozgatása közben az-az elhatározás, hogy komolyan nekilát fogyatékos tanulmányainak kiegészítéséhez. Mialatt buzgalommal tanulmányozta a spanyol népzenét, megírja első operáját, mellyel pályadíjat nyer. Ez a «La vida breve» volt, operánk  jelen premierje. Első állomása, de Falla nagy ívben felfelé törő pályájának.

Ez a magyarázata annak, hogy operájában annyi az egyenetlenség, kiforratlanság. Wagneri értelemben vett motívumszövés, széles mederben kavargó illusztráló muzsika váltakozik verisztikus, izgalmasan kapkodó recitativókkal, szimfonikus közjátékokkal — melyek sokszor megakasztják a cselekményt — folklorisztikus táncokkal és dalokkal; ezek, mint zárt számok feltűnően emelkednek ki a wagneri «végtelen dallamok»-ból. Kétségtelen, hogy Manuel de Falla operája igen tehetséges ember munkája, zenekara  kitűnően szól, harmóniái érdekesek, ha nem is eredetiek, a spanyol népzene  feldolgozásmódja erős kézre vall, csak kár, hogy a komponista ideges tájékozódása közben  egyről felejtkezett meg: saját invenciójáról. Ott, ahol saját melos-át kellett volna megszólaltatnia, mint például az első kép szerelmi duettjében, vagy a szerencsétlen cigánylány második felvonásbeli szólószámában, igen rövidre fogta jelentéktelen mondanivalóját.

Nem volt szerencsés a szövegkönyv megválasztása sem. Vérszegény meséje hol értelmetlen szimbólumokon akadozik, hol pedig a verismo berkeibe téved, ilyenkor — minthogy a zeneszerző nem mindenben követte a librettó-költőt — inkább melodrámának hat, mint operának. Ez a furcsa stíluskeverék, az első felvonás második képében teljesen megzavarja a hallgatót. Itt egy granadai látképet kapunk, cselekmény nélkül, hosszasan elnyújtott szimfonikus zene kíséretében. Ennek az «intermezzo»-nak zenei tartalma sokkal véznább, semhogy kibírná a tíz perces üres színpad dermedt csendjét. A partitúra legszebb részei a vérbeli spanyol dalok és táncok, pattogó ritmusaikkal, érdekes hanghordozásukkal. Salud egy földhözragadt szerencsétlen cigánylány, Granada külvárosában halálosan beleszeret egy jómódú Don Juanba (Paco, megj. A.). A szerelmesek találkoznak és rövid duett után önfeledten omlanak egymás nyakába. Ez-alatt a leány nagybátyja (Salvaor, megj. A.), izgatottan meséli el anyjának, a leány nagyanyjának, hogy az ifjú szerelmes, egy gazdag leánynak (Carmela, megj. A.), kérte meg kezét, kit nemsokára oltárhoz is vezet.   

A harmadik képben már az esküvő víg tumultusa zajlik előttünk. A lakodalmi ünnepséget megtört szívvel nézi az utcáról az elhagyott Salud. Nemsokára megjelennek az «öregek» és a felháborodott nagybácsi kézen-fogva hurcolja be a szerencsétlen lányt a lakodalom kellős  közepébe, hogy a vőlegényt felelősségre vonja hűtlenségéért. Az utolsó képben a leány odaáll szerelmese elé; de ez nem akar tudni róla. Salud szíve megszakad és holtan terül el a földön. Az öreg cigányasszony megjelenik és megátkozza unokájának megrontóját.

Ennek a mesének szcenírozása nagy feladatot ró, nemcsak a rendezőre, de a díszlettervezőre is. Rékai András mozgalmas, eleven csoportozatai, Oláh Gusztáv ötletesen megkomponált díszletei sokszor elfelejtetik a nézővel a librettókönyv tartalmatlanságát. Színes és dekoratív volt Brada Rezső koreográfiája. A főszerepet Bodó Erzsi énekelte. Gyönyörű meleg hangjával, bensőséges előadásával egészítette ki a cigánylány alakjának elmosódott rajzát. Budanovits Mária sokszor méltatott színjátszó adottsága a vénasszony alakjából valóságos kabinetfigurát faragott.  Kár, hogy a zeneköltő mostohán bánt énekszólamával és gyakran némajátékra fogta. Halmos János sikerrel birkózott meg hálátlan szerepével. Kálmán Oszkár, Farkas Sándor és Maleczky Oszkár kitűnően illeszkedtek bele az együttesbe.
A pompásan egybevágó, kitűnő előadás zenei részének betanítása a vezénylő Ferencsik János érdeme.

A ZENE, 1933. december 1. (15. Évfolyam, 5-6. szám)

204   Ardelao 2017-11-13 18:23:23

DORÁTI ANTAL EMLÉKÉRE.

(1906.IV9. – 1988.XI.13.)

29 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el világhírű karmesterünk.

 

AMERIKAI MAGYAR ARCOK:

Doráti Antal az amerikai zenekultúra apostola

(A rangos Wall Street Journal egyik legutóbbi számában jelent meg az alábbi cikk honfitársunkról, Doráti Antalról, a Detrolt Symphony világhírű karmesteréről.)

Egy igazi szimfonikus zenekart, mondja Doráti Antal, ízlelgetni kell, mint a jó konyakot: fény elé tartani a poharat, megcsodálni borostyán színét, megszagolni illatát, megízlelni, aztán letenni az asztalra s egy fél órát beszélni róla.

Egy koncert minőségét, akárcsak a konyakét, az jelzi, mennyit beszélnek róla. S mióta 1977-ben Doráti Antal átvette a detroiti szimfonikusok vezetését, ez a cél lebeg a szeme előtt. Új életet öntött a korábban állandó bajokkal küzdő zenekarba, s elérte, hogy ebben az autóiról híres városban ma már a szimfonikus zenekarról is beszélnek.

A város szimfonikus zenekarának, s így a zenei kultúrának fellendítése érdekében Doráti és közvetlen munkatársai nem ismernek határt. Mióta Doráti a városban tartózkodik, a helyi sajtó háromszor annyit irt a zenei életről, s azon belül a helyi szimfonikusokról, mint előtte sok-sok éven át.

S Doráti Antal tekinthető a zenekar hírverőjének, nyughatatlan ügynökének is, aki minden lehetőséget megragad arra, hogy „áru”-ját népszerűsítse, kelendővé tegye. Igen gyakran tart beszédet a legkülönfélébb embercsoportoknak — autótervezőknek, az autóipar nagyjainak, újságíróknak, gyerekeknek, iparosoknak, munkásoknak. Nevét ma már jól ismerik a város fűszeresei, borbélyai, hentesei is.

—Nagyon fontos, hogy az emberek tudják, mit csinálokmondja a mester.S még fontosabb, hogy minél több barátot, támogatót és műélvezőt szerezzünk a zenekar számára.

Valószínűleg ennek köszönhető, hogy Dorátit nagyon sok helyen, csak úgy ismerik, mint zenekar-létesítőt, kultúrateremtőt. 55 éves pályafutása alatt, mondhatni, világhíressé tette a dallasi, a minneapolisi és a washingtoni szimfonikus zenekarokat. S ez nem csak a nagy karmester kivételes zenei tudásának, de kivételes szervező készségének is köszönhető.  Detroitban ugyanezt az utat járja, s joggal mondhatjuk, hogy jó irányban halad.

Szervezőkészsége, jó üzleti érzéke a zenei életben fehér hollónak számit. A legtöbb karmester kihúzza magát a hírverés alól, s inkább üres ház előtt vezényel. Doráti azonban, mintha még élvezné is ezt a hasznos „kalmárkodást.”

— Jó üzletembernek lenni is művészetmondja Doráti. — Különben is, mi mások vagyunk, mint a zene ügynökei?

 A mester annak idején éppen időben érkezett Detroitba. A detroiti szimfonikus zenekar hatvanöt éves története során kétszer is feloszlott pénz és kellő támogatás hiányában. Doráti érkezése előtt már-már úgy volt, hogy harmadszor is felosztani kényszerül. A zenészek négy évvel ezelőtti sztrájkja miatt alig kelt el jegy a másodrendű zenekar előadásaira. Támogatást alig élveztek. A bűnözés növekedése is visszatartotta az embereket attól, hogy koncertekre járjanak esténként.

Doráti irányítása alatt a másod-rendű zenekar hamarosan komoly reputációt szerzett. A helyi, a New yorki, s a külföldi kritika egyaránt dicsérni kezdte. De ami talán még ennél is többet jelent, fokozatosan visszatért a közönség is.

De a tekintély, a világhír megszerzéséhez önmagában ez még nem elég. Éppen ezért szervezte meg Doráti a zenekar 24 koncertből álló nyugat-európai turnéját. A tavaly őszi turné sikert sikerre halmozott. Egy nagyszerű muzsikusokból álló, első-osztályú zenekar, írta a londoni Times. Spanyolországban tapsvihar követett minden előadást. Szófia királynő a nagy taps közepette lesurrant a színfalak mögé, hogy személyesen gratuláljon a mesternek.

Igaz, az ilyen turnék sokba kerülnek, s nem sok hasznot, vagy semmi hasznot sem hoznak.  De Dorátinak meggyőződése, hogy erre szükség van.

— A pápa is azért utazikmondta Doráti a detroiti üzletemberek egy csoportjának, — hogy jobb munkát végezhessen Rómában.

S a zenekar nem csak Európába utazik. Rendszeresen lépnek fel az amerikai zenei élet központjaiban, s a tervek szerint évente egyszer fellépnek New Yorkban, ahol a legtekintélyesebb kritikusok bírálhatják a zenekar színvonalát.

Nem szabad elfeledkezni a lemezekről sem. Doráti neve mintegy hatszáz lemezen szerepel, nincs még egy karmestere a világnak, akivel ennyi lemezfelvételt készítettek volna. Ez a tekintély a detroiti szimfonikusoknak is biztosította a lemezfelvételekre szóló szerződést. 

A London Records által tavaly kibocsátott Csajkovszkij album hónapokon keresztül vezetett a komolyzenei bestseller listán.

Csakhogy Doráti még ennél is többet akar. Mindenekelőtt egy jobb akusztikával rendelkező új koncerttermet Detroitban. Amit ezzel kapcsolatban mondott, az mindenki számára megszívlelendő.

— Azok az emberek, akik nem akarják viselni a kultúra költségeit, meg sem érdemlik azt. 

De azok nem is élnek, csak egzisztálnak.  

Doráti hisz és bízik a jövőben. Rendületlenül, fáradhatatlanul dolgozik a kultúra érdekében.

AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, 1980. február 8. (81. Évfolyam, 6. szám)

203   Ardelao 2017-11-12 21:27:25

 184 évvel ezelőtt, ezen a napon született Alekszandr Porfirjevics Borodin orosz zeneszerző és kémikus.

Emlékére:

 

Igor herceg az Operában

Budapest, 1938.

