vissza a cimoldalra
2018-10-16
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61127)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4068)
Társművészetek (1278)
Kedvenc előadók (2824)
Milyen zenét hallgatsz most? (24998)
Haladjunk tovább... (214)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Momus társalgó (6348)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11291)
A csapos közbeszól (95)

Élő közvetítések (7450)
Momus-játék (5543)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4355)
Ilosfalvy Róbert (816)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2928)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2606)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1111)
Lehár Ferenc (641)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1502)
Opernglas, avagy operai távcső... (20144)
Erkel Színház (9460)
Franz Schmidt (3196)
Jonas Kaufmann (2275)
Franz Schubert (308)
A díjakról általában (1040)
Birgit Nilsson (37)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Fórum - Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (Sesto, 2007-07-25 08:33:23)

 
679   Ardelao • előzmény678 2018-04-10 11:41:05

MUZSIKUSPORTRÉ: FISCHER ANNIE

678   Ardelao 2018-04-10 11:26:11

Képtalálat a következőre: „Fischer Annie”

A 23 éve elhunyt FISCHER ANNIE, világhírű zongoraművészünk

E M L É K É R E

 «Magyar Örökség: Fischer Annie»

Családi legendárium

«Három szál virágot szorongatva, kicsit megilletődve lépek be a Szent István park-Pozsonyi út sarki ház elegáns lépcsőházába. Végigpásztázom a „lakótelepi szürke” levélszekrények névtábláit, hányadik emeleten lehetett az otthona a két esztendeje meghalt Fischer Annie-nak, a század legnagyobbjai közé tartozó világhírű zongoraművésznőnek, akinek nevét március 21-óta a Magyarországért Alapítvány Aranykönyve őrzi. Mesteri Beethoven-tolmácsolása magyar örökség, arra méltó, hogy ott legyen a magyar szellem láthatatlan múzeumában. Kati (kislány kora óta a művésznő leánya helyett lánya) baráti kalauzolásával liftezünk fel a saroklakásba, amely egy fél évszázadon keresztül Fischer Annie otthona volt, s ahol nem járt előttem újságíró. A kedves közvetlen művésznő szerényen, de határozottan rendszerint elhessegette magánéletétől a sajtót, nem szerette a reklámot, idegenkedett az ilyetén nyilvánosságtól.

Az „eleven kulcs,” a Kati számára is kötelező előzetes bejelentés után Fischer Magda zongoratanárnő, a művésznő húga fogad. 1995-ben, nővére halála után költözött félig-meddig ide át, a Szent István park túlsó sarkán lévő lakásából.

Tágas nappaliba megyünk, bár nem is tudom igazán, minek nevezzem: dolgozószoba, könyvtárszoba, hangversenyterem is egyben. Néhány csodaszép fénykép a művésznőről, ezeket Magda hozta át ide, az ő lakásából, mert Fischer Annie soha nem tűrt meg otthonában fényképet saját magáról.

A házaspár közvetlensége, intelligenciája, műveltsége, embersége olyan szellemi légkört sugárzott, amely szinte vonzotta e baráti körbe, e lakásba a muzsika kiválóságait, még a távol élőket is. Hosszú felsorolni a neveket: Kodály, Klemperer, Sir George Solti, Végh Sándor, Lorin Maazel, Elisabeth Schwarzkopf, Sergio Failoni, Richter, Rácz Aladár, Oláh Gusztáv, Keresztury Dezső, Doráti Antal, Kenessey Jenő, Ungár Imre, Boulanger, ... no és a fiatalok: Schiff András, Franki Péter, Vásáry Tamás.

Számukra természetes volt szívük, otthonuk megnyitása azok előtt, akik valamilyen megalázó, méltatlan helyzetbe kerültek. A művésznőnek így lett életre-szólóan szinte lánya helyett Iánya a kis szőke, copfos, morcos Kati, aki nyaranta ott húzódott meg családja felével az aligai csöpp kis faházban, a művésznő nyaralójának szomszédságában.

Tovább kutakodunk az íróasztal mély fiókjaiban, böngészünk az elsárgult levelek, fényképek között. A Lago di Como elsárgult képe... E tópart környékére utazott koncertezni a fiatal Fischer Annié és ugyanakkor eleget tett a Failoni család meghívásának, ahova Tóth Aladár is meghívást kapott, itt, a Como-tó partján kezdődött a művésznő kritikus, regényes, sírig tartó szerelme, legendás házassága.

Báró Eötvös József levelei Tóth Aladár apjához, Babits levelei Tóth Aladárhoz, Bartók levelei ugyancsak hozzá, Tóth Aladár, az operaigazgató levélpiszkozatai Rákosihoz, Révayhoz, amelyekben hosszasan kéri, hogy a kultúrkormányzat engedje játszani Mozart és Wagner műveit is, és Bartók Csodálatos mandarinját. Gondosan összehajtogatva az 1933-as nemzetközi Liszt-zongoraverseny programja, név szerint felsorolva a zsűritagok: Rahmanyinov, Bartók, Edwin Fischer, Dohnányi, Emil Sauer, a Liszt-tanítvány Thomán István és a többiek. A nemzetközi versenyt száz résztvevő közül Fischer Annie nyerte meg, a négyezer pengős első díjjal egyetemben. Megkezdődött a 19 éves lány, a nyolcéves kora óta koncertező csodagyerek világkarrierje.

Az első koncertről: Aradi Közlöny és az Erdélyi Hírlap, 1922. Interjú egy nyolcéves csodagyerekkel. „Nem szeretünk csodagyerekeket felfedezni, de amikor hallottuk Fischer Annie-kát, megértettük, hogy Mozart hatéves korában elbűvölte a világot... Nem a technikáját méltatjuk, hanem azt a művészi elmélyedést és csodálatos biztos felfogást, amely játékából sugárzik. Nem hihető, hogy nyolc évével a mű szellemét meg is értse, de igazi intuícióval megérzi azt. Annyi színt, annyi hangulatot varázsol elő az acélhúrokból, mintha már felnőtt, érett, beérett művész volna. ...”

És 1973-ban a Magyar Nemzetben Pernye András: „Nincs elveszett ütem, nincs észrevétlenül maradt gesztus, csak a meggyőződés, hogy Beethoven minden hangja mögött eleven érzelmi világ és gondolat rejlik, gyötrelmek és megnyugvások, félbeharapott mondatok és féktelenül szabadjára eresztett, elemi erejű szenvedélyek. Aki az Appassionata utolsó tételét Fischer Annie-tól ezen az estén hallotta, pontosan megérezhette, miért írta Beethoven e remekművet. ...”

És az Appassionata utolsó akkordjai hangzottak fel akkor is, amikor a Várban, a Magyar Kultúra Alapítvány termében dr. Mádl Ferenc, a Magyar Örökség bírálóbizottságának elnöke átnyújtotta a nemes pergamen oklevelet a Fischer nővéreket képviselő Katinak.

Két éve, néhány hónappal szolnoki koncertje után, április 10-ről 11-re virradóra örökre elszunnyadt.

Nyolcvanegy éves volt. Barátai április 22-én a Budapest Kongresszusi Központban rendeztek tiszteletére emlékhangversenyt. Beethoven 32 zongoraszonátájának a művésznő halála után CD-lemezre áttett felvételei felbecsülhetetlen kincsei a magyar zenekultúrának.»

 Csákváry Margit
Magyar Nemzet, 1997. április 26. (60. évfolyam, 97. szám) 

Beethoven - Piano sonata n°23 op.57 "Appassionata" - Annie Fischer 

677   Ardelao 2018-04-05 16:13:33

Képtalálat a következőre: „LUDWIG (LOUIS) SPOHR”

144 évvel ezelőtt született LUDWIG (LOUIS) SPOHR (1874.IV.5. – 1859.X.22.) német romantikus zeneszerző, hegedűművész és karmester.

Das Spohr Museum (video)

"— Emlékszobrának leleplezése alkalmából. —

― Azon elévülhetetlen emlék mellé, melyet Spohr műveiben alkotott magának, tegnap szülővárosában, Kasselben (Braunschweigben született, Kasselben halt meg, megj. A.) ércszobrot emeltek és ez-által kifejezték azt az elismerést, mely őt megilleti.

Spohr azon zeneszerzők közé tartozik, kiknek hosszú élet jutott osztályrészül. Nem meteorként ragyogott a művészet egén, közel hat évtizeden át függesztette reá a zenei világ szemét. A művész hírére nézve kétségkívül előnyösebb, ha a művészi alkotás teljében ragadja el a halál, mert hosszabb ideig tartó működés könnyen, alkotó erejének hanyatlását tűntetheti föl. És akkor életében még mérsékelni fogják az ítéletet, de halála után szigorúan pálcát törnek fölötte.

― Más részről az, kinek a szellemi alkotás második természetévé vált, nehezen mondhat le szokott foglalkozásáról, a míg erejének és eleven ihletének tudatában van. Mennél nagyobb ügyessége és technikája, és mennél inkább maradhat naponkinti gyakorlatban, annál szabadabb és könnyebb lesz a zeneszerző foglalkozása. Boldog, aki a kellő pillanatot, az ihlet, lelkesültség óráját felhasználhatja! Spohr működése, nem számítva tanuló éveit számos kísérletével, ötvenhat éven felülre terjed.

Az utókorra nézve csak, mint zeneszerzőnek van jelentősége. Csak, mint olyannal foglalkozhat vele a kritika. Tevékenysége, mint felül nem múlt hegedűsé, mint lelkiismeretes tanítóé és eszélyes karnagyé, a múlté, a jelen nem tehet egyebet, mint utána mondja az egykorúak nézetét. Mind e sokoldalú foglalkozását kortársai, kik ebben egyedül ítélhettek, csak osztatlan, lelkesült csodálattal említették. Zeneszerzeményei ellen azonban még mindig hallani lehet a tudatlanságon és rosszakaraton alapuló ki-fogásokat.

Az egyik az, hogy szerzeményei egyhangúak. Igaz, hogy Spohr sokoldalú művészi tehetsége a lágyság, kedvesség, szendeség és mélabús felé hajló. Könnyebben találja a megfelelő kifejezést a panaszra, mint örömre; még vígságára is elégiai árny borul. De azért tud humorának pompás hangokat adni és a vidámságot kecses dallamokba önteni; noha nem annyira naiv, mint szentimentális. Nincs benne szigorú nagyság, szabadság, merészség, de forma-érzéke finom, kifejlett; tud érzést ébreszteni és a hallgató fülét kellemes és szép hangokkal eltölteni. (Ez így igaz, megj. A.)

Műveiben az a művészi meggyőződésen alapuló törekvés nyilvánul, hogy minden irányban mértéket kell tartani, világosságot megőrizni, minden nem szép, durva hatásra számított zajt kerülni, és maga által kijelölt korlátokat át nem lépni. Bármennyi kísérletet is tett a zenei formák gazdagítására, bővítésére, változatosabbá tételére, soha sem eseng a tömeg kegyéért, mely oly könnyen megnyerhető teljes zenekar vad ujjongásával, féktelen örömével, érzékek és szenvedélyek izgatásával, és köznapi melódiákkal. Nyugodtan, öntudatosan, művészete méltóságától és nagy hivatásától áthatva megy útján.

― Szemére vetették műveinek családi hasonlatosságát, mely kifogás különben minden nagyobb zeneszerző ellen felhozható. Minden szellemileg alkotó egyéniség bizonyos modorban, bizonyos alakban fejezi ki gondolatait, minden jelentékeny embernek jellemző irálya van. A nagy zeneszerzők mind más-más módon nyilatkoznak műveikben, de mégis lesznek bizonyos fordulatok, hangfűzések, melyek az ő sajátságaik s melyek talán öntudatlanul térnek vissza műveikben. Spohr műveiben a modulációk a modorosság hatását teszik és alkotásának gazdagsága és sokoldalúsága mellett teremtő erejének némi korlátozottságára engednek következtetni. Ennek oka azonban a formaszigor, melyet soha sem lép át. A mai nemzedék alig ismeri műveit, és ha helyesen válogatva előadnák, maguk védelmezhetnék magukat a tudatlan és rosszakaratú Ítéletek ellen.

― Említettük, hogy Spohr fáradhatatlanul munkáló szelleme folyton arra törekedett, hogy művészetének kifejező képességét fokozza, formáit új képletekkel gazdagítsa. Ilyen a Goethe Mignon-dalának megzenésítése, 1815-ből. Ez előfutója azon modern zeneszerzeményeknek, melyek a szöveget lépésről lépésre követik, minden szótag számára szívesen külön kifejezést keresnek. Spohr azonnal felismerte, hogy ez úton nem forma-gazdagítás, hanem forma-elfajulás lesz az eredmény és nem folytatta többé e kísérletet. A «Hegyi tündér» és «Keresztesek» című dalművei, egészen a modern zenedráma törvényein alapulnak és Richard Wagner mintaképeinek látszanak. Hogy később e téren minden kinövéstől tartózkodott, mondanunk sem kell.

Figyelemre méltóbbak Spohr kísérletei, melyekkel a szimfóniáknak programmal igyekezett segítségükre lenni. De mind e művei, bármily érdekesek, jellemzők és művésziek, még sem tartoznak kiválóbb szerzeményei közé. Az öt szimfónia program nélkül határozottan magasabban álló; az ő program-zenéjének legjobb és egyúttal legrosszabb oldala egyéniségének túlságos kifejezése. Szerencsésebb volt a különböző hangeszközök kombinációiban. Kettősök, hármasok, négyesekkel, ötösökkel nem elégszik meg; hatosa, hetese, nyolcasa, kilencese, notturnója fúvó hangszerekre, mesterművek a maguk nemében és gazdagok meglepő hatásokban és nem sejtett összhangokban. Hasonló magasságban áll négy, a zenei irodalomban egyetlen kettős-quartettje, két kettős versenye és négyes versenye. E formákban nem csak egyik későbbi zeneszerző sem érte el, hanem alig is merte egy erejét hasonlóban megkísérelni. (Kiváló kamarazenéket írt! … megj. A.)

― A már említett műveken kívül írt tíz dalművet, tizennégy oratóriumot, kantatát, zsoltárt és himnuszt, kilenc szimfóniát, hat hangverseny-nyitányt, két vonós, két zongora-ötöst, harmincnégy vonós négyest, öt zongora-hármast, hét zongora és tizenöt hegedű-kettőst, tizenöt hegedű-versenyt.  Mily nagy szellemi erő kell ennyi terjedelmes mű szerzésére! És egyiktől sem lehet elvitatni a nemes, fennkölt szellemet, művészi irányt, meleg, mély érzést, a vonzó, eredeti gondolatok tömegét, alaki ügyességet és technikai művészetet. Művészete mesterségi oldalát Spohr a zenei széptan szabályai szigorú megtartásával, csodálatos ügyességgel kezelte; amellett költői tartalom tölti el minden ütemét.

Spohr valamennyi szerzeménye első sorban a tisztaság és átlátszóság benyomását teszi, innen származik jóleső és összhangos hatásuk. Semmi sem tetszik bennük erőszakoknak, tolakodónak, még a legmerészebb modulációk sem. A mily gazdagok hatásokban, épp oly kevéssé lehet észrevenni a hatás-keltés szándékát. Innen származik előkelő, válogatott, mondhatnók arisztokratikus lényük, ha bennük a lelki tartalom és megkapó kifejezés nem volna túlnyomó és uralkodó. Több zeneszerző később magáévá tette Spohr, a hangszerelés e mesterének hatásos fogásait.

Spohr zenekari művei ma eltűntek a hangversenyek műsorából, mint operái a színpadokról. Pedig az első, második, harmadik, ötödik és nyolcadik szimfónia (valóban jó művek, .. megj. A.), a nyitányok és operái: «Faust,» «Jessonda», «Hegyi tündér (Der Berggeist, megj. A.)», «Macbeth», «Alruna, die Eulenkönigin (Alruna a baglyok királynője)» «Der Alchymist», «Pietro von Abano», «Zemire und Azor», (utóbbiak … megj., A.) azon szerzeményekhez tartoznak, melyeknek nem kell félniük az összehasonlításoktól.

― Egy műfaj terén sem változik a közönség ízlése, kegye oly hamar, mint a dalmű terén. A zeneszerző itt egyúttal a szövegírótól függ. A zene egy-ideig feledtetheti a szöveg gyöngéit; de a drámai mű sikere első sorban a költeményen alapszik. Spohrnak határozott szerencsétlensége volt szövegeivel. Mindegyikben kísértetek, boszorkányok, ördögök, varázslatok szerepelnek. De a regényes dalmű kora lejárt a romantikus irodalommal.

A Spohr dalműveinek intrikusai valóságos természetellenes és ellenszenves gazemberek, úgy hogy a közönség nem rokonszenvezhet velük és csak sajnálni lehet, hogy oly gyönyörű zenét ily hálátlan szövegre pazarol. Vértes vitézek és tolakodó tündérek nem kellenek már ma. Ehhez járul, hogy az énekhanggal keveset gondol; csupa jeles énekes kellene előadásukhoz. Az egészben véve kedves és bájos «Azor és Elmira» című dalművének még nem annyira a túlságos boszorkányság, mint a hős van kárára, mert rútsága a tenoristák réme. E műve mellett «Faust» és «Jessonda» volna nagyobb vonzó erővel a mai közönségre, ha gondos átdolgozással színre kerülnének.(Ez valóban jó megállapítás, mert mindkettő figyelemreméltó alkotás, megj. A.). Mert nem fordulnak elő a műsoron, nem szabad zenei tartalmukra és értékükre rossz következtetést vonnunk.

― Szerencsésebb volt Spohr az oratórium terén. Itt a szövegek is jobbak voltak. E művekben átlépte a szokásos formákat és nem tagadhatta meg a drámai zeneszerzőt. Három nagy oratóriuma: «Az utolsó ítélet („Die Letzten Dinge” kiváló mű)», «A megváltó végső órái», és «Babylon bukása», hatásos karokat tartalmaznak, sőt az utóbbi műben a kettős karok nagyszerűek; mégsem a kar-szerzés tulajdonképi tere; modulációinak különösen az énekfuga szigorú formája van terhére. Inkább a magán és kar szembeállításával ér el nagyobb hatást. Alig van egy kar is oratóriumaiban, melyet magán-hangok, vagy négyesek ne szakítnának félbe. Ez oratóriumok nem szigorúan vett egyházi, mint jámbor, áhítattal telt világi művek. A templomi zene éppen nem sikerült neki, zsoltárai inkább a hangversenyteremben tesznek hatást.

