vissza a cimoldalra
2018-07-17
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60955)
Momus társalgó (6347)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4053)
Társművészetek (1259)
Milyen zenét hallgatsz most? (24997)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2277)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11286)
A csapos közbeszól (95)

Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (950)
Marton Éva (745)
Erkel Színház (9433)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2806)
Verdi-felvételek (539)
Balett-, és Táncművészet (5529)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (940)
Operett, mint színpadi műfaj (3634)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4306)
Palcsó Sándor (220)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1441)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2603)
Élő közvetítések (7302)
Jonas Kaufmann (2260)
Erkel Ferenc (1048)
Franz Schmidt (3154)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Fórum - A nap képe (-zéta-, 2008-10-10 07:34:28)

   
2065   Edmond Dantes • előzmény2064 2018-07-11 13:48:37

Mai játékban zongoristákról is kérdez szerkesztőnk, Kimernya? zene is Gershwines, hátha.. ;-)

2064   miketyson • előzmény2063 2018-07-11 12:25:44

Ha  még valahogy Gershwint is sikerült volna rácsempészni...

2063   Edmond Dantes 2018-07-11 09:31:27

A nap képe láttán muszáj felidéznem, hogy anno nem színpadon és nem teljes terjedelmében, hanem arról az NDK-Eterna lemezprodukcióról ismertem meg részleteket ("Querschnitt") a Forzából, amiben a képen látható két nagyszerű művész is közreműködött. Megkockáztatom: azon a felvételen szinte senki nem az "igazi" szerepkörébe tartozó szólamot énekelte, Prey és Gedda mellett Grace Bumbry, Helga Dernesch, Siegfried Vogel és Gottlob Frick sem, ráadásul német nyelvű a felvétel, mégis ők szerettették meg velem ezt a Verdi-darabot. A képválasztás a szerkesztő(k) bravúrja: látom, mindkét nagy énekes születésnapja ma van, köszönet érte!

2062   Ardelao 2018-06-26 11:07:00

 

CLAUDIO ABBADO

(1933. június 26. – 2014. január 20.)

 

E m l é k é r e :


Nem mindennapi zenei élményben volt részük azoknak, akik ott lehettek az Európai Ifjúsági Zenekar bratislavai hangversenyén, melyet korunk egyik élenjáró karmestere Claudio Abbado vezényelt. A műsoron egyetlen mű: Gustav Mahler utolsó befejezett alkotása, a IX. szimfónia szerepelt. Napjaink Mahler-reneszánsza ellenére ez a hangulatilag rendkívül összetett és formabontó szimfónia aránylag ritkán hangzik el a koncerteken. A mű alapgondolata a sötét halálsejtelem, búcsúzás a világtól, melyet közben nyers humor és keserű irónia vált fel.
 

A Mahler-mű nehéz feladat elé állítja a zenekarokat s ezért szinte hihetetlen az a technikai tökéletesség, az a hangszín- és kifejezésbeli árnyaló-készség, amit a 14—23 éves fiatalokból álló, nagy-létszámú zenekar bemutatott. Nem kétséges: abban hogy a muzsikusok a szakmai tudás ilyen fokáig jutottak el és közben nem vesztették el a játék spontán örömét — nagy része van Claudio Abbado rendkívüli egyéniségének. Abbado mindenekelőtt a hangzáskép áttetsző tisztaságára, az egyes hangulati elemek érzékletességére törekedett. Sokáig tartó élményt jelent a közönség számára például a záró-rész csöndes átszellemültsége, mely a zenekar és Abbado tolmácsolásában megrázóbban hatott bármiféle érzelmi kitörésnél.

A 140 tagú Európai Ifjúsági Zenekar 1976 óta szerepel és Abbado kezdettől a művészeti vezetője. A tagság természetesen cserélődik s az újakat évente pályázat alapján választják ki az európai országok tehetséges muzsikusaiból, konzervatóriumi vagy zenei főiskolai hallgatókból. A mostani zenekarban öt csehszlovákiai fiatal is játszik. Nem hirtelen összeboronált együttesről van tehát szó — az egyes zenei produkciókat hosszú és szigorú próbák előzik meg. Abbado ugyanis nagyon igényes, ám a dicsérettel sem fukarkodik. Szinte csodálatos, hogy sokoldalú elfoglaltsága mellett — a milánói La Scala művészeti vezetője, a Londoni Szimfonikusok vezető karmestere volt, állandó vendég karmestere a Chicagói Szimfonikus Zenekarnak és most szeptembertől átveszi Lorin Maazel örökét: a Bécsi Állami Opera művészeti vezetője lesz — időt tudott szakítani a fiatal zenészekkel való intenzív foglalkozásra.
 

Az eredmény: az Európai Ifjúsági Zenekar játéka, a hangversenyeken aratott óriási közönségsiker — teljes mértékben igazolja Claudio Abbado szándékának helyességét, azt, hogy a szakmai fejlődés mellett egy ilyen összetételű zenekar a nemzetek közötti megértést is szolgálja.  
 

Delmár Gábor

A HÉT, 1986.VIII.29.

2061   Edmond Dantes 2018-06-02 18:05:23

A nap képéhez, kicsit off: ugyanabban az évben, 1936-ban a fesztiválon t.k. előadták Wolf: Der Corregidor (A kormányzó) c. operáját is, amit nemrég -némi vitát generálva itt- az Erkel Színházban játszottak. Bruno Walter vezényelt. 

2060   Búbánat 2018-05-30 20:16:09

Ma lenne 66 éves Kocsis Zoltán

 Írta  Papageno  - 2018. május 30.

2059   Ardelao 2018-05-30 12:41:46

KOCSIS ZOLTÁN EMLÉKÉRE, aki ma lenne 66 éves: de szomorú, lassan két éve már, hogy nincs közöttünk!

(1952. május 30. – 2016. november 5.)

*

Fazekas Gergely tudósítása egy 2005-ös Kocsis-Ránki hangversenyről (részlet):

… „Kocsis Zoltán társaságában Ránki Dezső lépett a színpadra. Liszt: A-dúr zongoraversenye Ránki régi kedvence, s talán a szólista és a mű közötti intim viszonynak volt köszönhető az előadás hallatlan intenzitása. Ránki a tőle megszokott magabiztossággal és poézissel játszott, ám amikor arra volt szükség, hihetetlen erővel ragadta meg a zongorát. Kiegyenlített hangzásélményt nyújtott a zongora és a zenekar együttese, Kocsis érzékenyen kísérte Ránkit - a két nagyszerű művész sikerrel mentette meg az estét. …”

MUZSIKA, 2005.

2058   Búbánat 2018-05-28 14:26:52

Svéd Sándor, Kossuth-díjas énekes, ma 112 éve született.

 

Svéd Sándor - Figaro belépője - Rossini: A sevillai borbély (video)

Svéd Sándor: Ereszkedik le a felhő (videó)

2057   Ardelao 2018-05-28 13:38:57

 

„A ZENE” 1928. április 1-én megjelent (IX. Évfolyam) 12. számában ez olvasható:

Svéd Sándor, a Zeneművészeti Főiskola operai tanszakát végző Szabados tanítvány hősbaritonjának átható erejű, nemes zengésű orgánuma a legfinomabb árnyalatokra is képes. Technikai készültsége, átfontolt és átérzett előadása minden ízében művészi. Tizenhat szereppel indul a nehéz énekesi pályára, amely bizonyára nagy sikerekkel fogja jutalmazni ritka tehetségét. (Budapest, 1928.IV.1.)

Svéd Sándor: Stradivári dal

Kálmán Imre - Harsányi Zsolt: Cigányprímás c. operettjéből

2056   Búbánat 2018-05-25 13:15:26

Beszélgetés Hidas Frigyes zeneszerzővel (1990. 01. 11.)

Főnix – Sarok

Emlékszoba és kiállítóhely

Bieliczkyné Buzás Éva: „Hiányzik a bíztató kézszorítás….”

(Budapest, 1928. május 25. – Budapest, 2007. március 7.)

 

2055   Búbánat 2018-04-30 23:16:13

A mai születésnap-évfordulóra

Lehár Ferenc

Bad Ischlben, a Traun folyó partjánál

Lehár Ferenc 1870. április 30-án Komáromban született, s bár élete nagy részét Ausztriában élte le, mindig magyar állampolgár maradt. 1880-tól Budapesten, a Nemzeti Zenedében tanult, majd a prágai konzervatóriumba is járt, ekkoriban igen szerény körülmények között élt. Hangmester lett, majd apja zenekarába szegődött szólóhegedűsnek, 1890-től katonakarmesterként végigjárta a monarchia városait.

1902-ben Bécsben telepedett le, itteni hírnevét egy keringő alapozta meg. A fiatal Lehár Paulina Metternich hercegnő farsangi báljára, amelyen a hölgyek arannyal és ezüsttel átszőtt ruhákat viseltek, komponálta meg a mulatság résztvevőit elbűvölő Arany és ezüst című keringőjét. Még abban az évben bemutatták első operettjét, a Bécsi asszonyokat, s a siker lehetővé tette, hogy otthagyja a hadsereget.

A drótostótot már sorozatban százszor játszotta a pesti Magyar Színház, majd 1905-ben színre került legnépszerűbb alkotása, A víg özvegy. A premier kis híján kudarcba fulladt, mert a bemutatóra alig költöttek, alig próbáltak, a közönség pedig nem értékelte a hagyományos bécsi stílustól elütő művet. A Víg özvegy mégis világsikert aratott, New Yorkban 416 alkalommal játszották.

Lehár összesen 31 operettet írt, a legtöbbnek Bécsben volt a premierje, de valamennyit rövid időn belül Budapesten is műsorra tűzték. Világsikert aratott a Luxemburg grófja, a Cigányszerelem és A mosoly országa című darabja, gyakran játsszák A három grácia, A cárevics, a Paganini, a Friderika és a Giuditta című műveit is.

Az operett a monarchiában és utódállamaiban a könnyű szórakoztatás alapműfaja lett, jelesei között számos magyart találhatunk (Kálmán Imre, Jacobi Viktor, Huszka Jenő, Szirmai Albert, Ábrahám Pál). Lehár munkáit friss színpadi ötletek jellemezik, fantáziájával, technikai igényességével, humorával megújította a hagyományossá vált bécsi operett stílusát. Ostobácska történetek és egysíkú figurák helyett élő embereket állított a színpadra, s dallamos, fülbemászó melódiái ellenére olyan követelményeket támasztott a zenekarral és az énekesekkel szemben, amilyenekhez azok korábban nem szoktak hozzá.

1926 és 1938 között Berlinben, majd ismét Ausztriában, Bad Ischlben lakott. 1945 után Zürichbe költözött, s csak halála előtt tért vissza Ausztriába. Átélte mindkét világháborút, a huszadik század fordulatos történelmét, de hírnevével, befolyásával soha nem akart sem élni, sem visszaélni. Nem kérte Horthy közbenjárását, amikor az 1921-es királypuccsba belekeveredett legitimista katonatiszt testvérének le kellett szerelnie, s akkor sem keresett hatósági védelmet, amikor az Anschluss után a Gestapo el akarta hurcolni "hibás" születésű feleségét. Az asszonyt végül a szomszédok rejtették el és így menekült meg.

Lehár Ferenc 1948. október 24-én halt meg Bad Ischlben, egykori villája ma múzeum és a helyi színház is a nevét viseli.

https://mult-kor.hu/cikk.php?id=28728

2054   IVA 2018-04-30 06:06:59

A Tánc világnapja alkalmából kapott képnek különösen örültem, mert alig található a neten jó minőségű színes felvétel a múlt század operaházi művészeiről. A balett-táncosokról annál is kevesebb.
Remélem, az Operaház egyszer közkinccsé teszi azokat a fényképeket, amelyeken fösvény módján ürcsörög.
http://www.momus.hu/gallery.php?act=daylist&ldate=2018-04-29

Ha már Orosz és Róna, mostanában találkoztam ezzel a gyöngyszemmel, régi stúdiófelvétellel:
https://www.youtube.com/watch?v=I6SKy5KLSwc

2053   Ardelao 2018-04-25 06:45:02

Képtalálat a következőre: „Astrid Varnay”

Astrid Varnay

Stockholm, 1918.04.25.-München, 2006.09.04.

„IZOLDA

Astrid Varnay személyében valóban világsztárt üdvözölhettünk a budapesti operaszínpadon, olyan nagyságrendű énekművészt, amilyen csak ritkán fordul meg nálunk, olyat, akinek nevét minden igazi operabarát ismeri, akár odaírják mellé a plakátra, hogy ennek és ennek az operaháznak a tagja, akár nem. Nem nagyon korán érkezett Budapestre, különösen, ha tekintetbe vesszük magyar származását, de nem is túlságosan későn. Még művészete teljében láthattuk Astrid Varnayt, ha üdén fiatalos „jungdramatisch" hangját, melyet régebbi lemezfelvételeiről ismerünk, már nem is hallhattuk.

Vendégszereplésének első estjén nagy szerepében, az Izoldában mutatkozott be a budapesti közönségnek. Magávalragadóan szuggesztív alakítását rendkívül tudatosan építette fel. Játékában, énekében emlékezetesen szép megfogalmazást kapott mind az I. felvonás első felének visszafojtott szenvedélye, mind a későbbiek folyamán megnyilvánuló, gáttalanul áradó szerelem. Nagy vivőerejű, sötét színű drámai szopránja a nehéz szólam mély és magas fekvéseiben egyaránt fölényes biztonsággal mozgott. Astrid Varnay bizonyságát adta annak is, hogy — minden ellenkező híreszteléssel szemben — a Wagner-éneklés nem azonos a permanens fortisszimóval; az I. felvonásbeli elbeszélésben és a szerelmi halál-jelenetben gyönyörű pianókat hallottunk tőle. A legjobb művészi teljesítményt az I. és III. felvonásban nyújtotta, itt általában saját erejére támaszkodhatott. A II. felvonásbeli nagy duettben már nem függetleníthette magát partnerétől. Szép hangú Trisztánunk zeneileg bizony nem volt egyenrangú társ, ez pedig hatott Varnay produkciójára is.

Mint a háború utáni Bayreuthi Ünnepi Játékoknak tizenhat év óta állandó szereplője, mint a legnagyobb Wagner-karmesterek és énekesek partnere, természetes, hogy Astrid Varnaynak nemcsak az autentikus zenei stílus vált vérévé, hanem a Wagner-unokák által meghonosított korszerű játékmód is. Nincs egy felesleges mozdulata, így játékában a legkisebb gesztusnak is megvan a maga zenei-drámai jelentősége. Összegezve: Astrid Varnay vendégszereplése minden szempontból élményt jelentett. A Trisztán-előadás közönsége joggal ünnepelhette a kiváló énekesnőt, és személyében a tehetség, a szakmai tudás és a művészi alázat megvalósult egységét.

Kertész Iván”

(MUZSIKA, 1967/7. SZÁM)

Wagner - Tristan und Isolde - Isolde's Narrative and Curse - Astrid Varnay (1954)

2052   Ardelao 2018-04-16 00:43:07

WEINER LEÓ (1885. április 16. – 1960. szeptember 13.)

133 évvel ezelőtt, ezen a napon született WEINER LEÓ magyar zeneszerző, aki nemzedékileg közvetlen pályatársa volt Bartóknak és Kodálynak, s hogy munkássága meghatározó jelentőségű volt századelőnk zenei aranykorában. Részese és gazdagítója volt annak a hirtelen kibontakozó zenei megújhodásnak, amelynek lendülete túllépte a nemzeti mércét.

Weiner alkotói pályája üstökösként tűnt fel a 20. század első évtizedében, s bár az idő múltával ez a kimagasló tündöklés alább hagyott, munkássága a korabeli magyar zeneművészetet jelentős szellemi-művészi értékkel gazdagította.

*

Berlász Melinda:

«WEINER LEÓ ÉS TANÍTVÁNYAI»

Előszó: (részlet)

… […] ― Az „Emlékek Weiner Leóról” című emlékezésgyűjtemény Weiner születésének centenáriumán látott napvilágot, 1985 tavaszán. A kötet negyvenhárom memoárban idézte fel Weiner alkotói és tanári portréját kollégáinak és két nemzedéket felölelő tanítványainak emlékezete alapján. A memoár műfaj kötetlensége Weiner életművének tudományos feldolgozásában primer forrásnak bizonyult: tanári tevékenységének, személyiségének és módszertanának szempontjából egyedülálló, lényegi alapvetést eredményezett a kortársi és a tanítványi nézetek összehasonlító, egymást kiegészítő közlései nyomán. A közel félszáz szerzői hozzájárulásból kirajzolódó összkép alapján ma már tudományos válasz adható Weiner nemzetközi hírnevet szerzett zenepedagógiai munkásságának szellemi-művészi kérdéseire: pedagógiai elveire, a szerző-hű előadás követelményeinek bevezetésére, előadóművészi módszertanának lényegi vonásaira. Kötetünk szinte rendhagyó példát szolgáltat a szóbeli történetírás műfaját meghaladó, analitikus tényfeltárás eredményességére: különösképpen a pedagógiai módszertani elvek terén, de a tanári portré kidolgozásán túlmutató tényanyag vonatkozásában is, főként a zeneszerzői életműnek és a kor zeneéletének összefüggésében.

― Minden várakozást felülmúló, gyakran elemző szempontú értékelésekben a weineri zenepedagógia belső törvényszerűségére derült fény. Láthatóvá vált, mi volt ennek a nemzetközi viszonylatban is kimagasló jelentőségű előadóművész-tanárnak a programja és módszere, amely a 20. századi magyar hangszeres előadó-művészet kimagasló egyéniségeinek (hangszeres szólóművészeknek, kamaraegyütteseknek és karmestereknek) közös vonásaiban keltett figyelmet és elismerést szerte a világon.

― Weiner tanári szemléletének genezisét és titkát a tanítványok elemző vizsgálata tárta fel komplex értelmezésben: a zeneszerzői és pedagógiai szemlélet egységében. …[…]

*

DÁNOS LILI (1912-2010), az egykori kanizsai csodagyermek, így emlékezett vissza Mesterére, Weiner Leóra.

― «A Varró Margit-féle társaságban ismerkedtem meg Weinerrel, ahová én már gyermekkorom óta tartoztam, mint Gréte néni csodagyerek tanítványa. Akkoriban több tehetséges növendék tanult nála, hogy csak néhányat említsek közülük, Károlyi Gyuszit, Rév Lilit, Kinsky Róbertet és Kerekes Jánost. A felnőtt társasághoz tartoztak elsősorban a muzsikusok, mint Varró Margit, Weiner Leó, Kentner Lajos és Kabos Ilonka, továbbá Máthé Klári, más területről emlékszem Ferenczi Sándorra, a pszichológusra, de sokan mások is összejártak itt, és egy szellemi kört alakítottak. Én akkor még fiatal lány voltam, de már ekkor is többször előfordult, hogy meghallgatott bennünket Leó bácsi, és elmondta a véleményét.

― A későbbiekben, amikor tanárképzős lettem, a főiskolán kamarazene órákra jártam hozzá, a megfigyeléseim és megérzéseim nyilván hasonlóak a többi növendékével.

― A zongoristáknak csodálatosan tudott megmutatni dolgokat. Olyan keze volt, hogy kevés zongoraművésznek van olyan finom, puha billentése, mint neki volt. Hihetetlenül laza csuklója volt, egészen egyedülálló módon tette rá kezét egy akkordra, amely úgy szólt – ha akarta – mint egy orgona. Előfordult, hogy egy ilyen akkordfogást hússzor is elismételtetett a növendékekkel, hogy úgy szóljon, ahogy kell. A növendékek úgy tanultak nála, hogy a megmutatott megszólaltatást valamiképpen megpróbálták megközelítően leutánozni. Komoly hangsúlyt fordított a billentési technikára, de hasonlóképpen a zenei kifejezés valamennyi részletére, a dinamikára, a frazeálásra. Egy staccato kidolgozására, ha kellett, órákat szánt.

― Zongoratechnikai szempontból Leó lényegében az tanította, amit a Varró Margit-féle iskolában tanultam. Ebből eredhetett, hogy a kamarazene órákon többször is felszólított, hogy: „Lili mutasd meg!” Ebből gondolom, hogy meg volt elégedve velem.

― A háború után sor került arra, hogy a Concertinóját előadjam. Ez 1948/49-ben lehetett, amikor ifjúsági hangversenysorozatban a Budapesti Hangversenyzenekarral előadhattam e művet. Természetesen Leó megkívánta, hogy vele többször is átvegyem a szólamomat, és akkor rengeteget foglalkozott velem. Nála a lakáson játszottuk a művet és egy másik barátunk – ugyancsak a Varró-féle baráti körből – Aczél Erzsi játszotta a zongorán a zenekar szólamát. A Concertino nagyon szép, érzékeny, utóromantikus mű, tele finomságokkal, kényes részletekkel, aminek megszólaltatásánál Leó méltán igényes volt.

― Ekkoriban készültem a Bartók-versenyre is, s miután a döntőbe kerültem, kértem Leót, hogy vegye át velem a Chopin: e-moll zongoraversenyt. Ekkor hasonlóképpen két zongorával gyakoroltunk, és ebben a stílusban teljesen egyedülálló intenzitással és elmélyültséggel dolgozott velem.

― Más alkalommal is – amikor tíz éven át az Operaház korrepetitora voltam – részese voltam tanításának. Ekkoriban mutatták be Weiner Csongor és Tünde balettjét. Blum Tamás karmesterrel és Weinerrel sokat dolgoztunk együtt, emlékszem, hogy részletesen megbeszéltük a tempókat, és az elképzeléseit beírta a zongoraszólamba. Amikor már a színpadon folytak a próbák, mindig jelen volt. A bemutatóval nagyon elégedett volt, az előadás utáni bankettre is eljött, és nagyon jól érezte magát. Ilyenkor teljesen felszabadultan beszélgetett, vidám volt és jókat evett.

― Többször játszottam zongoraműveit koncerten és a rádióban is, a Magyar parasztdalok sorozatokat, a Passacagliát és más darabjait. Emlékszem, hogy amikor Bartók op.14-es Szvitjét játszottam a rádióban, nagyon elégedett volt, gratulált.

Talán nem volt még rajta kívül zeneszerző, aki ilyen intenzitással élt volna a tanításnak. Univerzális zenei tehetség volt, aki nemcsak egy területen nevelt muzsikusokat, hanem a zenélés minden területén. Ebben is egyedülálló volt.»

*

2051   Ardelao 2018-04-14 15:25:43

MARIE VAN ZANDT (1858-1919)

Amerikai születésű szoprán énekesnő, aki sikereit Párizsban aratta. Híres szerepei voltak: Mignon, Lakmé, Amina, Zerlina, Cendrillon (Massenet). 

Egy orosz gróffal kötött házassága után visszavonult a színpadtól. Cannesban hunyt el.

Budapesten is vendégszerepelt.

*

«Marie Van Zandt kisasszony, a párisi híres énekesnő jön, s csinos arcképe napok óta látható már a kirakatokban.

Nem, mint egy nagyherceg menyasszonya jön, (ezekről a nagyhercegekről sokat írogat összevissza büntetlenül a külföldi sajtó), hanem jön, mint olyan énekesnő, kitől méltán várunk sikereket.

«Lakmé»-ban, melynek címszerepét Delibes az ő számára írta, lép föl először a jövő hét első felében. Aztán valószínűleg a «Mignon»-t és a «Dinorah»-t fogja még énekelni.» 

FŐVÁROSI LAPOK, 1887. december 7. (336. szám)            

2050   joska141 2018-04-12 10:33:34

Ezen a honlapon, néhány nappal ezelőtt egy más oldalon, Gulyás Dénes nyilatkozott a képen pont együtt látható 2 énekesről....Legalábbis sajátságos szempontból....Hm...Persze a szavak elsődlegesen a nyilatkozót minősítik....

2049   Búbánat 2018-04-12 10:29:23

Montserrat Caballé ma 85 éves

Bartók Rádió mai műsorán szerepel:


12:36 – 13.39

Montserrat Caballé Giuseppe Verdi-áriákat énekelhttp://hangtar.radio.hu/images/kh0.png

1. Az álarcosbál - Amélia áriája II. felv., (km.: Római Rádió Szimfonikus Zenekara, vez.: Bruno Bartoletti - Római Rádió, 
1969. október 14.),

 2. Ernani - Elvira áriája III. felv. (km.: Milánói Rádió Szimfonikus Zenekara, vez.: Gianandrea Gavazzeni - Milánói Rádió, 
1969. március 25.),

3. A trubadúr - a) Leonóra áriája IV. felv., b) Miserere (km.: Giuliana Matteini, Valiano Natali, Richard Tucker - ének, Milánói Teatro Comunale Ének- és Zenekara, vez.: Thomas Schippers - Firenzei Teatro Comunale, 
1968. december 11.),

4. Luisa Miller - a) Luisa áriája I. felv., b) Luisa áriája II. felv. (km.: Ezio Flagello - ének, New York-i Metropolitan Opera Zenekara, vez.: Thomas Schippers - New York-i Metropolitan Opera, 
1968. február 17.),

5. A kalóz - Gulnara áriája II. felv. (km.: Firenzei Teatro Comunale Zenekara, vez.: Franco Capuana - Firenzei Maggio Musicale, 
1967. június 15.)

2048   Ardelao 2018-04-09 12:54:24

 

112 éve született DORÁTI ANTAL világhírű magyar karmester (1906.IV.9. – 1988.XI.11.) emlékére:

 

„MAGYAR AMERIKA

DORÁTI ANTAL ÜNNEPLÉSE

WASHINGTON, D. C.
 

— Az Amerikai- Magyar Kultúr Központ a washingtoni Shoreham szálloda nagytermében, díszvacsora keretében ünnepelte Doráti Antalt, a Washingtoni Szimfonikus zenekar főigazgatóját, 70. születésnapja alkalmából. 

Dr. Hám Tibor, a Kultúr-Központ elnöke meleg szavakkal üdvözölte a Maestrot és kiemelte beszédében azt az óriási fejlődést, amelyet a zenekar Doráti mester 7 éves vezetése alatt elért. Doráti 1977 végén megválik a washingtoni zenekar főigazgatói tisztétől, és mint a Londoni Szimfonikusok főzeneigazgatója, első vendég-karmesterként tér majd vissza az elkövetkező három évben az amerikai fővárosba. George London, a washingtoni Opera Társaság igazgatója méltatta még Doráti mester érdemeit, majd Dr. Hám Tibor elnök átnyújtotta az Amerikai-Magyar Kultúr Központ okiratát, amely megalapította a ”Doráti Antalról elnevezett ösztöndíjat.” A díjat, a mester választása alapján, minden évben, egy fiatal, tehetséges, kezdő zeneszerzőnek, karmesternek vagy kiváló zenésznek ítélik oda.

A több-száz főnyi ünneplő közönség, valamint a mester nagy meglepetésére az ünnepi beszédek elhangzása után — a Washingtoni Szimfonikus Zenekar koncertmestere és négy másik vezető tagja előadta Doráti: Oboa-quintettjét, amelyet 18 éves korában, a Liszt Ferenc Zeneakadémia végzett növendékeként 1924-ben szerzett.

Az ünnepség Doráti Antal köszöntő szavaival ért végett.”

 

AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, 1976. december 3. (86. Évfolyam, 49. szám)
 

2047   telramund 2018-04-09 10:51:17

Corelli szerette fényképeztetni magát az Aréna boltíveinél.Ez biztos ott készült  1958-ban.

Corelli Pollionét sokfelé énekelte Olaszországban.A Scalaban úgy tudom csak a Callassal lemezre felvett produkcióban énekelte,felvétel erejéig 1960-ban (Callas Teatro alla Scala sorozata ismert sokak számára)

2046   Edmond Dantes • előzmény2045 2018-04-08 21:03:32

Ez így igaz: ezen a linken a 17.sz. "al"-linkre ="As Pollione in "Norma" at the Verona Arena (1958)" kattintva az a kép nyílik ki, ami a Momus címoldalán látható...feltéve, hogy a Scalában nem ugyanazt a jelmezt viselte mint az Arenában. Annak nem néztem utána, játszották-e a Scalában 1960-ban a Normát és hogy Corelli énekelte-e ott, akkor Pollionét,milyen gúnyában.

2045   telramund 2018-04-08 15:32:29

A nap képe a TENOR Franco Corelli Pollione szerepében de nem a Scalában ,hanem  Veronában az Arénában 1958-ban.

2044   Edmond Dantes 2018-03-31 09:28:08

A mai nap képe valószínűleg Carl Orff A Hold (Der Mond) című operájának premierje előtt készült. A felvételen a zeneszerzőn kívül az 1939. február 5-ei müncheni ősbemutató karmestere, kórusbetanítója és rendezője látható.

2043   Ardelao 2018-03-28 14:35:19

 

147 éve született WILLEM MENGELBERG, a kiváló holland karmester.

(1871.III.28. – 1951.III.21.)
 

Alkalmunk volt ennek az elsőrangú karmesternek próbáit végighallgatni és a zenekarral együtt éreztük az ilyen legmagasabb színvonalú összmunka felvillanyozó önbizalmat adó hatását, rendkívüli nevelőerejét. Nincs az a hangszer, amelynek kezelésére vonatkozóan ne lennének hasznos útmutatásai, komoly mondanivalói és derék Filharmonikusaink lelkes örömmel, felfrissült munkakedvvel követik Mengelberget.

Mondhatnék, első meglátásra ébredt szerelemmel viseltetnek iránta, szünet után, próba után megtapsolják, hegedűik hátát, pulpitusaikat verdesik. Gyönyörűség egy ilyen próba, mert minden egyes zenész lépten-nyomon a maga teljesítményén és az összjátékon érzi, hogy nem fáradozik hiába, mert a pillanatról pillanatra tisztuló, szépülő hangkép minden igyekezetei bőségesen megjutalmaz. . . . Willem Mengelberg 1871-ben született Utrechtben, Hollandiában. 1895 óta karmestere az amszterdami Concertgebouw-zenekarnak, amelyet 40 év felépítő munkája alatt a világ egyik legkultúráltabb zenekari együttesévé fejlesztett ki.

Ez a türelmét sohasem veszítő, fáradhatatlanul dolgozó, zömök kis ember a kivételes-fokú idegesség hírében áll. «Ettől idegessé kellene lennem, ha egyáltalán még idegesebbé válhatnék», jegyezte meg egyik alkalommal ő maga is. Munkaközben efféléből alig vehető észre valami nála, mert vendégünk a németalföldiek jellegzetesen széles és kedélyesen nyugodt taglejtéseivel magyaráz s látszólag megingathatatlan lelki-nyugalommal tér vissza ötször-tízszer ugyanarra az ütemre vagy ütemrészecskére.

Igen ám, de van sok-sok karmester, aki ugyancsak rendületlenül tér vissza ötször-tízszer ugyanarra az ütemre vagy ütemrészecskére anélkül, hogy pontosan megjelölhetné a baj igazi okát. Érzi, hallja, hogy valami nincsen rendjén, csak nem tudja biztosan, hogy mi. Willem Mengelberg füle csalhatatlan. Helyreigazításaival, útmutatásaival mindig fején találta a szeget. Innen van, hogy zenészei sem lázadoznak számtalanszor ismétlődő «lekopogása» ellen. Ok maguk is érzik az összmunka eredményes voltát, hallják saját játékuk egyre kibontakozó, fokozódó pompáját, szépségét és lépten-nyomon ellenőrizhetik észrevételeinek indokoltságát.

Willem Mengelberg sokat beszél, de semmit sem mond hiába. Jóízű szólásai emlékezetünkbe vésődnek. Csajkovszkij V. szimfóniájának zárótételét például kozákcsapatok rohamaihoz hasonlítja; most — egy tetőponton — egyszerre csak «Kozakissimó!»-t vezényel, harsányan!
Minderre azért terjeszkedünk ki ilyen részletesen, hogy egyben rávilágítsunk Willem Mengelberg egyéniségére. Ez a karmester nem erőszakolja rá kényúri akaratát a tehetetlenné idomított és bénultan engedelmeskedő zenekari zenészre; ő belátásra bírja embereit, mert évtizedek tapasztalataiból tudja, hogy önkéntes hozzájárulásuk megkétszerezi képességeiket. De így kívánja ezt egész emberi természete, mokány népiessége. (Apja kis asztalosmester volt.)