Az operai műsor eddig is meglepte a Pesten járt idegeneket sokféleségével, stílusbeli rugalmasságával. Nem is akad Operaház, a bécsi Staatsoperen kívül, mely egy esztendőn belül ciklust rendezhet Wagner, Mozart műveiből és sorra kitűzheti az olasz operairodalom remekeit. Márkus László nem elégszik meg ezzel sem, ezért a színház legközelebbi feladatául tűzte ki az orosz zenedráma jelentékenyebb műveinek bemutatását is. Muszorgszkij
«Boris Godunov»-ját évekkel ezelőtt hozták színre, utána hosszú ideig szüneteltették az orosz muzsikát az operai színpadon. Az elmúlt szezonban ismét Muszogszkij művel jelentkezett a színház, a «Hovanscsina» remek előadásával lepte meg közönségét. A «Hovanscsina» az elmúlt szezon egyik legnagyobb zenei és színpadi sikerének bizonyult.

A siker megerősítette a direktort művészi szándékában, még a szezon befejezése előtt újabb megállapodást létesített Iaszaj Dobroven*-nel, a pesti Hovanscsina világhírű vendégkarnagyával, hogy ebben az esztendőben is vezényel Budapesten és ismét betanít egy orosz művet. Így került sor Alexander Borodin «Igor herceg» című operájának bemutatójára.

Aleszandr Porfirjevics Borodin katonaorvos és a szentpétervári egyetem orvosi falkultásánaprofesszora, világszerte ismert kémikus. A nagynevű tudós mindenekelőtt a zenét szereti. Baráti köre a legkiválóbb orosz muzsikusokból állott. Liszt Ferenc volt a leghívebb barátja.Borodin valósággal bálványozta Lisztet. Weimarba utazott utána és Weimarból feleségének írott leveleiben rajongással ír a magyar zeneköltőről. Weimarban sor kerül az «Igor herceg»
részleteinek eljátszására is. Liszt megérzi Borodin rendkívüli tehetségét és meleg hangon bíztatja az «Igor» befejezésére.

Borodin, húszéves korában kezdi az Igor herceg című könyvének megzenésítését, de Liszt bíztatása ellenére sem fejezi be a munkát. Negyven év múlva, halála után, Rimszkij-Korszakov és Glazunov állítják össze a hátra-maradt vázlatok alapján az Igor herceget.

A XVI. században, egy kievi szerzetesi cellában találnak egy ószláv nyelven írt pergamentet, a pergament címe „Az Igor seregéről szóló ige.”

Ez a pergament első írott dokumentuma az orosz történelemnek; kiváló esztétikusok megállapították, hogy ez az ószláv irat nemcsak érdekes történelmi bizonyíték, hanem egyben magasrendű irodalmi alkotás, egyenrangú Homérosz elbeszélő költeményeivel. Az ismeretlen szerzőtől származó mondát használja fel Borodin operája szövegéül.

A mese: Igor herceg, aki Putivl városában, a dél-oroszok fővárosában székel, elhatározza, hogy megkeresi a kapcsolatot az; Észak-Oroszországban élő testvérnépekkel. Tervének keresztülvitelénél számolnia kell a nomádéletet élő polovecek erős hadával. Mielőtt hadba indulnia, országa, trónja, gyönyörű felesége Jaroszlavna, védelmére felkéri közeli rokonát a könnyelmű és felületes Galickij herceget.

Igor távozása után Galickij zavartalanul éli kicsapongó életét és vakmerően ostromolni kezdi Igor bátor szívű, erényes hitvesét. Igor ereje megtörik a polovecek ellenállásán, a polovecek előretörő seregei már Putivl városát fenyegetik, a veszély elől menekülők Jaroszlavnánál keresnek oltalmat. A polovecek táborában elkeseredetten töpreng a foglyul ejtett Igor
herceg. A polovec fejedelem felajánlja Igornak a szabadságot, ha előzőleg: Igor megígéri, hogy nem keresi többé a harcot a polovecekkel. A becsületes Igor nem tud kötelező Ígéretet tenni, hiszen minden célja, s törekvése megteremteni a kapcsolatot az északi testvérekkel. A lovagias polovec fejedelem ennek ellenére is szabadon bocsátja Igort. A visszatérő herceget a boldog felszabadulás érzésével fogadja a nép és a bojárok tanácsa.
A nagy lelkesedésben még a kegyetlenül garázdálkodó bűnösöknek, az Igor jóhiszeműségével visszaélő összeesküvőknek is megkegyelmeznek.
 

Borodin Igorról szóló zenéjénél tiszta mesehangulat uralkodik a zenekarban. Helyenként felcsap a nagy szenvedély hangja, felkavarja a kedélyeket unisonos kórusaival, egy-egy érzéki áriával, végül bele dübörög a lelkekbe a poloveci táncok vad, titáni dobogásával.

A pesti előadásban elevenen él Borodin szelleme. A karmester Iszaj Dobroven úgy ismeri Borodint az ő muzsikájával, az ő egész életén át tartó Igor szerelmével, mint önmagát, Neki, s a rendelkezésére álló művész személyzetnek:

Palló Imrének, Báthy Annának, Rösler Endrének, Székely Mihálynak, Budanovits Máriának, Tutsek Piroskának, Losonczy Györgynek köszönhető, hogy az előadás pontosan olyan eredeti és érdekes, mint a mű maga. Az Igor herceg méltó otthonát Oláh Gusztáv, Dobroven rendezőtársának színpadai teremtik meg: Operaházunkban Nádasdy Kálmán a szöveg fordítója gondosan ügyelt a könyv üde, lírikus hangjára. Az Igor herceg negyedik képében, az ellenséges táborban kerül sor a poloveci táncokra. Kazár, tatár elemek dúlnak részeg, mámoros ritmikában. A poloveci ballett szimfóniát Szalay Karola, Vera Ilona, Harangozó Gyula táncolják a táncegyüttes élén.
 

KOVÁCS KÁLMÁN

SZÍNHÁZI ÉLET, 1938. január 23-29. (XXVIII. Évfolyam, 5. szám)

* Dobroven, Iszaj Alexandrovics (1891-1953), orosz származású karmester és zongoraművész. (Megj. A.)

202   Ardelao 2017-11-09 13:53:50

HANGVERSENYEK. 

Zenei életünk jelentős fejlődéséről tanúskodik az-az általános érdeklődés, a mely vasárnapi és hétfői hangversenyeinket kísérte. Négy zenekari hangverseny torlódott a két napon egymásra és mind a négy hangverseny nagyszámú, tapsoló kedvű közönséget vonzott. 

Abból a részvétlenségből, a melyben eddig az önállóan szereplő művészek részesültek, kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy a zene kedvelői a szólisták-rovására kezdenek mindjobban vonzódni a zenekari hangversenyekhez.

Vasárnap délelőtt volt a Filharmóniai Társaság első ifjúsági hangversenye a pesti Vigadó termében. Haydn, Csajkovszkij és Liszt egy-egy műve került előadásra Kerner István vezetésével, akit igen lelkesen ünnepelt a jórészt fiatalokból álló közönség.

— Délután tartották meg a Zeneakadémia termében az Akadémiai Zenekar nyilvános főpróbáját Hubay Jenő karnagy vezetésével. A főpróba közönségének elismerését jelentékenyen fokozták a hétfőn este megtartott hangverseny műértői. Bevezetésül Liszt Ferenc nálunk még ismeretlen szimfóniai költeménye került bemutatásra. A kissé terjengős,- szélesen kidolgozott, de bravúrosan hangszerelt mű Hugó Viktor «Amit a hegyek beszélnek» című költeményének hatása alatt készült. Liszt egyik ifjúkori műve ez, amely már csalhatatlanul bizonyítja a pusztán hangszerelés kedvéért való zeneszerzés elméletét. 

A másik újdonság Bartók Bélának, a Zeneakadémia kiváló tehetségű, fiatal professzorának első rapszódiája volt. Bartók első művének tekinti ezt a szerzeményét, amely fele-részében csakugyan régebben készült. Az eredetileg zongorára írt művet a szerző most zenekari kísérettel látta el s új második részt irt hozzá: Bartók, mint újabb műveiből láttuk, a nyugat-európai zeneköltők hatása alatt egészen átalakult. Ez az átalakulás még jobban szembetűnik rapszódiájában, amelynek első, régebbi fele a még egészségesen gondolkozó poétától származik. Bár ez a rész sem maradt meg teljesen érintetlenül. Ami azonban ezután következik, azt még a legmodernebb hallószerv sem képes megérteni. A zeneelmélet törvényeinek, a harmonizálás következetességének és a dallamfűzés fölépítésének halomra-döntése hangzik a tomboló zenekar zűrzavaros kombinációiból. Kétségtelen, hogy ebben a hangzavarban sok érdekes, új szín és erő van, ami helyenként használva talán lekötné figyelmünket, de egyfolytában, belső tartalom nélkül, unalmassá válik. El kell ismerni azonban, hogy Bartók Béla csodálatraméltó virtussal játszotta a zongoraszólam csuklótörő nehézségeit. A fölhangzó taps tehát jórészt az előadóművésznek s nem a poétának szólott. 

Milyen más hatása volt a következő számul játszott Mozart szimfóniának. A hármas hangzatok tiszta felhangjai és a vonós-hangszerek kombinációs felhangjai milyen csodálatos erővel zengettek a sok, egymásután következő disszonancia után. Kevésbé tetszett Benoit hollandi zeneköltőnek Mozartnál későbbi, de jóval elavultabb «Corday Sarolta» című zeneműve.

Hubay Jenő gondosan tanította be az előadásra került műveket s a fafúvósok kisebb hibáit nem tekintve, a zenekar színvonala előkelő volt. 

A pesti Vigadó nagytermében ez-alatt Heinrich Knote (1870-1953, német énekes, megj. A.), Wagner-estéjére gyűlt össze hasonlóképpen zsúfolt széksorokban lelkesedő közönség. A világhírű kamaraművész a Filharmóniai Zenekar kíséretével egy-egy részletet adott elő a  Rienzi, A mesterdalnokok, Lohengrin, Tannhäuser és Siegfried című zene-drámákból. A közönség alig tudott betelni azzal a gyönyörűséggel, melyet a művész csodálatos orgánumával és hatalmas előadóstílusával keltett. A zenekar, az énekszámok közben, Kerner István vezetésével igen szépen adta elő a Tannhäuser nyitányát és a Siegfried erdőzsongását.

BUDAPESTI HÍRLAP, 1909. november 15. (29. Évfolyam, 271. szám)

201   Búbánat 2017-11-07 12:52:00

„…de legszebb virág a haza szent szerelme!”| Arany János-dalest

Kevesen tudják, hogy egyik legnagyobb költőnk Arany János csodálatos prózai költeményei mellett dalokat is írt. Kodály Zoltán úgy vélekedett, hogy „… nemcsak Aranyt, a kort sem érthetjük meg e dalok ismerete nélkül".

Az esten fiatal operaénekesek szólaltatják meg ezeket a műveket, kiegészítve Kodály, Ligeti, Mosonyi és Mihalovich szerzeményeivel, valamint két új dal ősbemutatóját is meghallgathatja az érdeklődő közönség.
 

Az Arany évforduló kapcsán Arany versek megzenésítései hangzanak el november 12-én  1/2 8 -kor a Vigadó Sinkovits-termében.

Szép kortárs művekkel indul a koncert, majd szünet után Mosonyi után Arany saját szerzeményű dalaiból adunk ízelítőt.

Az est csúcspontja Mihalovich Toldi operájának részlete.