Azt állították gyakran, hogy Spohrnál nem lép eléggé előtérbe a melodikus elem, dallamai nem elég kifejezők, pedig kevés zeneszerző merített oly kiapadhatatlan dallamforrásból, mint ő. Zenekari műveinek motívumait is szerencsésen találta ki és alakította. De a zeneszerző vágya, mind ezt a leggazdagabb harmóniai alakba önteni, gyöngéd dalait lágy mezbe öltöztetni, műveinek némi családi hasonlatosságot kölcsönöz. Ha röviden akarnók jellemezni Spohr zenéjét, lírainak, elégikusnak nevezhetnők. Ha kitűnően sikerül is neki a drámai, jellemző a «Faust»-ban, «Jessonda»-ban (talán itt nem eléggé, megj. A.), «Babylon bukásá»-ban mégis a plasztika, a nagy és éles kifejezés nem tulajdonképpeni tere. Jobban sikerül neki az egyszerű lelki állapotok és gyöngéd érzések jellemzése, hol soha sem kell átlépnie ön szabta széptani korlátait. Nemes és fennkölt kifejezést, benső érzést, lágyságot, szép formát, természetes bájt és meglepő változatosságot fejt ki e fajta műveiben, noha a legnagyobb szenvedély kifejezésére is bír hangokkal. Vígsága gyermekded, humora szeretetreméltó, tréfája szellemes, melyhez hozzájárul a művészet magas hivatásáról való ideális felfogása. Es épp ez eszményi irány, tiszta, minden aljas gondolattól mentes benső élete, az őt eltöltő nemes lelkesültség, mely a művész tevékenységét és az ember cselekedeteit vezérelte, okozta, hogy nem tudott népszerű lenni.

Említettük, hogy Spohr mint hegedűs, tanár és karnagy is jelentékeny volt. Élete ez irányban hosszú diadal volt. Egy korabeli művészt sem tüntettek ki annyira, mint őt. De kevés is volt annyira méltó a tiszteletre, életén nincs folt.

Mint hegedűst eddig utol nem érték. Virtuóz nagysága nem csak játékában, hanem hegedű-szerzeményeiben is nyilvánul. E téren sem érték utol. E művek jellege is nemes, a legjobbak, melyeket valaha írtak, mert a hegedű kimérte őket és bennük a legfényesebb oldalról mutathatja be a hegedűs művészetét. Már első fellépésével nagy feltűnést keltett, mely valóság csodálattá vált később. Kora így ítélt virtuózságáról:

„Felülmúlhatatlan volt hangjának fensége és tisztasága, előadásának lelki bensősége. Elragadó ábrándozás méltóságteljes bájjal, vidám kedvesség patetikus nagysággal váltakozott. Még a legnagyobb nehézségeket is teljes nyugodtsággal és játszi könnyűséggel győzte le. Nemes erő és esztétika jellemezték játékát, miben egy hegedűs sem érte utol.”

― Mint zenetanár szíve sugallatát követte, a menynyiben szükséglete volt neki a tanítás. Folytonosan érintkezve a fiatal, törekvő tehetségekkel, megőrizte frissességét. Nem volt lelkiismeretesebb, gondosabb, szigorúsága és komolysága mellett szeretetteljesebb tanár nála. Sok tanítvány is sereglett hozzá. Mint karnagy nem tartozott azon aprólékoskodó vezénylőkhöz, kik kicsinységekért elmulasztják a nagyot. Ha a lelkesedés friss lehelete töltötte be az előadókat, kisebb hibák iránt elnéző volt. Innen származott a nagy hatás, melyet vezényletével elért.

Alakja nagy, erőteljes volt, megjelenésén nemes nyugalom és kimért méltóság honolt, szeme, ragyogó átható, homloka magas, gondolkozó volt. Ez impozáns külseje és klasszikus nyugalma különösen a zenekar igazgatásánál volt előnyére.

Tegnap a Kasseli Szinház-téren leplezték le a berlini Hatzer által készített szobrát.

A természet szépségei iránt életében oly fogékony művész a szobron szemét a Habichtwald erdős magaslataira szegezi."

 (B.) FŐVÁROSI LAPOK, 1883.IV.6.

676   Ardelao 2018-04-03 00:56:11

 

"76 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Siklós Albert, magyar zeneszerző, főiskolai tanár, zenetörténész, gordonkaművész és lapszerkesztő. (1878.VI.26. – 1942.IV.3.)
 

Jogásznak készült, az egyetemet el is végezte, hogy közben a legszorgalmasabb és egyik leg kiválóbb növendéke legyen a Zeneakadémiának is. Mint az Akadémiia növendéke elnyerte a Liszt és a Volkmann-díjakat, mire hosszabb tanulmány utakat tett Német-, Olasz- és Franciaországban. A zongora és a gordonka művésze volt, és mint csellista - több éven át — a Filharmonikusokkal is játszott. Nem volt olyan régi, elavult vagy új hangszer, amelynek legalább a szerkezetét ne ismerte volna. Írt egy kétkötetes hangszerelés-tant, amely párját ritkítja még a külföldi szakirodalomban is. Mint a Zeneművészeti Főiskola tanára, Kodály Zoltán mellett ő tanította a Zeneakadémián, a legfelső fokon a zeneelméletet, a hangszerelés-tant és az összhangzattant.

Mint zeneszerző is kiváló volt. Az Operaház «Tükör» című pantomimját Bajor Gizivel a fő szerepben, aki ez alkalommal, mint táncosnő mutatkozott be és a «Hónapok háza» című dalművét nagy sikerrel játszotta. Nevezetesek ezen kívül kamarazenei együttesei, zongorára írt darabjai, dalai és kórusai. A szegedi Dóm-tér híres és gyönyörű harangjátékát is ő állította össze. Egyik legnépszerűbb műve «Ferkó szórakozásai» című zenedarabja, amelyben néhány évvel ezelőtt fiatalon elhunyt, tehetséges újságíró-fiának állított maradandó emléket. Ezt a művét a világon ma is mindenütt játsszák. Ez a népszerű zenedarabja volt a — hattyúdala. Megírta művét, hogy vele és benne emléket állítson egyetlen fiának, aztán az egyébként soha nem betegeskedő művész fizikailag kezdett összeroppanni. Egyetlen fia korai halála teljesen lesújtotta.

Néhány héttel ezelőtt tüdőgyulladást kapott és a súlyos betegséggel nem tudott megbirkózni. 64 éves korában meghalt. A Kerepesi-temetőben, díszsírhelyen, nagy részvét mellett temették el Siklós Albertet, a magyar zeneélet egyik legérdemesebb munkását."

TOLNAI VILÁGLAPJA, 1942. április 22. (44. Évfolyam, 16. szám)

675   Ardelao 2018-04-01 00:28:53

 

«Szergej Rachmaninov saját zongorájával érkezik Budapestre
 

A szezon egyik legérdekesebb zenei eseménye Szergej Rachmaninov budapesti hangversenye.

Rachmaninov három zongoráját hozta át Amerikából Európába. Hétfőre már ideérkezik a láda, amely a híres zeneszerző és zongoraművész nagy koncertzongoráját tartalmazza.
Két titkára, egy inasa szintén vele utazik.
»

AZ EST, 1928. november 24. (19. Évfolyam, 267. szám)

*

«„Sorsom az üldözötté: rohanni és dolgozni..."

 

145 évvel ezelőtt, ezen a napon született Szergej RACHMANINOV, a nagy orosz zeneszerző, zongoraművész és karmester. (1873. április 1. – 1943. március 28.)

 

Cári útlevéllel csütörtökön megérkezett, hangversenyt adott és még az éjjel elutazott Szergej Rachmaninov
 

(Saját tudósítónktól)

Hét órát töltött Budapesten Szergej Rachmaninov, a nagy orosz muzsikus. Délután négy órakor érkezett a bécsi gyorssal. Fél nyolckor a hangversenydobogón ült a zongora mellett. Tizenegy órakor pedig már elhelyezkedett a hálókocsiban, amely elvitte Párizs felé.

A cári Oroszország egykori ünnepelt zenei nagysága, aki emigrálás óta fejedelmi vagyont szerzett Amerikában, nagyon fáradtnak és megtörtnek látszik. A szállodában, ahol két szobát foglaltak le számára, mindjárt jelentette, hogy az éjszakát már nem tölti Budapesten.

„Oroszország most nem az én hazám"

Rachmaninov minden gazdagsága ellenére egyszerűen, majdnem szegényesen öltözködik. Kopott és gyűrött szürke ruha van rajta. Olyan, mint egy tudós, aki most állt fel íróasztala mellől. Ő maga megvallja, hogy az emigráció, a honvágy és különösen az a családi tragédia, mely félévvel ezelőtt érte, nagyon megtörte őt. Herceg Volkonszkij feleségül vette Rachmaninovék egyetlen leányát. Nászútra mentek és az úton hirtelen meghalt a herceg.

— „Nemcsak a vőmet, de leghűségesebb és legkitartóbb barátomat vesztettem el benne”, szól csendesen Rachmaninov.

Magas és görnyedt az ötven-nyolcéves Rachmaninov. Feleségével együtt utazik, aki fekete gyászruhát visel. Volkonszkij herceget gyászolja. Október eleje óta tart az európai turné. Az első a háború óta. Legutóbb Prágában és Bécsben hangversenyezett Rachmaninov. Budapesti koncertje után még egyszer, utoljára, Párizsban zongorázik és december 5-én már vissza is indul Amerikába.

— „Már fáraszt a turné”, — mondja csendesen a nagy orosz muzsikus. — „Szívesen töltenék néhány napot Budapesten, de rohannom kell. Ez az én sorsom, a hazájából elüldözött ember sorsa, barangolni a világban, futni és dolgozni. ...”

Nem szívesen beszél emigrálásáról és Oroszországról. Gyűlölettel említi a bolsevista rendszert, amely hiába hívja őt vissza, hiába akarja megbocsátani minden ellenforradalmiságát. Rachmaninov ráncos, sápadt arcára megvető vonás vágódik. A szeme megvillan, ajkát elbiggyeszti és így szól:

— „Nem megyek haza. Oroszország most nem az én hazám. Majd egyszer, talán Moszkvában is fogok még-egyszer játszani. De akkor nem lesznek ott bolsevisták.”

A rejtélyes útlevél

Rachmaninov azért minden izében orosznak érzi és vallja magát.

— „Orosz vagyok”, — mondja határozottan. — „Orosz állampolgár. Ma is orosz útlevéllel utazom.”

És a megjegyzése titokzatosan hangzik. Hogy utazhat, a bolsevistaellenes orosz művész orosz útlevéllel?

A rejtély mindjárt megoldódik: Szergej Rachmaninov régi cári útlevéllel járja ma is a világot. Ugyanaz még mindig az útlevél, amellyel, tizennyolc esztendővel ezelőtt utazgatott Európában. De már csak az első néhány lapja van meg; szétfoszlott és kötött borítékkal. Az amerikai kormány beleillesztett egy külön lapot és ez érvényesíti ma is Rachmaninov cári útlevelét.

Nem akar Oroszországból való meneküléséről beszélni. Csak néhány szóval említi, hogy az orosz birodalommal együtt benne is összeomlott minden. 45 éves korában kezdett tanulni — zongorázni

— „Negyven-ötéves voltam akkor”, — mondja csöndesen. – „Addig csak dirigáltam és komponáltam. Hazámból való távozásom után leültem a zongora-mellé és elkezdtem tanulni zongorázni.”

Furcsán hangzik ez a kijelentés a nagy orosz zongoraművész szájából. Amikor látja a csodálkozást, még-egyszer megerősíti. Igen, alig múlt tíz esztendeje, hogy elhatározta; zongoraművész lesz. S a moszkvai filharmonikusok karmestere, a komponista, csakugyan zongoraművész lett és művészetével egyszerre elbűvölte Amerikát és most meghódítja Európát.

Európai turnéjára három zongorát hozott magával Rachmaninov. Az egyik vele együtt érkezett Budapestre, a másik már Párizsban várja, a harmadik Brüsszelben van.

A cigányzene

Még jól emlékszik arra a Budapestre, amelyet tizennyolc évvel ezelőtt látott. Érdeklődik, hogy vannak-e még cigányok Budapestek, akkor nagyon tetszett neki a cigánymuzsika.

— „Egy étteremben vacsoráztam”, — meséli„és órák hosszat elszórakoztam a cigánymuzsikával. Pontosan meg tudtam állapítani, hogy amit a cigány játszik, valódi magyar népdal-e, vagy pedig népdal-utánzat. Igazán nem volt nehéz feladat, mert a magyar népdalnak megvan a jellegzetes szépsége, amely kicsendül. Szeretném közelebbről tanulmányozni a magyar nép zenéjét. De látja, nincs időin hozzá. Alighogy befejezem majd a koncertemet, máris a pályaudvarra hajtatok és utazom tovább. Ez az én életem.”

Könnyű Shawnak!

Beszélgetés közben ráterelődik a szó Bernard Shaw-ra, aki jó-barátja Rachmaninovnak.

Könnyű neki, — mondja Rachmaninov. — ő leülhet egy helyen hónapokra. Nézhet és figyelhet. Neki lehetnek véleményei a dolgokról, nekem alig van időm rá.

Ezt a megjegyzést arra a kérdésre mondja: Mi a véleménye a zenei tehetség származásáról?

— „A zenész születik, úgy, mint minden zseni. Nincs átöröklés”, — ezt mondja röviden és mentegetőzik, hogy nincs ideje a nagy rohanás miatt bővebben kifejteni gondolatait.
Megjegyzi, mennyire sajnálja., hogy Dohnányi nincs Pesten, szeretett volna találkozni vele. De aztán legyint és hozzáteszi:

— „Úgy sem lett volna időm, hogy hosszasan beszélgessek vele. Mondom, rohanás az életem.”» 

 

PESTI NAPLÓ, 1928. november 30.

674   Búbánat 2018-03-29 15:45:13

Ma 115 éve hunyt el 

Dankó Pista Dal- és nótaszerző, daltársulat-igazgató

http://magyarnota.network.hu

 

Született:
1858. július 13. Szeged-Fölsőtanya (ma: Szatymaz), Magyarország

Elhunyt: 
1903. március 29. Budapest, Magyarország

 

673   Ardelao 2018-03-28 16:20:52


75 évvel ezelőtt hunyt el Szergej Rachmaninov orosz zeneszerző, zongoraművész és karmester

 

«R A C H M A N I N O V

Írta: Reményi Gyenes István

 

Korunk egyik legnagyszerűbb zongoraművésze, aki a háború alatt hunyt el, ez évben lenne 75 esztendős (1948-ban, megj. A.). Emlékezetére a Szovjetunió városaiban, de különösen Moszkvában nagysikerű ünnepségeket rendeztek. Rachmaninov Szergej Vasziljevics zeneszerzői munkásságából a nagyközönség többnyire csak a világhírű cisz-moll prelűdöt ismeri, amelynek népszerűségére jellemző, hogy jazz-átiratokban is játsszák szerte a világon. Ezek az ünnepségek most azt bizonyítják, hogy Rachmaninov nemcsak zseniális, magával-ragadó, szuggesztív erejű előadóművész volt, hanem jelentős helyet foglal el a legújabb orosz zeneirodalom alkotói között is.

Az ünnepségeket főként a moszkvai Zenekonzervatóriumban tartották, amelynek emléktábláján Rachmaninov neve Tanejev és Szkrjabin mellett szerepel a híressé vált növendékek listáján. Előadóművészi és zeneszerzői pályája is itt indult, amikor 19 éves korában először szerepelt a nyilvánosság előtt I. zongoraversenyének előadásával. Ugyanakkor ítélte neki az aranyérmet a Csajkovszkij elnöklete alatt működő vizsgabizottság «Aleko» című egyfelvonásos operájáért. A mostani emlékhangversenyt Rachmaninov I. szimfóniájával nyitották meg. A szerző annakidején nagy reményeket fűzött e művéhez, meggyőződése volt, hogy alkotásával új utakon jár. A szimfónia azonban első — és szerzője életében egyetlen — előadása, melyet pedig Szentpétervárott 1897-ben maga Glazunov vezényelt, nem aratott sikert. Közel három, évig nem komponált utána. A mostani kritikák azt bizonyítják, hogy ezt a művel érdemtelenül felejtették el és annakidején igazságtalanul bírálták. Erőteljes, forrongó szenvedélyek zenéje ez, megrázó, nyugtalan hangulattal. Szerzője csakugyan új ösvényeken járt.

Nagy érdeklődéssel fogadták a mester kiadatlan műveiről tartott beszámolókat, melyeket a kétzongorás «Orosz rapszódia», a híres «Elégikus trió»-t megelőzően komponált zongorahármas és két befejezetlen vonósnégyes előadása illusztrált. Külön Rachmaninov-ciklusokat rendeztek a Moszkvai Filharmonikusok is. Műsoron szerepelt a III. szimfónia, az elégikus «Holtak szigete» szimfonikus költemény, a kevéssé ismert «Capriccio cigánytémákra» és felhangzottak az énekkarra irt «Harangok» gyászos, borongó motívumai is. Az operaházak sorra játszották «A fösvény lovag» és «Francesca da Rimini» című dalműveit, a zongoraművészek versenyműveivel — különösen a népszerű c-moll koncert-tal — idézték halhatatlan emlékét.

Rachmaninov is — akárcsak Medtner, Saljapin, Sztravinszkij, Prokofjev és sok más nagy kortársa — életének jórészét külföldön töltötte. (Budapesten is tombolva ünnepelték 1929-ben tartott hangversenyén.) De mindnyájuk művészete, bármennyire is nemzetközi kincsesé vált, sohasem tudott teljesen elszakadni az orosz föld varázsától. S a Szovjetunió zenei életének vezetői magát a mindenekfölött-való, örök Művészetet tisztelték meg, amikor Rachmaninov Szergej költészetével a szovjet népeket megismertették.

A magyar zenei körök elfelejtkeztek erről a jubileumról. Pedig Rachmaninov nálunk jórészt ismeretlen műveinek bemutatásával hálára köteleznék a „Szépre szomjas közönséget.”»

 

ZENÉSZ, 1948. május hó (II. Évfolyam, 5 szám)

672   Ardelao 2018-03-27 14:21:33

Képtalálat a következőre: „Vincent d'indy”

167 évvel ezelőtt, ezen a napon született:

Vincent d’Indy francia zeneszerző, karmester és tanár (1851.III.27. – 1931.XII.2.)

Rá emlékezve idézem az alábbi írást:

„Megtalálták Budapesten D'Indy «Jean Hunyadi»-ja elveszettnek  hitt kéziratát.

Itt lesz a közel félszázados mű első teljes előadása.

Vincent D’Indy, a francia zenei élet kimagasló egyénisége, «Jean Hunyadi» címen szimfóniai költeményt írt közel ötven esztendővel ezelőtt. Ez a magyar tárgyú munka nagyon érdekelte a budapesti közönséget és Kun László, a Budapesti Szimfonikus Zenekar elnök-karnagya, elő is akarta adatni nálunk a művet. Elkérte a vezérkönyvet D’Indytől még 1913-ban. Közben azonban a szimfonikusok válságba jutottak, a zenekar feloszlott, majd kitört a háború s a békekötés után Kun László Amerikába költözött, hogy életfeltételein javítson.  

A szimfonikusok hangjegyanyaga a Zeneművészeti Főiskola könyvtárába került,

D’lndy kézirata azonban nem volt benne.

A nagy francia zeneszerző a francia követség útján kérte vissza a partitúrát, amely művének egyetlen példánya volt, de kívánságának nem tudtak eleget tenni. Már-már lemondtak arról, hogy az értékes kézirat megkerül, amikor Unger Ernő, a Zeneművészeti Főiskola nagytehetségű fiatal tanára, aki a Budapesti Hangverseny Egyesület karnagyi tisztségét is elvállalta, kutatásai közepette ráakadt D’Indy: «Jean Hunyadi»-jának egy partitúra-másolatára.       

