vissza a cimoldalra
2019-10-15
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11440)
A csapos közbeszól (95)

Hozzászólások a Momus írásaihoz (7223)
Simándy József - az örök tenor (630)
Bende Zsolt (157)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3451)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2679)
Opernglas, avagy operai távcső... (20323)
Rost Andrea (2047)
Erkel Színház (10327)
Momus-játék (5741)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1778)
Franz Schmidt (3434)
Plácido Domingo (910)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1357)
Élő közvetítések (8191)
Kolonits Klára (1134)
Operett, mint színpadi műfaj (4081)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Fórum - A nap képe (-zéta-, 2008-10-10 07:34:28)

   
2161   Búbánat 2019-10-10 12:35:36

Az árnyék nélküli asszony

Búcsú a Császártól – Ilosfalvy Róbert (1927–2009)
- zéta -, 2009-01-28 [ Főtéma ]

2160   Ardelao • előzmény2159 2019-10-04 21:45:10

Beethoven-est.

Schnabel Artur ma este Beethoven három szonátáját és néhány apróságát játszotta el a Zeneakadémia nagytermében. A kitűnő német zongorásnak ugyanolyan a játéka, mint a megjelenése. Egyszerű, természetes és minden póz nélkül való. Kihozza a legelrejtettebb szépségeit is annak, amit előad, és lehetőleg keveset magyaráz bele a saját felfogásából, egyéni érzéseiből, melyek esetleg nem fednék teljesen azt, amit a szerző akart.  

Schnabel szerény ember, nem akarja saját magát az előtérbe tolni, hanem minél hűségesebben állítja a hallgatói elé, amit a komponista teremtett. Miután ma este Beethoven volt ez a komponista, Schnabel játékának finomságot, ízlést, tisztaságot, komolyságot és mélységet kellett felénk árasztania. Ami a legtökéletesebb mértékben sikerült is neki, annyira, hogy míg előadásában gyönyörködtünk, állandóan az az érzés uralkodott rajtunk, hogy Beethoven remekeit ma a zongorán senki sem bírja kifogástalanabbul elénk varázsolni, mint Schnabel Artur. Legfeljebb éppen úgy, mint ő.

Azokban a művekben, melyeket ma este játszott, nem maradt ritmikai érdekesség, dinamikai árnyalat, harmóniai eredetiség, ami kiaknázatlan maradt volna. Mindent egybevetve, igen szép, sokáig felejthetetlen este volt a mai. Nem estünk ugyan át különösebb idegizgalmakon, nem akartak külsőségekkel elkápráztatni, de annál több igazi zenei gyönyörűségben volt részünk. A közönség a hangverseny első részében nem lelkesedett valami túlságosan. Persze a műsoron nem állottak Rubinstein-etűdök. Később azonban nekimelegedett és úgy ünnepelte Schnabelt, amint megérdemelte.

(W.)

ÚJSÁG, 1916.I.21. (14. Évfolyam, 21. szám)

*

Amikor Schnabel számolni tanította Einsteint! 

Albert Einstein, a nagyszerű fizikus és matematikus, aki szabad idejében szívesen hegedülgetett, jó barátságban volt Artur Schnabellel, a híres zongoraművésszel. Egyszer együtt kamarazenéltek, és Mozart egyik nehéz szonátáját játszották. Einstein minduntalan kiesett az ütemből. Schnabel idegeskedni kezdett és rászólt:
— Nem jó, Albert, ne így! Egy, kettő, három, egy, kettő, három. ... Hát nem tudsz háromig számolni?

AMARIKAI MAGYAR VILÁG, 1975.X.5. (12. Évfolyam, 40. szám) 

*

2159   Ardelao 2019-10-04 19:24:10

Hangverseny.

Schnabel Artur Budapesten! 

Schnabel Artur rendezett ma zongora-estét a Royal termében.

A művész eddigi szerepléseinél annyi kiváló tulajdonságot árult el, hogy jogos várakozással tekintettünk mai első önálló hangversenye elé. És Schnabel valóban elsőrangú zongorásnak bizonyult. Komoly, tiszta művészet az övé. megérzik rajta az elmélyedés, a lelki meggyőződés. Pompás technikai készsége is csak eszköz a belső érték föltárására. Műsora igen érdekes, de kissé fárasztó volt.

A romantika dominálta a mai estét. Chopin, Schumann és Brahms, kinek f-moll szonátájában szintén szabadabban lüktet az érzés. Schnabel eltalálta mindegyik poéta stílusát. Chopin sokszor hallott b-moll szonátáját egész varázslatos szépségében élveztük. Schumann tizennyolc Davidsbündler táncában művészete egész skáláját nyílt alkalma érvényesíteni. A puha tónusú, csendes érzelmektől a legféktelenebb erő- és ritmusváltozatokig.
A fiatal Schumann csodás gazdagságú képzelete forr és lázong ezekben a táncokban a merev, klasszikus formák ellen.

A közönség lankadatlan figyelemmel kísérte a negyven percnél tovább tartó produkciót és lelkesen megtapsolta a művészt,

(h. e.)

BUDAPESTI HÍRLAP, 1911.III.11. (31. Évfolyam, 60. szám)

Arthur Schnabel (1882-1951), lengyel származású zongoraművész, zeneszerző és pedagógus.

2158   Búbánat 2019-10-01 21:14:50

"A nap képe" mellé legyen itt még egy fotó: 

Csajkovszkij: Pikk dáma - Liza és Hermann szerepében: Házy Erzsébet és Karizs Béla - (1977)

Pjotr Iljics Csajkovszkij: Pikk dáma – Liza – 1977. március 31. - Felújítás

Magyar Állami Operaház Erkel Színháza

Fordította: Róna Frigyes

Díszlet és jelmez: Makai Péter

Koreográfus: Fodor Antal

Rendező: Békés András

Karmester: Medveczky Ádám

Szereposztás:

Hermann – Karizs Béla
Tomszkij gróf – Berczelly István
Jeleckij herceg – Melis György
Csekalinszkij – Berkes János
Szurin – Jánosi Péter
Csaplinszkij – Leblanc Győző
Narunov – Kertész Tamás
Ceremóniamester – Szellő Lajos
A grófnő – Komlóssy Erzsébet
LIZA – HÁZY ERZSÉBET
Polina – Budai Lívia
Mása – Bencze Éva
Nevelőnő – Kiss Katalin
A pásztorjátékot éneklik – Budai Lívia, Pászhy Júlia, Berczelly István (Daphnis, Chloé, Pentus)

Három rövid idézetet hozok újságkritikákból:

MUZSIKA 1977. június, Kertész Iván:

"Az utóbbi években Házy Erzsébet produkcióit hallgatva egyre erősödik az emberben a meggyőződés, hogy a kitűnő énekesnőnek komoly baj lehet a hangjával; a magasságai egyre bizonytalanabbak, frázisvégei rendszeresen lecsúsznak. Nagy kár, mert különben zeneileg hibátlan, teljes illúziót keltő alakítást nyújt ma is."

Új Tükör, 1977. április hó, Juhász Előd:

„A szenvedő hősnőt, Lizát Házy Erzsébet alakította – ha hangban nem is mindenhol, de szerepjátékban feltétlen illúziót keltően. Házynak – immár közhely – légköre van, mindig magára vonzza figyelmünket. Liza az ő felfogásában nemcsak romantikus virágszál, több annál: önálló akarata van, hisztérikus kirobbanásokra is képes.”

Film Színház Muzsika, 1977. április 16. (16. szám), Albert István:

„Házy Erzsébet a premieren az érzelmek sok vonzó színével, bensőséges poézissel énekelte Liza szerepét.”

2157   Ardelao • előzmény2156 2019-09-19 22:59:24

Casals győzelme!
(
Intimitások a tegnap esti hangverseny körül)

Bartók Béla tegnap este hazaérkezett londoni, turnéjáról. Éjjel utazott, holott máskor éjszaka, pihenni szokott a nagyvárosokban. Ez az éjszakai utazás Pablo Casalsnak szólt, aki tegnap először játszotta el Bartók Béla cselló-rapszódiáját. A zeneszerző jelen akart lenni ezen a hangversenyen, amikor a világ legjobb gordonkaművésze interpretálja zenedarabját. A hangverseny közönségéről ugyanazt mondhatjuk, amit Hubermann, egy Furtwängler, vagy Horowitz közönségről mondhatunk. Ez annyit jelent, hogy a legszebb közönség.

Próba a szünetben

A műsor szünetében Bartók Béla bement Casalshoz és a spanyol mester félrevonult vele, aztán lejátszotta neki a rapszódiát.

— Nincs benne hiba? Van valami különös kívánsága? — kérdezte Bartóktól.
— Nincs semmi. Így nagyon jó.
— Akkor kint is így játszom l

Kint éppen így játszotta. Tomboltak is az emberek.

*

Utcát neveztek el Casalsról

Pablo Casals ezután elmesélte, hogy tavaly ünnepelték ötvenedik születésnapját Vendrell városkában, Spanyolországban, ahol született. Most utcát neveztek el róla. Az ünnepségre leutazott hatvan gordonkaművész, akik szerenádot adtak Casals tiszteletére hatvan csellón. Egyébként a városka díszpolgára lett. A királyi udvarba is meghívták. Gordonkázott és a játék végén azt mondották, hogy most ő hallgasson, mert más fog játszani. És Casals tiszteletére a spanyol király két leánya négykezest játszott a zongorán. Casals beszámolt még dirigensi működéséről, azt mondja, hogy egyik legnagyobb sikerét mostanában Barcelonában Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusának eldirigálásával aratta a Barcelonai Filharmonikusok élén. 

AZ EST, 1930.XII.12. (21. Évfolyam, 282. szám)

 

AZ ÚJSÁGBAN FÉNYKÉPEN LÁTHATÓ:

PABLO CASALS SZERDA ESTI KONCERTJÉN BARTÓK BÉLÁVAL BESZÉLGET A MŰVÉSZ-SZOBÁBAN. HOGY A MAGYAR KOMPONISTÁNAK KEDVESKEDJEN: BARTÓK-FRÁZISOKAT INTONÁLT CSELLÓJÁN. (Megj. A.)

*

2156   Ardelao • előzmény2155 2019-09-19 19:35:48

Pablo Casals

A nagy űr, melyet Sarasate hagyott hátra halálával a spanyol művészéletben, nem sokáig maradt betöltetlenül. Megjelent hosszú idők után a művészet láthatárán: Juan Manén,* a fenomenális hegedűs és Pablo Casals, a gordonka utolérhetetlen poétája, akik a spanyol exekutiv művészet, hanyatló dicsőségét újra talpra állították. Mind a kettőt ismeri már közönségünk. Manént csak az imént ünnepeltük, a Filharmonikusok estéjén, Pablo Casalsnak mindent átfogó nagy művészetét azonban csak tegnap ismertük meg a maga teljes nagyszerűségében. Tegnapi önálló hangversenyére csaknem utolsó helyig megtelt a Vigadó nagyterme, annyira kíváncsi volt közönségünk erre a művészi produkcióra, amely a sajtónak múltkori egyhangú dicsérete után, a szenzáció valószínűségét már előre is feltételezte. És ezt a feltevést a tegnapi est eredménye fényesen igazolta; Pablo Casals mesteri gordonkázása valósággal leigázta a közönséget és mámoros hangulatba hozta a hallgatót reveláló erejével és minden nemes tulajdonságával, amely ezt az istenáldotta művészt benső átérzés és intellektus dolgában valamennyi társa fölé helyezi.

Milyen nemes egyszerűség, melegség és csodálatos árnyaló-képesség nyilatkozik meg ebben a játékban, amely távol áll minden virtuskodó hajlamtól, minden olyan művészietlen törekvéstől, amely őt esetleg a brillírozás-ban való öntetszelgés kedvezőtlen világításába helyezhetné. Casals előadásában igazán zenei élménnyé alakul minden, ami a vonója alól kikerül. Lelkén szűrődik át minden gondolat, az ő egyéniségének meleg poézisa nemesit meg minden frázist. Abszolút tökéletesség jellemzi játékát előadás és stílus dolgában, mindent lebíró technikája pedig a művészi kicsiszoltságnak valóságos diadalát jelenti. Casals Händel g-moll szonátáját, Bach g-dúr szóló-suite-jét és Locatelli d-dúr szonátáját játszotta, majd szünet után Fauré három finom apróságát és Popper briliáns szerzeményeit adta elő, mindegyikével szűnni nem akaró lelkes tapsra ragadva a felvillanyozott közönséget.

Gyönyörű est volt, amelynek sikeréből Dienzl Oszkár is jogosan kivette a maga részét pompás zongorakísérete révén.

(m. a.)

MAGYARORSZÁG, 1911.II.10. (18. Évfolyam, 35. szám)

*Juan Manén, spanyol hegedűművész (1883-1970)[Megj. A.]

2155   Ardelao 2019-09-19 14:08:06

„Pablo Casals.

Popper Dávid egy alkalommal — mint állítják — a következő kijelentést tette:

— Ha tudnám, hogy még csak egy óráig élek, akkor Pablo Casals hangversenyére vitetném magam.

— Nagy cselló művészünknek ez az entuziasztikus kijelentése méltán fölkelti az érdeklődést Pablo Casals művészete iránt, különösen most, hogy Budapesti bemutatkozásának napja már egészen közel van.

Casals neve körülbelül 12 évvel ezelőtt tűnt fel először Parisban a Lamoureux hangversenyeken. A fiatal spanyol egy csapásra meghódította a francia fővárost, és innen kezdve interpretatori pályája a folytonos emelkedés, haladás és fejlődés jellegét viseli magán. Bírálói megegyeznek abban, hogy a ritka nagy zenemagyarázó géniuszok közül való. Egyszerűség, világosság, természetesség jellemzik a játékát. Technikai készségben alig veheti fel vele valaki a versenyt. De Casals nem utazik bravúr-hatásokra. A zeneszerző szolgálatában áll. Minden erejével arra törekszik, hogy az előadott munkát a maga teljes igazságában megismertesse hallgatóságával. Ez az önzetlen elmélyedés és őseredeti muzikalitás az, a mi Pablo Casalst minden más csellóművész fölé emeli s ez az, ami a mi Popper Dávidunkat is az idézett nagy dicséretre indította.

Egy pillantást Casals arcképére. — A domború, nagy és mégis finom formájú homlok, a tüzes, mély és rendkívül értelmes szemek, a kissé dacos száj — elárulják a komoly embert, a rajongó művészt, a kinek mély érzelemvilága van.

Életrajzi adatai közül megemlítjük, hogy Vendrellben, Spanyolország egy kis városában született 1876-ban. A zene elemeit apjától tanulta, aki templomi orgonista volt. Tizenkét éves korában kezdett csellózni tanulni Barcelonában. Később Madridban folytatta a tanulást. A Párisba jutása nem ment könnyen, nem ment simán, de az-óta Casals ellenállhatatlanul hódit meg minden területet, ahol csak értenek a nemes muzsikához. „

(cs. g.)

A HÉT, 1910.XI.13. (21. Évfolyam, 46. szám)

Pablo Casals (1876-1973)

 

2154   Ardelao 2019-09-17 13:10:18

Kiepura, a lengyel Caruso Budapesten

Beszélgetés az új tenorista-fenoménnel 

(A Nemzeti Újság tudósítójától).

Jan Kiepura karrierjének története olyan csodálatos, hogy akár Háry János is elmesélhetné, mint egyik hódító kalandját. Sőt vitéz Háry is büszke lehetne egy ilyen kalandra. Mert ő csak a hétfejű sárkányt győzte le egy csapással; de Jan Kiepura az ezerfejű szörnyeteget: a bécsi opera kíméletlenül szigorú kritikájú közönségét ejtette rabul az első attaknál. Ezelőtt két hónappal teljesen ismeretlenül mutatkozott be Bécsben és ma úgy emlegetik, mint Caruso utódját. Ebben a döntő sikerben tálán része volt annak, hogy Jan Kiepura merészen szakított a tenorista tradícióval. A „tenoristát” mindenki kicsit kopasznak, nagyon kövérnek, esetlennek, sőt mi tagadás, egyszer-másszor komikusnak képzeli! Jan Kiepura egészen más. Karcsú, fürge, fiatal és boldog. Nem is csoda. Fortuna asszony nagyon is a kegyeibe fogadta.

Ahogy itt ül velünk szemben, minden szavából csak úgy árad a siker, az elért diadalok mámora.
— Nagyon örülök budapesti vendégszereplésemnek — mondja szerényen. Bécsben nagyon szerettem magyar kollégáimat, elsősorban Németh Mária asszonyt és vágytam megismerni a hazáját.

Tört németséggel így folytatta: — Csak úgy ne járjak itt, mint Bécsben, ahová két napra mentem és most előreláthatólag két évig maradok. A dolog úgy történt, hogy egy impresszárió, aki már Varsóból ismer, meglátott az utcán. Rögtön megfogott, és már vitt is az operaház direktorához próbát énekelni. Schalk szigorúan fogadott bennünket, és azt mondotta, hogy legalább nyolc operaáriát kell végigénekelnem, hogy megítélhesse, mit tudok. Amikor a harmadiknál tartottam, lelkesülten megrázta kezemet, és egy hét múlva bemutatkoztam a Toscában. A többi már magától ment.

Látszik Kiepura beszédéből, hogy a világ legtermészetesebb dolgának tartja tüneményes pályafutását.

Maga mondja:
— Ez eddig csak epizód. Nem is voltam elfogult, amikor először léptem a bécsi közönség elé. Hiszen a végső célom a Scala és a Metropolitain. Egyelőre még tanulok.

És Kiepura eléri majd legfőbb vágyát, mert bőven van ideje. Mindössze 24 éves és csak egy éve énekel.

Nálunk Faust címszerepét lengyelül fogja, énekelni. Szerinte a legszebb nyelv a világon és önálló koncertjén kizárólag lengyel dalokat akar énekelni. A hazáját nagyon szereti.

Karácsonyra —bár igen előnyös fellépési ajánlatokat kapott — hazamegy, mert máris honvágya van.

Jan Kiepura még sokáig elbeszélgetne velünk közvetlen, élénk modorában, de impresszáriója szigorúan pihenni küldi. Kiepura nagyon szófogadó. Még pihenni és vigyázni is hajlandó, csak szégyent ne valljon a budapesti közönség előtt, és búcsúzik is.

Mert azt mondja — mosolyogva, búcsúzás közben — igazán nem élné túl. ...

(v. m.)

NEMZETI ÚJSÁG, 1926.XI.28. (8. Évfolyam 271. szám)

Jean Kiepura, lengyel tenorista Budapesten (korabeli fimlhíradó)

2153   Ardelao 2019-09-14 19:28:21

 

200 éve született CLARA WIECK-SCHUMANN (1819.IX.13.) a XIX. század egyik legkiválóbb zongora-művésznője, Robert Schumann zeneszerző felesége. 

*

Brahms húszéves volt. Az akkor még teljesen ismeretlen zeneszerző 1853. szeptember 30-án Düsseldorfba utazott, hogy Robert Schumannt, a német romantika nagymesterét meglátogassa és befejezett műveit, két zongoraszonátáját és első dalát neki eljátssza. Schumann lelkesedése határtalan; a leghangulatosabb zenekritikák írója rögtön felfedezi a lángész bélyegét, tollat ragad, és «Neue Bahnen» címen megírja utolsó gyönyörű cikkét. . . Rémlátásai elől alig néhány hónappal később a halálban keres menekvést Schumann; Düsseldorf egyik hídjáról a Rajnába veti magát. Kifogják, de elméje örökre elborult. Endenichben, az őrültek házában hal meg 1856-ban.

De Brahms a megismerkedés emlékezetes napján nemcsak Robert Schumannhoz talált életre-szólóan benső kapcsolatot, hanem feleségéhez, a nagyszerű zongora-művésznőhöz is. Ifjúsága egész hevével beleszeret a nála 14 évvel idősebb Clara Schumannba, saját zongoraestélyeiről lemond, hogy oldalán maradhasson a hetedik magzatával várandós szerencsétlen asszonynak, akit szűkös anyagi helyzete csakhamar újabb hangversenykörutakra kényszerít. Vele utazik, megható figyelemmel viseli gondját, vagy otthon őrzi a Schumann-család hat kis gyermekét. S Clara vonzalmat érez iránta, rokonszenvet, amelyből csakhamar viszontszerelem fejlődik.

Tudja ezt a meghitt baráti kör, elsősorban Joachim József, halálig hű barátja, a magyar származású klasszikus hegedűművész. Schumann temetése után senki sem kételkedik abban, hogy Brahms most apja példája szerint házasodik. [Johann Jakob Brahms, a víg-kedélyű hamburgi nagybőgős, 24 éves korában vette el a nála 17 évvel idősebb, sánta kis varrólányt, Christiane Nissent.]

S Clara, aki eddig hangsúlyozottan anyai szelídséggel védekezett, immár szabad és boldogan tartogatja igenlő válaszát. Végre az övé lehet, csalás és lelkifurdalások nélkül! . . . Clara vár —és Brahms ebben a döntő pillanatban visszalép. Szerelem helyett a barátságot választja s ez élethossziglan fűzi őket egymáshoz. Clara Schumann egy évvel előbb hal meg (1896), mint Brahms, aki őt mindvégig anyagiakkal támogatja.

JEMNITZ Sándor

A ZENE, 1935. (16 szám)

2152   IVA 2019-09-03 19:48:16

Sőt. Szirmay Márta és László Boldizsár is a dzsessz-éneklés felől érkezett az opera világába. És eszembe jut Andor Éva, aki először népdalénekesként (Prácser Éva) és rádiós műsorvezetőként (Évike) lett ismert.

2151   Klára • előzmény2150 2019-09-03 17:12:31

Sőt, René Kollo egész pályafutása alatt végig rendszeresen fellépett operettekben, nem tartotta rangon alulinak, sőt, igen hasznosnak itélte meg, a hang könnyedségének, hajlékonyságának  megtartása érdekében. Emlékezetes a Csárdáskirálynő 1971.-ben készült filmváltozata, melyben René Kollo (Edvin), Anna Moffo (Szilvia) mellett Psota Irén emlékezetes Cecília és Latinovits Zoltán ragyogó Miska főpincér volt. A film művészi értéke kissé kétséges, de néhány igen jó alakítást láttunk benne.

2150   Edmond Dantes • előzmény2148 2019-09-03 09:33:31

Köszönjük, ez így igaz. Továbbá t.k. a MET, a bécsi StOP és Bayreuth archívuma is így (Hofmann) tartja nyilván. Karrierje engem némiképpen René Kolloéra emlékeztet/ett, aki hozzá hasonló pályaívet futott be: dzsessz-zenészként kezdve -ő operetteken át- jutott el Wagnerig.

2149   Klára • előzmény2148 2019-09-03 09:16:24

Sajnos, túlságosan hamar, pedig nagy tehetség volt.

2148   IVA • előzmény2147 2019-09-03 04:26:32

... és hamar eltűnt az életből is.

Kedves Lujza, Café Momus, Edmond Dantes! Az 1979. január 4-i Erkel Színházi Lohengrinhez fűzött feljegyzésem, az Operaház korabeli évkönyve, továbbá a Wikipedia német és angol nyelvű változata szerint Peter Hofmann neve egy f-fel írandó...

2147   lujza • előzmény2146 2019-09-02 22:49:15

Hoffmann szerencsés ember volt. Rocksztárként indult, és kiváló Wagner tenor lett belőle. Lohengrinként is igen jó volt. De mintha hamar eltűnt volna a pályáról.

2146   Edmond Dantes 2019-09-02 08:07:08

Úgy gondolom és úgy emlékszem, Peter Hoffmann elragadó Siegmund volt, nemcsak hangban és játékban, de nem elhanyagolhatóan külső megjelenésében is. Ebben a szerepben volt szerencsém látni Pesten és évekkel később a MET-ben. A képen bayreuthi Siegmundja látható.