Részletes műsor:

ARANY JÁNOS – 200
 
2017. november 12-én 19.30 órakor
a Vigadó Sinkovits-temében
 
Művészeti vezető:
Marton Éva
A Nemzet Művésze, Kossuth-díjas, professor emerita, ks. a Szent István-rend kitüntetettje, a nemzet művésze
 
Közreműködik:
Horti Lilla – szoprán  
Megyimórecz Ildikó – szoprán
Erdős Attila – bariton
Pataki Bence – basszus


Virág Emese – zongora
 
Műsorvezető:
Kovács Sándor zenetörténész

 

Műsor:

Vajda János: Öt dal Arany János verseire – az első két  és az ötödik dal hangzik el közülük.  (Erdős)

                 No.1. Névnap 

                 No.2. Az elkésett

                 No.3. Végpont

                 No.4. Még egy

                 No.5. Mindvégig

Csemiczky: Duettbemutató

Kodály Zoltán: Haja haja  (Megyimórecz)


      Ligeti György: Öt Arany-dal                                 

  1. Csalfa sugár (Megyimórecz)
  2. A legszebb virág  (Megyimórecz)
  3. A csendes dalokból  (Erdős)
  4. A bujdosó (Erdős)
  5. Az ördög elvitte a fináncot (Erdős)

      Hollós Máté–Tóth Árpád: Arany János ünnepérebemutató  (Pataki)


      Olsvay Endre: Őszi sorok  (Erdős)


      Nógrádi Péter: Mátyás anyja – bemutató Horti

s z ü n e t


     Mosonyi Mihály: Mátyás anyja  (Horti)


     Arany János három dala:

  1. A hegedű száraz fája  (Erdős)
  2. Kondorosi csárda mellett (Horti)
  3. Igyunk, biz azt egy-egy kicsit  (Pataki)

      Tóth Péter: Csendes bordal – bemutató (Pataki)

                          
      Mihalovich Ödön: Toldi szerelme

      Piroska és Erzse duettje a 2. felvonásból   (Horti, Megyimórecz)

200   Ardelao • előzmény199 2017-11-06 12:44:02

Képtalálat a következőre: „adolphe sax”

Adolphe Sax (1814-1894)

199   Ardelao 2017-11-06 12:33:06

203 éve született ADOLPHE SAX (1814-1894) 

BERLIOZ ÉS A SZAXOFON

Brüsszeli jelentés számol be Adolphe Sax dinanti hangszerkészítő halálának 50 éves évfordulójáról. (1944-ben, megj. A.)

Sax találta fel, a róla elnevezett szaxofon nevű fúvós hangszert. Ugyancsak ő tökéletesítette a legtöbb fúvós hangszer hangját. Érdekes, hogy Berlioz, a nagy zeneszerző örömmel fogadta az új hangszert, amely csakhamar el is terjedt. A szaxofont ma általában csak a tánczenekarok hangszerei között ismeri a közönség, holott igen gyakran alkalmazzák a szimfonikus zenekarok is, mivel a francia szerzőkön kívül Richard Strauss is szívesen alkalmazta szimfóniáiban.

NÉPSZAVA, 1944. március 2. (72. Évfolyam, 50. szám)
 

198   Búbánat 2017-10-25 11:26:50

Svéd Sándor New York-i levele

Címzett: az RTV Újság Szerkesztősége

 

Igen tisztelt Rádió- és Televízióújság, Budapest!

Az Egyesült Államokban lépek fel sorozatosan. Itteni bolyongásaim közben került kezembe lapjuk egyik tavalyi száma, az, amelyik a  N a g y  é n e k e s e k   é l e t r e g é n y e   című rádiósorozattal kapcsolatban velem is foglalkozott. Ebben a számban S o m o g y i  V i l m o s  barátom megírja: reklamálom, hogy Budapesten mitsem tudnak pályám egyik jelentős állomásáról, nevezetesen arról, hogy huszonnégy évvel ezelőtt a milánói Scalában A nürnbergi mesterdalnokokban (olasz nyelven) énekeltem Hans Sachsot. Idényzáró előadás volt, felvétel nem készült róla, az egész ügy feledésbe merült, s kimaradt a krónikából.

Kár, kár – mert én ezt karrierem legszínesebb, legnagyobb sikerének tekintem!

A cikkíró – véletlen találkozásunk alkalmából – látható meglepetéssel fogadta közlésemet, el is tűnődött rajta. Hadd folytassam tehát „reklám-akciómat”, ezennel megküldöm (melléklem) a Scala 1947. május 8-i színlapját, ez önmagáért beszél.

Ekkor még kezdő volt az Évát éneklő  R e n a t a  T e b a l d i,  aki azóta már régen világhírű, Pognert     C e s a r e  S i e p i   énekelte – ugyancsak világhíresség.  T u l l i o  S e r a f i n  vezényelt. Rajtam kívül valamennyi szereplő olasz volt.

Örvendenék, ha erről most lapjuk révén tudomást szereznének budapesti és itteni barátaim, ismerőseim is. E soraimmal egyben életjelt is adok magamról – hosszú idő után. (Turnénk május végéig tart, huszonöt városban lépek fel.)

Szeretettel gondolok rólam szóló megemlékezéseikre, és ne haragudjanak, hogy ezt a módszert választottam egy színház- illetőleg operatörténeti tény bizonyítására.

Tisztelettel

Svéd Sándor

 

Ezt a Svéd Sándortól kapott levelet az RTV Újság Szerkesztősége az 1971. május 17-23-i lapszámában tette közzé.

197   Ardelao 2017-10-23 22:46:32

 

1962. január 7.

20.00: Zenés TV Színház. Albert Lortzing: Az operapróba, (sz)

Vígopera. Szövegét J. F. Jünger nyomán a zeneszerző írta, Hirsch Bence fordította. Közreműködik a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara (karigazgató: Fehér András). Vezényel: Breitner Tamás.

Szereplők: A gróf - Marczis Demeter; A grófné - Divéky Zsuzsa; Lujza, a lányuk — Ötvös Csilla; Hanna, a szobalány — Zempléni Mária; Báró Reinthal — Palcsó Sándor; Anton, az unokaöccse  - Korcsmáros Péter; Johann, az inasa - Póka Balázs; Kristóf, a komornyik - Kéry Gyula; Martin, a szolga - Csere László; Ócskás - Sugár István.

NÉPSZABADSÁG, 40./305.

 

196   Ardelao 2017-10-23 22:32:29

Pesti operabemutatók 1848-ban

Az 1848-as esztendőnek már az első hajnala magával hozta az elkövetkezendő nagy események előszelét. Pest város, különböző részein hírközpontok keletkeztek, ahol feszülten várták a külföldről érkező híreket. A közeledő fegyvercsörgés azonban nem némította el Pesten a Múzsákat. A Nemzeti Színház január 15-re bemutató előadást tűzött ki:

Albert Lortzing ismert orosz-tárgyú operáját: a «Cár és ács» című újdonságot.
A pesti közönség érdeklődéssel várta a dalművet, melynek főszereplője Nagy Péter; „minden oroszok cárja” és műkedvelő hajóács. A Nemzeti Színház színpadán Lortzing operája már a második hasonló tárgyú mű volt. Egy évtizeddel korábban ugyanitt színre került Donizetti dalműve is a Saardami polgármester, vagy a két Péter. A Nagy Péterről szóló harmadik opera 1856-ban került a Nemzeti Színház műsorára Meyerbeer feldolgozásában, Észak csillaga címmel.  

Lortzing operáját nagyon barátságosan fogadta közönségünk, annak ellenére, hogy ebben a forrongó időszakban másfajta művek ragadták meg inkább az embereket. A kritikák nagy része is elismeréssel méltatta az újdonságot, azonban akadt olyan is, amely a közönség ízlését bírálta.

Így a Der Spiegel című pesti német újság:

„A «Cár és ács» kedélyes, csevegő zene, nem püfölik benne a nagydobot, nem harsognak a trombiták, hanem nemes érzelmes zene fejlődik ki az előadás folyamán. Ez pedig nincs ínyére elkényeztetett közönségünknek. Csiklandós, túlfűszerezett dolgok kellenek most. Az énekesek futkossanak föl-alá a hanglétrán, aztán legyen a darabban összeesküvés, apai átok, méreg és gyilkosság. A tenorista lehelje ki a lelkét, a primadonna tépje a haját és fetrengjen a földön, kétségbeesésében s mindehhez játssza el a zenekar a Dessaui-indulót. Kellemesen szórakozni s esetleg elérzékenyülni nem akar most senki.”

Ennek a kritikának előzménye a korábbi izgalmas újdonságoknak nagy sikere volt. A Nemzeti Színház 1846-ban mutatta be Donizetti legviharosabb hatású dalművét, a Lammermoori Luciát. 1847-ben a Nabucco és Ernani című Verdi-operákat, amelyek szintén bővelkednek izgalmas részletekben; a «Cár és ács» után pedig Verdi Macbeth-jét jelezte a színház, amelynek tartalmát a tragédiából már ismerte közönségünk és tudta, hogy ez is hoz majd hátborzongató színpadi jeleneteket. És előre örültek ennek.

Az 1848. évben még négy újdonság következett. Májusban Mercadante műve, a «Horatiusok és Curiatiusok» került színre, júliusban Flotow műve, a «Márta,» szeptemberben Császár György «Kunok» című operája, egyike azoknak a magyar operáknak, amelyek száznál több előadást értek meg. Az 1848-as év utolsó bemutatója Mazzucato dalműve volt, a «Két altiszt.» (H. M.)

ÚJ IDŐK, 1948. május 15. (51. Évfolyam, 20. szám)
 

195   Ardelao • előzmény194 2017-10-23 13:02:38

portrait

Albert Lortzing 1801-1851

Cár és ács - teljes opera

194   Ardelao • előzmény193 2017-10-23 12:41:50

 

Egy vándorszínész nyolcvanöt-esztendős vígoperája (1924-ben, megj. A.) 

A Városi Színház soron levő újdonsága

A Városi Színház próbatermeiben már javában tanulják a színház magánénekesei, a soron lévő operaújdonság, a «Cár és ács» szerepeit. Ez az opera nyolcvanöt-esztendős, a nagyapáink mosolyos arccal tapsoltak előadásain a régi Nemzeti Színházban.

A librettó.

A librettó kitűnő francia vígjátékból készült. A vígjátékot Scribe egyik legkitűnőbb tanítványa irta, Monsieur Jean Honoré Duveyrier, írói nevén Mellesville, és 1838. június 2-án játszották először a Theâtre Porte Saint-Martinben. Címe ez volt: Le bourgmestre de Sardam ou Les deux Pierre. (A sardami polgármester avagy a két Péter).
A tárgya az a történelmi tény, hogy Nagy Péter cár ifjú korában, álruhában bejárta Európát, hogy a gazdasági viszonyokat tanulmányozza és útjában elszegődött ácsnak is egy holland kikötőben. Ebből sok és mulatságos bonyodalom származott. A kis holland városka egyszeribe diplomáciai bonyodalmak középpontjába került, ezek a bonyodalmak azonban az operában természetesen csak arra szolgálnak, hogy általuk egy másik Péter, aki valóban ács és nem cár, elnyerje szíve választottját, az édes, bájos, kacér, hamis, kis Mariét.