Jean Mistler d’Auriol francia követségi attasé útján azzal a kéréssel fordult a kiváló zeneszerzőhöz, hogy engedje meg a Budapesti Hangverseny Egyesületnek a mű előadását. D’Indyt nagyon érdekelte a dolog s megkérte Unger Ernőt, hogy írja meg, milyen körülmények között talált rá a partitúra másolatára.

Unger kimerítő tudósítására alábbi levélben válaszolt a nagy zeneköltő:

„Mélyen Tisztelt Uram!

Szíves elnézését kérem, hogy csak nyaralásom befejeztével adok hírt magamról.   Engedje meg, hogy teljes szívemből köszönjem meg azt a szeretetteljes érdeklődést és fáradságot, amellyel első szimfóniámnak, «Jean Hunyadi» -nak sorsa iránt viseltetett. Nagyon hálás vagyok önnek, hogy ily hatalmas munka és áldozatok árán mégis sikerül e művem bemutatása.

Kénytelen vagyok azonban leszögezni, hogy művem kéziratát annak idején nem ajándékoztam senkinek és nincs is róla másolatom. Egy úr Budapestről, akinek a nevére már nem emlékszem, kérte tőlem 1913-ban előadásra, körülbelül két-heti időtartamra kölcsön. . . És, azóta nem hallottam, felőle. . . . És ez a tapintatlanság kínos volt rám nézve.

Ha bármely lehetősége akadna, hogy megtalálja és visszakövetelje nevemben művem partitúrájának kéziratát, engedje meg, hogy barátságom jeléül Önnek ajándékozzam, emlékül sok fáradságáért, csupán arra kérem, küldjön nekem egy másolatot, mert nagyon szeretném, ha e fiatalkori művemnek egy példányát megőrizhetném.

Szíves óhajához képest, íme, vázolom e munka, rövid histórikumát: 1875-ben (24 éves voltam), fejeztem volt be zeneszerzési tanulmányaimat César Franck-nál, a nagy muzsikusnál és csodálatos pedagógusnál.

Nagyobb szimfonikus műhöz kerestem tárgyat, amikor véletlenül kezem ügyébe került egy bizonyos Chassin: La Hongrie című könyve. Rövidesen megismertem az önök héroszát, Hunyadit, és nagyon lelkesültem érte. Elhatároztam, hogy egy szimfóniát fogok szentelni neki, amelybe teljes szívemet és minden lelkesedésemet beleviszem. Témául választottam többek közt egy magyar dallamot, amelyről biztosítottak, hogy az a Hunyadinak himnusza. Hévvel és lelkesedéssel dolgoztam. 1876 tavaszán a mű készen volt és mesterem, César Franck meg volt vele elégedve.

Ezt a szimfóniát sohasem adták egészen elő. 1876 és 1877-ben a  „Société Nationale de Musique”előadta az első tételt Colonne vezénylete alatt. További előadására nem került sor.
Az Ön kedves baráti iniciativájának köszönhetem tehát szimfóniámnak első, teljes előadását.

Nyilvánvaló, hogy Ön néhány „fiatalos”dolgot találhat művemben, aminőket ma már talán nem írnék; mégis akad sok kedves része, melyeket nagyon szeretek és sohasem tagadnék meg.

Végtelenül sajnálom, hogy nem jöhetek el az Önök bemutató hangversenyére.  Sajnos, Budapest oly messze van, az utazás nagyon megerőltető volna rám nézve és bizony nincs is szabad időm. (Már 73-ik évében járt, megj. A.)

Higgye el, kedves barátom, hogy lélekben Önökkel fogok időzni azon napon, midőn szimfóniámat bemutatja, és fogadja, kedves uram, hálás köszönetem nyilvánítása mellett őszinte baráti szimpátiám kifejezését.

Vincent D’Indy.”

A levélben foglalt ígéret, hogy D’Indy neki ajándékozza a «Jean Hunyadi» kéziratát, föllelkesítette és újabb kutató munkára ösztönözte Unger Ernőt.

Minden helyet átvizsgált, ahol csak a kéziratnak nyomára vélt akadni. Végül arra az eredményre jutott, hogy nem lehet másutt a kézirat, mint Kun László lakásán, aki valószínűleg hazavitte a vezérkönyvet tanulmányozni s azután ezernyi dolga, majd a háborús és egyéb izgalmak közepette megfeledkezett róla.

Kun László még mindig Amerikában él, Erzsi leánya és fia azonban Budapesten vannak. Hozzájuk fordult tehát Unger, Sereghy Emánuel, a Zeneművészeti Főiskola könyvtárosával együtt. A gyermekek nem tudtak a kéziratról. Megmutatták atyjuk otthon hagyott hangjegyeit, amelyek meglehetős összekevertségben voltak.

Félnapon át kutattak mind a ketten a kézirat után és munkájukat siker koronázta. Unger Ernő egy csomó cimbalom kotta között szerencsés kézzel rábukkant a «Jean Hunyadi» vezérkönyve elveszettnek hitt kéziratára. Az eredményt nyomban közölte D’Indyvel s a művet a novemberi hangversenyen az eredeti kéziratból, fogja vezényelni.”

AZ ÚJSÁG, 1924. október 8. (22. Évfolyam, 211. szám)

Megj.: D’Indy „Jean Hunyadi” c. szimfóniáját teljes egészében először 1924 novemberében adták elő. A Budapesti Hangversenyegyesület által a Zeneművészeti Főiskolában tartott II. zenekari est programjának részét képezte. A karmester: Unger Ernő volt. E műről a YT-on, sajnos, nem találtam felvételt.

D'Indy - Symphonie sur un chant montagnard française, op. 25 - Aldo Ciccolini

671   Ardelao 2018-03-26 22:32:22


Képtalálat a következőre: „kjui”

100 évvel ezelőtt hunyt el Cezar Antonovics KJUI, orosz zeneszerző, zenekritikus és hadmérnök. Az orosz «ÖTÖK» tagja.

Zeneszerző, katonai szakértő, zenebíráló és közéleti személyiség.

"Március 26-án ünnepelték Cezar KJUI orosz zeneszerző halálának harmincéves évfordulóját (1948-ban, megj. A.). KJUI nemcsak zeneszerző volt, hanem zenebíráló, katonai mérnök és közéleti személyiség.

Hosszú élete folyamán (1835-1918) több mint tíz operát, 300 dalt és sok zenekari szerzeményt írt. Leghíresebb művei Puskin és Lermontov verseinek megzenésítése.

Több mint 700 cikket írt, s ezeket az orosz, a francia és a belga sajtó közölte. Mint az erődítményépítés tudósa 15 tanulmányt írt és különböző katonai akadémiákon, tartott előadást."

KIS ÚJSÁG, 1948. március, (71. szám)

670   Búbánat • előzmény668 2018-03-26 18:07:48

Kapcs. 668. sorszám

A Dankó Rádió "Túl az Óperencián" mai műsorában a Magyar Rádió egykori zenei szerkesztője, Boros Attila idézi fel emlékeit a ma 100 éve született nagyszerű tenor operaénekesünkről, Joviczky Józsefről.

A műsor második felében, a zenei bejátszásokban először a „Hazám, hazám..."- ária szólal meg a Bánk bánból, majd felcsendült az operából Melinda és Bánk kettőse is, itt Osváth Júlia énekli Erkel operájának nőalakját.  Végül a Tavaszi-dalt halljuk Joviczkytől Wagner A walkür című operájából.

A délelőtti adás ismétlése most kezdődött el a Dankó Rádióban: 18.00 – 19-00 óra

669   Ardelao 2018-03-26 17:58:57

Képtalálat a következőre: „kassai istván zongoraművész”

Születésnapja alkalmából Isten éltesse sokáig

jó erőben és egészségben

KASSAI ISTVÁN zongoraművészünket!

668   Búbánat 2018-03-26 11:39:01

Ma 100 éve született Joviczky József (Újpest, 1918. március 26. – Budapest, 1986. augusztus 28.)

1986. augusztus 30. -  Magyar Nemzet

Meghalt Joviczky József

(MTI)

Joviczky József, a Magyar Állami Operaház Liszt-díjas nyugalmazott magánénekese életének 68. évében, súlyos betegség következtében elhunyt. Temetéséről később intézkednek — közli a Magyar Állami Operaház gyászjelentése. •
*
Neves kollégája, Fodor János szólt róla mások mellett sok-sok szeretettel, amikor a nagyszerű bassz-baritonistát kitüntetése alkalmából fölkerestük. Nem titkolta el azonban aggodalmát sem a miatt, amiért ez a gyönyörű hangú és oly melegszívű énekes nem eléggé kíméli magát, és nem fordít megfelelő gondot művészete karbantartására.

Nem is elsősorban a most 68 éves korában elhunyt Joviczky Józsefnek, hanem az őt kedvelő közönségnek tartozunk az őszinteséggel, hogy elmondjuk: ez a fénylő hangú (művész, aki oly nagyszerűen énekelte a legnehezebb Wagner-, Verdi-, Bizet-főszerepeket, a világ ünnepelt sztárja lehetett volna. Bizonyára egyéni gondokon, nem mindig könnyű természetén kívül a körülményei is okozták, hogy nem lett azzá. Jóllehet Angliától Jugoszláviáig beutazta Európát, alig két és fél évtizedes operaházi tagsága alatt nem vált világjáró énekessé. Pedig oly sokszor megcsodált hangja, amelyet először 1948-ban Siegmund szerepében hallhatott a közönség, alkalmassá tette volna a csillogó karrierre. Ama 23 év alatt, amíg a budapesti dalszínház magánénekese volt, sorra szólaltatta meg az olyan nagy Verdi-szerepeket, mint Radamest az Aidában, az Otellót, de főképpen Wagner műveiben, a Lohengrinben, a Tannhäuserben, a Trisztán és Izoldában volt szinte pótolhatatlan.

Hogy bizonyos feladatokban valóban pótolhatatlannak bizonyult, azt jól mutatja, hogy amikor a Nádasdy Kálmán rendezte, Ferencsik János vezényelte 1959-es Trisztán-fölújításon Delly Rózsi és Székely Mihály partnereként énekelt, majd kivált az együttesből; a továbbiakban csak vendégtenoristával lehetett olykor előadni ezt a monumentális zenedrámát.

Walter Margit és Maleczky Oszkár zeneakadémiai növendéke a vasasból lett tenorista nemcsak a szerénységet, hanem a darabosságot is megőrizte munkás korszakából. Hiába volt olyan csodálatosan zengő ez a hang, és hasztalan volt barátaihoz megnyerően nyájas, kollégáihoz szeretetteljes, ha indulatai olykor elragadták. A kudarcokat nagyon nehezen viselte el: ezért is vonult vissza 52 éves korában a pályától. Pedig Bánk bánja, amelyet tenorrá transzponálva az 1953-as felújítástól kezdve Simándy Józseffel fölváltva énekelt, nem maradt el társáétól. Ha mégis — ebben az esetben talán indokolatlanul — elmarasztalták, ezt nagyon nehezen tűrte. De egyetlen lemeze is, az Erkel-opera címszerepében bizonyítja, milyen kiváló énekes volt. Joggal bánthatta azonban, hogy önálló felvétel nem készült vele, és nem kerülhetett bele abba a nem is mindig a legnagyobbakat fölvonultató lemezgyűjteménybe sem, amely Operaházunk csillagait mutatja be. Utoljára Varga Lívia Wagner-lemezén hallhattunk archív felvételről egy duettben; recenziónkban pusztán nevének megemlítését is hálás levélben köszönte meg.

Jó szóra, több elismerésre vágyó - és azt joggal megérdemlő - nagy művész volt Joviczky József, akit a hálás operaszerető közönség remélhetőleg nem felejt el.
/G.I./

1965 - Kórodi András karmester, Georg Ofs és Joviczky József  operaénekesek az Otelló próbáján

 

667   Búbánat 2018-03-25 14:44:00

10 bölcs Debussy-gondolat az évfordulón

Csabai Máté á Fidelio - 2018.03.25. 10:01

100 éve hunyt el Claude Debussy, a francia zene egyik legnagyobb mestere, akinek festői, impresszionista hangja semmit sem veszített fényéből. Az évforduló alkalmából korabeli interjúkból válogattunk.

Magyarul is olvashatók Debussy összegyűjtött írásai és beszélgetései. A kötetet a Rózsavölgyi és Társa adta ki 2017-ben a neves Debussy-játékosnak és - hangszerelőnek, Kocsis Zoltánnak ajánlva.

"Debussy egyike azon kivételeknek, akik zeneszerzőként a szavak mesterei is voltak. 1901-től haláláig rendszeresen közölt hangversenykritikákat, amelyeknek hangja vállaltan volt szubjektív, szellemes és vitriolos.
A kötet második felében Debussy interjúi olvashatók. Ezekből az írásokból választottunk tíz tanulságot, meghökkentő vagy bölcs részletet, amelyek éppúgy megvilágítják a zene lényegét, mint Debussy forradalmi személyiségét és művészetét."

666   Ardelao 2018-03-24 16:04:34

http://www.bach-cantatas.com/Pic-Lib/Granados-Enrique-12.jpg

Enrique G R A N A D O S

(1867.VII.27., Lleida - 1916.III.24., La Manche)

102 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el tragikus körülmények között Enrique GRANADOS spanyol zeneszerző és zongoraművész. Rá emlékezve idézem az alábbi írást:

A Pesti Napló beszámolója (1916. április 13-i szám):

„Egy spanyol zeneszerző tragikus halála. Madridból írják:

Enrique Granados, a modern Spanyolország legkiválóbb komponistája a Sussex katasztrófája alkalmával a tengerbe veszett.*

Granados 1867. július 27-én született a katalóniai Lleidaban. Tanulmányait Barcelonában, Juan Battiste Pujol-nál kezdte meg, majd Felipe Pedrell-nél, a kiváló theoretikusnál folytatta. Később Párizsba utazott, ahol Charles Wilfried de Bériot-nak, a híres hegedűművész hasonló nevű fiának a tanítványa lett.

Granados hangulatos kis zongoradarabokkal és dalokkal** lépett először a nyilvánosság elé, de nemsokára megjelent egy zongora-hármasa, egy kvartettje és egy szimfóniai költeménye.

Első operája «Maria del Carmen» csak Madridban került színre, a «Folleto» című dalművét pedig Barcelonában mutatták be. «Goyescas» című operáját azonban már a New Yorki Metropolitan-operában hozták először színre, még pedig spanyol nyelven. Ez az opera tulajdonképpen egy zongora-suiteből keletkezett s a nagy spanyol festő műveinek egyes jeleneteit vitte színpadra.

Granados, vagy a „spanyol Schubert" — amint honfitársai nevezték — darabja előkészületeit vezette Amerikában, s a Sussex-en szándékozott visszatérni Spanyolországba. A hajó katasztrófája alkalmával azonban ő is áldozatul esett. Halála érzékeny vesztesége a spanyol zeneéletnek.”

*      A hajót egy német tengeralattjáró megtorpedózta.

**   Álbum de melodías: Carezza-Vals, Dans le Bois, La sirena, stb.; 12 Danzas Españolas.  - Kiváló zenedarabok, a kedvenceim közé tartoznak.

Granados plays Granados, Danza espanola no 5, Andaluza

Granados - La serenata del espectro from Goyescas

665   Búbánat • előzmény664 2018-03-24 12:31:02

Ma 113 esztendeje halt meg Jules Verne.

Verne tudományos-fantasztikus-, és kalandregényeiben olykor felbukkannak zenére, zeneszerzőkre és műveikre, vagy képzőművészeti ágakra vonatkozó utalások.  Például Az úszó sziget;  Nemo kapitány; Párizs a XX. században; Disz úrfi és Esz kisasszony; A várkastély a Kárpátokban…

Egy-egy könyvéből vett részlet felidézésével emlékezem a nagy francia íróra – halála  évfordulóján:

 

Ismert regénye A várkastély a Kárpátokban, amelyben egy megszállott báró olaszországi útján megismerkedik egy csodálatos hangú és szépségű operaénekesnővel, aki azonban meghal. Megszállott rajongója előzőleg egy tudós segítségével fonográffal hangfelvételt készít Stilla hangjáról és egy találmány segítségével ki is tudja vetíteni az énekesnő alakját. Így őrzi a báró Stilla hangját, örökké kínzó emlékét. (Íme, a hangosfilm bizonyos őse, előképe a regényben.)

A várkastély ura, Gortz báró, miközben a modern kutatásokat finanszírozó, és a saját kastélyát mindenféle elektromos és vegyi kütyükkel telerakó arisztokrata XIX. századi eredetű toposzát is megjeleníti, egyszersmind a romantika korának jellegzetes operarajongója: annyira rabul ejti a zene, hogy ott ül páholyában minden előadáson, és amikor végül elhatalmasodó bolondériája elraboltatja vele a tehetséges és gyönyörű szopránt, azt sem a nő szépsége, hanem az énektudása miatt teszi. Az arc bája csak másodlagos.

Gortz báró végigvezeti az ifjú Telekit a kastély egyik termén, és a zenei gyűjteményét mutogatja neki: "Tessék, ez itt Hector Berlioz karmesteri pálcája, Beethoven írótolla, és Rossini marhaszelete". Vagy amikor a gróf kitörni próbál a lezárt szobából, és az őt kísérő Ignác a zeneszerző szobrát nyomja a kezébe, Teleki felkiált: "Az isteni Beethovent faltörő kosnak? Nem!" Aztán eltűnődik, és: "Végül is... csak egy operát írt... igaz?". És péppé zúzzák szegény Ludwig fejét az áttörhetetlen ajtón.

/Forrás: Limonádé gróf (Várkastély a Kárpátokban)
Kerékgyártó György, 2007-02-02 [ Főtéma ] Momus!/

[...] "Ebben az időben egy híres énekesnő szerepelt a San Carlo Színházban; tiszta hangja, kiforrott előadásmódja, drámai játéka a szenvedélyes zenebarátok csodálatát érdemelte ki. Stilla addigsohasem keresett külföldön babért, s nem énekelt mást, mint olasz zenét, amely első helyenállt a kor művészetében. Sorjában fellépett a torinói Carignan, a milánói Scala, a velencei Fenice, a firenzei Alfieri, a római Apollo és a nápolyi San Carlo Színházban, és e diadalútjanyomán egyáltalán nem sajnálta, hogy még nem szerepelt Európa más színpadain.Stilla ekkor huszonöt éves volt és csodálatosan szép: hosszú haja aranyszínben játszott, mélytüzű fekete szemében lángok villóztak, vonásai tiszták voltak, arcszíne meleg tónusú, alakjapedig olyan, hogy Praxitelész vésője sem formálhatta volna tökéletesebbre. És ez a teremtésnagyszerű művésszé, második Malibranná fejlődött, akiről ugyancsak elmondhatta volna Musset:

„És a kínt éneked mennybe ragadta fel!”

És a hang; melyet a költők legnépszerűbbike halhatatlan stancáiban így magasztalt:

„...s e szívből fakadó hang hat csak el a szívig...”

- éppen ilyen volt a Stilláé a maga kimondhatatlan nagyszerűségében.Ez a  művésznő, aki olyan tökéletesen ábrázolta a gyöngédség hangjait, a lélek leg-hatalmasabb érzéseit - saját szívében állítólag sohasem érezte ennek rezdülését. Sohasemszeretett, szeme sohasem viszonozta a színpadon rászegeződő ezernyi pillantást. Úgy látszott,csak a művészetében és kizárólag a művészetéért akar élni."