Toscanini a győztes hadvezér, aki leigázza, vasmarokban tartja tulajdon seregét, mert lelki-távolságuk örvényeit eleve áthidalhatatlanoknak tekinti. Bruno Walter a főpapi mágus, aki delejes energiával megbűvöli zenészeit és önkívületükben csodákat műveltet velük. Willem Mengelberg «első az egyenlők között», nem nevel sem a közkatonák vak engedelmességére, sem a hívők rajongó alázatára. Ő nem épít felsőbbrendű energiákra, hanem a földön marad és a zenekar józan fölfogásához, muzikális érzékéhez fordul. Minden részletet pontosan és aprólékosan szeret leszögezni, mert nem bízik a röpke hangulatok erejében és semmit sem hagy könnyelmű : «No majd az előadáson!» … fölkiáltásával az adott pillanat ihletére.
Mindkét lábával a rögön áll. Pozitivista. így érthető meg föltétien betűtisztelete, amellyel a vezérkönyvek kottaszövegéhez ragaszkodik. S ebből magyarázható az a szembeötlő szokása is, hogy egyéni fölfogásának, elképzelésének hitelességét lehetőleg a szerzők — különféle bonyolult és titkos hagyományok útján reászármaztatott — «eredeti» szándékaival támasztja alá, mintegy fémjelzett jóváhagyásul ilyenformán támadhatatlannak vélt saját értelmezése részére.

Ámde Beethoven VI. szimfóniáját valóban úgy vezényli Willem Mengelberg, mintha közvetlenül a bonni mestertől kapta volna utasításait. (Napjainkban a német-alföldiekkel közel rokon flamandok amúgy is teljesen maguknak követelik Beethovent.)

Csajkovszkij V. szimfóniája közben viszont már szinte kétségessé váltak az efféle «közvetlen utasítások», mert a mű talán még szebben szólt, sőt kétségtelenül nemesebben és magasabbra szárnyalt, mint szerzője tulajdon elgondolásában tehetné. Döntő bizonyíték ez — a szerzőkre hivatkozó Willem Mengelberg ragyogó karmesteri tehetsége mellett, amely már a műsor elején Johann Christian Bach b-dúr szimfóniájában is megmutatkozott.

Filharmóniai zenekarunk nagy estje volt az a hétfői hangverseny. Operai szolgálatot végző együttes mindenféle kényelmi hibákat vesz föl, részint időhiányból, részint fáradtságból. Ilyen alkalmak azonban fölrázzák, ünnepien friss becsvággyal töltik el és föltárják a benne rejlő gazdag fejlődési lehetőségeket.
 

JEMNITZ SÁNDOR

A ZENE, 1934.XII.1.

2042   Búbánat 2018-03-25 14:43:30

10 bölcs Debussy-gondolat az évforduló

Csabai Máté á Fidelio - 2018.03.25. 10:01

100 éve hunyt el Claude Debussy, a francia zene egyik legnagyobb mestere, akinek festői, impresszionista hangja semmit sem veszített fényéből. Az évforduló alkalmából korabeli interjúkból válogattunk.

Magyarul is olvashatók Debussy összegyűjtött írásai és beszélgetései. A kötetet a Rózsavölgyi és Társa adta ki 2017-ben a neves Debussy-játékosnak és - hangszerelőnek, Kocsis Zoltánnak ajánlva.

"Debussy egyike azon kivételeknek, akik zeneszerzőként a szavak mesterei is voltak. 1901-től haláláig rendszeresen közölt hangversenykritikákat, amelyeknek hangja vállaltan volt szubjektív, szellemes és vitriolos.
A kötet második felében Debussy interjúi olvashatók. Ezekből az írásokból választottunk tíz tanulságot, meghökkentő vagy bölcs részletet, amelyek éppúgy megvilágítják a zene lényegét, mint Debussy forradalmi személyiségét és művészetét."

2041   Ardelao 2018-03-10 22:37:34

 

Budai Színkör másodhegedűse komponálta a „Sába királynőjé”-t

Keszthelyen, a Kossuth Lajos utcának nevezett Fő-utcában, a 22. számú házban született 1830. május 18-án Goldmark Károly.

Születési adatai a keszthelyi anyakönyv 4. lapjának 10. rovatában fordulnak elő. Az adatok szerint Kischel nevet kapott a zeneszerző, ami rövidítése a Jekuthiel bibliai névnek. A Kischel név fölé irt Kari név, későbbi elütő tintával irt írás. Goldmarkék lakása a kaputól balra, az emeleten volt. 21-en voltak testvérek.

A soproni színházban működött, mint másodhegedűs Goldmark Károly az 1848 —49-i szabadságharc után. Fivérét, dr. Goldmark Józsefet, aki fiatal orvos volt és részt-vett a szabadságharcban, Latour hadügyminiszter meggyilkolásában való részvétellel gyanúsították és halálra ítélték. Elfogatási parancsot adtak ki ellene. A csendőrség megtudta, hogy „valamilyen" Goldmark hegedül a soproni színházban is. Elindult az őrjárat. ... Este volt előadás.

Goldmark Károly egyik jó-barátja megsejtette a veszélyt, lélekszakadva rohant a színházba, félrelökte a jegyszedőket, bejutott a nézőtérre és felkiáltott:

Goldmark lauf, di sandarn szan da!
... (Szaladj Goldmark, itt vannak a csendőrök!)

Goldmark, a másodhegedűs, előadásközben hóna alá kapta hegedűjét és úgy futott el a szomszéd faluba, szüleihez, akik most már Sopron közelében laktak.
A csendőrök elől menekült Budára, ahol hosszas szaladgálás után sikerült bejutnia a Horváth-kerti színházba — másodhegedűsnek. Ott békén hagyták.

Ferenczy Frigyesnek, az Operaház rendezőjének, nagybátyja volt Goldmark Károly.

A zeneszerző így mesélte el a «Sába királynője» történetét az akkor még fiatal színi-növendéknek:
- Szomorú anyagi viszonyok között éltem Bécsben. Igaz, hogy a «Sába királynője» már készen volt (800 forint állami segélyt kapott, hogy befejezhesse, de a pénze rég elfogyott). Szó sem lehetett arról, hogy előadják. A bécsi Operának nyújtottam be. Hét évig feküdt a poros könyvtárban.

Zongoraórákat adtam és 25 forint havi gázsival kínlódtam a Carl Theaterben.
A
«Sába királynője» benyújtása után 6 évvel, volt egy kedves tanítványom.
Gomperz-Bettelheimné, a bankár felesége, aki énekesnő volt. A gyönyörű asszony, amikor Liszt Ferenc egyszer meglátogatta, ezt mondta a nagymesternek:
— Kedves Liszt Ferenc! Van itt nekem egy zongoratanárom, igen derék ember. Szegény már 6 évvel ezelőtt benyújtotta operáját és még mindig nem akarják előadni. Tehetséges
fiú, segítsen rajta.

— Lehet, hogy az ön szemében, asszonyom, tehetséges — jegyezte meg Liszt — egyébként talán közönséges skribler.

— Hetek múlva Gomperz-Bettelheimné sürgősen felrendel. Hozzam magammal a Sába királynőjét. El is vittem a bevonulási induló zongorakottáját.

— Ott volt Liszt Ferenc. Sápadt lettem, dobogott a szívem és Istenhez fohászkodtam. A mester rám nézett, szótlanul elvette a kottát, rátette a zongorára. Aztán odaállt és csak úgy egy ujjal játszogatta. . . . Egyszerre ideges lett, széket húzott maga alá, belemelegedett és játszani kezdte az indulót. Amikor vége volt, mosolygott és megrázta a kezemet.

— Jól van, Goldmark úr, ha a többi is ilyen, nyert ügye van!

— Beszélt Andrássy Gyula gróffal és Hohenlohe intendánssal, aki felhozatta munkámat a raktárból.

Hans Richter (későbbi nagy karmester) játszotta le zongorán. Az utolsó taktusok után Hohenlohe herceg energikusan rászólt az igazgatóra:
— Ezl az operát két hónap alatt tessék betaníttatni!

Úgy is történt. A főpróbán azonban olyan rosszul ment minden, hogy Goldmark elájult. Mária Wilt énekelte Szulamit szerepét és megkönyörült a zeneszerzőn. Beteget jelentett és az előadást el kellett halasztani. Hónapokkal később tomboló sikerrel hozták színre, a következő évben pedig a budapesti Operaház is előadja.

Goldmark Károly agglegény volt. Évek hosszú során szeretett egy asszonyt, aki házat örökölt és elköltözött a zeneszerzőtől.
Annál nagyobb volt a csodálkozása, amikor egy napon gmundeni villájába beállít egy hölgy, aki bemutat egy 14 éves leányt.

— Ki ez a kislány?
— Goldmark Hermina, az ön leánya.

A gyermek úgy hasonlított hozzá, hogy az öregedő Goldmark könnyes szemmel ölelte magához.

Később adoptálta. Báró Eötvös József közoktatásügyi miniszter közbenjárása után hivatalosan is a leánya lett a kis Hermina, aki később Hagenbarth bécsi szobrászművész felesége lett.

 

KRISTÓF KÁROLY

SZÍNHÁZI ÉLET, 1929. szeptember 15-21.

 

2040   IVA • előzmény2039 2018-03-10 03:36:05

Köszönöm. Remélem, legközelebb időben rájövök.

2039   Momo • előzmény2038 2018-03-10 02:47:34

Kimaradt a linkből a zárójel a végéről. Azért mondja, hogy olyan szócikk nincs.

2038   IVA • előzmény2036 2018-03-10 02:36:38

Ez nagyon furcsa!
A "még nincs ilyen szócikk" közlés alatt rá lehet kattintani erre az opcióra:
Keress „Gáti István (operaénekes” szövegre más szócikkekben.
A következő stációnál erre:
Gáti István (operaénekes)
Aztán előjön a keresett oldal.

Köszönöm a jelzést, kedves Joska141, de csak ezt a most kitapasztalt módszert tudom ajánlani.

2037   IVA 2018-03-10 02:22:54

Felháborítónak tartom a K. K. Hofoper pénztári nyitvatartási rendjét! Kizárólag hivatali időben lehet előváltani jegyet, az interneten pedig egyáltalán nem!
Az is érdekes, hogy elég volt fél 7-kor kezdeniük a Sába királynőjét, holott nem járt a metró, nálunk pedig a 4-es metró mentén 18 órakor kellett kezdeni, és még a balettbetétet is alaposan meghúzták.

2036   joska141 • előzmény2035 2018-03-10 02:12:11

Tisztelt "IVA"!

Restellem a dolgot, de én nem találok a Wikipédián Gáti István cikket. Ha kattintok az Ön által megadott hivatkozásra, egy szöveg olvasható, hogy "még nincs ilyen szócikk"...

Rosszul vagy rossz helyen keresem?

2035   IVA • előzmény2034 2018-03-10 01:59:27

Kováts Kolos és Miller Lajos is főszerepelt az Ernaniban, de A nap képén én másik két főszereplőt, Kincses Veronikát és B. Nagy Jánost láttam:
http://www.momus.hu/gallery.php?act=daylist&ldate=2018-03-09

Takács Mária az Ernani premierje után bő két héttel, a második szereposztásban énekelte Elvirát.
A Wikipédián szócikke van Gáti István operaénekesnek, amelyből sejthető, miért „tűnt el” Takács Mária is:
https://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%A1ti_Istv%C3%A1n_(opera%C3%A9nekes)
A Café Momusön egy Zéta készítette interjú olvasható Gátival 2012-ből, ott is megemlítikTakács Máriát.
http://www.momus.hu/article.php?artid=6342

2034   oldalsonka 2018-03-09 23:29:42

Köszönketően a képen látható két fészereplőnek, Kováts Kolosnak és Miller Lajosnak, valamintr Lamberto Gardellinek, fantasztikus előadás volt. Ott voltam a főpróba egy részén rádióban hallgattam a premiert és utána láttam még legalább egyszer az előadást is. Évekkel később Takács Mária énekelte többek között a női főszerepet. Róla nagyon rég nincs semmilyen hír. Kár, szép hangú csinos nő volt. Remélem él még.

2033   IVA 2018-03-06 01:57:48

Biztosan zsörtölődtek a Café Momus fórumán 1866-ban is, amiért családi szereposztásban hozták ki a Traviatát.
Kíváncsi voltam legalább a címszereplő keresztnevére:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Markovits_Ilka

2032   Ardelao 2018-03-05 11:47:57

 

Szergej PROKOFJEV emlékére, aki 65 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el.

(1891.IV.23. – 1953.III.5.)

 

PROKOFJEV: «Önéletrajz»

Prokofjevet egész életében foglalkoztatta egy hatalmas önéletrajzi freskó megalkotása. Gyermekkori naplóvezetése már írói hajlamokról árulkodik, s ez a későbbiekben már-már egy minduntalanul megújuló önéletrajz-írási szenvedéllyé fokozódik. Az úgynevezett rövid életrajz, amely a 30-as évek közepéig öleli föl munkásságát, befejezetlen maradt.

Sajnos hasonló sorsra jutott a kötetünket alkotó átfogóbb, nagyobb formátumú „ÖNÉLETRAJZ” is. Az 1937-ben megkezdett munkában többszöri próbálkozás után sem sikerült számottevően előbbrejutnia, és így ez a kísérlete is torzó maradt.

De az írás ebben a formában is páratlanul értékes dokumentum. Dokumentuma először is Prokofjev emberi és művészi kvalitásainak: kivételes rendszerező és szervező hajlamának, sokoldalú érdeklődésének, korán megnyilvánuló művészi tudatosságának, munkaszeretetének, éleselméjűségének és kritikai hajlamának, de dokumentuma fenegyerekes csínytevéseinek, játékszenvedélyének, fiatalos gőgjének és humorának is, amiről a kötet lapjain megelevenedő történetek és a történetek szereplői tanúskodnak.

Az „ÖNÉLETRAJZ” végül, de nem utolsósorban az oroszországi századforduló hiteles dokumentuma: a vidéki nemesi kúriák és a pétervári zeneélet hatalmas pannója, melyen nyomokban már a változás előjelei is megmutatkoznak.

Kétarcú könyv: sokszínű tartalma és írásmódja, kedves mulatságos illusztrációs anyaga elsősorban a zenekedvelőnek, mindenekelőtt az ifjúságnak szól, de jegyzetei és zenetörténeti hitelessége révén a muzsikusoknak is értékes forrásmunka.

 

Zeneműkiadó

1981.  

2031   Edmond Dantes 2018-02-01 10:48:32

2017-ig Hamburg elsőszámú koncertterme a Laeiszhalle volt.

 

2030   Búbánat 2018-02-01 10:37:52

Ilosfalvy Róbert - Lamberto Gardelli - Házy Erzsébet

Puccini: Manon Lescaut - Magyar Állami Operaház - 1963

/Café Momus - Galéria/

2029   Momo • előzmény2027 2018-01-19 01:27:41

Nem tudom pontosan, hogy mi van benne: iroda, vagy lakóház. A mellette lévő egyik épület koncertterem. Az eredeti épületet még a háború során, 1943-ban elég súlyos sérülések érték, aztán valamikor az 50-es évek elején lebontották.

2028   Momo 2018-01-19 01:17:13

A berlini Konzerthaus



1919 és 1945 között a Porosz Állami Színház (Preußisches Staatstheater), melyet leginkább Klaus Mann és Szabó István Mephistójából ismerhetünk. Ennek volt az intendánsa Gustaf Gründgens (alias Hendrik Höfgen).

Az épületről szóló szócikk a Wikipédián.

2027   Klára • előzmény2025 2018-01-14 08:46:13

Bocsánat, én sem ismerem Hamburgot. De! adódik egy kérdés: a mostani modern förmedvény irodaház, vagy most is Volksoper? És ha netán az utóbbi, ez miből derül ki? Valamikor az Operaház, színház épülete, stb "A Múzsák Hajléka" volt, és iparkodtak ehhez méltó külsővel felépíteni. Ma ?!

2026   IVA • előzmény2025 2018-01-14 04:59:44

Köszönöm. Kerestem én is, de nem találtam; egyáltalán nem ismerem Hamburgot.
Szomorú. Nemcsak azért, mert ez nem népopera, és nem is olyan szép, mint az volt, hanem azért is, mert semmilyen élményt sem nyújt.

2025   Momo 2018-01-13 17:59:46

A hamburgi Volksoper:



Ma ez van a helyén.

2024   Ardelao • előzmény2023 2018-01-12 19:13:30

 

Egy német operaszerző élményei Magyarországon

Írta: Sebestyén Ede

 

A fiatal Amadé Tádé gróf, a zseniális költő és muzsikus-család sarjadéka, az 1815. esztendő nyarát Karlsbadban töltötte. Az ifjú arisztokrata jó hírű zongoraművész volt, már gyermekkorában feltűnt tehetségével, több ízben játszott Bécsben udvari ünnepségeken, mint fiatalember pedig Hummel Jánossal, a virtuózzal versenyt improvizált igen nagy sikerrel.

Születésének kiváltsága a titkos tanácsosi és kamarási méltóságot, zenei tehetsége pedig az udvari zenegróf pozícióját szerezte néki. Szóval: már ifjú korban megbecsült és elismert tagja volt a legelőkelőbb társaságnak és eredményes művelője a zenének.

Karlsbadban megjelent egy napon egy egészen fiatal, huszonegy-esztendős német muzsikus. Szegény volt, félénk és félszeg modorú. Nem gyógyulást keresett az előkelő fürdőhelyen, hanem pénzt szeretett volna keresni. Az volt a szándéka, hogy hangversenyt rendez, mint zongoraművész.

Amadé gróf meghallotta az ifjú művész hírét és megismerkedett vele. Kicsit muzsikáltak, kicsit elbeszélgettek s a félénk szászországi muzsikus annyira megtetszett a bárónak, hogy pártfogásába vette. Beszélt róla, látogatókat szerzett a hangversenyére és buzgóságával sikerült elérnie, hogy a közönség az utolsó helyig megtöltötte a hangversenytermet. A produkció szokatlanul nagy művészi és még szokatlanabb anyagi eredménnyel végződött.
A fiatal muzsikus Marschner Henrik volt, a később sokat ünnepelt s még ma is jól ismert operaszerző, a Hans Heiling, a Vámpír, a Templomos és zsidónő és több más nagysikerű opera, komponistája.

Amikor Amadé visszatért Karlsbadból Bécsbe, magával hozta Marschnert. Az volt a szándéka, hogy a tehetséges ifjú sorsát kezébe veszi és biztosítja neki a gondtalan munka lehetőségét.
A grófnak Pozsonyban hatalmas palotája volt s az esztendő nagyobb részét ott szokta eltölteni. Az volt az ambíciója, hogy a magyar koronázó városban élénk zenei kultúrát teremtsen s ebben három jelentékeny segítő társa volt: Hummel János, a pozsonyi születésű zeneszerző, aki Kismartonban élt s az Esterházy herceg-család zenekarának karmestere volt, azután Klein Henrik zenetanár és Batka János, a koronázó székesegyház orgonistája. Ezek mind a hárman ismerték Beethovent és Klein Henrik Amadé grófot is bemutatta neki.
Karlsbadból való hazaérkezése után a gróf és Klein Henrik megígérték Marschnernek, hogy elvezetik Beethovenhez, amint engedelmet kapnak erre a mestertől. Az ifjú ugyanis nagyon szeretett volna bemutatkozni neki, hogy megmutassa a kompozícióit s útmutatást és bátorítást kérjen tőle.

Az engedelemre nem kellett sokáig várni. A mester rövidesen közölte Amadéval, hogy szívesen fogadja Marschnert.

A fiatalember nagy kottacsomaggal a hóna alatt és nagy izgalommal a szívében megjelent Beethoven lakásán. Reszkető kézzel adta át a hangjegyeket és várta a mester ítéletét.
Beethoven forgatja a lapokat, arca tetszést árul el, de nem szól egy szót sem. Amikor végignézett mindent, csak ennyit mondott:
— Hm!

Azután kezet nyújtott a csalódástól lesújtott ifjúnak és ezzel bocsátotta el:
— Nincs sok időm, ne jöjjön gyakran, de mindig hozzon valamit!

Marschner megsemmisülten támolygott ki a házból. Egyenest a szállására ment és dühösen csomagolni kezdett. Azonnal el akart utazni.
Ekkor lépett be hozzá Amadé gróf és Klein Henrik. Faggatták, hogy miért keseredett el annyira, de a szegény fiú alig tudott megszólalni, mikor végre elmondta, mi történt, nagy nehezen megnyugtatták és rábírták, hogy maradjon.

A következő esztendő tavaszán magával vitte a gróf a fiatal komponistát magyarországi birtokára, vadászatra. Nagy társaság gyűlt össze a kastélyban, legnagyobbrészt arisztokraták. Köztük volt Zichy Nepomuk János gróf is. A gróf már ismerte hírből Marschnert és most, hogy személyesen is megismerte, nagyon megtetszett neki, nemcsak a tehetségéért, hanem egyenes jelleméért is. Meghívta házi zenetanítónak és Marschner, örömmel fogadta a hívást.

Eleinte Nagylángon töltötte az időt és élvezte a gróf családjának közvetlen szeretetreméltó bánásmódját, azután a családdal együtt Pozsonyba ment. Nagyon jól élt, boldog volt, de működési köre nem elégítette ki. Több akart lenni, mint házitanító.

Nem telt bele nagy idő, megjött az alkalom zenei pozíciójának megjavítására. Grassalkovich herceg meghívta karmesterének s most már állandóan Pozsonyban lehetett.
A hercegi palotában igen élénk társas-élet volt, ami alkalmat adott a fiatal zeneszerzőnek és karmesternek, hogy tehetségét megmutassa a világnak.

Marschner nagyon sokat foglalkozott a kissé elhanyagolt zenekarral, de azért sok időt fordított komponálásra is. Első műve, amelyet Pozsonyban irt, tréfás rondó zongorára. Zichy Nepomuk János grófnak dedikálta, aki változatlanul megtartotta barátságában.

Huszonkét-esztendős korában kijelentette Marschner jóakaróinak, hogy megnősül. Kissé korainak tartották a családalapítást, Klein Henrik pedig a tehetségének fejlődését féltette a házasélettől, de nem lehetett szándékától eltéríteni és 1817-ben, október végén feleségül vette tanítványát, Cerva Dániel késmárki kereskedő leányát (Emiliát). Most már nagyon boldog volt, de a boldogság fél-esztendeig sem tartott. A fiatalasszony megbetegedett és 1818 tavaszán meghalt.

Ez a csapás nagyon lesújtotta a szerencsétlen-fiatalembert. Lemondott állásáról és Zichy gróf meghívására Nagylángba vonult vissza, felejteni és dolgozni.
Ebben az esztendőben avatták föl Székesfehérváron az új színház épületét. Zichy gróf, mint a város és a színház bőkezű pártfogója, elhatározta, hogy a megnyitást nagy ünnepséggé avatja. Megbízta Marschnert, komponáljon ünnepi nyitányt. A pompásan sikerült alkalmi darabbal, amely teljesen át volt szőve magyar motívumokkal, óriási lelkesedést keltett a fiatal szerző az október 18-án tartott ünnepségen.

 

Marschnert voltaképpen csak ekkor kezdték igazán megismerni és becsülni. Hornbostel dr. szövegíró opera-libreltót küldött neki, amely annyira inspirálta, hogy nyomban hozzáfogott a megzenésítéséhez. Mivel már előzőén is foglalkozott opera-komponálás tervével, sőt sok vázlata is volt már, Hornbostel könyvét egészen rövid idő alatt megzenésítette és 1818-ban, november 26-án már be is mutatták a Pozsonyi Színházban.

Címe ez volt:
«Saidar und Sulima,» vagy „A szerelem és nagylelkűség.”

Az opera:— rövid szóval — megbukott. A rossz szöveg miatt. A szövegíró azonban kárpótolta a zeneszerzőt. Még a «Saidar» bemutatója előtt átadott neki még egy szövegkönyvet: IV. Henrik és Daubigné. Ennek a zenéje 1818-ban, a balsikerű premier idején készült el. Marschner Drezdába küldte Webernek, a Bűvös Vadász komponistájának, aki akkor az udvari színház igazgatója volt.
 

A döntésre nem kellett sokáig várnia. Weber hamarosan felelt: az opera nagyon tetszik neki és elfogadja.

Ez már komoly siker volt és nagyon sarkalta Marschnert a további munkára. Szonátákat, rondókat, triókat, fantáziákat komponált és a népszerű Kotzebue szövegére egyfelvonásos operát ír: «Kyffhäuser hegye.» Erről a művéről Riemann zenei lexikona azt mondja, hogy sohasem került színre, Fétis pedig (Biographie universelle des Musiciens) azt állítja, hogy sikerrel adták elő Ausztria több színpadán.

Közben várta Marschner, hogy Direzdában előadják operáját. Amikor elunta a várakozást, 1819 augusztusában, Drezdába utazott Weberhez. Megnyugtató választ kapott, mire boldogan visszatért Pozsonyba és folytatna a várakozást.

A sok munka és az idegesség sok energiáját fogyasztották el, amellett, mint özvegyember, nem élhetett rendszeres, higiénikus életet. Az 1820. év januárjában tehát ismét megnősült. Jäggi Eugénia Franciskát vette feleségül, egy bécsi lakáj leányát, aki színésznő-aspiráns volt.

Ebben az esztendőben még egy öröm érte: a drezdai bemutató előadás. Ezt pedig érdekes álom előzte meg.

Július tizedikén azt álmodta Marschner, hogy Drezdában van, a színházban, operájának bemulató előadásán. Látja a nézőteret, a sok embert és várja a nyitányt. Végre megkezdik. A közönség áhítatosan hallgat, a végén hosszas, dörgő taps. A függönyt széthúzzák. Az álmodó szerző hallja az énekeseket, a zenekart, a nyíltszíni tapsokat. A tetszés állandóan fokozódik s a szerző a nagy izgalomtól elájul.

Erre fölébred, íróasztalához rohan, pontosan leírja az egész álmot, az időt is, percnyire.
Tíz nappal később levelet kap Webertől. A kartárs és igazgató értesíti operájának nagy sikeréről és megírja a részleteket is. Tökéletesen úgy, ahogyan Marschner megálmodta.
A drezdai siker eldöntötte Marschner további sorsát. Weber meghívta a drezdai színházhoz helyetteséül és huszonöt-esztendős ifjú boldogan követte a hívást. De nem rögtön. Magyarországból nem szívesen vált meg, csakis a várható nagy jövőért. Csaknem egy esztendőt töltött még Pozsonyban és még egy operát komponált, a «Lucretia»-t, mielőtt Magyarországot elhagyta.

Marschner operái közül néhány ma is szerepel a német operaszínpadok műsorán. A budapesti Opera csupán egy művét adta elő, «A templomos és zsidónőt» amelynek 1890-ben volt a bemutató előadása. Mindössze hatszor játszották.

 

AZ ÚJSÁG, 1927. május 22. (3. Évfolyam, 116. szám)

https://www.youtube.com/watch?v=g4AnvRjxz8o

Marschner - Overture: Der Templer und die Jüdin, Op. 60 (1829)

2023   Búbánat 2018-01-12 17:44:42

Az Erkel Színházban ma este: MARSCHNER: A vámpír - koncertszerű előadásban.

2022   Ardelao 2018-01-12 17:42:10

Marschner, Heinrich, német zeneszerző, született 1795. augusztus 16. Zittauban, meghalt 1861. december 14. Hannoverben.

Lipcsében tanult jogot és zenét. 1817-ben zenetanár lett Pozsonyban. 1822-ben a drezdai udvari opera zenei igazgatónak szerződtette, 1827. Lipcsében, 1831. Hannoverben volt színházi karmester.

Nevezetesebb operái: Der Kyffhäuserberg (első műve, 1817), Saidar (1817), Heinrich VI. und Aubiené (1820), Der Vampyr (1828), Der Templer und die Jüdin (1829), Hans Heiling (legnevezetesebb műve, 1833), Adolf von Nassau (1843), Austin (1851), Hjarne (posthumus, 1862).

Írt kamarazene- és karműveket is. 1877-ben szobrot kapott Hannoverben. Életrajzát megírták: M. J. Wittmann és G. Münzer (1901).

RÉVAI NAGY-LEXIKONA, 1915 

*

PESTI NAPLÓ, 1895. augusztus 18.

Marschner jubileuma.

HEINRICH MARSCHNER születésének százéves fordulóját tegnap ünnepelte meg a bécsi opera és a legtöbb németországi színpad. Bennünket, magyarokat, különösén az a hisztériai tény érdekelhet, hogy Marschner pályafutásának magyar befolyás adott hatalmas lökést a század elején.

A fiatal Marschner, 1815-ben mint zongora-virtuóz Karlsbadban hangversenyzett és itt ismerkedett meg gróf Amadé Tádéval, a dúsgazdag magyar mágnással, aki korának egyik legműveltebb és legáldozatkészebb mecénása volt. Gróf Amadé pártfogásába vette a kiváló tehetségű fiatal zenészt és arra buzdította, hogy menjen Bécsbe. Marschner 1816-ban csakugyan meg is jelent az akkori zenei mozgalmak leghíresebb központjában és Beethovennel benső barátságot kötött. Egy évvel később Amadé gróf protekciója révén zenetanító és karmester lett Pozsonyban a gróf Zichy-családnál. Pozsonyban Marschner három évig maradt és itt írta meg első operáját «Saidar und Zulima» (vagy „Szerelem és nagylelkűség”) címen. A német szerző első operáját magyar földön, a Pozsonyi Színházban adták először 1818. november 24-én. Marschner 1819-ben a pozsonyi színésztársulat. egyik elsőrangú művésznőjét vette feleségül, akivel később állandóan Drezdában telepedett le. A bécsi opera tegnapi jubiláns előadásán Hans Heiling, Marschner legértékesebb operája került színre, a címszerepben Reichmannal, aki a szerelmes démont még most is nagy sikerrel énekli és alakítja. A zenekart Richter vezette, - akit az ouvertür után viharosan tapsolt a bécsi közönség. Mellesleg megjegyezzük, hogy a Hans Heilinget hat évvel ezelőtt, Mahler igazgatása idején, a budapesti Opera is színre akarta hozni. A szöveg magyar fordítása elkészült, a szerepeket kiosztották és a rendezőség is elkészítette már a szcenáriumot, de éppen akkor a sajtóban erős kifogások emelkedtek a német operák túlságos kultiválása ellen és Mahler á támadásoktól visszariadva, levette a műsorról Marschner dalművét, az előkészületre szintén kitűzött Tristan és Izoldával együtt.

Budapest, (225. szám)

Hans Heiling / Heinrich Marschner

2021   joska141 2018-01-09 01:14:46

A mai nap képéhez:

Ez tulajdonképpen - a képaláírással ellentétesen - nem a "nézőtere", hanem csak a páholysor egy része.

2020   Ardelao • előzmény2019 2018-01-02 06:00:31

Mily Balakirev - Tamara, symphonic poem (1867-82)

2019   Ardelao 2018-01-02 00:51:42

 

181 évvel ezelőtt született BALAKIREV (1837. január 2. – 1910. május 29.), orosz zeneszerző, zongorista és karmester, az orosz ÖTÖK megalapítója.

Muszorgszkij és Borodin műveivel, működésével kapcsolatban többször említettük az Ötök vezetőjének, Balakirevnek nevét.
 

Egy nép zenéjének fejlődésében nem csak azok játszanak fontos szerepet, akik kiemelkedően nagy komponisták, hanem azok is, akik zenéjüknél nagyobbak, mint vezető, irányító szellemek, gyűjtők, szervezők. A mai orosz zenében is folytatódik az a hagyomány, amit vázlatnak Balakirev szerepe kezdeményezett.

Mili Balakirev, mint zeneszerző ma már kevésbé ismert, mint döntő szerepe az új orosz muzsika kialakítása terén. Ö volt a múlt században az a szervező erő, aki nélkül talán nem alakult volna meg az Ötök csoportja s következésképp a világ talán ma szegényebb lenne néhány nagy alkotással. Balakirev munkássága döntő volt a népdalból született operák, zenedrámák történetében.

Tudatosan fordult az orosz nép dalkincs gyümölcsöztetése felé a műzenében. Az „orosz Kodály“-nak is nevezhetnők. Népdalgyűjtő volt, tudományos rendszerező, vezető koponya. Az első. aki szakszerűen érezte meg az orosz népdal jövőjét a színpadi, drámai muzsikában.