2145   Klára • előzmény2144 2019-08-28 15:04:29

Ki tudja, mihez ért még, mivel foglalkozik még nagy titokban?

2144   Heiner Lajos 2019-08-27 11:29:27

Domingo inkognitóban?

2143   Ardelao 2019-08-25 15:08:12

[…] A Filharmonikus hangversenyen mutatták be Edward Elgar angol zeneszerző „Délen” (Int he South) című nyitányát. Ez a szimfonikus zenemű már a szerző nemzetiségénél fogva is érdekes, hiszen az angol nemzetnek tudvalevőleg egy fia sem lepte meg nagy jelentőségű zeneművekkel a világot. A jó Sterndale Bennet édeskés, holdvilágos romantikájú zongora-koncertjeit csak úgy nem lehet a nagyjelentőség epitheton ornansával felruházni, mint a Sullivan, vagy a legújabb angol komponisták operettjeit.

Most végre van az angoloknak egy zeneszerzőjük, akit hazájában nemzeti nagyságként ünnepelnek, akiben a speciális angol szimfonikus zene megteremtőjét látják — ez az ember Edward Elgar.
 

Nagystílű oratóriumai: a „Gerontius álma,” az „Apostolok,” szimfonikus zenekari művei: a „Variációk,” London utcai képét, zsibongását festő humoreszkje, keleti rapszódiái rövid időn belül Európa és Amerika minden nevesebb koncerttermében megfordultak, kisebb méretű munkáit, dalait főleg odahaza kultiválják nagy szeretettel.

Elgar művészi pályafutásának van egy igen érdekes, a zenetörténetben szinte páratlanul álló monuntuma: autodidakta, a zeneszerzés technikai tudományát jóformán egyedül, klasszikus mesterművek tanulmányozása és gyakorlati tapasztalata alapján sajátította el. Nem volt mestere, aki a harmóniák, disszonanciák kezelésének, a kontrapunktikus tudomány és a zenei formák titkaiba beavatta volna, nem ült a nyakán semmiféle tapasztalt, erőskezű tanító, aki az ifjú művész szertelenül csapongó fantáziáját megfékezte volna: Edward Elgar a saját erejéből, — a saját kárán tanult. (Talán Goldmark Károly az egyetlen, akiről hasonlót lehetne feljegyezni).

Az Elgar nyitánya tulajdonképpen programzene, poétikus intencióit Elgar egyik bizalmas barátja foglalta írásba. E kommentár szerint viruló olaszországi vidék keltette hangulatokat fest a költő; álmodozásaiban elmerülve régi, római csatakép tárul lelki szemei elé, borzalmas harci üvöltés reszketteti meg a levegőt, előtte áll a háború, a maga iszonyatos vadságában. Víziójából a pásztorfiú furulyája ébreszti fel, rémlátása csak álom volt, lelkére üdítőleg hat a természet csodaszépsége.

A kidolgozásban Elgar a program-szimfonikusok általános hibájába esik: túlságosan hosszadalmas. Ez a terjengősség, vég-nélküliség a mű hatását igen megrontja, maga a szerző csökkenti a legszebb gondolatait.

A csendes természet s a viharzó háborúnak szembeállítása elég érdekes ellentét — a zenei festés s tartalom tekintetében is — le is köti is az érdeklődést, azonban a szerző elfelejti, hogy igazán csak a szorosan egybefűzött ellentétek hatnak, hosszadalmassága elveszi az ellentét élét.

Az azonban tagadhatatlan, hogy magas kvalitású művészlélek ez az angol zeneszerző, zseniális zenész, sőt ami többet jelent, mélykedélyű poéta. Határozottság, férfias energia, előkelő nemes szólásmodor, erős muzikális érzés az Elgar zenéjének legjellemzőbb karaktervonása. Akinek a füle nem barátkozott még meg a modern harmóniákkal, más véleményen lesz, de disztingváljunk: a kakofónia, disszonancia-halmozás, ami Elgárnál található, sohasem cél neki, nem puszta hatásvadászat, hanem nemesebb feladat szolgálatában álló eszköz. Az Elgar disszonanciája nem önmagáért van a helyén, hanem jelent valamit. […]

Kálmán Imre

Új Idők, 1904. (10. Évfolyam)

*Sterndale Bennet (1816-1875), angol zeneszerző, zongoraművész, karmester és zenepedagógus.(Megj., A.)

2142   Ardelao • előzmény2141 2019-08-22 10:24:11

Ma reggel - Debussyre emlékezvén - a Klassik Rádióban, egyebek között az alábbi részlet hangzott el a Muzsika 2004.12.01-i számában megjelent írásból:

„[…]

Beszélgetés Debussyvel

„Claude Debussy, akivel alkalmunk volt mostani látogatása során beszélgetni, rendkívül barátságos, csupa temperamentum francia úr. Még fiatal, alig negyvennyolc éves, de fekete hajával, csimbókos, koromfekete szakállával ennél is fiatalabbnak tetszik. A hajviselete nem a hagyományos művészsörény, oh, dehogy. Inkább négerszerűen göndör. Aminthogy barna arcbőrében és profilból tömpe orrában is van valami négerszerű. […].

Az arca roppant kellemes. A tekintete bársonyosan, simogatóan meleg. A szava barátságos; a hangja, amely mintha iszonyú mélyből szakadna fel, behízelgő. Vidám elégültség és rendkívüli naivitás ömlik el az egész emberen. Hol olyan, mint egy jóllakott, jókedvű faun, hol pedig mint egy csodálkozó gyerek. […]

- Tudja, hogy én roppantul meg vagyok hatva - mondja Debussy -, meg vagyok hatva tőle, hogy a munkáimat itt Budapesten mennyire ismerik. Jobban, mint Párizsban. Szégyellem magam, hogy otthon sohasem érdeklődtem a modern magyar zene iránt. Én nem tudtam, hogy itt ilyen fejlett, ilyen pezsgő zenei élet van... Nem ismertem a magyar zeneszerzőket, a magyar művészeket... Csak most, amióta itt vagyok, és megismerkedtem néhányukkal... Nem bókból mondom, de engem meglepett, milyen pompás, fejlett zenei centrum Budapest... […]

- Hallom, a bécsi hangversenye körül egy kis afférja volt.

- No, nem éppen affér. Csak nem engedtem meg, hogy a La Mer című szimfóniámat játssza az a filharmonikus társaság, amelynek hangversenyét dirigáltam. Azért nem engedtem, mert nem tudták eléggé. Ők maguk is belátták ezt, és egyetértőn változtattunk a műsoron.
- A La Mert múlt évben nálunk is játszották...
- Tudom. És bizonyára jobban játszották, mint most játszották volna Bécsben. […]”

Debussy - Arabesques, Images, Rêverie (Reference recording: Zoltán Kocsis

2141   Ardelao • előzmény2138 2019-08-22 09:32:21

„Vállalom az úttörő, a fáklyavivő sorsát. Hitem a művészet, amely boldogsággal tölti be az emberiség lelkét. Minden megértetlenség és tehetetlen gúny elcsendesedik egyszer, és mint a ködpárából kiemelkedő nap, úgy fénylik, csillog a felülkerekedett győzedelmes művészet!”

*

Musicien français így szerette magát nevezni és valóban nehezen lehetne őt találóbban jellemezni. Mert ízig-vérig francia volt, s művészete nemcsak a francia zenének, hanem általában a gall géniusznak egyik legjellegzetesebb és legtökéletesebb megnyilatkozása. Jellegzetes franciássága volt oka annak, hogy a kilencvenes évek túlnyomórészt egyoldalúan németes vagy olaszos zenei levegőjében furcsán és értelmetlenül s nem ritkán lekicsinylőleg fogadták erősen egyéni, nemcsak a németekkel, hanem az olaszokkal szemben is merőben ellentétes esztétikát valló alkotásait. Saját honfitársai, akik a könnyed, sokszor sekélyes múlt századbeli franciás opera- és balettzenéért  vagy Wagnerért lelkesedtek, szintén idegenül néztek rá. A hivatásos muzsikusok sem rajongtak érte, hiszen Debussynek francia mivoltán kívül, ami komoly zenei körökben különben sem látszott akkoriban a legjobb ajánlólevélnek, az a gyengéje is volt, hogy csak muzsikát adott, és láthatólag nem törődött az akkori „magas zene” bölcseleti, poétikai, szociális, sőt még formaproblémáival sem. A hazájabeli muzsikusok talán még a németeken is túltettek félreismerésében és lebecsülésében. Csípős, gúnyolódó, az elismert tekintélyeket éppen nem túlságosan tisztelő modora is hozzájárult ahhoz, hogy az a kicsiny (és túlnyomórészt nem zenészekből, hanem költők- és festőkből alakult) kör, mely a nagy szimbolista költő, Stéphane Mallarmé* házában Debussy újszerű művészetének első megértő közönsége volt, csak nagyon lassan bővült, és sajátosképpen a zenészek voltak azok, akik legtovább várattak magukra.

Fábián László

Debussy és művészete, Budapest, 1926.

Pantheon Irodalmi Intézet Rt. 

*Stéphane Mallarmé (1842-1898), francia költő, műfordító. (Megj. A.)

2140   Ardelao • előzmény2139 2019-08-20 06:38:22

Igazad van! Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmemet a dátum elírására. Az idézett szöveg a Népszavában 1980.V.09-én jelent meg. 

2139   Edmond Dantes • előzmény2137 2019-08-19 22:18:57

Itt valami nem stimmel: a cikk keltezése aligha lehet 1960-as. Lucia Popp 1962/63 kezdte hivatásos pályafutását, a bécsi StOP-ban először 1963 énekelt, úgyhogy 1960 még sehol nem alapozhatta meg (világ)hírét. Jómagam 1974 láttam Pesten, a Kölni Opera Titus-előadásában.

2138   Ardelao 2019-08-19 21:18:27

Debussy a „Pelléas és Mélisande” keletkezéséről.

Claude Debussy „Pelléas és Mélisande”-ja iránt világszerte nagy az érdeklődés; a néhány évvel ezelőtt elhunyt halhatatlan mester operáját külföldön mindenfelé előadják és a budapesti Opera igazgatósága is tervbe vette a jelenkor eme legkiválóbb zenedrámájának előadását.

A XIX. század második felének úgyszólván minden zeneszerzője Wagner hatása alatt állott, s e hatástól egy ideig Debussy sem tudott szabadulni. 1885-től 1888-ig Rómában élt, mint a Prix de Rome nyertese, s onnan küldte el Párisba „Almanzor” című operatöredékét, amelyben még Wagner nyomdokain halad. Ezt a töredéket Debussy később megsemmisítette. La Demoiselle élue (A liliomos hölgy) című kantátája, Rosetti szövegére, ugyancsak Wagner hatása alatt keletkezett 1887-ben s némileg a Lohengrinre emlékeztet, de csupán harmóniáit illetőleg. 1890-ben megjelent Baudelaire-dalai közül pedig a „Balcon” címűben Trisztán-szerű fordulatokat találunk.

De Debussy eredeti, nagyszerű zenei egyénisége mindjobban kidomborodott; belátta a Wagner-irány követésének céltalanságát, s merészen, hirtelen irányt változtatott, új célok felé tört. Ennek a művészi alkotásnak terméke az ő mesterműve: Pelléas.
Akadtak zenei boncolók, akik Pelléas-ban is a Wagner-hatásokat kutatták és iparkodtak azokat kimutatni. Így különösen Giacomo Setaccioli „Debussy e un innovatore?” című rosszakaratúan megírt könyvében (Róma, 1910.) mindenáron ki akarja mutatni Pelléas-ban a Wagner-technikát. Sikerült is 24 vezérmotívumot összeböngésznie annak bizonyítására, hogy Debussy semmi mást nem alkotott, mint amit Wagnertől tanult.
Ezzel az egyoldalú beállítással szemben rendkívüli érdekesek az itt következő sorok. Debussy maga keresetlen szavakban beszél arról a fejlődésről, amelynek eredménye volt a Pelléas és kifejti:

„Miért és hogyan írtam meg «Pelléas»-t?

1893-ban ismerkedtem meg Pelléas-al. . . . Noha első olvasásra elfogott a lelkesedés, és noha talán fel is támadt bennem titkos gondolata az esetleges megzenésítésnek, komolyan mégis csak annak az évnek vége felé kezdtem rá gondolni. (1893.)
Mi okból választottam Pelléas-t? Már régóta az volt a szándékom, hogy a színpad számára zenét írjak, de a forma, amelyben ezt meg akartam tenni, annyira szokatlan volt, hogy különféle kísérletek után, már majdnem lemondtam róla. Az abszolút zene terén már előzetesen végzett kutatásaim odavezettek, hogy csak gyűlölni tudtam a klasszikus fejlődést, amelynek tisztán technikai a szépsége, és amely csupán az akadémikus irány követőit érdekelheti.

Éveken át szenvedélyesen zarándokoltam Bayreuthba mire kételkedni kezdtem a wagneri formákban, illetőleg úgy éreztem, hogy ezek csakis Wagner különleges genijének kifejezésére alkalmasak. Ő nagyban gyűjtötte a formulákat (il fut un grand ramesseur de formules), s azután olyan műformában egyesítette azokat, amely egyéninek látszott, mert az emberek rosszul ismerik a zenét. És anélkül, hogy tagadnók az ő genialitását, bátran elmondhatjuk, hogy ő tette oda a pontot kora zenéje után, mint ahogy Victor Hugo mintegy összefoglalta az egész megelőző költészetet. Tehát a Wagner után következő zenét kellett megkeresni és nem a Wagner-utánzatot.

Pelléas drámája, amelyben — noha az álmok légköre veszi körül — sokkal több a tisztán emberi, mint az úgynevezett „életdokumentumokban,” csodálatosan alkalmasnak látszott arra, amit csinálni akartam. A nyelvezete annyira szívhez-szóló, hogy érzelmessége könnyen folytatódhatott a zenében és a zenekari illusztrálásban. Es megkíséreltem, hogy a szépségnek olyan törvényét kövessem, amelyről — úgy látszik — sajátságosképpen megfeledkeznek az emberek akkor, amikor drámai zenéről van szó. Ennek a drámának a személyei igyekszenek úgy énekelni, mint a természetes emberek, nem pedig önkényes, erőszakolt nyelven, amely elavult hagyományokból fejlődött.

Innen van, hogy szememre vetik állítólagos előszeretetemet az egyhangú deklamáció iránt, amelyben sohasem jelenik meg semmi olyan, amit általában dallamosnak mondanak. Elsősorban: ez a szemre­hányás nem helytálló, — azután meg: lehetetlen, hogy valamely személynek az érzelmei folytonosan melodikus formában nyerjenek kifejezést; — végül: a drámai dallamnak egész másnak kell lennie, mint amilyen a melódia általában. . . . Akik elmennek a színházba, hogy zenét hallgassanak, nagyjában hasonlítanak azokhoz, akiket az utcai énekesek köré látunk gyülekezni! . . . Ott két sous-ért a hallgató melodikus kedélyhullámzásokhoz juthat, ... és gyakran nagyobb türelmet tapasztalhatunk, mint szubvencionált színházaink számos látogatójánál, — mondhatnók „a megértés akarását” tapasztaljuk, amely teljesen hiányzik emezeknél.

Sajátságos irónia, hogy az a közönség, amely mindig „újat” kér, ugyanaz, amely mindig felháborodik és gúnyolódik, valahányszor valaki megkísérli, hogy kiemelje a sablonzene megszokott kereteiből. Talán érhetetlennek tetszik ez, de ne feledjük, hogy sokan vannak, akik minden művészi alkotást, minden szépségre való törekvést úgy tekintenek, mintha ellenük irányuló személyes sértés volna.

Nem akarom azt állítani, hogy Pelléas-ban mindent fölfedeztem, de megkíséreltem, hogy új utat törjek, amelyen mások követhetnek, kiszélesítvén azt saját személyes újításaikkal. Talán így sikerül majd a drámai zenét kiszabadítani azokból a megmerevedett keretekből, amelyek között már oly régen él.

Pelléas-t először 1895-ben fejeztem be. Azóta átdolgoztam, megváltoztattam, ... és ez életemnek körülbelül tizenkét évét jelenti.

Claude Debussy.”
 

(Fordította: Major Gyuláné)

ZENE, 1925. 1. szám.

[157 éve, (augusztus 22-én) született Claude Debussy)

2137   Ardelao 2019-08-12 14:41:52

80 éves lenne novemberben!

LUCIA POPP (1939-1993)
 

LUCIA POPP dalestje a Vigadóban ritka szép felépítésével is magára hívta a figyelmet. Ez a nagynevű énekesnő, csupa népdalfeldolgozást énekelt, s mindent eredeti nyelven! Prokofjev, Kodály, Dvořak, Mahler, Brahms nagyszerű darabjai szólaltak meg oroszul, magyarul, csehül, németül — az ejtés és a különböző népdalstílusok tökéletességében.

A pozsonyi származású művésznő a bécsi Staatsoperben alapozta meg hírét, s ma a nagy operaszínpadok és pódiumok megbecsült világsztárja. (Klemperer fedezte fel annak idején!). Lucia Popp eléggé nem becsülhető tulajdonsága, hogy élesen meg tudja húzni a határvonalat az operaszínpad és a dal pódiuma között. Különösen értékelendő ez a népdaljelleg mértéktartó kibontakoztatásában. Gyönyörű hangszíne, széles skálája, dinamikája példásan szolgálta a műsorára tűzött népdalcsokrokat. Sikerében — amelyet két Brahms-ráadással tetézett — hatalmas része volt Geoffrey Parsonsnak,* ennek a pompás zongorakísérőnek, akit annak idején Schwarzkopf kísérőjeként tanult meg becsülni a budapesti közönség.  

Lucia Popp és Parsons koncertje a Magyar Rádiót is dicséri: ismét hasznos szolgálatot tettek a dal sokáig elhanyagolt ügyének.
 

Raics István

NÉPSZAVA, 1960.V.19.
 

*Geoffrey Penwill Parsons (1929-1995), ausztrál zongoraművész, kiváló zongorakísérő volt! (Megj. A..)
 

2136   Ardelao 2019-07-16 20:52:43

Harminc éve hunyt el Herbert von Karajan

(1908.IV.5. – 1989.VII.16.)

 

[… ]A berlini állami operaház vendégjátéka Budapesten

 … Herbert von Karajan első bemutatkozásával, azonnal hódított. Határozott, biztos, parancsoló külsejével, zenei tudásával, ösztönös művészi érzékével és egyelőre különösen a részletekben, megragadó finomságokat megvalósító vezénylő művészetével várakozáson felül beváltotta a száguldó hírnevéhez és a ragyogó képességéhez fűzött reményeket. Nagy érdeklődéssel várjuk a vendégművészek szerdai zenei estjét, amelyet ugyancsak Karajan fog vezényelni. Tüntető meleg tapsokat kapott a kiváló karmester a közreműködő énekművészekkel és zenekarral együtt. Ha a tapsok beszélni tudnának, elárulnák, hogy a Beethoven-zene elhangzása után szívből jöttek, de az idegeket megtáncoltató, merőben külső fizikai hatáskeltésekből zseniálisan meghangszerelt Strauss-opera után inkább csak döbbent bámulatot fejeztek ki.[…]

(H. G.)

ÚJ MAGYARSÁG, 1941.IV.22. (8/90)

*

[…] Sápadt magas fiatalember jelenik meg a karmesteri pulpituson: Herbert von Karajan, akinek a tehetségéről már kitűnő hírek szállingóztak hosszú idők óta zenei köreinkben. Magasra emeli kezeit, csuklójának egy mozdulatára megsuhan a pálca és a III. Leonóra nyitány első húsz taktusa után összenéznek a zeneértők. Karajan már győzött ebben az annyira kényes-ízlésű városban, ahol nem egy világhatalmasság bukott meg. Az első előnyös benyomást csak megerősítik a következő percek. Karajan lenyűgöző szuggesztivitással tartja kezében a zenekart, igazi vérbeli karmesterzseni, nagy előadói egyéniség, akinek keze alatt különös fénnyel, erővel szól a berliniek pompás zenekara. Még vannak azért kételkedők, akik azt mondják, lehet, hogy jó szimfonikus karmester, de az igazi erőpróba, az Elektra még hátra van. Ezt az erőpróbát is ragyogóan megállja ez az örményszármazású fiatal muzsikus. Az Elektra előadását partitúrával a kezünkben figyeljük és bámulattal, csodálattal regisztráljuk: a zenekar és az együttes minden tagja halálos pontosan vág be, bár az ütembeosztás állandóan változik, a kényes éneklés zenekari részek egymást követik, mégis egy hang sem sikkad el, nem vész el. De túl ezen a halálos pontosságon és lelkiismeretes kidolgozottság tökéletességén, megindító az a démonikus erő, ahogyan karjainak mozdulataival viszi előre Karajan az egész együttes drámai menetét. […] 

Tóth Dénes,

ESTI ÚJSÁG, 1943.IV.23. (6/92)

*

Nagy művészi élmény volt a berlini Staatsoper zenekarának estje.


A berlini Staatsoper vendégjátékának második estjén Herbert von Karajan vezényletével nagyszabású zenekari est színhelye volt a Magyar Királyi Operaház.

A Staatsoper zenekara ma a világnak talán legjobb együttese. Tagjai elsőrendű művészek, együttes teljesítményük a legzengőbb, legcsodálatosabb összjáték; az alig 33 éves Herbert von Karajan pedig, aki 1938 ősze óta egyik vezetője ennek a rendkívüli zenekarnak, ma minden bizonnyal a világ legnagyobb karmestereinek egyike.

Abból a típusból való, mint Hans von Bülow, Hans Richter, Max von Schillings, Wilhelm Furtwängler, a német zenekarvezetés nagymesterei.

Feltétlen ura zenekarának és ugyanakkor alázatos híve a műnek, melyet megszólaltat. Úgy szól varázspálcája intésére ez a hatalmas, 120 tagú zenekar, mint egyetlen nagyszerű hangszer. Megrázó fortisszimói, elhaló, tüneményes pianói, az előadott művek értelmezése mind-mind valóságos élmény, a legritkább művészi élvezet. Az „Elektrában,” mint eszményi színpadi karmestert ismertük meg, most pedig, mint a nagy szimfonikusok alkotásainak nagyszerű tolmácsát. 

A műsor méltó volt az ünnepi alkalomhoz. Bevezetőül Mozart hatalmas Haffner-szimfóniáját hallottuk. Egy alapjában véve tragikus muzsikus-léleknek mély, titokzatos fényekben villódzó vallomását. A zenekarban a maguk tisztaságában szólaltak meg ezek a felejthetetlen melódiák, - az andante finom értelmezése a gyors tételek csodálatos áradása, általában az egész mozarti mű kiemelése a szokványos ”mozartoskodó,” finomkodó hagyományok közül.

Richard Strauss egyik ifjúkori szimfonikus költeménye, a „Halál és megdicsőülés” volt a műsor, következő száma. Herbert von Karajan elsőrangú tolmácsa az ellentétekben oly gazdag, különös hangzásokban, ritmikai meglepetésekben oly bőséges Strauss-muzsikának. Vezénylése rendkívüli tisztasággal juttatta érvényre a mű alapgondolatát; a küszködő, szenvedő emberiség megváltója a művészet.

Befejezésül Beethoven szólalt meg a berlini Staatsoper zenekarának hangversenyén, a VII. szimfónia, melynek egyik érdekessége, hogy nincs lassú tétele, hanem csupa vidám viharzás, táncos könnyedség, hódító szédület, a ritmus apoteózisa az egész. Wagner a tánc megdicsőítésének mondja ezt a szimfóniát, — és valóban az: a ritmus áradásának, vidám lüktetésének elragadó egyvelege. Az utolsó tételben Beethoven magyar dallamot dolgozott fel. 