 

Az ideális város c. fantasztikus írásában egy helyen elektromos koncertről víziónál, ahol egy zongorista Párizsban hangversenyezik, s produkcióját \"villamos huzalok kapcsolják össze amiens-i, londoni, bécsi, római, pétervári és pekingi zongorákkal\".

 

Vagy ott van pl. egy 1863. után íródott regénye, amelynek címe: Párizs a XX. században. A fantasztikus történet 1962-ben játszódik. Az egyik fejezetből idézem: \"...egy magyar rendszer jóvoltából kétszáz zongora villanyvezetékkel volt összekötve egymással és más hangszerekkel is, így az áram segítségével egyetlen művész egyszerre tudta megszólaltatni valamennyit. Egyetlen zongora kétszáznak a hangerejét szolgáltatta tehát!....\"

Ugyanebben a könyvében egy másik fejezetnek ezt a címet adta a szerző:

\"amelybena régiés a modern zenéről esik szóvalamint néhány hangszer gyakorlati felhasználásárólis\". Igazi Verne-i humorral találkozhatunk itt is, amikor szarkasztikusan fogalmaz a jövőben élő emberek zene imádatáról Offenbach, Berlioz, Meyerbeer, Verdi és Wagner apropójánésamikor kifigurázza a zenekar \"fejlődését\", a hangszerek teljesítményének előtérbe állítását a minőség rovására. Az egész könyv egy orwelli látomás egy humánum nélküli világról Tényleg, látnoki képességekkel megáldott író volt, aki előre látta az autó, a metró, a számítógép, a telefax, a szintetizátor működését, de azt is, hogy a XX. század második felében sivár ésüzleties lesz az élet.

 

Jules Verne: Az úszó sziget

  1. fejezet: A vonósnégyes - részlet

[…] A vonósnégyes társaság pedig jó húsz mérföldnyire járt még San Diegótól.

De ugyan bizony mit is keresett ez a négy művész - mégpedig négy francia, sőt, mi több, négy telivér párizsi - Dél-Kaliforniának e barátságtalan vidékén?...

Hogy mit kerestek?... Mindjárt számot adunk róla röviden, a négy művészt is lefestjük pár vonással. Mert hogy a véletlen, ez a szeszélyes szereposztó, őket is osztályossá tette abban a csodálatos történetben, amelyet elmondandók vagyunk.

A szóban forgó év folyamán - legföljebb harmincévnyi pontossággal határozhatjuk meg - az Amerikai Egyesült Államok szövetségzászlóján megkétszerezték a csillagok számát. Iparuk és kereskedelmük tetőpontján állanak, mióta a szövetséges államtestbe Kanadát fel a sarktenger legszélső határáig, továbbá Mexikót, Guatemalát, Hondurast és Costa Ricát egészen a Panama-csatornáig bekebelezték. Az országokat rabló jenkik szívében fölébredt a műérzék is, és habár saját alkotásaik a szépművészetek terén még nagyon gyámoltalanok voltak, valamint a nemzeti szellem a festészettől, szobrászattól és a zenétől egy kissé idegenkedett: mindazonáltal a szépművészetek termékei iránt az érzék köztük általánosan elterjedt. Régi és újabb mesterek festményeit mesés áron megvásárolták, nyilvános és magánképtáraikat velük megtöltötték; a hírneves énekeseket és színészeket, valamint a legkiválóbb zenészeket hallatlan áron vendégszereplésekre szerződtették, és így az amerikaiakból hiányzó érzéket a szép és nemes dolgok iránt lassanként fölébresztették.

Ami a zenét illeti, az Újvilág műkedvelői eleinte a XIX. század

mestereinek műveiért lelkesedtek, mégpedig ezekért: Meyerbeer,Halévy, Gounod, Berlioz, Wagner, Verdi, Massé, Saint-Saë ns, Reyer, Massenet és Delibes. Majd lassacskán kezdették felfogni Mozart, Beethoven és Haydn mélyebb értelmű műveit is, és áhítoztak annak a legnagyobb művészetnek a forrásaira, amelyek a XVIII. század folyamán oly dúsan buzogtak. Az operákra következtek a lírai drámák, a lírai drámákra a szimfóniák, szonáták és a zenekari hangversenydarabok. Az idő tájt, amikor történetünk játszódik, az Egyesült Államokban a szonátákért rajongtak. Szívesen megfizették akár hangjegyenként: a felet húsz, a negyedet tíz, a nyolcadot öt dollárjával.

E divatos hóbortról tudomást szerzett négy kiváló hegedűművész, és eljöttek az Egyesült Államokba, hogy dicsőséget és kincset arassanak. Négy jó barátból állott a művésztársaság, a párizsi konzervatórium egykori növendékeiből; Párizsban személyiségük általános elismertségnek örvendett, és főleg az Amerikában eladdig ismeretlen "kamarazenét" művelték, s ezért köztiszteletben álltak. Csakhogy micsoda páratlan művészettel, felséges összjátékkal és mélységes értelemmel szólaltatták is meg Mozart, Beethoven, Mendelssohn, Haydn és Chopin, e halhatatlan zeneszerzőknek négy vonós hangszerre írt (első és második hegedű, mélyhegedű és gordonka) darabjait! Semmi lárma, semmi hatáshajhászat, csak tökéletes összhang és páratlan művészet! A kvartett sikerének nagyságát azmég jobban magyarázza, hogy a műértő közönség kezdett már kifáradni a rengeteg harmonikus és szimfonikus zenekari hangverseny végighallgatásában. Mert igaz ugyan, hogy a zene nem egyéb, mint művészileg kombinált tetszetős hanghullámok által való megihletése a léleknek, csakhogy e hullámokat nem szabad siketítő viharzúgássá fokozni!...

Szóval a mi négy művészünk azt akarta, hogy az amerikaiakkal megismertesse a kamarazene szelíd, szóval ki nem fejezhető élvezetét. Összetanakodtak, és két évvel ezelőtt az Újvilágba utaztak; a jenki műkedvelők ez idő alatt bőségesen részesítették őket "hurrá"-ikban és szórták lábaik elé nem kevésbé épületesen csengő dollárjaikat. Zene-matinéiket vagy soirée-ikat a közönség rendkívül kívánatos csemegének tartotta. A "Koncert-Quartett" - így nevezték el őket - alig győzte elfogadni a dúsgazdag amerikaiak meghívását. E nélkül valamire való ünnepség, mulatság elképzelhető sem volt, avagy ha akadt is, nem képezte közérdeklődés tárgyát. Ez az általános lelkesedés immáron tekintélyes összegek birtokába juttatta a művésztársaság tagjait, ha ugyan egyre-másra berakosgatták volna a New York-i bankba!...

 

Verne: A Nemo kapitány

XI. fejezetből (A”Nautilus”)  - részlet

[...] Az egyszerű rajzú falikárpiton vagy harminc festmény ékeskedett egyforma keretben: megannyi mestermű. A képek között, ügyesen elrendezve, itt is, amott is csillogó, középkori fegyvergyűjtemény. A festmények óriási értéket képviseltek: legtöbbje ismerős volt nekem: európai magángyűjteményekben s képkiállításon csodáltam meg egykor ezeket a ritka szép darabokat. A régi mesterek ilyen képekkel szerepeltek: Rafael egy Madonnával, Leonardo da Vinci egy Szűz Máriával, Correggio egy nimfával, Tiziántól egy női arckép, Veronesétől a Három királyok, egy Murillo-mennybemenetel, egy Holbein-arckép, Velazqueztől egy szerzetes, egy Ribera-vértanú, vásári jelenet Rubenstől, két Teniers (flamand táj), két kis életkép Metsutól és Paulus Potterstől, egy Prudhon-vászon, egy egész sor tengeri tájkép Backhuysentől és Vernet-től. A modern mesterek képei Delacroix, Ingres és még mások kézjegyét viselték. A pompás múzeum szögleteiben elhelyezett talapzatokon a legszebb antik szobrok csodálatos, kicsinyített márvány- vagy bronzmásolatai álltak. Nemo kapitány előre megmondta, hogy csodálatos látványok egész sorában lesz részem a Nautiluson, s valóban, csak ámultam és bámultam...

- És a muzsikusok? - kérdeztem, a partitúrákra mutatva.

A terem végében egy kis beépített orgonán hevertek. Weber, Rossini, Mozart, Beethoven, Haydn, Meyerbeer, Herold, Wagner, Auber, Gounod és más zeneszerzők nevét olvastam a kottákon.

- Ezek a muzsikusok - felelte Nemo kapitány - számomra Orpheus kortársai. A halottak emlékezetében elmosódik az idő. Én halott vagyok, professzor úr - olyan alaposan meghaltam, mint az ön elhunyt barátai, akik hatlábnyi mélységben feküsznek a föld alatt!...”

 

"FEKETÉN-FEHÉRE"N - A hugenották az Erkel Színházbam

Szerző: Bozó Péter 
Lapszám: 2017 december (MUZSIKA)

„Talán akad olyan a lap olvasói között, aki ismeri Jules Verne (Verne Gyula) fantasztikus novelláját, amely a Doktor Ox teóriája címet viseli. Ebben a lassú, álmos, és szenvtelen flandriai kisváros, Quiquendone lakói ördögi tudományos kísérlet alanyaivá válnak. Doktor Ox és laboránsa, Ygène (a két név együtt az oxigén szó francia alakját adja ki) azzal az ürüggyel, hogy bevezeti a városban az oxihidrikus gázzal működő közvilágítást, felgyorsítja, agresszívvé és harciassá teszi a lakókat. Pedig ez nem is olyan egyszerű feladat:

„mivel Quiquendone-ban semmit sem csináltak gyorsan, a drámai műveknek is alkalmazkodniuk kellett a quiquendone-iak vérmérsékletéhez. Jóllehet a színház kapuit rendszerint négy órakor nyitották, és tízkor zárták, nem volt példa arra, hogy e hat óra alatt két felvonásnál többet játszottak volna. Az Ördög Róbert, A hugenották vagy a Tell Vilmos rendszerint három színházi estét töltött be, olyan lassú tempóban játszották ezeket a remekműveket. A vivace valóságos adagióvá nyúlt a quiquendone-i színházban. Az allegrónak sosem akart vége szakadni. A zenei hatvannegyed hosszabb ideig hangzott, mint a közönséges egész hang bármely más országban. A leggyorsabb futam a quiquendone-iak ízlése szerint gregorián himnusznak hatott, a könnyed trilla pedig elbágyadt, kimért lett, hogy ne sértse a műértő füleket." Ilyen volt tehát Verne szerint Quiquendone, amelynek lakói azonban a Doktor Ox-féle oxihidrikus gáz hatására szokatlanul gyorssá és energikussá váltak, olyannyira, hogy „A hugenották negyedik felvonása, amely máskor óraműszerű pontossággal hat óra hosszat tartott, [...] fél ötkor kezdődött, és öt óra előtt tizenkét perccel végződött. Vagyis tizennyolc percig tartott!"

 

 

664   Búbánat 2018-03-22 17:17:16

 

Jules Verne (magyarosan Verne Gyula (Nantes, 1828. február 8. – Amiens, 1905. március 24. ) francia író,  egyben a tudományos-fantasztikus irodalom korszakalkotó alakja.

Jules Verne and Madame Verne ca. 1900

A könyveiben említett száznyolc terv és találmány döntő többségét mára már megvalósították.

Kiemelkedő művei között szerepel a Nyolcvan nap alatt a Föld körül, a Nemo kapitány, a Sándor Mátyás, a Sztrogof Mihály, az Utazás a Föld középpontja feléA rejtelmes sziget, a Grant kapitány gyermekei, az Utazás a Holdba és a Hold körül, a Hódító RoburA tizenöt éves kapitány, A prémvadászok, a Kétévi vakáció, de ismertek még: a Hatteras kapitány, az  Észak Dél ellen, A Dél csillaga, a Lángban álló szigettenger, A francia zászló, A világ ura, a Névtelen család, az Antifer mester csodálatos kalandjai, a Cirkuszkocsival a sarkvidéken át, A dunai hajós, a Várkastély a Kárpátokban, az Egy kínai viszontagságai Kínában, A makacs Keraban, a Robinsonok iskolája, az Öt hét léghajón stb.

 

663   Búbánat 2018-03-21 16:29:59

Ma 179 éve született meg Muszorgszkij

Negyvenkét évre méretezett rövid élete csupa ellentmondás volt. Katonának nevelték, de hírnévre zongoristaként és főleg zeneszerzőként tett szert. Ősi, jómódú birtokoscsalád sarja, de legjobban az egyszerű nép és a muzsikok között érezte magát. Kiegyensúlyozott, alkotásban gazdag életre vágyott, ehelyett megélhetési gondokkal, egyre súlyosbodó idegbajával és alkoholrohamaival kellett küzdenie. Ellentmondások szorították béklyóba életét, s mégis ő az – s talán épp ez a legnagyobb ellentmondás -, aki a legkiemelkedőbb és a legtöbb újat hozó egyénisége a XIX. század orosz zeneirodalmának. És ha a moszkvai Tretyakov Galériában rátekintünk a kortárs Ilja Jefimovics Repin (1844 – 1930) realista művész festményére, melyet alig valamivel halála előtt készített a zeneszerzőről, megdöbbent a festő éleslátása. A portrén visszatükrözteti modellje életének minden gyötrelmes küzdelmét.

Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij 1839. március 21-én született a Toropec városka közelében fekvő Karevóban, a családi birtokon. A zenei hajlam hamar jelentkezik nála. Kilencéves korában már feltűnően jól zongorázik, az atyai elképzelés mégis más irányba tereli életének folyását. Pétervárott katonaiskolába kerül, elvégzi a gárdatiszti iskolát is, és a szülői akaratnak engedelmeskedve megmarad a szinte gyűlölt katonatiszti egyenruha mellett. Tizenhét évesen zászlósként belép a még Nagy Péter alapította híres Preobrazsenszkij testőrezredbe, de nem marad itt sokáig. Megismerkedve Pétervár zenei életének egyéniségeivel, vágyaira hallgatva, kilép a hadseregből, s elindul a zenei pályán. Érdekes megnyilvánulása a sorsnak: kezdetben legnagyobb hatással éppen a katonaorvos zenész Borogyin (1833 – 1887) volt rá, aki azonban élete végéig kitartott az orvosi hivatás és zeneszerzés mellett. A katonai pályára való készülés éveiben is magánszorgalomból bővíti zenei ismereteit, tökéletesíti zongoratudását, de amikor függetlenné válik, nagy tudásszomjjal és akaraterővel kezd foglalkozni az akkor már kitűnően zongorázó ifjú a zeneelmélettel.

Tanulmányainak irányítója Balakirev (1837 – 1910), az „új orosz zenei iskola” vezető egyénisége. Az orosz zene történetében oly kiemelkedő zenészcsoport, a „hatalmasok kis csoportja”, illetve az „ötök” néven válik ismeretessé. Tagjai: Balakirev, Kjui, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov és Borogyin. Ez az öt oly különböző képzettségű zeneszerző céljául – Glinka (1904 – 1857) örökségeként – a nép életének valóságos ábrázolását tűzte ki, stílusuk alapját pedig az orosz népdalban látták.

A csoport legzseniálisabb – itt is micsoda ellentmondás, hogy zsenialitása és zenei felkészültsége között nincs meg az ideális összhang – és legradikálisabb tagja éppen Muszorgszkij volt.

Értékeit a Gyermekszoba-dalok című ciklus alapján Liszt Ferenc is felismerte, és foglalkozott a gondolattal, hogy saját igényeihez igazítva átírja őket zongorára.

Több operai szárnypróbálgatás után (Flaubert Salambo című regénye alapján, majd Gogol Házasság című vígjátékából merítve) találkozott élete nagy témájával, Puskin Borisz Godunovjával.   Hogy a stílusa és a nyelve mennyire új ennek a gigantikus alkotásnak, és hogy mai szemmel is mennyire korszakalkotó, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy cári színházak igazgatósága egyből elutasította és előadhatatlannak minősítette az operát, mivel – Rimszkij-Korszakov közlése alapján tudjuk„a mélyen tisztelt bizottság nem tudta megérteni az újszerű és szokatlan zenét”. Ezek után Muszorgszkij új színekkel gazdagítva és a régieket elhagyva átdolgozta a művet, melyet azonban még így is ismét visszautasítottak. Csak hosszú harc után – miután már Pétervárott egyes részleteit bemutatták – engedélyezték Moszkvában a bemutatót. Ott azonban az opera igazi sikert aratott. A mű további sorsáról még meg kell említeni egy érdekességet. Hogy a szerző halála után a segíteni akaró barát, Rimszkij-Korszakov a művet színpadon tarthassa, a zenekari részt átdolgozta, hangzását „megfinomította”, éleit lekerekítette és „jobban hangzóvá” tette. Ez a módosított változata, melynek fő propagálója, Fjodor Saljapin, a legendás hírű basszista volt, ma is él, s a Moszkvai Nagy Színház is ezt tartotta sokáig műsorán. Pedig hát világszerte egyre gyakoribb az eredeti Muszorgszkij-hangszereléshez való visszatérés.

A Borisz Godunov mellett életművének másik tartópillére egy további történelmi népi zenedráma, a Hovanscsina.

A közismert és népszerű Muszorgszkij-művek között meg kell említeni Az éj a kopár hegyen című szimfonikus költeményt, a Kiállítás képei címen ismert zongorakompozíciót, amelyben karakterisztikus portrét fest elhalt barátja képeiről. A mű népszerűsítéséhez sokban hozzájárult a francia Maurice Ravel zseniális, a művel egyenértékű hangszerelése is.

Sajnos, a komponista magánélete roppant zilált volt. A jobbágyság eltörlése után ősi családi birtok már nem jelentett anyagi biztonságot, lélekölő hivatalnoki állást kellett vállalnia, és albérletbe kényszerült. A rendezetlen viszonyok következtében egyre inkább hatalmába kerítette végzetes szenvedélye, az alkohol. Társasága szemében a Borisz Godunov ünnepelt alkotója elveszett ember. Élete utolsó éveinek, amikor még mindig ragyogó pianista, egyetlen napfényesebb eseménye egy dél-oroszországi hangversenykörút. Ennek végeztével azonban visszazuhan szenvedélyébe, s rövid kórházi gondozás után 1881. március 16-án megváltja kínjaitól a halál.

/Búbánat/

662   Ardelao 2018-03-21 14:14:07

 

179 évvel ezelőtt, ezen a napon született Modeszt Petrovics MUSZORGSZKIJ orosz zeneszerző, a 19. század zenetörténetének egyik kimagasló alakja.

(1839.III.21 – 1881.III.28.)
 

V. V. Sztaszov: MUSZORGSZKIJ
 

Sztaszov a XIX. század második fele orosz zenetörténetének és zenekritikájának Szerov mellett legnagyobb alakja, a forradalmi demokrácia bátor harcosa, Csernisevszkij hű tanítványa volt. Muszorgszkijról szóló írása, melyet most magyar nyelven is kezébe vehet az olvasó, különös érdekkel bír: Sztaszov a kortárs és a barát, forró szeretetével vázolja fel Muszorgszkij élettörténetét, bemutatva művészetének népi jellegét, kritikai realizmusát és kimagasló helyét az egyetemes zenetörténetben.