A nagy gondolat ösztönös elindítója, Balakirev előtt, Mikhail Glinka volt a múlt század első felének nagy komponistája hazájának első zseniális zeneszerzője, minden később zenei törekvés ősforrása. A nép először Glinkában szólal meg.
Glinka döntő rátalálása után Mili Balakirev volt az, aki a század második felében tudatosan megszervezi Glinka művészetének örököseit; a
«Ötök társaságát.»

A cárok orosz földjén kultúrát csak a városokban, a szalonokban folyt s a zene, mint külföldről behozott fényűző cikk szerepelt az uralkodó osztályok szórakoztatásán. Még a tizenkilencedik század elején is a zenekarokat javarészt olaszok, franciák vezették. Külföldi művészek törekedtek elfoglalni a jólfizetett udvari zenei pozíciókat. Olasz muzsikosok, énekesek játszották az importált operákat. A szalonokban a cigány-zene járta, pengetős hangszereken.

Divatban volt az italianizmusokkal átitatott ál-orosz, románc-stílus, amely nem sokkal lehetett különb annál, mint amikor még Catterino Cavos, a pétervári olasz udvari karmester használt fel kuriózumképpen orosz népi motívumot, de kiigazította a 17 századi olasz zene-szerzéstan szabályai szerint. Az orosz népdal természetéből, ősi alkatelemeiből folyik, hogy az ilyen kiigazítás egyben ki is forgatta a dalt eredeti mivoltából.

Az igazi orosz népdal messze a városoktól, fölfedezetlenül őrizte az ős-múltba nyúló hagyományait.
 

Milyen volt ez a népdal?

Természetesen sokrétű. De szerkezete, formái ősi típusokat mutálták. Egyik fajtája szemlélődő, elgondolkozó volt a másik elbeszélő, s a harmadik, a táncdal, a tetteket hordta magában

Vezérhang nélkül épült, szabálytalan ritmusban. Felbukkant motívumaiban az északi skald, s a bizánci egyházi kórusok nyoma, a keleti tatár-élet néhány tánceleme, de minden egyéb hatás lepergett róla, nem változtat a meg, nem hagyott rajta nyomot. Mindig teljesen eltért a nyugati dúr és moll rendszertől. Különleges többszólamúsága volt. A fő-dallammal párhuzamosan, mély úgynevezett támasztó-szólamok zengtek benne, olykor a fődallamhoz csatlakoztak, vagy körüljátszogatták. Végül a dal egyetlen hangban, vagy oktávban csendüli ki. Az orosz népdal jellegzetességei egyedülállóak a muzsikában.

Kiapadhatatlan bő forrást jelentett ez a műzene számára s Glinka áttörése nyomán Balakirev vezette be ebbe a birodalomba zenei társait.

Mili Alexejevics Balakirev, a mai Gorkij-ban, a hajdani Nizsnij-Novgorodban született 1837-ben. Eleinte természettudományokkal foglalkozott, de hamar feltűnést kellett kitűnő zongorajátékával. Autodidakta módon nevelte magát a zenében. Hamarosan olyan technikai, elméleti tudást és tekintélyt szerzett, hogy a korabeli zeneszerzők őt tekintették vezetőjüknek.
Élet programja, az orosz népdal bevezetése a műzenébe, nem talált megértésre egyes társadalmi körökben. Voltak, akik hevesen ellenezték Glinka zenei irányának folytatását.

Ugyanazok, akik megrettentek a „Föld és Szabadság” nevű titkos szervezettől, amelyhez Csernisevszkij is tartozott. Az 1860-as évek elején felhullámzó népi megmozdulás a cári terrorba fulladt. Ez volt az-az idő, amikor Csernisevszkijt Pétervárott nyílt téren pellengére állították, oszlophoz bilincselték és mellére táblát akasztottak, „államfelforgató” felírással.

Ez az idő nem volt alkalmas arra, hogy a népről a vidéki szegényparasztokról beszéljen valaki, még ha dalban, zenében is. És mégis, éppen ez időtájt alakult meg az «Ötök csoportja.» A reakció ellenére Balakirev tovább folytatta buzdító, szervező munkásságát és így kovácsolta össze hatalmas kis társaságát, amely végül olyan felmérhetetlen eredményre jutott. 1866-ban megjelent nagy munkája, az orosz népdalgyűjtemény. Remekművek elindítója lett s egyik legfontosabb eseménye az orosz folklor kutatásnak.

Balakirev volt az első az ötök közül, aki balett-színpadon nagy sikert éri el. «Tamara» című szimfonikus költeményére Djaghilev balett-társasága táncjátékot komponált s a Tamarát egész Európával megismertette.
Balakirev mutatta be, mint karmester, először Rimszkij-Korszakov első művét, ő alapította meg az orosz zenei szabadiskolát s ismeretterjesztő, ízlésfejlesztő hangversenyeit haláláig vezényelte.

Minden munkásságánál fontosabbnak bizonyult azonban az «Ötök társaságának» összehozása. Az ötöknél egyetértőbb, összefogóbb zenei társaság, művészeti szövetség sem előttük, sem utánuk, nem volt a zenetörténetben. Testvériesen, családiasan együttdolgozó csoport volt ez, amely a nagy-család, az orosz nép szavát, dalát szólaltatta meg a műzenében.

Pán öthangú sípja volt az öt zeneszerző, öt összekapcsolt, de mégis önálló hang s ahogy Pán sípján a természet dallama zengett fel úgy hangzott belőlük az orosz természet, úgy szólaltatta meg hangjaikat a hatalmas orosz tájakon annakidején elfeledetten szenvedő szegénynép sóhaja.

I. V. E.

KIS ÚJSÁG, 1949.december 25. (3. Évfolyam, 300. szám)

2018   Ardelao 2017-12-22 00:49:27

143 évvel ezelőtt, ezen a napon (XII.22.) született a pozsonyi születésű magyar SCHMIDT Ferenc, a későbbi Franz Schmidt, osztrákká lett zeneszerző.

(1874.XII.22 – 1939.II.11.)

 

Schmidt Ferenc (Franz Schmidt), zeneszerző, született: 1874. december 22-én Pozsonyban, a bécsi Conservatorium növendéke.

1892 óta a Bécsi Operaház tagja, először, mint csellista, azután, mint karmester.

Operái: Notre Dame (Bécs, 1914., Budapest, 1916.); Fredigundis.

Zenekari művei: 2 szimfónia, a másodikban igen szép variációs magyar témával.

TOLNAI ÚJ VILÁGLEXIKON adatai, 1929. 

*

Schmidt Ferenc, magyar zeneszerző, született: 1874. december 22-én, Pozsonyban.

Bécsben képezte ki magát zongora- és gordonkaművésszé; az udvari opera zenekarának tagja, majd a bécsi zeneakadémia tanára s 1910 óta igazgatója. Szimfóniáit a Filharmonikusok adták elő.

A Hugo Victor regényéből Wilk Lipóttal (németül, 1903-ban) írt «Notre-Dame» című operáját Bécs mutatta be, 1914. május 12-én; Berlinben 1918. április 11-én került színre. A Magyar Királyi Opera pedig 1916. december 14-én (a címszerepben Szende Ferenc és Venczell Béla váltakoztak; Esmeralda: Szókelyhidyné Marschalkó Rózsi.)

«Fredigundis» című operáját a berlini állami operaház hozta színre 1922-ben. 

MAGYAR SZÍNMŰVÉSZETI LEXIKON, 1931.

Shöpflin Aladár (szerk.) 

*

… […] A pozsonyi származású Schmidt Ferenc képzett és tehetséges zeneszerző. A bécsi konzervatóriumon tanult. A Hofoper gordonkaművésze lett. Felnőtt korában, néhány év alatt, zongoraművésszé művelte ki magát, számos zenekari koncerten szerepelt, mint pianista, sikerrel, végül búcsút mondott a Hofoper zenekarának, pedagógus lett. Több ízben került kombinációba neve a budapesti zeneakadémiával kapcsolatosan. Kompozícióira — szimfóniái nyomán — Schalk karnagy lett figyelmessé, ő adatta elő két év előtt Bécsben a «Notre Dame» című operát is, amelyet Schmidt huszonnégy éves korában, tizenöt év előtt írt. […] …

 

Részlet a „Magyar Figyelő” 1917/1. számából.

2017   Momo 2017-12-19 08:56:04

Reiner Frigyes mellszobrának avatása Chicagóban

"2016. június 14-én a Chicago Symphony Orchestra Association által szervezett megemlékezésen, a Chicago Symphony Orchestra alapításának 125. évfordulója alkalmából, a zenekar székhelyéül szolgáló Orchestra Hallban Riccardo Muti, a zenekar jelenlegi karmestere ünnepélyes keretek között leleplezte Reiner Frigyes (Fritz Reiner) magyar származású karmester mellszobrát."

(kormany.hu)

2016   Búbánat 2017-12-18 09:39:05

 

Az ősbemutató díszlete

Az ősbemutató díszlete

Ma 125 éve mutatták be a szentpétervári Marinszkij színházban Csajkovszkij Diótörő-balettjét.

Bartók Rádió - 19.00 - 19.30

Szerkesztő-műsorvezető: Becze Szilvia

(ism. szombat, 9.30)

Az ősbemutató díszlete

Az ősbemutató díszlete

2015   Ardelao • előzmény2013 2017-12-17 23:12:41

 

Cimarosa szobra Aversában

Cimarosa szobra a zeneszerző szülőhelyén, Aversában

 

2014   Ardelao • előzmény2012 2017-12-17 22:37:54

 

Architectural details of Opera National de Paris: Cimarosa Facade sculpture. Grand Opera Garnier Palace is famous neo-baroque building in Paris, France - UNESCO World Heritage Site.

 

2013   Ardelao • előzmény2012 2017-12-17 22:14:47

 

Domenico Cimarosa végre, öt negyedszázaddal halála (1801) után, szobrot kapott Nápoly melletti szülőhelyén, a magyar történelemben is szereplő Aversá-ban. A szobor alkotója, Jerace,* már Beethoven,- Donizetti- és Martucci-szobraival is nagy művésznek mutatkozott.

 

A ZENE, 1929. július 1. (X. Évfolyam, 16. szám)

 

*Francesco Jerace (1853-1937), olasz szobrász. (Megj., A.)

2012   Ardelao 2017-12-17 16:42:40

 

Pál Tamásé az érdem, hogy a Széchényi Könyvtár zenei gyűjteményében kutatva felfedezte az Esterházy-hagyatékban Domenico Cimarosa «A párizsi festő» című operáját.

A két-felvonásos, öt énekest foglalkoztató operából kitűnően sikerült, sokfelé elismeréssel méltatott hanglemez készült Szűcs Márta, Vámossy Éva, Gregor József, Gerdesits Ferenc és Rozsos István közreműködésével. A lemez színpadon is megelevenedett a Monte Carlo-i tavaszi fesztiválon, ahol minden évben bemutatják az operairodalom egy-egy régen nem játszott vagy elfelejtett alkotását. Így került «A párizsi festő» is Monte Carlóba — a hanglemez eredeti szereposztásában.

A bemutatót a publikum általános rokonszenvvel fogadta, a szaksajtó viszont a lemezfelvételt ítélte színvonalasabbnak, jelentéktelennek minősítve a rendezést, a színpadi megoldást.

Végül is Pál Tamás kutatómunkája, színvonalas zenei vezetése elismerést aratott.

A hazai közönség az opera néhány előadását most a Hilton Dominikánus udvarának tutti-frutti programjában láthatta-hallhatta. (—rt.)
 

Képeken látható: az előadás közönsége  ̴ Gerdesits Ferenc, Szűcs Márta, Rozsos István és Gregor József  ̴ Gregor József  ̴ Szűcs Márta és Gerdesits Ferenc  ̴ Vámossy Éva és Gregor József (jobbra) Fotó: Mönich László

 

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1988.VIII.6. (32. Évfolyam, 32. szám)

2011   Ardelao 2017-12-17 15:50:05

A genovai opera-együttes vendégjátékáról.

Írta: Fábián Imre
 

Domenico Cimarosa olyan népszerű volt a XVIII. században, mint ma egy sikeres musical-szerző. Operáit Nápolytól Pétervárig játszották, igazi kasszadarabok voltak, minden operavállalkozó örömére.

 

Nálunk nem kisebb ember, mint Joseph Haydn egyengette útját az Esterházy-udvarnál: karmesterkedése idején kereken 12 Cimarosa-darabot mutatott be Eszterházán. Az élet és a közönség kegyeltje volt tehát ez a nagyszerű olasz muzsikus, akinek pályája mégis tragikus alkonyba hanyatlott: forradalmár hírébe keveredvén, halálra ítélték, s csak főúri pártfogói menthették meg a bitótól. Ettől kezdve a derűs, életszeretettől áthatott ember szinte maga kívánta már a sírt, pedig ez a tragikus meghasonlás csak a következő évszázadban lett jellegzetes, romantikus művész-sors.

Cimarosa népszerűsége könnyen érthető. Virtuóz ügyességgel beszélt a kor zenei nyelvén, de mindig ízléssel, kulturáltan, s boszorkányos színpadi érzékkel fogalmazta meg ezeket a közhelyeket. Így jellegzetes képviselője lehetett egy virágzó zenei aranykornak, s az ember csak némi irigykedéssel veheti tudomásul: volt idő, amikor ez volt a szórakoztató, kommersz darabok átlagos színvonala. A mai hallgatónak legelőször Mozart jut az eszébe. Íme, milyen készen állt, mennyire a levegőben volt mindaz, amit ma Mozart-stílusnak nevezünk. Csak épp a zseni, az örökkévalóság lehelete hiányzott belőle. Ezért, már csak Mozart miatt is érdemes Cimarosát hallgatni. Ennyire világosan érzékelhetővé ritkán válik a halhatatlanság, mint a vele való összehasonlításban. A keretek, a műfaj adottságai készek, a közhelyek is, melyek Mozart színpadára kerülnek. De lenyűgöző szellemi gyönyörűség tetten érni a lángelmét: mivé lesz a kezében a víg-operák elengedhetetlen átöltözési, álarcos komédiája a Figaro házasságának kerti képében, s mivé az opera buffák komikus szellemjárása a Don Juan komtur jelenetében.
 

«II Convito,» azaz a Vendégség című operáját 1781-ben komponálta Cimarosa. A kor opera buffa típusának tökéletesen kialakított, egyértelmű sablonjai alapján. Megtaláljuk benne a hoppon maradt udvarlót, a ravasz szolgát, a szokásos álöltözetes csereberét. s még a Rossininál halhatatlanná vált katonatisztet, a capitanót is. Ugyanígy a század kialakult zenei köznyelvén jellemzi Cimarosa a maga színpadi alakjait is. Minden kész receptek alapján készült ebben a darabban, de a szakács kitűnő, nem csoda, hogy a közönségnek ez a problémamentes, remek szórakozás jobban kellett, mint Mozart lenyűgöző, fárasztó nagysága. A kortársak nehezen is bocsáthatták meg Mozartnak, hogy így megnehezítette a szórakozásukat.

 

Az utókor ma már mindkettőjüknek igazságot szolgáltathat. Ha jó ideig el is felejtkezett Cimarosáról Mozart árnyékában, elég távlatunk van ahhoz, hogy ma már mindkettőt értékelni tudjuk, világosan látva a köztük levő roppant különbséget. De Cimarosa is értette a dolgát; ma is friss és üde minden taktusa, üdítő, kellemes szórakozás minden darabja.

 

Genovai vendégeinknek már azért is hálásak lehetünk, hogy egy nálunk teljesen ismeretlen Cimarosa-darabot fedeztettek fel velünk, valóban a felfedezés örömével. Akik vendégeinktől a behízelgő szépségű olasz hangok varázsát a sokat emlegetett «voce» igézetét várták, azok már az első felvonás után csalódottan távozhattak. Az egy Giovanna Vinci kivételével igazán kimagasló énekes nincs is az együttesben. A hangok többsége fakó, kopott, inkább egykori, jobb időkre emlékeztet. Hangfenomén meg aztán egyáltalán nincs közöttük. Á vendégség előadása mégis nagyszerű színházi este élményével ajándékozott meg bennünket. Mert bebizonyosodott: az opera elsősorban színház, ahol az igazi siker sok összetevőn múlik, s nem csupán egyes, kimagasló alakítások, hangok értékén. Ez az este az együttes játék, az ensemble-kultúra diadala volt a szép hangok felett. Meggyőzően kiderült, hogy szerényebb hangbeli adottságokkal, de pompás játék-kultúrával és kidolgozott együttes munkával jobb színházat lehet csinálni, mint értékesebb egyéni kvalitásokkal, de szervezetlen együttessel.

 

Cimarosa egy korszak, egy műfaj színházi sablonjait komponálta meg. S ezeknek a sablonoknak, kész és minduntalan visszatérő alaphelyzeteknek, típusoknak, közhelyeknek ugyanígy megvoltak a kialakult színpadi kifejezői is a szereplők éneklésében, gesztusaiban, sztereotip megnyilatkozásaiban. S ebben a tekintetben a genovai vendég együttes teljesítménye példamutató volt. Ritkán látni ilyen kidolgozott, minden vonatkozásban átgondolt színpadi játékot, melynek mértani arányai, harmonikus mozgásképletei, színpadi koreográfiája egy kicsit a Comédie Française játék-stílusára emlékeztettek. A zenei közhelyeknek természetszerűen a színpadi mozgásban, énekes-manírokban is megvoltak a maguk sablonjai. Olasz vendégeinket látva és hallva mindvégig azt éreztük: így játszhatták Cimarosa idejében is. S amit a szürke, alapjában igénytelen hangok tolmácsolásában láttunk és hallottunk, minden ízében egy több évszázados operai, színpadi kultúra ma is eleven örökségére, s jelenlétére engedett következtetni. Az egyes énekesekért nem, de az egész együttesért nagyon is lehet irigyelni a genovaiakat.
 

A színpadnak ez a hagyományt közvetítő, de mégis eleven hatóereje Michele Casato pompás rendezői munkájának eredménye. A hoppon maradt, házasulni készülő gazdag úr, Massimo szerepében, mint énekes is bemutatkozott, kissé kopott hanggal, de rendkívüli intelligenciával mintázva meg a figurát. A pálmát ezúttal mégis nem az énekesnek, hanem a bravúros rendezőnek adnám. — Tito Varisco színpadképe Canalettóra emlékeztető, artisztikus finomságával, ízlésével tűnt ki.           

 

— A szereplőgárdából Giovanna Vincit, Alfonsina, az özvegy alakítóját kell elsősorban említenünk, az ő hangbeli adottságai kimagaslottak az együttesből. Checco szolga szerepében a fakó, kopott hangú Lorenzo Rossit hallottuk, Poli gróf Enzo Raimondo volt. A női együttesben Luciana Serra (Eleonora), Anna Letizia de Luca (Lisetta), a férfiak sorában még Gavino Ardis (Lampo lovag), Giuseppe Murmura (A kapitány), Ambrogio Canepa (katona), s Carlo Ermirio (jegyző) nevével lesz teljes a színlap. Külön-külön nem sok mondanivaló van róluk: együtt voltak kitűnőek.
 

Az együttes karmestere, Fernando C. Mainardi rokonszenves, remek muzsikus, aki jól kézben tartotta az előadást, s meg tudta adni ennek az estének a színeit, ízeit. Mert amit az együttes játék-kultúrájáról megállapíthattunk, az nem csak az alakításra, mozgásra, gesztusokra vonatkozott, hanem természetesen az operai, zenei tradícióra, s énekesi-előadói kultúrára is. Hiszen a színpadi tradíció ez esetben zenei stílust, s előadói hagyományt jelent elsősorban.

 

A MÁV Szimfonikusok együttese, mint operazenekar, ez alkalommal jelesre vizsgázott. Hajlékonyan, remek stílusérzékkel, s érezhető jó kedvvel követte karmestere elképzeléseit. Az első felvonásbeli Checco-ária kürtszólójáért pedig kedvem lett volna, jó olasz szokás szerint, egy lelkes bravót kiáltani.

 

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1966. augusztus 5. (10. Évfolyam, 31.szám)

2010   Búbánat 2017-12-16 09:31:15

Kodály Zoltán életútja, összefoglaló diákoknak és érdeklődőknek

„A magyar zenét nem mi találtuk ki. Megvan az már ezer éve. Mi csak ápolni, őrizni akarjuk a régi kincset, és ha olykor megadatik nekünk, gyarapítani.”

Kodály Zoltán

Büszkék vagyunk azokra a magyarokra, akik hazánk jóhírét viszik messze a világban. Kecskemét Kodály városa, így mi, kecskemétiek méltán lehetünk büszkék a világhírű zeneszerzőre, akinek munkáit és az általa kidolgozott zenetanítási módszert szerte a világban ismerik és oktatják.

Kodály Zoltán 1882. december 16-án született Kecskeméten. Édesapja, Kodály Frigyes vasúti tisztviselő volt, aki családjával a helyi vasútállomás épületében lakott, így ebben a házban látta meg a világot a zeneszerző. Édesanyja, Jaloveczky Paulina Zoltánon kívül két gyermeknek adott életet: Emília 1880-ban, Pál 1886-ban született.

Abban a korban, ha egy férfi a vasút alkalmazásában állt, az azzal járt, hogy szerte az országban bárhová elhelyezhették, így Kodály Frigyesnek is családjával együtt többször kellett költöznie. A családfőt 1883-ban állomásfőnökké léptették elő, így Szobra költöztek, majd 1885-ben Galánta következett, ahol Kodályék 1892-ig éltek.

Az Észak-Magyarországon, a mai Szlovákia területén található Galánta, vasúti csomópont és járási székhely volt, s több szempontból fontos helyszíne Kodály Zoltán életének. Az igazi otthon ez, a gyermekkori idill színhelye, ahová szorosan kötődött. Itt járt elemi iskolába, itt ismerkedett a természettel, itt hallott először népdalt, részt vett a falu különböző szertartásain: keresztelőn, falusi lakodalomban, temetésen. Ezek az események mind befolyásolták Kodály művészetét, a népzene és a népi kultúra iránti elkötelezettségét. Galántán a falusi gyerekek maguk készítették játékaikat, Kodály Zoltán legszívesebben rögtönzött dallamokat énekelgetett és a saját maga által készített gitárszerű hangszer húrjait pengette, amit az édesanyjától kölcsönvett szűrőkanálból állított össze.

A galántai zenei emlékek későbbi művekben is visszaköszönnek. 1933-ban jelent meg a Galántai táncok című zenekari mű, melyet Kodály a 18-19. századi fordulóján oly népszerű cigánymuzsikusok dallamainak felhasználásával komponált. A Bicinia Hungarica kétszólamú énekes füzeteit hajdani galántai mezítlábas pajtásainak ajánlotta.

A nyugodt, békés falusi élet megszakadt, amikor a családnak újra költöznie kellett. Nagyszombat gazdag múltú iskolaváros, kulturális és érseki központ, ahol három nemzetiség élt egymás mellett, a magyar, a német és a tót. Az édesapát az itteni állomás vezetésével bízták meg, Kodály Zoltán pedig a nagyszombati érseki gimnázium tanulója lett az elkövetkező nyolc évben.  

Kodály a város széléről járt be a kollégiumba, útja réteken keresztül vezetett. A szabadban, a természetben, friss levegőn tett gyalogos túrák, a mozgás mindvégig fontos része lett a zeneszerző életének, amely később kiegészült a hegyek iránt érzett szüntelen rajongással.

Kodály a gimnáziumi éveit mindvégig kitűnő eredménnyel végezte. Már ekkor is jellemző volt rá a végtelen tudásszomj, a humán beállítottság, az ógörög, német és latin nyelvek valamint a történelem szeretete, irodalomból pedig pályadíjat is nyert.

Mindezek mellett végig jelen van, és egyre csak erősödik benne a zene iránti elkötelezettsége.

S hogy ez így alakulhatott, ahhoz nagymértékben hozzájárult az, hogy zeneértő, zeneszerető családban nőtt fel. Az édesapa hegedült, édesanyja zongorázott és énekelt. Kodály tanártól tanult hegedülni, de zongorán, brácsán, csellón önszorgalomból tanult meg játszani. A muzsikus család szívesen töltötte idejét kamarazenéléssel. Ezekhez az alkalmakhoz a bécsi kottakölcsönzőből hozattak maguknak kottákat.

Kodály gyerekkorában és persze később is szívesen töltötte idejét azzal, hogy magában dúdolt, ehhez járult még hozzá különleges képessége, rendkívüli memóriája; bármilyen dallamot hallott, azt megjegyezte. Minden érdekelte, ami zenével kapcsolatos.

Az ifjú Kodály játszott az iskolai zenekarban, énekelt a templomi karban, de már ekkor kiderült, hogy a komponálás közelebb állt hozzá, mint a hangszeres zenélés. Kodály első zeneszerzői szárnypróbálgatásai a gimnáziumi éveire tehetők. A nagyszombati érseki főgimnáziumban Toldy Béla, az iskolai zenekar vezetője felfigyelt az ifjú tehetségre, és támogatta őt, hogy minél jobban kibontakozhasson. A gimnáziumi évek alatt születtek meg Kodály első kompozíciói: zongoradarabok, miserészletek, a D-moll nyitány, az Ave Mariaszóló énekhangra, orgonára, és a férfikarra íródott Stabat Mater. 1899-ben a farsangi hangversenyen Kodály Zoltán két barátjával előadta három tételes vonós hangszerre írt művét, az Esz-dúr triót.

Az 1896-os év nagyon fontos dátum a zeneszerző életében. Ekkor Kodály, szülei kíséretében Budapestre látogatott a millenniumi kiállításra. Az egyik kiállítóházban egy fali táblára figyelt fel, amelyen Fehér László balladája szerepelt Vikár Béla gyűjtésében. Kodály itt találkozott először az etnográfus nevével. Vikár felismerte a magyar népi dallamok rögzítésének fontosságát, ő volt az, aki - Európában is példamutató módon - először alkalmazott fonográfot gyűjtései során. Az etnográfus azonban csak a dalok szövegét írta le és publikálta, de kottapapírra nem vetette azokat. Később Vikár Béla útmutatása nyomán indultak el gyűjtőútjaikra Bartók, Kodály és Lajtha László.

Kodály páratlan céltudatossággal és szorgalommal képezte magát, nagy zeneszerző elődök voltak példaképei, akik maguk is egyetemet végzett emberek voltak. 1900-ban a nagyszombati diák jeles érettségi vizsgát tett, azonban a pályaválasztás igen nagy dilemma elé állította őt. Szülei a biztosabb megélhetés érdekében, tanárai pedig a tudásának megfelelően Kodály tudományegyetemi tanulmányait támogatták, ezzel szemben a tehetséges ifjú már ekkor tudta, hogy zeneszerző szeretne lenni. Végül, hogy ne kelljen döntenie, szeptembertől a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarának magyar–német szakán, valamint a Zeneakadémia zeneszerzés szakán párhuzamosan kezdte meg tanulmányait. Ez utóbbi intézménybe való felvételijén Kodály saját kompozícióval jelentkezett, ahol Hans Koessler, a zeneszerzés tanszék vezetője rögtön a második évfolyamra javasolta a tehetséges jelöltet. Kodály Zoltán azonban nem élt a lehetőséggel, az alapoktól akart indulni és az első évfolyammal kezdte zeneakadémiai tanulmányait.

A páratlan szorgalom és igyekezet meghozta gyümölcsét, ugyanis Kodály felvételt nyert a nagyhírű Eötvös Collegiumba is, ahová kizárólag kitűnő tanulók jelentkezhettek: az intézmény főként szerényebb körülményű vagy középosztálybeli tehetséges diákokat fogadott falai közé. Kodálynak azért is jött jól a kollégiumi státusz, mivel nem akarta terhelni szüleit taníttatásának költségeivel.

A kollégium az egyetemi tanulmányok mellett külön képzést biztosított hallgatói részére. Neves tanárok irányítása alatt bővíthették, mélyíthették tudásukat, nyelvet tanulhattak, a legmagasabb tudományos ismeretek birtokosaivá válhattak az Eötvös- kollégisták.

Az egyetemen tanárai - Beöthy Zsolt, Gyulai Pál irodalomtörténészek, valamint a Kodálynál nem sokkal idősebb Gombocz Zoltán, nyelvtudós - nagy hatással voltak rá, éppúgy, mint a Zeneakadémián a bajor származású Hans Koessler is, aki a zeneszerzés tanszéken Kodály Zoltánon kívül több nagy magyar zeneszerző, köztük Bartók Béla, Dohnányi Ernő, Kálmán Imre, Weiner Leó mestere is volt. Koessler komponistaként Brahms-t tekintette példaképének, s bár Kodály egynéhány dologban nem osztotta mestere nézeteit, de közülük a legfontosabbat, a kórusmuzsikát saját munkájába is átörökítette.  Koessler nagy hangsúlyt fektetett a karénekre, a kórusművekre, később az a capella éneklést kötelező tárgyként vette fel a Zeneakadémia tanrendjébe.

A pesti évek nagy fordulatot hoztak Kodály életébe. Az ifjú egyetemista nagyon sokat tanult, elmélyülten foglalkozott a zenével, estéit az Operában és hangversenyeken töltötte. Kodály a kollégium könyvtárában is sokat időzött, a régi magyar irodalom tanulmányozása közben bukkant rá a Psalmus Hungaricus szövegére.

Kodály 1904-ben zeneszerzőként diplomázott az akadémián, majd önkéntes ismétlőként szeptemberben újra beiratkozott az intézménybe. A Tudományegyetemen pedig 1905-ben kapta kézhez második diplomáját: Kodály magyar-német szakos tanárként végzett.

A zeneszerző és későbbi jó barátja, a nála egy évvel idősebb Bartók Béla egy időben jártak a Zeneakadémiára, de ott nem találkoztak. Mindketten visszahúzódó természetűek voltak, keveset jártak társaságba, idejük nagy részében csak a zenével foglalkoztak. Megismerkedésükben nagy szerepet játszott Gruber Henrikné Sándor Emma, akinek szalonjában a századforduló körüli főváros zenei életének kitűnőségei gyakran megfordultak. Ebben az időben Kodály megélhetése érdekében tanítványokat vállalt, köztük Gruber Henriknét, a hajdani Debussy-tanítványt oktatta zongorázni.

Emma maga is zenében jártas, kifinomult ízlésű, roppant műveltségű asszony volt, jó humorral megáldva, több nyelven beszélt, maga is zenélt és zeneszerzést is tanult. Kettejük kapcsolata lassan, fokozatosan szerelemmé alakult, s Emma mindvégig támogatta Kodályt, szellemi társként, nagy bölcsességgel állt a zeneszerző mellett. 1910-ben kötöttek házasságot, mely Emma haláláig, negyvennyolc évig tartott.

Kodály 1905-ben fejezte be első önkéntes ismétlő évét a Zeneakadémián, nagy tervek foglalkoztatták már ekkor. Zeneszerzőként azt tartotta a legfontosabbnak, hogy a magyar zene alapjait a legjobban megismerhesse, elsajátítsa, ezért fordult a népzene, a magyar népdal felé. A magyar népzene történetét szerette volna megírni, de az addig nyomtatásban megjelent népdalgyűjtemények nem voltak alkalmasak a munkájához. Kodály szomorúan tapasztalta, hogy a gyerekkori emlékékeiből ismert és szeretett eredeti dalok mennyire különböznek a lejegyzett daloktól, a feldolgozók mintha meghamisították volna, a saját, német zenén nevelkedett ízlésüknek megfelelően alakították, igazították volna át e kincseket; így pont azokon a népi sajátosságokon változtattak, amitől igazán magyar volt a népdal. Ekkor fogalmazódott meg Kodályban, hogy saját maga fog gyűjteni, a nép közé menni, hogy a magyar népdalt a falun élőktől, vagyis első forrásból hallhassa. Ez a vállalkozás járatlan útnak bizonyult, amit saját magának kellett kitaposnia, végigjárnia, kutatnia. Kodály a nyár folyamán hazautazott szüleihez Nagyszombatra, majd pedig Galánta felé vette az irányt, ahol a környező falvakat gyalogszerrel végigjárva kezdte meg népdalgyűjtő tevékenységét. Különös boldogság volt ez az ifjú Kodály számára, újra közel érezhette magát a természethez, a gyökereihez, gyermekkora idilli napjaihoz. Az első gyűjtőút mintegy százötven lejegyzett dalt eredményezett, melyből tizenhármat az Etnographia című néprajzi folyóiratban Mátyusföldi gyűjtés címmel tett közzé Kodály. Ez a publikáció volt a népdalgyűjtő Kodály tudományos tevékenységének legelső megnyilvánulása. A nép körében eltöltött hónap alatt született meg Kodály fejében a későbbi nagyobb szabású kompozíció, a Nyári este című zenekari mű gondolata, valamint a doktori disszertációjához is saját tapasztalataira támaszkodva kezdhetett hozzá, melyetA magyar népdal strófaszerkezete címmel nyújtott be. A doktori cím megszerzésével Kodály Zoltán családjának nagy boldogságot okozott, a disszertációt pedig kedvezően fogadták a bíráló professzorok.