Herbert von Karajan vezényletében különösen a nagyszerű zenekar felülmúlhatatlan, egyöntetű zengését csodáltuk meg.
Utána a kitűnő együttes a Nürnbergi mesterdalnokok nyitányát, majd pedig a Rákóczi indulót adta elő tomboló sikerrel. Felejthetetlen siker volt ez a második est; a berlini Staatsoper zenekarának és Herbert von Karajan zenekari estje.

Sz. M.

ÚJ MAGYARSÁG, 1941.IV.24. (22/82)

*

2135   Ardelao 2019-06-29 19:26:43

Magyarokról, magyaroknak (részlet

… Rudolf Bing, a New Yorki Metropolitan Opera, távozó igazgatójától Goeran Gentele veszi át a MET irányítását. A New Yorki opera történetében most első alkalommal zeneigazgató kerül melléje: Rafael Kubelik karmester és zeneszerző, Jan Kubelik hegedűművész fia, akit a zenei világ cseh művésznek könyvel el.

Nem akarom felborítani a zenei lexikonok hagyományait, de azért van valami mondanivalóm erről. Jan Kubelik az apa, Prága mellett, Michle városban született, a régi Osztrák-Magyar Monarchia idején. Sokszor vendégszerepelt Magyarországon, szívesen járt hozzánk, sok magyar barátja volt, sőt magyar családból nősült. 1903-ban tartotta az esküvőjét, Széll Farkas táblai tanácselnök lánya (valójában: neveltlánya, megj. A .), Széll Marianna lett a felesége és felvette a magyar állampolgárságot. Igazán nem vagyok túlzó soviniszta, ha Rafael Kubelikot, a MET új zeneigazgatóját, mégsem engedem át teljesen és végleg egyetlen halk szó nélkül más nemzetnek, hiszen az apja magyar állampolgár volt, magyar anyától született és maga is beszél magyarul.[…]

Homoki Erzsébet

SZABADSÁG, 1971.VII.16. (81. Évfolyam, 65. szám)

*

A ZENE NYELVÉN

Emlékezés Jan Kubelikre

Prágában, a huszita Táborról elnevezett nuslei utcában született Jan Kubelik, a világhírű cseh hegedűművész. Emlékét tavaly — születésének századik, halálának negyvenedik évfordulója alkalmából — az egész világ felidézte. E jubileum kapcsán újra felébredt az érdeklődés minden iránt, ami életművében fontos volt. Feltehető, hogy olvasóink is szívesen fogadják a művészt bemutató sorokat és azt a néhány, a cseh—magyar kulturális kapcsolatok történetéhez tartozó megállapítást, amely rávilágít a művész magyarorszá

A zenebarát és műértő körök előtt bizonyára ismertek azok a művek, amelyeket annak idején éppen Kubelik tett annyira népszerűvé. A századvég késői romantizmusának jellegzetes hegedűvirtuóza volt, külföldi és hazai zeneszerzők, Bach, Beethoven, Brahms, Ernst, Franck, Grieg és Paganini, valamint Dvořák, Ondřička, Smetana, Suk, Ševčík és mások műveiből azokat vette fel repertoárjába, amelyeken bemutathatta kápráztató technikáját. Bejárta az egész világot, becslések szerint kb. hatmillió kilométert tett meg valamennyi világrészen, s több mint ötezerszer lépett fel.

„Paganini óta nem láttunk ilyen jelenséget. A középkorban Kubelikot boszorkányként máglyán égették volna meg" — írták róla a korabeli külföldi lapok.

Kubelik nem csupán saját művészetét fejlesztette szinte ördöginek tartott tökélyre, hanem mindent megtett annak érdekében, hogy mind nagyobb körben tegye ismertté és kedveltté a zenét, a világ s elsősorban nemzete zeneirodalmának örök becsű kincseit.

Hangversenyezett önállóan és nagy zenekarokkal egyaránt. Fellépett például 1902-ben Londonban a Cseh Filharmóniával, Kubelik ifjúkorában, magasra ívelő pályája elején, amelynek hangversenyeit Oscar Nedbal vezényelte.

Mint minden sikeres, hírneves embernek, kimagasló egyéniségnek voltak irigyei, művészetének, de emberi magatartásának is szigorú bírálói. Egy korabeli újság így vette védelmébe: „Kubelik nem bírálható, mint ahogy nem bírálható Paganini, Dante, Raffael, Michelangelo."

Egy közép-európai kis nemzet nagynevű muzsikusok sorát adta a világnak, de egyikük sem vonta magára a közfigyelmet annyira, mint Kubelik tehetségével és virtuozitásával.

Ezt tanúsítják Ady Endre tárcái is: ezekben más cseh személyiségek mellett — két alkalommal — Kubelikot is szerepelteti, aki nemcsak Európa és a többi világrész nagyvárosaiban, hanem természetesen az Osztrák—Magyar Monarchia nagyobb városaiban is hangversenyezett.

A budapesti lapok beszámoltak róla, hogy Jan Kubelik magyar nyelvkönyvet vásárolt. Ady — akkor újságíró Debrecenben — tollhegyére tűzi ezt a hírt. „Kubelik Jan nagy muzsikus, de politikusnak sem utolsó. Mindenesetre jobban elintéz holmi nyelvkérdést, mint az osztrák—cseh politikusok," írja a Szabadság című lap 1900. január 3-án megjelent számában. Másodszor a Szabadság 1900. november 25-i számában említi Ady Kubelikot, aki szerinte:

„... tagadhatatlanul egyik legérdekesebb művész-egyénisége a jelennek".

Feltehető, hogy Ady Endre személyesen is megismerte a cseh muzsikust, aki Debrecenben is hangversenyezett, és itt találta meg élettársát. Erről a tényről és fejleményeiről az évtizedek során több alkalommal jelentek meg érdekes írások, amelyek közül Rolla Margitnak a Magyar Nemzet 1977. szeptember 2-i számában közölt. „Kubelikné — Széll Marianne" című írását tartjuk a leginkább figyelemre méltónak. Az aránylag rövidre fogott írás fényt derít a cseh muzsikus magyar feleségének származására és regénybeillő életére.

Ki volt tehát Széll Marianne?

Széll Lajos doktor, Budapest székesfőváros helyettes főorvosának lánya. Apja alig harmincéves korában elhunyt, s nagybátyja, Széll Farkas haladó szellemű debreceni táblai tanácselnök. Arany János volt tanítványa fogadta örökbe és nevelte fel a kislányt.
Marianne 1898-ban férjhez ment egy grófi családból származó huszárhadnagyhoz, de a házasság alig másfél év után válással végződött.

Rolla Margit így ír róla: „A fiatal Széll Marianne, értékes szellemi és lelki tulajdonságai mellett, gyönyörű nő is volt, egész lényében olyan, akit nem lehet egykönnyen elfelejteni. És szépen hegedült." ...

„Jan Kubelik 1899-ben hangversenyezett először Budapesten, majd vidéki városokban, így Debrecenben is. Ezen a koncerten ismerte meg a fiatal Széll Mariannet, aki ott szülei társaságában megjelent. Kubelíket külföldi szerződés kötötte, csak három év múlva találkoztak újra Bécsben, ahová Kubelik már, mint világhírű hegedűművész meghívta őket."

A Magyar Nemzetben megjelent cikkből kitűnik, hogy a Kubelik családban, amely évtizedekig Budapesten lakott és később Prágába költözött, mind a nyolc gyermek megtanult magyarul.

Újra Rolla Margitot idézem: „Mikor Kodály Zoltán Angliába utazott, hogy az oxfordi egyetemen díszdoktorrá avassák, Londonban is koncertet adott... A hangversenyen Rafael Kubelik karnaggyal találkozott, aki magyarul üdvözölte. Kodály elámulva kérdezte: Honnan tud magyarul? Mire Rafael Kubelik így válaszolt: Édesanyám magyar nő. Széll Marianne."

Jan Kubelik családja nagymértékben hozzájárult a csehszlovák—magyar kulturális kapcsolatok elmélyítéséhez. Kubelikné Széll Marianne a prágai Egyetemi Könyvtárnak adományozta nevelőapja, Széli Farkas értékes könyvtárát. Leánya, Anita Kubeliková hegedűvirtuóz a Sárospataki Tudományos Gyűjteménynek ajándékozta Jan Amos Komensky centenáriuma alkalmával a Széll-hagyaték Comenius-kötetét.

Őrzik még a második világháború küszöbén elhunyt muzsikus bal kezének gipsz-mását és sokoldalú művészi tevékenységének számos dokumentumát. A legméltóbban azonban a népek zenei kincsesháza őrzi emlékét. Zdeněk Fibich „Poeme” című szerzeményét, Antonin Dvořak Humoreszkjei közül a legnépszerűbbet, a hetediket Jan Kubelik hegedű-átdolgozásában játsszák a leggyakrabban. Népdalok művészi átdolgozásával sokat tett azért, hogy a jellegzetesen cseh népi dallamok új köntösben, hatásos harmonikus hangszerelésben itthon és külföldön is egyre nagyobb teret hódítsanak.

Jan Kubelik, aki magyar nőt vett feleségül, s aki annyi nemzet fiaival szót értett a zene nyelvén és még négy-öt más, anyanyelvén kívül elsajátított nyelven, mélyen érző cseh hazafi volt. Királyok, államelnökök, neves politikusok és diplomaták előtt szerepelt, a legmagasabb rendű kitüntetésekben részesült, de soha, sehol nem feledkezett meg egyszerű származásáról, népéről, hazájáról. E legendás muzsikus állítólag udvariasan, de határozottan mondott ellent a bécsi császári udvar szándékának, hogy nemesi rangra emeljék. Művészi becsvágyának és törekvéseinek elismerését a nép iránta megnyilvánuló szeretetében, a közönség és pályatársai megbecsülésében találta meg.

Személyesen ragaszkodott mesterhegedűjéhez. Egy angliai árverésen szerezte meg a Stradivari készítette, 1715-böl származó Emperor hegedűt, amelyről — mint feljegyezték — azt mondta: „Egyetlenegy dolog érdekel a világon, a hegedűm. A pénznek nincs számomra értéke, nem szerezhet sem örömet, sem bánatot. Ha anyagiakkal törődnék, nem élhetnék művészetemnek. Nekem a művészet szerez örömet, hitelezőimnek a pénz. Tehát kinek-kinek a magáé."
 

SZÁNTÓ GYÖRGY

A HÉT, 1981.III.28.

*

[…] A Kubelik-párnak hét gyermeke van. Nyolc volt, de a nyolcadik, aki apja nevét viselte, Jan korán meghalt. A legidősebbek az ikrek: Mary és Annie. Aztán kor szerint sorrendben következik: Johanna, Claire, Tatjána, összesen öt leány. A fiúk a legfiatalabbak: Raffael és Krisztián.

Az ikrek közül tavaly sokat írtak a lapok, Mary-ről, aki egy olasz munkást mentett ki a tengerből. Hegedű művésznő ő is, éppen úgy, mint ikertestvére, és mint az idősebbik fiú, Raffael, aki még csak tíz éves, de már most is minden hegedűvonása elárulja, hogy apja nagy művészetét örökölte.

— Van nekünk egy kedves barátunk. Szenes Zsigmond, debreceni orvos. — mesélte el Kubelikné. —akit mindnyájan nagyon szeretünk, különösen a fiam, Raffael. Szenes doktor tavaly tréfásan azt mondta Raffaelnek: — „Hát te még nem komponálsz?" — A télen aztán Raffael pár napig nagyon csöndes volt. Egyszerre csak avval állt elő : — „írtam valamit a Szenes bácsinakI" — És megmutatta első zenei kompozícióját, az „Al Mare"-t, amit másnap el is küldött Debrecenbe. És most folyton komponálgat.

„…Hiába kérem a kis Raffaelt, hogy játssza el nekem szerzeményét, szerénykedve tiltakozik. Egyébként is, csodálatos szerénység jellemzi a Kubelik-gyermekeket.”[…] 

BI. Színházi Élet, 1924. 38. szám.

*

Érdekes zenekari estet hallhatunk Prágából. A műsoron szereplő Kubelik-műveket szerzőjük,
Jan Kubelik adja elő, fia, Rafael Kubelik vezényletével.

PESTI NAPLÓ, 1934.VI.26. 

*

Kubeliket a fia dirigálta.

Jan Kubelik, a nálunk is jól ismert, sőt annakidején nálunk felfedezett világhírű cseh hegedűművész, tegnapelőtt érdekes, zenekari hangversenyen működött közre Prágában.

A cseh filharmonikusokkal Mozart: A-dúr hegedűversenyét játszotta és a zenekart húszéves karmester-fia: Rafael Kubelik vezényelte- Az ifjú dirigens édesanyja tudvalévőén debreceni magyar asszony.

AZ EST, 1934.X.19.

*

Kubelik fia Londonban.

Kevesen tudták eddig, hogy Jan Kubeliknek, a világhírű hegedűművésznek egy felnőtt fia is van, aki szintén művészpályára készül. A fiú: Rafael Kubelik, október végén Londonban a prágai Filharmonikusok vendégszereplő zenekarát dirigálja.

PESTI NAPLÓ, 1937.X.28.

*

2134   -zéta- • előzmény2131 2019-05-17 22:12:15

Meg énekelt még Traviatát is az Erkel Színházban, Gulyás Dénessel az oldalán... 

2133   joska141 • előzmény2131 2019-05-17 21:04:25

Tisztelt Búbánat! Köszönöm, hogy felidézte ezt a 45 évvel ezelőtti előadást. Sokatmondó, hogy egy akkor viszonylag ismeretlen operát 5 azaz Öt alkalommal adtak elő egy nyári évadban!!! Most a Csárdáskirálynő szerepel a legtöbb, azaz 4 előadással.

Az előadásból Nyesztyerenko döbbentes Prológbeli belépésére – Ave Signor – emlékszem, a hang még ma is felidézhető, beleremegett a nézőtér. Sajnos a többiekre már nem emlékszem így, de látok magam előtt még most is egy gyönyörű, fehér ruhás női kórust, valamelyik jelenet végén, nagyon impozáns és felemelő volt. Élmény volt a produkció.

2132   Edmond Dantes • előzmény2131 2019-05-17 13:39:35

Igen, igen, köszönöm! 100%, hogy láttam az előadást: akkor és soha többé a Kovalik Balázs-rendezte újig. Nyesztyerenko jelentős margitszigeti "ujjlenyomatára" máig emlékszem és a tenor nevére is meg persze Gardellire.

2131   Búbánat • előzmény2130 2019-05-17 11:08:06

Maria Chiarát láthattad ha ott voltál  Boito Mephistofelé-jén,  a Margitszigeten  anno - nagyszerű  Margitot énekelt.

A címszerepet Jevgenyij Nyesztyerenko, Faustot  az eredetileg meghirdetett Robleto Merolla helyett Michele Molese énekelte.

Gardelli vezényelte a MÁV Szimfonikus Zenekart.

Km. a Magyar Rádió és Televízió Énekkara és a Pécsi Balett

Rendező: Mikó András

Színpadkép: Forray Gábor

Jelmez: Márk Tivadar

1974. július 6., 14., 19., 27., augusztus 4.,  Margitszigeti Szabadtéri Színpad – Boito: Mefistofele

Lamberto Gardelli – Jevgenyij Nyeszterenko, Maria Chiara, Michele Molese, Szirmay Márta (Marta), B. Nagy János (Wagner), Horváth Eszter (Elena), Takács Klára (Pantalis), Rozsos István (Neréo)
 

2130   Edmond Dantes • előzmény2129 2019-05-17 08:35:34

Köszönöm. Pedro Lavirgent azt hiszem nem láttam színpadon, csak hírből ismerem. Akkor talán mégsem láttam Maria Chiarát? Mikor, miben énekelt Pesten?

2129   -zéta- • előzmény2128 2019-05-15 11:17:28

Simándy búcsúfellépésén Sudlik énekelt...

Chiara Otellója Lavirgen volt, azt sem akármilyen előadás volt...

2128   Edmond Dantes 2019-05-15 11:04:32

Nincsenek feljegyzéseim, de úgy emlékszem, hogy láttam Maria Chiarát egy pesti Otellóban. Talán Simándy József búcsúfellépésén, talán máskor.

2127   Ardelao 2019-04-30 13:04:33

 

„Nem azért jöttem a világra, hogy élvezzem az életet, hanem, hogy más embereknek örömet szerezzek."
(Lehár Ferenc 

(1870. április 30. – 1948. október 24.)

 

 

2126   Klára • előzmény2125 2019-04-10 17:14:37

OK

2125   daunerni • előzmény2124 2019-04-10 12:36:40

Kedves Klára!

Kérlek vedd figyelembe, hogy Zéta nem csak most, hanem minden évben meg kell fontolja, hogy ki legyen a nap képe. Fischer Annie volt már többször (ahogy persze Durkó Zsolt is...)

Ha gondolod, kérlek keresd ki a Galéria rovatból, például ezt:

http://momus.hu/gallery.php?skey=&kwid=88&iid=1363

2124   Klára 2019-04-10 10:42:31

Nem kívánom Durkó Zsolt tevékenységét, művészi pályáját kritika tárgyává tenni, vitatni, stb - amivel perceken belül meg fgnak vádolni - de ma FISCHER ANNIE halálának évfordulója van! Ha rajtam múlik, ma Ő a nap képe, és nem más!

2123   Búbánat 2019-02-22 14:09:29

Itt egy másik fotó: a ma kilenc éve elhunyt Ágai Karola  - és  gitárművész férjének, Szendrey-Karper Lászlónak is - emlékét felidézve

Ágai Karola operaénekesnő és Szendrey-Karper László gitárművész.

1960., Fotó: Bauer Sándor

Forrás: FortePan

2122   Búbánat 2019-01-23 15:57:11

Miller Lajos, Kossuth-díjas operaénekesünk ma 78 éves.

Születésnapját megelőzően, már tegnap éjjel (január 22. kedd 00:45 - 01:45) műsorára tűzte a Duna TV:

Hogy volt?! - A Miller család

2010 (55')

„Három generáció egy műsorban színházról, zenéről és filmről. A Hogy volt?! vendége ezúttal a Miller család: Miller Lajos operaénekes, Miller Zoltán színész, énekes és fia, Miller Dávid színész - énekes, akik a pályatársak és barátok társaságában mesélnek családjukról és a művész létről.”

Ismétlések:

2019. január 26. szombat 07:05 - 08:00

2019. január 27. vasárnap 04:25 - 05:20

2121   Búbánat 2019-01-20 12:25:29

Ma öt éve hunyt el a karmester-legenda: Claudio Abbado

Rá emlékezve idemásolom azt a cikket, melyben budapesti ittléte alatt interjúvolta meg Abbadót Kiskalmár Éva

  • Film Színház Muzsika, 1981. július 11.

BESZÉLGETÉS CLAUDIO ABBADÓVAL - ZENÉRŐL, KÖZÖNSÉGRŐL

Vezényeltem a New York-i Metropolitanben, a londoni Covent Gardenben, vezényeltem Párizsban és Münchenben — s valahányszor csak visszatértem a Scalába, úgy éreztem, hogy — különösen Verdi, Puccini és Rossini zenéjéhez — ez a kórus és zenekar a legjobb a világon” — szakadt ki a vallomás a milánói Scala főzeneigazgatójából, legutóbbi budapesti vendégszereplésekor.

A Claudio Abbado vezette együttes nagy sikerrel szerepelt néhány héttel ezelőtt az Erkel Színházban: Verdi Requiemjét hallhattuk két egymást követő estén — s a második előadást (mint ismeretes) a Magyar Televízió is közvetítette.

Az élmény tehát — egy ország élménye lehetett.

A világhírű olasz karmester huzamos ittléte teremtett alkalmat e hosszabb lélegzetű beszélgetésre.
— Muzsikuscsaládba születtem, körülöttem mindenki zenélt — kezdte „curriculum vitae”-jét Claudio Abbado —: apám hegedült, anyám és a bátyám zongorázott.

Mi volt első karmesterélménye?
— Arra emlékszem, amikor hétéves koromban a szüleim elvittek a Scalába; Antonio Guarnieri vezényelt, és nagyon megragadott az, hogy e kiváló karmester egész apró mozdulatokkal milyen csodálatosan dirigálta Debussy Nocturne-jét. Még aznap este beírtam a naplómba: én is szeretném vezényelni ezt a darabot, én is karmester akarok lenni.
 

Sikerült — ez a vágya teljesült.
— A családunkban szerencsére mindenki azt csinálja, amit szeret — tehát a hobbinkból élünk meg, a hobbink a munkánk. Az öcsém szintén hat-hét éves korában határozta el, hogy építész lesz; a bátyám karmester a milánói konzervatóriumban, a nővérem pedig a Ricordi Kiadó igazgatója.

Hogyan kezdődött az ön karmesteri pályafutása?
— Amikor befejeztem Bécsben a karmesterképzőt Swarowskynál az Akadémián, Sienába mentem tanulni Zubin Mehtával együtt, majd a Kusszevicki- díj után Triesztben vezényeltem az első hangversenyeket, operákat. 1963-ban pedig megnyertem New Yorkban a Mitropoulos- versenyt, és ezután már minden sokkal könnyebben ment: a legnagyobb zenekarokat vezényelhettem.

Azóta sok országot bejárt, megismerte a világot — s a világ is megismerte önt.
— Két állandó zenekarom van: a Londoni Szimfonikusok és a Scala. Ezenkívül a Bécsi Filharmonikusokat szoktam vezényelni — általában a Bécsi Fesztivál nyitóhangversenyén, vagy Salzburgban, vagy lemezfelvételeket készítek velük. S éppen most ajánlották föl a Chicagói zenekar zenei igazgatói tisztét; nagyon örülök neki, de nem tudom, lesz-e elég időm rá.

Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával említette, mennyire szívügyének tekinti az Európai Közösség Ifjúzenekarát. Hogyan, és mikor jött létre ez a fiatal nemzetközi zenekar?
— Kamarazenét, kamarazenélést tanítottam a fiataloknak a pármai konzervatóriumban — mindenekelőtt azt, hogyan kell együtt játszani. Sokat dolgoztam fiatalokkal Chicagóban, Philadelphiában is — aztán meghívtak a Nemzetközi Fiatal Zenekarok Fesztiváljára. Akkor jutott eszembe, hogy alakítani kellene egy együttest az európai fiatalokból; az Európai Közösség parlamentje támogatta a javaslatomat — így született meg négy évvel ezelőtt ez a fiatal zenekar; s most arra gondolok, milyen jó volna kiszélesíteni például magyar fiatalokkal is.

Ön szerint ki a jó muzsikus?
— Aki arra törekszik, hogy minél mélyebben megismerje a partitúrát, s ezáltal mindig föl tud fedezni benne valami újat; szerintem egy partitúra megismerésének nincs határa.

És ki a jó karmester?
— A jó karmesternek tudnia kell legalább egy hangszeren játszani, lehetőség szerint zongorán, hogy jól és könnyen igazodjék el a partitúrában; de ismernie kell egy kissé valamennyi hangszert, technikai okokból, ugyancsak a partitúrában való tájékozódás miatt. Ez a legfontosabb: a partitúra mély és átfogó ismerete; s akkor már az sem lényeges, hogy a karmester emelgeti-e a fejét vagy sem, hogy kis vagy nagy mozdulatokkal dirigál-e, hanem hogy megértesse a zenekarral (végül is a közönséggel), mi a kívánsága, milyen a zenei felfogása.