Sztaszov szerint Muszorgszkij művészetének titka: népi jellege és realista mélysége. Elemzéseiben kiemeli, hogy Muszorgszkij minden jelentős művében, operáiban éppúgy, mint románcaiban, mindenütt az orosz nép játssza a főszerepet. Ugyanakkor rámutat arra is, hogy a Muszorgszkij által képviselt zenei alkotómódszer és világnézet a zenetörténetben megfelel annak a fejlődési vonalnak, melyet az irodalomban Gogoly indított el. Így ír a Borisz Godunovról, Muszorgszkij életének főművéről:

«A valóság ilyen megközelítése, ahogy Muszorgszkij zenéjében látjuk, csak Gogoly és Osztrovszkij legjobb alkotásaiban fedezhető fel. . . . A történelem megértése, a néplélek, a néphangulat, a népi bölcsesség és balgaság, a népi erő és gyengeség, tragikum és humor számtalan árnyalatának mély-értelmű ábrázolása — mindez egyedülálló Muszorgszkijnál.»

Ugyanezeknek az elveknek a győzelmét mutatja be Muszorgszkij románcainak elemzésénél is: «ez, . . . a nemzeti muzsika és speciálisan ... a mélyen népi, tökéletesen új, gogolyi módon realista jelenetek és képek előadása volt.»

Sztaszov könyvét az elemzések mélysége mellett is közérthető előadásmódja alkalmassá teszi arra, hogy Muszorgszkij hallgatóinak egyre növekvő tábora jobban megismerkedhessék a mester életével és életművével.

 

Z. D.

(Művelt Nép.)

TÁRSADALMI SZEMLE, 1952. (11. szám)

661   Ardelao 2018-03-21 13:11:23

56 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el kiváló operaénekesnőnk,

Sándor Erzsi (1885-1962)  

1931-ben énekesnői működésének 25. évfordulóját  a muzsikus világ, szoborleleplezéssel, szónoklatokkal és a Magyar Királyi Operaházban tartott díszelőadással ünnepelte meg. Ebből az alkalomból a következő írás jelent meg róla:

 „[…] Ritka eset, hogy valaki művészi kvalitásainak hervadatlan virágzásában érhet el hasonló, énekeseknél igazán kivételes jubiláris dátumot. Kolozsvárott kezdte meg énektanulmányait s Budapesten a Zeneakadémián fejezte be. Az évzáró vizsgán oly tüneményes sikert aratott páratlan csengésű hangjával, muzikalitásával és már akkor jelentős koloraturatechnikájával, hogy az Operaház rögtön tagjai sorába szerződtette. Lakmé szerepében hódította meg akkor a pesti közönséget és ma, huszonöt év után, ismét a Lakmé címszerepebén ünnepelte őt tomboló tapsokkal a jubileumi előadás ünnepi hangulatú hallgatósága. E két végpont között különböző korszakok különféle stílusok dalműveinek több, mint félszáz főszerepét játszotta. Sokoldalúsága valóban imponáló, ha elgondoljuk, hogy a múlt század divatos olasz operáiban (Lucia, Rosina) Verdi és Puccini dalműveiben, Mozart örökéletű gyöngyeiben, azonkívül Mayerbeer, Offenbach, Wolff-Ferrari és Strauss operáiban épp oly nagyszerű, felülmúlhatatlan volt, mint Erkel Bánk bánjában és Hunyadi Lászlójában. Sándor Erzsi azokhoz a kiválasztottakhoz tartozik, kiknél a természetnek pazar bőkezűségével adományozott hanganyaga mellé még nagyszerű színészi kvalitások is járultak. […]“

(A ZENE, 1931 / 7. SZÁM)

Delibes: Lakmé - Csengettyűária – Énekli: Sándor Erzsi

(További bejegyzések e témában: „A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei“ topikban, a 450.,451.,452.,453. sz. alatt )

660   Ardelao 2018-03-21 10:13:38

 

82 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

Alekszandr Konsztantyinovics Glazunov orosz zeneszerző, karmester és tanár.

Az orosz muzsika egyik legkiemelkedőbb alakja.

(1865.VIII.10. Szentpétervár – 1936.III.21. Neuilly-sur-Seine)

 

Glazunov halálhírét kapták a Pesten vendégszereplő művészek

Nagy részvétet keltett vasárnap Budapesten a művészvilágban Alexander Konstantinovics Glazunov, a nagy zeneszerző halálának híre. Magda Tagliaferro olasz zongoraművésznő, aki minapi hangversenye után még a magyar fővárosban tartózkodik, szombaton este telefonon beszélt párizsi impressziójával: ő közölte vele Glazunov halálhírét.
 

— Ma este egy hangversenyünkön éppen Glazunov hegedűversenyét játszotta egy művész, — mondotta a párizsi impresszárió a telefonba — amikor értesültem Glazunov haláláról.

A műsorszám után kimenteni a pódiumra és bejelentettem a közönségnek. A hangverseny publikuma mély meg-illetődéssel fogadta a hírt.
 

Glazunov, aki 1865. augusztus 10-én született Szentpéterváron, a régi nagy orosz zeneszerzőgárda csoportjához tartozott. Művészete folytatása volt Csajkovszkij, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov, Borodin muzsikájának. Első szimfóniáját, mint reáliskolai tanuló 16 éves korában írta. 1899-ben lett a zeneszerzés tanára a Szentpétervári konzervatóriumban. Sok szimfóniát, zenekari művet, szimfonikus költeményt, vonósnégyest komponált, és több színpadi művet is. Borodin «Igor herceg» című operáját Rimszkij-Korszakovval együtt ő hangszerelte és fejezte be. Később igazgatója lett a pétervári konzervatóriumnak. A szovjet-uralom elején el akarta hagyni Oroszországot, ez azonban nem sikerült neki, csak később, betegsége miatt engedték meg, hogy Franciaországba költözzék.
 

Glazunov unoka-húga Budapesten él. Amikor Melles Béla,* Operaházunk hangversenymestere orosz hadifogoly volt ismerkedett meg a leánnyal, feleségül vette és magával hozta Budapestre.
 

Beszéltünk tegnap Issay Dobrovennel, az ugyancsak Budapesten tartózkodó híres orosz karmesterrel, aki nagyon jól ismerte személyesen is Glazunovot és szintén értesült haláláról.

— Nagy szomorúsággal hallottam Glazunov halálának hírét, — mondotta nekünk Dobroven. — Engem is tanított Szentpéterváron. Olyan jó ember volt, hogy legendákat mesélek róla. Ingyen tanultak nála a tehetséges művészek, akiket még anyagilag is támogatott. Jascha Heifetz, Mischa Elman és egy sereg más nagy muzsikus nála lakott Szentpéterváron. Mert felismerte bennük a tehetséget, szívesen látta őket. Párizsban élt állandóan az utolsó időben és ott, komponálgatott. Halála igen nagy vesztesége a zenei kultúrának.

AZ EST, 1936. március 24. (27. Évfolyam, 70. szám)

 

*Melles Béla (Baja, 1891. június 26.Bp., 1939. február 4.): hegedűművész.

Hadifogsága idején Szentpétervárott Auer Lipót és Glazunov tanítványa.

(Megj., A.)

659   Ardelao 2018-03-20 18:45:57

SZÜLETÉSNAP

UGYANAZNAP HÁRMAN

Dalos László írása

Úgy látszik, zenés hónap ez a március, huszadik napja még muzsikásabb. Miért? Száz esztendeje, 1890. március 20-án született Beniamino Gigli, és ugyanaznap, csak huszonöt évvel később, 1915-ben: Carelli Gábor és Szvjatoszlav Richter. Két operaénekes, ráadásul tenorista, meg egy zongoraművész.

1.
«Non ti scordar di me» — énekelte Beniamino Gigli, ráadásul, végső befejező számként, búcsúhangversenyén, 1955-ben, tavasszal, «alla stagion dei fior» virágok évadján.
«Ne felejts el...» — énekelte, s az eredeti olasz mondatban félreérthetetlenül benne van az is, hogy engem. Te ne felejts el engem. Ültünk a rádió előtt. „Nem magyarul énekel a bácsi?” — kérdezte négyéves kisfiam, mert ő is végighallgatta a koncertet. Nem, nem magyarul énekelt. De azért mind a hárman értettük.


A hang páratlanul szép volt még mindig. De a hatvanöt éves férfi — hallatszott az is! — már keményen megvívott az elegendő levegőért. Egy ember búcsúzott színpadtól, pódiumtól, egy ember, aki, mint mindannyiunk, esendő, s a lélegzetvétele már nem a régi.


No de a Hang, a voce! Ezt a hangot, ennek a mesterhangszernek érzelmi gazdagságát, lágyságát, hajlékonyságát és — miért ne mondanám ki?! — örömbe ringató édességét siratta el valaki egyszer, a második világháború sötét idejében, a rádió mikrofonja előtt, mert az a hír érkezett: bombatámadás ölte meg Beniamino Giglit. A rádió-előadó a «L’arlesiana» című Ciela-opera nevezetes tenoráriáját forgattatta le a stúdió korongján, s elemezte, miként építi föl — akkor azt hittük: ez már visszavonhatatlanul múlt idővé változott — a nagy olasz az

«E la solita storia del pastore» kezdetű áriát.


A halálhír: álhírnek bizonyult; Gigli jóval később, 1957-ben hunyt el. Lírai tenorista volt, az érzés volt a világa, sőt, talán a nemes érzelmesség. Vigyázat! Nem érzelgősségről van szó. Művész nem lehet az. Márpedig a Recanatiban száz éve született dalnok az operatörténet legnagyobb művészei közé tartozik. «E come vivo? Vivo!» — senki nem tudta a Bohémélet Rodolphe-jának ezt a garasos hencegését, ezt a hét hangot, olyan bájjal elénekelni, mint ő. Rigoletto-beli hercege sem annyira csak könnyelmű, mint inkább charmeur; «Ella mi fu rapita» kezdetű áriájában az őszinte érzelem is megszólal. No és az álomária, Massenet: Manon-jából?!


Többször járt nálunk is. Őrzök egy ötvenhárom éves műsorfüzetet, amely a Városi Színház (a mai Erkel Színház) Magyar Királyi Operaház rendezte rendkívüli vendégciklusáról szól, s címoldalán arról, hogy 1937. május 18-án este 8 órakor «Az álarcosbál» című operában lép fel — „Gigli Beniamino”. (Mert akkor még így „magyarosítottunk”.) Három nappal később a «Parasztbecsületben», s utána hangversenyen, ugyanott. (Érdekes párosítás volt ez: egy egyfelvonásos opera, utána szünet, majd koncert.)


Akkor, két fellépése között készült vele az a Gách Marianne-interjú, amelynek riportképein látható Gigli „bűvészmutatványa”: hogyan lesz két sósperecből egy. ... (S amely egy tizenkét és fél éves kis gimnazistában az elhatározást szülte: színházi hírlapíró lesz.)


Erre gondolok most, századik születésnapja közeledvén: hogy nemcsak a hangja ragadott magával már igen korán, de — akaratlanul — egy kissé a későbbi sorsom, az életem alakítója lett.
 

2.
Melyik lehetett az a film, amelyben Gigli egy bizonyos Carelli nevű tenoristát alakított? A Te vagy a boldogságom? Az Ave Maria? Az Egyedül csak te? Vagy az Enyém vagy?


Carelli Gábor, Amerikából évről évre hazalátogató tenoristánk az „Utam a Metropolitanbe” című könyvében elmondja: Beniamino Gigli nemcsak a meghallgatója, támogatója, mentora és mestere volt, nemcsak atyai jó barátja, hanem — keresztapja is: egyik filmbeli nevét „adta át” művésznévül.
 

Ez már négyévi ismeretség után, 1938-ban történt.
Az első találkozáskor, még 1934-ben, amikor a budapesti Hungária Szállóban meghallgatta Gigli a magyar fiatalembert, már kiderült a véletlen (!): ugyanaznap születtek.


Vannak ilyen sorsszerű véletlenek.
Carelli Gábor nemcsak könyvében ír sokat Gigliről, de rádióelőadás-sorozatának egyikében talán a legtöbbet mondta el a rajongva szeretett példaképről.
 

Egyszer régen, vagy harminc esztendeje, a MUOSZ-ban, csak a hírlapíróknak, külön hangversenyt adott Carelli Gábor. Ott hallottam tőle a — «L’arlesiana» tenoráriáját. «E la solita storia del pastore . . . Anch’io vorrei dormir cosi...» — s megcsapott annak a háborús években hallott rádióelőadásnak hangulata! Képzavargyanús, de leírom: a mester „szellemujja” érzett a Cilea-ária előadásán: Carelli mindenben követte — nem utánozta, mert az más! — Giglit, és közben Carelli volt és maradt.


Jólesett aztán vele másnap végigjárni gyermek- és ifjúkora színtereit. A legendás hírű Markó utcai gimnáziumban — ahol osztálytársa volt feledhetetlen pályatársunk, Mátrai-Betegh Béla, — a Metropolitan tenoristája beült a régi padba; s mert természetrajzi szertáros volt, kerestük a mai szertárban a régi, kitömött baglyot. De nem találtuk. Ó, a Berzsenyi Gimnázium! Vajthó Lászlót tanár úr! Carelliék, vagy akkor még: Krausz Gabiék osztálya adta ki a Magyar Irodalmi Ritkaságok sorozatban „A törvények útja” című Bessenyei György-művet.
 

Carelli Gábort 1939-ben Gigli juttatta ki Amerikába.

 

Évtizedeken át énekelte a lírai szerepkör szerelmes és kedves, szomorú és derűs figuráit. A háború befejezése után, mihelyt lehetett, hazajött vendégszerepelni, a Traviátában, aztán a Lammermoori Luciában. Amióta nem aktív énekes: fáradhatatlan tanár. Szinte évenként tart mesterkurzust a Zeneakadémián. Kifogyhatatlan az érdekes és hasznos történetekből a rádió mikrofonja előtt.


És történt vele például valami, még az érettségijén. Az elnök hallott már róla, hogy szépen énekel. Fölszólította tehát, hogy miután Balassi Bálintról beszélt, adja elő az «O, sole miót...» A maturandus bele is fogott, ám az elnök ekkor megjegyezte: mégsem illendő itt és most (!) énekelni. Mondja el hát a népszerű olasz dal versét, dallam nélkül. ... És ő teljesítette a kérést. Alighanem az egyetlen tenoristája a világnak, aki az O, sole miót nemcsak énekelte, de — egyszer legalábbis — elszavalta. ...
 

3.
Hárman jutnak eszembe, akik amúgy egyből berobbantak hozzánk.  
 

Szilva Kaputikjan örmény költőnő kezdte, talán 1950-ben. Egy versét mondták el a rádió mikrofonja előtt: Elment. ... Nagy poétatárs, Szabó Lőrinc fordította. (Később úgy ír valahol: a magáénak is szívesen vállalná!) Másnaptól a levelek megállíthatatlan áradata zúdult a rádióra, mindenki a Kaputikjan-költeményt kérte. Soha nagyobb sikert.


Húsz évvel később egy ismeretlen fiatal basszista jött, énekelt és győzött, Jevgenyij Nyesztyerenko. Ugye, mondanom sem kell: azóta nemcsak a hazájáé, nem csupán a nagyvilágé, a miénk is.


Valahol a költőnő meg az operaénekes között — félidőben, félúton — érkezett Budapestre egy hangszeres művész, pianista. Akkor még — ide-oda átírással — így jelent meg a neve: Rihter. Pedig Richter ő, c-vel (mint a magyar gyógyszerész-gyáros, a névrokona), keresztneve Szvjatoszlav. Nehéz kiejteni, de nem is nagyon kell, mert ez a zongoraművész lángelme, azonmód, puszta családi nevével lett fogalommá: Richter.
 

Olykor váratlanul toppan be hozzánk, vagy jelzi: holnap-holnapután itt lesz. Nem kell mást tenni, mint kiírni a nevét egy falragaszra! Hogy mi lesz a műsora, mit fog zongorázni? Teljesen mindegy. Akármit. Az úgyis: a csoda maga.

 
Elhiggyük, hogy ezen a napon — amely az ottani, régi naptár szerint korábbi nap volt — ő is hetvenöt éves?


Járja a világot. S ha néha, pihenésül hazautazhat az Oka folyó mellé, valahova, nem messze Taruszától, abba az erdei dácsába, hát — ott is zongorázik. Erről Konsztantyin Pausztovszkij lírai hangú tárcája mesél. Saskin, a bójaőr mondja az írónak: „Igazán nem tudta, hogy muzsikus lakik itt mifelénk? Jólelkű egy ember. De nem szereti, ha zongorázás közben zavarják. A falunkbeliek értelmes, tisztességtudó népek, szeretik is a muzsikát. Elkerülik a házat, a cserjésben rejtőznek el, a folyóról hallgatják. ... Mindennap leskelődnek, kiváltképp a lányok: mikor kezd Richter játszani. Aztán meg arról vitatkoznak, mit zongorázott. Én is szinte mindennap idesompolygok és várok. És egyszer csak az erdőből, a ház felől: zongoraszó. Amolyan könnyű futamok. Azután szétrepül a fák között, mint galambsereg a zivatarfelhőben. Szíven markol a muzsika, és visz-visz, nem tudom, hová? ...”


Egyszer, iszonyú meleg augusztusi napon, vitt minket a kishajó a dubrovniki öbölben, Lokrum szigete felé. S ki tűnik fel ott, a kikötőnél, a parton, pepita úszónadrágban s micisapkával? Szvjatoszlav Richter! Fényképezőgépemből éppen addigra lődöztem el valamennyi filmkockát. Milyen felvételről maradtam le!


Másnap este: több ezer ember a Dóm mellett, a téren. A ljubjanai szimfonikusok zenekarának fehér szmokingos szólistája Richter, Brahms B-dúr zongoraversenyét játssza. A szellemes, lendületes és förgeteges utolsó tételt meg kell ismételnie, akkora és oly hosszú-hosszú a taps, olyan dörgő az ünneplés az augusztusi csillagok alatt. ...


Mintha tegnap lett volna.


És vajon mikor volt az, amiről Petőcz András: Üzenet, b-moll című verse beszél a Holmi nevű folyóirat legutóbbi számában? „Szvjatoszlav Richter /zongorázik, mondta néhány pillanattal/ korábban a kellemesen fátyolos hangú /bemondónő, és nyugalom áradt szavaiból: / szavaiból megvesztegethetetlen bizalom / sugárzott. Csajkovszkij b-moll / zongoraversenye szól a rádióból.”


Egyikünknek, igen, a B-dúr; másikunknak a b-moll.
Egy mágus, egy varázsló, egy ember ujjai alól: a zene! A zene, amely — akár a szeretet — soha el nem múlik. ... „


FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1990. március 17. (34. Évfolyam, 11. szám)

658   Ardelao 2018-03-20 11:56:47

 Képtalálat a következőre: „Szvjatoszlav Richter”

103 évvel ezelőtt, ezen a napon született a 20. század egyik legnagyobb  zongoraművésze:  az  orosz Szvjatoszlav Teofilovics RICHTER.