Ezt a témát öt vígjáték és tizenegy opera dolgozta fel.
Operát írt belőle: Christoph Gottlob Hempel, gothai udvari komponista (1780), Grѐtry, a nagy francia zeneszerző (1790), Weigl, a bécsi kongresszus alkalmából, Sándor cár tiszteletére (1814), Freiherr von Lichtenstein, bambergi színigazgató, Niccolo Vaccai (1824) népszerű olasz opera-komponista, Chancourtois (1819), Mercandante (1827), Donizetti (1827), Tom
C. Cooke (1829), Adolphe Adam (1829) és Flotow (1835).
Mellesville vígjátékából a szövegkönyvet egy Römer nevű úr készítette, aki miniszteri titkár volt Badenben.

A zeneszerző.

Albert Lortzing színészkorában gyakran játszotta Mellesville népszerű vígjátékában a francia követ szerepét. Kereskedő-család sarja volt, az apja bőrrel kereskedett, amikor pedig tönkrement, a feleségével egyetemben beállt színésznek. A színpadon több szerencséje volt. mint a bőrszakmában.
Lortzing már kicsi korában fellépett gyermekszerepekben, közben megtanult játszani egy sereg hangszeren, színdarabokat és operákat irt. Volt színész, író, zeneszerző, zenekari tag, tenorista, rendező, karmester. Mindig az, amire éppen szükség volt.

Első nagy sikerét a «Cár és ács» -al aratta, harminchat esztendős korában, 1837. december 27-én játszotta először ezt az operát a Theater der Stadt Leipzig. Ivanov szerepét maga a zeneszerző, Herr Lortzing énekelte, Wittwe Browe-t Madame Lortzing, a szerző mamája. A parterren egy hely nyolc garasba került, a parketten 16-ba, egy zártszék ára 1 tallér volt. Hat órakor kezdődött az előadás, de a közönséget már ötkor beengedték a színházba.

Magyarországon nem sokkal a lipcsei bemutató után a Nemzeti Színház tűzte műsorára a darabot. Az Operaházban sohasem játszották, ott csak Lortzing két másik nagysikerű művét adták elő, «A vadorzót» (Der Wildschütz) és «A fegyverkovácsot» (Der Waffenschmied).
A Városi Színházban Ábrányi Emil igazgató tanítja be Lortzing vigoperáját és Ferenczy rendezi. A címszerepet Sárosi Andor játssza, Ivanov Pétert, Lortzing szerepét: Gábor József, Mariét Kőszegi Teréz, a három diplomatát Lakatos, Székely Mihály és Somló József, az ácsmesternét Medveczky Erzsébet.

SZÍNHÁZI ÉLET, 1924. január 13-19. (XIV. Évfolyam, 2. szám)
 

193   Ardelao • előzmény192 2017-10-23 11:46:16

LORTZING, Albert (Gustav), német opera-szerző, (*1801-1851). Apja színész volt s a fiatal Lortzing korán került kapcsolatba a színpaddal. Nemcsak mint zeneszerző, de mint színész, énekes, operakarmester és rendező is szerepelt; operáinak szövegkönyveit is maga írta. A német népies operairodalom hangját ügyesen alkalmazó, szellemes és szeretetreméltó zenész, Webernek igénytelenebb követője. Színészi tehetségének megfelelően elsősorban kitűnő és hatásos szerepeket tudott a színpadra állítani.

E jó tulajdonságuk élteti mindmáig Lortzing operáit a német színpadokon (Cár és ács, 1837; Der Wildschütz (A vadorzó), 1842; Der Waffenschmied (A fegyverkovács), 1846; Undine, 1845, Fouqué szövegére).

ÚJ IDŐK LEXIKONA, 1940.

192   Ardelao 2017-10-23 10:34:15

ALBERT LORTZING EMLÉKÉRE, AKI 216 évvel ezelőtt, a mai napon született.

(1801.X.23 – 1851.I.21.) 

A «Cár és ács» századik évfordulója

A napokban volt 100 éve, hogy Albert Lortzing vígoperáját, a «Cár és ács»-ot Lipcsében bemutatták. Német operák közül népszerűség tekintetében annakidején csakis
Weber«Bűvös vadász»-a vehette föl vele a versenyt és ez okból talán indokolt, ha a manapság csaknem elfelejtett kedves kis dalmű jubileumáról megemlékezünk.
Albert Lortzing kora rendezetlen szerzőjogi viszonyainak áldozata, mert, bár sikerről sikerre haladt, sohasem élvezhette ezeknek anyagi hasznát és földhözragadtan, nélkülözések között
tengette életét. Figyelemreméltó lelkiereje, emberi és művészi kiegyensúlyozottsága mellett szól, hogy mindazonáltal megőrizte tehetségének eredeti vidámságát. Művei ártatlanul derűs, szinte gyermetegen jóindulatú kedélyből fakadnak. Nem csupán muzsikája ilyen, hanem szövegei is ezt a szellemet lehelik. Hiszen Albert Lortzing, ez a példátlanul sokoldalú művész zeneszerző, szövegíró, színész és karmester volt egy személyiben!

Világsiker

A «Cár és ács» Albert Lortzing számára átütő nagy sikert hozott. Ö maga szinte megdöbbent ettől a váratlan eredménytől. „Valóban megszégyenítesz” — így írja egyik barátjának, Glassbrennernek, a neves berlini szerkesztőnek. „Ha már komoly emberek így elhalmoznak dicshimnuszokkal, mit szóljanak az együgyűek. Barátságos fogadtatást reméltem, de ilyen kitüntető elismerésről még álmodni sem mertem. Egyébként: ez nagyon kellemesen érintett.  ..”

Későbbi alkalommal így indokolja sikerét a szerző: „Közrejátszott a cselekmény érdekes volta s hogy zeném sem kellemetlen. De magam elsősorban azzal magyarázom operám széleskörű elterjedését, hogy nagyon könnyen előadható. Vegyék csak sorra az egyes szerepeket és igazat adnak majd nekem. A vidám főszerepet alig lehet elrontani, viszont a cárnál az sem árt, ha kissé merev, csak a főszámát dalolja el szívhez szólóan. Az ács szerepét végül a magam adottságaihoz szabtam, ennél-fogva énektudás nélkül is megjátszhatják.”

Mi sem természetesebb, hogy ez az orosztárgyú opera rövidesen Oroszországba is elkerült. „Dalművemet ott érthető okokból erősen megváltoztatott cselekménnyel alkalmazták színre, új színhelye: Antwerpen; a cárból német fejedelmet csináltak s ezzel együtt a szöveg összes vonatkozásait németre változtatták el, mert a cenzúra különben megtagadta volna engedélyét.”

Kevésbé megelégedett az opera bécsi fogadtatásával. „Ott csakis az olasz szerzőket és — Straussot ismerik el! Csekélységem, ha ezt egyáltalán szóvá tenni bátorkodom, alig tűnt fel. S különös, hogy az osztrák színészek milyen alkalmatlanok műveim előadására.”

Budapesten

Budapesten 1848. január 15-én került színre először a «Cár és ács» a Nemzti Színházban, ahol Füredy Mihály, a hírneves tenorista jutalomjátékául adták elő. Rajta kívül Hollósy Kornélia, Benza Károly és Farkas Károly játszotta a főszerepeket.

„Füredy úr hálátlan darabot választott jutalomjátékául,” így írja németül a „Der Spiegel.”

«A Cár és ács» zenéje kedélyesen csevegő, nem püfölik benne a nagydobot, nem harsogtatják a trombitákat, hanem nemes érzelmességgel dallamos. Ez pedig nincs ínyére a mai közönségnek, amelynek csiklandós, túlfűszerezett dolgok kellenek. Az énekesek futkossanak föl-alá a hanglétrán, aztán legyen a darabban összeesküvés, apai átok, méreg és gyilkosság. A tenorista lehelje ki lelkét, a primadonna tépje a haját és kétségbeesve fetrengjen a földön. S mindezekhez holmi markos Indulót játsszék a zenekar. Kellemesen szórakozni, sőt esetleg elérzékenyülni ma már nem akar senki sem.”

Az eredmény

Népszerűségétől kiáltóan üt el Albert Lortzing ínsége, nyomora. 1850. augusztus 1-én megrázó levélben ecseteli helyzetét: „Bizony, már alig ismernél rám. Megvallom neked, amit bárki előtt elárulni röstellem, hogy a „Cár”-ért, amely eddig már nyolc kiadást ért el, mindössze 10 Frigyes-aranyat kaptam.”

A színházak rosszul és késedelmesen fizetik tiszteletdíjaikat. Olykor másfél év után kell figyelmeztető leveleket írnia fényes udvari színházak intendánsaihoz, hogy elmaradt fizetségekre emlékeztesse őket. Le kell győznie veleszületett szerénységét, bátortalanságát, hogy többéves mulasztásokra figyelmeztessen, törlesztéseket sürgessen.  ...

A tiszta kedély törhetetlen bizodalmassága és győzedelmes derűje az, ami minket Albert Lortzing hagyatékában meghat és rokonszenvet vált ki, még azokban is, akik műveitől egyébként már eltávolodtak. (—)

NÉPSZAVA, 1938. január 1. (66. Évfolyam, 4. szám)

A «Cár és ács» című Lortzing operát 1837. november 21-én mutatták be Lipcsében.

E mű zenéje számomra igen élvezetes. (A.)

191   Ardelao 2017-10-18 13:22:12

Tóth Aladár emlékére:

(1898.II.4. – 1968.X.18.)

«TÓTH ALADÁR MOZART-TANULMÁNYÁRÓL»

Lexikonokból ismert adat, hogy Tóth Aladár 1925-ben, huszonhét évesen, Mozart zenedrámáinak esztétikájáról írott disszertációjával szerzett bölcsészdoktori címet a budapesti tudományegyetemen. A munka, az egyetemi előírásokat ismerve: meglepetésre, kiadatlanul maradt. Tartalmáról mindmáig csak Szabolcsi Bence egy 1956-os tanulmánya (Mozart és a népi színjáték) tett futó említést, s zeneakadémiai óráin is esett szó Tóth Aladár e fiatalkori írásáról: ő a Mozart-szakirodalom fontos darabjának tartotta. A fent első ízben közzétett szöveg messzemenően igazolja Szabolcsi véleményét; a dolgozat második fejezetének gondola­tai, elemző megjegyzései máig sem veszítették el érvényességüket, ma is frissek, további munka kiindulópontjai lehetnének. S persze az első fejezet sem tanulság nélkül való: pillanatfelvétel a zeneesztétikai gondolkodás korabeli állapotáról, s mindemellett a szakirodalomnak olyan átfogó ismeretéről és értő feldolgozásáról tanúskodik, ami nem szokásos egy, a pálya elején álló, zenetudományi iskolázottsággal nem rendelkező fiatalembernél.

Azt hiszem, csak Tóth Aladár legendás önkritikája és igényessége miatt maradt végül mégis kiadatlan ez az írás. A közlésünk alapjául szolgáló kézirat egyes lapjain, nyilvánvalóan későbbi időből, beható stiláris javítások nyomait látjuk, néhány bekezdés a margón meg van jelölve, mások ki vannak húzva - feltehetően egy tervezett átdolgozás céljainak megfelelően. A javítások azonban nem rendszeresek; inkább ötletszerűek: mintha gyors átolvasás során készültek volna, s mint a munkát meg nem érő fáradozás, abba is maradnak. Valószínű, hogy Tóth Aladárnak később már nem volt kedve, ideje átdolgozni írását, s úgy vélhette, hogy eredeti formájában s a disszertáció alaki követelményeivel nem illő az olvasók elé bocsátania.