Önnek nagyon jó a kapcsolata a munkatársaival, elképzelhetetlen, hogy veszekszik vagy kiabál.
— Valóban nagyon ritkán, de azért előfordul. Például ha túl kell kiabálnom az együttest, mert sokan vannak együtt — zenekar, kórus, szólisták —, s nekem egységet kell teremtenem. Általában nagyon jó a kapcsolatom mindenkivel, és sokukkal igazi jó barátok vagyunk, nemcsak munkatársak.

Egy-egy operára való felkészüléskor világhírű rendezőkkel dolgozik együtt; bizonyára vannak vitáik is olykor-olykor...
— Viták mindig vannak, természetesen, de ezek a zenét szolgálják; a jobb előadás érdekében vitatkozunk, semmiből sem csinálunk presztízskérdést. A rendezőkkel (Strehler, Ronconi, Ljubimov) már sokszor hónapokkal, esetleg évekkel a bemutató előtt elkezdjük a közös munkát.

Min szokott a karmester vitatkozni a rendezőkkel?
— Verdi Simon Boccanegra című operáját Strehlerrel állítottuk színpadra, s akkor sokat vitatkoztunk; ő az első változatot szerette volna előadni, én pedig ragaszkodtam a másodikhoz, azzal a mély meggyőződéssel, hogy ez az igazi. Verdi levelei is ezt igazolják. A nagy zeneköltő, gyakran több változatban készítette el operáit, addig csiszolt, simított rajtuk, míg megesett, hogy csak a negyedikkel volt megelégedve (például a Don Carlos) — s ezek lettek végül is a remekművek. Tehát egyrészt azon vitatkoztunk, hogy melyik változat menjen; aztán ott, ahol Gebriele és Amelia találkozik, a kottában szerepel egy korona; Strehler azért óriási jelenetet tervezett ide, hosszú ölelést, míg végül sikerült meggyőznöm arról, hogy itt ennyit nem időzhetünk, az a korona csak a zenei hangzásra vonatkozik, és nem a jelenetre. De megtörténik az ellenkezője is, vagyis hogy én mondok le az elképzelésemről a rendező javára, illetve, mint már említettem, az előadás javára. Strehler az opera végén, Simon halálakor nagy mozgásokat szervezett: ahogy Simon búcsúzik a nemesektől, elindul, és a szegényeknél fejezi be a búcsút, majd a hajóra megy meghalni. Mindez igen gyönyörű volt és szuggesztív, és nagyon is indokolt. Tehát megkerestem az ehhez megfelelő tempót, hogy Cappuccilli, az opera címszereplője elvégezhesse mindezeket a mozgásokat.

Mitől függ a karmesterek saját stílusa?
— Minden emberre, így a karmesterekre is nagyon jellemző a személyiségük. Ez a személyiség rányomja a bélyegét minden cselekedetünkre; természetesen a vezénylési stílusunkat is meghatározza, Furtwängler például mindenki mástól elkülöníthetően, csakis rá jellemző módon vezényelte a romantikusokat. Az ő zenei mondatainak hatalmas feszültségük volt, és mindig indokoltan, értelemszerűen. Még akkor is, ha sokan felrótták neki, hogy túl lassú; pedig nem volt lassú, csak hihetetlenül mély értelmet adott a zenének. Toscaninival pedig olyan előadásokat
hallhatunk, amelyekben a zenekar csodálatosan együtt van, érezni lehet a nagy karmester hatalmas meggyőző erejét, hogy úgy alakítja a zenekart, ahogy senki más. Talán a legnagyobb karmester volt a világon.

Tehát nem a tempó és a metronóm határozza meg a zenei előadás értékét.
— A tempónak csak relatív értéke van, mint Furtwänglerrel kapcsolatban említettem. Van olyan Trisztán-előadás, amely egy félórával tovább tart, és van olyan is, amely ugyanennyivel előbb fejeződik be — s mindkettőt elfogadhatom. Ha van értelme, jelentése a gyorsabb illetve lassúbb tempónak, akkor jószerivel mindegy, mennyire tér el a megszokott gyakorlattól: nem lehet és nem szabad stopperral mérni a zene szépségét és értékét.

Ön szerint melyek a jó zenekar kritériumai?
— Nagyszerű, kiváló muzsikusok a tagjai; az erős, jó fegyelem és a repertoár kitűnő ismerete jellemzi a világ legjobb zenekarait.

Hogyan alakítja a közönség jelenléte egy-egy hangverseny, illetve operaelőadás légkörét, sikerét?
— Nagyon-nagyon fontos, sokat segít a közönség. Ha érzi az ember, hogy a hallgatóság figyel, olyan elektromos feszültség, forróság árad szét, amely inspirál, s amelytől másképp játszunk aznap, mint egész addigi muzsikusi életünkben.

Mit tapasztalt a világ különböző pontjain: a közönség megnyugvást vagy izgalmakat vár a zenétől?
— Mostanában szinte mindenütt nagy Mahler-divat van, elsősorban a fiatalok körében. Azt hiszem, ez jól tükrözi azt a kínzó szorongást, amely korunkra oly igen jellemző. A halál fokozott érzete s az élet örömeinek tisztelete: ez az a kettősség, amelyet a mai ember Mahler zenéjéből a saját tapasztalataira kivetít, s amellyel azonosul.

Ön milyen zenét szeret?
— A szép és jó zenét; amelynek értelme, jelentése van; amely ad és mond nekem valamit, bármely korból való.

Mit üzen a fiatal karmestereknek?
— Tanuljanak sokat; törekedjenek arra, hogy minél többet megismerjenek a világból. Az alapos tudással előbb-utóbb minden zenekart meg lehet nyerni.

Sohasem próbált zenét írni?
— De igen: tíz évig tanultam zeneszerzést, írtam is különböző dolgokat; de rádöbbentem, hogy döntenem kell, mert csak egyvalamire tudok megbízhatóan összpontosítani. Van, aki képes, egyszerre többfélére is, én viszont inkább csak egy mellett maradok: mégpedig első szenvedélyem, a karmesteri pálca mellett.

Nem bánja néha, hogy nem lett zeneszerző?
— De igen, időnként. Ám amíg szenvedéllyel csinálhatom azt, amit szeretek, érdemes élnem.
 

/Kiskalmár Éva/

2120   Búbánat 2019-01-17 09:47:00

A mai emléknapon a Bartók Rádió délben sugározza

12:36 – 13.49 Koncert dél – Hangversenykülönlegességek

Cziffra György zongoraestje

1. Johann Sebastian Bach-Ferruccio Busoni: D-dúr prelúdium és fúga BWV. 532.,

2. Ludwig van Beethoven: C-dúr (Waldstein) szonáta Op. 53.,

3. Robert Schumann: Karnevál,

4. Frédéric Chopin: esz-moll polonéz Op. 26. No. 2.,

5. Liszt Ferenc: Valse impromptu

(Svájci Olasz Rádió Auditóriuma, 1963. december 19.)

 

Megjegyzem, a Wikipédia és más portálok január 15-ét jelölik meg a Cziffra György halála időpontjának.

2119   Búbánat 2019-01-16 10:57:13

Marilyn Horne ma 85 éves!

Birthday: Marilyn Horne

2118   Ardelao 2019-01-13 14:47:21

ERIC SATIE

(1866-1925)

Képtalálat a következőre: „sATIE SPORTS ET DIVERTISSEMENTS”

„LEMEZ

          Áldott magány.

          Három vonallal fölrajzolható a portréja, szakáll, cvikker, keménykalap. Erik Satie, a zeneszerző. Aki ennyire különbözik embertársaitól, arra könnyű rámondani: különc. Nem tud észrevétlen maradni, nem tud elvegyülni, nem tud jellegtelen zenét komponálni. A különc az utókornak dolgozik. A drága utókornak, amely a múltból csak a különcökre kíváncsi, de csak a múlt különceire kíváncsi, hogy aztán összecsapja kezét, és sápítozzon, jaj, ma már kihalt a nagyság a világból. Satie élt, csöndben és különösen, mulattatta az utcagyerekeket, írogatta a zenéit; estére, később már délre lerészegedett, és nem történt meg vele a csoda. Legfeljebb az a csodálatos, hogy mája 59 évig bírta.
          Átlagos különc után nem marad más, mint néhány furcsa történet. Satie például a világháború alatt bemenekült egy óvóhelyre, ahol levette a kalapját, és udvariasan így köszöntötte az odabent szorongókat: »Jó estét. Azért jöttem, hogy önökkel együtt haljak meg.«

          Egy másik történet szerint, amikor végleg összeveszett szerelmével, kihívta a rendőrséget, hogy szabadítanák már meg ettől a fölöslegessé vált embertől.
          Átlagos különc történetei egy generációt érnek meg. Satie történeteit a zenetudomány kutatja. A különc különös zenéje ma divat. Joggal. Finom kis zongoradarabok, rövidek, sűrűek, és mégis könnyedek. Az új Satie-lemez hatvanegy percére hatvan zeneszám került. Átlagosan egy perc és egy másodperc hosszúak a művek. Ahhoz képest elég sok dolog fér beléjük. Keringő, nyitány, a rózsakeresztesek, sport és egyéb szórakozások, a kötéltáncos, golf, karnevál, tűzijáték, tenisz, Párizs és a tengerpart. Játék az élet. Nem gonosz és nem kegyetlen, csak magányos játék. És nem is olyan nagydolog a halál.

Karamy Zoltán”

REFORM, 1997.VIII.5.

Eric Satie: Sports et divertissements

2117   Búbánat 2019-01-06 14:03:55

 

llosfalvy Róbert, Németh Marika - "Szép, égi virágom"

(Részlet Huszka Jenő Gül baba c. operettjéből.)

 

Az Ilosfalvy-topicba másolt cikk legyen meg itt is: 

Ilosfalvy Róbert ma tíz esztendeje távozott el közülünk.

A nagy tenoristára emlékezve itt van ez a kis cikk – benne a vele készült „villáminterjú”

„Szilveszter - helyjegy nélkül”

  • Népszava, 1967. december 31. -  a „Tótágas”- rovatban  Ilosfalvy kis óévbúcsúztatója , saját, repülőgépes - B.Ú.É.K! - rajzával.

- Ilosfalvy lényegesen jobban énekel, mint rajzol — de ezt elnézzük neki.

Des Grieux úrnak nem sok az ideje, s ez érthető. Hamiskártyás eleganciájából kopottabb külsőt kell öltenie, hiszen a bukott Manonnal Amerikába hajózik perceken belül — reggel pedig indul a gépe Kölnbe. Közben számosan üdvözlik, s a taps is szólítja még a vasfüggöny elé. Azért egy villámbeszélgetésre így is marad idő.

Ilosfalvy Róbert:
„— Az én sztorim nem is olyan vidám. Én legalábbis cseppet sem voltam vidám, pontosan egy éve, tavaly szilveszterkor. A helyzet ugyanaz volt, mint most, Budapestről utaztam vissza Kölnbe. Bécsben beültem a repülőtéri borbélyhoz, s valahogy nem hallottam meg a gép indulásához sürgető szózatot. Röviden: ott álltam megborotválva és »megfürödve«. Kölnben nagy szilveszterező társaság várt rám, no meg előadás-kötelezettség. Kalandos úton kerültem vissza lóhalálában a Westbahnhofra, persze helyjegyem sem volt. Végül is 1966—67. fordulóját búsongva és kényelmetlenül, vonaton töltöttem, Bécs és Köln között. Reggelre értem oda — tisztességükre legyen mondva, barátaim megvártak, s még koccintottunk a most búcsúzó esztendőre. A rossz előjel végül is szerencsésnek mondható évet vezetett be — és amúgy sem vagyok babonás.”

Reméljük, az idei szilveszter barátságosabbra sikerült.

 

2116   Búbánat 2019-01-03 10:21:34
  • Film Színház Muzsika, 1962.  július 20.

Beszélgetés Sárdy Jánossal

A Sárdy János körül keringő sok kedves történet közül kiválasztottunk egyet: ez vethet fényt leginkább egyéniségére.

Egy előadáson történt. A színpadon díszletváltozás, de a szereplőknek nem lehetett elhagyniuk a játékteret. Hullott szájukba a por. Néhányan zúgolódni kezdtek, s megkérték őt, szóljon az igazgatóságnak. ..
— Miért? — kérdezte.
— A por miatt
Visszanézett: — És ha molnárok volnánk?

Ez az egyszerűség, természetesség jellemzi most is, találkozásunkkor. Próbáról érkezett, a „Leányvásár” Tom Migglesét játssza majd Moszkvában, az Operettszínház vendégjátékán. Ám, ha jut rá egy kis szabad idő, rózsadombi kertjébe siet. Sok most ott a munka, ideje permetezni a barack- és cseresznyefákat. Esténként pedig a, színházban ötletes népi humorral, fűszeres virtussal játszotta a „Budai kaland” Ambrus mesterét. Eszünké jut egy rész az első felvonásból. Itt a csenddel hívta fel magára a figyelmet. Talán azért, mert közben gondolataival állandóan részt vett a cselekményben.

— Én a kollégáimnak néha így gratulálok — mondja nevetve, amikor ezekről a pillanatokról beszélgetünk. — Nagyszerű voltál ebben és ebben a jelenetben. „Miért?’’ — döbben meg az illető. „Hiszen ott nem csináltam semmit.” — No — mondom —, éppen azért. Jól hallgattál.

Egyszerűségére, közvetlenségére a feleletet az emlékek is adják... Felvillan a Tolna megyei kis szülőfalu képe. — „Gyermekkoromban mindig az érdekelt, mi van a dombon túl” — meséli. Ha meredek útra tévedt, hát nyakába vette a biciklit és úgy haladt át a tetőn. Aztán a pápai képzőről beszól, később Dunaföldváron tanítóskodott, titkos skálázások következtek, dalolás az iskolai ünnepélyeken és később, nagy elhatározás után az Operaházban — próbaképpen. Sikerrel.

Később a filmekre terelődik a szó, a „Mágnás Miska”, a „Déryné” forgatására, s a felszabadulás után is játszott nagysikerű „Kalotaszegi madonná”-ra. Nekünk erről a filmről a Rózsalevél-nóta jut eszünkbe, vagy ahogyan a „felkap a szél” sorról Kabos László elkeresztelte, a „kapa-dal”. De kiderült, hogy Sárdy János ebből a stílusparódiából is tanult.

-Valljuk meg, volt igazság a Kabos-számban. Ha groteszk is volt, benne éreztem a lényeget. Sokszor ültem be a nézőtérre és figyeltem Kabost. Az is megtörtént, hogy ugyanabban a műsorban léptünk fel. — „Jancsikám, menj te előbb” — kérlelt a rendező. — „Nem én. Majd a Kabos- szám után!” — És egyre inkább vigyáztam arra, hogy a közönség az írmagját se találja annak, amit utánoz. A Televízió tavalyi szilveszteri műsorán aztán már én utánozhattam, amint ő engem utánoz...

Az igazi nagy élmény azonban a találkozás a „János vitéz” főszerepével a felszabadulás után. Egy kritikus felhördül: nem János vitéz ez, hanem a Jancsi legény. De ő azt a sáros- csizmájú parasztfiút akarta színpadra vinni, aki gyermekkora óta benne sejdült, akire „tüzesen süt le a nyári nap sugára”. S mennyi ösztönző erőt adott a zene! Az Operaházban a Nürnbergi mesterdalnokok Dávidját énekelte, Mozart-műveket, Jacquinot szerepét a Fidelióban. S ünnep volt számára egy-egy új harmónia felfedezése Mozart, Beethoven, vagy Wagner dallamvilágában. Érlelték az utazás élményei: Bécs, Párizs. Járt Olaszországban, Londonban ... Most már nem biciklivel karikázott rajtuk végig, mint régen a domb felé, de autón, együtt fiatalon elhunyt feleségével, aki minden elharapott félmondatban, a szavak közt beálló csendben is életrekel  most ebben a beszélgetésben ...

Szeretne-e prózát, drámát játszani? — kérdezzük.
— Minden műfajban lehet művészit elérni, csak igényesen kell csinálni — feleli. — Mikor zár be egy bolt? Ha nincs vevő, nincs áru. A mai színházi életben mindkettő van, csak éppen: jó árut kell adni. És céltudatos munkával felkutatni a múltbeli, vagy mai életünk nemes értelemben vett romantikáját, meg hinni a szövegírókban, zeneszerzőkben. A „Budai kaland” sikere is bizonyítja: érdemes. És ami a legfontosabb: játszani kell a darabokat még akkor is, ha nem biztos a siker. Az előadott műből tanul a szerző. Abból, akinek fiókban porosodik a kottája — nem válhat Kálmán Imre.

— Elmondanék végül egy igazán nem szabályos történetet. Nem is egyet, kettőt. Első látszatra nem tartoznak össze. Egy vidéki műsoron azt kérdezte valaki, hogy beérkezettnek és boldognak lenni ugyanaz az érzés-e. Eszembe jutott utolsó látogatásunk Lehár Ferencnél. Erről beszéltem. Rövid ideig találkozhattunk vele, betegágyánál, Ischlben. Valaki közülünk sajnos elszólta magát: nem megy nálunk egy Lehár-operett sem. Akkoriban valóban így volt. — „Nem is fognak menni” — mondotta az elszomorodott Lehár. — „Nem alkottam maradandót” — Hírneves volt, ömlött hozzá a pénz, művészetét — azt hiszem — nem kell bizonyítani, és mégsem tudtuk megvigasztalni.

S ott, a vidéki úton elmeséltem egy másik történetet is. A Somogy megyei Andocs községben, a cigánynegyedben, ott lakott Csani bácsi. Nadrágja háromnegyedessé foszladozott, de mindig jókedvűen szorongatta hóna alatt a hegedűt, no meg a borosüveget is. A muzsikálás, iszogatás fáradalmait a mezőn pihente ki. Mi ébresztgettük, rákiáltottunk: Csani bácsi! Maga már megint pityókos. Felpislantott ragyogó szemekkel a délelőtti napfénybe: — „újjó."

— A boldogság nem a hírnévtől függ. Valamitől, ami bennünk él. Ezt kötelességünk tovább adni. Én úgy vélem, nem szabad szomorú dolgokkal másokat traktálni. Ha nem tudok kellemeset mondani, hallgatok. A színpadon a feladatom az örömszerzés. Úgy jó!

/Nagy Judit/

2115   lujza 2019-01-02 23:23:40

https://fidelio.hu/klasszikus/a-nyitottsag-zeneszerzoje-eotvos-peter-75-141907.html

 

2114   Búbánat 2018-12-21 09:01:35

2018.12.21., Bartók Rádió, 22.00 – 23.00

Ars nova- a XX-XXI. század zenéje

Kocsár Miklós műveiből

1. Missa in A (1990-92) (Cantemus Gyermekkar, Pro Musica Leánykar, vez.: Szabó Dénes, szólót énekel: Földesi Ildikó, Drabik Zsuzsanna)

2. III. fúvósötös (1984) (Rádiózenekar Fúvósötöse)

3. Repliche No. 3. (1981) (Fábián Márta - cimbalom)

4. Öt tétel (1976) (Kovács Béla - klarinét, Pertis Zsuzsa - csembaló, Liszt Ferenc Kamarazenekar, hangversenymester: Rolla János)

Szerk.-mv.: Bánkövi Gyula 

2113   Ardelao 2018-12-17 22:28:48

«Orosz népdráma az Operaházban

Borogyin Igor hercegének bemutatója

 

Állíthatom, hogy Alexander Porfirjevics Borogyin szülötte a vad színekben tobzódó Igor herceg, de állíthatom azt is, hogy az orosz közszellem hozta létre. A névtelen kínai költőkkel versenyezhetne Borogyin szerénysége es önzetlensége. Amíg élt, a szentpétervári egyetem kémiai professzora mindenki elől rejtegette Igor herceget. Suttogva beszélt arról, hogy olyan feladatra vállalkozott, mely felülmúlja zenei kifejező erejét, de dolgozott rajta szüntelen, egész életén át, mert úgy érezte, hogy ez nemzeti kötelezettség. Körülötte egy Muszorgszkij, egy Rimszkij-Korszakov, egy Glazunov, egy Balakirev lázasan ösztönözték társukat művének befejezésére, még Lisztet is felbérelték, hogy siettesse az opera befejezését, hiába.

Meghal Borogyin, a barátok előszedik a hátrahagyott iratokat, összeillesztik a vázlatokat, ahol hézagra bukkannak, ott az emlékezetük segít, hiszen betűről-betűre ismerik Alexander Porfirjevics dallamvilágát, szándékát, természetét.

A költő Rimszkij-Korszakov, Glazunov megfeledkezik saját álmáról, hogy annál mélyebben idegezhesse be barátja álmát.

Ez a motívum vonul végig az orosz zenedráma történetén, a múlt században mindenki segít mindenkinek, nem elkülönült elefántcsonttornyok világa ez, közszellemnek tekintik azt, ami máshol az egyén legsajátosabb tulajdona, a tehetséget. Muszorgszkij meghal, mentsük meg a Hovanscsinát; Borogyin meghal, hozzuk tető alá az Igor herceget! A költők testvéri gyülekezete a halált a szellem örökkévalóságával békíti ki.

Azt mondjuk Borodin Igor hercege, de mondhatjuk így is, az oroszoké, mert ami benne egyéni, az egy egész népre jellegzetes, az oroszra. Borogyin Igor hercege álom a népről. Hálásak lehetünk Rimszkij-Korszakovnak, aki megmentette számunkra az orosz zenének ezt a dús, tömény illatú hajtását és Operaházunk előkelő vendégének, Issay Dobroven karmesternek, aki éber ösztönével, különleges kultúrájával tette fogékonnyá Operaházunk művészeit az orosz népi dallam egészséges bőségére.

A színház teljesítménye rendkívüli. Dobroven és Oláh Gusztáv együttes rendezése gondosan megőrzi a mű természetes kereteit. Színpad, hang, mozgás között tökéletes az összhang, de ebből az eszményi harmóniából is kiemelkedik Báthy Anna, Palló Imre, Székely Mihály triója. Éneknek, előadásnak ezt az újra egyszerű, újra idillikus formáját művész is csak ritka ihletettségében találja meg. Rösler extatikus rajongása előre jelzi a poloveci táncok vad tüzét. Budanovits Mária, Tutsek Piroska hangulatfestő éneke esemény. Nem kevésbé az Losonczy démonian karakteres Galiczky hercege és Laurisin, Komáromy Shakespeare - színpadot idéző markáns humora. Nádasdy Kálmán fordítása üde, eleven, hű tükre a cselekménynek. Az opera második felvonásában kerül sor a világszerte ismert poloveci táncokra. A poloveci balett-szimfónia pokoli tempóját Szalay Karola, Vera Ilona, Harangozó Gyula és az operai táncegyüttes valóságos táncdühvel hajszolják.

A szeretet és gyengédség, amivel annakidején a művet keresztvíz alá tartották, a ma esti bemutatón testet ölt Operaházunk színpadán, mindenki segít, mindenkinek, nem a külső sikerért, hanem a művészi, erkölcsi elégtételért.»

Kovács Kálmán.

MAGYARORSZÁG, 1938.I.21.

Oláh Gusztáv egyik pazar színpadképe (1948)!!
 

2112   Búbánat • előzmény2111 2018-11-29 10:32:17

„Francia imák” – LullyTe Deuma is elhangzott a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében (Berlioz Te Deumával együtt)  2018. november 8-án – mondhatni előrehozott születésnapi köszöntésként.

Erről a koncertről beszámoltam itt a fórumon.

A francia barokk zene jeles képviselője, az olasz származású Jean-Baptiste Lully  (Firenze, 1632. november 28.  - Párizs, 1687. március 22.)  emléke előtt igazán méltó módon hódolt és tisztelgett csodálatos oratorikus zeneművének előadásával az összes fellépő előadóművész , a Müpa kiváló akusztikájú hangversenytermében

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát és Énekkarát (karigazgató: Pad Zoltán) Kovács János vezényelte. A Te Deum énekszólistái voltak: Szili Gabriella, Szigetvári Dávid, Gál József, Thomáš Šelc.