Ha az ember néhány évig nem hallotta, emléke valósággal legendává szublimálódik. S ha azután megint eljön, megint játszik - oda a legenda, és valami egyszeri, teljesen lenyűgöző, elementáris, felemelő csodában van részünk... Az ötvenes évek óta hangversenyre járó magyar közönség senki mástól nem kapta meg ilyen intenzitással a koncertpódiumon az újjáteremtés, a hasonlíthatatlan kínok és gyönyörűségek közötti genezis, az interpretálás valóban kongeniális, döbbenetes alkotói élményét, mint Szvjatoszlav Richtertől.

(Hamburger Klára)

Beethoven Piano Sonata Pathétique No. 8 - Sviatoslav Richter

657   ladislav kozlok 2018-03-17 09:32:42

Christa Ludwig tegnap unnepelte 90.-dik szuletésnapját. A bécsi STOP matinét rendez az unnepelet számára - mácius 25.  

656   kokusz 2018-03-13 19:44:35

200 ÉVE - 1818.márc.11-én született Marius Petipa:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Marius_Petipa

655   kokusz 2018-03-13 19:44:31

200 ÉVE - 1818.márc.11-én született Marius Petipa:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Marius_Petipa

654   Ardelao 2018-03-12 10:26:11

 

81 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el HUBAY JENŐ világhírű hegedűművész, zeneszerző és zenepedagógus.

(1858. szeptember 15. Pest – 1937. március 12. Budapest)

 

HUBAY JENŐ, a magyar zenekultúra vezére, nesztora a Központi városháza üléstermében halt meg tragikus hirtelenséggel 1937. március 12-én, pénteken délután hat óra 12 perckor. A főváros városgazdasági bizottsága ankétot tartott az idei Szent István-ünnepségek megrendezése tárgyában. Az értekezlet több pontjának részletes letárgyalása után Cselényi Pál bizottsági tag felvilágosítást kért Hubaytól, hogy nem lehetne-e a Városi Színházban, augusztusban opera előadásokat rendezni.

Hubay erre így, felelt:

«Én is erre gondoltam, ez a legjobb megoldás, mert az Operaházban nagyon költséges dolog lenne nyáron előadásokat tartani. Amint Márkus László barátom mondotta, az augusztusi előadások kétszázezer pengőbe kerülnének az Operaháznak. A Városi Színház minden tekintetben megfelelne ennek a célnak is, nem kellene egyéb, mint kiváló művészek szerepeltetése. Fellner barátom, az Operabarátok elnöke, aki azonban ennek a bizottságnak nem tagja, mindig azt hangsúlyozta, hogy a külföldi sztárok, . . .»

Amikor idáig jutott, hirtelen elsápadt, ráborult az asztalra és melléből hörgő hangok fakadtak. A bizottság konsternálva tódult köréje, orvosért, mentőkért telefonáltak. Mire segítség érkezett, az ősz Mester kilehelte nemes lelkét.

 

A ZENE, 1937. március 16. (XVIII. Évfolyam, 10. szám)

653   Búbánat 2018-03-11 12:35:16

Ma 111 éve született Polgár Tibor, zeneszerző, karmester  (Budapest, 1907. március 11. - Toronto (Kanada), 1993. augusztus 27.)

 

Bónis Ferenc: Két magyar muzsikus a XX. századból: Polgár Tibor és Ránki György

/www.hitelfolyóirat.hu/

Idézem a Polgár Tiborra vonatkozó írást:

A Magyar Rádió első hőskorának, 1925-től 1950-ig, felejthetetlen művészalakja volt Polgár Tibor. Róla túlzás nélkül elmondható, hogy munkássága elválaszthatatlan az intézmény történetétől. Működött ott mint karmester, zongorakísérő, zeneszerző, hangjáték-komponista, művészi értékű zenei tréfák kiötlője, feldolgozások készítője – rádiós pályája csúcsán pedig, 1950-ig, mint művészeti igazgató. Ha Bartók zongorázott a stúdióban – mert abban a korban, 1940-ig, viszonylag gyakran került erre sor –, Polgár Tibor nem röstellte, hogy kottalapozóként teljesítsen mellette szolgálatot, vagy a jobb hangzás kedvéért, ő maga tologassa a mikrofonállványt a kötelességét félvállról vevő rendező helyett. Polgár Tibor, maga is kitűnő művész, jól tudta: ezekben a rendkívüli pillanatokban van a legközelebb a nagy zenetörténet sodrához.

Nevét hamarabb megismertem, mint őt magát. Családunk krónikája szerint az első összefüggő mondat, melyet jelen emlékezés írója (akkor még: a beszéd elemeit felfedező csecsemő) ki tudott mondani, így hangzott: „zongorán kíséri Polgár Tibor”. Amiből semmi más nem következik, mint az, hogy nálunk állandóan szólt a rádió. És abban ez a mondat hangzott el a leggyakrabban.

Sok víz folyt le a Szinván, míg személyesen is találkozhattam gyermekkorom legendás személyiségével – sőt: hogy együttműködhettem vele. Rádiós pályám hajnalán Tibor még dolgozott egy ideig a Bródy Sándor utcában; mint zeneszerző és karmester pedig később is gyakran megfordult ott. Középtermetű, sovány ember volt merészen ívelt orral, homlokába hulló hajtincsekkel, jellegzetes, kis fekete bajusszal. Beszédében enyhe pöszögésre figyeltem fel – ez azonban valahogy hozzátartozott egyéniségéhez. Kezdettől fogva csodáltam sokoldalúságát, munkabírását, átfogó zenei tudását. Új művek előadásakor, amikor is a zenekari tagok kézzel másolt szólamokból játszanak, elkerülhetetlenek az íráshibák. Ezeket, rögtön az első próbán, kapásból „fülön csípni” és az írott anyagot legott „tisztába tenni”: elsőrangú hallást és hangszerelési jártasságot kíván. Tanúja voltam ilyen „rend-próbáknak”. Tibor, lekopogva a zenekart, habozás nélkül közölte a szóban forgó muzsikussal, hogy egy-egy hang helyett milyen hangot kell igazában játszania. Ebben nem ismert tréfát.

Mert máskülönben nagyon is ismerte a tréfát. Kiváló megfigyelő és elbeszélő volt. Egy ízben Karinthy Frigyesnél vendégeskedett, ahol éppen az eszperente-játék járta. Minden feladott szót egy másikkal kellett helyettesíteni, előre megszabott, azonos magánhangzókkal. Tibor a maga nevét „adta fel” a házigazdának, azt kellett csupa e-betűs szóvá vagy szavakká formálnia. Karinthy – az ilyen nyelvi játékok nagymestere – gondolkodott, gondolkodott, de nem jutott eredményre. Későre járt, elbúcsúztak megoldás nélkül. Tibor hazament.

Otthon távirat várta Karinthy Frigyes aláírásával. Szövege ez volt: „Nemzet gyermeke, te meg te, hegy leve.” Nemzet gyermeke – vagyis „polgár”. Te meg te: vagyis „ti”. Hegy leve: vagyis „bor”. „Polgár Tibor”, csupa e betűvel. Nevezett „nemzet gyermeke” kifogyhatatlan volt az ilyen és ehhez hasonló történetekből. Kérésemre néhányat, élete végén, hangszalagra mondott. 1961-ben ugyanis feleségével, Nagykovácsi Ilonával, a negyvenes évek énekes sztárjával, elhagyta az országot. Előbb Németországban, majd haláláig Kanadában élt. Néhány emlékét önnön fiatalságáról és mesteréről, Kodályról, megőrizte a hangszalag:

  • „Mi, mai idősek, akkori fiatalok, mind tekintélytisztelők voltunk, általában minden felnőttnek megadtuk a kellő tiszteletet. Nem nehéz elképzelni tehát, mit éreztem Kodály Zoltán iránt, aki a Zeneakadémia zeneszerzés professzora volt, azonkívül pedig – bár aránylag kevés művet írt – nagy zeneszerző is. Elérkezett a félve várt nap: megjelenésem Kodály tanár úr színe előtt, amikor megtudhatom tőle, hajlandóe tanítványául felvenni. Képekről már ismerem őt, de most, élő valóságában, mégis meglepett. Megjelenésében volt valami nagyon romantikus – ilyennek írta le Bohémélet című regényében Henri Murget Rodolphot, a költőt –, e romantikus külső mindamellett merőben különbözött minden más földi halandóétól. Vörhenyes, dús haja homlokába hullott, arcát rövid, sűrű szakáll borította. Lavallier-nyakkendőt viselt: széles, fekete szalagot, amely fent nagy csokorba volt kötve, két vége szabadon lelógott. Nagy, bocskorszerű cipőt hordott akkoriban, s ha az utcán járt, kabát helyett köpönyeget. Kétféle tekintete volt: egy szelídebb meg egy másik, amellyel ha ránézett az emberre, annak kocsonyává vált a lába. Halkan, kimérten, rendkívül keveset beszélt. Hangja kissé magas színezetű volt, nem átható; legtöbbször úgy hangzott, mintha álomból ébredt volna. Egész magatartása olyan volt akkoriban, mintha el akart volna különülni a világtól, mely vajmi kevés megértést tanúsított iránta. Ilyen volt Kodály tanár úr, akkor, 1923-ban, amikor nem kis szorongással léptem színe elé, kérve, hogy fogadjon tanítványának. Kodály meghallgatott. Hosszú szünet után rám nézett azzal a bizonyos „kevésbé barátságos” tekintetével, és tompa hangon annyit mondott: Agyrém. Jóval később realizáltam, miért mondta ezt egy pályát választó fiatalembernek – a saját hivatásáról. Azt akarta értésemre adni, hogy itt minden inkább lehetsz, szabó, suszter, hivatalnok, még miniszter is, csak új utakat kereső, komoly zeneszerző nem. „

Elvégezvén Kodály zeneszerző-iskoláját, Polgár Tibor mestere lett a zenei tréfa műfajának is. Gyakran mondogatta, hogy csak kétfajta zenét ismer: jót vagy rosszat. Másfajta megkülönböztetésről hallani sem akart. Ezt az elvet nemcsak hirdette, de gyakorolta is. Szerzőként, előadóként otthon volt a művészi és a szórakoztató muzsika minden ágában. Pompás humorát is kamatoztatta műveiben. Tanú rá, egyebek közt, A törpe és az óriás című zenei tréfája, melynek főszereplői: a piccolofuvola meg a tuba. Talán nem kell elárulnom, hogy melyik hangszer melyik „karaktert” alakítja.

Sokoldalú művész volt. Örömmel vett részt az elfeledett Erkel-kortársak feltámasztását célzó terveim megvalósításában. Doppler Ferenc és Károly, Thern Károly, Császár György és mások operarészletei az ő vezényletével elevenedtek meg, és váltak a rádióműsor szerves részévé. Legfontosabb ilyen jellegű vállalkozása Erkel Ferenc Dózsa György-operájának felélesztése volt. E mű felújítását hosszú évekig tervezte az Operaház: színpadra állítására külön munkabizottságot hozott létre. Ám akkoriban ez a testület sem tudta a művet „életre hívni”. Jókai és Erkel Dózsa-figurája nem egyezett az 1950 körüli vezető politikusok Dózsa-képével – és ezen semmiféle átdolgozás nem segíthetett. Operaházi felújítása tehát nem került napirendre. Annak azonban, hogy az opera legszebb részleteit bemutassuk a Magyar Rádióban, nem volt akadálya. Ennek zenei irányítása Polgár Tibor munkája volt 1953-ban. Emlékezetes sikerrel látta el feladatát.

Tibor nemcsak a Bródy Sándor utcai stúdióban volt otthon, hanem a hangversenytermekben és a filmgyárban is. Nagyon sok filmhez komponált zenét – ezek egyike-másika örökzöldnek bizonyult. Egy magyar játékfilmben, a Gázolásban önmagát alakította. A film egyik jelenete a Zeneakadémia nagytermében, hangversenyen játszódott: azon néhány másodpercig látni lehetett Polgár Tibort, amint Liszt Esz-dúr zongoraversenyét vezényli. Ennél több mozgókép nemigen maradt fenn karmesteri munkájáról.

Annál többet őriz zeneszerzői tevékenységéről a celluloidszalag. Például a Halálos tavasz című Zilahy-film muzsikáját. A negyvenes években alig volt olyan ember Magyarhonban, aki ne hallotta volna e film slágerét Karády Katalin előadásában: „Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte.”  És egy másik magyar filmben, Nyíri Tibor Díszmagyarjában hangzott el tengerész-díszindulóként az a matrózdal, melyet eredeti formájában – valcerritmusban – feleségének, Nagykovácsi Ilonának írt Polgár Tibor: „Tengerész, óh szívem tengerész.”

Rengeteg kompozíciója közül e kettő vált a legismertebbé. A maga műfajában, kétség kívül, klasszikussá.

Polgár Tibor

Születés: Budapest, 1907. március 11.

Halálozás: Toronto (Kanada), 1993. augusztus 27.

Szülei: Polgár Géza újságíró, Sziklay Sarolta Karolina
Nagybátyja vitéz Sziklay György István tábornok
Díjai: Erkel-díj (1952, 1953)

Gimnáziumi tanulmányai után a budapesti Tudományegyetemen esztétikát és művészettörténetet hallgatott, ezzel párhuzamosan a Nemzeti Zenedében és a Zeneakadémián Kodály Zoltán, Siklós Albert és Keéri-Szántó Imre tanítványa volt zeneszerzés és zongora szakon. A Magyar Rádió megalakulásakor (1925) a Rádió zeneszerzője, 1929. december 1-től karnagya, 1945-től a zenei osztályának vezetője, 1949-től 1950-ig művészeti igazgatója volt. A 30-as években egy ideig a Nemzeti Színház karmestere volt. 1944-ben a zsidótörvények megszigorítása miatt nem dolgozhatott, későbbi felesége, Nagykovácsi Ilona bújtatta. 1958-1961 között a Petőfi és a Jókai Színház zenei vezetője. 1961-ben emigrált; előbb az NSZK-ban, 1964-től Kanadában élt, ahol 1966-tól 1975-ig az University of Toronto zenei fakultásának tanára volt.

1929-ben áttért a református hitre. 1947. július 10-én feleségül vette Nagykovácsi Ilona énekesnőt.

A harmincas évek közepétől kedvelt zeneszerző, számos nagy filmsiker fűződik a nevéhez. Zilahy Lajos filmjeit mindig ő hangszerelte. Népszerűsége a háború után is töretlen volt. Egyik utolsó, 1957-es filmjében meg is jelenik egy operaházi zenekar élén.

Sokoldalú zeneszerzői életműve magában foglalja a komoly- és a könnyűzene egész területét.

Főbb művei - a számtalan filmzenéje mellett, 

Florentin kalap (1948); A furfangos özvegy (1948); A kérők - opera (1955); A szókimondó asszonyság – rádiódaljáték (1960);  A lepecsételt asszony – rádiódaljáték  Krúdy Gyula elbeszélése nyomán, Kristóf Károly szövegére és verseire (1962); A Strange Night (1973).

Polgár Tibor vezényletével készült opera-, operett- és daljátékfelvételei közül:

Erkel: Dózsa György - keresztmetszet

Ránki: Pomádé király új ruhája

Részletek, Huszka (Bob herceg), Suppé (Boccaccio); Hervé (Nebáncsvirág) stb.  műveiből

Hervé: Lili

Zeller: A madarász (1959)

Kacsóh: János vitéz (1959)

Lecocq: Angot asszony lánya (1960)

Polgár: A szókimondó asszonyság (1960)

652   Búbánat • előzmény651 2018-03-08 11:02:42

BERLIOZ: Fantasztikus szimfónia, Op.14 - ez a darab is felhangzik ma este a Müpában - a koncert összeállítói gondoltak a komponista halálának mai évfordulójára...

651   Ardelao 2018-03-08 00:31:34

 

149 évvel ezelőtt hunyt el Louis Hector BERLIOZ nagy francia romantikus zeneszerző, karmester, író és zenekritikus.

(1803.december 11. – 1869.március 8.)

„Minden idők egyik leghatalmasabb zenei zsenije” – írta róla Romain Rolland.

 

650   Búbánat 2018-03-07 21:53:41
649   Búbánat 2018-03-07 11:04:57

Ma 93 éve született Lehoczky Éva, koloratúrszoprán énekesnő (férjezett nevén Lammel Erichné)

(Debrecen, 1925. március 7. –Budapest, 2016. december 6.)

A Film Színház Muzsikában jelent meg az alábbi képes-szöveges cikk Róla, abból az alkalomból, hogy a Magyar Televízió portréfilmet készített vele

(1981. március 14. /11. szám)

PORTRÉFILM LEHOCZKY ÉVÁRÓL (1981)

„Lassan érünk messzire…”

- vallja a Magyar Állami Operaház érdemes művésze, akiről az elmúlt napokban portréfilmet forgatott a Magyar Televízió. Teljesítménye szinte páratlan az operairodalomban, 25 esztendeje énekli a koloratúra szopránok bravúr-szerepét, Mozart A varázsfuvola című operájában az Éj királynőjét az Operaház színpadán.
Lehoczky Évát a Zeneakadémia elvégzése után „világviszonylatban figyelemre méltó hangjával” - ahogyan vizsgájáról a kritikusok írtak - a Fővárosi Operettszínház szerződtette.

— Ezt tulajdonképpen Gáspár Margitnak, a színház akkori igazgatójának köszönhetem — mondja -, és hálás vagyok érte. A klasszikus operettek egész sorában léptem fel, ugyanakkor Oláh Gusztáv főrendező meghívott az Operába, hogy énekeljem el az Éj királynőjét. így azután egyik este operettben énekeltem, táncoltam, a másik napon pedig az operairodalom egyik leghanggyilkosabb szerepét énekeltem el.  Nagyon nagy kerülővel jutottam el az operához. Sokszor éreztem úgy, hogy feladom, nem tudom tovább csinálni sem idegekkel, sem hanggal.

Sok-sok év után mégis sikerült. Tíz esztendeje tagja a budapesti Operának.

— Közben rengeteg minden történt velem. Szólistája lettem a Filharmóniának, ám egy idő után szabadúszóként jártam az országot, dallal, operával, operettel koncerteztem itthon és külföldön. Akkoriban tanultam meg, hogy csak tudással és szorgalommal lehet érvényesülni.

Az egri Gárdonyi Géza Színház szerződtette, megint operettprimadonna lett, ám egy szerencsétlen pillanatban megszűnt a színház.

— Lehet, hogy nekem ez szerencsét hozott, mert utána az NDK-beli Kari Marx Stadt-i Operához kerültem. Többek között elénekelhettem a Szerelmi bájital Norináját, a Hoffmann meséiben mind a három szerepet, Britten Albert Herring című operájában a tanítónőt, a Szöktetés a szerájból című opera Constanzáját. Mindig vágytam valami után, mindig szerettem volna elérni valamit. Nem öt szerepet akartam egyszerre megkapni, hanem esetleg egyet, de azt nagyon jól megcsinálni.


Lehoczky Éva még egy kerülő után - két évig a Szegedi Nemzeti Színház operatársulatának tagja volt - végül is megérkezett a budapesti Opera színpadára. A sevillai borbély Rosinájaként mutatkozott be megérdemelt nagy sikerrel. Azóta több szerepben — Lammermoori Lucia, Gilda — igazolta, hogy különleges hangi adottságaival, fényes, töretlenül friss, biztonságos technikájú koloratúra szopránjával igazi értéke a magyar operajátszásnak.