Kodály népdalgyűjtéséhez hamarosan csatlakozott jó barátja Bartók Béla is, akivel felosztották a bejárni kívánt területeket és legtöbbször külön utakon járva, Magyarország peremvidékein kicsi, hegyek közé zárt falvakba is eljutottak. Nagyon sokat tanultak gyűjtőútjaik során, nem egyszer soha nem hallott, ismeretlen kincsekre bukkantak.

A gyűjtés sehol sem indult könnyen, mert a falusi emberek az idegeneket nehezen fogadták el, nem volt egyszerű a bizalmukba férkőzni. Kodályéknak legtöbbször a falu tanítójától kellett támogatást kérniük, ők voltak azok az egyes területeken, akik értették munkájuk lényegét, s segítettek őket abban, hogy a falusiak megnyíljanak a gyűjtők előtt.

A népdalgyűjtés során Kodályék minden dalt hallás után írásban lejegyeztek, majd ezek előválogatáson estek át, hogy melyek azok, amelyeket érdemes volt fonográffal is rögzíteniük.

Az első közös munka eredménye a Magyar népdalok című kiadvány, mely habár nagyszabású, rendkívüli munka, de sem a közönség, sem pedig a szakmai hozzáértők nem értékelték.

Kodály Zoltán doktorrá avatása után, 1906 végén csekély összegű ösztöndíjjal először Berlinbe utazhatott, majd 1907 tavaszán Párizs következett. Berlinben zenei stúdiumokat folytatott, de a hely még sem gyakorolt rá olyan nagy hatást, mint Európa művészeti fővárosa, Párizs. Itt olyan világ tárult fel előtte, ami jelentősen befolyásolta Kodály zenei világát. Claude Debussy impresszionista hangvételű muzsikája annyira friss, újszerű volt számára, hogy egyből beleszeretett, s csodálattal tanulmányozta a francia zeneszerző műveit, három hónap elteltével pedig Debussy-kottákkal és élményekkel gazdagon tért haza Budapestre.

1907 őszétől az a megtiszteltetés érte az ifjú zeneszerzőt, hogy régi mesterét, Hans Koesslert váltva a Zeneakadémia zeneelmélet-tanárává nevezték ki. Innen számítva indult Kodály hat évtizeden keresztül tartó szenvedélyes zenepedagógusi pályája. A zeneszerző kezdeményezésére vezették be az intézményben a magyar népzene oktatását és a szolfézs-tanítást. Kodály évközben az akadémián tanított, nyaranta pedig újabb gyűjtőutakra indult, s mindezek mellett komponált is, így tehát párhuzamosan pedagógusként, zenetudósként és zeneszerzőként is tevékenykedett.

Kodály első szerzői estjén, 1910 tavaszán az I. vonósnégyes, a Kilenc zongoradarab és a Szonáta gordonkára és zongorára hangzott el. A művek fogadtatása nem volt pozitív, habár voltak olyan kritikusok, akik méltatták az újszerű muzsikát, mégis több lapban elmarasztaló sorok jelentek meg az estével kapcsolatban. Jellemző volt a korabeli zenekritikusokra, hogy a modern hangzású műveket nem igazán értették, értékelték és nem a helyükön kezelték.

Ezen az estén zongorán közreműködött Bartók Béla is, valamint itt mutatkozott be a zeneakadémiai növendékekből alakult kvartett, a később világszerte híres Waldbauer-Kerpely vonósnégyes.

1911-ben Kodály és néhány zeneszerzőtársa, látván a kortárs magyar zene nyomorúságos helyzetét, elmaradottságát Európához képest, megalapította az Új Magyar Zene-Egyesületet. Az ország kiváló muzsikusai álltak az egyesület mögé azzal a céllal, hogy a modern magyar zenei törekvéseket terjesszék, hangversenyeket szervezzenek. Pénzügyi támogatás és érdeklődés hiányában azonban kénytelenek voltak feloszlatni a társaságot.

Kodályt és műveit vegyes érzésekkel fogadták, de legalább már beszéltek róla, felfigyeltek rá, kezdett előtérbe kerülni a tehetséges magyar zeneszerző. Kodály nem elégedett meg eddig elért eredményeivel, hanem újabb gyűjtőútra indult, hogy minél jobban megismerhesse és feltárhassa a magyarság népzenéjét. A tudós zeneszerző Felvidék és Erdély falvait járta: feleségével, Emmával ketten vagy Bartókkal kiegészülve gyűjtötték tovább a dalokat. A zeneszerző Kodály sem tétlenkedett: Berzsenyi Dániel verseinek feldolgozásán munkálódott, majd Csokonai, és Kölcsey versei nyomán megszületett dalgyűjteménye, a Megkésett melódiák.

1914 tavaszán Kodály régóta dédelgetett álmát valósította meg azzal, hogy bukovinai csángó falvakban gyűjthetett. Itt talált rá a magyar népzene legősibb rétegére, a szinte érintetlen formában fennmaradt dalokban. Erdélyi útja után kitört az első világháború, amely a továbbiakban igencsak nehezítette Kodály népdalgyűjtő munkáját.

1915-ben Amerika is kezdett felfigyelni a magyar zeneszerzőre, mert egy osztrák származású hegedűművész híres kvartettje nagy sikerrel mutatta be Kodály első vonósnégyesét.

Kodály és Bartók a háború ideje alatt sem tétlenkedtek, ugyanis katonakórházak és laktanyák látogatására kértek és kaptak engedélyt, hogy katonanótákat, dalokat gyűjthessenek.

A háború évei is munkával teltek, ekkor készült el a Szólószonáta gordonkára, majd a II. vonósnégyes 1916-ban.

Az ezt követő évben több jelentős publikáció is megjelent Kodály Zoltán tollából. Márciustól a Zenei Szemle négy részletben közölte az Ötfokú hangsor a magyar népzenében című tanulmányt. Ebben az alapvető fontosságú, jelentős zenetörténeti összefoglalóban mondta ki Kodály, hogy a régi magyar dallamvilág legjellemzőbb tulajdonsága a félhangnélküli ötfokúság, amely minden nép zenéjének kezdete, s ami Magyarországon is tovább él és virágzik. Kodály a Nyugat és a Pesti Napló című folyóiratok zenekritikusaként is bemutatkozott ebben az évben: Debussy-ről, Bartókról, fiatal tehetségek hangversenyeiről és természetesen a népzene jelentőségéről is írt ezekben a lapokban. 1917-ben Móricz Zsigmond Pacsirtaszó című darabjához kísérőzenét komponált.

A háború után lassan eszmélt az ország, Kodály műveinek elfogadásával is ugyanez volt a helyzet. Több zeneszerző is felismerte, hogy nemcsak az országnak, de a magyar zenei életnek is újjá kell születnie. A szervező munkát a zenei direktórium élén Reinitz Béla, zeneszerző, zenekritikus irányította, aki ebben Kodály, Bartók és Dohnányi Ernő segítségét kérte. Az 1919-es évben az újjászervezett Zeneakadémia élére - mely innentől az Országos Magyar Zeneművészeti Főiskola nevet viselte - Dohnányi Ernő került, aligazgatónak pedig Kodály Zoltánt nevezték ki, így új szellemben, friss erőkkel vehette kezdetét a munka, több fiatalt segítettek abban, hogy hangversenyeken bemutatkozhassanak.

A Tanácsköztársaság bukása aztán felülírt mindent, a konzervatív zenei erők elérkezettnek látták az időt, hogy leszámoljanak az újhangú zeneszerzés tehetséges képviselőivel. Bartók és Dohnányi ekkor már külföldön is elismert zeneszerzők voltak, így Kodály Zoltán lett a célpont. Fegyelmi eljárást indítottak ellene, el akarták őt távolítani a magyar zenei életből. Habár többen, köztük Bartók is, Kodály Zoltán mellé álltak, mégis el kellett hagynia aligazgatói székét és tanári kinevezését is két évre érvénytelenítették. Mivel a főiskolán nem taníthatott a mester, így hát otthonában fogadta ez idő alatt tanítványait. A száműzés és kirekesztettség évei alatt született a Szerenád két hegedűre és brácsára című kamaradarab.

1921-ben a bécsi Universal Edition Kodály műveinek megjelentetésére szerződést kínált neki, amelyet a zeneszerző örömmel fogadott. Ebben az évben kihallgatást kért és visszahelyezték Kodályt tanári állásába, népdalgyűjtő munkájához pedig pénzügyi segítséget kapott.

A meg nem értettségen és mellőzöttségen az áttörést a Psalmus Hungaricus hozta meg Kodály számára. Budapest egyesítésének ötvenedik évfordulója alkalmából 1923-ban, alig két hónap alatt született meg a tenorszólóra, vegyeskarra és zenekarra írt kantáta, melynek alcíme: „Könyörgés hamis atyafiak ellen. Vigasztalódás Istenben”. Kodály Kecskeméti Végh Mihály, tizenötödik századi költő 55. zsoltárát dolgozta fel, melyből magára ismerhetett minden elnyomott, megnyomorított nép. A Psalmus Hungaricus végre meghozta a várva várt áttörést, hatalmas közönségsikert aratott az országban és később világszerte is. Karmesterré is ez a mű avatta Kodályt, ugyanis 1927-ben felkérték a zsoltár dirigálására Hollandiában, ezért vezényelni tanult. A Psalmus Hungaricus és a zenekar élén álló karmester elvarázsolta a nagyközönséget, majd ebben az évben még több helyütt, köztük Amerikában is, nagy sikerrel adták elő a művet.

Kodály következő sikeres műve, amely a népzene felé irányította a figyelmet, az 1926-ban született Háry János című daljáték volt. Garay János Obsitos című műve alapján készült darabban a napóleoni háborúk idején játszódó történetben Háry János, a mű paraszti főszereplője ősz fejjel eleveníti fel kalandos történeteit. A bemutató előadáson a budapesti Opera előkelő közönsége először hallhatott népzenét Kodály jóvoltából.

Ez az év jelentős fordulatot hozott Kodály művészetének elismerésében, ugyanis tekintélye Európa-szerte egyre növekedett, s ha nem szólt volna közbe az első világháború, akkor talán a siker is hamarabb bekövetkezhetett volna. Külföldön ekkor mutatták be először a Psalmust, melynek hatására a legnagyobb élő zeneszerzők közé sorolták őt. Olaszországban Toscanini vezényelte Kodály műveit, Bartók pedig Amerikában zongoradarabjait adta elő nagy sikerrel.

Itthon is újabb szerző esteken bizonyíthatott Kodály, így a sikereken és azon felbuzdulva, hogy végre elismerik és értékelik munkáját, inkább a komponálásnak élt;  a Székely fonó vázlatai is ekkor kerültek papírra. Az Erdélyben gyűjtött népi dallamokból pedig 1927-ben készült el és hangzott el először a Marosszéki táncok.

Erre az időre tehető az, hogy Kodály figyelme a gyerekek zenei oktatására terelődött. Úgy gondolta, hogy a gyerekeket megfelelő neveléssel kell a minőségi zene felé irányítani. Kodály szerint az iskolákban az ének- illetve a zeneoktatás nem megfelelő színvonalon zajlott. A gyerekek zenei nevelését nem lehet elég korán kezdeni, vallotta. Sőt, a gyerekek első zenetanára az édesanyjuk, így a gyerekek zenei nevelését az édesanyák zenei nevelésével kell kezdeni, ez által válhatnak a következő generáció tagjai zeneértő, zenekedvelő felnőttekké, olyanokká, akik fogékonyak a komolyzenére, hangversenyekre járnak, aktívan zenélnek vagy kórusban énekelnek. Kodály nézetei szerint a zene hatással van a gyerekek tanulmányi eredményére, és arra is, hogy majdan harmonikusabb emberré váljanak. Azok a gyerekek állnak legközelebb az igazi, értékes művészethez, akik falun, a régi, hagyományos zenével találkozhatnak. Ők a tiszta, hamísítatlan zenében élnek, nem úgy, mint városi társaik, akik csak az értéktelen, silány muzsikával találkozhatnak. Kodály a zenei igénytelenség uralma ellen emelte fel a szavát, szerinte nagyon fontos, hogy az értékes és igényes zenét mindenki a sajátjának tekintse.

Kodály szerint a zenetanulás első lépése az éneklés: minden ember a torkában hordja a legékesebben szóló hangszert, az énekhangját, ezen kell először megtanulnunk „játszani”, majd ezután jöhet a hangszeres zenélés. Kodály hozzálátott hát nagyszabású pedagógiai programjának kidolgozásához, ekkor születtek az első kórusművek gyerekhangra, amelyek szinte elvarázsolták a hallgatóságot. Kodály kórusművészetének kettős forrása a magyar népdal és a reneszánsz énekkari hagyománya, tehát a magyar zenei anyag és az európai technika ötvözete. Azt azonban nem lehetett megjósolni, hogy a gyerekhangra íródott kórusművek ilyen hatással lesznek az iskolákra is. Egymás után alakultak a diákkórusok és megszületett az Éneklő Ifjúság mozgalom is, majd Kodály nagyszabású férfi- és vegyes karainak hatására a felnőttek kórusmozgalma is átalakult, a Mátrai képek, a Molnár Anna népballada vagy éppen a Jézus és a kufárok is mind ennek az időnek a remekművei.

Kodály Zoltán 1882-ben született, s habár ötvenedik születésnapját csak 1932 decemberében töltötte, az ország már az év elején megkezdte a zeneszerző ünneplését. Ez év tavaszán került bemutatásra a Székely fonó című daljáték, melyben a zeneszerző huszonhárom népdalt és balladát dolgozott fel, a magyar népzene legszebb gyöngyszemeiből válogatva.

Kodály, mint hajdani nagyszombati diák nemcsak a katolikus egyház számára komponált, de kórusokat alkotott a protestánsoknak és zsidó dallamokat is feldolgozott. 1936-ban készült el Kodály a Budavári Te Deum című művével, amit Budapest székesfővárosának megrendelésére komponált a zeneszerző, Buda török uralom alól való felszabadulásának 250. évfordulójára. A szerző ezen műve is világszerte több helyen elhangzott, sok helyütt maga Kodály vezényelte.

A következő évben, iskolai használatra adta közre a Bicinia Hungarica sorozatának első füzetét. A négykötetes ciklus 180 apró kórustételt tartalmaz, melyben a zeneszerző főként magyar népdalokat, valamint az Ural hegység táján élő, a magyarsággal rokon népek dalait dolgozta fel két szólamra.

1938-ban a már virágzó Éneklő Ifjúság mozgalom hangversenyén, Nagykőrösön Kodály Zoltán egy ezertagú énekkar élén vezényelte Berzsenyi Dániel A magyarokhoz című kánonját. A Páva variációk amsterdami bemutatója újra Kodályra terelte a zenei világ figyelmét, melynek megírásával a zeneszerző a jobbra tolódó, németbarát politika ellen tiltakozott.

1940-ben Bartók és felesége Amerikába költöztek. Ekkor Kodály felmentését kérte tanári munkája alól, hogy folytathassa a Bartókkal közösen megkezdett népdalgyűjtemény rendszerezését, sajtó alá rendezését. A Bartók Béla és Kodály Zoltán által alapított sorozat, a Magyar Népzene Tára első kötete, a Gyermekjátékok csak 1951-ben jelenhetett meg. Bartók már nem érhette meg az 1913-ban közösen meghirdetett terv megvalósulását, mert 1945-ben New Yorkban meghalt. Kodály életében további öt kötet készült el a monumentális sorozatból, majd a zeneszerző halála után, 1997-ig további öt kötet látott napvilágot.

1942-ben, hatvanadik születésnapján a zeneszerző végleg nyugállományba vonult, miközben az egész ország újra őt ünnepelte a „Kodály-év” alkalmából. Galánta városa díszpolgárrá nevezte ki e jeles évforduló kapcsán a zeneszerzőt, akit a kolozsvári egyetem is díszdoktorrá avatott ekkor. A következő évben Kodály Zoltán a Magyar Tudományos Akadémia és a Nyelvművelő Bizottság tagja lett, valamint a Zenepedagógia Egyesület díszelnökévé választották. Amikor 1944-ben a zsidó származású, de hívő katolikus Emmának menekülnie kellett hűvösvölgyi otthonukból, Kodály vele bujkált egy apácazárdában, majd az Operaház zsúfolt pincéjében várták a pusztító háború végét.

A világháború után újabb kinevezések következtek: a Zeneművészek Szabad Szervezete, a Magyar Művészeti Tanács, valamint a Zeneművészeti Főiskola Igazgatói Tanácsának elnökévé választották Kodályt.

A háború végeztével Kodálynak újra lehetősége nyílt, hogy hosszabb külföldi koncertkörútra indulhasson. A mindenütt szíves látott zeneszerző ekkor ellátogatott Angliába, Svájcba, majd hajóval Amerikába utazott, ahol több hónapi tartózkodás alatt hangversenyek, koncertek sorozata következett. Ezután London, Párizs, Moszkva, Leningrád, Stockholm, Malmö, Prága, Bécs, Brüsszel, Róma koncerttermeiben saját műveit vezényelte, s mindenütt hatalmas sikert aratva ünnepelt zeneszerzőként tisztelgett neki a világ.

A folyamatosan alkotó, világjáró művész és zenetudósnak a magyar állam 1947-ben újabb elismeréseket adományozott: ebben az évben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, középkeresztjét, majd nagykeresztjét vehette át, s még ugyanebben az évben szülővárosa, Kecskemét is díszpolgárává avatta. Az ünnepelt zeneszerző az elsők közt 1948. március 15-én Kossuth-díjat vehetett át.

1950-ban, hosszú kihagyás után Kodály újabb népdalgyűjtő útra indult, Mohács és környéke volt a kiválasztott terület.

Ez év októberében Kecskeméten megnyitotta kapuit az ország első ének-zenei általános iskolája, melynek tantervében mindennapos énekóra szerepelt. Kodály szerint a legfontosabb a zene rendszeres gyakorlása, azt vallotta, hogy a zene jóvoltából a gyerekek más tantárgyakból is jobban teljesítenek. Kodály zenepedagógiai elveinek hatására a zenei általános iskolák és gimnáziumok száma is növekedett.

1952-ben az ország a hetven éves Kodály Zoltánt ünnepelte, aki ebben az évben átvehette második Kossuth-díját, majd 1957-ben hetvenöt éves korában már harmadjára lehetett az övé ez a kitüntetés.

Az ezt követő évben súlyos csapás érte Kodály Zoltánt. Felesége, Emma, aki egész életében támasza, múzsája, lelki társa volt, súlyosan megbetegedett, majd november 22-én elhunyt.

Emma asszony halála hónapokig munkaképtelenné tette a zeneszerzőt, majd végül erőt vett magán és befejezte utolsó zenekari művét, Szimfóniáját, amit hitvallásnak, összegző műnek szánt.

Az élete utolsó éveiben is aktívan alkotó és dolgozó művész életét Péczely Sarolta, régi jó barátainak lánya aranyozta be. A 19 éves lányt, a Zeneművészeti Főiskola énektanár szakának hallgatóját 1959 decemberében vette feleségül az idős művész. Sarolta fiatalsága, derűje, jókedve örömet és vigasztalást hozott Kodály életébe, akivel boldogan, s persze sok munkával teltek napjai. Kodály még így idős korában is sok külföldi felkérésnek tett eleget, így 1960-ban Oxfordba utazott feleségével, ahol az ottani egyetem díszdoktorává avatták. A Kodály házaspár otthonában a kor sok híres embere megfordult, így például Benjamin Britten vagy Yehudi Menuhin is.

1962 ismét „Kodály-Év”, ugyanis a zeneszerző ekkor ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Ebből az alkalomból országszerte több ünnepséget és koncertet szerveztek, de a legkedvesebb ajándékot mégis az egykori diákjaitól kapta Kodály, ugyanis ekkor készült el huszonöt művész közös kompozíciója, a Köszöntő, mely az egykori tanítványoknak Kodály-témára írt igen különböző stílusú variációit tartalmazza, ezzel tisztelegve koruk legnagyobb zeneszerzője előtt.

Kodály Zoltán élete utolsó percéig dolgozott, 1967. március 6-án reggel szívrohamban hunyt el. Temetése nemzeti gyásznappá vált, ravatalánál több tízezren tették tiszteletüket, fejet hajtva a nagy zeneszerző, zenetudós és zenepedagógus előtt.

Kodály Zoltán halála után felesége Kodály Zoltánné Péczely Sarolta kezeli a hagyatékot.

1975-ben alakult meg a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Társaság, amely a különböző országokban működő, a névadó zenepedagógiai útmutatásait közvetítő és terjesztő Kodály Zoltán Társaságokat koordinálja. Szintén ebben az évben kezdte meg működését Kecskeméten az egykori ferences rendi kolostor falai között a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet. Az intézmény által szervezett tanfolyamokon Kodály szellemében magyar és külföldi hallgatókat képeznek, valamint KodályZoltán szellemi hagyatékának őrzése is az intézet feladatai közé tartozik.

A Magyar Kodály Társaság 1978-ban alakult meg, amely a teljes életmű terjesztését és megismertetését szolgálja, tiszteletbeli elnöke a mai napig Kodály Zoltánné Péczely Sarolta, akinek nevéhez fűződik továbbá a Kodály Zoltán Emlékmúzeum és Archívum megalapítása. Kodály 1924 októberétől haláláig, 1967 márciusáig lakott a ma is nevét viselő Köröndön. Az itt található lakásban a házaspár egykori otthona nyitva áll a látogatók előtt, az archívum pedig Kodály-dokumentumokat, kéziratokat, nyomtatványokat, képeket, hangfelvételek, mozgóképeket gyűjt és őriz.

A halhatatlan magyarok sorában ott tudhatjuk Kodály Zoltánt is, akinek páratlan életműve nagy hatással volt a hazai és külföldi zeneirodalomra. Kodály életkedve, tenni akarása, munkabírása, energiája sokunk számára példaértékű lehet, mellyel a zene szolgálatában élete utolsó percéig tevékenykedett.

/http://www.bacstudastar.hu/

2009   Ardelao 2017-12-16 00:34:18

135 évvel ezelőtt, ezen a napon született KODÁLY ZOLTÁN DR.

Háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja, majd elnöke.  

(1882. december 16. Kecskemét)

 

MÓSER ZOLTÁN:

«ERRE LELTEM FÖLDNEK NYOMÁT,  . . . » 

KODÁLY ZOLTÁN ÉLETÉRŐL, - A HAGYOMÁNYRÓL, A MÚLTRÓL ÉS TÖRTÉNELEMRŐL

I. 

„Kodály Zoltán gyerekkori emlékei”

Ha regényt írnék Kodályról, akkor az egy vasútállomással kezdődne. S az a vasútállomás arról vallana nekünk, hogy mi mindent látott Galántán 1885. november 20-a és 1892. május 10-e között. Mit látott és mit hallott, mert ugye a falaknak néha szemük és fülük van.

De én most nem regényt írok, és a falak helyett valaki mást kértünk vallomásra: természetesen Kodály Zoltánt, aki itt lakott, s itt töltötte gyermekkora legszebb hét esztendejét. Itt, a galántai vasútállomás épületében. Sok-sok érkező és induló vonat, és ami hozzá tartozik, püffögés, vonatfütty és zakatolás, de ezeken kívül még énekszó és zeneszó - ezek villantak fel előttem, amikor Kodály Zoltán gyermekkorát és a régi Galántát próbáltam gondolatban felidézni. Vagyis arra voltam kíváncsi, amikor bejártam a várossá fejlődött települést, milyen is lehetett a gyermekkori, vagyis a száz évvel ezelőtti község. És milyen volt a gyermek Kodály? Ezt leginkább azon visszaemlékezés alapján tudjuk elmondani, amelyet 1963-ban a Belga Rádió és Televízió számára készített a zene-történész Denijs Dille. Most ebből, az 1973-ban megjelent írásból hosszabban idézek.
 

„Első zenei élményeim főként vokális természetűek voltak, mert abban az időben meglehetősen víg élet volt Magyarországon: mindenki énekelt, éjjel-nappal.

A többé-kevésbé művelt emberek a népszínművek terjesztette dalokat énekelték. Ilyen népszínműveket, népies műdalokat hatalmas mennyiségben komponáltak akkor. A művelt emberek közül néhányan ismerték valamelyest az eredeti népdalokat is, de azokat többnyire már csak a parasztok énekelték. Egész szép műsort szedtem össze mind két-típusú dalból.

Az eredeti népdalokat cselédlányoktól és parasztoktól hallottam, akik vonatra vártak az állomáson, apám ugyanis állomásfőnök volt Galántán; ezekkel a dalokkal egész csomó aprópénzt is kerestem, amikor énekeltettek.
 

Ami hangszeres zenei élményeimet illeti, azoknak két forrása volt. Galántai táncaim témái egy 1809 körül megjelent, «Magyar nemzeti táncok, különböző galántai cigányoktól» című füzetből valók. A mi időnkben elég nagy banda élt ott, de nem azon a vidéken dolgoztak, mindig külföldön jártak. Évente egyszer-kétszer hazalátogattak otthonmaradt családjukhoz, a községtől teljesen elkülönült, tucatnyi házból álló cigánysorra. A községnek úgy kétezer lakosa volt, a cigánysor félúton terült el a község és az állomás között. Utoljára 42-ben látogattam Galántára. Addigra eltűnt a cigánysor; a pusztaság, amely a községtől elválasztotta, teljesen beépült; eltűntek a muzsikusok is. Egyetlen egyet találtam azok közül, akiket gyermekkoromból ismertem, a háború következtében az is félig vak aggastyán lett. A muzsikálást abbahagyta, mint ahogy a többiek is más foglalkozást kerestek, mert akkor már nem kellett a cigányzene Galántán. A mi időnkben is csak egy kis banda maradt otthon, amely a környékbeli alkalmakkor muzsikált. Apám neve napján például néha nálunk is volt négy cigány az előszobában, olyankor felmásztam a nagybőgőre, mert szerettem a brummogását.

A másik forrás más természetű volt. Egy délután a földön játszottam a szalonban, apám és anyám meg valamit muzsikált. A lenyugvó nap tűz és arany színeivel elárasztotta a szobát. Sokkal később jöttem rá, hogy egy szonátát játszottak, Mozart D-dúr szonátáját, s még ma is hallom apám kissé egyenetlen trioláit. Ez a mű bennem, azóta is ahhoz a lángoló délutánhoz kapcsolódik. Amikor zongora került a házhoz, nem nagyon vonzott, de azért néha ütögettem a billentyűket; volt egy kis törött hegedűm is, de nekem a magam készítette hangszer szerezte a legnagyobb örömet.
 

Könyörögtem anyámnak, adjon nekem egy főzőszerszámot; soklyukú szűrő-kanál volt fából, lyukain madzagokat húztam keresztül és azokat a kanál végéhez erősítettem, mint a húrokat. Valami gitárféle lett belőle, ezen kísértem énekemet. Valami csendes helyre bújtam vele és órák hosszat énekeltem, ezzel a hangszerrel kísérve mindig szöveg nélküli, rögtönzött dallamaimat. Megvallom, később a legjobb műveim sem töltöttek el olyan elégedettséggel, olyan örömmel, mint ezek az első rögtönzések, amelyek első kompozícióim voltak.
Ez volt minden zenei gyakorlatom négy-öt éves koromig; de még tízéves koromig sem részesültem rendszeres tanításban.”

Galánta Kodály gyermekkorában kisközség volt, 268 házzal és 2982, jobbára római katolikus vallású, magyar lakossal. Volt a községben posta, távíró, vasútállomás, valamint két kastély, amelyeket az Esterházyak építtettek. A népszámlálás adatai szerint 1910-ben Galánta 3274 lakosából 2933 magyar, 202 szlovák és 115 német volt. A trianoni békeszerződésig Pozsony vármegye galántai járásának székhelye volt. Magyar lakosságának felét 1945 után kitelepítették. 2001-ben 16 365 lakosából 9877 szlovák (60,4%), 6022 magyar (36,8%), 175 cigány és 114 cseh volt.

Mára a kis faluból, amelyet hajdan a vidék „kincsesbányájának” neveztek, 12 ezer lelkes város lett. A régi Galánta lassanként teljesen eltűnik: új épületek, házsorok, lakótelepek emelkednek mindenütt. A város régi épületeiből kevés maradt meg. Ezek közül való a Fő utcán látható, a 17. század második harmadában épült reneszánsz polgárház (ma plébánia), és a közvetlen szomszédságában álló katolikus templom. A Szent István királynak szentelt templomot a 18. század végén építették. Ezt fényképezve, körbejárva akadt meg a szemem egy különös, kopott sírkövön, amelyet a mai templom falába utólag építettek be. Sok utánajárás és segítség kellett ahhoz, hogy megtudjam, ez az 1563-as vörös-márványkő Kubinyi László* síremléke, amelyet ma újra (restaurálva) a templomban helyeztek el a hagyománytisztelő galántaiak.

A sírkövön elég kopott és hiányos latin nyelvű feliratok láthatók. Madas Editet illeti köszönet, hogy ezek feloldását és lefordítását elvégezte:

Az igaznak, ha időnap előtt hal meg, nyugalomban lesz része.
Szeretve és élve elvitetett.
Kedvét találta lelkével az Úr, ezért sietett kimenteni őt (a romlottság köréből).

Boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg.
Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.
Szeretnék meghalni és Krisztussal lenni.
Ez annak az akarata, aki küldött engem.
Mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké él,

s én föltámasztom az utolsó napon.

De a nemes úr, Kubinyi László kőbe vésett viselete is becses emléket őriz. Megviselt állapota ellenére jól kivehető még a prémes, rövid felsőujjas mente, apró zsinórzattal, s a lábán lévő rövid szárú csizma vagy bakancs. „Ez volt tehát az előkelő nemzeti magyar viselet a XVI. században, de az a baj, hogy az újabb ivadék kezdette őket vesztegetni és feledni, vagy nem volt képes legalább felismerni és megbecsülni”- írja befejezésül Ipolyi Arnold, a mindenre figyelő, mindent feljegyző tudós nagyváradi püspök. De amit előtte fejteget, az is megszívlelendő. Azt állítja, hogy kár sopánkodni, panaszkodni azon, mennyi mindent pusztított el a török és tatár. Hisz régi korokból fennmaradt számosan sok emlékünk, igaz, sokszor csak töredékesen.
 

Így volt Kodály is a régi zenével, a régi hangszerekkel, kottákkal, a régmúlt idők muzsikájával. Amit elő akart bányászni, amit megújítani, s amit lehet, azt megmutatni, sőt tovább folytatni. Hogy ez a szándék hol és mikor fogalmazódott meg benne, azt szintén egyik vallomásából tudjuk. De ezért egy várossal tovább kell mennünk: Nagyszombatba, ahová Galántáról költözött a család.

II.

Kodály, a diák - Nagyszombat, a város


Nagyszombat úgy él bennem, mint Pázmány, és mint Kodály városa. Azért is utaztunk el ide, hogy régi, több száz éves emlékeket keressünk, s ha van, akkor ezeket képen is rögzítsük. Térképünk nem volt, de a szűk utcák érezhetően mind egy irányba és egy térre, a hatalmas Szent Miklós plébániatemplom felé tereltek bennünket.
 

Bentről gregorián ének hangja szűrődött ki. Ide járt, s a templom kórusában énekelt is diák korában minden vasárnapi nagymisén Kodály Zoltán.

„Ebben az időben ugyan bizony már egy csomó hangszernek nem volt képviselője a zenekarban, s a régi kották szétzüllve, gyűrve hevertek. Még élénken emlékszem, amikor a kórus csendjében egy hányódott, tört fagottot először vettem kézbe s próbáltam elképzelni, hogyan is lehetett ebből egykor hangot előcsalogatni?”
 