Mindazonáltal: nem feledkezett meg ifjúkori munkájáról. Későbbi Mozart-tanulmányaiban, (így a Figaro házasságá-ról írott operaismertetőben (1928), majd a Szabolcsi Bencével közösen írt monográfiában is (1941) felhasználja egyes gondolatmeneteit, megfogalmazásait.) Az eredeti, 1925-ös szövegezést azonban nyilvánvalóan csak kezdetnek, valóban: csak adalékoknak tekintette a mozarti zenedráma esztétikájához, s nyilván a maga számára tartotta elsősorban iránymutatónak azokat a sorokat, amelyekben a kutatás további feladatait jelölte meg.

Ha ő úgy gondolta is, hogy disszertációjának megkésett közzététele szükségtelen, nekünk kötelességünk. Tóth Aladár tanulmányának ott a helye a nyilvánvaló ösztönző és minta, Szabolcsi Bence 1921-ben megjelentetett Mozart-kísérlete mellett. E két Mozart-tanulmány nemcsak két fiatal zenetörténész pályakezdésének impozáns dokumentuma, hanem a magyar Mozart-irodalomnak kezdete és maradandó értéke is.

Tóth Aladár disszertációját egy gépírásos másolati példány alapján adjuk közre. A helyesírás egységesítésén és korszerűsítésén kívül a főszöveget lényegében változatlanul hagytuk, mindössze a német és francia idézeteket adjuk magyar fordításban (az eredeti e tekintetben következetlen: hol eredetiben idéz, hol fordítást közöl). A jegyzetek hivatkozási rendjét egységesítettük, s a kézirat minden oldalon újrakezdődő jegyzetszámaival szemben folyamatosan számoztuk s az írás végére tettük őket.

A kézirat rendelkezésünkre bocsátásáért és a közlés engedélyezéséért Fischer Annie-nak mondunk ezúton is köszönetet.

Wilheim András

HOLMI, 1991. december hó, (3. Évfolyam, 12. szám)

190   Ardelao 2017-10-13 15:39:28

OLÁH GUSZTÁV — főrendező.
 

A Vallás és Közoktatásügyi miniszter az Operaház igazgatójának javaslata alapján ifjabb Oláh Gusztáv, az Operaház szcenikai főfelügyelője részére — művészi munkásságának elismeréséül — az Operaház főrendezője elnevezés használatát engedélyezte.

Ez a rövid hivatalos közlemény, mely ma került a nyilvánosság elé, az operalátogatók és a művészet barátai körében osztatlan megelégedést, jóleső érzést és őszinte örömet keltett. Ifjabb Oláh Gusztáv neve, művészete kétségkívül korszak- alkotó a magyar operajáték, sőt az általános operaszínpad-történet fejezetében is. Az a korlátlan tudás, ragyogó tehetség, szinte mesébe-illő fantázia és kiapadhatatlan invenció, amellyel ez a nagyszerű művész elgondolja, meg álmodja, és valósággal megteremti az Operák és zenés játékok színpadi világát.

Feltétlenül oda tartozik már a képző-, zene- és elbeszélő-művészet nagy művészeinek alkotókészsége mellé. Választékos ízlés, korlátlan stílusérzék, kimeríthetetlen szuggesztivitás, a modern művészi eredmények teljes arzenálja és a lélek mélyéről fel-felesillanó finom és groteszk humor, szóval mindaz, ami a jó színház diadalát jelenti, Oláh Gusztáv színpadjaiban és rendezéseiben lenyűgöző erővel szólalnak meg. Olyan lehetőségeket mutatott meg a budapesti Operaház nézőterének, amelyekről az itt járt idegenek is, mint felejthetetlen élményekről beszélnek.

Oláh Gusztáv személyében és művészetében a legérdemesebb művészek egyikét érte a kitüntetés.

Díszletei felejthetetlen élményt nyújtottak számomra, és gondolom, hogy másoknak is! (megj., A.)

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1936. április 23. (22. Évfolyam, 94. szám)

189   Ardelao 2017-09-28 16:55:28

FRITZ KREISLER hegedűestje

(Budapest, 1927. november 30. Szerda)

Bartók zongoraestje után másnap, szerdán fényes hegedűestben gyönyörködhetett nagyközönségünk, helyesebben nagyközönségünknek az a töredéke, mely meg tudta fizetni a horribilis jegyárakat. A nem mindennapi súlyos helyárakért nem mindennapi, de könnyű műélvezetet kaptunk: Fritz Kreisler, a világhírű hegedűművész játszott ezen az estén.
Fritz Kreisler művészetéből éppen az hiányzik, ami egy Bartók művészetének legmélyebb varázsa: a súlyos egyéniség. Már pedig hogyan is írta Jászai Mari?

«Mit ér a művészet, ha az embernek nincs súlya!»

A Kreisler hangverseny közönsége szerencsére nem volt olyan nagyigényű, mint a legnagyobb magyar tragika, nem bírált annyira szigorúan és sokat tapsolt. S bizonyos fokig igazat is kell adnunk a lelkes tapsolóknak. Mert Kreisler, bár kétségtelenül könnyűfajsúlyú művész, de nemcsak a szó rosszabbik értelmében «könnyű,» hanem «könnyű» a szó legjobb értelmében is. «Könnyen,» tehát rendkívül természetesen, közvetlenül és simán tudja kifejezni magát hangszerén.

«Könnyen», tehát bámulatos eleganciával, bájjal és biztos fölénnyel kezeli a vonót, s ahogy ez a vonó a húrokhoz súrlódik: nyomán a világ leglágyabban zengő, legbehízelgőbb hegedűtónusa fakad.

»Könnyen«, tehát rendkívüli virtuozitással, páratlan hegedűre termettséggel győzi le a legnagyobb nehézségeket, s ha technikája nem is olyan biztos, mint Heifetzé, nem is olyan előkelő, mint Vecseyé s megközelítően sem olyan gazdag, mint Hubermané vagy Szigetié, mégis egyike a legszédületesebb technikáknak.

Milyen kár, hogy ennyi valóban zseniális «könnyűség» mellé odaszegődik az egyéni mondanivaló könnyűsége is. Krieslernek van egyéni mondanivalója: Kreisler igazi poétalélek. De mennyire felületes és hétköznapi az a költői tartalom, mely ezen a boszorkányos hegedülni tudáson keresztül kifejeződik! Kreisler poézisa félig graciózus, édeskés szalonpoézis, félig rokonszenvesen egyszerű, de banális «Naturbursch»-költészet. Igazi erőt, megrázó mélységeket, hiába keresünk benne.

Ilyen művészlélekkel elbűvölően lehet tolmácsolni azokat a kecses menüetteket és ábrándos melódiákat, melyeket Kreisler saját ízlésének megfelelően tucat-számra írt át különféle kompozíciókból hegedűre; de ilyen lélek közvetítésében menthetetlenül ellaposodik minden mélyebben szántó költészet, így Mozart és Bach, sőt még Corelli poézise is. Mozart D-dúr versenyművét méltóan interpretálni: ehhez sokkal mélyebb és átfogóbb koncepció, sokkal gazdagabb fantázia kell, mint Kreisleré. A mozarti ritmus tüzét nem lehet finomkodó rokokógráciával pótolni, a mozarti kantiléna tiszta líráját nem lehet szentimentális hangulatoskodással felereszteni; nem lehet még akkor sem, ha a rokokógráciát a leg csipke finomabb vonókezelés, ha az érzelmességét a leg-melódikusabb hegedűhang szolgálja. S mit szóljunk Bach E-dúr szólópartitúrájához, melyet Kreisler eléggé el nem ítélhető stílustalansággal egy hozzákomponált zongoraszólam kíséretében adott elő!

Bach ezzel a bájos, de híg «Kreislerianával» leöntve! Pardon: «Kreisleriana» itt nagyon rossz szójáték, mert a kedves, meleg-kedélyű Kreislernek, semmi köze sem lehet E.T.A. Hoffmann démonikus: «Kapellmeister Kreisler»-éhez és a róla elkeresztelt Schumann kompozícióhoz.

— Ne nevezzük ki tehát Kreisler Frigyest a «világ legnagyobb hegedűsévé», hagyjuk meg ezt a művészt annak, ami: boszorkányosan képzett virtuóznak, akinek lágy, természetes kedélyvilága, könnyed, érzelmes lírája remélhetőleg még sok élvezetes estével fogja megajándékozni a hálás budapesti közönséget.

Tóth Aladár

PESTI NAPLÓ, 1927. december 1. (78. Évfolyam, 273. szám)
188   Búbánat 2017-09-27 13:52:29
Az alábbi cikket két részben írtam be a „Bartók Béla szellemisége”-topicomba, most ide is beteszem a szöveget - már egységes keretben.

„A megkerült fekete notesz esete”

„Szenzáció a Bartók-kutatásban? – Beszélgetés Somfai László zenetörténésszel

/Film Színház Muzsika, 1987. február - Kurcz Béla/

Az asztalon kopottas fekete zsebkönyv. Kötése puha viaszosvászon. Mérete 17x12,5 centiméter. Száz kottalapot tartalmaz. Az elsőn egy óriási tintapacni, otrombán elfedi a jegyzeteket, a többin pedig főként töltőtollal firkantott dallamfeljegyzések. Óvatosan lapozok bele. A hozzáértők azt mondják, kincset ér. Tulajdonosa Bartók Béla volt. A nagybecsű ereklyét hamarosan fakszimile kiadásban adja közre a Zeneműkiadó.

Somfai László egyetemi tanárnak, a külföldön is jól ismert zenetörténésznek – aki az MTA Zenetudományi Intézet Bartók Archívumának vezetője – jelentős szerepe volt a zsebkönyv tartalmának megfejtésében, kutatásában s megjelenítésében is.

- A kitépett első lap tanúsága szerint eredetileg ezt a füzetet is a népzenei jegyzetekre szánta Bartók 1907 júliusában. első erdélyi gyűjtőútján, az énekek meghallgatása alatti gyors dallamfeljegyzésre. De mivel meggondolatlanul beleírt egy ott eszébe jutó kompozíció-témát, nevezetesen a Geyer Stefinek szánt Hegedűverseny első dallamát, a könyvecskét végül is megtartotta. A lejegyzőfüzetből 1907 és 1922 között kompozíciós vázlatfüzet lett: számos nagy Bartók-mű alapmotívuma, gondolatcsírája fedezhető fel lapjain. Az évek során újra és újra kézbevette ezt, valószínűleg olyankor, amikor otthonától távol, gyűjtőúton volt, vagy családjával nyaralt – mondja Somfai László.

- Hol lappangott eddig?
- Amikor 1982 novemberében meghalt Bartókné Pásztory Ditta, személyes papírjai között akadtunk erre a zsebkönyvre is, amelyet gondosan megőrzött.

- Korábban senkinek nem volt tudomása erről?
- De volt, mert első oldalán bekeretezve, ceruzával írva ez áll: Vázlatok Ez valószínűleg Kodály írása, akit Pásztory Ditta egyszer megkérdezett a füzet tartalmáról. Ditta asszony azonban továbbra sem szólt erről senkinek. Miközben a nála levő kéziratokat – a kifejezetten személyes vonatkozásúakat kivéve – nagylelkűen átadta a Bartók Archívumnak, erről a noteszről nem tett említést. Csak a hagyatéki leltározás során bukkantunk erre a könyvecskére.