Az Egy hang — nyolc maszk című televíziós portréfilmet Ruitner Sándor szerkesztette, Békés András rendezte.

„Lehoczky Éva operaénekesnő a koloratúrszoprán fogalmának ideális megtestesítője volt, lírai és drámai szerepeket egyaránt énekelt, emblematikussá vált alakítása A varázsfuvola című Mozart operából az Éj királynője.
Lehoczky Éva előadásában elhangzó művek: Verdi: Az álarcosbál - Oszkár áriája; Thomas: Mignon - Philine áriája; Vincze Ottó: Bolero - dal; Cole Porter: Easy to love - sanzon; Del Campo: Ugye, gondolsz rám? - sanzon; Mozart: A varázsfuvola - Éj királynőjének áriája.”

648   Búbánat • előzmény647 2018-03-06 10:36:23

A Dankó Rádióban -  "Túl az Óperencián" - Kodály Zoltánra emlékezett a felelős szerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya.

A műsor elején felcsendültek a Székelyfonó dallamai - a bejátszott felvételeken énekelt Palcsó Sándor és a Magyar Rádió Énekkarának Nőikara, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát Ferencsik János vezényli.

Délután, a 6 órakor kezdődő ismétlésben, újra meghallgatható ez az adás.

647   Ardelao 2018-03-06 00:31:31

51 évvel ezelőtt hunyt el KODÁLY Zoltán dr.

Háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja, majd elnöke.  

(1882. december 16. Kecskemét - 1967.március 6. Budapest)

646   Búbánat 2018-03-04 16:09:17

Mai születésnaposok:

Kalmár Magda  - szoprán, opera-énekesnő

Póka Éva színésznő, rendező         

 

Mai napon emlékezhetünk eltávozottainkra is:

Simándy József, tenor, opera-énekes – ma 21 éve hunyt el (1916. szeptember 18. - 1997. március 4.)
 

Delly Rózsi, szoprán, opera-énekesnő – ma 18 éve hunyt el (1912. december 16. - 2000. március 4.)

 

Petress Zsuzsa, operett-primadonna - ma 17 éve hunyt el (1928. december 11. - 2001. március 4.)

 

645   Búbánat 2018-03-01 10:21:02

Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) Emlékév jegyében

Ma este a Bartók Rádió közvetíti (19.35 – kb. 22.00)

Kapcsoljuk a Zeneakadémia Nagytermét

Arany-dalok

Az Arany János Zeneszerzőverseny Díjkiosztó Gálahangversenye

Az Arany János Emlékév alkalmából kiírt zeneszerzőverseny győztes pályaművei

Km.: Halmai Katalin, Kiss Judit Anna, Rálik Szilvia, Szakács Ildikó, Kéringer László, Najbauer Lóránt, Pataki Bence, Szappanos Tibor (ének),

Virág Emese, Kiss Péter (zongora), és a

Liszt Ferenc Kamarazenekar (művészeti vezető: Tfirst Péter)
Vezényel: Madaras Gergely


1. Arany János: a) A hegedű száraz fája, b) Igyunk biz azt egy-egy kicsit, 
2. Kadosa Pál: Csendes dalok - dalciklus, 
3. Reinitz Béla: Bor vitéz, 
4. Mosonyi Mihály: Letészem a lantot, 
5. Szendy Árpád: Az elhagyott lak, 
6. Reinitz Béla: Mátyás anyja, 
7. Kodály Zoltán: a) Kádár Kata, b) Barcsai, 
8. Molnár Viktor: Vörös Rébék, 
9. Szabó Barna: Kintsugi, 
10. Dragony Tímea: Virradás, 
11. Sáry László: Tamburás


Km.: Hegedűs D. Géza (színművész)

Mv.: Bősze Ádám


(Ism. március 14., 12.36)

 

644   Ardelao • előzmény643 2018-03-01 09:22:57

Nagyszerű ez a link. Köszönet, azt hiszem, mindannyiunk nevében.

643   B.Cs 2018-03-01 09:14:13

A Parlando folyóiratban találtam: "1073 magyar zenepedagógus és zeneművész születési évfordulója".     http://www.parlando.hu/2018/2018-1/2018_evi_szuletesnaposok.htm      Köszönet és tisztelet a szerzőknek. Érdemes beleolvasni... akár "elfeledett vagy kevéssé ismert művészek", akár "a komolyzene jelene és jövője" (múlt nélkül nincs jelen, s jövő) és még sok más aspektusból is. 

642   Búbánat 2018-02-27 12:47:12

branyicskai báró Jósika Miklós, író, újságíró, a magyar romantikus regény megteremtője ma 153 esztendeje halt meg, emigrációban. (Torda, 1794. április 28. - Drezda, 1865. február 27.)

Lásd: Wikipédia

Ősbemutatót tartottak a Millenáris Teátrumban 2001 novemberében:

A zenés színházi esték sorozatában Sáry László Adoriánok és Jenők című kamaraoperáját vitték színre.

Az Adoriánok és Jenők librettóját - Jósika Miklós színműve alapján - Sáry László állította össze. Az 1995-ben komponált darab története szerint a két család között emberemlékezet óta viszály dúl: támadást megtorlás követ, a megtorlást újabb csapás, de a gyűlölség eredetéről senki nem tud.

Az előadás narrátora: Maros Ákos; énekes közreműködői Fodor Gabriella, Nógrádi Gergely, Laborfalvi Soós Béla, zenész résztvevői Csalog Gábor zongora, Salamon György szoprán szaxofon, Csalló Roland basszetkürt és Bajusznács Mihály basszusklarinét. A darabot Harangi Mária rendezésében mutatták be.

Jókai mellett máig legkedvesebb magyar regényíróm Jósika, az összes művét beszereztem (döntően első és második kiadások), elolvastam, könyvtáram polcain nagy becsben tartom.

Találtam egy szép cikket, amely Jósika halála centenáriuma alkalmából jelent meg a Magyar Nemzetben.

Ebből a méltatásból idézek:

Magyar Nemzet, 1965. február 27.

Ma 100 éve halt meg  JÓSIKA MIKLÓS

1865. február 27-én, száműzetésének tizenhatodik évében, hetvenegy éves korában halt  meg Drezdában Jósika Miklós, a magyar regényírás megteremtője. A nagy múltú erdélyi főnemesi család sarja lelkesedéssel vett részt a reformkor s a szabadságharc küzdelmeiben: tagja lett az országgyűlésnek, a Honvédelmi Bizottmánynak — amiért a bukás után száműzetésbe kényszerült, s itthon a haditörvényszék jelképesen halálra ítélte. Száműzetéséből „Az Eszter szerzője" álnévvel küldözgette haza sűrű egymásutánban regényei kéziratát, hogy szorongató anyagi gondjain enyhítsen. „Az Eszter szerzőjé"-ben a hazai közönség hamar fölfedezte az Abafi szerzőjét, a megelőző évtizedek legnépszerűbb, legsikeresebb regényének íróját. Mert Jósika már az emigráció előtt kezébe vette a regényíró tollat. Amikor Vörösmarty és Bajza biztatására — s mágnás rokonsága heves ellenzésére — 1836-ban megírta lényegében első s máig is legismertebb regényét, az Abafit — — irodalomtörténeti tettet vitt véghez.

A könyvtárban egyszer eltűnődtem egy olvasón. Nem kapta meg a kért Jókai-köteteket, erre odaült a katalógushoz, kikereste és kiírta a Jósika-regények jelzeteit, s önelégülten vitte haza a könyveket, mint zsákmányát a vadász. Tudta, hogy hasonlót talált, az olvasó ösztöne csalhatatlan.
Akkor is az volt, amikor Jósika Miklós regényei első ízben láttak napvilágot, másfél századdal ezelőtt. Akkor már ismerték Magyarországon Dugonics Andrást, olvasták Fáy és Vajda Péter regényeit. Dugonics Etelkájának köszönhették a magyar lányok a reformkorban az Etelka nevet. De három első regényírónk nem tudta megfogni a magyar olvasó szívét. Első ízben ez Jósikának sikerült.
Értette a módját, született elbeszélő volt. Amit elmond, tüstént megelevenedik előttünk. A regény kényesebb jószág a versnél, hamarább romlik. Százéves prózán már lépten-nyomon rozsdafoltokra akadunk. Csodálatos az igazi író ereje: prózája is dacol az idővel. Jósika regényei rég kimentek a divatból, pedig ereje és zamata van bővérű prózájának. Előttem a Csehek Magyarországban, Jósika egyik legjobb műve.  Jósika leíró tehetsége is megmutatkozik benne; színes és hiteles festő, aki akkora erővel tudta "szellőztetni a múlt kárpitját”, ahogy az előszóban maga írja, meghódította a magyar olvasót.
Értett a katonai bravúrhoz. Fiatal korában, mint huszártiszt, az olaszországi Mincio melletti csatában kitüntette magát. Napóleon seregével állott harcban, csatatéren léptették elő hadnagyból főhadnaggyá. "Nagy dolgokra van hivatva, főhadnagy!* — mondotta Jósikának a tábornok. Az osztrák generális aligha gondolt arra, hogy Napóleonnál is veszélyesebb ellenfelet kell legyőznie a hetyke bajszú, piros orcájú ifjú tisztnek: az olvasói közönyt. Neki kell összetoboroznia az ország olvasóit s odaültetnie óraszámra saját műveihez. Látta, hogy Kisfaludy Sándor dunántúli várregéi milyen kapósak, a mily lelkesedéssel olvassák a fiatalok Vörösmarty elbeszélő költeményeit. Ír néhány röpiratot Széchenyi szellemében a népnevelésről, nép- egészségügyről, az erkölcsi nevelésről. Minden idegszála azért feszül, hogy tegyen valamit a hazáért, "Merjünk cselekedni!” — írja egyik röpirata. Egyszerre csak ott áll előtte a magaszabta feladat: megeleveníteni a magyar múltat, regényben és elbeszélésben.
Hosszú, vékony, szenvedélyes vonalú betűivel megírja első történeti regényét. Mondják, hogy ifjúcska korában otthon, a csöpp tordai kastélyban a cselédség közé vegyült s hallgatta a meseszót és dalokat, ahogy nők és öreg férfiak ajkán munka közben előbuggyan. Most olvassa a régi erdélyi emlékirat-írókat, fellapozza a magyar történeti kútfőket, krónikák ódon szövegét bújja. Egy-egy szép mondás, egy-egy szállóige úgy rakódott rá, mint gyümölcsre a harmat. S egy regényes főúri és katonaélet után, és mivel házassága nem sikerült, keresi a magányt s elvonul egy erdélyi zugba, tollat ragad, írni kezd.
Idehaza nincsenek mintaképei, a határon túlra néz, mit mívelnek a németek s az angolok.  S Kisfaludyt és Vörösmartyt idézve egy-egy fejezete élén: megírja a magyar múltat, Zrínyit és a Rákócziak korát, Báthory Gábor és Bethlen Gábor Erdélyét, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás Magyarországát, Izabella és János   Zsigmond idejét, a tatárjárást. A Szegedi boszorkányokban a XVIII. századot is. "Egy új világ tárult” Jósika műveiben elém — írja róla halálakor a mesternél nagyobb tanítvány, Jókai Mór.
Nevelő gondolata is van a múlt felelevenítésével. Azt kívánja, az olvasó ne csak belemerítkezzék a múltba, okuljon is belőle. Kitűnő érzékkel elsősorban a nőolvasókkal gondol. Ismeri őket, tudja, ha őket megnyerte, megnyerte a magyar olvasóközönséget.
Nem múló sikerre pályázott. Tudja, mit jelent az, ha az "élet eleven, igéző színekkel festetik”. Hitelesen rajzolja környezetét, pompás leírásai reálisak. Például hosszan öltözteti hőseit és hősnőit, hogy alkalmunk legyen elgyönyörködni a ruhákban. Az eleven és hitelesen vázolt háttérben történeti és költött figurákat elegyít, de mind a valóságon túlcsorduló természettel mozognak. A romantikus szenvedélyek izzása elragadta az olvasót.
Jósika tudta a titkot, hogy ha a főalak túlságosan komor, oda kell cseppentenie a mellékalakokba a humor aranyló színét. A hazát sem úgy kapjuk örökségbe, hogy tétlenül üljünk rajta, mint egy lisztes zsákon, s hörcsög-mosollyal malmozzunk ujjainkkal, hisz megvan a liszt. Minden nemzedéknek harcolnia kell az országért. Ez a Jósika tanítása, mely azóta minden regényírónké is. S nemcsak királyokat és főurakat szerepeltet műveiben, hanem a történeti erő jogán elsőnek mutatja be a nép millióit. Száz szép magyar parasztarc, száz bátor katonafej, száz csillogó menyecskeszem tekint ránk Jósika sűrű, tömött sorú regényeiből. Ez a báró, akár Eötvös József, nem maradt állva a kastély lépcsőjén, lejött a nép közé, elvegyült az udvaron a parasztok és katonák társaságában. S ez nem gesztus volt, hanem meggyőződése, magatartás, őszinte emberség. S még egy érdekes vonás. Jósika szeretettel és barátsággal szól a régi Magyarország nemzetiségeiről is, akár románok, akár szlávok, jó szomszédokat lát bennük, akár később Jókai, Mikszáth, Krúdy és Móricz.


Közismert megállapítás, hogy Jósika az angol Walter Scott módszerét követte, magyar Scott lett belőle, történeti regényírásunk atyja. S ez nem kis érdem. Walter Scottnak lenni Magyarországon párhuzamos erőfeszítés volt az európai prózával. Jósika nem másolt, hanem alkotott. Könyvei a hazai kiadás után már hónapokon belül külföldön is megjelentek. A németek tizenhét regényét fordították le. Scottnak jelentős érdemei vannak, romantikája átível a realizmusba, Balzac nagy írónak tartotta, tőle tanulta a leírást. Az írói energiák sem vesznek el, akár a fizikaiak.
Ezért érezzük jelentősnek Jósika Miklós kezdeményezését, most, száz évvel halála után is. A versolvasó magyarhoz elővarázsolta a regényolvasó magyart.  A levett kalap, mellyel egykor Abafi-ját köszöntötte a kritikus, ma is esedékes.

/Szalatnai Rezső/

Jósika Miklós báró sírja Kolozsvárott, a Házsongárdi temetőben.

641   Ardelao 2018-02-27 11:14:15

Képtalálat a következőre: „Borodin”

131 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el (1887. február 27.)

Alexander Porfirjevics BORODIN,

a kiváló orosz zeneszerző és kémikus, az „Ötök” tagja.

Rá emlékezve idézem az alábbi riportot:

„Borodin: Igor herceg

Gách Marianne:

Beszélgetés Issay Dobrovennel

Mi a titka, hogy ennek a furcsa, tehetséges, átszellemülten lángoló tekintetű embernek, akinek nevétől és sikerétől hangosak ma az Operaház és a hangversenytermek falai, nincsen talán egy ellensége sem? Ma Dobrovent meghallgatni az Operában éppen olyan kötelező jó-szokás, mint politizálni. Dobrovenről beszélgetnek nálunk mindenütt. Nem vitatkoznak, hanem társalognak, rajonganak boldog együttértésben. Ebben a zavaros és fárasztó idegenforgalomban aligha akad Budapestnek népszerűbb és dédelgetettebb vendége, mint ez az Oroszországból jött, kiváló karmester, aki norvég állampolgársággal járja a világot, és akinek az otthona a karmesterpult, bármelyik ország minden városában.

Az Operaházban, a nap valamennyi órájában mindig másfelől hallatszik a hangja. Halk szóval és türelmes biztonsággal tanít, magyaráz és lelkesít a házi színpadon, a nagy színpadon, a karteremben, a szobájában. Külön dolgozik a szólistákkal, a kórussal, a zenekarral és a balettal. Készül Borodin «Igor herceg» című operájának bemutatójára.

Kérem, beszéljen Borodin egyetlen és nálunk ismeretlen operájáról?

— Borodin világhírű kémikus és műkedvelő zenész volt. Saját szórakozására komponált, az Igor herceget csak felvázolta, nem is akarta befejezni. Csak barátai unszolására dolgozott rajta. Mielőtt elkészült a munkájával, meghalt. A temetésén, a sírja mellett mondta Sztaszov, a kitűnő orosz zenekritikus Rimszkij-Korszakovnak: „Most azonban be kell fejezni az operát!” Rimszkij-Korszakov és Glazunov hozzáláttak a munkához és három év múlva nagy sikerrel bemutatták az Igor herceget. A nyitányt, amelynek a vázlatát sem írta le Borodin, csak néhányszor elzongorázta barátainak, Glazunov emlékezetből írta le. Rimszkij-Korszakov, aki nem nagyon eredeti és önálló tehetség, de rendkívül finom stiliszta és tudós volt, tisztelte Borodin zenei elképzelését és semmit sem változtatott azon.

— Nemcsak a zenéjét, hanem az opera szövegét is, amelynek hiteles történelmi háttere van, Borodin írta. Kétszáz évvel ezelőtt egy orosz kolostor szerzetesi cellájában találták meg a legrégibb okmányt, amely Oroszország történelmével foglalkozik „Igor hadseregéről szóló történet” címen. Ezt a zseniális, lírai hangú elbeszélést Homérosz műveivel hasonlítják össze. Történelmi hitelességéről sokat vitatkoztak. Akadnak olyanok is, akik azt állítják, hogy ez a 16—17. században írt fantázia csupán, de többen bebizonyították, hogy kétségtelenül hiteles. Legutoljára 2—3 héttel ezelőtt jelent meg Párizsban egy könyv, amely szintén ezt bizonyítja. Nos, Borodin egyetlen operájának szövegét ebből a régi okmányból merítette. Természetesen feldíszítette, regénnyé szépítette a történelmet, amelynek azonban a valóság-magva megmaradt.

Az Igor herceg kórus-opera: több a kórus benne, mint a magánszám. Zenéje erősen keleti tatár-jellegű, annak ellenére, hogy Borodinra a legnagyobb hatással Liszt Ferenc volt. Rajongón szerette Lisztet, mesterének, mintaképének tekintette. (Leveleiben érthetetlen módon: „az én fehér Vénuszomnak” nevezte.) Liszt sokat tanította és gyakran ötletekkel segítette munkájában. Az Igor herceg első felvonásában, hirtelen elsötétedik a nap, itt komorodik el Igor sorsa is. Borodin sokáig tanácstalan volt, nem találta meg ennek a feszült pillanatnak zenei megoldását. Liszt tanácsára bedobta ide Beethoven V. szimfóniájának sors-motívumát. Ebben a misztikus hangulatban megrázón hat ez a két ütem.

— Borodin mielőtt az Igort komponálta, sokat foglalkozott a keleti népzenével. Ennek a hatását erősen érezzük operájában. Népdal-motívumok bukkannak fel és népi hangnemek, azonban csak az utolsó a capella-kórus az egyetlen teljes és valódi orosz népdal az operában.