Hogy elképzelte, s meg is valósította, tudjuk életéből, műveiből. De ahogy én akkor a templomból kiszűrődő éneklésben a gyermek Kodály hangját is hallani véltem - majd láttam a templom szomszédságában álló régi gimnáziumba igyekvő 10 éves fiúcskát is, - úgy látom most Kodály kezében lévő tört fagottot és a gyűrt kották lapjai között lélegző (lappangó?), múltat a régi híres várost, Nagyszombatot. Mert bizony nevezetes és híres lett a város, midőn a török elfoglalta Esztergomot, ugyanis először Pozsonyba, majd 1543-ban ide költözött az érsekség és a káptalan, s itt maradt egészen 1822-ig. E közel három évszázad adta a fejlődés lehetőségét, hozta a nagy hírét. Leginkább Pázmány Péter idejében ragyogott, talán pompázott is.

Pázmány a nagyszombati egyetemet két évvel halála előtt, 1635-ben hozta létre százezer forintos alapítvánnyal, ami „ha nem is éppen a dolog nagyságához, de mindenesetre a lesújtott haza helyzetéhez illő” - írta az alapítólevélben. Céljául pedig azt jelölte meg, „hogy ott a harcias nemzet lelke szelídüljön és az egyház és az állam szolgálatára alkalmas emberek képeztessenek.” II. Ferdinánd királyhoz 1635. szeptember 17-én emlékiratot nyújtott be, amelyben ezt a kettős célt hangoztatta: „A katolikus vallás terjesztése Magyarországon és Magyarország kultúrája.”

Egyébként Pázmány semmiféle áldozatot nem sajnált a nemzetnevelés céljára, anyagi téren sem. A történész Fraknói Vilmos számítása szerint egymillió forintot fordított egyházi és kulturális célokra. Már 1620-ban, tehát legnagyobb alapításai előtt így irt: „Állítom, hogy...jövedelmeimnek egyharmadát sem fordítottam saját személyemre; kétharmadánál sokkal többet szenteltem a papnevelő-intézetek, kollégiumok, és szegény ápoló házak alapítására, tanulók, koldusok, utazók és házam népe segélyezésére, valamint templomok építésére és ékesítésére. ...” 

Pázmány Péter, aki ősi, református-vallású nemesi családból származott, 13 évesen tért át a katolikus hitre, s lett később a jezsuita rend tagja s azután 1616-tól érsek. Ő az ellenreformáció „vitézlő harcosa,” a hitviták tüzének izzó szónoka, s mint író a magyar barokk irodalomnak és a magyar prózának egyik legnagyobb alakja, akinek kezében összefutottak a magyar történelem szálai.

S mint nemzetnevelő - Schütz Antal szép hasonlata szerint - Pázmány a magyar történelem szövőszékénél ült és dolgozott haláláig, 1637-ig.

„Nádor és király, kamara és országgyűlés, törökök és erdélyi fejedelem, magyar püspökök és római bíborosok, egyházmegyés papság és szerzetesek, papi hivatásébresztés és népgondozás, béketárgyalások és hadi mozgolódások, főurak lelki ügyei és polgárok-jobbágyok ügyes-bajos dolgai, protestáns prédikátorok és a katolikus hívek lelki elhagyatottsága, iskolák és szemináriumok létesítése - mindezt átfogta gondolkodása és missziós buzgósága, ugyanakkor még háztartásának, háza népének mindennapos ügyeivel is foglalkozni tudott.”

Kodály idejében a város - amelyet templomairól és szelleméről „magyar Rómának” neveztek - már hanyatlott s csak a nagy idők emlékeiből élt. De a régi épületek álltak s állnak ma is, s miként az a tört fagott, ezek is a régi időkre emlékeztetnek.

Az apát Galántáról, a kis faluból a nagyvárosba helyezik állomásfőnöknek. A 10 éves Kodály Zoltán 1892 szeptemberében kerül az érseki főgimnáziumba, a szigorú tanárok közé. Ha arra gondolok, hogy hol látható, hol mutatható ki „kicsiben” a későbbi híres ember, hol látható (utólag) a kiteljesedés kezdete, akkor Kodály esetében Nagyszombatot kell említenünk. Ekkor már oly erős hajlandóságot érzett a zenéléshez, hogy egyedül fogott hozzá a tanuláshoz.
„... tíz éves koromban kezdtem hegedülni tanulni, … néhány év alatt annyira vittem, hogy Mendelssohn hegedűversenyét játszottam. ...Közben néhány zongoraórát kaptam a testvérnénémtől. De az iskolatársaimmal vonósnégyeseket akartam játszani, és mert nem volt csellistánk, egyszerűen elhatároztam, hogy ezt a hangszert is megtanulom. Hozattam
egy gordonkaiskolát, és egymásután sorban végig megtanultam az összes gyakorlatot, - Nagyszombatban nem volt csellótanár - és nagyon hamar annyira vittem, hogy Haydn kvartetteket játszhattunk. Néhány évvel később újra elővettem a hegedűt, mert véletlenül egy jobb hegedűtanár bukkant fel a színen. Így aztán egyik napon csellóztam, a másikon hegedültem.”
 

Kodály rendkívüli fogékonyságát még jobban elárulja egy másik eset. Sem Emília nővérétől, akitől zongorázni tanult, sem annak tanárnőjétől nem hallott Bachról. De egyszer a városban járván egy özvegyasszonynál, aki kottákat adott el, meglátta és megvette Bach: Das Wohltemperierte Clavier két kötetét. Félévnyi tanulással maga mögött leült és eljátszotta mind a 48 prelúdiumot és fugát, melyek lejátszása nagy művészeknek is komoly feladatot jelent!

Közben otthon továbbra is szokásban maradt a kamaramuzsikálás, amelyen most már a két gyermek is részt vett. De volt egy állandó vendége is ezeknek a délutánoknak, esteknek: édesapjuk egyik kollégája, Nespor, a pozsonyi vasútállomás forgalmi főnöke. Ő - meg az édesanya is - éneklésével, különösen Schubert dalaival tették meghittebbé a házi muzsikálást.

Kodály hihetetlen érzékenységére és befogadóképességére mutat az a vallomás, amely szerint megtanult „néhány Beethoven-szonátát kotta nélkül, anélkül, hogy akár csak egy billentyűt is leütött volna.” Ugyanis a nővére játszotta a szomszéd szobában, miközben a gimnazista Kodály a másik szobában épp görögöt preparált.

A nyelvekben - görög, latin, német - kiváló, az irodalmat s a történelmet nagyon szerette: több pályadíjat nyert. Németül annyira megtanult, hogy a budapesti bölcsészkaron is német szakra jelentkezett, görögül pedig - ahogy írja, „tudtam annyit, hogy nyugodtan taníthattam volna.” De talán ennél fontosabb, hogy, ezáltal megismerte, megszerette a görög irodalmat, a görög kultúrát, s annak szépségeszméje egész életében nagy hatással volt rá. Amikor 25 éves korában megírja azt a «Nausikát,» azt a dalt, amelyet”hangja megszületésének,” első önálló megszólalásának érez, s amikor (sok évvel később) tanítványai arról faggatták, hol s kitől „tanulta” ezt a hangot, azt válaszolta rá: Homérosztól. A görög nyelvet annyira szerette, hogy egészen haláláig hetente egyszer külön foglalkozott vele. Nádasi Alfonz bencés atyával görögöztek együtt, aki személyi titkára és gyóntatója is volt. Ó írja a nagyszombati diákról szóló egyik emlékezésében a következőket:

„Sok szempontból elemezték már azt a kimeríthetetlen lángészt, de nem ismert lelkivilágának egyik fontos összetevője: diákélete, ... a nagyszombati diáktársak* egy emberként vallották, hogy a legtekintélyesebb diáktársuk volt. Nemcsak szerették, de tisztelték is. Ennek egészen különös tanújelét adták.”

A századfordulón az elsős a felsősöket nem szólíthatta másképpen: mindig csak a családnév megnevezésével, hozzá téve az úr szót. Kodálynál mást lehetett megfigyelni. A Kodály névhez a tót „pán”= úr szót használták. Nemcsak a kisdiákok nevezték Pánnak, hanem az osztálytársai is. ... Még diplomájuk megszerzése után is, érettségi találkozókon, mindig csak így mondták: Szerbusz Pán.

Megvolt ennek a névnek az alapja: mikor észrevette, hogy a tót származású gyerekek félszegek, félénkek voltak az első hetekben, mert hiányos volt a magyar tudásuk, ekkor Kodály szokatlan elhatározásra jutott: „Gondoltam, megfordítom a sorrendet. Nem várom meg, míg ők tudnak jól magyarul, én megyek elébük, és megkönnyítem, hogy hamarabb érezzék otthon magukat köztünk.”

Kodály az iskola zenekarának, az iskola kórusának is tagja volt, sőt vasárnaponként a székesegyház kórusában is énekelt, ahogy azt az elején említettük. Itt őrizték a 60 éve megszűnt nagyszombati zeneegyesület anyagát is. Mivel a karnagy fia jó barátja volt, kéri és kapja tőle a régi partitúrákat: Beethoven C-dúr,- s Liszt Esztergomi miséjének kottáját lapozza és „olvassa.” (Ez is olyan, mint egy meg nem írt filmnek az egyik jelenete, ahol a „hangok eljövendő nagy tanára” vált szót az elődökkel.)

De itt már nemcsak álmodozásról, hanem zeneszerzésről is beszélnünk lehet és kell is. „Számomra sohasem az volt a lényeges, hogy egy hangszeren játszani tudjak. Kezdettől fogva sokkal többet komponáltam, mint játszottam.” 13-14 éves, amikor papírra veti az első kompozícióit: ezek zongoradarabok, néhány miserészlet vegyes-karra és orgonára, két Ave Maria. 16 éves, amikor elkészül a Nyitány, ezt követi a Stabat Mater, majd ismét egy Ave Maria énekhangra-orgonára, a «Romance lirique» csellóra-zongorára, az Esz-dúr trió két hegedűre-brácsára, s az első Petőfi dal, a „Vadonerdő világa.” A vers egy leánykáról s a szerelemről szól. Mi más ez, mint egy érzelmes vallomás valakihez: egy ismerős kislányhoz bizonyára.

De van, illetve lappang Kodály nagyszombati diákkorának eddig nem emlegetett, számon nem tartott, de mindenképpen jelentős emléke: egy Morus-drámához írt gyászinduló, hívta fel a figyelmünket 1982-ben, a pozsonyi Irodalmi Szemle egyik számában Gál István.
1899. február 12-én, vasárnap a nagyszombati főgimnáziumban a három felső osztály színjátszó diákjai egy Morus Tamásról szóló drámát adtak elő. Kodály írta hozzá a zenét, egy gyászindulót. „Erről a művéről azonban a magyar zenetudomány nem tudott, mint ahogy nem tudnak róla angol rajongói sem. Kodály ekkor VII-es volt, az önképzőkör aljegyzője.

Egyik osztálytársa feljegyezte, hogy Kodály a felső osztályokban nagy Shakespeare imádó volt, sok részletet kívülről tudott és hangosan szavalt. Ő maga hosszú időt, éveket töltött Angliában, az angol ének- és zenekultúrának nagyra-becsült híve volt. Hosszú távú érdeklődésének Anglia iránt nagyszombati Morus-gyászindulója első jelentős állomása, éspedig 17 éves korából.”

Miért soroltam fel a zeneszerző diák „műveit?” Mert ebből is látni - ekkor még zeneszerzést senkitől nem is tanult, hogy milyen termékeny volt. (S ebből logikusan következik az is, hogy hamarosan a budapesti Zeneakadémián a zeneszerzés szakot fogja választani.) Az is igaz, hogy volt valaki, aki zeneszerzésre ösztönözte. Toldy Béla, az iskola fiatal pap-tanára, aki a zenekarba is befogadta, ő bátorította komponálásra. „Tanárai közül a hittantanár volt rá a legnagyobb hatással. Mikor visszaemlékezett rá, még életének utolsó éveiben is úgy emlegette, mint olyan jellemű embert, aki kitörölhetetlen nyomott hagyott benne. ... Egyszer hittanórán Toldy Béla latin mondatot idézett, hogy a jól bevésett idézettel még jobban megjegyezzék a növendékek az erények fontosságát. A mondat a következő volt: „Componite mentes ad magnum virtutis opus.” Nyers-fordításban azt mondhatnánk: Komponáljátok meg lelketeket az erény nagy munkájához. - Vagyis magyarul: Készüljetek lélekben az erény, a lelkierő nagy művéhez!”

Nem véletlenül említettük a komponistát, hisz a gimnazista Kodály épp Toldy Béla hatására készítette el az első zenekari művét. Ezt a kompozíciót 1898 februárjában be is mutatta az iskola zenekara. Mivel kürtösük nem volt, a bemutatóra kölcsönkértek kettőt a városi tűzoltózenekarból. De harsonás sem volt, amit aztán a fiatal szerző törölt az oboa szólammal együtt. (Oboát addig még csak nem is látott.) A zenekarban a csellista maga Kodály volt, de a dobszólót is ő játszotta.

Néhány nap múlva kritika is megjelent, méghozzá egy pozsonyi német nyelvű lapban: Fölcsendülnek a Nyitány első hangjai. ... A zenekar - a fúvósok kivételével - az intézet tanulóiból áll. A karmesteri emelvényen egy fiatal tanár, aki pálcájával iparkodik féken tartani a még zabolátlan erőket. ... A mű jól hangzik, a gondolatok logikusan sorakoznak egymás mellé. A darab lendületes, tehetségről tanúskodik. A műsorba pillantok: Nyitány (d-moll), szerezte Kodály Zoltán 6. osztályos tanuló. Most értem meg szomszédnőm arcának finom sápadtságát. A Nyitánynak vége, tapsvihar zúg fel a színházban, a szerzőt szólítják - a sápadtság eltűnik szomszédnőm arcáról, könny csillog a gyöngéd anya szemében. Az ő fia, az ő gyermeke a tetszésnyilvánítás kellős közepén - s én szívből együtt örülök vele. Bárcsak ne zavarná meg a fiút ez a tetszésnyilvánítás, bárcsak maradna szerény és válna komoly munkával egész emberré! Elárulom gondolataimat a boldog anyának - bizony a taps édes méreg, amely már nem egy fiatal tehetség vesztét okozta.

A cikk szerzője - aki álnéven írt, a család ismerőse és barátja, Nespor, a forgalmi főnök. Őróla Tóth Mihály szabómester alakja és esete jutott eszembe. Amikor a már ismert Vörösmarty a még ismeretlen, 21 éves Petőfi Sándornak első könyvét szerette volna 1844-ben kiadatni, nem volt támogató. Végül a Lamacs-sörözőben, a Nemzeti Kör asztaltársaságához fordult, de a többség elvetette azt a tervet, hogy a Kör előfizetést hirdessen. Ám egyszer csak felállt Tóth Gáspár szabómester, s 60 forintot felajánlott, és 30 forintot rögtön le is tett az asztalra, a söröskorsók közé. „1844. március 27-én egy szabómester hősi példájára nyílnak meg a jövendő kapui és az erszények.”- írja erről Illyés Gyula. Ha pontosan nem is így, de ilyen belső lelkesedéssel írta bírálatát Nespor uram, a zeneileg művelt forgalmista, aki minden bizonnyal egy Kodályról szóló (nem létező film) egyik „pozitív hőse” volna!

„Gimnáziumi pályafutásom 1900-ban véget ért” - ezzel zárja a városról szól emlékeit az idős Mester. S ezzel hadd búcsúzzunk mi is Nagyszombattól: a szülőktől és testvérektől, az iskolatársaktól és tanároktól - az utcáktól és a templomoktól azzal, hogy Nagyszombat nélkül bármely Kodály-mű érthető, de Kodály élete az itt töltött nyolc év nélkül nem volna teljes.

*
Kodály Zoltán 1900 júniusában jeles érettségi vizsgával zárja középiskolai éveit és búcsúzik Nagyszombattól: a gimnáziumtól, a várostól, a szülőktől. Budapestre készül, mert zenész is, tanár is szeretne lenni. A vagy vagy helyett egyszerre kettőt is választ: a Zeneakadémián zeneszerzés szakra, a bölcsészettudományi karon (irodalmi érdeklődésének megfelelően) magyar-német szakra jelentkezik. Ugyanakkor osztálytársával, Boreczky Elemérrel felvételüket kérik az öt éve alapított, s máris híressé vált Eötvös Collégiumba.

De ez már egy következő történet lesz.

2011.

2008   Ardelao • előzmény2007 2017-12-10 11:24:11

César Franck - Symphony in D Minor

2007   Ardelao 2017-12-10 00:40:30

195 éve, ezen a napon született César Franck belga-francia zeneszerző.

Franck, César (1822.XII.10. Liêge—1890.XI.8. Paris)


Kedves tanítványa és részben szellemi örököse Vincent d’Indy írja róla, hogy a szimfonikus művészet az ő iskolájával született meg Franciaországban. Wagner és Liszt hatása érzik minden munkáján, ez azonban nem jelenti epigon voltát, hanem magasan szárnyaló lelkének kongenialítását a két titánnal. Franck maga is az újat akarja, hiszen szimfóniája is háromtételes, az egyes tételeknek pedig közös a tematikája. Ez az újszerű beállítása a szimfóniának bemutatója alkalmával nagy feltűnést keltett.

«D-moll szimfónia»

I. Lento. Allegro non troppo. A főtéma elégikus hangú sóhaj, amely mindinkább fokozódva, hatalmas crescendón vezet az allegróba, melynek panaszos ereje pár taktus után hirtelen megtorpan. Fojtott hangulatú átvezető téma vezet rövid allegróval a melléktémához, mely gyönyörű szép vonós kantiléna.  Majdnem hirtelen, mint «deus ex machina» tör elő a záró-téma titáni hang-tömege, hatalmas erejével átfogja az egész expozíciót. A feldolgozási részben is a panaszos hang az uralkodó. Egy démonikus crescendo után jön a visszatérés, mely szabályosan idézi az összes témákat. Rövid kóda.

II. Allegretto. Hangulat tekintetében ez a tétel rokon vonásokat mutat Mendelssohn a-dúr szimfóniájának lassú tételével. Régi szép idők, homályos emlékfoszlányok, sejtelmes tündéri tájak után való vágyakozás sír az angolkürt dallamában. Egy másik dallamot a hegedűk intonálnak, ezt a fafúvók akasztják meg. Az utána következő rész teljesen misztikus hangulatú. Ebben az átszellemült köntösben tér azután az angolkürt-téma vissza, hozzá csatlakozik rövidesen a basszusklarinét, kürt és fuvola is. A tétel befejező részében van valami transcendentális nyugalom.

III. Allegro non troppo. Vidám, bizakodó hangulat szól ki a gordonka dallamából, mint mikor az ember erejének teljes tudatában vág neki az útnak.  Az egész expozícióban nyoma sincs az előző tételek komor hangulatának.

A feldolgozási rész és visszatérés geniálisan van kombinálva. A különböző tételek tematikus anyaga is egészen új köntösben vonul fel. De mindezeken áttör a főtéma örömtől sugárzó arca, démoni erővel fejezvén be ezt a hatalmas alkotást.

(H.E.)

A ZENE, 1935. március 1. (XVI. Évfolyam, 12. szám)

2006   Ardelao • előzmény2005 2017-12-03 22:49:18

A STRADIVÁRIK MESTERE

KÉTSZÁZ ESZTENDŐS, borostyánnal befuttatott, öreg weimari házban lakik és dolgozik a háború befejezése óta Willi Lindörfer, a mesterhegedűk szerelmese. A ház ablakait öblös kovácsoltvas-kosarak védik, s nehéz tölgyfaajtaján ott lóg még a régi vaskopogtató. Amikor átléptem a küszöbét, mintha Antonio Stradivari, Nicola Amati vagy a „dél Gesu”-nak nevezett Antonio Guarneri cremonai házába léptem volna, valamikor a XVII— XVIII. század idején.

Fából faragott, szúette százados szobrok, csavart barokk oszlopdíszek, a lakásba vezető lépcső mentén több száz éves korlát fogadott. Ebédlőszekrényét és asztala intarziáit 1664-ben készítette egy elfelejtett mester Észak-Olaszországban. Fogadószobájának cserépkályháját, minden darab kékre festett cserépéjét delfti cserepesek festették és égették 1773-ban Hollandiában. A fal mellé mesterien faragott, széles vasalású, ábrákkal kivert délnémet és flamand ládák simultak. Műhelyében szerszámait, apró gyaluit, faragó- és simítókéseit reneszánsz fiókos szekrényekben tartotta, lakkjait öreg patikák évszázados tégelyeiben őrizte, széles munkaasztala mellett XVI. századbeli magas támlájú, faragott floranci széken ült.

... Itt, ebben a környezetben, amit maga teremtett magának, él és dolgozik a világon ma már majd egyedülálló mesterségében Willi Lindörfer. Nem hegedűkészítő a szó mindennapi értelmében, mert csak mesterhegedűket készít, Stradivari-, Guarneri, Stainer-Amati-, Klotz-másolatokat, a megrokkant régieknek pedig meggyógyítja sebeit, megújítja őket, rekedtté vált hangjukat megfiatalítja.

Faszobrásznak indult indult

Szeretett hegedülni. Olcsó nyikorgó hangú hegedűvel kezdte. Jobbat akart, és épített magának egyet. Ez sem volt jó, újabbat csinált. Így kezdődött. Coburgban dolgozott akkoriban egy faszobrásznál, esténként pedig kocsmában hegedült. Nem hagyta nyugton a hegedűkészítés. A coburgi vár hangszergyűjteményében találkozott először a régi mesterek remekeivel. Lemásolta őket, de gyatrán sikerültek. Berlinbe költözött. A mosonmagyaróvári születésű Flesch Károlynál tanult hegedülni, s beállt Hermann hegedűkereskedő műhelyébe, ahol megtanulta a mesterséget. Több mint húsz Stradivarit javított. Leste a titkukat, lerajzolta őket, évtizedekig kereste lakkjukat. Keresés, kutatás, tanulás és a munka töltötte be a napjait, este pedig a hegedülés a berlini kávéházakban, de elérte a célját: mester lett. Műhelyt nyitott Berlinben, javított és remek másolatokat készített.

„Felfedezték,” s felfedezését egy magyar hegedűművésznek, Telmányi Emilnek köszönheti. Nyilvános hangversenyen Telmányi játszott először egy Lindörfer által készített Stradivari-másolaton. Nemcsak Telmányinak, a hegedűnek is sikere volt. A Waldbauer vonósnégyes egy milánói mesterhegedűje elvesztette a hangját, ő javította meg és Zathureczky hozta haza Waldbaueréknak. Azóta a legnagyobbak kezébe is eljutottak a Lindörfer-másolatok. Hubermann, Dávid Ojsztrah, Flesch, Menuhin, Waimann, a csellisták: Cassado, Hölscher, a Lindörfer kezéből kikerült Stradivari- és Guarneri- másolatokon is hangversenyeztek, vagy még ma is hangversenyeznek. Féltett mesterhegedűiket pedig vele javíttatják. A sok meleg, baráti hangú elismerő levél, a rengeteg dedikált fénykép bizonyítéka Lindörfer művészivé ért tudásának.

A MŰHELY ASZTALÁN két hegedű hever, azon dolgoznak a fiával. Lindörfer előtt egy szétszedett, laikus szememnek koszos, megrepedt, kilyukadt, égetni való roncshalmaz fekszik. Meg is mondtam neki. Kezembe nyomta a hegedű fenéklapját: Stradivári kézjegye volt benne. Felbecsülhetetlen az értéke. Hegedű lesz belőle — ígérte. Fia egy Rogerius hegedűt javított, értéke 25 ezer arany márka. Mindkét hegedűnek története van. A weimari Liszt Ferenc zeneművészeti főiskola felkérésére átvizsgálta a megrokkant, lomtárba dobott hegedűket, ott találta mindkettőt. Most megjavítja, és nagy értékkel gazdagítja a főiskolát.

Volt-e valami legendás, eddig fel nem fedezett titkuk a régieknek? — kérdem.
— Rembrandtnak és Rubensnek — válaszolt kérdéssel a kérdésemre — volt-e titkuk? Nem volt, egyszerűen csak — tudtak. Művészek voltak, tehetségesek és ismerték minden porcikájában az anyagot, amivel dolgoztak.

Csak több évszázados fával dolgozik Lindörfer. „Retke van a fának — mondta — és ezt ismerni kell.” 1932-ben leégett a stuttgarti kastély, öreg gerendáit tüzelőnek adták el Éppen Stuttgartban járt, amikor pajtás szekereken tüzelőnek hordták a több száz esztendős fadarabokat. Lélekszakadva rohant a kastélyba és kiválasztotta, megvette a legszebbeket. Berlinbe szállíttatta, maga fűrészelte lapokba. Ezekből az érett, kiszáradt gerendákból építette hegedűit.

— Valahányszor kezembe veszek egy lefűrészelt darabot, gyalulom, simítom, eszembe jut, hogy talán a világon sem volt Goethe, amikor ez a fa elcsurgatta már a nedvét. Most hangot adok neki, feltámasztom. ...

KEZÉBE VESZ egy hegedűt. Guarneri-másolat. Háborúban szétrombolt oltár hátsó falából készült. Négyszáz éves a fája. Egy Bach-fúgát játszik rajta. Hangja szétárad a műhelyben. Édes és nehéz, mint a nemes óbor.

— Évtizedekig vesződtem a lakkal. Kémiát tanultam, kikísérleteztem, próbákat csináltam és sokszor csalódtam. Hosszú esztendőkig tartott, amíg megtaláltam az igazit. Veszem a nyersanyagot és ma is magam készítem, keverem a lakkjaimat.

— Nem lehet megkülönböztetni a másolatokat a régiektől?

— Hoelscher professzor, a csellóművész — válaszolt egy történettel — Jénában hangversenyezett. Délelőtt átjött hozzám Weimarba. Van-e valamije? Egy Guarneri-másolatot mutattam neki. Ingujjra vetkőzött, nekikészülődött és minden oldalról alaposan megvizsgálta a csellómat, aztán órákig játszott rajta. Megtetszett neki, és este a hangversenyen felváltva játszott a Stradivariján és az én Guarneri-másolatomon. Senki sem vette észre a különbséget.

Hogy gondtalanul él-e? Beteges, sokat bajlódik az egészségével. Fáj neki, hogy kihalóban van „a mesterség”. Jövedelmétől függetlenül az államtól havonta jelentős nyugdíjat kap. Állami szakértője a mesterhegedűknek, és ez is jövedelmet jelent. Megvan mindene, csak „az egészség kellene”.

Fia — ma 16 éves, letette már a segédvizsgát, nagyon tehetséges, önállóan dolgozik, és nagyon szereti a hegedűket — folytatja majd apja művészi munkáját.

RÁNK ESTELEDETT. Odakinn megnőttek az árnyékok s beborították a kertet, az öreg házat. Amikor kiléptem a küszöbén, halk hegedűszót hallottam. Ismét Bachot játszott. ...

Koncsek László

NÉPSZABADSÁG, 1965. június 2. (23. Évfolyam, 128. szám)

2005   Ardelao 2017-12-03 21:37:32


Amati, a hegedűkészítésben remeklő három cremonai család egyike.

A violából a kisebb, könnyedebb violino-t Andrea formálta (1530—1611), míg testvéröccse Nicola (1596—1684) kitűnő mélyhegedűket készített 1568 és 1586 közt, legidősebb fia Antonio pedig (született 1550., meghalt 1635.) inkább az új «első» hegedűt tökéletesítette; a családban az övé volt a legnagyobb dicsőség; tiszta, lágy hangot adott csinos alakú hangszereinek.

Az ő kincseket érő hegedűi mellett tanította unokaöccse, Nicola, A. Girolamo (szintén hegedűkészítő) fia, Andrea és Antonio Stradivarit a művészetté finomított mesterség titkaira. Legnagyobb becsben az 1590 ós 1620 közt készült Amati-hegedűket tarják, de épp ezeket utánozzák és hamisítják leginkább.
 

RÉVAI NAGY LEXIKONA, 1911.

2004   Heiner Lajos • előzmény2003 2017-12-03 17:01:28

100%-osból félteljesítmény lettél!

2003   Gabor • előzmény2002 2017-12-03 14:04:21

Carlo Bergonzi?

 

2002   Heiner Lajos • előzmény2001 2017-12-03 13:09:37

Egy könnyebb: a híres énekes pár éve új kiadásban megjelent felvételén (áriák)Toscaninit tüntették fel dirigensnek, ami szinte kizárt.Ki az énekes?

2001   Heiner Lajos • előzmény2000 2017-12-03 13:06:53

Igen.

2000   Gabor • előzmény1999 2017-12-03 12:25:22

Gino Nastrucci?

 

1999   Heiner Lajos • előzmény1998 2017-12-03 12:07:01

Czerny-Stefanska nevének "bedobásával" azt szeretném felvetni: vajon hány hasonló bakiról tudunk még? Az ominózus Chopin-felvétel kiadásakor az EMI egyik alkalmazottja odament egy vezetőhöz, és tételesen előadta, hogy miért nem lehet Lipatti a pianista. Mire a válasz az volt: a már kinyomtatott borítón Lipatti neve szerepel, tehát ő játszik, és kész.

Hányan tudják vajon, hogy a legendás, Carlo Sabajno vezényletével jegyzett Trubadúr-felvétel (ahol Pertile fantasztikus Manricot énekel, noha transzponált Strettaval) legnagyobb részét vajon ki vezényelte?

1998   Ardelao • előzmény1997 2017-12-02 22:02:14

Az 1995 sz. bejegyzésbe belinkelt hanganyag egyébként - úgy tűnik - élő felvétel. Nem hinném, hogy ott tévedtek volna az előadó személyét illetően.

1997   Ardelao • előzmény1996 2017-12-02 21:12:40

Két felvételről van szó. Mindkettőn hallhatjuk Dinu Lipatti játékát. Ahhoz nem fér kétség, hogy Bach I. Partitáját Dinu Lipatti adta elő.

Az (EMI Electrola Dacapo) LP-ken (6 db hanglemez, a megjelenés éve feltételezhetően 1975) a Chopin-műveket Halina Czerny-Stefànska játszotta, tehát, ott előadóként tévesen tüntették fel Lipatti nevét. (Ld. 1.)

A 2008-ban, „Dinu Lipatti: The Master Pianist” címmel megjelent 7 db (EMI)  CD-n (a vonatkozó link megnyitásával mindegyik darabba bele lehet hallgatni) kizárólag Lipatti játszik. Nem valószínű, hogy – miután korábban már felfedezték az LP lemezeknél elkövetett bakit - a CD-k készítői is tévedtek volna. (Ld. 2.)

Mindenesetre Czerny-Stefànska csodálatos finomsággal adta elő Chopin műveit. Ha a CD-k készítői mégis Lipattinak tulajdonították volna a lengyel zongoraművésznő játékát, a román mesternek – ha élne - nem kellene szégyenkeznie. :)

(1.)

Dinu Lipatti 3, 4 und 6. Dinu Lipatti, Piano. 3 Schallplatten

(2.)

Dinu Lipatti: The Master Pianist (EMI, 7 CD-s)

1996   Heiner Lajos • előzmény1995 2017-12-02 12:44:25

Biztos, hogy Lipatti játszik, és nem Czerny- Stefanska?

1995   Ardelao 2017-12-02 09:53:43

DINU LIPATTI

(Bukarest, 1917.03.19.-Genf, 1950.12.02.)

"Utolsó keringő Besanconban

Az 1917-ben született román zongoraművész, Dinu Lipatti a második világháború idején Svájcba menekült. A Genfi Konzervatórium tanára lett, és nem sokkal a háború befejezése után Walter Legge is felfigyelt rá az EMI lemeztársaságtól. Ekkor azonban már leukémiával küzdött, a drága orvosságot Menuhin, Munch és Stravinsky biztosította számára. 1950 decemberében hunyt el. Ebben az évben már nem tanított, de még készített lemezfelvételeket. Utolsó fellépésére szeptember 16-án került sor a besanconi parlamentben, orvosa tanácsa ellenére. Két Schubert-impromptu kivételével olyan darabokat játszott, amelyekről nem sokkal korábban lemezt készített. A besanconi búcsúkoncertet hangszalag őrizte meg, s most az EMI kiadásában CD-n is megjelent. Bach I. Partitájával kezdődött, amelyet két hónappal korábban vett lemezre, majd Mozart KV 310-es A-moll szonátájával folytatódott, amelyet három és fél évvel előbb vett fel, s ezt követte a két Schubert-darab. Végül Chopin keringői, amelyeket ugyancsak 1950 júliusában rögzített vele az EMI.