A Lully-műhöz kapcsolódó szomorú életrajzi tény, hogy a darab keletkezése után egy évtizeddel a zeneszerző e műve előadásakor okozott hosszú vezénylő pálcájával olyan sebet a lábfején, mely elüszkösödve halálához vezetett.

2111   Ardelao 2018-11-28 23:41:24

Képtalálat a következőre: „Coysevox + Lully”

Coysevox Lullyról készített mellszobra

ROMAIN ROLLAND: LULLY

Jegyzetek Lullyről

„AZ     EMBER”

          Értelmes és közönséges arc. Busa szemöldök: »Kis fekete szem piros karikával körülvéve; alig látszik és alig lát,« de ragyog az elmésségtől és huncutságtól. Húsos orr, duzzadó cimpákkal. Nehézkes orcák, fintorgó ráncokkal keresztül-kasul szabdalva. Vastag ajak, nagy akaratos száj, amely, ha éppen nem bolondozik, megvető kifejezést ölt. Kövér áll; közepén barázda húzódik végig. Erős nyak.

          Paul Mignard és Edelinek iparkodnak megnemesíteni arcképeiken: lesoványítják, jellegzetesebbé teszik; Edelinek egy nagy, éjjeli ragadozó madár arckifejezését adja neki. Valamennyi arcképfestője közül legőszintébb lehet Coysevox, aki nem akart ünnepélyes arcképet festeni róla, hanem egyszerűen olyannak ábrázolja, amilyen a közönséges életben volt, csupasz nyakkal, csupasz mellel, durva és kesernyés arckifejezéssel.

          Már Lecerf de la Viéville igyekezett kiigazítani hivatalos arcképeinek hízelgéseit:

                   »Tudni való, hogy kövérebb és kisebb volt, mint amilyennek képei ábrázolják, egyebekben meglehetősen hasonlított hozzájuk, vagyis nem valami szép legény, arckifejezése élénk és sajátos, de nem nemes; fekete, a szeme kicsi, az orra vastag, szája nagy és előreugró, látása annyira rossz, hogy egy asszony szépségét is alig látta meg.«

*

          Erkölcsileg ismerjük – elég rossz oldaláról. Tudjuk, hogy minden tehetsége ellenére nem érte volna el azt a kivételes helyzetet, amelyet elfoglalt, alacsony intrikák nélkül s a bohóckodás és alantas hízelgés keveréke nélkül, amelyek legalább oly nagymértékben szerezték meg neki a király pártfogását, mint a muzsikája. Tudjuk, milyen ravaszságokkal – vagy mondjuk inkább; milyen perfidiákkal – foglalta el Perrin-nek és Cambert-nek, a francia opera megalapítójának helyét, s árulta el Molière-t, akinek társa és barátja volt. Jól járt azzal, hogy Molière hirtelen meghalt; mert Lully nem lett volna győztes abban a harcban, amelybe meggondolatlanul keveredett bele. Később ugyan szerencséjére nem esett meg vele többé, hogy ilyen kemény ellenfélnek szaladjon neki, de azért elkövette azt a hibát, hogy nem kímélte eléggé az olyan embereket, akiket ártalmatlannak vélt, s akik kamatostul adták vissza a velük elkövetett rosszat. Guichard-ra és La Fontaine-re gondolok, akinek véres szatírái pellengérre állították. Guichard, egyik vetélytársa, akitől úgy akart megszabadulni, hogy mérgezési kísérlettel vádolta, könnyűszerrel bebizonyította teljes ártatlanságát és rettenetes röpiratokat adott ki Lullyről. La Fontaine, akit Lully azzal tréfált meg, hogy operaszöveget rendelt nála s aztán visszautasította, azzal bosszulta meg magát, hogy megrajzolta arcképét abban a gonosz kis remekműben, amelynek címe: A flórenci.

A flórenci

Mindjárt pedzi,

Mire képes.

Farkas, akit mi tápláltunk vérünk árán.

Jól teszi! Legyen csak hű jelleméhez,

Mint amilyen hű a bárány …

          Nem tudom, Lully farkas volt-e; de La Fontaine semmi esetre sem volt bárány. Könnyelműség volna ellenőrzés nélkül elhinni mindazt a malíciát, amit a sebzett hiúsága diktált neki. La Fontaine „íróember” volt, vagyis mindenre képes, ha szerzői hiúsága forgott kockán. Maga is elismeri ezt Madame de Thianges-hoz intézett Epistolájában:

Ön úgy találja, hogy szatírám

Jobb lett volna ha meg nem írnám.

-  -  -  -  -

Így okoskodtam volna, annyi szent,

Ha az ég angyalnak vagy Thianges-nak

                                                     teremt,

De íróvá tett: a mentségem ez,

Íróvá, akinek más kincse sohse lesz:

Dicsőség, melyet bárki elragadhat.

S ön azt hiszi, hogy akkor hallgat?

Egyszerű következtetés:

Nem író akkor, ennyi az egész.

          Sőt, mi több: felajánlotta Lullynek, hogy ha ez hajlandó megzenésíteni az ő Daphné-ját, nemcsak hogy visszavonja sértéseit, de dicshimnuszt énekel róla.

De hogyha emberünkben van becsület,

S a királynak dolgoznom módot ád:

Még úgy lehet,

Dicshimnuszom övezi homlokát,

Ő udvari ember, én vers-faragó,

Hogy játsszunk véle, arra jó a szó.

Két különböző nyelven beszélünk:

S a csip-csup szégyen semmi nékünk:

Írjuk meg  D a p h n é –t: jobb ez, mint a

                                                bosszú …

          Ez a naivan cinikus vallomás kissé óvatossá tesz bennünket egy ilyen tetőtől talpig »író« rosszindulatú gyanúsításaival szemben.

          Lecerf de la Viéville egészen más nótát fúj:

          »Lullynek jó szíve volt nem annyira flórencire, mint lombardiaira vallott, se furfang, se bosszúvágy nem lakozott benne; modora sima és kellemes; gőg nélkül bánt a legkisebb muzsikussal is, mint vele egyenlővel, de több nyerseség és kevesebb udvariasság volt benne, mint egy ilyen nagy emberhez illett volna, aki sokáig élt egy kényes udvarban.«

          Lehetséges, hogy abban az időszakban, amikor Lecerf ismerte, vagyis sikereinek tetőpontján, Lullynek nem volt többé szüksége a ravaszkodásra és derék embernek mutatta magát. Az ilyenfajta emberek nem bosszúvágyók, ha győznek. Ez a nagyon alacsony sorsból származó ember, aki annyi sértést volt kénytelen elviselni, vértezve volt a megaláztatás ellen; egyéb dolga is volt, mint ellenségeire gondolni: magára gondolt. […]” 

Fordította: Benedek Marcell 

2110   Ardelao • előzmény2109 2018-11-23 22:29:40

«A háromszögletű kalap»

Balett-bemutató az Operaházban

 

Mindössze néhány éve annak, hogy Manuel de Falla neve feltűnt a zeneművészet hírességei között. Hazája, Spanyolország, körülbelül egy évvel ezelőtt nyilvánította őt ünnepiesen nemzeti zeneszerzőjévé, amennyiben az ország különböző városaiban — így Madridban, Barcelonában és Cádizban — sorozatos operaelőadásokat és hangversenyeket rendeztek, de Falla műveiből és részben az ő személyes vezetésével.

A spanyol nemzet Manuel de Fallát nemcsak származásánál fogva vallja jogos büszkeséggel a magáénak, hanem azért is, mert az ő egész lénye a spanyol földben gyökerezik, szíve a spanyol vér szilaj ritmusában lüktet, képzelőtehetsége a Dél szeszélyes rajzú és ragyogó színű képeit örökíti meg abban, amit alkot. Zenéje akkor hat a legközvetlenebbül, amikor andaluziai néphagyományokat kelt életre, a felhasznált arab és cigány motívumokban.

Manuel de Falla tehetsége azonban nemzetközi vonatkozásban is sokkal érdekesebb, izmosabb, általánosabb értékű, semhogy ne számíthatnák őt a nagyok közé. Művészetének ősereje és egyéni sajátossága nyilatkozik meg „A háromszögletű kalap” (EI sombrero de tres picos) című balettben is.

A táncjáték meséjének alapja Alarcon híres novellája, Sierra G. M. feldolgozásában. A háromszögletű kalap a hatalom jelképe. A kormányzó viseli, — aki ebben az esetben rá is szorul a hatalom külső jelére, mert ő maga bizony kissé rozoga öregúr — és szereti a csinos, fiatal asszonyokat. Minthogy most a molnárnét akarja meghódítani, a biztosság kedvéért becsukja a molnárt, de hiába, mert ő maga udvarlás közben a hídról a vízbe pottyan — és kénytelen a molnár otthon hagyott ruhájába átöltözni. A molnár hazajön, s amikor a fogdmegek újra érte jönnek, helyette tévedésből a kormányzót fogják fülön, s minthogy ez — szegény — védekezni próbál, alaposan elverik, amiben a nép boldogan segít nekik. Ezt a vidám történetet ábrázolják a részben spanyol népies, részben modern groteszk táncok.

Manuel de Falla zenéje egyéni és új, anélkül, hogy a konzervatív ízlésűeknek visszatetszenék. Csupa élet, frissesség, szín, humor. Természetes leleményességgel, keresetlen gazdagsággal — a tropikus nyár termékenységével — bomlanak széjjel a zenekarban a ritmusok és dallamok színes virágai. Édesen, forrón árad a melódia, majd megtorpan egy szilaj dobbanásban, hogy azután szelíden, finoman ráfonódó harmóniák puha ölébe simuljon. Hol őszintén szenvedelmes, hol hűvös és ígéretes mosolyú ez a muzsika, néha gyermekesen egyszerű, néha tüzes és rafináltan kecses, de mindig ott lappang benne a kacagás: mindez csak játék, tréfa, egy napfényben úszó föld boldog népének vidám mulatsága.

Szerencsés választása volt az Operaház vezetőségének, hogy ezt a balettet színre hozta. Azért is, mert kitűnő előadást produkált, amely semmiben sem maradt a Gyagilev-téle orosz társulat tavalyi szereplése mögött. A színpad csupa eleven élet, ragyogó szín, természetes és könnyű mozgás. A rendezés Gaubier Albert munkája. Ő adta a molnár szerepét is, szellemes kifejező erővel; különösen a fandangót táncolta tüzesen és pompás lendülettel. Misley Anna* a molnárné szerepében finom, ötletes és graciózus volt. A kormányzó alakját Harangozó Gyula vitte a színpadra; mozgásával kitűnően karikírozta a tehetetlen szeladont. A színfalak mögül hangzó énekszólamot Némethy Ella meleg-zengésű hangja tolmácsolta.

A díszlet és a jelmezek megkapó rajza és színhatásai Oláh Gusztáv zseniális tervezése. A balett zenéjének a lelke Failoni. Benne él a muzsikában, elénekli és eltáncolja azt ott a karmesteri székben, anélkül; hogy ez komikusnak vagy túlzásnak látszanék. Szinte beleszuggerálja a zenekar minden egyes tagjába a maga szólamát; az eredmény: a partitúra hiánytalanul életteljes hangzása.

A közönség nagy tetszéssel fogadta a bemutatót.
 

Ottlik Pálma.

BUDAPESTI HÍRLAP, 1928. december 30.

(48. Évfolyam, 295. szám)

 

*Misley Anna (1905-1979), az Operaház magántáncosnője, koreográfus. Férje Angelo – Funk Pál – fotóművész volt.

Eddig nem találtam dokumentumot, hogy de Falla járt volna Budapesten 1928-ban.

(Megj. A.)

2109   Ardelao • előzmény2108 2018-11-23 15:21:36

Manuel de Falla, a spanyol modernek vezére „A Háromszögletű kalap” balett szerzője.Falla balettje nagyon híres. Már Budapesten is játszották — idegenek. A múlt évi Gyagilev-vendég játéknak ez volt a legnagyobb sikere. Alice Nikitina* táncolt benne.

Dr. Radnai Miklós, az Operaház igazgatója a balett betanítására leszerződtette Albert Gaubiert,** a Gyagilev-ballet kitűnő szólótáncosát, aki a varsói állami operaház balettmestere volt. Gaubier már hetek óta vezeti a próbákat és így nyilatkozott A háromszögletű kalapról:

„Le Tricorne” ezzel a címmel játszotta Manuel de Falla táncjátékát a Gyagilev-együttes. Csodálatosan szép zene. Meséjét Alarcon nyomán írták. Fleischer Antal dirigálja Falla remekét és ifj. Oláh Gusztáv készítette a díszletterveit."

SZÍNHÁZI ÉLET, 1928. 50. szám.
 

*Alice Nikitina (1900-1978), orosz származású balett-táncosnő és énekesnő.

**Albert Gaubier (1908-1990), dán karaktertáncos, koreográfus.

(Megj., A.)

2108   Ardelao 2018-11-23 12:55:13

«DE FALLA EMLÉKÉRE»

(1876.XI.23)

 

Manuel de Falla Budapestre jön.
 

Részt vesz „A háromszögletű kalap” (El sombrero de tres picos) bemutató előadásán

Manuel de Falla, a modern spanyol zeneszerzők vezére, mint értesülünk, nemsokára ellátogat a magyar fővárosba.

Az Operaház próbatermeiben már készülnek A háromszögletű kalap című táncjátékra, amelynek meséje Alarcon nyomán készült és zenéjét Manuel, de Falla szerezte. A komponista most arról értesítette magyar barátait, hogy balettjének bemutató előadására Budapestre érkezik.

Nem lehetetlen, hogy a zenei vendég tiszteletére hangversenyt rendeznek, amelyen saját művei kerülnek előadásra.

 AZ EST, 1928. november 17. (19. Évfolyam, 261. szám)

2107   Ardelao 2018-11-14 23:52:19

122 éve született Pataky Kálmán, világhírű magyar operaénekes.


A Nagy magyar előadóművészek sorozat új, nagy-értékű lemezzel gazdagodott: a világhírű tenorista 1927 és 1930 között keletkezett felvételei jelentek meg.

Pataky Kálmán művészete nemhogy veszített volna varázsából az időközben eltelt fél évszázad során, hanem hangja minden eddiginél szebben cseng. A hanglemezt indító három Mozart-ária (kettő a Szöktetés.. .-ből egy A varázsfuvolából) pillanat alatt állítja elénk minden idők egyik legnagyobb lírai tenorját: szinte már hangszerszerű ez a hang, legalábbis, ami könnyedségét és virtuozitását illeti. Különben a közvetlen kifejezés izzítja át minden ütemét. így válik Rossini: A sevillai borbély Almavivai-szerenádja igazi olasz muzsikává — szemben a gyakran hallható hideg fuvolázással. Varázsát tovább fokozza, hogy mindez lírai keretekben játszódik le.

A ma már ritkábban játszott operák áriái (pl. Adam: A lonjumeau-i postakocsis vagy Meyerbeer: A hugenották) hirtelen megéreztetik a mai hallgatóval, hogy e művek egy adott előadó apparátusra (pontosabban adott személyekre) készülhettek; nos: Pataky Kálmán az utolsók egyike, akik a szerzők intencióit ismerhették, akik képesek voltak arra, hogy a bel canto szépségét megcsillantsák. Ö szépen, sőt gyönyörűen énekel, itt-ott szinte a súlytalanság állapotába hozván hallgatóját. Egyszerű, mint minden nagy muzsikus, és mint minden nagy költő. És változékony. Figyelje meg a hallgató, hogy Bizet: Gyöngyhalászok híres áriája és Verdi: Aida Radames románca között milyen óriási kifejezésbeli különbség mutatkozik!

Ha valaki valóban meg akarja tudni, mi a szép ének — Pataky Kálmán lemezét hallgassa meg! (Hungaroton)

P. A.

KRITIKA, 1978. 10. szám.

Nagy magyar előadóművészek - Pataky Kálmán

2106   Ardelao • előzmény2105 2018-11-12 09:09:22

Egyik kedvencem:

A. Borogyin: Közép-Ázsia pusztáin

2105   Ardelao 2018-11-12 01:02:21

185 éve született Aleszandr Porfirjevics BOROGYIN orosz zeneszerző, a Szentpétervári Katonaorvosi Akadémia tanára. 

 

«Rimszkij-Korszakov emlékezéseiben olvasom: „1887. február 16-án kora reggel, szokatlan órában Sztaszov állított be hozzám. Szinte magánkívül volt. „Tudja-e már" — mondta izgatottan — „Borogyin meghalt!" Előző este szélütés érte. Vendégei körében, jókedvű és élénk beszélgetés közben, hirtelen holtan rogyott össze. Felesége a telet Moszkvában töltötte. „Nem beszélek arról" — folytatja Rimszkij-Korszakov —, „milyen mélyen megrázott engem és mindenkit, aki közel állt hozzá, ez a haláleset. Első gondolatom ez volt: mi lesz befejezetlen operájával, az „Igor herceg"-gel és a többi közzé nem telt, töredékes művével? Sztaszov kíséretében tüstént az elhunyt lakására siettem és magamhoz vettem valamennyi zenei kéziratát."
 

Eddig a feljegyzés. A visszaemlékező, öreg Rimszkij-Korszakov hangján, ezen a tárgyilagos. kissé rideg hangon is érződik: olyan emberről szól, akit mindenki szeretett. Es ez a kör igen széles volt és különös összetételű. Muzsikusok és vegyészek: Liszt Ferenc és azok a diákok, fiúk és lányok, akikkel együtt dolgozott vegyészeti laboratóriumában — akiket tanított és mindenben támogatott. Belga arisztokraták, akik műveit és személyét alig néhány éve ismertté és kedveltté tették Brüsszelben — és a pétervári nép, amely felkapta és továbbvitte az „Igor herceg" dallamait, a duhaj Galickij pajzán dalát és annyi mást.

Muzsikusok és vegyészek. Mert két sínpáron futott az élete: a muzsika és a tudomány vágányain. És mindkettőn egyenlő buzgalommal, becsületességgel, meleg, tevékeny, építő humanizmussal. Pedig már fiatal medikus korában megmondta neki a kiváló Zinyin professzor: „Nem lehet egyszerre két nyúlra vadászni!" — Borogyin élete megcáfolta a tudós professzort: emlékezeteset alkotott a vegytan, a szerves kémia területén — és nagyot alkotott a zenében.

A gyermek, aki mögött hét esztendős koráig itt-ott feltűnik egy koros, mogorva, gőgös grúz herceg, törvénytelen apja alakja, szenvedélyesen figyeli a pétervári téren játszó katonabandát és ismerkedik a fényes, titokzatos hangszerekkel. Kilenc éves korában már polkát komponál „Helén kisasszonynak,” felnőtt „szerelmének.” De odahaza. a dédelgető asszonyi környezetben, a szép meleg lakás szobáit kémlőcsövek, vegyszerek rendetlenítik el és töltik meg laboratóriumi párákkal. Szabályszerű zenei oktatásban alig van része, ezzel szemben első diák az orvosegyetemen és korán tudományos babérokat arat. De a laboratóriumból nem egyszer elcsábítja a kamarazene, a kedves, összeszokott kvartett. Csellójával hét mérföldet is elgyalogol a csatakos téli úton (kocsira nem telik), hogy együtt legyen kamarázó társaival. Van úgy, hogy 24 órán át folyik az efféle zenei „kiruccanás,” — közben az alvásról is megfeledkeznek. 23 éves korában a patológia tanárának asszisztense. A kórházi gyakorlattal hamarosan felhagy, ahol nem egyszer jobbágyok sebeit kell elkötöznie, melyeket az „urak és hajcsáraik” ütlegei vertek rajtuk. Ezután már csak a kutatásnak él. Ennek köszönheti három éves külföldi tanulmányútját, Heidelbergben, a termékeny németországi, itáliai, svájci szünidei bolyongásokkal. És itt ismét beleszól a fiatal tudós életébe a zene — és a szerelem. Megismerkedik a kiváló tehetségű, törékeny egészségű Jekatyerina Protopopovával — és a fiatal leány megismerteti korábbi eszményei, Haydn, Beethoven, Mendelssohn után, Chopinnel és az imádott Schumannal. És ő idézi fel talán Glinkát is, de mindenesetre — az orosz puszta, a távoli sztyeppe ősi népdalait, ezeket a tág lélegzetű, messzire tekintő, szomorú dallamokat. Jekatyerina lesz a felesége, eszményi házasságban társa mindhalálig.

Közben, életútját és muzsikáját meghatározzák az életre-szóló barátságok: találkozás a fiatal zászlóssal, a 17 éves Muszorgszkijjal, ezzel a lányos arcú, raccsoló, kifogástalanul öltözködő és nőket-bűvölően zongorázó tisztecskével, akiből a Borisz Godunov tragikus szerzője válik: a még fiatalabb Rimszkij-Korszakovval, aki majd egyszer az Igor herceget fogja féltő gonddal befejezni, hangszerelni; — és főképp Balakirevvel, a fiatal zsarnokkal, aki „műkedvelő” muzsikus létére, biztos és csalhatatlan tudást szerez a zene egész területén és erős kézzel gyűjti maga köré a kor legmerészebb, legtöbbet ígérő muzsikusait, a „hatalmas kis csapat” őstehetségeit, Muszorgszkijt és Borogyint, Kjuit és Rimszkij-Korszakovot, hogy azután egyetlen ütemük se kerülje el éles és parancsoló kritikáját. És végül — Sztaszov Vladimir, a hatalmas termetű és nagyszívű kritikus, a mozgósító és lelkesítő, az „építő kritikus” mintaképe!

Ilyen körben, ilyen körülmények közt telik-múlik a nyíltszemű, nyíltszavú, nyíltszívű Borogyin, a Katonaorvosi Akadémia tanárának élete. És ilyen környezetben születnek — küzdelmesen — a művek, melyeken át szinte először figyelt fel Európa az orosz nemzeti zene újszerű, nagyszerű alkotásaira.

Öt évig készül az I. szimfónia, melyet Balakirev mutat be első-ízben, 1869-ben. Az ellenpárt kritikusa, az egyébként éles-szellemű Szerov, még kissé fitymálva szól „egy bizonyos Borogyin” szimfóniájáról, mely csak a barátok nem nagyon népes táborának tetszett, — de a lelkes Muszorgszkij „orosz Eroicá”-nak nevezi a művet. Mikor írni kezdi, még alig van tisztában a hangszerelés technikájával, művészetével. Mire, öt év múlva, befejezi, már mester kezét mutatja. Felhangzik már itt a nép erős hangja és felhangzik a keleti, az orientális hang, melyet annyira szeret Borogyin, talán a grúz apa örökségeként

De az igazi mestermű a borogyini szimfónia területén a II. szimfónia, az életerő és életöröm hatalmas zenéje, melyet joggal neveztek „himnusznak az orosz természethez és az orosz mezőt beragyogó naphoz.” Liszt Ferenc, mikor Weimarban fogadja meleg barátsággal Borogyint, így biztatja: „Ne törődjön vele. ha formáinak és modulációinak a merészségét Hasonló emlegetik. Ne hallgasson azokra, akik le akarják téríteni a maga útjáról, ön a helyes úton jár, tanácsokat adtak Mozartnak és Beethovennek is, akik azonban, bölcsen, nem törődtek azokkal. Hiába mondják, hogy - nincs semmi új a nap alatt: - az ön szimfóniája teljesen új — senki sem írt hozzá hasonlót.” Így nyilatkozik minden újnak és jövőbemutatónak lelkes propagálóra, Liszt Ferenc erről a legoroszabb szimfóniáról, melyben Sztaszov Oroszország történelem-előtti, mondai hőskorának, az „óriások” korának visszhangját véli hallani. Mondai „tárgy” (amennyiben szó lehet itt tárgyról), az ősi múlt ködébe vesző gondolat — de a megvalósítás, a megszólalás hangja, az intonáció a realizmusé: a valóság erős, szabad, levegős hangja hatja át a férfias, lenyűgöző művet.