- Azóta is eltelt pár év! Mihez kezdtek vele?
- Kezdettől fogva világos volt számunkra, hogy nagy kincs került a birtokunkba. De mindenekelőtt tulajdon- és szerzői jogi problémákat kellett rendezni. Tulajdonjogilag a notesz ifjabb Bartók Béláé. Ő azonban úgy látta, erre elsősorban a kutatásnak van szüksége.

- Vagyis: ajándékozás történt?
- Nem ajándékozta, hanem letétbe helyezte sok más, az ő tulajdonában lévő úgynevezett „Bartók-hagyaték” anyaggal együtt. Miután alkalmam nyílt alaposan átnézni a fekete noteszt, kiderült, ez Bartóknál egészen ritka, mondhatni egyedülálló kézirat. Rögtön felmerült bennünk a kiadás gondolata. Ám ehhez be kellett szerezni az örökösök hozzájárulását. Aztán ki kellett „csikarni” mindazon művek kiadóinak engedélyét, amelyeknek vázlatait a kis füzet tartalmazza. A műveket ugyanis copyright védi. A csodálatos mandarin például a bécsi Universal Edition kiadása. Csak karácsony táján nyílt meg az út a vázlatok magyarországi közreadása előtt.

- Mennyi pénzbe került mindez?
- Nem pénzbe, sok időbe és utánajárásba került. A kiadók úgy gondolkoznak, hogy egy Bartók-művet először jogvédeni kell, s csak azután szabad közreadni. Kicsit más a helyzet, ha már kiadott művek korábbi stádiumáról van szó. Mert az ugyan hangról hangra azonos a megjelenttel, néha esetleg ütemeken át más, de mint hangversenyzene soha nem lesz kiadható és jogvédhető, hiszen – töredék. A vázlatokban nem az az izgalmas, hogy ismeretlen anyag került elő, amit el lehet muzsikálni, hanem, hogy tanulmányozhatóvá válnak az életmű mesterdarabjainak korábbi stádiumai. Fény derül arra, hogy az ihlettől a megvalósulásig miként fejlődött a kompozíció. Tehát a vázlatoknak elsősorban nem az előadók látják hasznát, hanem azok, akik a Bartók-zene őszinte, elszánt kutatói.

- Néhány évtizede a világ nagy zeneszerzői életműveivel kapcsolatban a vázlatkutatás szinte központi kérdéssé vált!
- Már a századfordulón észrevették, hogy a nagy Beethoven-témák elemi, egyszerű formából fokról-fokra nőttek ki. Beethovennél valóban tanulmányozható, hogy az inspiráció pillanatától az alkotó milyen jellemző fázisokon át jut el a kész partitúráig. Azóta, hogy Beethoven vázlatait megkezdték előbb részleteiben, aztán egészében, fakszimilében közreadni, a vázlatkutatásnak nagy és jogos kultusza van. A zene rögzíthetősége más, mint a költészeté vagy a regényé. A kinyomtatott, szerző által látott, jóváhagyott szöveg száz százalékig hiteles, érhető és visszaolvasható forma. A zenében lehet a műnek egy szerzője-korrigálta, javított, akár egy újabb kiadás még tovább finomított és így örökül hagyott formája, de miután a kottaírás természete szerint hozzávetőleges írás csupán, hogy azt miként olvassa vissza a zenész, abban nagy szerepet játszik neveltetése, az ő kottaolvasása. Ennek következtében egy zenemű kottájánál minden segédinformáció fontos, mert abból esetleg jobban megértjük, milyen műre gondolt a szerző.

- Mit jelent ez Bartók esetében?
- Kodállyal én erről már nem beszélgethettem. De elődöm. a belga Denis Dille professzor, miután látta, hogy Bartóknál meglepően kevés a vázlat, megkérdezte efelől Kodályt. Ő elmondta, hogy Bartók hosszú időn keresztül ˙ tudatosan megsemmisítette vázlatait, mondván, az nem tartozik a nyilvánosságra. Az 1920-as évek közepe táján aztán megváltoztatta ezt a szokását. A későbbi művek „fogalmazványai” nagyrészt fennmaradtak, s a kutatók rendelkezésre állnak, ma zömmel Amerikában. Maradtak fenn vázlatok a korábbi darabokhoz is, de csak a véletlennek köszönhetik létüket. A legtöbb vázlat, amit ma a budapesti archívumban őrzünk, Kodály felesége, Emma asszony révén került hozzánk.

- Hogy „úszta meg” hát ez a fekete vázlatfüzet?
- A közel százoldalas kottás könyvecskét valószínűleg takarékossági okokból nem semmisítette meg Bartók, mert egy csomó lap még üres volt benne. Tartogatta a legközelebbi népdalgyűjtő útra, nyaralásra. Hogy a vázlatokat helyesen értelmezzük, tisztában kell lenni azzal: hogyan komponált a szerző. Bartók – amennyire ezt egyáltalán rekonstruálni lehet – ideális körülmények között otthon, úgyszólván a zongora és az íróasztal között komponált. Sokat rögtönzött. A körvonalazódó anyagot följegyezte normál méretű kottalapokra, tovább finomította, végül a kikerekedő formát megint papírra vetette. Ha azonban nem volt a közelben zongora, akkor praktikusabb volt egy ilyen zsebfüzet. Feljegyezhette bele az eszébe jutó témákat, és hozzákezdhetett kisebb részletek kidolgozásához. Néha jól látható: miként bomlik ki egyetlen csírából az egész. Egy-egy többtételes mű esetében meg lehet tudni a füzetből, mi az, amit legelőször leírt. A vázlatkutatásnak egyébként a zeneszerző stílusa és személyisége szempontjából van nagy jelentősége. Ami eredeti gondolatként először jut eszébe, az nem az „anyanyelv”, nem a zenei grammatika és a szókincs, hanem az igazi lelemény. Ami azután ezzel az eredetiséggel a későbbiekben történik, azt nagymértékben már az egyéni nyelv grammatikája határozza meg. Az ihlet, az eredeti témák kitalálása a szerző számára is egyfajta csoda. Szinte érezzük ezen pillanatok varázsát, ahogyan a vázlatfüzetben lévő oldalon „kitalálja” a 2. hegedű-zongora szonáta két tételének alaptémáit…

- Az alapmotívumok ismeretében esetleg a nagy Bartók-művek is más megvilágításba kerülnek, azáltal, hogy a hangsúlyok máshová tolódnak?

- Biztosan. Hogy meddig tart egy tulajdonképpeni zenei alapgondolat, az többnyire kitetszik az első leírt formából, a vázlatokból. A későbbi formákban már kevésbé evidens. Néha a vázlat környezete is megvilágító erejű. Ebben a noteszben általában nincsenek dátumok. Bartók nem volt pedáns ilyen szempontból. Mégis a kontextusból – hogy mi mi után, vagy milyen anyagokkal egy oldalon szerepel – sok minden kiderül. Például az, hogy A kékszakállú egyik híres klarinét témáját valószínűleg már egy évvel korábban fölvázolta. Akkor még a zenekari Két kép című kompozíción dolgozott. Aki mindkét darabot ismeri, szereti vagy dirigálja, annak ez az adat több, mint puszta keletkezéstörténeti információ.

- Hogy a notesz végül is előkerült, ez pusztán érdekesség vagy inkább szenzáció?

- A Bartók-kutató szempontjából izgalmas szenzáció lehet. Számos munkafolyamatot a muzikológusnak is el kellett végeznie addig, amíg a fakszimile kiadás aktuálissá vált. Ütemről ütemre azonosítani kellett minden hangjegyet. Akad itt olyan oldal, amelyen két három kompozíciónak az anyagai keverednek. Ezen kívül több mint egytucatnyi olyan kompozícióhoz írt vázlat is akad, amely végül nem valósult meg.

- Tudnak a világ más részein is a fekete füzetről?

- Egyelőre csak egészen szűk szakmai körben értesül(het)tek arról, hogy ilyen létezik. Azt hiszem, mindez a Bartók-kutatás szempontjából igen nagy jelentőségű lesz, hiszen szerencsétlen csillagzat alatt indult az 1950-es években. Lendvai Ernő, Demény János és a többi nagy pionír tulajdonképpen alig férhetett hozzá a kézirathoz. Jórészük Amerikában van, vagy ha budapesti archívumban, akkor jó mélyen elzárva, nehogy kiadatlan dolgok kerüljenek illetéktelenek kezébe. A Bartók-kutatás első periódusa nem hasonlít ahhoz, ahogy a nagy zeneszerzői életműveket szokták tanulmányozni. A zenei elemzések Bartóknál szinte kizárólag a nyomtatott kottára támaszkodtak. A Beethoven-, a Bach-, a Mozart-, a Wagner-, a Schoenberg-kutatás viszont mindig is figyelembe vette a a művek genezisét. Ez a kis Bartók-füzet, bár a hatvan-egyvalahány oldalnyi vázlat csupán, mégis azt jelentheti, hogy nagy lehetőséget kap a fiatalabb vagy a középkorú kutatógeneráció itthon és külföldön. Megpróbálhat úgy közeledni a Bartók-zenéhez, mint ahogy Beethoven muzsikájához is. Ezáltal a Bartók-kutatás mindenfajta különlegessége, különutassága lassan föloldódig, s Bartókkal úgy foglalkoznak végre, mint bármely nagy klasszikus zeneszerzővel.

- Mikorra jelenik meg nyomtatásban a füzet?
- A kiadó március végére ígéri a megjelenést. 27-én a Zenetudományi Intézet Zenetörténeti Múzeumában olyan Bartók-kiállítást nyitunk meg, amelynek ez a vázlatkönyv az egyik „sztárja”. Sokféle Bartók-kiállítás szerkesztésében vettem részt. De ez lesz az első, amely muzsikusként és muzikológusként valóban fölajz és érdekel. A Bartók műhelyében című tárlaton vázlatokat, fogalmazványokat, változatokat mutatunk be, s tulajdonképpen az alkotás folyamatába adunk betekintést. Számos, soha nem látott kéziratot most először tárunk az érdeklődők elé. Legalább öt évre tervezzük a kiállítás nyitva tartását. A magyaron kívül azonnal angol nyelven is közreadjuk a katalógust, mert élénk nemzetközi szakmai látogatottságra számítunk.


(A Film Színház Muzsika e lapszáma a cikk mellett két fotóval illusztrálja az elmondottakat: lapok Bartók kompozíciós vázlatfüzetéből)
187   Ardelao • előzmény186 2017-09-26 23:19:51

«Porgy és Bess» mindörökké

„Nyáridő" Szegeden

Dél-Karolina, Charleston, Catfish Row, a halászok utcája: DuBose Heyward kisregénye és George Gershwin operája tette világszerte ismertté az egykor feketék lakta, nyomorúságos és rossz hírű, ma már inkább polgári nyugalmat tükröző városrészt. ... A Porgy és Besst a New York-i Carnegie Hallban tartott koncertelőadást, „akusztikai próbát" követően, 1935. szeptember 30-án a bostoni Colonial Theatre, majd New Yorkba visszahozva az Alvin Theatre mutatta be. E merész hangvételű, formabontó „daljátékkísérlet" kiválóan sikerült, a bizonytalan kritikus hangokat hamar elfojtotta a közönség lelkesedése. Gershwin már nem élhette meg legnagyobb szabású művének koppenhágai, moszkvai, zürichi premierjét, földkerülő diadalmenetét, remek filmváltozatát: 1937-ben meghalt.