Lipattinál szimpatikusabb és érzékenyebb művészt nem találni. Rokonszenves játékát mindig valami hihetetlenül mély és tartózkodó elegancia hatja át. Egyfajta érett intelligencia. Hangsúlyt kap minden frázis, minden kis részlet, de semmi sem hivalkodik, nincs, ami meghökkentő vagy szélsőséges volna. Lipatti Bach-partita-előadására a legromantikusabb zongorista sem mondhatja, híján volna bármiféle érzelemnek, ugyanakkor a legkérlelhetetlenebb historikus csembalista sem kérheti számon a tiszta artikulációt és tagoltságot. Nincs benne semmi feltűnő vagy hivalkodó, mégis folyamatosan lenyűgöz sokatmondó egyszerűsége, ami oly ritka.

Ily módon vidám és tartalmas a Mozart-szonáta, így őszinte és kedves a két Schubert-impromptu. Schubert kedvére való bizonnyal. A Chopin-szonátákat hallgatva érdekes jelenségre leszünk figyelmesek. Bár nem mondhatjuk, hogy változott volna Lipatti felfogása a két hónappal korábbi stúdiófelvételhez képest, mégis feltűnik, mennyire siet, míg a korábbi felvételt hallgatva éppen az az érzésünk, nyugodtan s elegánsan el-elidőzik egy-egy zenei gondolatnál. Lényegében véve nem más a két előadás, sem gondolatiságát, sem mélységét tekintve, mégis szembetűnő ez az apró mozzanat.

Mondják, olykor hidegség fut át a besanconi Chopin-keringőkön. Első hallásra magam is ezt véltem felfedezni - előre ismervén e véleményt, bizonyára -, de utána soha. Beleillenék pedig a képbe, hogy egy végzetesen beteg művész utolsó fellépésekor egy-egy pillanatra kizökken a Chopin-keringők hangulatából, s a halál nyomasztó súlya alatt néhány pillanatig minden érzelemtől mentesen játszik. Csakhogy ez nem így van, az ítéletalkotás szempontjából mindig aggályos első meghallgatást kivéve nem éreztem néha-néha átfutó hideget, a szenvedély fogyatkozását. Lipatti előadása a megszokottnál jóval visszafogottabb és dísztelenebb, de nem a szenvedély híja, hanem bölcs tisztasága és kikristályosodottsága okán. Mint ama ritka rajzok, amelyek egy kis vonallal többet mondanak el óriási vásznaknál. Vagy mint a rövid, de eltalált szavak. Ki tudja, tényleg sietett-e Lipatti, vagy csak én érzem így. Ugyanazt mondta a keringőkkel, mint nem sokkal korábban, de valahogy másképpen. Ismétlést is hagyott el, s végül egy keringőt. Nem a számozás sorrendjében játszotta őket egyik alkalommal sem, s Besanconban elmaradt az utolsó, az Op. 34/1-es Asz-dúr valcer. Ki tudja, miért, talán csak azért, mert a közönség az ezt megelőző Op. 18-as Esz-dúr keringő kétségkívül félreérthető befejezését félreértette. Vagy mert a búcsúzó művészt elhagyta az ereje. Az élet tánca, Munch festménye nagyon mélyről fakadó ősképet idéz. Chopin keringői is az élet legmélyebb érzéseit kifejező táncok. Lipatti halála óráján rádión hallgatott zenét, s egy Beethoven-kvartett kapcsán azt mondta feleségének, csak Isten eszköze írhatott ilyet. Ő is az volt, nem vitás, és talán azért maradt el az utolsó keringő Besanconban, mert Lipatti hitt abban, hogy nem érhet véget az élet tánca.

Zay Balázs

Megjelent a NÉPSZABADSÁG, 1994.06.22-i számában.

Dinu Lipatti plays Bach Partita No.1 BWV 825 at his last recital (Part A)

1994   Búbánat 2017-12-01 02:13:18

„Bartók nem ismert megalkuvást”

Beszélgetés Sándor György zongoraművésszel

Népszabadság, 1961. október 8.


Sok év múlt el a koraifjúság óta, amikor gyakran voltam együtt baráti körben Sándor Györggyel, az azóta világhírűvé lett zongoraművésszel. A harmincas évek derekán hagyta el Európát, s Amerikában telepedett le. Sokat gondoltam rá azóta. Gyakran érkezett késve, kipirult arccal ifjúkori kóborlásaink kiindulópontjára, s ilyenkor mi úgy néztünk rá, irigykedő csodálattal, mint akiről tudtuk, hogy valamilyen gyönyörűen titokzatos helyről érkezett, „órán voltam’’ — mondta védekezésképpen; de ez szinte felesleges volt, megbocsátottunk neki mindig: Bartóknál volt órán.
Nagyon ritkán beszélt a „tanár úrról”, csak azt hallottuk tőle sokszor, ifjúi áhítattal emlegetve: „nem olyan, mint más ember...” Most, több mint húsz év múltán is késve érkezett a találkozóra. Most is a Zeneakadémiáról jött: a Liszt- Bartók nemzetközi zongoraverseny zsűritagja Sándor György, aki egyébként - ha éppen nem turnézik - egy nagy amerikai egyetem zongoraművészképző tanszékének a vezetője.

Éppen olyan vagy, mint akkor  - így nézegettük, üdvözöltük egymást, s ő valóban mit sem változott, hiszen a régi szerelme örök szerelem maradt: Bartók. A mostani nagysikerű budapesti hangversenyén is, természetesen, „őt” játszotta ...
— Nem olyan volt, mint más ember... - így kezdte most is, nyilván visszaemlékezve arra a gyakori rövid „jellemrajzra”, amelyet most olyan szívesen egészített ki:
— Tanárnak is rendkívüli volt... Áradt belőle a szuggesztivitás, és ez csodálatos harmóniában párosult halk, szerény egyéniségével. (Egyébként társaságban is ilyen volt, amellett kitűnő humorérzékű.) Zseni volt. És a tanítvány tudta ezt, érezte. Tanulni a világ egyik legnagyobb muzsikusától! — lehet-e ennél nagyszerűbb? Igyekeztem magamba vésni minden szavát, zongorajátékának minden hangját. Négy évig tanított. Rövid idő; De az utána következő években is, mintha mindig ő irányított volna. Irányítani; Igen, csak ennyit akart. Irtózott attól, hogy lekopírozzák, vagy hogy a tanítvány az utánzás közepette végül valamiféle Bartók-torzképet alakítson ki. Mondom, ő csak irányítani akart, hogy a tanítvány fantáziáját megtermékenyítse. Játszottunk neki: s utána - ha nem volt csapnivalóan rossz a produkció - nagyon udvariasan, nagyon kedvesen, legtöbbször csak ezt a három rövidke szót mondta:
Ez jó volt! - azután odaült a zongora mellé és ő maga játszotta el a darabot, amelynek szinte minden üteme most egészen másként hangzott, mint az imént. A zongorázás technikáját szinte nem is tanította, hadd játsszon ki-ki a maga módján! Ha ő tolmácsolt egy darabot, ebből ki ne értette volna meg a szerző mondanivalóját, a mű tartalmát? ... - a technika, a forma már ebből következett. A „tanár úron” érződött, hogy hatalmas alkotó művész, és éppen ezért értette oly tökéletesen mások alkotásait, interpretálta őket ihletett tisztelettel.
S embernek is nagy egyéniség volt. Nem ismert megalkuvást az igazságban. Elveiből sohasem engedett. Még jobban felnéztünk rá, amikor megtudtuk: megtiltotta, hogy a fasizálódó Olaszországban előadják a műveit. Ilyen volt és maradt mindig ... Ismeretes, hogy még itthon úgy végrendelkezett: amíg Hitler és Mussolini nevével van tér a hazájában, őróla semmiképpen se nevezzenek el közteret vagy utcát. S amikor a fasizmus mind uralkodóbb nyomással nehezedett az országra, élő tiltakozásul hagyta el hazáját.
— Kétszobás kis lakásban élt New York házrengetegének a közepén. Csak szűk baráti kör vette körül, a temetésén is csak nyolcan álltunk a sírjánál... Nem volt praktikus ember, ezért nem is tudott asszimilálódni Amerikában. Ezért is élt odakinn az alatt a néhány év alatt csaknem végig igen rossz anyagi körülmények között. „Odakinn” az a szokás, hogyha egy-egy nagy „név” érkezik, egyéves szerződést kap, és hangversenykörútra viszik. De ha az esztendő letelt, más lép a helyére, az új ember indul el éves körutazásra. Bartókkal is így történt. S következtek a nehéz idők, jövedelem nélkül. Azután végre egy megbízatás a Columbia Egyetemről; a Parry-féle szerb-horvát-gyűjtemény feldolgozása; ez volt az utolsó folklorisztikus tevékenysége. Utána, megint anyagi gondok... s a gyilkos kór is emésztette. Később könnyíthetett volna a sorsán, ha más ember lett volna... Amerikában sok a magánalapítvány. Egy ilyen alapítvány keretében kínáltak fel Bartóknak pozíciót az egyik magánegyetemen; betöltésével semmi más feladat nem járt volna, mint az, hogy évenként egy koncertet tartson. Az az alapítvány bár szerény, de rendszeres havi jövedelmet biztosított volna. Nem fogadta el. Mert nem akart - mint mondta - munka nélkül pénzhez jutni. Vele ne gyakoroljanak kegyet! S hiába igyekeztünk, nem sikerült neki megmagyarázni, hogy ez nem kegy, hiszen a „kegyosztó” sem jár rosszul, mert a törvény szerint az alapítványra fordított összeget levonják az adóból, tehát az illetőnek nem kerül pénzébe a jótékonyság. S ezenkívül: a Bartók név reklámja is megér az intézménynek annyit, mint amennyi a befektetés... De Bartók hajthatatlan maradt.
Az utolsó napok .. . szinte, haláláig dolgozott. A feleségének írt III. zongoraverseny 17 taktus hangszerelésének kivételével még elkészülhetett (a befejezés Serly Tibor munkája). A mester e csodálatos hattyúdalát azután Ormándy Jenő vezényletével én szólaltattam meg elsőként, Philadelphiában. Röviddel halála előtt ideadta nekem a Concerto kefelevonatát, hogy javítsam ki, azután küldjem el a kiadóhoz Londonba. Amikor három nappal később visszavittem neki a kórházba, már nem engedtek be hozzá, az utolsó vérátömlesztést kapta, hogy végrendeletét még elkészíthesse. Másnap meghalt, elment - ahogyan ő mondta szomorúan - „tele poggyásszal” és a már be nem teljesedett legnagyobb vággyal, hogy örökre visszatérjen Magyarországra.
 

Magyarország... - erről is beszélgettünk Sándor Györggyel. Néhány napja érkezett, éjszaka, de rögtön elindult a pesti éjszakába, először a Dessewffy utcába, ahol valaha lakott, azután a ligetbe; a gyermekkorhoz, az ifjúsághoz. A Zeneakadémia XII. tantermébe. ahol Bartók tanította, csak másnap juthatott be ...— A legmélyebb impresszió? A régi barátok ... Sokat megölt a háború, a fasizmus, de akik élnek ... az egyikből az Operaház igazgatója lett, hírneves zeneszerző a másikból, a harmadik magas állami poszton van .. A város? Még szebb, mint valaha. A közönség a világ leglelkesebb közönsége közé tartozik; hozzáértésben is. zenekultúrában is. A zenei hetek rendezése kifogástalan. A magyar művészek? Itthon megint részt vehettem Fischer Annie és Ferencsik koncertjén, nemrég még Amerikában és Londonban hallgattam tolmácsolásukat, óriási sikerük alkalmával. Bartók három színpadi művének előadását is megnéztem a pesti Operában, emlékezetesen szép volt; csütörtökön Kovács Dénes remek játékában hallottam Bartók II. hegedűversenyét. A Liszt - Bartók nemzetközi zongoraversenyen a magyar művészek szereplését magas nívó jellemezte. S a fesztivál internacionális művészserege bizonnyal elősegíti, hogy a zene nemzetközi nyelve közelebb hozza egymáshoz nemcsak a nyugati és a szocialista országok muzsikusait, de népeiket is. Az én hangversenyemen a szovjet Rozsgyesztvenszkij vezényelt, örültem, hogy megismerhettem. Tökéletesen azonosult Bartókkal; világosan, tisztán értelmező, remek muzsikus, egyike a világ legjobb fiatal karmestereinek. Remélem, muzsikálunk még együtt...

Sándor György Magyarországból Párizsba indul. Bartók-műveket játszik hanglemezre. Azzal ünnepli a Bartók-évet, hogy mesterének mindhárom zongoraversenyét eljátssza Európa különböző országaiban. Valóban méltó nagykövete Bartók muzsikájának, amely - mint ahogyan Sándor György is mondja - évről évre nagyobb tömegeket vonz, s tesz Bartók hívévé, Magyarország ismerőjévé világszerte.

/György István/

1993   Ardelao 2017-12-01 00:48:48

 BESZÉLGETÉS BARTÓKRÓL

… […] Reiner Frigyessel, a világhírű karmesterrel az osztrák főváros egyik hangversenytermében ismerkedtem meg — éppen hanglemezfelvételt készített a Bécsi Filharmonikusokkal. Beszélgetésünkre azonban csak néhány nappal később, a Hotel Sacher halijában került sor. Reiner Frigyest sem kell olvasóinknak „bemutatnom:” remek opera felvételei, Bartók-lemezei révén jól ismeri nevét a magyar közönség. S azt is tudja róla, hogy milyen sokat tett Bartókért, az amerikai önkéntes száműzetés öt esztendeje alatt.

— De milyen sokat köszönhetek én Bartóknak! — kezdte a beszélgetést Reiner professzor.

—1908-ban az ő tanítványaként végeztem a Zeneakadémiát. Korábban Thomán István zongorista-növendéke voltam, az ő nyugdíjaztatása után Bartókhoz kerültem. Bartók irányításával tanultam meg Liszt h-moll szonátáját és Beethoven op. 111-es c-moll szonátáját.

— Később a budapesti Népopera karmestere lettem, majd a ljubljanai opera, — utóbb a drezdai Állami Szimfonikus Zenekar karnagya. Innen kerültem 1922-ben az Egyesült Államokba. Amerikában én vezényeltem első ízben Bartók műveit: 1929-ban az I. szvitet, 1924-ben a II-at, a rákövetkező esztendőben a Táncszvitet, a Két képet és a Csodálatos mandarin két jelenetét.

— 1927-ben Bartók Amerikába látogatott. Úgy volt, hogy I. zongoraversenyét Mengelberg vezényletével a New York-i Filharmonikusok egyik koncertjén mutatja be. Mengelberg azonban nem vállalta a mű dirigálását. Ekkor én kértem a Zongoraverseny első előadásának jogát. Így ismerte meg Bartók remekét számos amerikai nagyváros publikuma. A szerző-előadó hatalmas sikert aratott.

— Bartók többször járt nálam Westportban. Egy ízben rávettem, hogy hallgassa meg a rádióban Sosztakovics VII. szimfóniáját. Utána azonban egy szót sem szólt arról, hogy tetszett-e neki a mű vagy sem. Szűkszavú ember volt.

— Egyszer ünnepi vacsorát rendeztek Amerikában Bartók tiszteletére. Ezen cigányzenekar muzsikált. A prímás odament Bartókhoz és megkérdezte: mi a kedvenc nótája?

— A csöndes, szerény, visszahúzódó Bartóktól semmi nem állt távolabb, minthogy valaha is „nótát húzasson.” Zavarba jött, elpirult, mint egy kisfiú, végül mégis „rendelt” egy nótát: „Piros bort ittam az este.”

— Hát ez aztán aligha lehetett a „Bartók nótája” — tette hozzá Reiner Frigyes. Mert ő egyetlen amerikai italt fogyasztott csak szívesen: a...narancslevet.

(Reiner professzornak is feltettük a kérdést: szerepel-e magyarországi út a tervei között?)
— Erre most nem gondolhatok. Egyetlen koncertnek, nézetem szerint, úgy sem lehet igazi hatása. A komoly munkához legalább két-három hónap szükséges. De — úgy vélem — idegenben is híven szolgálom a magyar zene ügyét. Magyar szerzők műveinek bemutatásával, magyar szólisták szerepeltetésével. Ez idén Fischer Annie mutatkozik be Chicagóban.

(Pedig — ezt már mi fűzzük hozzá — hangverseny-életünknek nem ártana néhány Reiner-koncert.)

Bónis Ferenc

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1960. július 22. (4. Évfolyam, 30. szám)

 

1992   Ardelao 2017-11-29 12:17:25

ÍGY SZÜLETETT MEG GAETANO DONIZETTI
ÍRTA: S. ZACHÁR ILONA 

A bergamói sikátorutcán, az apró-ablakú magas házak között, két gyermek oson át az esti félhomályban. Hét év körüli, rongyokba burkolt kisleány kézen fogva halad néhány évvel idősebb, kopottruhás, mezítlábas fivérével. Az egyik ház előtt aggódó arccal állnak meg, majd hirtelen elhatározással belépnek a kapun.

— Meglátod, Rosalinda, nem jön el — sóhajt fel a fiú bánatosan. De a leányka még csupa reménység, és határozott mozdulattal kopogtat be az orvosi rendelőbe. A következő percben a két gyermek már ott áll a bergamói doktor előtt, aki éppen, vacsoráját fogyasztja és ugyancsak haragszik, hogy zavarják.

— Mit akartok Itt? Koldulni jöttök? — rivall rá a két rongyos gyermekre.
— Nem koldulni, doktor úr — szólal meg most nagyon halkan, de határozottan a kis leány.

— Édesanyám nagyon beteg. Talán már haldoklik is. Kérjük, könyörgünk, jöjjön el a Borgo Canaléba és segítsen rajta!

—Micsoda? Csak nem képzeled, hogy most későn este kibotorkálok oda hozzátok, a város másik végébe? Aztán mit fizetnétek érte?

A kisleány nem lepődött meg; megszokhatta már ezt a kérdést. Némán nyúlt a nyakán függő kis aranylánchoz, amely egyetlen ékessége volt; leoldotta és az orvos felé nyújtotta:

— Pénzünk nincs. De ezt odaadnám. Keresztelőre kaptam. Bizonyára ér annyit, amennyit fizetnünk kellene. Szépen kérem, jöjjön hát el az anyámhoz.

Az orvos megvető mozdulattal hárította el leányka ajánlatát.
— A manóba is! — kiáltotta. - Nem vagyok én sem zsibárus, sem zálogház. A vadak között sem élünk, hogy cserekereskedelmet folytassak. Ha olyan koldusszegények vagytok, ha így egyetlen vasatok sincs, ne mászkáljatok orvos után, hanem vitessétek anyátokat valami ispotályba, ahol majd meggyógyítják. Úgyis hiába írnék fel neki orvosságot, ha nem tudjátok megvásárolni. És most ne tartsatok fel tovább, kihűlt miattatok az egész vacsorám. Takarodjatok!

A két gyermekek némán fogta meg egy más kezet és csendesen botorkált vissza a sikátorutcába, ahol már teljesen beesteledett. Az orvos bánásmódját nem vették túlságosan lelkükre. Megszokták már, hogy mindenütt elzavarják őket; megszokták, hogy nem számíthatnak az emberek előzékenységére, hiszen abban a nagy-nagy hibában szenvednek, hogy valóban nincs egyetlen garasuk.

Végre elérkeztek egy magas, kétemeletes, középkori, ódon házhoz, amelynek apró, velencei stílusú ablakai kicsiny világítószemekként csillogtak az éjszakában. De a két gyermek nem a hatalmas bolthajtásos kapu felé ment, amelyből a lépcsőház nyílott, hanem a ház végére sompolyogtak egy düledező kicsiny ajtócskához. Az ő otthonuk nem ott volt a világított ablakok mögött. Ők lent laktak a földalatti pinceodúban, hiszen a nyomor, a nélkülözés szomorú gyermekei voltak. ...

Az ajtó nagyot csikordult, amikor Rosalinda lenyomta a törött kilincset; a két gyermek megindult a düledező, nyirkos, penészes lépcsőkön lefelé, egyre csak lefelé a sötét mélységbe. ... A fojtó, áporodott, dohos levegő megcsapta őket s minél lejjebb mentek, annál fojtogatóbban nehezedett rájuk.

A végtelen lépcsők két kicsiny szobába vezettek, ahol a padló csupasz föld volt, a mennyezet pedig penészes pincetető; minden világosságot egy, az asztalon pislákoló kicsiny mécses szolgáltatott, Mert ide, a Donizetti-család sivár lakhelyére nem világított be sohasem a napsugár. Itt sohasem volt nappal, csak örök éjszaka.

Az egyik szobácskában összetákolt öreg asztal mellett gubbasztott a családapa, Andrea Donizetti szabómester. Varrt. Szorgalmasan öltögetett a pislákoló mécses lángja mellett, és közben bizonyára arra gondolt, hogy ennek a ruhának a foltozásából annak az összegnek tizedrésze sem telik ki, amire most hirtelenjében szükség volna. Hiszen felesége betegen fekszik odaát a szomszéd szobában, s ha Isten is úgy akarja, nemsokára megszületik egy újabb kis Donizetti. Voltaképpen örülnie kellene, de e-helyett összeszorul a szíve, ha az újabb költségekre gondol, amelyeket a gyermek születése a család, számára jelent. Mintha nem lennének úgyis elegen, négy gyermekkel! De Isten úgy akarja, most megérkezik az ötödik is!

— Giuseppe! — suttogja Rosalinda remegő hangon a fivére fülébe. — Vajon mi van anyukával?

Az öreg Donizetti meghallja a suttogó kérdést, ő felel rá. Egykedvűen vállat von, miközben figyelemmel követi a gyér világosság mellett a sötét posztón az apró öltéseket.

— Jobban van. ... Már túl van a veszélyen. Minden percben megérkezhetik új kis testvéretek.
— Új kis testvérünk!kiált fel Rosalindaegy új testvér! Hiszen nekünk magunknak sincs már mit ennünk!

Ebben a percben nyílik ki a másik szoba ajtaja, és a kövér szomszédasszony jelenik meg benne, karján a rongyba-csavart picinyke újszülöttel. ... Rosalinda csodálkozva nézi a gyermeket és kíváncsian kiált fel;

— Nézd, Giuseppe, milyen furcsa kis gyerek! Milyen koromfekete haja van. ... Mint az ébenfa! És hogy hadonászik a kis kezével!

De Giuseppe nem válaszol Rosalinda szavaira. Elgondolkozva bámul a most érkezett csöppségre és egyszerre úgy látja, hogy a gyermek haja fénylik, mint a selyem, és szeme úgy ragyog, mint a kicsiny égő csillagok. És muzsikát hall, mintha csak tündérek vagy mennybéli angyalok énekelnének körülötte, és ezüstlevelekből font babérkoszorút lát a magasból egyenesen a picinyke újszülött kicsiny feje fölé alá szállni. ... A következő pillanatban azonban eltűnt a látomás. Giuseppére isméi rászakadt a kamra dohos sötétsége, és hasztalan dörzsölte a szemét, csak a hunyorgó kis babát látta, amely keservesen sírni kezdett.

— Mi lesz a kicsi neve, édesapám? — kérdezte a fiú mohón az apjától.
— Domenico Gaetano. ... Szép nevet kap, talán túlságosan is szépet. ... Nem is illik egy ilyen templom egeréhez - zsörtölődött az öreg szabómester.

— Ó, ne mondja ezt, édesapám — kiált fel átszellemülve, lelkesülten Giuseppe, és sápadt arcában csak úgy ragyogott az égő szeme, — Én úgy érzem, a mi kis Gaetanónkból még hírneves, nagy ember lesz.

Az öreg szabó fáradtan legyintett:
— Nem hiszem én azt, édes fiam. ... Az csoda lenne; az én Gaetanómmal pedig nem történhetnek csodák. ...
— Miért nem történhetnének, édes apám?
— Mert egy jóvátehetetlen hibája van; nagyon szegény!
— Igen. Nagyon szegény
— ismételte apja szavait Giuseppe elgondolkozva, szomorúan.

*
Andrea Donizetti szabómester tévedett. Leküzdhetetlen akadálynak képzelte a szegénységet és megfeledkezett arról, hogy van egy hatalmas, ellenállhatatlan erő, amely még az olyan makacs ellenféllel is megbirkózik, mint a nyomor; «a Tehetség.»

Ez az Isteni szikra úgy lángolt fel a kis Gaetano Donizetti lelkében, mint a mennyei fáklya és az évek folyamán egyre erősebb és erősebb lett, amíg végre lobogva, jelölte ki az ifjú zeneszerző számára az utat, amelyen majd haladnia kell.

Domenico Gaetano Donizetti, aki a nyomorúságos, penészes pinceodúban született, leküzd majd minden akadályt, és elindul, hogy — a művészet királyi babérkoszorújával a fején — meghódítsa nemcsak Olaszországot, hanem az egész világot.

TOLNAI VILÁGLAPJA, 1944. május 3. (46. Évfolyam, 18. szám)

1991   Búbánat 2017-11-29 10:25:39

Az alábbi fotó is lehetne akár - Donizettié mellett - a mai nap képe...

Ezen a napon - november 29-én - halt meg, 1924-ben, Giacomo Puccini 

Puccini

PUCCINI, Giacomo (1858-1924) zeneszerző dedikált fényképe Flatt Gizella operaénekesnőnek.]

„Alle gentil Signora Flatt Gizella (Kate) Grati ricordo di Giacomo Puccini”.
Kelt: „Bpest 14. 5. 06”.

1990   Ardelao 2017-11-28 09:58:58

Jean Baptiste Lully (Firenze, 1632. november 28. – Párizs, 1687. március 22.) emlékére

Péterffy Ida: KIS TÖRTÉNETEK NAGY ZENESZERZŐKRŐL

„A KUKTÁBÓL LETT KARMESTER

A firenzei születésű Lully tizennégy éves korában egy francia lovag kísérőjeként került szülőhazájából Párizsba. Az ügyesen gitározó, feltűnően szépen éneklő olasz fiú becsvágyát már korán fűtötte tehetsége. Egyenesen a király udvarába ment szerencsét próbálni. XIV. Lajos király unokanővéréhez szegődött kuktának. Nem is megvetendő állás egy serdülő fiúnak, akit a muzsika mellett a szakácsművészet remekei is érdekeltek! Nem tudni, hogy az ifjú Lully olyan jól értette-e a kuktamesterséget, mint az éneklést és a gitárpengetést, de tény az, hogy nem sokáig élvezhette a sok jó falattal kecsegtető állás örömeit, mert felfedezték rendkívüli zenei tehetségét és előléptették zenei apróddá. Új tisztségéhez díszes ruhát kapott selyemből, bársonyból, sok csipkével és ezüstgombbal. De még ennél is többet ért, hogy tovább képezhette magát a zenében.

Először megtanult hegedülni. Olyan mesteri módon, hogy híre ment az országban. Hamarosan a clavecinjáték (az akkori zongora francia neve) művészetében is az elsők közé került, s kitűnően kezelte az orgonát. Három kiváló mesternél végezte a „zenei ékesszólás”, a zeneszerzés iskoláját. Közben megpróbálta az udvari szórakoztató művészet más formáit is: a táncot és a színészetet. Sikerekben gazdag zenei pályafutásának első komoly állomása az udvari zenekari társaság volt. De távolról sem az utolsó! A király nemsokára megbízta az udvari zenekar vezetésével. Így lett Lully kuktából karmester.

*

A XVI.-XVII. századbeli nagy festők gyakran segédekkel dolgoztatták ki képeik mellékalakjait, ők maguk megelégedtek a kompozíció felvázolásával és a fő alakok kidolgozásával. Nos, Lully ezt a módszert átvitte operáinak kidolgozásával. Nos, Lully ezt a módszert átvitte operáinak kidolgozására. Nos, Lully ezt a módszert átvitte operáinak kidolgozására. Különösen titkárának, Lalouette-nek segítségét vette többször igénybe. Az is előfordult, hogy műveinek egy-egy részletével elégedetlen volt. Újra elővette, mígcsak tökéletesre nem formálta. Ilyenkor az első kéziratos példányt Lalouette-nek adta, azzal, hogy égesse el.

Az élelmes titkár azonban nem tartotta sietősnek a parancs végrehajtását. A halogatásnak nem is vallotta kárát, mert Lully tűzre szánt műveinek felhasználásával jól kereső „zeneszerző” lett belőle.

*

Lully korában vezénylőpálcaként olyan hosszú botot használtak, mint ma a katonazenekari karmesterek. Egyszer a kitűnő karmester vezénylés közben megsértette a lábát a karmesteri bot hegyes végével. Sebe elmérgesedett, s korai halálát okozta.

Utolsó óráiban sem hagyta el jó humora. A gyóntatóatya azt kívánta tőle, hogy égesse el legutóbb írt operájának kéziratát, annak jeléül, hogy lemondott már minden földi hívságról. A haldokló zeneszerző szó nélkül engedelmeskedett. Nemsokára ezután felkereste egy jó barátja, kinek elmesélte a történteket.

  • Hogy tehettél ilyet!? – kérdezte az kétségbeesetten. Lully közel hajolt hozzá, s a fülébe súgta:
  • Ne aggódj! Az opera másolata megvan. Még jobb, mint az eredeti…”

ZENÉLŐ ÓRA – Történetek zenéről és zenészekről (Fodor Gyula gyűjtése):

„PRÓBA UTÁN.

Lully maga nevelte, tanította énekeseit, énekesnőit. Járni, mozogni tanította őket, játszani, sírni, mosolyogni. És pontosan számon tartott minden hangot, ragaszkodott minden kottafejhez. a táncosoknak gyakran eltáncolta elképzeléseit. Próbán nem ismert tréfát. Nem egy hegedűt tört el gazdájának a fején, ha az nem játszott kedve szerint …

A próba végeztével azonban magához szólította a kárvallottat, megfizette neki a hegedű árának néha a háromszorosát is és vendégül látta ebédre.”

1989   rebecca02 • előzmény1889 2017-11-28 08:24:48

Virgin Brazilian body wave hair is in the highest quality of human hair extensions which is totally natural and not processed through chemical method. Its texture is very easy to blend with most racial from some Caucasian textures to African-American relaxed textures. Virgin Brazilian Body Wave Hair 3 Bundles is popular with women all over the world.

1988   Búbánat 2017-11-24 12:11:03

Házy Erzsébet halálára emlékezve – aki ezen a napon hunyt el, 1982. november 24-én:

Házy Erzsébet és Simándy József

A fotón Házy Erzsébet mögött Simándy József látható Richard Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című operájának előadásán.  

Házy Erzsébet (Éva); Simándy József (Stolzingi Walter) – 1968.

1987   Ardelao 2017-11-14 12:52:47

Képtalálat a következőre: „Pataky Kálmán”

PATAKY KÁLMÁN1896.11.14.-1964.02.29.