És itt van az 1880-ban írt zenekari „vázlat,” mely „Közép-Ázsia pusztáit” idézi fel. Valóban „felidézi” — a szemmel láthatóság, a vizualitás szinte egyedülálló hatásával: a programzene kis mesterműve. És közben, két évtized folyamán, más művek is születnek, ritka közökben, mindig akkor, mire a lassú érlelődés teltté, ízessé nemesítette a mélyről-fakadt zenei-emberi eszmét. Dalok születnek és balladaszerű énekek, a természet, a mese és a szív életének komoly jelenetei, új hangon, mely mindig természetes, mert egy igaz ember és az orosz népdal az ihletőik. A kamarazene, melyet haláláig szeretettel művel, önálló alkotásokra is buzdítja és ezek ritka és érett gyümölcsök, az új-orosz iskola életművében (két vonósnégyes). Zongoradarabok születnek és sorozatokká rendeződnek. És a zenei humor, a szatíra, a paródia, csúfolódó, ízes-zamatos hangja is mesterre talál Borogyinban.

De mint valami vörös fonal, fut végig a sokféle alkotás közt egy gondolat, egy mű eszméje, melyet Sztaszov, az ösztönző jó barát vetett fel először előtte. Igor herceg ősi, mondai, hősi történetéről van szó. „Úgy tűnt nekem — írja Sztaszov,— hogy ez a téma minden feladatot felölel, melyet Borogyin tehetsége és művészete meg képes oldani. Széles, epikus motívumokat, nemzeti jelleget, a jellemek sokféleségét és szenvedélyes drámaiságot tartalmaz.”

Az Igor herceg gondolata 35-ik életéve körül vert gyökeret Borogyinban. Újra és újra nekigyürkőzik, el-elkészül egy-egy részletével. A barátok meghallgatják és lelkesednek értük. De hol a tudomány, hol valami más mű vonja el a figyelmét, így követi őt, mint Goethét a Faust, mindhalálig a nagy téma — és mikor, azon az emlékezetes farsangi mulatságon, meghitt, kedves lakásán, diákjai és barátai körében, nemzeti viseletben, hirtelen szembetalálkozik a halállal, még mindig nem készült el teljesen.

Mikor a nagy mű egymagában is teljes szervezetű, nagyhatású részletét, a poloveci táncokat, ezt a sodró erejű, százszínű táncsorozatot, barátai elő akarják adatni, úgy kell azt az utolsó órákban, baráti segítséggel, Ljadovval és Rimszkij-Korszakovval együtt partitúrába írni, sebtiben, ceruzával, amit azután a vegyész-szerző Borogyin rögzít valamiféle vegyszerrel, nehogy olvashatatlanná váljék a kézírás. . . .

A nagyszerű hagyaték, a félben-maradt nemzeti opera hézagait-hiányait Rimszkij-Korszakov, a gondos sáfár és a kitűnő ifjú Glazunov pótolják, jegyzetek és emlékezet alapján. De az egész művön, a realista szellemű orosz nemzeti operának a Borisz Godunov után legnagyobb mesterművén, sehol-sem mutatkozik a hosszan-készülés, a toldás-foldás nyoma: mintha az egészet egyetlen hősi lélegzet edzené eggyé, a hazaszeretet. a honvágy nagy nemzeti hőskölteményévé.

És még egy „műről” kell megemlékezni, amely teljes alakban idézi fel Borogyint: a levelek személyes dokumentumairól, melyek emberségükkel, természetes-közvetlen hangjukkal, ízes humorukkal, egészséges-derűs életszemléletükkel tökéletes portrét adnak a vonzó emberről, — különösen pedig azokról a levelekről, melyek témája és hőse — Liszt Ferenc. Borogyin működése-muzsikája már első találkozásuk előtt sem volt ismeretlen Liszt előtt. Ez az ismeretség azonban igazán életteljessé a három személves találkozás napjai alatt izmosodott. Elragadó humorral és szuggesztivitással emlékezik meg Borogyin ezekről az együtt töltött napokról: az első fogadtatás túláradó kedvességéről („Ön egy szép szimfóniát komponált!” — ezek az üdvözlés első, valóban a barátságot „intonáló” szavai!), az új orosz zene iránti érdeklődése páratlan szélességéről és intenzitásáról. A kartársi áldozatkészség megannyi jeléről: ahogyan újra meg újra eljátssza Borogyin rendelkezésre álló műveit — nemcsak az orosz vendég jelenlétében, házigazdai szívességgel, hanem a nagyherceg palotájában és más zenei összejöveteleken is; ahogyan kiadót ajánl neki, személyes támogatásával; ahogyan szinte kierőszakolja új művei négykezes átiratait, hogy újra meg újra megszólaltathassa azokat: az I. és II. szimfóniát, a Közép-Ázsiai vázlatot, az Igor herceg részleteit. A meggyőző igazság erejével hatnak azok a szavak, melyekben — Borogyin szerint — az új orosz zenéről tesz vallomást a mester: „Nekünk kellenek önök, oroszok; nekem szükségem van önökre, nem tudok meglenni önök nélkül — Vous autres Russes! Önöknél eleven, áramló élet van, önöknél a jövő, — itt körülöttem szinte merő enyészet, temető. ...”

Borogyin nagy pályatársa, Muszorgszkij — az orosz bürokrácia béklyói közül — csak vágyódhatott Liszt felé, egy — látszólag — szabad, „európai,” tág látókörű kultúra, uralkodó egyénisége felé, aki, elképzelése szerint, a legkedvezőbb körülmények közt vihet véghez nagy művészi tetteket. Borogyin, a cári Oroszország fél-kultúrájában tilalomfákkal körülvett világában is megtalálta a maga egyensúlyát: zenész volt és tudós, professzor, ki szakmunkája szabad óráiban feloldódhatott a zenében, zenei törekvései gyakori és tartós zökkenőit pedig ellensúlyozhatta tevékeny tudományos életével. Pályája példa arra, hogyan találhat egy művész, merész törekvései elé új meg új akadályokat gördítő körülmények közt, éppen az ilyen kettősségben menekvést. Hozzájárult ehhez szerencsés magánélete, szerencsés, mindvégig derűs vérmérséklete és optimista világszemlélete. Ennek a teljes és kedvező vegyi összetételű emberségnek impozáns emlékműve a borogyini levelezés is, legfőképpen Lisztet felidéző adalékaiban. Ezekből a levelekből két arcél világosodik meg különös élességgel és melegséggel: Liszt Ferencé és a feljegyző Borogyiné. Két arcél, mely sok vonzó és jelentős vonásával fog meg és ragad magával. A Lisztről szóló „Emlékezések” könyv-alakban is megjelentek oroszul; jó volna olvashatni azokat magyarul is: a humanizmus, forró árama árad belőlük, példaadóan és termékenyítően.

Jól esik Borogyinra emlékezni — és jól esik ez emlékezésen keresztül a mi Liszt Ferencünkkel kerülni forró életközeibe. Mindketten oly példái a művészi és emberi nagyságnak, amilyeneket gyakran kell megidézni — tanulságul és felemelő gyönyörűségül.  . . . »

 

László Zsigmond

MUZSIKA, 1959. I. (2. Évfolyam 1. szám)

 

2104   Ardelao 2018-11-07 12:01:03

208 éve született ERKEL FERENC magyar zeneszerző, zongoraművész, karmester és zenepedagógus.

 „Erkel Ferenc szülőháza Gyulán

„[…] Közismert tény, hogy Erkel Ferenc, a himnusz zeneszerzője, a magyar nemzeti opera megteremtője Gyulán látta meg a napvilágot a németgyulai iskolához tartozó tanítói lakás egyik szobájában. Az épület évtizedek óta, mint Erkel Ferenc Emlékház várja a látogatókat. Az Emlékház Erkel és fiainak munkásságát középpontba helyező állandó kiállításában számos Erkel relikvia, többek között a mester személyes tárgyai, kéziratos kottái, illetve az Erkel családhoz kapcsolódó tárgyak és dokumentumok tekinthetőek meg. A tartalmas, adatokban bővelkedő kiállítás azonban 2010-re már negyedszázados kort ért meg és minden vitathatatlan érdeme ellenére megérett a felújításra. Ennek megfelelően az Erkel Ferenc Emlékházat üzemeltető Corvin János Múzeumnak a bicentenáriumi évben elsődleges célkitűzése az emlékház és a benne helyet kapó állandó kiállítás felújítása és modern, a XXI. század követelményeinek megfelelő látogatóbarát múzeum kialakítása. A továbbiakban a felújítási terv részletes bemutatására vállalkozunk. Mielőtt azonban az Erkel-ház jövőjéről szólnánk, talán nem érdektelen röviden megismerkednünk a ház és a kiállítás történetével is.

Egy kis történelem

A mai Erkel Ferenc Emlékház 1795-ben épült, mint a németvárosi iskola és tanítói lakás. Épületét többször is átalakították, melyek közül érdemes megemlíteni az 1821. évit, amikor is új tantermet kapott. 1829-30 telén az iskola megrongálódott és részben összedőlt, ezt követően a város intézkedett a rendbehozatalról, ami Nuszbek Mihály, a kor neves gyulai építésze vezetésével 1830 végére be is fejeződött. Az épület lényegében ekkor nyerte el mai formáját.

Az Erkel család sorsa Gyulához az 1806-os évben kapcsolódott, amikor id. Erkel József a Wenckheim család hívására a kastély gondnokaként Pozsonyból a városba költözött. Fia ífj. Erkel József, Erkel Ferenc édesapja, 1807-ben kezdte meg tanítói működését a németgyulai iskolában.

 Itt a tanítói lakás falai között látta meg a napvilágot Erkel Ferenc 1810. november 7-én, itt töltötte gyerekkorát egészen gimnáziumi tanulmányai megkezdéséig, majd a vakációkat, és felnőttkorában is gyakran tartózkodott a házban látogatásai alkalmával. A család 1841-ig lakott a mai emlékház épületében, amikor ifj. Erkel József, követve apja példáját, a Wenckheim uradalom szolgálatába állt és a kastélyba költözött.

Az Erkel kiállítás igénye Gyulán először 1951-ben fogalmazódott meg, ugyanis ekkor vette fel a Gyulai Állami Múzeum Erkel Ferenc nevét. Ez a terv azonban jórészt a megfelelő gyűjtemény hiányában meghiúsult. Az első - még időszaki, mindössze három hétig látogatható - Erkel kiállítás létrejöttére 1960-ig, a zeneszerző születésének 150. évfordulójáig kellett várnia a városnak. Az első állandó kiállítás (a múzeum Béke sugárúti épületének Erkel-szobája) pedig csak 1962-ben nyílt meg. Az Erkel-szoba 1966-ig fogadta a látogatókat, s megszűnése után fogalmazódott meg határozottan az Erkel szülőház múzeummá alakításának gondolata, amire 1968-ban, a mester halálának 75. évfordulóján kerülhetett sor. Az akkor mindössze egy szobát magába foglaló emlékkiállítás mintegy két évig volt látogatható. Ezt követően indult el a szülőház önálló múzeumi egységgé alakításának folyamata, melynek eredményeként 1970. október 1-jén immár három teremben, megújult kiállítással fogadhatta a látogatókat Erkel születésének 150. évfordulója alkalmából a múzeum. Ez a kiállítás 1974-ben egy újabb szobával bővült, elfoglalva ezzel az Erkel-ház teljes Apor tér felőli részét. A kiállítás megújításának terve 1984-ben, a zeneszerző születésének 175. évfordulóján fogalmazódott meg, azonban a megvalósításra csak egy éves késéssel került sor, így az új kiállítás, amely az utolsó lakott részek megszüntetésével már a teljes Erkel-házat birtokba vehette, csak 1985-ben nyitotta meg kapuit. Ez a kiállítás az alapja a ma is látogathatónak. Az eltelt huszonöt évben mindössze egy jelentősebb átalakítás történt 1993-ban, amely a konyha és kemencés rész berendezését, valamint a kiállításban az időközben előkerült kéziratos Erkel kották bemutatását foglalta magába. Ezt követően már csak a házon végeztek kisebb felújítási munkálatokat, maga a kiállítás nem változott.

Igazgatási szempontból hozott változást a 2005-ös év az Erkel Ferenc Emlékház életében, amikor is az a város által újonnan létrehozott, valamennyi gyulai kiállítóhelyet magába foglaló új, központi múzeum, a Corvin János Múzeum kötelékébe került, s ezzel megvált a Békésmegyei Múzeumok Igazgatósága keretei között maradó Erkel Ferenc Múzeumtól. Azóta az Erkel Emlékházat a Corvin Múzeum üzemelteti, míg a kiállított anyag a szintén gyulai székhelyű Erkel Ferenc Múzeum gyűjteményébe tartozik. […]”

 Bódán Zsolt

HONISMERET, 2010. (38. Évfolyam, 6. szám)

ERKEL FERENC EMLÉKHÁZ

2103   Ardelao 2018-11-05 13:53:02

 

A 97 éve született CZIFFRA GYÖRGY emlékére:

 

Szomory Dezső:

CZIFFRA GYURI

(Részlet, a „Zene és Ének hangjainál” című folyóirat cikkből)

[…] Már most nem tudom, kinek van nagyobb szerencséje: Keéri-Szántó Imre* kitűnő barátomnak, az ő tanítványaival, vagy a tanítványoknak az ő mesterükkel? Ahogy ismerem általában az életet s az életben külön a tanítványokat s külön a tanítványokkal a sok vesződést és bajokat, s ahogy mind ehhez ismerem Keéri-Szántót az ő művészlelkével, ügybuzgalmával, generozitásával, jóságával s oda adásával: azt kell mondanom: Blaha Márta, Névay Ilonka, Vásárhelyi Magda kisasszonyoknak, de még Cziffra Gyuri ifiúrnak is, hogy az ő részükön a szerencse! Mert bármilyen tehetségesek és szépek is és muzikálisak, és ami tetszik s bármilyen tüneményes is ez a kis pufók Cziffra Gyuri, mégis csak a kormányos a fontos, a kormányos ezek között s kis bárkák között, amelyek elindulnak az Óceánra! Kéri-Szántó Imre pedagógiai bravúrja fontos, emberismerete, ami egyben zenei ismeret, lélekbúvárlata, ami egyben zenei búvárlat, ösztönök, képességek, lehetőségek felismerése, kiművelése, megtelítése, sőt megtermékenyítése, ez a fontos!

Senki ezt nem tudja úgy, mint Keéri-Szántó. Mert ő nem csak tanár, --- már rég nem szeretném, ha csak tanár volna, --- ő ember, micsoda ritka, finom ember, több mint ritka, finom ember: ő a Chopin lelkének visszhangja, költő! Ő költő a tanárban. Több mint költő, lelkes, megértő, szerető zeneművész ember, azon-felül olyan józan, olyan éles eszű ember, szövevényeken és titkokon átlátó elmeéles ember, hogy pusztán a tiszta eszéből is megélhetne, ha nem jobb szeretne olyan csodákat felnevelni, olyan finom palántákat a virágjuk fakadásába segíteni, mint ez a Cziffra Gyuri ifiúr.

Keéri Szántó a legbecsesebb kertész a legkényesebb virág-zsengék számára. Kaméliák és gardéniák számára. Ahol akad ilyen, ha ugyan akad, rögtön megápolja, – nem is azért, hogy a gomblyukába fűzze. De megápolja sok költséggel, fáradtsággal, áldozattal s saját házi pénztárából. Ez egy tanár? Ez egy Esterházy, – a múlt századokból. Ez egy gavallér. Ez egy orchidea-specialista! […]

 

Színházi Élet, 1934. (7. szám).

*Keéri-Szántó Imre (1884-1940), zongoraművész, zeneszerző és zenepedagógus. Cziffra György tanára volt.

(Megj., A.)

2102   Ardelao 2018-11-03 01:05:44

217 éve született Vincenzo Bellini
 

Heine és Bellini.

Heine, a geniális költő gúnyolódásainak és élceinek egy időben kiváló céltáblája volt Bellini, a híres zeneszerző, mind a ketten gyakran voltak vendégei Belgiojoso hercegnőnek, a kinek háza akkoriban gyülhelye volt Páris írói és művészi köreinek. Bellini rendkívül jó, gyermekded kedélyű ifjú volt, kit a nők bálványoztak és a ki abban az időben már tetőpontjára hágott dicsőségének.

Szerencsétlenségére naivul bevallotta, hogy nagyon babonás. Ezt a gyöngéjét Heine kizsákmányolta és rendkívül jóízűen mulatott azon, ha sikerült neki Bellinit tréfáival megrémíteni. Egy ízben együtt billiárdoztak a hercegnő falusi birtokán. «Jól teszi, kedves barátom, — szólt Heine Bellinihez — játsszék, éljen gyorsan, mert ön rendkívüli lángeszénél fogva arra van kárhoztatva, hogy fiatalon, nagyon fiatalon haljon meg, mint Rafael, Mozart, Jézus. ...»

«Ez borzasztó!, ne beszéljen ilyeneket, — kiáltá Bellini — ne beszéljen a halálról. Hercegnő, tiltsa meg neki!»

«Aggodalmam kétségkívül alaptalan, — folytatá a gonosz élcelő, — és fenyegetésem nagyon ártatlan, mert hiszen egyetlen hangot sem ismerek kedves barátunk műveiből. Reméljük, hogy a világ túloz, midőn önt úgy felkapja. Önnek cherubin-arca megnyugtat engem sorsa iránt.»

A fiatal mesternek nem tetszett ez a tréfa és sokáig neheztelt érte Heinére. Jaubert asszony ki akarta őket békíteni és e célból kis társaságot hívott magához ebédre, természetesen Bellinit és Heinét is. Elérkezett az ebéd ideje, Bellini nem jött.

«Kétségkívül fél Heinétől,» szóltak többen nevetve. Megnyílik az ajtó; mindenki felkiált: ez ő! Nem ő volt. Levelet küldött, melyben elmaradását azzal menti, hogy komolyan beteg.

«Ez nyugtalanít engem, — szólt Belgiojoso hercegnő, aki szintén a meghívottak között volt. «Szegény Bellini nagyon beteg lehet, ha nem jön el. Előre örült a mai ebédnek.»

Jaubert asszony szintén kifejezést adott aggodalmának.

— «Meglátszik, hogy önök asszonyok, — szólt Heine. Nyugtalanítja önöket e levél, melyet a beteg sajátkezüleg irt. Megengedik, hogy én is elolvassam? Nos, nézetem szerint, ez a levél nagyon megnyugtató: biztos vonások, illatos papír; a sajnálkozó kifejezései, mintha cukornáddal volnának írva. ...»

«Vajon csakugyan oly nagy zeneszerző volna az, a ki ezt a levelet készítette? Én inkább az ifjú Werther művének tartanám, aki azért marad el, mert Lottéjával akarja tölteni az időt.»

És erre Heine hangosan felkacagott, mert saját ötletei őt mindig nagyon mulattatták.

Négy nappal később Bellini halva volt, a kolera egy neme ragadta el. Midőn Heine e hírt meghallotta, mosolyogva így szólt: «Megjósoltam!»

 

MAGYARORSZÁG, ÉS A NAGYVILÁG, 1882.XII.31. (53. szám)

2101   Edmond Dantes 2018-11-01 21:59:47

Közel járt már a hetvenhez, amikor Victoria de los Angelest hallottam zeneakadémiai dalestjén. Hálás vagyok a jószerencsémnek, mert nagyszerű élmény volt egy élő legenda koncertjén ülni, aki itt is elkápráztatta közönségét.

2100   Ardelao 2018-10-25 20:09:13

180 éve született Georges BIZET francia zeneszerző.

(1838.X.25. – 1875.VI.3.)
 

Márai Sándor:
BIZET

Bizet most múlt százéves.(1938-ban, megj. A.) Egy világ kiáltja: éljen!

Műve, bukása, halála iskolapélda. A fent-említett elemiben tanítani lehetne. Így kellene tanítani: «íme, Bizet esete a bukással. Bizet zseni volt és szakállt viselt, s megírta a «Carmen»-t, mely akkorát bukott, hogy a verebek ijedtükben elrepültek a párizsi opera környékéről, s Bizet belehalt a szégyenbe és reménytelenségbe.

A «Carmen»-t később, sokkal később mégis kiásták a partitúrák temetőjéből, s a felújítás bizonyos sikerrel járt. Negyven éve nem múlik el nap, hogy valahol, egy színpadon, vagy egy emberi ajkon, fel ne lobogjon a «Carmen» egyik dallama.

Ezért mondom: «nemcsak a témát kell túlélni, hanem a sikert és a bukást is. Az egészen nagyok értettek ehhez: Goethe (1749-1832) pislogott, okosan nézett maga elé és túlélt minden kellemetlenséget, a francia forradalmat, Kotzebue* sikereit és saját darabjának bukását. Nem elég zseninek lenni. Türelem is kell hozzá.«

 

SZINHÁZI ÉLET, 1938. 46. szám.

*August von Kotzebue (1761-1819), német író, drámaíró. (Megj. A.)

2099   smaragd • előzmény2098 2018-10-13 09:02:42

Egyetértek...így van, ahogy írtad.

Kemény Egon születésnapi évfordulóján a róla készült fotón az ő igazi, derüs énjét látjuk, amelyet élete során a családja, a hazája, a magyarországi zenei élet, barátai és elsősorban saját maga iránt tanusított erkölcsi szigora, magas mércéje is áthatott. Ez a kép hozzájárul az életmű szerzőjéről kialakítható meglátások bővítéséhez is. 1968-ban jelent meg, egy Kemény Egonról készült német rádióadáshoz a rádióújságjukban.

2098   Ardelao 2018-10-13 01:48:52

Kemény Egon születésnapja alkalmából – ma lenne 113 éves - e kiváló zeneszerzőnkről ritka fotó jelent meg "A nap képében". Kemény Egon nevet!!! Ahogy sorsának alakulását a róla megjelent cikkek alapján végigkísértem, mindig az volt az érzésem, hogy ilyen komoly, (faj)súlyos „könnyűzene-szerzőt” nem sokat hordott még hátán a föld. Pedig zenéje csupa frissesség, csupa fény, és a finom humor is ott lappang, vagy gátak nélkül felszínre tör szerzeményeiben. Hiszen az operett, mely műfajban a legtöbbet alkotott, nem sokáig viseli el a szomorúságot, a közönség happy endet vár. Gyermekeknek írt dalai kedvesek, élettel teliek, mosolyt csalnak az arcokra. És mégis, Kemény Egont az általam eddig látott fotók vagy munkába feledkezve, töprengő vagy túlságosan fegyelmezett arckifejezéssel ábrázolják, mint aki katonás szigorral még egy „pihenj”-t sem enged vezényelni önmagának. De Kemény Egon itt nevet, és fülemben hallom a „Kinyílott a pitypang”-ot. Gondolatban felszállok a Széchenyi-hegytől induló gyermekvasútra, hogy onnan a második megállónál leszállva, a „Csillebérci fák alatt” ellenőrizzem, igaz-e, amit a zeneszerző állít. Persze, lehet, hogy bár nevet, most sem viccel, komolyan beszél. Ebben a gyönyörű, langymeleg őszi időben igaz lehet:

Kinyílott a pitypang.

A Mennyei Páholy kitett magáért. Kemény Egonnak gyönyörű születésnapi megemlékezést rendezett, mindannyiunk örömére!