A darab széles körű megismertetéséért a Porgy és Bess utaztatására alapított Everyman Opera Company tette a legtöbbet - William Warfield és Leontyne Price személyében eszményi címszereplőkkel. 1952 és 1955 között bejárták az Egyesült Államokat és Európát (a milánói Scalába is eljutottak), turnéztak Afrikában, Kis-Ázsiában, Közép-Amerikában; a produkciót az ősbemutató karmestere, Alexander Smallens vezényelte. (Berlini vendégjátékuk felvétele máig a Porgy legszebb hangdokumentuma.)

A zeneszerző fivére, a szövegíró Ira Gershwin - öccséhez hasonlóan - ragaszkodott ahhoz, hogy négerek énekeljék az egyes karaktereket; a teljes operát ezért a szerzői jogok lejártáig csak színes bőrű művészek közreműködésével adhatják elő.

Az Erkel Színház 1970-ben még e megkötések szigorítása előtt, feketére mázolt hazai művészekkel, kettős szereposztásban, a Radnay György - Házy Erzsébet, illetve Begányi Ferenc - Andor Éva párossal tűzte műsorra az amerikai népoperát; később, 1981- es felújításában Sólyom-Nagy Sándor és Kukely Júlia lépett fel. Mikó András rendezését 1973 nyarán négy alkalommal a Szegedi Szabadtéri Játékok keretében is színpadra állították: Pál Tamás vezényelt, a főbb szerepeket Begányi Ferenc, Házy Erzsébet, Csányi János, Dobránszky Zsuzsa, Szirmay Márta és Palcsó Sándor énekelte.

Éppen negyven év elteltével tér vissza a Dóm térre az - említett kívánalmak miatt - itthon csak ritkán elcsíphető „jazzopera". Augusztus 9-én és 10- én, 21 órától egy New York-i társulat autentikus előadására kerül sor Richard Hobson, Angela Owens, Phillip Boykin, Reggie Whitehead és Anne Fridal főszereplésével; a rendező: Susan Williams-Finch, a Szegedi Szimfonikus Zenekart Stefan Kozinski dirigálja.

Jóllehet a Porgy valódi opera, műfaji besorolása - talán éppen előzménynélkülisége, eredetisége miatt - máig fejtörést okoz. Gyökereit kereshetjük az orosz népoperákban (Gershwin nem mellesleg egy Szentpétervárról New Yorkba vándorolt zsidó családból származott), Puccininál, az olasz-francia impresszionisták és veristák műveiben. Az érzelmes, realista törekvést mutatja Gershwin korábbi operakísérlete, alig huszonöt perces egyfelvonásosa, a Blue Monday is.

A Porgy és Bess minden hatás és minta ellenére ízig-vérig újvilági lett: Gershwin gondos figyelemmel, európai ízléssel és hozzáállással, vezérmotívumok alkalmazásával afrikai, afroamerikai és indián dalokból, ritmusokból, zenékből keverte ki karakteres sajátját. Módszere hasonló ahhoz, ahogyan Janáček vagy Bartók használt fel folklórelemeket; nem egy az egyben átvéve őket, hanem esszenciájukat-szellemiségüket közvetítve. Gershwin „életképfüzérében" a feketék beszédmódját is igyekezett a kifejezés szolgálatába állítani.

Az önfeláldozó, rokkant koldus és a könnyű életre vágyó, züllésbe menekülő, kiszolgáltatott lány megrázó, fordulatokban gazdag „meghangszerelt drámájában" songok, „Jézus doktorhoz" könyörgő spirituálék, gospelek, recitativók, duettek, hangulatfestő közjátékok, táncok követik egymást - a jazz változékonyságával és szabadságával.

Gershwint a musical és a világzene előfutárának is tekinthetjük; de csak abban az értelemben, hogy egy könnyűnek tűnő, ugyanakkor meglehetősen sűrű, ihletadó koncentrátumot alkotott, amelyből zenészgenerációk sora merített; tehetségük és kedvük szerint hígítva, alakítva, felhasználva.

- A klasszikus mérce az Újvilágban örökre a Porgy és Bess marad.

(Pallós)

ÚJ EMBER, 2013. július 29. (9. Évfolyam)



The Gershwins: Porgy és Bess


Opera-koncert a Margitszigeten 2017.
Budapesti Nyári Fesztivál

*
186   Ardelao 2017-09-26 11:16:56

119 évvel ezelőtt, ezen a napon született

GEORGE GERSHWIN

amerikai zeneszerző és zongorista.



«Az európai ember — valljuk be őszintén! — még ma is igen keveset tud az amerikai komolyzenéről. Legföljebb egy-két név, néhány dallam és cím él a köztudatban. Egyesek szerint az amerikai zene nem elég eredeti, mások szerint nem elég komoly. Ami pedig eredeti, az nem komoly, hiszen a jazz és a blues nem való páholyos hangverseny- termekbe, a magára valamit is adó zeneértő nem fog önfeledten tapsolni holmi analfabéta, kottát sem ismerő utcai zenészeknek. Persze akadnak, akik hajlandók elismerni, hogy azért egy-két jó muzsikus ott is található. Egyik zeneértő ismerősöm még dicsérő szavakra is ragadtatta magát, valahogy így:

„Remek karmester az a Bernstein, csak ne akarna minden áron zenét is komponálni!" Amikor George Gershwinről kérdeztem, megvetően legyintett, s csak annyit mondott: dilettáns.

Ennyi előítélet és tájékozatlanság láttán bizony nehéz elhitetni a beavatatlanokkal, hogy az amerikai komolyzene mégiscsak létezik, s nemcsak kitűnő előadóművészek, hanem remek zeneszerzők is élnek ott, akikben épp az a tiszteletre méltó, hogy tudatosan nem európai indíttatású, hanem jellegzetesen amerikai zenét komponálnak. Közéjük tartozott az ötven évvel ezelőtt 39 éves korában elhunyt George Gershwin is, akit némi túlzással a XX. századi amerikai komolyzene megteremtőjének neveznek.

Gershwin szülei az 1890-es évek elején telepedtek le Amerikában. A cári Oroszországból érkeztek, a jobb megélhetés reményében, s noha nélkülözniük soha nem kellett életüket a nagyvárosi szegénynegyedek közelében élték, s gyermekeik is az utcán nevelkedtek. Különösen a másodszülött fiú, George csatangolt ott sokat, aminek természetesen a tanulás látta kárát, s ha a cipészmester apát megkérdezték volna afelől, mi a terve a fiával, aligha válaszolt volna mást, mint hogy a suszter maradjon a kaptafánál. Legendaként emlegetik, de talán igaz, hogy a kis George Dvořák Humoreszkjének hatására (amit véletlenül hallott meg az utcán, zuhogó esőben) kezdett el foglalkozni a zenével. Épp az idő tájt került a házba egy zongora is — a férjénél ambiciózusabb és műveltebb Gershwinné a legidősebb fiúnak szánta —, s mindenki nagy ámulatára az addig állandóan csavargó George-ot még bottal sem lehetett elkergetni mellőle. Mindenféle zenetanárok — rosszak és még rosszabbak — foglalkoztak a fiúval, végül egy tüdőbeteg fiatalember, bizonyos Charles Hambitzer vette kezelésbe, s nemcsak helyrerakta azt, amit az előző tanárok elrontottak, hanem még tisztességesen meg is tanította őt zongorázni. Nagynénjének így irt a 16 éves George-ról: „Van egy új tanítványom, aki kétségkívül — zseni. Egészen belebolondult a zenébe, alig tudja kivárni, hogy órára jöhessen. Sohasem nézi az időt. Nagyon szeretne ezekkel a modern zagyvaságokkal, jazzel stb. foglalkozni, de egyelőre még nem engedtem Azt akarom, hogy először szilárd alapot kapjon a klasszikus zene tanulmányozásával."

Gershwin fokozatosan megismerkedik a klasszikus, romantikus és az impresszionista európai zeneszerzők műveivel (alig 16 évesen már Debussyt és Ravelt játszotta), de nem tudott és nem is akart elszakadni a „modern zagyvaságok"-tól, a jazztől, a bluestól, a kávéházi zenekarok slágereitől. Állítólag azt mondta egyszer Hambitzernek: „Ez az igazi amerikai zene. Így kell az amerikaiaknak komponálni, és ilyen zenét szeretnék én is írni!"

Kezdetben mégsem ilyeneket irt. Hogy pénzt keressen, különféle bárokban és lokálokban lépett fel zongoristaként, s közben a népszerű „song"-ok mintájára ő is egyszerű kis dalocskákat, érzelmes melódiákat fabrikált, amelyekből 12 egy tucat. Ekkor tájt tűnt fel viszont Irving Berlin (szintén oroszországi bevándorló) ritmikus szerzeményeivel, amelyek közül az Alexander's Ragtime Band még ma is gyakran hallható. Gershwint magával ragadta ez a muzsika, s új tanára, Kilényi Ede sem beszélte le róla, mert azt tartotta, hogy legyen az ember valamiképpen népszerű, akkor a komoly darabjait is el tudja fogadtatni. Gershwin élete végéig mintegy 700 dalt komponált, természetesen ezek nagy részét első alkotói korszakában, amikor kimondottan a szórakoztató ipar foglalkoztatta.

A szerzemények többnyire valamilyen musical-hez készültek, amelynek Gershwin társszerzője volt. Kár lenne ezeknek a bugyuta zenés játékoknak még a címeit is felsorolni; maga Gershwin is érezte, hogy nem erre hivatott. Mindazonáltal tudta, hogy az amerikai életet, azt a nagy lüktetést és nyüzsgést, ami az európai embert egyszerűen elszédíti, csakis olyan zenével lehet hitelesen kifejezni, amely tele van ritmussal, temperamentummal, s az amerikai népzenéből, a nyomornegyedek, a külvárosok zenéjéből táplálkozik. Ez a felismerés volt az ö nagy felfedezése, s hogy ezt néhány művében valóra is tudta váltani — ez lett az elévülhetetlen érdeme.

A daloktól fokozatosan eljutott a blues-hoz és a jazzhez, a zongora improvizációktól a világhírűvé vált szimfonikus művekhez (mint pl. a Kék rapszódia, F-dúr zongoraverseny, Egy amerikai Párizsban) s a primitív daljátékoktól az operáig. A néger környezetben játszódó egyszerre humoros és tragikus „Porgy és Bess” című operáját a zenetörténészek főművének tartják, s joggal. A történet alapjául szolgáló regény megjelenésekor sikert aratott, de Gershwin zenéje nélkül aligha maradt volna akár egy fikarcnyi esélye is a fennmaradásra. Nincs még egy huszadik századi opera, amelynek dallamait annyian ismernék és dúdolgatnák, mint éppen ez.