MAGYAR ÉLETRAJZI LEXIKON:

„…Tiszta csengésű, rendkívül kiművelt hanganyaga a legkiválóbb olasz tenoristák mellé helyezi. ….“

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1964-03-06 / 10. SZÁM:

„Lapzártakor   érkezett   a hír,  hogy  Pataky  Kálmán, a  világhírű  magyar  operaénekes,  az Operaház  tiszteleti    tagja   Hollywoodban 67  éves  korában  meghalt.
Az  Operaház  igazgatósága  kedd  délelőtt  a  következő  szövegű  táviratot kapta:  »Kálmánunk  szombatra virradó  reggel  nem  ébredt fel többé.  Szeretete,  el nem múló  ragaszkodása  minden időben  a  Magyar  Operaházé  volt.  Pataky  Kálmánná Beregi  Lea.«
Pataky Kálmán a magyar operakultúra  elsőrendű  kiválósága,  a  magyar énekesművészet  egyik  legjelesebb hírvivője  volt  a  világ  minden  táján.  1897-ben  született  Alsólendván,  1921-ben mutatkozott  be  a budapesti Operaházban,  de  csak   öt évig  volt  tag,  mert  Franz Schalk  a  bécsi  Staatsoperhez   szerződtette.   1926-tól 1938-ig  a   bécsi  Operaház egyik  legnépszerűbb  tenoristája  volt,  kamaraénekesi címet  kapott.  1939—40-ben a  milánói  Scala  tagjaként működött,   énekelt    Salzburgban,  Glyndenburnban, Buenos   Airesben,   Párizsban,  a  világ  minden  nagy operaházában.  A  felszalbadulás  után  rövid  ideig még szerepelt  Operaházunkban, majd  Amerikába  költözött. Pataky  Kálmán  az  utolsó esztendőket   Los   Angelesben  töltötte  feleségével  töltötte  és apósával,  Beregi  Oszkárral együtt.  Elsősorban   mint Mozart-énekest  ünnepelték; énekéből igazi  mozarti  költészet,   bensőség,   érzelmi gazdagság  sugárzott. Otthonosan  mozgott  az  olasz  és  a   francia   operák   hőseinek  világában  is.  Hibátlan technikai  tudása  segítette, hogy  egész  szellemi  és  művészi  felkészültségét  a  kifejezés  finomságára,  dinamikai   árnyaltságára   s   a megformálás     szépségére összpontosítsa.  Pataky nagy sikerű   szerepeire  mint   a legnemesebb  énekesi   művészet  eleven  illusztrációira  emlékezünk.“
 

Pataky - Die Zauberflöte - 1927

Pataky Kálmán - Mi par d'udire ancora / Nadir's Aria

 

1986   Ardelao 2017-11-11 23:03:31

 

134 évvel ezelőtt, ezen a napon született Ernest Ansermet svájci karmester.

A zenei előadó-művészet történetében alighanem példa nélküli Ansermet esete. A jó amatőr muzsikus matematikusnak készül, a számok tudományát tanulja Lausanne egyetemén, s 1906 és 1910 között középiskolai számtantanár ugyanott. A svájci professzor huszonhét évesen fordít a pályáján.  Hazájában, Párizsban, végül Németországban zenét tanul, vezénylést, a többi között a magyar származású Nikisch Artúrtól, s 1914-ben Igor Sztravinszkij ajánlásával lesz karmestere az új zene- és táncművészet talán legnagyobb hatású műhelyének, a Gyagilev vezette Orosz Balettnek. 

A balettkarmester művészi becsülete nem túlságosan nagy: Ansermet sem érte be ezzel a karrierrel.  Genfben 1918-ban megalapította a Suisse Romande Zenekart, amely rövid idő alatt Svájc legjobb szimfonikus együttesévé vált. Zenekarához ritka hűséggel ragaszkodott: 1966-ban köszönt le vezető karnagyi posztjáról, 83 évesen!....

 

Részlet a NÉPSZABADSÁG 1983.XI.10-én megjelent írásából.

 

1985   Búbánat 2017-11-07 13:56:51

NOVEMBER 7. – ERKEL FERENC SZÜLETÉSNAPJA – 1810

1984   Ardelao 2017-11-07 12:48:29

 

A 207 évvel ezelőtt, e napon született ERKEL FERENC emlékére:

(1810. november 7.)

"ERKEL FERENC POZSONYBAN

Erkel életútja Gyuláról átmenetileg Nagyváradra, majd hosszabb időre Pozsonyba vezetett. Itt járta ki iskoláit s tanulta szokat a közműveltségi tárgyakat, amelyek bármiféle tekintélyes polgári pálya betöltéséhez szükségesek voltak. A zeneértő édesapa, ki első zongoramestere volt, csupán nemes szórakozásnak szánta fia számára a zenélést, nem kenyeret-adó pályának. Szerencsére nem mondott le arról, hogy fiát zenére taníttassa. Így azután Erkel Pozsonyban rendszeresen tanult zongorát és elméletet. A gyakori hangversenyek, a színház operai előadásai is hozzájárultak zenei fejlődéséhez.

A reformkori Pozsony a politikai, gazdasági és kulturális élet lüktető központja volt. Mondhatnók, itt dobogott akkoriban az ország szíve. Annyira a «jelen» történelmét formáló volt ott az élet, a figyelmet annyira lekötötte a sok új benyomás, a szinte kézzelfoghatóan alakuló jövő, hogy nem sok maradhatott a történelem korábbi eseményei iránti érdeklődésre. Pedig házak, paloták, egész utcasorok beszéltek itt letűnt korok szokásáról, ízléséről. Fent a dombtetőn a Duna felett egy hajdan nagyszabású négytornyos vár romjai büszkélkedett. Volt is rá oka! Hiszen már a XI. század közepén védte a várost a fegyveres német hadak betörése ellen.

Az ifjú Erkel Pozsonyban észrevette, hogy csaknem nyolcszáz évvel a vár lakóinak első dicső tette után még mindig esedékes a «német betörés» elleni védekezés. Bár az ellenség nem fegyveresen, hanem frakkosan s nem is a várban, hanem a főúri szalonokban jelent meg. Jöttét nem kísérte harci zaj és csatakiáltás, csak finom modorban mondott halk szavak. Mégis veszélyesebb volt, mint a hajdani fenyegetés. Mert akinek a fülébe lopózott az idegen szó, és zene, nem volt annak többé hallása és szíve a honi muzsikára! De már megindult minden területen a védekezés, s az ifjú Erkel látta és hallotta a magyar zene előharcosait. Ő is – akár Liszt és Mosonyi – bőven merített abból a mámorba ringató, részegítő „ital”-ból, ami a reformkor hazafiának a Bihari vonója alól áradó muzsika volt.

A magyar zene varázsának, fejlődési lehetőségeinek meglátása – ezt adta Pozsony Erkelnek egy életre ihletéséül.

Péterfy Ida"

( Idézet a „Kis történetek nagy zeneszerzőkről” című könyvéből.)

Móra Ferenc Könyvkiadó

1959.

1983   Ardelao 2017-11-06 18:36:35

KOCSIS ZOLTÁN EMLÉKÉRE:

(1952-2016)

«Még leírni is döbbenetes, hogy nincs már közöttünk»

Egy régi Dalos Anna írásával emlékezem rá! (A.)

«KOCSIS ELŐTT TISZTELETTEL MEGHAJOL A ZONGORA»

Zoltán Kocsis in Concert
1973-1986

Franz Schubert: f-moll impromtu,

Liszt Ferenc: Csárdás obstiné,

Szergej Rahmanyinov: Esz-dúr etűd op. ЗЗ/7,

Szergej Rahmanyinov: A-dúr prelűd op. 32/9,

Szergej Rahmanyinov: E-dúr prelűd op. 32/3,

Fryderyk Chopin: g-moll ballada op. 23.
Fryderyk Chopin: c-moll mazurka op. 56/3,

Richard Wagner-Kocsis Zoltán: Viráglányok jelenete és finálé a Parsifal II. felvonásából,

Liszt Ferenc: Notturno (Liebesträume, No. 3.),

Liszt Ferenc: Ave Maria (Lebert & Stark),
Liszt Ferenc: Venezia e Napoli,

Kodály Zoltán: Székely keserves.  

Hungaroton Classic. HCD 31 679

Kocsis Zoltán írja új CD-jének kísérőfüzetében, hogy a lemez műsor-összeállítását és a művek előadói megközelítését Liszt Ferenc művészi attitűdje hatja át. A CD négy Liszt kompozíció mellett olyan zeneműveket tartalmaz, amelyeket Liszt játszott vagy játszhatott volna (Schubert, Chopin, Wagner), illetve amelyek nem születhettek volna meg Liszt zeneszerzői-zongoraművészi habitusának hatása nélkül (Rahmanyinov, Kodály). A CD-n hallható tizenkét zongoradarabból hét már 1980-ban megjelent egy Hungaroton-feketelemezen, amelyen 1971 és 1978 közötti koncertfelvételeit adta ki Kocsis. A régi lemezen a hét romantikus zongoradarabhoz Bartók és Schönberg egy-egy kompozíciója társult -helyükre az új CD-n néhány 1983-ban és 1986-ban készült felvétel került. Ezek az új darabok logikusan illeszkednek a Liszt Ferenc alakja köré épített dramaturgiai koncepcióba.

Liszt „szelleme” a művek előadói megközelítésében tulajdonképpen csak áttételesen ragadható meg. Valójában Kocsis interpretációs elveit vesszük górcső alá, az ő művészi meggyőződésének jellegzetességeit próbáljuk meg feltárni. De hogy egyáltalán beszélhetünk interpretációs elvekről és művészi meggyőződésről, abban vitathatatlanul osztályrésze van Lisztnek, illetőleg az ő kiemelkedő szerepének a zenei előadó-művészet emancipációjában.

A virtuozitás a zenei interpretációban elengedhetetlen. Kocsisnál azonban sohasem a l’art pour l’art önimádó csillogását vagy a léha közönségbűvölést szolgálja. Technikai tudása páncél, amely bőrére tapadt, úgyszólván testének részévé vált; ilyen vértezetben merészen járhatja be a zongora birodalmát. Ezért játssza Kocsis a «CSÁRDÁS OBSTINÉ»-t, a «VENEZIA E NAPOLI»-t, ezeket a briliáns variációsorozatokat. Minden variáció egy-egy technikai probléma bemutatása: a dallam és a kíséret hangerőviszonyának kialakítása, akkordfelbontások, pergő futamok, nagy hangköztávolságok, gyors tempó - egyszóval mindaz, amit egy zongoristának tudnia kell.

És Kocsis kétségtelenül sokat tud. Még a «VENEZIA E NAPOLI» felvételén hallható „pedálba rúgások,” a le nem játszott hangok és „félrement” akkordok mellett is elképesztő a technikai biztonsága. Valami mégis hiányzik mindkét Liszt-kompozíció előadásából, éspedig az, ami jószerivel közvetíthetetlen. A felvétel ugyanis nem tudja megőrizni, nem tudja visszaadni a koncertterem levegőjét, Kocsis játékának primer hatását, jóllehet Liszt ezekbe a műveibe eleve „belekomponálta” ezt az effektust.

A Wagner «PARSiFAL»-jának II. felvonásából kiemelt „VIRÁGLÁNYOK JELENETE, ÉS FINÁLÉ”- ból is, amelyet Kocsis átdolgozásában hallhatunk a CD-n, a színház atmoszférája hiányzik. 

Habár Kocsis valóban mindent megtesz (elkülöníti a zenekari kísérőszólamokat a dallamoktól, ha kell, zenekari hatást teremt stb.), interpretációja mégsem nyújtja az operai előadásokból ismert katartikus élményt.

Mindazonáltal a koncertfelvételeknek is megvannak a maguk pozitívumai. Megőrzik számunkra Kocsis játékmódjának jellegzetességeit, zongorahangjának színeit, előadásának tónusát és főként gondolatait a muzsikáról.

Szép pianókat, cantabiléket hiába keresünk Kocsis zongorajátékában. Csengő, feminin hangok helyett inkább sokféle különleges hangszín szólal meg zongoráján. Schubert «F- MOLL IMPROMTU»-jében nincsenek gyöngyöző skálák, futamai sokkal inkább hidegek és kopogósak. Chopin «C-MOLL MAZURKÁ»-jának hangvétele sem idézi „elomló” hangjával a tüdőbajos Chopint. Liszt «NOTTURNÓ»-jának dallama is sötétebb tónusú - kissé nazális hang, mintha magas fekvésű cselló vagy angolkürt játszaná.

Merőben technikailag vizsgálva ezt a hangminőséget, úgy tűnik, Kocsis hangjai nem csengenek fémesen. Ezeket a hangokat valamiféle homály veszi körül. Ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy Kocsis billentése körvonalazatlan lenne. Sőt épp ellenkezőleg: ez a billentés céltudatosan mindig egy pontra irányul. Mintha a billentyűzet és a kalapácsok között, a zongora húrjaira átlósan, vékony és feszes húr lenne kifeszítve. Kocsis minden hangja ennek az imaginárius húrnak az érintésekor születik meg. Ezzel egyrészt konstans hangminőséget hoz létre, másrészt - tekintettel arra, hogy a hangszer belsejében jön létre a hang - tudatosan lemond arról a csábító lehetőségről, hogy a billentyűk felszínén zongorázzon, és csilingelő hangokkal hódítsa el hallgatóságát.

Természetesen az előadói koncepcióval is megmagyarázható, hogy miért mond le Kocsis a „szép”zongorázásról. Tudja, hogy neki a mű mondanivalóját kell közvetítenie, s ehhez be kell hatolnia az adott alkotás legmélyébe, rá kell találnia a zenedarab igazi jelentésére. Ahhoz pedig, hogy előadásával kibontsa a mű lényegét, nem elegendő a széphangzás, ahhoz sokkal több (és sokkal kifinomultabb) előadói eszközzel kell élnie.

Kocsis például mindig gondosan és érzékenyen kiemeli a fontos modulációkat, hangnemi kitéréseket. Ritmusai is feszesek, karakterisztikusak. Tehát az előadáskor nemcsak sokféle hangszínnel él, hanem a hangnemi, harmóniai, ritmikai effektusokat is élesen körvonalazza. Ebből fakad, hogy Kocsis játéka felettébb gesztikus. Ezekre az apró kifejező elemek érdemes felfigyelni. Chopin «G-MOLL BALLADÁ»-jában az első témát minden egyes alkalommal fél-zárlat előzi meg. Így annak ellenére, hogy a téma domináns felütéssel kezdődik, ez a felütés egyben az előtte elhangzó fél-zárlat feloldása is lesz. Kocsis előadásában az első téma felütésének kettős funkciója mindig tisztán megfigyelhető - a feloldás összeolvad a felütéssel.

A G-MOLL ballada előadásában egyébként, már csak a balladaműfajból adódóan is, fontos szerepet játszik a zenei eszközökkel létrehozható narrativitás. Ezért beszédesek a triolák, ezért erőteljesek a hosszan tartott hangok. S ezért „hadarnak” a rövidebb ritmusértékek, miközben az őket lezáró hosszabbak felé törekszenek, hogy ott végül elérjék céljukat. De nemcsak mimikus eszközökkel lehet elmondani a zenei folyamatot. Néha egyszerűen csak rá kell találni a darab kulcsmondatára (zenében inkább kulcsfordulatnak kellene nevezni), és ebből kiindulva kell felépíteni az interpretációt.

Schubert «F-MOLL IMPROMTU»-jének hidegen kopogó, fel-leszáguldó skálái csak az óramutatók egyenletes járásához hasonló, 3/8-os mozgásformula tükrében válnak érthetővé. A coda végén, a stretta előtt megáll ez a mozgás. Tudjuk, hogy most valójában egy óra állt meg - azaz eljött valakiért (értünk?) a halál. Kocsis szenvtelenül abbahagyja játékát, majd kétütemnyi szünet következik. Egy apró akcentus, picit rövidebb vagy hosszabb szünet, és semmivé lesz a megrázó élmény. És akkor nem értjük meg azt sem, hogy ezek a hidegen közömbös, elképesztő modulációs köröket bejáró, kopogó skálák tulajdonképpen egy kísérteties haláltánc képeit idézik.

Szintén egy-egy apró ötletből indul ki Kocsis Rahmanyinov «ESZ-DÚR ÉTUDE-TABLEAU»- jának és Liszt «AVE MARlÁ»-jának előadásában. Az «ÉTUDE-TABLEAU»-ban egészen az utolsó ütemekig csak akkordokat, akkordfelbontásokat és dallamtöredékeket hallunk. Amikor elérkezünk a darab csúcspontjához, a nagy fortéhoz, a bal kézben megszólal a dallam. Kocsis hősies tónussal emeli ki a darab végére megszületett dallamot. Liszt «AVE MARIÁ»- jának akár a „Variációk harangokra” címet is adhatnánk. Már a kompozíció elején, a jobb kéz kezdő Ave Maria-dallamában benne rejlik a harangozás effektusa; ebből hozza létre Kocsis a darab végén hallható nagy, ünnepi harangzúgást. Kodály «SZÉKELY KESERVES»-é- ben a „Sirass, édesanyám, ...” szövegkezdetű népdal parlando-rubato előadásával  Kocsis lenyűgöző  hitelességgel idézi fel a parasztasszonyok énekét.

Nem szokványos az a Chopin-kép, amelyet Kocsis a «C-MOLL MAZURKÁ»-ban állít elénk. Ahogyan édes-bús hangon elkezdi játszani a kompozíciót, sorban elvonulnak előttünk a táncok, és érezzük, hogy az egészből mindössze csak a suhanás, a könnyed szellő marad meg az emlékezetünkben. Valóban, Chopintől nem is várunk mást. Ám amikor megszó­lal a coda, rádöbbenünk arra, hogy a zongorista rögtönözte ezeket a könnyed, táncos dallamfoszlányokat, és hogy ez a zene sohasem hangzik fel többé ugyanígy. Szembesülünk az elmúlással, és megértjük, hogy miért olyan borongós, olyan végtelenül szomorú Kocsis Chopin-hangja.

Kocsis egyébként is kivételes érzékkel nyúl az egyes művek tónusához. Nagyszerűnek találom, ahogyan megfogja az AVE MARIA, a három rövid Rahmanyinov-darab vagy Chopin  G-MOLL BALLADÁ-jának alapaffektusát. Elemében van, ha megzengetheti az egész hangszert, ha súlyos léptű, mackós akkordokat  játszhat (mint az E-DÚR PRÉLUDE-ben, vagy az AVE MARIA harangzúgásában), ha elhitetheti velünk, hogy milyen bonyolultan kontrapunktikus az A-DÚR és az E-DÚR PRÉLUDE. Szeretem, ahogyan gyúrja-gyömöszöli a zongorát az ESZ-DÚR ÉTUDE-TABLEAU-ban és az E-DÚR PRÉLUDE-ben. 

Boszorkányos mozdulataival hozza létre azokat a mozgással teli, energikus fortékat, amelyektől zsong-bong az egész zongora. Hatalmas küzdelem ez művész és hangszere között, amelynek végén a zongora tisztelettel hajol meg Kocsis előtt.

Dalos Anna

HOLMI (Figyelő), 1997. 9. Évfolyam 5. szám.
 

1982   Búbánat 2017-11-03 22:02:09

philsoperaworld.music.blog/2017/10/06

Vincenzo Bellini: Beatrice di Tenda (1833)

"Opera in two acts. Running Time 2 hours 12 minutes. Bellini’s penultimate opera, written between his masterpieces Norma and I Puritani, Beatrice is probably one of his three or four least known operas. It is a brutal story of spousal abuse, political power grabs, jealousy and murder. This recording as Joan Sutherland in the title role and a then twenty-something Raina Kabaivanska as Agnese. The featured image is an 1845 painting of Beatrice and Orombello by Palagio Palagi."

Beatrice di Tenda, Opera by Vincenzo Bellini Joan Sutherland (Beatrice) Giuseppe Campora (Orombello) Raina Kabaivanska ((Agnese) Dino Dondi (Filippo) Piero De Palma (Anichino) Walter Gullino (Rizzardo) La Scala Orchestra & Chorus Antonino Votto, Conductor Milano, 10.V.1961

1981   Ardelao • előzmény1979 2017-11-03 20:59:58

 

Norma

Felújítás az Operában

Vincenzo Bellini halálának századik évfordulója alkalmából világszerte ünnepségeket rendeztek. Különösen Olaszország és Franciaország vették ki a részüket a Bellini-ünnepségekből, ami nem is csoda, mert hiszen a szicíliai születésű nagymester életének utolsó két évét Párizsban töltötte és ott is költözött el az élők sorából fiatalon, harmincnégy éves korában. Több dalművet irt, amelyek majd mindegyike szinte átütő sikert aratott a maga idejében. Legértékesebb zenéjű valamennyi között az Alvajáróval és a Puritánokkal   együtt a Norma, amelyet a kegyeletes évforduló alkalmából kedden este illesztett ismét játékrendjébe az Operaház.

A Norma valamikor népszerű műsor-darabja volt a régi Nemzeti Színháznak, később pedig az Operaháznak is. Abban az időben, amikor még, nagy koloratur-énekesnők szerepeltek ezen a színpadon, Bellini költészete is otthonra talált itt, mert hiszen volt megfelelő interpretálja. Bellini zeneköltészetének a tolmácsolása, igen nehéz feladat. Mint az akkori zeneszerzők túlnyomó része, ő is elsősorban, nagy énekesek számára írta dalműveit. Oly óriási gondot fordított az énekszólamra és arra, hogy bizonyos szerep fekvése valamely kiváló énekes hangjának tökéletesen megfeleljen, hogy dalműveinek komponálásakor képes volt nem egyszer, hosszabb ideig tanulmányozni egy-egy énekes hangjának lehetőségeit s például a Kalózok megírása idején hetekre visszavonult Rubinivel, kora egyik leghíresebb énekesével, hogy a neki szánt szerep az énekes fenomén hangjának a csillogtatását és technikájának a ragyogtatását minél inkább lehetővé tegye.

Akkoriban a drámai aláfestésre nem fordítottak sok gondot és mivel az operákat túlnyomórészt az énekesek számára írták, arra törekedtek, hogy az áriák, minél hatásosabbak, minél szebbek legyenek. A százhúsz év előtti olasz zeneszerzők közül, egyedül Donizettiben és Rossiniben találjuk meg a drámaiságra való törekvést. Különösen utóbbinak a munkái mutatják meg az igyekezetét a történés zenei ecsetelésére, és a dalmű szerves megkomponálására. Bellininél a recitativók még nem annyira kifejező erővel teljesek, mint a nála valamivel idősebb Rossininél. Viszont dallamaiban, akárhányszor igen nagy jellemző erőt talál, a hallgató. Egy-egy édeskés, sokszor egész vidám hangulatú melódia szólal meg hirtelen, moll-ban, olyan hangulatot keltve, mint aminőt a későbbi szerzők különleges harmóniai és zenekari hatásokkal tudtak csak elérni.

Bellini muzsikájának fő erőssége a melódia. Szinte hihetetlen dallam gazdagságú áriái pusztán zenei szépségükkel fogják meg, a hallgató lelkét, és bilincselik le, figyelmét egész este. A Norma muzsikája a szó mai értelmében, nem drámai zene, de annyi szépséggel ékes, hogy operaszínpadon is megvan a hatása.

A kezdetleges és rémdráma-szerű szöveg szinte életet nyer Márkus László főrendező zseniális rendezésében. Színes, eleven és mozgalmas ez a színpad anélkül, hogy a dalmű stílusát megbontaná. Nagy segítségére vannak a rendezőnek Fülöp Zoltán gyönyörű díszletei.

A zenei részt Fleischer Antal karmester tanította be és ő is vezényelte az előadást, Bellini muzsikájának a szépségeit teljes mértékben érvényre juttatva. A címszerep Németh Mária minden tekintetben nagyszeri alakítása. A kitűnő énekesnő hangján ugyan megérzett kissé az indiszpozíció, de ennek ellenére is legtöbbször igaz gyönyörűséget keltően szólaltatta meg Bellini szívbemarkoló dallamait. A másik női főszereplő, Osváth Júlia, Adalgisa személyesítője   szintén kissé indiszponáltan énekelt, de szép hangjával, poétikus  megjelenésével és illúziót keltő játékával méltán rászolgált sikerére. Klotild szerepét Szilvásy Margit énekelte, minden tekintetben rászolgálva a dicséretre. Halmos János érces szép tenorja, pompás éneke és jó játéka Severus szerepében kapott megfelelő feladatot, amelynek a kitűnő művész pompásan meg is felelt, ő volt a legkitűnőbb az egész együttesben. Székely Mihály zengő basszusa és nagy kultúrája a druida főpap szerepében érvényesült. Flavius kisebb szerepében Ney Dávid jeleskedett.

A nagyszámú közönség érthető érdeklődéssel figyelte az előadást. Eleinte igen sokan nem tudták beleélni magukat Bellini stílusába.

A csodás dallamgazdagság azonban később őket is magával ragadta, és a felújítás a jól-ható előadás, szereplőivel együtt megérdemelt nagy sikert aratott.  (g.I.)

AZ ÚJSÁG, 1935. november 13. (11. Évfolyam, 258. szám)

1980   Búbánat 2017-11-03 17:29:35

S. Zachar Ilona: Bellini

S. Zachar Ilona: Bellini

Rózsavölgyi és Társa, Budapest


„Un chant mélodieux se perdit dans l’espaces

Et la foule cria: c’est un esprit qui passe!!

Et l’esprit traversa les champs de l’infini;

Il vint se prosterner devant le Dieu supreme

Dont mille étoilles d’or forment le diademe:

C’était ton ame, o Bellini!...”

(Elisa Moreau)

 

„Egy dallamos ének lassan elvész a nagy térségben

És a tömeg felkiált: ’Szellem vonult át fölöttünk!’

És a szellem átröpült a végtelen mezőkön

És térdrehullt a legfőbb Isten előtt,

Akinek ezer aranysugárból készült a koronája:

Ez volt a Te lelked, oh Bellini!”

 

ELŐSZÓ

»És felbukkant egy szicíliai: haja aranyosfényű volt, akár az érett búzakalász, megjelenése bájos, akár az arkangyaloké; ifjú volt, mint maga a hajnal és bánatos, akár az alkonyat.«
Ezekkel a sorokkal jellemezte Leona Escudier Vincenzo Bellinit és ez a hasonlat tényleg ráillik a költőre. Amidőn rágondolunk, látjuk szelíd arcát, nagy, lángoló, ábrándoskék szemét, mosolyát, amelyben sokkal több a mélabú, mint a derű. Tekintette, egész megjelenése, minden mozdulata visszatükrözi azt a néma fájdalmat, melancholiát, amely az akkori költők és művészek sajátja és amely még sokszorozott mértékben ömlik el Bellini egyéniségén. Mintha előre megsejtette volna szomorú végzetét, előre tudta volna, hogy a sors fiatalon vágja ketté életét, úgy, mint ahogyan a villám sújt le egy virágbaboruló fiatal fára….

1979   Ardelao 2017-11-03 12:21:55

Vincenzo Bellini szőke volt és szicíliai. 216 évvel ezelőtt született (1801.XI.3) Cataniában a nagy olasz zeneszerző.

Ez olyan, mintha azt mondanám: kopasz popénekes. A szicíliaiak ugyanis feketék, mint a tengerre terülő bársonyos éjszaka. Ám Bellini szőke volt, olyan szőke, hogy az már szinte árulásnak minősült egy szicíliai részéről. A nőket mindig vonzza a valószínűtlenség: talán a szőkeség miatt volt, hogy Bellini több gáláns kalanddal dicsekedhetett, mint operával, pedig egyáltalán nem tartozott a terméketlen zeneszerzők közé.

Angyalarcúnak mondták őt a kortársai. Ám a muzsikája is angyali volt: édes és behízelgő.  Gyönyörködtetnek a Bellini-melódiák, de nagy tömegben már émelyítenek is egy kicsit.  Operái harmadik felvonásait már eltelten hallgatom meg. Az első három-négy krémest még habzsolja az ember, a tízediket már csak lenyomja valahogy. ...

Mint már említettem, Bellini állandóan szerelmes volt. Nagy erejű fellobbanásai rendszerint nem is maradtak viszonzatlanok, mivel igen tetszetős ifjú volt, akinek nemigen akadt párja széles —illetve keskeny, de igen-igen hosszú — Itáliában. A folytonos szerelmes állapot a fantáziáját is állandó lobogásban tartotta, így aztán rövid életének harmincegy esztendeje alatt viszonylag sok művet hozott létre.

Legnagyobb alkotása a «Norma.» Ennek megrendítő, drámai a zenéje, ennek a harmadik felvonása sem émelyít. Igazi remekmű. Természetesen csúfosan megbukott a Scalában 1831. december 26-án, Giuditta Pastával, Bellini egyik szeretőjével a címszerepben.

Az ifjú zeneszerző megadóan  bólintott: — A színpadi művek esetében a közönség a legfőbb  bíró.

És a maga részéről befejezettnek tekintette az ügyet. Nem úgy az igazgató, ő eszelősen futott a pénze után, makacsul műsoron tartotta a Normát, s az ötödik előadáson megtörtént a csoda: hatalmas ováció fogadta a néhány nappal ezelőtt kifütyült opust!

„A publikum őrjöngött az elragadtatástól, és olyan lármát csapott, hogy azt már pokolinak kell minősítenem ” - írta Bellini egyik levelében.

Mi tudjuk már, hogy a csodák nagyon is földszagú, reális elemekből állnak össze. A Norma esetében sem történt másképpen. Mint már nemegyszer említettük, Bellini igen szerelmes természetű ifjú volt, aki pillanatig sem habozott megunt kedveseit rövid úton elhagyni.  Szamoljova grófnő is a cserbenhagyott szeretők közé tartozott. Bosszújához azonban nem volt elég módos: négy előadás teljes jegyállományát fel tudta még vásárolni, hogy fizetett botránycsinálóit ültesse a nézőtérre, ám az ötödik előadásra kimerült a keret — és a rendes, normális közönség került be végre a színházba. A remekműnek kijáró siker nem is maradt el. […] …

Baranyi Ferenc

NÉPSZAVA, 1988.IV.14.(116.Éf. 88.sz.)
 

1978   Ardelao 2017-10-31 10:44:35

Vezényel: Ferencsik János

Elragadó előadás-művészete már réges-régen a gazdag, értékes magyar zenekultúra nagyjainak sorába emelte Ferencsik Jánost. Bátran állíthatjuk, hogy utánozhatatlan erővel sugárzó művészete, sajátos zenei kifejező eszközei már hosszú évek óta változatlan ragyogással tündöklenek a magyar zene egén, de a világ minden pontján szinte ünneppé válik az a hangverseny, melyet ő vezényel.
Pályafutásának íve már kezdettől fogva élesen magasba szökött. Még fiatal, mindössze 23 éves, amikor 1930-ban a Bayreuthi ünnepi Játékokra szerződtetik, és azóta az ő forrón szeretett Budapestjén kívül, világszerte megszakítás nélkül gyűjti a siker babérjait. Minden esztendőben nemcsak Európa gazdag zenei hagyományairól ismert városaiban (Bécs, Salzburg, Prága, Edinburg) teljesíti kötelezettségeit, de Földünk többi kontinensén is rendszeresen vendégszerepel.

Szlovákiával, de főképpen annak fővárosával kapcsolatban is bátran, …”szóba hozhatjuk” Ferencsik János nevét. Bratislavában ugyanis nem csupán számos csodálója, de sok közeli ismerőse és munkatársa is van. Ferencsik — ha erre módja nyílik — mindig szívesen vállalja a Szlovák Filharmónia vezénylését.

E rokonszenv eredője talán abban rejlik, hogy e világszerte becsült karmester vezényelte kereken negyedszázada a Szlovák Filharmónia első hangversenyeinek egyikét. Filharmóniánk abban az időben még jóformán ismeretlen volt a külföldi zenei körökben, és ezért nagy megbecsülést s rangot jelentett, hogy Ferencsik János ennek ellenére szívesen vállalta a bratislavai meghívást. Nem véletlen hát, hogy őszinte baráti szálak fűzik őt a kortárs zeneszerzők egész sorához, és műveiket szívesen iktatja hangversenyeinek műsorába.

E szoros, baráti együttműködés ékes példája volt az 1973-as év, amikor a Szlovák Filharmónia Ferencsik János vezényletével hanglemezre játszotta Liszt Ferenc rendkívül igényes szimfonikus vokális zeneművét — a 170 perces Szent

Erzsébet legendát. Mindezidáig még senki sem vállalkozott e roppant nehéz, zeneileg összetett mű feljátszásával, s igy nemcsak a Szlovák Filharmónia és Ferencsik János barátsága mélyült e több hetes munka közben, de egyben zenetörténeti szempontból is úttörő volt ez a nem mindennapos vállalkozás. Ezt igazolja az a Párizsból érkezett hír is, miszerint épp Liszt Legendájának hanglemezfelvétele nyerte a Francia Akadémia Nagydíját, melyet zenei körökben különösen nagyra értékelnek.

Kép (Ferencsik János vezénylés közben, megj., A.) és szöveg: Dr. P. Breier

A HÉT, 1974. február 22. (19. Évfolyam, 8. szám)

A CSEMADOK Központi Bizottságának képes hetilapja, Bratislava.