2097   Búbánat 2018-09-29 12:01:51

A Dankó Rádió „Túl az Óperencián”  adása elején – vélhetően Richard Bonynge karmesternek a mai, 88. születésnapjára időzítve – csendült fel A hollandi menyecske című Kálmán Imre-operettből a nyitány az Ő vezénylete alatt játszó Szlovák Rádió Szimfonikus zenekar tolmácsolásában.

Ez a részlet rajta van a  NAXOS kiadónál 2005-ben megjelent Kalman: Die Csárdásfürstin - CD-n, annak egyik függelékeként (további zenekari számok kerültek még a lemezre: A cigányprímásból, a Farsang tündéréből és az Ördöglovasból.)

 Excerpt,  Kalman: Das Hollandweibchen

  • Slovak Radio Symphony Orchestra
  • Richard Bonynge
  • Recorded: 22-23 September 2003
  • Recording Venue: Slovak Radio Concert Hall, Bratislava

Kalman: Die Csárdásfürstin

  • Yvonne Kenny, Michael Roider, Mojca Erdmann, Karl Michael Ebner, Marko Kathol, Heinz Holecek
  • Slovak Philharmonic Choir and Radio Symphony Orchestra, Richard Bonynge
  • Release Date: 3rd Feb 2005
  • Catalogue No: 8660105-06
  • Label: Naxos
  • Series: Opera Classics
  • Length: 1 hour 53 minutes

Megjegyzem, a Dankó Rádióban szívesen hallgatnám meg A hollandi menyecske magyar nyelven is hozzáférhető dalait, melyeket a Magyar Rádióban vettek fel: László Margit, Korondy György, Koltay Valéria, Kishegyi Árpád énekel, az MRT Énekkarát és szimfonikus zenekarát Vincze Ottó vezényli.

Ennek a stúdiófelvételnek a bemutatója a Kossuth Rádióban volt 1967. szeptember 3-án, 14.22 – 15.00 óra között -  egy másik Kálmán-operettből, a Tatárjárásból is felvett részletekkel együtt.  

2096   Haandel 2018-09-26 18:18:00

Inkább lenne két kék szakállom,
mert a fél bajuszomat bajban látom!

(;-)

2095   Búbánat 2018-09-23 14:39:02

Kónya Sándorral kapcsolatos személyes emlékemet hozom fel ide – Házy Erzsébet kapcsán is -, amikor most ide bemásolom a fórumbejegyzéseim közül az alábbi bekezdéseket:

Házy Erzsébet művészete és pályája 113.

Búbánat - 2006-08-18 14:06:15

„1973. évben, a volt Zichy- palotában (Zuglóban), közönség előtt „élőben” Zeller: A madarász és Millöcker: Dubarry c. művek rövid, keresztmetszetszerű Tv- felvételére került sor. A bedíszletezett, bekamerázott csupa tükör-csillár díszterem közepén, jelmezekben, találkozhattunk Kalmár Magdával, Házy Erzsébettel és Kónya Sándorral, akik play-back technika „segítségével” eljátszották, eldalolták a két operett legszebb részleteit. (Sőt, még a valcer hangjaira, táncra is perdültek egymással!) A zenei anyagot előzőleg a rádió stúdiójában rögzítették szalagra, melyet itt a hangszórókon át hallhattunk. Mulatságos pillanatok akadtak bőven a forgatás alatt, többször is ismételni kellett egy-egy jelenetet; a kellékeseknek hason csúszva a kábelek között úgy kellett tartaniuk a nagyméretű kartonlapokat, melyekre nagybetűkkel felírták a versek szövegét, hogy a két művész, ha netán elfelejtené, mi következik, a kamera optikája számára, feltűnésmentesen odapillanthasson; ebből eredően az "ilyen súgáshoz" nem szokott operaénekeseknek voltak is problémájuk ebből fakadóan... Házy Erzsébet egyébként maga volt a csoda! Tündöklő-ragyogó jelenség! Ilyen közelről még addig sosem láttam. Érdekes volt "testközelből" figyelni, hogyan dolgozik: milyen művészi fegyelemmel, alázattal, szerepére és partnerére koncentrálva "játszik", s közben félszemmel a rendezői és a technikát kezelő munkatársak utasításainak is türelemmel tesz eleget! Nem semmi! Házy Erzsébet vérbeli profi módon, tudomást se véve fáradságról, a közönség jelenlétéről, a fürkésző szemekről, lazán, könnyedén végezte dolgát, eleget tett az elvárásoknak. Átváltozott Madam Dubarryvá, és ő volt "a" Hercegnő A madarászban! Élményt nyújtott!  (Kalmár Magda ugyanebből az operettből "postás Milka" karakterét és "énekhangját" hozta...)

Kónya Sándort először hallottam magyarul énekelni. Furcsa volt a kiejtése: olyan ízes „sarkadi”-as... Őt is nagy szeretettel vette körül mindenki, a sminkestől kezdve a kamerásokig. Látszott rajta, hogy kissé idegenül mozog a kamerák, lámpák, az intimebb beállítások közepette. De amikor megszólalt a zene és elkezdődött az érdemi munka, ami már "élesben" ment, egyszerre átlényegült azzá a figurává, amit ott a szemünk láttára alakított; egy idő után a play-back már semmi gondot nem okozott számára. És a hangja, ami a hangszórókon érkezett, még mindig, annyi sok év után is, csengett, magasan szárnyalt, és ő is sikeresen elvitt bennünket az operett álomvilágába, megteremtve annak illúzióját! És ez nem kevés! Színészileg, az oldott alakítás tekintetében persze Házyval nem vehette fel a versenyt... Így is nagy örömet szereztek duettjei Házyval. És hát Ádám híres belépője a Madarászból, mindenki szemébe könnyeket csalt! 

Azért is emlékszem erre a műsorra szívesen vissza, mert az akkori barátnőmmel én is ott voltam a felvételen! A játéktér közvetlen közelében félkör alakban, több sorban elhelyezett rokokós stílusú bársonyozott székeken foglalt helyet a közönség. Mi ketten az első sor középen ültünk, és a kamera többször is elidőzött rajtunk, miközben a felvétel alatt pásztázta a közönség reakcióját; az elkészült műsor lejátszásakor a TV-ben premier plánban viszontláthattuk magunkat a nagy művészek „árnyékában”!

Kónya Sándorral néhány nappal később újra találkozhattam, igaz, ezúttal az Erkel Színházban, amikor a Lammermoori Lucia Edgar szerepét énekelte (előadás végén autogramot kaptam tőle); az elővételben vásárolt jegy mellé volt az ajándék tiszteletjegy és Meghívó az említett TV-felvételre. 

 

Házy Erzsébet művészete és pályája 1626.

Búbánat2009-11-19 22:44:51

"Nagyapám 20 éves volt...” - Kónya Sándor portréműsora

MTV 1973. július 14., 20.55 - 21.30; ismétlése MTV Kísérleti 2. Csatornáján: 1973. augusztus 21., 21:10 - 21:45 színes adásban!

Helyszín: a zuglói Zichy-kastély díszterme – 1973. február hó. 

Műsorvezető: Kónya Sándor

Műsor:

1. Karl Zeller: A madarász - „"Nagyapám 20 éves volt...” (Muzsikálj, muzsikálj, muzsikálj...” refrénnel) /Kónya Sándor, tánckar. Háttérvetítés: kastélyok/.

Bejön Kónya Sándor, köszönti a nézőket, majd egy zeneszerzőkről szóló anekdotát mesél el.

2. Zeller: A madarász – „Vigyázz, vigyázz te, szép leány...” /Kónya Sándor, Kalmár Magda/.

3. Zeller: A madarász – „Viszem a postazsákot én...” /Kalmár
Magda, tánckar/. 

4. Zeller: A madarász – Rózsadal. Ádám és a hercegnő kettőse: „Tudod-e ott, Tirolban, lent...” /Kónya Sándor, Házy Erzsébet, tánckar/.

Kónya Sándor Karl Millöcker zeneszerzőről, Dubarry című operettjéről beszél. 

5. Millöcker: Dubarry – „Átéltem már néhány szerelmet...„ /Házy Erzsébet, tánckar/. 

6. Millöcker: Dubarry – „A május ránk talált...” /Kónya Sándor, Házy Erzsébet, tánckar/. 

7. Millöcker: Dubarry – „Mily szép az élet...” /Kónya Sándor/. 

Tapsoló közönség, a művészek meghajolnak.


Szerkesztő: Bánki László

Koreográfus: Geszler György

Operatőr: Szabados Tamás
Jelmeztervező: Tóth Barna

Rendező: Szitányi András

Ebben a TV- műsorban az énekelt operettslágereket - élő produkcióban - play-back technikával vették fel. Előzőleg a rádióban készült egy keresztmetszet a két operettből, amit a rádió sokszor leadott, a Hungaroton kazettán, LP-n és CD-n is megjelentette – ezekről korábban már szóltam (1165, 625, 626, 409, 387, legutóbb, összefoglalóan, az 1446, 1447 sorszámoknál). Házy Erzsébet, Kalmár Magda és Kónya Sándor erre a zenei alapra ráénekelt („tátogtak”), miközben játszottak egymással, és táncoltak a díszletek között, jelmezben. Ott voltam a helyszínen, emlékszem, hogy egy-egy jelenetet többször is felvettek, hogy a szájmozgás összhangban legyen a hangszórón át jött énekhangokkal. A közönségnek mindez új volt, és hogy testközelből figyelhette, nézhette a kitűnő művészeket, abban az időben ez nem volt mindennapos! Óriási sikerük volt, s ez „visszajött” a TV képernyőjén is; lelkesen tapsoló közönséget sokszor mutatja a kamera. Ha most nézném vissza a felvételt, bizonyára, alig ismernék magamra… De ott vagyok az első sorban, a kamera engem is felvett…

2094   Klára 2018-09-23 13:48:48

Kónya Sándorról a mai generáció tagjai nagy valószínűséggel sosem hallottak, az idősebbek közül is csak kevesen. Látókörünk, látókörük szélesítése céljából íme a BR Klassic honlapján a Bayreuther Festspiele 2018. évi prgramja alkalmából megjelent ismertető szöveges része. A cím: "Minden idők 5 legjobb Lohengrinje"     Azért ez nem semmi!

Wagner - die Opernredaktion empfiehlt Die fünf besten Lohengrine aller Zeiten

22.07.2018 von Volkmar Fischer

Die Bayreuther Festspiele 2018 starten am 25. Juli mit einem neuen "Lohengrin" - mit Piotr Beczala in der Titelrolle. BR-KLASSIK-Opernexperte Volkmar Fischer stellt fünf Tenöre vor, denen der Lohengrin perfekt auf Leib und Stimme geschneidert zu sein scheint.

Franz Völker

Da Richard Wagner sich einen jugendlich strahlenden Stimmklang für Lohengrin wünschte, war Franz Völker in Bayreuth und woanders ein nahezu idealer Interpret (am eindrucksvollsten dokumentiert 1941 unter Robert Heger an der Staatsoper Berlin). Völker wurde den lyrischen wie den dramatischen Momenten der Partie gleichermaßen gerecht, war zu gefühlvoller Tongebung ohne sentimentale Drücker fähig, zu silbrigem Höhenglanz ohne martialisch dräuendes vokales Muskelspiel.

Sándor Kónya

Sandor Konya (etwa 1958 in der einzigen Bayreuther Lohengrin-Regie Wieland Wagners) war ein Belcantist mit ausgefeilter Legato-Vortragskunst, weitgesponnenen Atembögen. Italienisch geschult, bot der Ungar einen südeuropäisch gefärbten Blick auf den Schwanenritter: Melodische Linie und Text gingen ineinander auf. In der 1965 entstandenen Bostoner Studioproduktion unter Erich Leinsdorf ist sogar der von Wagner gestrichene zweite Teil der Gralserzählung zu hören, die sich der Komponist ursprünglich doppelt so lang dachte.

Jess Thomas

Dass sich eine heroisch auftrumpfende Tenorstimme mit intelligenter Textgestaltung verbinden kann, sieht man am Beispiel des Amerikaners Jess Thomas. Auch wenn sein US-Akzent nicht zu überhören war, begeisterte er in Bayreuth 1962 unter Wolfgang Sawallisch und kurz darauf in der bis heute faszinierendsten Studioaufnahme der Diskografie aus Wien mit Elisabeth Grümmer, Christa Ludwig, Dietrich Fischer-Dieskau, Gottlob Frick und Rudolf Kempe am Dirigentenpult.

Peter Hofmann

Die Einzelheiten des Librettos kamen auch bei dem spartenübergreifend orientierten Tenor Peter Hofmann voll zur Geltung, obwohl die Attraktivität seines Lohengrin primär durch ein maskulines Stimmtimbre begründet war. Sein Gesang war das Resultat eines Kraftakts: nicht ohne Anstrengung, aber mit intensiven Gestaltungsmomenten (etwa 1979 in der Bayreuther Lohengrin-Regie von Götz Friedrich). Dazu kam die optische Ausstrahlung des Sängers, der ein Charakterprofil plus Blondschopf zu bieten hatte und schnell zum Frauenschwarm wurde.

Jonas Kaufmann

Wenn dem Interpreten der Lohengrin-Partie daran liegen muss, dass man ihm sein ritterlich starkes Ego genauso abnimmt wie seine Trauer über das Scheitern des Gralsritters am Ende, darf auch der heutige Publikumsliebling Jonas Kaufmann zu den überragenden Rolleninterpreten gerechnet werden. Der für ihn typische baritonal gefärbte Vortrag, sein Wechsel zwischen metallisch attackierendem "forte" und gaumig weichem "piano" ist gerade der ambivalenten Lohengrin-Gestalt angemessen (etwa 2010 in der letzten Bayreuther Lohengrin-Produktion von Hans Neuenfels). 

2093   Búbánat • előzmény2092 2018-09-18 17:56:31

Simándyról az Új Emberben 2002-ben megjelent emlékező cikkből csak pár bekezdést anno beírtam a tenoristánknak létrehozott topicomba (a 7. sorszám alatt), úgyhogy most érdemesnek tartom ezt az egész írást oda feltenni (átmásolni).

Különben most hat órától a Dankó Rádió is megemlékezik a nagy tenorunkról  (Puccini: Bohémélet - Rodolfó és Marcell kettőse, III. felv (km. Melis György); Farkas Ferenc: Csínom Palkó - részletek (Simándy mellett Házy Erzsébet és Szabó Ernő énekel a felcsendülő rádiófelvételről).  A délelőtti adás ismétlése most 18 órától hallgatható meg újra..

2092   Ardelao 2018-09-18 11:00:20

A MAI NAP KÉPÉHEZ

"A kereszténység és a magyarság tetterejével. ...

Simándy Józsefről

 Emlékezés a 102 évvel ezelőtt született nagy énekesünkre

Tehetség, hit és szorgalom - e három tényező bizonyára meghatározó, ha a XX. századi magyar operakultúra csillagának, Simándy Józsefnek a pályafutását értékeljük. Kivételes művészi rangja, tekintélye még évekkel elhunyta után is ott lebeg a legendás Ybl-palota fölött, egy nagy tehetségű művészember élményt nyújtó alakításait, páratlan sikereit idézve.

Simándy az Operaház énekkarából emelkedett ki, és ötvenöt éve, 1947-ben indult meg káprázatosán emelkedő szóló énekesi pályáján. Dicséretére legyen mondva: élete során sohasem tagadta hajdani kórista voltát, hanem büszkén vállalta, mint kiinduló állomást; több alkalommal is becsülő szavakkal emlékezett meg egykori kollégáiról.

1945-ben, amikor az elfogult kulturális politika „jóvoltából" nem igazolták, Vaszy Viktor karnagy, színi direktor meghívására a Szegedi Nemzeti Színház operatársulatának vezető tenoristája lett. Innen, a Tisza-parti városból tért vissza a fővárosba, hogy rövid időn belül meghódítsa az igényes, operát kedvelő közönséget.

Simándy szinte valamennyi jelentős tenorszerepet elénekelte hosszú és töretlenül ívelő pályája során. Hangszíne, hangmagasságának tudatos kiművelése, frazírozó készsége, muzikalitása, színpadi játékereje mellett még ideális külső adottságokkal is rendelkezett. Ez így együtt egy világraszóló karrier kialakítására is elegendő feltétel. De Simándy, nagynevű karnagy mesteréhez és barátjához, Ferencsik Jánoshoz hasonlóan „túlságosan magyar volt ahhoz, hogy máshol is meglelje helyét" a világban. Itthon maradt, s hazájában lett az örök Bánk, a patriotizmus szimbólumának letéteményese. (És még vég nélkül sorolhatnám parádés alakításait.)

E szívet dobogtató remekműben Simándy a közönséget évtizedeken át felülmúlhatatlan élménnyel ajándékozta meg. A „Hazám, hazám" kezdetű, II. felvonásbeli áriában egy lángoszlop hevületével forrósította át a szunnyadó magyar lelkeket. A kommunizmus sivár, elnyomó korszakában mindez több volt, mint kivételes produkció, az élő és eltiporhatatlan hazaszeretet nemes példájául szolgált.

Személyes életem nem avuló élménye, hogy több alkalommal is beszélgethettem Simándy Józseffel. Az Operaházban, közös templomi szereplések során és Balatongyörökön, a szépséges magyar tenger partján s a szőlőtőkék varázslatos közelségében - változatos témák erdejében kalandozva.

Ez a személyes kapcsolat még csak megerősítette bennem, hogy ez az elismert operaénekes (szándékosan nem írtam sztárt, mert a fogalmat mára lejáratták, és maga Simándy tiltakozna ellene a leghevesebben) magyarság-tudatával, mély keresztény hitével, családszeretetével, etikai és morális emelkedettségével harmonikusan élte meg a Gondviselés által kiszabott emberi életet.

Néhány mondata ma is visszhangzik bennem. „Hitemet vállaltam és sohasem tagadtam meg, hogy katolikus vagyok. És nem is féltem, mert Isten velem volt." 

Máskor saját termésű becehegyi borának jóleső kóstolgatása közben a fiatalokról ejtett néhány szót. „Tőlük mindenekelőtt emberséget várok: a magyarság és a kereszténység mozdító tetterejét."

Bánk bán elmondja című önéletrajzi könyvéből (amelyet legjobb kritikusával, Dalos Lászlóval állított össze) világosan kiderül, hogy ez a kivételes életmű a testvérmúzsák közelsége, átjárhatósága révén hamisítatlan, tiszta lírává nemesül.

Szeghalmi Elemér"

(ÚJ EMBER, 2002. december 29. (58. Évfolyam, 51-52. szám)

Szeghalmi Elemér (Budapest, 1929. május 7.), József Attila-díjas (1996) magyar irodalomtörténész, újságíró, kritikus, szerkesztő.

Hogy volt? Simándy József emlékére

2091   Ardelao • előzmény2090 2018-09-15 00:20:57

A főoldalon, "A nap képé"-ben szereplő fotó (Hubay Jenő tanítványaival) az utolsó művészképző osztályról készült a Fő utcai zeneteremben 1936-37 telén. A fényképen láthatók (balról jobbra): Bruckbauer Ferenc, Bardócz Margit, Fejér Sándor, Hubay Jenő, Fenyves Lóránd, Zathureczky Ede, Lengyel Gabriella, Virovai Róbert.

A zongoránál Farnadi Edith, hegedül Wanda Luzzato.

Forrás: Halmy Ferenc, Zipernovszky Mária: „Hubay Jenő”

Zeneműkiadó Budapest, 1976.

(Megj., A.)

2090   Ardelao 2018-09-15 00:05:04

Pontosan 160 évvel ezelőtt született HUBAY JENŐ, a kiváló magyar hegedűművész, zeneszerző és pedagógus, az MTA tiszteletbeli tagja.

Rá emlékezve idézem az alábbi verset:

HUBAY JENŐNEK.

Zengő magyar álmok művésze, üdv neked;
Beh szép a te rózsás, babéros ünneped.
Míg körül a világ csupa vész, gyász, átok
S fölöttünk is balsors száz hollója károg,
Beh jó így ocsúdni vigaszos reményre,
Hallgatni mit jelent ünneped zenéje

És érezni, hogy ez a te dicsőséged
Száz kudarcunkon túl győztes magyar élet.
Mert szent magyar álmok, gyönyörök, keservek
Lelkedből világgá oly hódítva zengtek,
Hogy mindig, mindenütt csak magyar művész te,
Lettél egész világ ünnepelt művésze.

Győztes hősként állsz itt, s míg ünneplünk téged,
Valójában te adsz nekünk dicsőséget
S adsz hitet, hogy e zord, ránk dühödt világon
Győzhet még majd minden szép, nagy magyar álom.
Mint győzött a tied, ... Erre int ünneped, ...
Zengő magyar álmok művésze, üdv neked!

Telekes Béla. (1873-1960), költő, műfordító.

(VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1912/3.)

2089   IVA 2018-09-09 00:02:22

Isten éltesse Kincses Veronikát boldogságban, sokáig!

2088   Búbánat 2018-09-08 10:24:08

Ma egy „kerek” születésnapot ünnepel Kincses Veronika, szeretettel gratulálok a Művésznőnek!  

Találtam egy régi újságcikket, mely a szoprán operaénekesnő portréját rajzolja fel, most ide bemásolom:

  • Magyarország, 1989. július 7-12.  (27. szám)

Kincses Veronika - Portré

„Haragosok nélkül?”

A mai magyar, mindjobban gyérülő s olykor célt tévesztő zenekritikai írások szerzői egy-egy operaházi felújítás során szívesen hivatkoznak a háború utáni évek énekes nagyságaira — Osváth Júlia, Svéd Sándor, Székely Mihály, Gyurkovics Mária, Orosz Júlia legendás generációjára, ezzel valamelyest aláértékelve az azóta művésszé érett, immár harmadik operaénekes nemzedék kvalitásait.

Igaz, énekművészeink között kevesen vannak, akiknek fokozatosan kibontakozó tehetsége révén pályája olyan egyenletesen és megbízhatóan emelkedett volna, mint Kincses Veronikáé, akinek azonban ezt az elismerést ugyancsak nem volt könnyű megszereznie az évek során. Kincses Veronika még főiskolás korában, 1971- ben, megnyerte Karlovy Varyban a Dvořák-énekversenyt, öt évvel később pedig a pozsonyi UNESCO- verseny első díját hozta haza.
1980-ban kapta meg a Kossuth- díjat egyesek szerint túl korán.

„Szerencsére mindig voltak haragosaim is” — vallja a ma már itthon is, külföldön is nagyra becsült szoprán énekesnő. Rendkívüli tehetségét természetesen nemigen vonták kétségbe, de 1973 óta fennálló operaházi tagsága alatt olyan évei is voltak, amikor az igen kis számú fellépési lehetőség miatt rangján aluli „haknizást” kellett vállalnia — gyakran neves művészkollégákkal együtt —, csakhogy rendszeresen énekelhessen. Miközben munkaadója nem engedte, hogy a neki szóló külföldi meghívást elfogadja. Sőt, egy másik kolléganőjét küldték el helyette ...

Mindamellett Sipos Jenő, a neves énekpedagógus egykori növendékének nevéhez az elmúlt másfél évtized alatt jó néhány emlékezetes alakítás fűződött. Többek között Zerlina, Susanna, Fiordiligi, Mimi, Manon, Norma, Angelica nővér, Michaela, az Ernani Elvirája, A nürnbergi mesterdalnokok Évája jelmezében szerette meg a hazai és a külföldi közönség. (Luciano Pavarotti emlékezetes budapesti fellépésekor is Kincses Veronika énekelte Mimi szerepét a Bohéméletben a világhírű tenorista partnereként.)