Gershwin nem idealizálja hőseit, nem úgy kíván rokonszenvet ébreszteni a négerek iránt, hogy angyaloknak mutatja őket. Közöttük is akadnak elvetemült gyilkosok és jellemtelen ügyeskedők, de becsületes, érző szívű és dolgos emberek is, akiknek ugyanúgy vannak álmaik, mint a fehéreknek, s ugyanúgy szeretnének boldogok lenni. A nyomorék Porgy és a magára maradt Bess szerelme épp azért nem érhet révbe, mert a világ olyan, amilyen, az embernek magának kell kiharcolnia a boldogságát, csodára hiába is várna.

George Gershwint a siker csúcsán, nagy tervek megvalósításán fáradozva támadta meg a gyilkos kór, az agytumor és 1937. július 11-én végzett vele. A zuhogó esőben sok-ezren kísérték koporsóját, a gyászszertartáson a Kék rapszódia zenéje szólt.» ...

LACZA TIHAMÉR

A HÉT, 1987. július 17. (32. Évfolyam, 28. szám)
185   Búbánat 2017-09-20 12:51:52
/Színházi Élet, 1936/32. szám/

Yehudi Menuhin – trikóban

1936. Párizs. Július...

Egy párizskörnyéki faluban akadtam rá a hegedűvirtuózok királyára, a tizenhétéves Yehudi Menuhinra. A felfedezés kisebbrendű szenzáció erejével bír: én vagyok az első, akinek sikerült megtalálnom a világhírű hegedűművész európai villáját, amelyet évek óta titkolnak tisztelői és főként az újságírók előtt. Itt szokta magát évenként egyszer zavartalanul kipihenni.
A kis falu borbélya figyelmeztetett rá, amint két nővérének társaságában biciklizett a Fő-utcán » — Nézze ezt a bolond fiatalembert. Azt mondják róla, hogy a világ legnagyobb hegedűvirtuóza és minden nap olyan bicikli-fogócskát játszik itt nővéreivel, hogy minden élőlény menekül előlük.

Ismervén Yehudi Menuhin apjának és mamájának túlzásba vitt diszkrécióját fiának nyári pihenője körül, mint « telekügynök » csöngettem be a villába. Két perc múlva le voltam leplezve, de kénytelen-kelletlen mégis beszélgetésbe elegyedtek velem.
Alig beszéltem pár szót az apával, berontott a fiatal művész. Amikor megtudta, hogy újságíró vagyok, rögtön panaszkodni kezdett:

— Képzelje csak — mondta — 114 estén át játszottam az elmúlt szezonban és igazán megérdemlem ezt a kéthavi vakációt; annál is inkább, mert október elején világkörüli körútra indulok és kell, hogy erőt gyűjtsek. Párizs a kiindulási pont és megkerülve a földtekét, éppen akkorára érkezem Kaliforniába, mire ottani kastélyom építését befejezik. Ezt így kötöttem ki az apámmal kárpótlásul az egyévi robotért; mert — akár hiszi, akár nem — én csak a magányt szeretem. Ha a művészi ambíció nem fűtene, úgy bizonyára belőlem erdőkerülő lett volna. Nem is szeretek vonaton utazni: nézze, ott áll a sarokban a nyolcszemélyes autóm, melyet mindenhová magammal viszek, bár vezetnem nem szabad; tudja, vigyáznom kell a csuklómra. Akarja az életbeosztásomat az úgynevezett »vakációban« hallani? Reggel nyolckor felkelés, 9—10 óráig nyelvleckék, 10—12-ig gyakorlás a kísérőmmel, 1—2-ig ebéd, 2—3-ig alvás, 3—4-ig biciklizés, 4—6-ig újra repetició és végre 6—8-ig szabadság, 8-kor vacsora és legkésőbb 9-re már ágyban kell lennem. Majd elfelejtettem, egyszer egy héten mozi és színház.
De ezt már messziről kiáltotta vissza, mert rohant gyakorolni. Az emeletről felcsendült Mendelssohn hegedűversenye. Néhány perc múlva váratlanul abbamaradt és egyszercsak megjelent Yehudi úszótrikóban, nagy szalmasisakkal a fején. Lent a kertben folytatta a muzsikálást, mert odafönt tűrhetetlenül meleg volt. Liszt rapszódiájától kísérve hagytam el a villát, ahol egy tizenhét éves fiatalember úszóruhában, Stradiváriussal a kezében — vakációzik.

/Lóránt György/
184   Ardelao 2017-09-17 13:58:45

ZENESZOBÁK


„A zeneszerzők élete örök regénytéma. ők maguk is talán legközelebb állnak a regényhős típusához, ahogy időnkint kiállnak a nyilvánosság elé frakkban, csillogó fehér mellvérttel és fogadják a világ leglelkesebb publikumának, a zenerajongóknak elismerését, hódolatát.
Aztán megint hetekre, hónapokra eltűnnek a közönség szeme elől. Nem látni őket, csak műveik törnek át a zeneszobák falán, ahol megszülettek. Mert bár a zenei szerzemények alapgondolata nagyrészt a szabadba vezet, a tulajdonképpeni kidolgozás szobához láncolja szerzőiket. A szoba vagy a szobának az a része, ahol a zongora vagy a dolgozóasztal áll, zeneszoba elnevezést kapott.

Fényképezőgéppel kopogtatunk tíz híres pesti zeneszoba ajtaján.

1.
Háromemeletes palota a Margit-rakparton Hubay Jenő lakik itt, a magyar hegedűművészek nesztora. Amint végigvezet bennünket a képtáron és belépünk a zeneterembe, az-az érzésünk, mintha a schönbrunni kastélyban járnánk. A fal körül selyemhuzatú képek, a szoba alkovjában egyetlen dísz, valóságos ékszerkazetta: egy elefántcsontszín Bösendorfer.
Ez az első magánpalota, ahonnét a rádió zenedélutánokat közvetített. De ezeken a délutánokon nem egyszer maga a kormányzó is megjelent a főhercegi család tagjai és a magyar művészvilág kiválóságai között. Hubay Jenő e falak között ismét nagy munkákon dolgozik. A Milói Vénusz című operán, egy Wilde mesejátékon és végül egy zenei művön, amelynek szövegét D'Assas után Góth Sándor és Farkas Imre írták.

2.
Andrássy-úti villa szobája, ahol minden bútordarab a lakás tulajdonosának egyéniségét tükrözi. Tiszta, poétikus székely miliő. Kézzel mintázott remekművű cseresznyefa-asztal mellett ül és dolgozik Kodály Zoltán. Épp a Székelyfonó francia fordítását nézi át, amit jóváhagyás végett most küldtek be hozzá Belgiumból. Ott fogják legközelebb előadni a zseniális magyar muzsikus legújabb művét.

Megkérdem, milyen körülmények között készülnek munkái. Elmondja, hogy szerzeményeit rendszerint egy padon ülve vázolja papírra s csak a teljesen átgondolt kész témával ül asztala mellé. Néha, egyes taktusokhoz, átmenetekhez megkérdezi a zongorát is, de számtalan olyan szerzeménye van, amely nyomtatásban már rég meg jelent és ő maga még soha sem játszotta le zongorán elejétől végig. Hogy paradoxonnal fejezzük ki magunkat: dolgozószobájában a legharmonikusabb költői rendetlenség uralkodik. Minden szelet papír vagy kottafüzet, amit letesz, úgy marad a helyén, később, amikor elhagyja a szobát, a gondos háziak mintás terítőkkel borítanak le mindent.

3.
Két egymásba-nyíló szoba, egy nagyobb és egy kisebb: ez Szomory Dezső zenei birodalma. Az állandóan nyitott ajtó összekapcsolja az egyházi zenét a világival. A kisebbik szoba lehúzott redőnyei között átszűrődő napvilág egy gyönyörű orgonára vetődik. Annyira illúziót keltő, hogy szinte érezzük a tömjénfüst illatát. A nagyobbik szoba félkör-alakú keményfapadja egy Bösendorfer-zongorát fog körül. Itt is lehúzott redőnyök. Szomory Dezső ezekben a misztikusan világított szobákban imádja másik múzsáját: a zenét.


4.
Bartók Béla zeneszobájának viszont annyi ablaka van, amennyi csak a modern építészet mellett lehetséges. A szoba egyik oldalán hatalmas üvegajtó, majdnem a fal egész szélességében. Ha átnéz rajta az ember, magyar stílusú gyerekszobát lát. Itt is minden magyar. Megkérdem, min dolgozik jelenleg. Momentán semmin — feleli. Szokott-e gyakorolni? Mostanában soha. Mosolyog hozzá, mint ahogy általában sohasem felhőzi be komolyság vidám tekintetét.


5.
Koncz János zeneszobája, olyan, mint egy művészé, aki huszonhárom éve járja hegedűjével a világot. A falakon, vitrineken és asztalokon rengeteg kedves emléktárgy. Jelenleg egyiptomi útra készül. Átlag két-három órát gyakorol naponta.


6.
Ennyit gyakorol kétzongorás zeneszobájában Stefániái Imre is. A szoba sok holmiján, a falat díszítő gobelinen látni, hogy sokat tartózkodott Spanyolországban. Most készült el második zongoraversenye zenekarral, amelyet januárban mutat be.


7.
Ugyancsak két zongora áll Thomán István zeneszobájában is. A Liszt-tanítvány zeneszobájában minden olyan finom és lágytónusú, mint a professzor egész lénye.


8.
Ellentétben ezzel a szobával (itt Radnai Miklós szobája látható a fényképen, megj. A.), szinte katonás rend és fegyelem uralkodik Radnai Miklós zenetermében. A szekrényekben a zeneirodalom remekei állnak haptákban. A szoba bal mélyedésében húzódik meg a fekete pianínó, amelyen az Opera Igazgatójának kevés szabad idejében komoly zenei művek és stúdiumok készülnek.
A pianínótól jobbra az Opera vendégszereplő művészeinek dedikált fényképei díszelegnek hosszú sorban.


9.
Buttykay Ákos kertre-nyíló zeneszobájában dolgozik,amikor belépünk hozzá. Zenei és színházi emlékek állnak itt egymás mellett teljes összhangban. A kottatartón tizennyolc-soros kottapapír. Liszt-rapszódiát hangszerel éppen a rádió számára. S ahogy egy asztalkán láttuk, a közeljövőben egy új hegedű-zongoraszonátával is bővül a zeneirodalom. A kottapapír bal felső sarkában gyöngybetűkkel kirajzolt ajánlás: Gewidmet E.K.


10.
Huszka Jenő zeneszobájában rögtön megfogja szemünket a zongora dísze: egy arany virágkosár. A harminc évét jubiláló Király Színház művészei lepték meg vele a komponistát, akinek „Aranyvirág” című operettjével nyitotta meg kapuit a nagy múltú színház, ő maga hű maradt régi szövegírójához, Martos Ferenchez, most is egy Martos-librettón dolgozik. Egyébként Petőfi-, Endrődi- és Gárdonyi-verseket zenésít. Felesége verseihez is ő ír muzsikát. Különösen szép a »Kívánom a halált» című vers, amit már a rádió is bemutatott. Három szobán keresztül visz az út a hallhoz: mindegyikben pianínó áll. Ha eszébe jut egy melódia, nem kell a szomszédba mennie. Még csak a szomszéd szobába sem.”

(Az újság-cikk írója nem ismert)
1933. 52. szám (december 17-23.)
  
Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
született:
1929 • André Previn, karmester († 2019)
1944 • Felicity Palmer, énekes
elhunyt:
1971 • Igor Stravinsky, zeneszerző (sz. 1882)