1977   Búbánat • előzmény1976 2017-10-28 14:23:53

A Margó királyné - filmkritika

"A nyers történelmi valóság legfőbb velejárója a nyers erőszak, amiből ebben a filmben igazán bőven akad, hiszen a Szent Bertalan Éji mészárlás a film kellős közepét képezi. De a nyers erőszak és a nyers valóság között ott van még valami, ami ebben a filmben ugyancsak kijön, a nyers és brutális emberi gondolkodás, a sötét szándék, a gyilkos tervek. A film egy örvénylő, tekergő mocskos szándék útját kíséri végig, ahogyan ez a féreg utat tör magának, és végül a felszínre buggyan. A primitív gonoszság körutazása látható, ahogy mint egy szerpentinen, egyre magasabbra és magasabbra tör, miközben az élet emberi minősége egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed." 

1976   Búbánat • előzmény1975 2017-10-28 14:19:52

Dumas: A Margó királyné - filmen

1975   Búbánat • előzmény1974 2017-10-28 14:04:45

Ez a film ugyancsak idevágó… - játszották a hazai filmszínházaink is.

A Margó királyné  egy 1994-ben forgatott 162 perces, kosztümös, francia történelmi filmdráma (franciául La Reine Margot –  id. Alexandre Dumas 1845-ben írt, történelmi témájú regénye alapján készült, amely a filmmel azonos címet visel.

„A filmbeli történet szerint Valois Margit francia királyi hercegnő, az elvakult katolikus anyakirályné, Medici Katalin leánya politikai és vallási okokból, anyja szorgalmazására kénytelen nőül menni a protestáns hitű, eretneknek tekintett Bourbon-Navarrai Henrikhez, Navarra királyához, hogy elsimítsa a két ellentétes oldal kibékíthetetlennek látszó ellentéteit, mely már hosszú ideje Franciaország vallási megosztottságát eredményezte. Akkoriban Franciaország trónján Margit egyik fivére, a neurotikus és hipochonder IX. Károly ült, aki gyűlölte és kegyetlenül üldözte az országában élő hugenottákat. Az irántuk való mélységes utálata okozta a Margit esküvőjének napján (1572augusztus 18.) kirobbantott, előre megszervezett szörnyű öldöklést, az ún. Szent Bertalan-éjszakát, amelynek során a katolikus párt tagjai legyilkoltak több ezer párizsi hugenottát.”

1974   Búbánat 2017-10-28 13:48:49

A nap képe - kapcsolódva a Meyerbeer-opera esti premierjéhez,

akár az alábbi fotó is lehetne: A hugenották lemészárlása

François Dubois  (1529–1584):   Le massacre de la Saint-Barthélemy

François Dubois  (1529–1584):   Le massacre de la Saint-Barthélemy

1973   Ardelao • előzmény1972 2017-10-27 18:56:42

A GENOVAI VARÁZSLÓ

A csodálatos, felbecsülhetetlen értékű hegedűt, a «Guarnerl del Gesu-t» üveg szekrényben őrzik a genovai múzeumban. Néha a városi tanács engedélyével megszólaltathatja egy-egy világhírű hegedűs, köztük Vecsey Ferenc, Yehudi Menuhin és David Ojsztrah. .. De nem úgy, ahogyan, „... a hegedű királya,  világcsavargó,  hercegnők  s  perditák  kegyence,  aranysarkantyús  lovag,  báró  és  kocsmavendég, sárral dobált s babérral övezett művész, a genovai varázsló, az  „eretnek,“  „az  istentagadó carbonarók barátja,“ „az  ördög  cinkosa,“ Niccolo  Paganini szólaltatta meg! ...  Nem úgy! ...

1840. május 27-én halt meg, s azóta talán, a hegedűje is csak félig él.  ...

Az alvó Genova csendjét vergődő sikoly hasította át, Teresa Bocciardi vajúdott a Fekete macska sikátor egyik ódon házikójában, s amikor a bábaasszony nemsokára megmutatta az újszülöttet az apának, Antonio Paganininak, az dühösen morogta:

— Vigye már előlem, mert, ... az ilyet legjobb lenne a tengerbe fojtani  —  azután  meg a  feleségére förmedt  —  Jettatorét szültél! 

Ördögfattyút, iszonyú rút kölyköt, szégyent a Paganini-házba!

Négy-éves volt Niccolo és tátott szájjal hallgatta a kintornás szakadozott melódiáit, egy régi-régi szárd dalt. ...  Azután a kisfiú belopódzott a kamrába és leakasztotta a falról apja legnagyobb kincsét, az öreg gitárt. ... Madárkaromként görbülő, hosszú ujjai nyomán felcsengett az imént hallott dallam.

Teresa rettentően megrémült, Toni megöli ezt a szerencsétlen gyereket, ha rajtakapja:
— Santa Maria! Niccolo! Tedd le, tedd le azonnal!

Ekkor lépett be a férje és most nem esett neki a kisfiúnak, mint máskor minden ok nélkül is, hanem leintette az asszonyt:
— Ne bántsd, hagyjad! ... Lássuk csak, mit tud az ördögfatty! — és a szemében megvillant valami. — Tanulni fogsz, muzsikát tanulsz. Értetted? ... Hohó, gyerek, vége a naplopásnak. ...  Csodagyereket faragok belőled, ...Tehetséged van, nekem  meg van botom, hogy szorgalmad is legyen!

S megszűnt Niccolo gyermekélete. Az apja az ócskapiacon vett neki egy hegedűt, s attól fogva végtelennek tetsző órákon át tanulnia kellett. Apja bezárta a kamrába, s ha abbahagyta Niccolo a játékot, bement hozzá és irgalmatlanul megverte.
Antonio Paganini a Pénz Zsoltárát hallotta egyre!

Az egyik híres tanítómester a másik után. ... S Niccolo nemsokára már ott állt a hangversenydobogón: kék bársonyruhában, görbe lábszárain fehér harisnya, az arcán nincsen félelem, szeme Nicolettát kereste, az egyetlent, akit életében szeretett: a húgát. ... Azután, a vénember külsejű fiú felemelte a vonót és játszani kezdett. ... S amit játszott, ismerős voltugyan, de így, ebben a formájában még nem hallotta senki.

A  Carmagnola melódiája, a régi francia dal, a piemonti nemzeti himnusz, de micsoda vad, vérforraló változatban. ...Niccolo hajladozó árnyékteste a nézők fölé magasodott, s mintha csak belőle áradt volna a zuhogó vágy, a végzetes, forró melódia. ...
Mindenki megbűvölten figyelt, azután a fiú leengedte a vonót. ... 

Diadalmenete megkezdődött!

Ez már csoda, ez már varázslat! ...
Ezek a felfelé pergetett pizzicatók! ...
Ezek a diabolikus, idegtépő tremolók! ...
Emberi kéz nem képes erre! ...

Hazug rágalmakat terjesztenek hegedűjének húrjairól is a szent inkvizíció megszállottjai: Az első egy olyan íj húrja, amivel száz embert megöltek! ... Elpattant ér a második, amiből a vér kifolyt! ...  A harmadik szűzlány beléből készült, a negyedik pedig a hóhér köteléből. ...  Igen, ez áll a szent inkvizíció irattárában lévő jegyzőkönyvekben!

Egy hangverseny után hazafelé tartott a Mester, amikor három fiatalember megszólította és egy pohár borra invitálta. ... Az első pohár bor után elmondták, hogy ők carbonárók.
— Ma fehér ágyban hálunk, de ha jön a szénégető testvérek üzenete, megyünk hozzájuk és velük együtt bújdosunk, gyűjtjük a népet.  S lecsapunk, ha elegen leszünk!

És Paganini tudta, hogy kik a carbonarók! Az irigy, a fukar Paganini, aki minden garast a fogához vert, még az ételére is sajnálta a pénzt, a belső zsebébenyúlt, egy köteg bankót húzott elő:

— Ezt vigyék el a carbonaro központba! ... Húsz-ezer líra, a hangversenyem bevételei — s aztán, hogy elérzékenyülését eltitkolja, ijesztő mosollyal folytatta:

—  Nem tagadom, hogy nehezen válok meg ennyi pénztől. ...  A famíliám egész életében nem látott ennyi bankót! — azután átlépett a küszöbön.
S valóban nem sajnálta a pénzt. Tudta, hogy mióta Mazzini Marseille-ben 

meghirdette a Giovane ltalia programját, a carbonárók vad elszántsággal harcoltak  hazájuk felszabadításáért. A raboskodók és a kivégzettek helyébe mások álltak. A  „peste carbonaro” —ahogyan Ausztriában nevezték — egyre terjedt. ...

Azután, a Mester megismerkedett Antonia Bianchi énekesnővel és úgy érezte, hogy megtalálta a boldogságát. ... De az asszony kezdettől fogva gyűlölte, irigyelte Niccolo sikereit és elhitte a Jezsuiták otromba és alaptalan vádjait is. Amikor megszülte fiát, nem engedte, hogy az apa hozzáérjen:
— Eressze el! ... Ne nyúljon hozzá! Hisz maga megfertőzi! ... Ha tudnám, hogy olyan Istentelen lesz, mint maga, olyan átkozott carbonaro, — megfojtanám a saját kezemmel!

Paganini otthagyta a dühöngő asszonyt, bezárkózott a szobájába, gyötörni kezdte ujjaival a hegedűt. ... A vonóval olyan ijesztő hangokra késztette, sikolyokra, melyeket még sem ember, sem hegedű nem hallatott. ...
 

Paganini végtelenül szerette a fiát és ezt a felesége ki is használta ellene. Miután elhagyta férjét, állandóan azzal ijesztgette, hogy magával viszi. ... Hatalmas összegeket zsarolt így ki a szerencsétlen apából. A jezsuiták meg papot szerettek volna csinálni Paganini fiából, hogy az apja után örökölt hatalmas vagyona majd a rendre szálljon. ...

Csakhogy Paganini még élt, egyre járta Európát, egyik hangverseny a másik után, gyűlt a sok arany. ... S a fiát mindenhová vitte magával. ...
 

Közben az újságok „jóvoltából“ borzalmas históriák keltek róla szárnyra:
„Az ördög személyesen kísérte Bécsbe. ...

Mellette ült a postakocsiban. ...Véle lakik a szállodában. ...“
„Paganini nem is ember, ijesztő gépezet, lárva csupán, melybe pokoli praktika varázsolt életet.“
.....”Rejtélyes anatómiai csoda folytán vérkeringése más, mint az élőké, egészen más, mert nincs szíve; igen, szív nélkül született.“
.....”Szívét húszéves korában maga a Sátán operálta ki. ...”

A reklámfőnökök szerint minden volt már: asszony gyilkos, útonálló, leánykereskedő és gályarab, de semmiféle hazugság-zuhatag nem állíthatta meg ezt a csodálatos tehetségű művészt. ...Csak ő maga tudta, meg az orvosa, hogy milyen gyorsan fogy az ereje. ... Az orvos szerint minden hangversenye egy évet rabolt el életéből. ...Ha viszont nem hegedült volna, talán azonnal meghal.

„Képes egy egész hangversenyt végighegedülni, s egy egész zenekart helyettesíteni.”  — „A többi hegedűssel csak úgy hasonlítható össze, hogy nekik is van hegedűjük és vonójuk“ — „Egyetlen húron a hangnak olyan sokszerűségét formálja ki, s oly könnyedséggel, mintha erre más eszközök nem is léteznének. ...“  „Temperamentuma lenyűgöző! ...“  — Írták róla a kritikusok.

Paganini kibéreli a párizsi Operát, meghirdeti búcsúelőadását, amikor a francia fővárosban százával szedi áldozatait a döghalál. ... Az operaházban fojtott várakozás, s az emberek észre sem veszik, hogy a szomszédjuk penész-színű arccal lecsúszik a széksorok közé...

A kolera szedi itt is az áldozatait. ...

Paganini démoni arcára tapad minden tekintet, melyen a mély szemgödrökben a farsangi halál fáklyái lobognak vadul. ... Aztán a Mester előrelép és játszani kezd.
Ördög-trilla. ... Moto-perpetuo. ...Elképesztő kötött staccatók. ...Az „ugrasztott vonó” siklik a húrokon. ... A Boszorkánytánc vad trillái, zokogó kantilénák, fájdalmas és érzéki vibrátók. ...Paganini ördögi táncát járja a hegedűvel, s a közönség együtt őrjöng a hangok démonával. ... Őrjöngve tapsol. ...

Halálos ágyán feküdt a Mester, mellette ült fia, Achille.
— A hegedűmet. ... — olvasta le apja ajkairól a hangtalan kérést, és már hozták is a Guarnériust, karjai közé tették. ...S a már néma Paganini játszani kezdett. ... A húrok egymás után pattantak el, már csak a G-húron siklott a dallam oly különös, kísérteties hangszínekkel, melyeket azelőtt nem hallgattak még tőle sem, soha. ...  Azután a G-húr is elszakadt s vele az édes és tiszta melódia. Paganini ülő teste oldalt dőlt; feje előrebukott. A Guarnérius kicsúszott kezei közül és panaszos zengéssel a padlóra hullt. ...

A zenei világ mélységes megrendüléssel fogadta a gyászhlrt. ...Liszt Ferenc, a  Gazette Musicale-ban, így jelentette be a Mester halálát: 

„Paganini életlángja kialudt és vele olyan pompás jelenség tűnt el, amilyent a természet csak azért ad a világnak, hogy hamarosan visszakövetelje. ...“

Az egyház viszont, megtagadta Paganini holttestének tisztességes eltemetését, és a gyász-szertartást is. Cannes közelében, Sain Jean Cap Ferrat félszigetén titokban temették el először, de újra meg újra kiásták, más helyre temették, míg a halott maestro milliomos fia új és új egyházi alapítványt tett.  Végre a pápa engedélyt adott rá, hogy Paganinit a polleviai birtokán épített kriptában eltemethessék s a Szent György lovagrend pármai templomában megadhassák neki a végtisztességet. 

Harminc év múlva még méltóbb gyászünnepség keretében kiemelték a sírjából és átvitték a pármai köztemetőbe. ...
Achille,  a  fia, aki mindezt kiharcolta, belevénült a küzdelembe, és majd az egész  öröksége, több mint két millió frank, a római apostoli kúria consistoriumának   pénztárába került. ...

Gránit emlékmű s rajta aranybetűs felirat:
 

„Itt nyugszanak hamvai NICCOLO PAGANININAK ,aki  hegedűjéből égi harmóniákat  csalván ki, s maga felülmúlhatatlan zsenialitásával megrázta egész Európát és  újabb  ragyogó koronával ékesítette hazáját, Itáliát. ..."

(— NLE —)

 A HÉT, 1970. szeptember 6.

A Csehszlovákiai Magyarok Társadalmi és Kulturális Szövetségének hetilapja.
 

1972   Ardelao 2017-10-27 14:42:58

235 évvel ezelőtt, ezen a napon született Niccoló PAGANINI, minden idők legnagyobb olasz hegedűművésze.

Niccoló Paganini (1782.X.27. Genova – 1840.V.27. Nizza)

A világ legnagyobb hegedűművészének tartott Paganini, egyik levelében írt önvallomása:

«Az én művészeti törvényem: változatosság és egyszersmind egység a művészetben. Muzsikám nagyon különös és nem egykönnyen írható le, mint sokan hiszik. Az én közönségem valami rendkívülit, valami meglepőt kíván, főleg hosszabb darabokat Az ilyenekhez megfontolásra és sok-sok meggondolásra van szükség, mielőtt leírnám. Aztán úgy akarom, hogy szerzeményeim a magam és ne más érdeméből, szülessenek. . . .»  

 

Papp Viktor: „ZENEKÖNYV”

Rádióhallgatók számára

Zenekari esték II.

(Stádium Sajtóvállalat Rt. kiadása)

1940.

1971   Búbánat 2017-10-22 21:56:26

A WEIMARI OROSZLÁN: LISZT ÉS TANÍTVÁNYAI

Szerző: Alan Walker 
MUZSIKA,  2003 november

Fejérvári Boldizsár fordítása

Liszt volt nemzedékének legnagyszerűbb zongoratanára. A tanítás zenészlétének középpontjában állt serdülőkorától, az 1820-as évektől kezdve élete legutolsó hónapjáig, 1886 júliusáig. Azt mondják, több mint négyszáz növendék ment át a kezén, és sokuk kimagasló eredményeket ért el. Gyakorlatilag Liszt teremtette meg a "mesterkurzus" fogalmát, amely mind a mai napig él. Hitt abban, hogy a fiatal művészeket zeneileg ösztönzi egymás társasága, a versengés légköre pedig megemeli a művészi színvonalat. Tanítványainak első generációjához tartozott Tausig, Klindworth, Bronsart és Bülow. Ám a második nemzedékben is találunk nagy hatású művészeket, amilyen például Moriz Rosenthal, Alexander Siloti, Emil Sauer, Eugène d'Albert és Arthur Friedheim; közülük egyesek még az 1940-es években is éltek. Lemezfelvételeik lenyűgöző bepillantást engednek a zongorajáték aranykorába, amely már mindörökre letűnt.

Milyen tanár volt Liszt? A témáról sok-sok írott feljegyzés maradt fenn, melyek nem kis része maguktól a tanítványoktól származik. Lisztet nem érdekelte a pedagógusszerep. Nem volt "metódusa", sem "szisztémája", ritkán szolgált technikai tanácsokkal tanítványai számára. Távol állt tőle a zongorajáték technikai folyamatainak elemzése. A hangszerrel kapcsolatos fizikai problémák érdekelték a legkevésbé a billentyűk ragyogó mesterét. Mivel az õ számára ilyenek már nem léteztek, nem is foglalkozott velük. "A piszkos fehérneműt mossák ki odahaza" - mondogatta azoknak a növendékeinek, akik még technikai segítséget igényeltek volna. Ennek megfelelően viszont azok a tanítványai sem tettek rá mély hatást, akik hivalkodtak technikai tudásukkal. "Érdekel is engem, hogy milyen gyorsan tudja lejátszani az oktávjait!" - dörrent rá egyik növendékére, aki épp Chopin Asz-dúr polonézének híres oktávmenetét játszotta. "Amit hallani akarok, a lengyel lovasság lovainak patkódobogása, amint erőt gyűjtenek, hogy legyőzzék az ellenséget."1 Az interpretáció érdekelte, nem a mechanikus kivitelezés. Tanítványai persze azzal, hogy megfigyelhették, hogyan játszik Liszt - a kéztartását, egyes szakaszok sajátos ujjrendjeit, pedálhasználatát - a lehető legjobb modellt kapták, és messze többet tanultak, mintha száraz, akadémikus előadást hallgattak volna minderről.

A weimari órákat rendszerint heti három alkalommal, hétfőn, szerdán és pénteken, délután fél négy és hat óra között tartották. A növendékek a Hofgärtnerei zeneszalonjába gyűltek, és kottáik egyre nagyobb halmot alkottak a zongorán. A termet betöltötte a várakozás feszültsége, amint lesték, mikor lép be Liszt. Aztán elérkezett a pillanat, melyre mindannyian vártak. Hátul valaki ezt suttogja: "Der Meister kommt!" Mindnyájan fölállnak, és tiszteletteljes csendben nézik, ahogy Liszt belép és a zongorához megy. Miután mindenkit üdvözölt, a kottarakás felé fordul, lapozgatni kezd benne, míg olyasmit nem talál, amit hallani akar; ekkor magasba emeli a kottát és megkérdi: "Ki játssza ezt?" Erre előlép a boldogtalan növendék, és kezdetét veszi az óra.

A zeneszalonban két zongora áll, egy Bechstein hangversenyzongora és egy kicsi pianínó. 2 A tanítvány a Bechsteinhez lép, míg Liszt elhelyezkedik a pianínónál. Liszt általános bevezető szavait követően a növendék eljátssza a darabot, miközben Liszt és a többi tanítvány figyeli, majd a mester tesz néhány észrevételt, és esetleg maga is eljátssza a művet. Értékes pillanatok ezek, és a levegő vibrálni kezd, mikor Liszt, ha nincs megelégedve a hallottakkal, felállítja növendékét a zongoraszékről, és megkísérel új életet lehelni a lankadó zenébe. Az egész billentyűzet dörög és villámlik, a remegő tanítvány pedig egy pillanatra fogalmat alkothat a mű nagyszerű interpretációjáról, amely eddig be volt zárva a kotta hangjegyei mögé. Liszt ihlető erő volt. Több növendéke is elbeszélte, hogy időlegesen már puszta jelenléte is jobb zongoristává tette azokat, akik egy szobában tartózkodtak vele.

Mindez éles ellentétben állt Liszt némely kortársainak felfogásával, akik szinte megszállottan imádták a technikát. A kor számos pedagógusa - többek között Rudolf Breithaupt, Theodor Kullak és Ludwig Deppe - úgy vélte, a zongoristákat a katonákhoz hasonló módon, tömeges kiképzés révén lehet termelni. Szerintük megfelelő idő elteltével a "katonák" menetoszlopban lépnek majd ki a műhelyek és konzervatóriumok ajtaján, és meghódítják az egész világot. Kalkbrenner speciális kartámasza állítólag elősegítette, hogy a csuklók a játéknak megfelelő oldalirányú mozgásokhoz "idomuljanak". Kullak, aki mindennemű fölösleges mozgást helytelenített, ragaszkodott hozzá, hogy növendékei a kézfejükre helyezett pénzérmét egyensúlyozva játsszanak. (Egy tanítványa fanyar humorral megállapította, hogy ennek egyetlen eredménye az lett, hogy rengeteget gyakorolták a földre hullott érmék felszedegetését.) A mechanikus segédeszközök leghírhedtebb példánya azonban a Johann Logier-féle "Chiroplast" volt, pálcikák és gyűrűk bámulatos szerkezete, melybe az áldozatnak bele kellett illesztenie mind a tíz ujját, s ez, akár valami bilincs, megfosztotta a kezeket minden szabadságuktól. Ám Kullak aprópénzénél, Kalkbrenner karfájánál és Logier Chiroplastjánál egyaránt borzalmasabb volt a feltartóztathatatlanul terjedő divat, hogy a fesztávolság növelése végett felvágták az ujjak közti hártyát. 3 Az ilyesmi Liszt szemében sanyargatás volt, és mivel tudta, hogy leendő zongoristák százai tekintik példaképüknek, elutasította. Amikor egyik tanítványa, Johanna Wenzel (aki később a brüsszeli konzervatórium tanára lett, és hozzáment Liszt másik tanítványához, Juliusz Zarêbskihez) a tanácsát kérte a műtéttel kapcsolatban, Liszt így felelt:

Igen tisztelt Kisasszony:

Nyájas soraira válaszolva mélyen esdekelve kérem Önt, ne gondoljon többé a barbár ujjoperációra, és inkább játsszon élete végéig minden oktávot és akkordot hibásan, semmint hogy ilyen bolond merényletet kövessen el kezei ellen.

A legmélyebb köszönettel és tisztelettel üdvözli Önt

F. LISZT

Weimar, 1872. június 10. 4

[…]

1970   Ardelao 2017-10-22 21:16:24

LISZT EMLÉKÉRE 

Liszt nagyobb terjedelmű tanulmányai közül kettő dagadt határozottan könyvvé. Az elsőt Chopin halála tette időszerűvé, a másodikat Liszt egyre sűrűbb találkozása a magyar dallamokkal, amelyeket cigány dallamoknak tartott. Mind a kettőt félreismerték, mert eszmemenetét bírálták, tételeivel vitatkoztak s nem próbálták meg úgy élvezni, mint prózai költeményt, amelynek hőse a rejtelmes művészegyéniség, illetőleg a rejtelmes művésznép.

Mindegyik tragikus sorsú, mindegyik csendesen hordozza tragikumát s csak a zene titkos beszédében önti ki keserveit. Ki fejthetné meg a titkot, ha nem a zenész, aki egyben író is. De megfejtése nem is lesz rideg elemzés, hanem hangulatokból és eszmékből összenőtt rapszódia. Nem az a fontos, igaza volt-e Lisztnek elméleteivel, hanem az, hogy prózakölteményei maguk lenyűgöznek-e, megindítanak-e, bevilágítanak-e a romantika legmélyére? Azt hisszük, ezekre a kérdésekre a felelet csak igenlő lehet. Szemelvényeink a hozzá vezető utakat éppen csak, hogy feltörik: sokat kell járni rajtuk, míg a titokhoz mindenki könnyen hozzáférhet.

A Frѐdéric Chopin már Weimarban készült (1850). Ha egy ilyen szabad gondolatmenetű, sokrétűen gazdag könyvben egyáltalában célszerű vezéreszméket keresni, akkor a finom és kisméretű remekek s a zongora védelmét, Chopin jellemének rejtett különlegességét és bonyolultságát, emelnénk ki – az örök Liszt motívumok mellett.

A közvetett s mélyen költői jellemzés két módjára mutassunk még rá: ahogy barátját a barátain keresztül jellemzi, s ahogy nemzetét egy nemzeti táncon keresztül fejezi ki.(Hankiss János)

*

ZENEKAR ÉS ZONGORA

Liszt Ferenc írása

A zenekar zaja sohasem vonzotta: Chopin megelégedett azzal, hogy gondolata hiánytalan kifejezést találjon a billentyűk elefántcsontján: elérte célját, ha a zongorán semmit sem vesztett energiájából, de nem törekedett együttes hatásra s a díszletfestő ecsetjére. Még nem becsülték fel értéke szerint finom karcoló-tűjének rajzát: napjainkban nagyon is hozzá vannak szokva az emberek, hogy csak azokat tekintsék nagynevű zeneszerzőknek, akik legalább fél-tucat operát, ugyanannyi oratóriumot és néhány szimfóniát hagytak maguk után: korunk minden muzsikustól azt kívánja, hogy mindent csináljon, - egy kissé többet is, mint mindent.

A zsenit – ami lényege szerint minőség – a művek mennyiségével és terjedelmével mérni általánosan elterjedt szokás ugyan, de azért nagyon kétes helyességű.

Senki se akarja kisebbíteni az epikus énekesek nehezebben elérhető dicsőségét és valóságos felsőbbségét; ők szélesebb alapra fektetik pompás alkotásaikat. Mégis azt óhajtanánk, hogy a zenére is alkalmazzák azt az értékelést, amit a szépművészetek többi ágában alkalmaznak az anyagi arányokra s, amely a festészetben az olyan húsz négyzet-hüvelyknyi vásznat, mint «Ezékiel látomása,» vagy «Ruijsdael Temetője,» a remekek közé helyezi, s nem egy nagyméretű kép fölé, még ha az Rubens vagy Tintoretto képe is.

Irodalomban: La Rochefoucauld kevésbé elsőrendű író-e azért, mert „Gondolatait” mindig olyan szűk keretek közé szorította?

Uhland és Petőfi kevésbé nemzeti költők-e, mert sohasem mentek túl a lírai költészet és ballada határain? Petrarca nem a Szonetteknek köszönheti-e diadalát, s azok közül, akik legtöbbször ismételték szonettjeinek lágy rímeit, vannak-e sokan, akik tudnak Afrikáról szóló költeményének csak a létezéséről is?!

(Fordította: Hankiss János)

 

Megjelent: H.J. «Liszt Ferenc az író» című könyvében

Budapest, Rózsavölgyi és Társa Kiadása,

1941.

1969   Búbánat • előzmény1968 2017-10-22 18:20:18

Liszt tanítványai körében

Liszt tanítványai körében

1968   Ardelao 2017-10-22 17:48:41

EMLÉKEK LISZT FRENCRŐL:

— Liszt teljesen ingyen tanított. Anyagiakról még beszélni sem volt szabad. Ő azonban minden növendéke anyagi helyzete iránt behatóan érdeklődött, de csak azért, hogy az illető segítségre nem szorul-e? Kivételes tapintattal tudott mindenkin segíteni, úgy hogy pecuniális támogatásával soha senkit meg nem alázott, senkit hálára nem kötelezett. Mindig csak adni és soha nem kapni! Ez minden kifinomodott lélek örök jelszava, amit Liszt — az adott szerencsés anyagi viszonyai, önzetlensége és a vagyon iránti teljes érzéketlensége következtében — szerencsésen végre is hajthatott.

— Tanításának lényegét abban látta, hogy a növendékkel úgy az illető zeneszerzőt, mint annak korát, stílusát és a kidolgozásra kerülő mű nagyvonalú és részletszépségeit tökéletesen megismertesse. Kevés szóval, de annál világosabban fejezte ki mondanivalóit.  Az órákon felvetődött gondolatmenet fonalát aztán a fesztelen együttlétük közben — persze minden tanáros erőszakoltság, okoskodás és a téma kierőszakolt feltevése nélkül csak úgy melléktéma-ként — tovább folytatta és így komoly és humoros, bölcselkedő és gúnyos modorban váltakozva az adott gondolatot teljesen kimerítette. Hangulatát csak annyiban éreztette, hogy ha valaki azt nem tisztelte, azonnal csípőssé, erősen gúnyossá és elutasítóvá változott. De aki tapintattal kezelte hirtelen hangulatváltozásait, azzal mindig mértéken felül jóságos volt, szinte bocsánatot kérve az öreg korával együtt járó ilyen gyengeségéért.

— Végül, Liszt pedagógiai és emberi nagyságágának hódolunk akkor, amikor megemlítjük, hogy tanítása közben, mindig a mások műveiről magyarázott, azokat propagálta, azoknak szépségét elemezte és dicsérte. A saját műveiről sohasem beszélt, és ha a növendékek közül valaki Liszt-művet mutatott be, azt szívesen meghallgatta, de részletesen nem foglalkozott vele. Lelki szemérmessége még az ily irányú szerénytelenséget és hiúságot — bár túlzás volt — sem tűrte.

— Aki mint tanár, Liszt tisztult, szabad és egyetemes lelkivilágához a saját kutatásaival, és elfogulatlan törekvéseivel csak egy lépéssel közelebb kerül, az kell, hogy hitben megerősödjék, tudásban meggazdagodjék és lélekben szabadabban szárnyaló és művészibb érzésvilágú legyen.

Liszt Ferenccel foglalkozni a legnagyobb élmény, a legnemesebb feladat!

 

A kivonat készült Falk Géza: „LISZT BREVIÁRIUM”

A zeneszerető nagyközönség Liszt könyve alapján.

Rózsavölgyi és Társa Kiadása, Budapest, 1936. március havában.

1967   Búbánat 2017-10-22 12:24:12

Liszt Ferenc születésnapja

"Elődeim alázatos tanítványa vagyok.”

„Vezércsillagom, jeligém, hogy Magyarország egykor büszkén hivatkozhasson rám."

„... bár sajnos nem beszélem a magyar nyelvet, bölcsőmtől síromig, szívemben és gondolkozásomban magyar maradok, s a magyar zenekultúra fejlesztésén kívánok dolgozni."

„Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelv sajnálatos nem tudása ellenére a születésemtől a halálomig szívben és lélekben magyar maradjak."

„Nem lehet más igényem, csak hogy a művészet és a magyar hon jóakaratú, buzgó szolgája legyek."

„Vezércsillagom az legyen, hogy Magyarország egykor büszkén mutathasson rám."

„Érezni és gondolkodni azért, hogy cselekedjünk: ez minden harmonikus élet törvénye."

„Hírhedett zenésze a világnak,
Bárhova juss, mindig hű rokon"
(Vörösmarty: Liszt Ferenchez 1840-ben)

/Forrás: Turul.info.hu/

1966   Ardelao 2017-10-22 12:23:10

LISZT FERENC EMLÉKÉRE:

1839-ben Liszt a toskanai nagyherceghez szállt.
 

— Játsszék kegyed valamit nekünk! — szólította meg a nagyherceg egy este Lisztet.
Liszt mindjárt a zongorához ült. S szokása szerint csupán a hang, ez egyetlen szenvedélye foglalta el egész lényét: mire az egész udvar meglepetve, elámulva hallja az ismeretlen „zengeményt.”

Florenceben (Firenze), azon számos idegen közt, kik a nagyherceg szívességéből éltek, volt egy magyar, családos, szegény nemes ember is, kit a háború mindenéből kifosztott s kit a nagyhercegné éppen azon reggel ajánlotta férjének, hogy kegydíját valamivel fölemelje.
Mikor Liszt elvégezte zongorajátékát, hosszú hallgatás következett. Aztán megszólalt a nagyherceg, kérdvén:
— Melyik az ő hazája s mit tehetünk érette?
— Uram, — szólt a nagyhercegnő, — Liszt magyar.
Ekkor a fejedelem, halkabban, mint valaha, így szólt hitveséhez:
— Tudja-e, mit tegyünk Liszt úrért? Megkettőzzük a magyarnak évi pénzét.

  
Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
született:
1960 • Dawn Upshaw, énekes
elhunyt:
1998 • Lamberto Gardelli, karmester (sz. 1915)