1983 óta ismert, visszatérő vendége a világ néhány nagy operaházának. Leggyakrabban az Egyesült Államokban és Kanadában lépett fel; Montrealban, Buenos Airesben, Venezuelában, San Franciscóban, Bostonban, Dallasban, Chicagóban. Három montreali vendégszereplésén, amelyeket a televíziós közvetítés révén egész Kanada láthatott, a Pillangókisasszonyban, az Angelica nővérben és a Bohéméletben énekelte a női főszerepet. Jól ismerik Bonnban, Frankfurtban, Hamburgban, Amszterdamban, Brüsszelben, Londonban is.

Itthon egyike azoknak a művészeknek, akik gyakran énekelnek kortárs magyar szerzők műveiben. „Énekszerűen megírt, igényes darab előadására mindig szívesen vállalkozom — mondja Kincses Veronika —, amilyen egyebek között Petrovics Lüszisztratéja vagy Balassa Kassák-rekviemje. Hozzátenném azonban, hogy nem könnyű kiválasztanom a nekem megfelelő kortárs művet, hiszen én énekesnő és nem effektuselőadó vagyok.”

Kincses Veronika 1974-ben — ösztöndíjjal — a római Santa Cecília Akadémián Giovanna Pederzininél tanult egy évig, a harmincas évek híres mezzoszoprán énekesnőjénél, akinek az olaszos dallamformálás titkának elsajátítását köszönheti. A római tanulmányútnak bizonyosan abban is része van, hogy Kincses Veronika napjainkban Magyarországon a lírai olasz női szerepek, főként Puccini alakjainak egyik leghitelesebb megformálója. És talán nem független ettől az sem, hogy a századforduló ugyancsak olasz komponistájának A láng című operájában is hiteles alakítást nyújtott.

Ezt állítja többek között mai énektanára, művészetének állandó és megbízható irányítója, Orosz Júlia is.

„Orosz Júlia, aki hosszú pályán szerzett gazdag tapasztalataival eddig is sokat segített már nekem, maga is énekelt a Respighi-opera 1937-es magyarországi bemutatóján, csakúgy, mint Ligeti Dezső, aki ma Dallasban él és egykor neves, Amerika-szerte ismert énekművész volt. Orosz Júlia, aki nem osztogatja könnyen dicséreteit, nagyon elégedett volt alakításommal. Amit ő és utóbb Ligeti Dezső mondott nekem erről a műről, abból arra következtetek, hogy a mostani felújításról nyilatkozó némelyik kritikus ugyancsak félreértette a darab lényegét, s talán olyasféle boszorkányos rémdrámát várt tőle, ami teljességében idegen ettől a zenétől. A produkciót egyébként, csaknem azonos szereposztásban, Mikó András rendezésében, 1987-ben már előadtuk a Buenos Aires-i Teatro Colonban, a világ egyik leghíresebb               operaházában, ahol egy ideig Toscanini volt a vezető karmester. A mi előadásunkat akkor az év produkciójának minősítették.”

A következő operaházi évadban újabb szereppel bővül repertoárja: Leonórát énekli A végzet hatalma, és Erzsébetet a Tannhäuser felújításában... „A lírai alkatú Wagner-hősnők csaknem ugyanolyan közel állnak hozzám, mint az olaszok; és Wagner zenéje csakúgy, mint például Richard Straussé...”

Kincses Veronika egyike a legmegbízhatóbb operaházi művészeknek: alakításait a legmagasabb színvonal jellemzi, ritkán indiszponált, szerepformálása — az említett sokféleség ellenére is — mindig hiteles, meggyőző.

Úgy sejthető, hogy mindez nem csupán technikailag jól megalapozott énektudásának és biztos stílusismeretének köszönhető. Láthatóan kiegyensúlyozott, harmonikus ember is.

Énektechnikai problémáim valóban nincsenek, hiszen olyan biztos alapokat kaptam tanáraimtól, amelyekkel csak jól kell gazdálkodni. Orosz Júlia pedig, aki szinte a lányává fogadott, rendszeresen kontrollálja a hangomat, amelyre egyébként megtanultam vigyázni. Ma már nem szükséges mindent vállalnom, amire felkérnek, s azt hiszem, a hangomnak legmegfelelőbb optimális számú fellépést sikerült magamnak meghatároznom. Ezek között természetesen koncertek is szép számmal vannak. Egyébként úgy érzem, valóban kiegyensúlyozott az életem, aminek a munka mellett alapja a nyugodt — joggal mondhatom: boldog családi háttér. Férjem maga is zeneművész, az Operaház tagja, tehetséges, szép gyerekem van, s végre elkészült éveken át épült házunk a város zöld övezetében — mit kívánjak még?

SZOMORY GYÖRGY

Kincses Veronika és Ilosfalvy Róbert
 

2087   IVA • előzmény2086 2018-09-04 06:21:29

Köszönet!

2086   -zéta- • előzmény2085 2018-09-03 22:58:35

Ajjaj ...:-(

2085   IVA • előzmény2083 2018-09-03 22:44:52

Nem jártam erre az utóbbi napokban. Most látom, hogy a Mandarin alakítójának neve sem stimmel. A képen nem Fülöp Viktor, hanem Havas Ferenc látható.

2084   IVA • előzmény2081 2018-09-03 22:40:12

Nem téved.

2083   -zéta- • előzmény2082 2018-09-01 22:30:03

Köszönjük a javítást!

2082   tiramisu 2018-09-01 21:20:32

Igen, a fotón Szumrák Vera látható és nem Orosz Adél !

2081   telramund 2018-09-01 18:12:18

Szerintem a képen nem Orosz Adél van,mert tudtommal(lehet tévedek)a Lány szerepét nem táncolta.)

2080   Búbánat • előzmény2079 2018-08-24 10:22:27

Kacsóh daljátéka kizárólag "igazi" énekművészek előadásában hat rám.

2079   Edmond Dantes 2018-08-24 08:40:10

Négy részlet a Nemzeti Színház 2009-es előadásából itt.

János vitéz: Stohl András - Mátyássy Bence (utóbbi Kacsóh Pongrác dédunokája)

Iluska:          Söptei Andrea - Tompos Kátya

2078   IVA 2018-08-24 01:55:08

Gyerekkorom Iluskái: Gencsy Sári és Vámos Ágnes. Szerettem őket. A későbbi, nemszeretem rendezésű János vitézekben Csengery Adrienne volt a kedvencem a szerepben.
Amikor Orosz Júlia felvételével találkoztam a Youtube-on (gyerekkoromban ő már nem játszotta Iluskát), egészen elbűvölt ez az előadói minőség:
https://www.youtube.com/watch?v=2Fp0jf3bVVA

2077   IVA 2018-08-12 04:12:27

Házy Erzsébet fotója Újszegeden készült, a „tupírkonty” és a csónak kivágás korában. (1960-as évek)

2076   Búbánat 2018-08-07 11:16:38

"ÚJ SZEREPLŐK  A SIMONE BOCCANEGRÁBAN"

KERTÉSZ IVÁN operakritikájából

  • Muzsika, 1971. május (5. szám)

[…] Most Oláh Gusztáv kitűnő régi rendezésébe álltak be az új szereplők.

A legkiválóbb alakítást kétségkívül Marton Eva nyújtotta Amelia Grimaldi szerepében. Szép színű lírai szopránja salaktalan tisztasággal cseng minden fekvésben, a frázisokat hajlékonyan, muzikálisan formálja meg, kiművelt énektechnikája révén biztos ura hangjának. Ha ezen az úton fejlődik tovább, ha arra törekszik, hogy még színesebben, még kifejezőbben énekeljen, bizonyára fényes jövő áll előtte.

Radnay György Simone Boccanegraként újból meggyőzött ismert erényeiről: zeneileg hibátlanul, őszinte átéléssel jelenítette meg a rokonszenves Verdi-hőst. A közép és mély fekvésben szépen, tömören szól a hangja, a magas piano-állásokat is jól oldja meg. Ahogy azonban a felső regiszterben forte kell énekelnie, hangvétele görcsössé, szorítottá válik. Sajnos éppen ezek a részek a legfeltűnőbbek, ezért a hiba rányomja bélyegét egész produkciójára.”

2075   Búbánat • előzmény2074 2018-07-27 12:06:30
  • Magyar Nemzet, 1969. március 11.

"Pénteken temetik Sárdy Jánost"

A vasárnap este utcára került hétfői lapokból értesült a fővárosi olvasó, az egész ország pedig a televízió vasárnap kora esti híradójából a szomorú hírről, hogy Sárdy János meghalt.
Ez a legnagyobb nyilvánosságnak bejelentett gyászhír egy milliókat érdeklő, nemzetközi sportesemény közvetítése és egy klasszikus tragédia tévé-előadása közé ékelődött. Alapjában véve profán környezetbe került az események sajátos közönye folytán a híradás egy művészember elvesztéséről — valahogy mégis így érezte stílusosnak a megrendült néző és hallgató a hírt: a legnagyobb nyilvánosság, az egész ország egyszerre, egycsapásra csakis így értesülhetett egy legnagyobb népszerűségben élt ember haláláról.

De stílusos volt a szomorú, a végleges és megmásíthatatlan hír elhelyezkedése egy napi esemény és egy örökérvényű alkotás közé azért is, mert a környezet mintegy összefoglalta és jelképbe zárta Sárdy egész művészi pályáját. Fellépéseinek, színpadi megjelenéseinek volt olyan tömegvonzása, mint a legközkedveltebb sportoknak, művészetében pedig volt valami nemes, csiszolt és emelkedett, a műfaj, a könnyed éneklés, az ifjúi operaszerepek és a legnépszerűbb operettszerepek — nem kell félni kimondani a szót — bizonyos klasszicitása. Rossini-operákban, de a wagneri Mesterdalnokok Dávidjában is, eszményibb szereplőt nehezen lehetett volna találni Sárdy Jánosnál akár a férfias megjelenést, akár az alakformálás lendületét kereste a közönség a szereplőben. Operettek figuráiban pedig egyenesen ellenállhatatlan volt. Tudott agyafúrtan humoros és természetesen rusztikus lenni a Mágnás Miskában például, tudott hiteles mesebeli hőssé, faluvégi porból vett és csillagporrá lett, líraian népi alakká válni a János vitézben például. De fizikailag hajlékonyan, művészileg rugalmasan tudott olyan elegánsan is hetyke lenni, mint egy vérbeli királyi legényke, mint egy London utcáin és kocsmáiban s ugyanakkor a legelőkelőbb angol college-ben nevelkedett Bob herceg. Volt ő Danilo a Víg özvegyben és volt Errol Flynnre emlékeztető kalandos lovag a Kard és szerelemben — száz árnyalatú s mindig őszinte színei voltak mindenegyes, felsorolhatatlan számú szerepében, a pódiumokon előadott népdalaiban és magyarnótázásaiban is.

Minden szerepével mégis úgy tudott azonosulni, hogy „a” Sárdy maradt, fiatalok, öregek szívét átmelegítő kedvenc, évtizedeken át az ideális, ifjú hős és hódító énekes- amorózó, nagy kedvű mulatozó. „A” Sárdy, akinek a neve, ha megjelent a plakáton, nem fél siker volt, hanem egész estét betöltő vonzóerő.

Hatvankét éves volt azoknak a hatvan éven felülieknek a fajtájából, akiknek játékos kedvén, ifjúságán nem fognak még az évtizedek sem,  akinek népszerűsége mitsem veszít a ragyogásából: a Chevalier-k, a Chaplinek fajtájából, parasztbarokk, magyar-barokk stílusra faragva.

A Magyar Népköztársaság Érdemes Művészeként, a Fővárosi Operettszínház tagjaként halt meg. Március 14-i, péntek déli, 1 órai temetéséről a Farkasréti temetőben színháza gondoskodott, emlékének hosszú megőrzéséről pedig az a hűséges közönség, amely Sárdy Jánost a szeretetébe zárta.

/-a-/

2074   Ardelao 2018-07-27 11:10:26

SÁRDY JÁNOS (1907.07.27.-1969.03.09.) opera- és operetténekes, színpadi és filmszínész ma lenne 111 éves.

Nem kerek évforduló és nem is elegáns, hogy születésének napján egy nekrológból idézek, amelyben Abody Béla emlékezik meg róla. Ám Abody mondatainál találóbban nem lehetne jellemezni azt, amit e népszerű művész képviselt, a „sárdyságot“.

„Egy időben bálvány volt, a népszerűség hullámhegyének legcsúcsán; e népszerűség hőfoka, izgatottsága, látványossága akkora volt, hogy össze sem hasonlítható a mai sztárokéval, holott ők sem panaszkodhatnak. S hogy más divat jött, és elmúlt a tűzijáték, nem tűnt el, mint annyi csillag az előadóművészet egéről, hanem jelképpé mélyült, mint Blaháné. Klasszikussá érett. A magyar népmese harmadik gyermekévé, aki tiszta szívvel küzd a sárkány ellen, nem mérlegelve, hanem vállalva a veszélyt, nem töprengve, hanem egyetlen lehetséges útját járva, tisztessége, küldetése logikája szerint. Ezt a figurát — önmagát — építette fel élete végéig, ez volt a hatalma. Stílust teremtett, amelynek kiterjedését a maga legbelsőbb mondanivalójának terjedelme szabta meg.“

(MUZSIKA, 1969-05-00/5. SZÁM)

Nem ő volt a legjobb énekes. Természetes, szép hangja hamar megkopott. Nem is ő volt a legjobb színész. Nála jobb képűek is akadtak bőven. Ám, ha Sárdy megjelent a színpadon vagy a filmvásznon, mintha kisütött volna a nap, melegség járta át az ember szívét. Ragyogó, nevető tekintete, előreálló, nem szabályozott fölső fogsora, nyílt, őszinte mosolya, a göndör fekete hajból egy-egy rakoncátlanul homlokába hulló tincs és mindvégig megőrzött ízes, dél-dunántúli akcentusa végtelenül kedvessé, szerethetővé tette. Nem hinném, hogy képes lett volna hitelesen eljátszani  a gonoszt. Ezekkel az adottságokkal, ezzel a belülről áradó fénnyel ez lehetetlen volt. Még ma is, ha feledni szeretném a napi gondokat, világunk sötétedését, beteszek egy-egy filmet, ahol őt láthatom és hallhatom, és egy időre megnyugszom. Isten éltesse Sárdy János emlékét!

Adj, Uram, Isten - dal az Álomkeringő című filmből

2073   Edmond Dantes • előzmény2071 2018-07-26 13:02:31

Pernye András? Nagyon régen elment, fiatal voltam, nem emlékszem az objektívitás-faktorára.

2072   Klára • előzmény2071 2018-07-26 08:43:54

Minden operakritika - ahogy minden kritika, vagy bírálat, akár művészi teljesítményről van szó, akár más egyébről - mindig szubjektív, mert a kritikát ember fogalmazza meg.

Az már más kérdés, hogy emellett, vagy ennek ellenére, mennyire tud tárgyilagos lenni! Erre valóban kiváló példa Kroó György tanár úr, aki valóban az érintett művet, művészi teljesítményt bírálta, és soha nem lehetett tudni, milyen az egyéni viszonyulása az adott előadóhoz.

Ami nem jellemző másokra, és sajnos egyre inkább kimegy a divatból. Mit lehet várni egy „kritikától”, amely így kezdődik: Én ugyan nem szeretem X.Y. énekest, karmestert, stb., de……. és itt jön valami véleményféle! Vagy messziről látszik, a politikai viszonyulás!

2071   -zéta- • előzmény2070 2018-07-25 15:04:13

Kroó György mindig objektív tudott maradni, de nincs még egy nevem...

2070   Edmond Dantes 2018-07-25 13:54:49

Lehet-e egy (opera)kritika objektív? Hiszen ahány ember, annyiféle ízlés, ahány kritikus...dettó. Azt gondolnám, az ideális kritika és kritikus az, ami/aki külső = a produkcióval össze nem függő befolyástól-ráhatástól mentes, röviden: értékek és nem érdekek mentén tud maradni

2069   -zéta- • előzmény2068 2018-07-25 13:46:28

Igen, pontosan erre akartam utalni...:-)

Mint olyan, aki legalább háromszor élőben láttam az előadást (+ videón), Abody véleményét osztom...

2068   telramund • előzmény2067 2018-07-25 13:09:27

...vagy arra jó példa,hogy mennyire subjectiv......:):)

2067   -zéta- • előzmény2066 2018-07-24 11:44:07

Remek példa arra, hogy az operakritika mennyire összetett műfaj...;-)

2066   Búbánat 2018-07-24 10:29:20

"A nap képe" (Momus - Galéria)

Offenbach: Kékszakáll – Erkel Színház.

Bemutató: 1981.  november 8.

Kritikákból:

Magyar Nemzet – Kertész Iván: „AZ ELSŐ BEMUTATÓ november 8-án több kiváló alakítással örvendeztette meg a közönséget. Mindenekelőtt Melis György Popolani alkimistáját kell kiemelni. Ilyen elsőrangú komédiás nincs még egy a társulatban, motorja az előadásnak, és minden hangjával és gesztusával új meg új derültséget fakaszt."

"Begányi Ferenc éneklése ezúttal jobban tetszett, mint a játéka, Oscar grófot kissé egysikúan formálta meg.”

Új Tükör – Abody Béla: „Vastapsot érdemel Melis György idevaló humora, s az a tökéletesre sikeredett törekvése, hogy páratlan hangszépségét egy pillanatra sem adja fel a „jellemzés” kedvéért.”

Begányi Ferenc mostanában mindig jó…”

MUZSIKA – Várnai Péter: „Melis György és Gáti István a két Popolani. Alakításuk meglehetős egysíkúsága,  azt hiszem, a rendezés hibája: csak idegesek, csak  "szórakozott tudósok", gesztusviláguk is folytonos ismétlésekből áll."

 "Oscar grófot Begányi Ferenc és Bende Zsolt formálja meg: az előbbi alakítása ugyancsak egysíkú, az utóbbiban legalább megvan az arisztokratikus könnyedség..."

 

 

2065   Edmond Dantes • előzmény2064 2018-07-11 13:48:37

Mai játékban zongoristákról is kérdez szerkesztőnk, Kimernya? zene is Gershwines, hátha.. ;-)

2064   miketyson • előzmény2063 2018-07-11 12:25:44

Ha  még valahogy Gershwint is sikerült volna rácsempészni...

2063   Edmond Dantes 2018-07-11 09:31:27

A nap képe láttán muszáj felidéznem, hogy anno nem színpadon és nem teljes terjedelmében, hanem arról az NDK-Eterna lemezprodukcióról ismertem meg részleteket ("Querschnitt") a Forzából, amiben a képen látható két nagyszerű művész is közreműködött. Megkockáztatom: azon a felvételen szinte senki nem az "igazi" szerepkörébe tartozó szólamot énekelte, Prey és Gedda mellett Grace Bumbry, Helga Dernesch, Siegfried Vogel és Gottlob Frick sem, ráadásul német nyelvű a felvétel, mégis ők szerettették meg velem ezt a Verdi-darabot. A képválasztás a szerkesztő(k) bravúrja: látom, mindkét nagy énekes születésnapja ma van, köszönet érte!

2062   Ardelao 2018-06-26 11:07:00

 

CLAUDIO ABBADO

(1933. június 26. – 2014. január 20.)

 

E m l é k é r e :


Nem mindennapi zenei élményben volt részük azoknak, akik ott lehettek az Európai Ifjúsági Zenekar bratislavai hangversenyén, melyet korunk egyik élenjáró karmestere Claudio Abbado vezényelt. A műsoron egyetlen mű: Gustav Mahler utolsó befejezett alkotása, a IX. szimfónia szerepelt. Napjaink Mahler-reneszánsza ellenére ez a hangulatilag rendkívül összetett és formabontó szimfónia aránylag ritkán hangzik el a koncerteken. A mű alapgondolata a sötét halálsejtelem, búcsúzás a világtól, melyet közben nyers humor és keserű irónia vált fel.
 

A Mahler-mű nehéz feladat elé állítja a zenekarokat s ezért szinte hihetetlen az a technikai tökéletesség, az a hangszín- és kifejezésbeli árnyaló-készség, amit a 14—23 éves fiatalokból álló, nagy-létszámú zenekar bemutatott. Nem kétséges: abban hogy a muzsikusok a szakmai tudás ilyen fokáig jutottak el és közben nem vesztették el a játék spontán örömét — nagy része van Claudio Abbado rendkívüli egyéniségének. Abbado mindenekelőtt a hangzáskép áttetsző tisztaságára, az egyes hangulati elemek érzékletességére törekedett. Sokáig tartó élményt jelent a közönség számára például a záró-rész csöndes átszellemültsége, mely a zenekar és Abbado tolmácsolásában megrázóbban hatott bármiféle érzelmi kitörésnél.

A 140 tagú Európai Ifjúsági Zenekar 1976 óta szerepel és Abbado kezdettől a művészeti vezetője. A tagság természetesen cserélődik s az újakat évente pályázat alapján választják ki az európai országok tehetséges muzsikusaiból, konzervatóriumi vagy zenei főiskolai hallgatókból. A mostani zenekarban öt csehszlovákiai fiatal is játszik. Nem hirtelen összeboronált együttesről van tehát szó — az egyes zenei produkciókat hosszú és szigorú próbák előzik meg. Abbado ugyanis nagyon igényes, ám a dicsérettel sem fukarkodik. Szinte csodálatos, hogy sokoldalú elfoglaltsága mellett — a milánói La Scala művészeti vezetője, a Londoni Szimfonikusok vezető karmestere volt, állandó vendég karmestere a Chicagói Szimfonikus Zenekarnak és most szeptembertől átveszi Lorin Maazel örökét: a Bécsi Állami Opera művészeti vezetője lesz — időt tudott szakítani a fiatal zenészekkel való intenzív foglalkozásra.
 

Az eredmény: az Európai Ifjúsági Zenekar játéka, a hangversenyeken aratott óriási közönségsiker — teljes mértékben igazolja Claudio Abbado szándékának helyességét, azt, hogy a szakmai fejlődés mellett egy ilyen összetételű zenekar a nemzetek közötti megértést is szolgálja.  
 

Delmár Gábor

A HÉT, 1986.VIII.29.

  
Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Erkel Színház

ERKEL: Hunyadi László – OperaKaland
ismétlés: 16:00

19:00 : Budapest
Magyar Rádió Márványterme

Luis Fernando Perez (zongora)
MOMPOU: Gyermekjelenetek
CHOPIN: g-moll ballada, op. 23, No. 1
RACHMANINOV: Négy prelűd az Op. 23-as sorozatból - D-dúr No. 4, g-moll No. 5, Esz-dúr No. 6, B-dúr No. 2
ALBENIZ: Ibéria szvit - részletek: Evocation, El Puerto, El Corpus Christi en Sevilla, Almería, Triana, El Albaicín

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Dong Hyek Lim (zongora)
Óbudai Danubia Zenekar
Vezényel: Hámori Máté
RAVEL: G-dúr zongoraverseny
R. STRAUSS: A rózsalovag – szvit
BRAHMS: 2. (D-dúr) szimfónia, op. 73

19:30 : Budapest
Festetics Palota Tükörterme

Osztrosits Éva (hegedű), Matuz Gergely (fuvola), Kovalszki Mária, Lajkó István, Szőcs Kristóf (zongora), Budapest Fúvósötös
"Mini-Fesztivál • 4.1"
EMSZT ANDRÁS: B Lines - ősbemutató
BAQAIS ÁDÁM: Változások - ősbemutató
VIRÁGH ANDRÁS GÁBOR: Triptyque - ősbemutató
ZÁMBÓ JONATÁN: Metamorphoses - ősbemutató
MATUZ GERGELY: MAGIS - ősbemutató
KECSKÉS D. BALÁZS: Partita
KOCSÁR MIKLÓS: 3. fúvósötös
A mai nap
történt:
1905 • Debussy: A tenger bemutatója (Párizs)
született:
1926 • Karl Richter, karmester († 1981)
elhunyt:
1964 • Cole Porter, zeneszerző (sz. 1891)