További kérdésemre Dobroven elgondolkozón felel:
— Most hirtelenében nem is tudom megmondani, hogy hány városban dirigáltam az Igor herceget már. Mindenütt óriási sikere van az operának. Oroszországban minden harmadik napon műsoron volt, és ma is sűrűn játsszák. Saljapin legnagyobb sikereit az Igorban érte el: felváltva énekelt két szerepet benne, Galiczkijt és Koncsakot. (Budapesten Losonczy György és Székely Mihály szerepei.) El vagyok ragadtatva a budapesti szereposztástól — Báthy Anna, Bu- danovits Mária, Tutsek Piroska, Palló Imre, Székely Mihály, Losonczy György, Rösler Endre, Somló József, Komáromy Pál, —- de ezt nemcsak udvariasságból, hanem őszintén mondom.

Kiváló munkatársammal, Oláh Gusztávval együtt rendezem az operát. Többnyire magam rendezem az operákat mindenütt, mert rettenetesen zavar, ha a színpadon másképpen történik valami, mint ahogyan elképzeltem. Az énekesek minden mozdulatának a zenéből kell fakadni. Nagyon nehéz és kényes munka volt a szöveg fordítása, annál is inkább, mert Borodin minden szó hangzását a zenéhez illesztette. Sajnos, nem értek egy szót sem a kitűnő Nádasdy Kálmán fordításából, de hallom a szavak muzsikáját, amelyek gyönyörűen alkalmazkodnak a mű Stílusához.

— Az Igor herceg bemutatóját 1938. január 20-án vezénylem. Január 10-én és 31-én a Filharmonikus hangversenyem lesz. Az elsőn, egy Budapesten ismeretlen műből is vezénylek, Manuel de Falla: Halásztánc című balettjéből részleteket mutatok be, a második estén csupa orosz szerző műveit hallják majd. Februárban, Olaszországban hangversenyezek, azután a Faruk király esküvőjének ünneplésére rendezett négy hangversenyt vezénylem Kairóban. Utána Palesztinában lesz 18 hangversenyem Hubermann zenekarával. Áprilisban ismét Budapesten leszek és valószínűleg a Faustot tanítom be akkor.

Sietve fejezi be a mondatot, mert újra próbára hívják. Pedig nagyon szeretném megkérdezni még, hogy a Hovanscsina, a Bohémélet és az Igor herceg után miért választotta éppen Gounod operáját?”

Forrás: ÚJSÁG, 1938. JANUÁR 1.

Borodin: Igor herceg, nyitány

Aki a fenti interjút adta:

Képtalálat a következőre: „issay dobrowen”

Issay Dobroven (1891-1953), orosz származású, norvég karmester, zongoraművész, zeneszerző

640   ladislav kozlok 2018-02-26 08:32:11

1878 ban szuletett Ema Destinn.

639   Búbánat • előzmény633 2018-02-23 10:40:16

„A PIM – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet

tisztelettel meghívj Önt

2018. március 1-én, 16 órára a Bajor Gizi Színészmúzeumba.

„AZ ÖRÖK PRIMADONNA”
 

125 éve született Honthy Hanna

 Rá emlékezünk.

Vendégeink:

Nemlaha György író,
Rátonyi Hajni színművész

Házigazda: Gajdó Tamás színháztörténész

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Belépő: 500 Ft”

638   Ardelao • előzmény636 2018-02-22 12:56:34

 

Leo Delibes síremléke

PESTI HÍRLAP, 1893. DECEMBER 31.:

„A párisi Montmartre temetőben a napokban leplezték le Leo Delibes, a korán elhunyt jeles zeneszerző síremlékét, melyet Jean Girette szobrász készített. Sírfelirat gyanánt egy mondás van Delibes „Lakmé“ című operájából, mely így hangzik:

 „Tu m’as donné le plus doux réve“ (A legédesebb álmot adtad nekem)

s körülte díszül faágakon daloló madarak. Közepén pedig ez a felirat:
Leo Delibes 1836—1891.

A homlokzatán az elhunyt zeneszerző vonásai láthatók medaillonban. A leleplezésnél az irodalmi és művészvilág színe-java volt képviselve.”

637   Búbánat • előzmény633 2018-02-21 22:25:33

Lehár: Friderika c. operettje (1930)

Békássy István és Honthy Hanna

Lehár Ferenc 1930 áprilisában ünnepelte 60. születésnapját, akit Budapesten is felköszöntöttek. Az ünnepségsorozatnak része volt október 31-én a Friderika bemutatója a Király Színházban.

Gál Róbert írja „Óh, lányka, óh lánykám…” - Lehár, az  operett fejedelme című könyvében – melyből idézek sorokat:

„A darab próbái a forró augusztus után kitűnő hangulatban, a nyár végén kezdődtek. A színház csőd közeli helyzete egyelőre lekerült a napirendről. A bankok hiteleztek.

Lázár Ödön igazgató vette a fáradságot – ritka dolog -, és a lakásán kereste fel a Király Színház első számú díváját, Honthy Hannát.

- Mi szél hozta hozzám, direktor úr? kérdezte várakozóan Honthy? Baj van a színházban, vagy tisztelgő látogatás talán? kérdezte várakozóan.

- Nem, nem, Hanna, tudja, nagy tisztelője vagyok Önnek. Évtizedek óta csodálom, ámulom és bámulom az Ön rendkívüli tehetségét. Gyönyörködteti, andalítja és elbűvöli az emberiségnek azt a részét, amelyet egyszerűen közönségnek nevezünk. Mint az operett koronázatlan királynője, őrzi a műfaj hagyományait, az operettvilág törvényeit, szabályait, és senkitől sem engedi megszegni.

- Ne udvaroljon, Lázó!

- Hanna, Lehárbemutató lesz a Király Színházban. Ha elfogadja ajánlatomat, a női főszerep az Öné.

- Miről van szó?

- Nem szokványos operettszerep. Ha meglátja a zongorakivonatot, egyetért majd velem. Két szóval: opéra comique.

- Lázó, csak  nem azt kívánja tőlem, hogy operát énekeljek?

- Hanna, drága, én semmit sem kívánok, csak azt, hogy vállalja el Lehár Friderikájának címszerepét. Lehár ragaszkodik hozzá, hogy maga legyen Friderika.

[…] A Friderika premierje péntekre esik… kinn zuhog az eső, hideg köd gomolyog a főváros fölött. … Bent a Király Színházban meleg van, egyre forróbb a hangulat. Budapest társadalmi és művészi életének színe-java ott tolong az előcsarnokban. Horthy Miklós kormányzó Klebelsberg Kunó kultuszminiszterrel és Ripka Ferenc főpolgármesterrel beszélget. Odébb Kálmán Imre, Rátkai Márton és Beöthy László társalog.

Lehár kicsit feszeng, kipirulva hallgatja a jubileumi ünnepség háziasszonyát, operettjeinek kedvenc primadonnáját, Lábass Jucit – ki felidézi neki a régi időkből az 1918-as Pacsirta-premiert, melyben játszott és Lehár dirigált és lám, tizenkét év elteltével ismét az ő kezében van a karmesteri pálca… De még az előadás elkezdése előtt sorba mutatja be neki azokat a jóbarátokat, akik üdvözölni kívánják, és az ünnepi szónokokat  jelenti be: Lehár szülővárosának, Komáromnak főpolgármestere, Alapy László; a Király Színház igazgatója, Lázár Ödön;

Harsányi Zsolt szavait viharos tetszésnyilvánítás kíséri:

„Kormányzó urunktól már megkaptad a polgári érdemrend másodosztályú keresztjét. De hordasz te egy másik keresztet is – a sorsodat, hogy magyar vagy. Bízzunk benne, hogy az utóbbi kereszt nemsoká lesz súlyos teher. Ellenkezőleg, dicsőség és büszke öröm.”

[…] Az ünnepség és a Friderika premierje után a színház színpadán svédasztal várja a vendégeket. Lehár alig tud kiszabadulni a barátok gyűrűjéből.  Honthyhoz igyekszik.

Hanna Beöthy családi páholyában, a bal négyesben Kálmán Imrével beszélget.[…] Lehár megáll Hanna előtt. Zsebkendőjével titkolni igyekszik, hogy szeme csupa könny. Hanna kezére hajol, megcsókolja.

- Friderikámmal Berlinben, Münchenben, Lipcsében, Bécsben és Prágában jártunk, csodálatos előadásokban volt részem. De ilyen Friderikám, mint maga, Hanna, sosem volt, és sosem lesz többé. Imre ismeri azt az érzést, azt a hangulatot, amikor nem hallom saját melódiáimat. A zenekart sem. Csak azt érzem, hogy valaki kilép a múltból, és visz magával olyan világba, amelyről eddig csak álmodnunk adatott. Most a maga jóvoltából nemcsak álmodunk róla, hanem át is éljük…

636   Ardelao 2018-02-21 18:25:21

Képtalálat a következőre: „Delibes”

A 182 évvel ezelőtt született LEO DELIBES francia zeneszerző emlékére (1836.II.21. – 1891.I.16.)

1836. február huszonegyedike. …

Egy francia vidéki postaalkalmazott kisfiának, Clément Philidor Léo Delibes-nek születésnapja.

Szülőfalujának templomterén ércszobor, szerte-szét a világon a «Coppélia,» «Sylvia» és «Lakmѐ» simogató dallamai, válogatott harmóniái, változatos ritmusai és csillogó zenekari színei hirdetik Léo Delibes, Franciaország egyik legnagyobb zeneszerzőjének dicsőségét.

Delibes szüleinek szerény falusi hajlékában otthonos volt a zene, hiszen Delibes édesanyja (a párisi Opéra-Comique egyik baritonistájának leánya és a párisi Conservatoire egyik tanárának testvére) maga is képzett és lelkes zenész. Ő volt egyetlen gyermeke korán mutatkozó zenei hajlamának első irányítója.

A gondtalan gyermekéveknek az apa korai halála vetett véget. Az özvegy tizenegy-éves fiacskájával postakocsi tetején elindult Párisba és a napsütéses falu játékos szabadságát felváltja a Conservatoire egyik solfége-osztályának szigorú fegyelme. A kis Delibes derekasan állja meg helyét, már az első évben második, a következő évben első díjat nyer. Már a zsenge korban nehezednek Delibesre a kenyérkereset gondjai is. E tekintetben segítségére van kellemes csengésű hangja, és feltűnő muzikalitása, mely megnyitja előtte az utat a Madelaine-templom és a nagy Opera fiúkarába. A Conservatoire-ban folytatott tanulmányai egyre bővülnek, egyszerre látogatja az orgona-, zongora-, elméleti, majd zeneszerzési tanszakokat. De ugyanígy megnőnek a megélhetés gondja is. Nagynevű és befolyásos zeneszerzési tanára, Adam (a világsikert elért

«A lonjumeaui postakocsis» szerzője) korrepetitori álláshoz juttatja a Thѐâtre-Lyrique-ben. Egyidejűleg, mint templomi orgonista működik, tanítgat, sőt ha kell, házi mulatságokon tánczenét játszik.

A tanulóévek fárasztó szükségességét, mely nem kedvezett önálló, magasabb művészi célkitűzéseknek, váratlanul töri át a szerencse első mosolya. A 19 éves színházi korrepetitort felkereste Hervé, aki akkor már maga is neves operett-szerző és színigazgató volt és felkérte egy bohózat megzenésítésére. Delibes tanácsért siet mesteréhez, ki kacagva válaszolta: «aki ilyen korban ilyen ajánlatot kap, az áldja a sorsot és ne habozzék.» Így sodródott Delibes a könnyebb fajsúlyú zene terére és tehetségének előkelőségére és ízlésének biztonságára vall, hogy a tizennégy év, mely alatt további 14 operettje és zenés játéka került sikeresen színre, csak előnyösen fejlesztette technikai, különösen hangszerelési készségét.

Az 1866-os év végre meghozta a sorsdöntő fordulatot. Delibes-et bízták meg a III. Napóleon császár tiszteletére az Operában rendezett ünnepi előadás céljára az «Alger» című kantáta megírásával. A császár aranyéremmel és egy gyémánttűvel ajándékozza meg a szerzőt, kinek e sikere után tehetségéhez méltó újabb feladat jut; az Opera igazgatója az időközben az intézethez kinevezett fiatal korrepetitort bízta meg a lengyel Minkus-szal együtt (ki akkor már Párisban is ünnepelt balett-szerző volt) «A forrás» című (később «Naila»-ra átkeresztelt) balett megírásával. A «Nailá»-t ismét néhány operett követte, majd 1870-ben színre-került a «Coppélia,» mellyel Delibes a balett terén új korszakot nyitott meg. A bemutató előadáson a mű nem talált túlságosan lelkes fogadtatásra, mire Delibes, ki művészete irányításában mindig nagy szerepet juttatott a «közönségsiker»-nek, a balettől a víg opera felé fordult. 1873-ban mutatta be az Opéra-Comique «A király mondta» című vígoperát. A bemutatót követő negyven sorozatos előadás ugyan jelentős sikerre vall, de a mindig aggályoskodó Delibes művének többszörös átdolgozása után mégis ismét elfordul a víg-operától is.

Ebbe az időbe esik Delibes látogatása Bayreuth-ban, mely lenyűgöző hatással volt a francia művészre. Wagner művészetéhez való viszonyát legjobban Delibes saját szavai jellemzik: »Érzem Wagner szédületes nagyságát, de ez az óriás félelemmel tölt el. Arra, hogy kövessem és arra, hogy elzárkózzam előle, egyaránt képtelennek érzem magamat.»

De, az ízig-vérig francia művész féltette a francia zenét a német befolyástól és mintegy jó példával akart elől járni, mikor a német zenei titán iránt érzett személyes csodálata dacára rendületlenül haladt tovább saját útjain és megírta főművét, az 1876-ban színre került «Sylvia» balettet. E mű, bár meghozta szerzőjének a becsület-rend szalagját, a Conservatoire zeneszerzési tanszakát és a maradandó világsikert, hazájában csak lassan hódította meg a közönséget. Századik párisi előadása csak 1925-ben volt. A francia közönség e tétovázó magatartása ismét más irányba terelte Delibes munkásságát. 1883-ban került bemutatásra «Jean de Nivelle» című operája, mely egy év alatt száz előadást ért meg, majd 1886-ban a «Lakmѐ.»

E művén dolgozott Delibes a legnagyobb szeretettel (11 hónap alatt komponálta és a már megkezdett próbák alatt hangszerelte) és e műve hozta meg részére az első teljes sikert és egyúttal az utolsót. «Kassya» című operája már csak 1891. január 16-án bekövetkezett halála után került színre és csak rövid ideig maradt műsoron.
 

Delibes több-ízben járt Magyarországon, legutóbb 1885-ben, mint a Magyar Királyi Operaház vendég dirigense. Magyarországi emlékeinek egyik-másik művében is hódol. «Coppélia» első felvonásának régebbi keletű csárdásán kívül zongoradarabjai közt van a «Magyar románc» és dalai közt a «Chanson hongroise,» melynek szövegét Petőfi nyomán Coppée írta.

Színpadi művei közül Budapesten (részben még a Nemzeti Színházban, utóbb a Magyar Királyi Operaházban) a «Coppéliá»-t 1877-ben (eddig 214 előadás), «Sylviá»-t 1878-ban (eddig 165 előadás), «A király mondta» című operát 1879-ben (12 előadás) és «Lakmѐ»-t 1887-ben (eddig 129 előadás) mutatták be.

 Dr.M.R.

A ZENE, 1936. 12. szám.

Delibes: Sylvia

635   smaragd • előzmény634 2018-02-21 16:01:33

Ma hallhattuk ezt a színpadi szereplését Honthy Hannától, egy régebbi rádióinterjúban -  Nagy Ibolya műsorában, ismétlés, ma 18.00-tól, Honthy emléknap.

https://www.mediaklikk.hu/danko-radio-elo

634   -zéta- • előzmény633 2018-02-21 15:46:37

Egyszer, idősebbkorban Vitray beszélgetett vele és megkérdezte, mikor lépett először színpadra? - "Hát Lohengrin szerepében" és mondott egy írtó messzi dátumot. Persze Vitray hitetlenkedett, mire kiderült, hogy amikor vagy 5 éves volt, olyan rendezés ment, hogy Lohengrin előbb feltűnik a messzi távolban, majd néhány ütemmel később a színpad közepén terem. Ő volt a "kis Lohengrin"...

633   Búbánat 2018-02-21 10:35:27

Ma 125 éve született Honthy Hanna!

Honthy Hanna (eredetileg Hügel Hajnalka - Budapest, 1893. február 21. - Budapest, 1978. december 30.) - Kossuth-díjas színművésznő,  operettprimadonna, érdemes és kiváló művész.

Emlékét idézem az alábbi cikk ide bemásolásával:

Megkésett születésnapi beszélgetés HONTHY HANNÁVAL,  aki színész-díjat alapit  és életrajzát írja

Film Színház Muzsika, 1962. március 16. / 11. szám

Honthy Hannáról olykor úgy beszélünk, mint afféle fogalomról. Valaki egyszer elmésen azt mondta róla, hogy valóságos „nemzeti intézmény”, olykor még idegenforgalmi attrakció is. Miért? Alighanem azért, mert igazán csak egy van belőle, a maga nemében egyszeri tüneménye az operettszínpadnak, ezt elismeri az is, aki nem kedveli a műfajt. S aztán, ahogy telnek-múlnak az évek, lassan-lassan valamiféle csodabogárrá is válik, hiszen nem mindennapos jelenség az a sokat emlegetett örökifjúsága,  tágra nyílt égszínkék szeme, ránctalan arca, aranyszőke haja és egész tejszínhabos lénye. A hangja is olyan, most, amikor beszélgetek vele, mint egy üde fiatal leányé, pedig éppen csak kilábolt a divatos influenzából. Legutoljára 38.6-tal játszotta végig a Csárdáskirálynőt, ami valóban hősies erőfeszítés lehetett.
De nemcsak beteglátogatóba mentem hozzá, hanem azért is, mert valahol azt olvastam: kerekszámú születése napját ünnepelte, s mivel tudom, hogy sohasem titkolja éveinek számát, sőt kérkedik vele, ez a kérdés is izgatott.


Ki kell ábrándítanom — mondja, és máris csilingel a nevetése — egy év még hiányzik a kerek számból, habár a születésnapom óta már taposom. Az egyik lexikon tévesen azt írta, hogy 1892-ben születtem, holott csak 1893- ban. Szóra sem érdemes az az egy év, dehát mégiscsak ez az igazság ...
 

Csak úgy dobálódzik az évszámokkal!
Sok mindenre voltam hiú életemben — mondja elbűvölő mosollyal — de életkoromra sohasem. Például igen sokáig nem viseltem nappal szemüveget, még akkor sem, ha kevéssé jól láttam ...


Ami a hiúságot Illeti, azt hiszem, most meg éppen hiúságból beszél az évszámokról. Most arra hiú, hogy sokéves korában is megmaradt a régi Honthy Hannának. Dehát mitől maradt ilyennek, mint amilyen? Meséli, hogy az utóbbi években hatszázszor játszotta el a Csárdáskirálynőt. Ebbe nem számítja bele régi fellépéseit, mert valamikor Sylviát is alakította a Kálmán-operettben. Csak azt nem értem, hogyhogy nem unja ennyiszer eljátszani ezt a káprázatos parádét! Ez a kérdés akkor is felmerül, hogyha a művel kapcsolatos vélemények és ízlések különfélék ...


Semmit sem unok, amíg a nézőtéren nem unják, amit csinálok — feleli.— Mindig más-más közönségnek játszom. S valahányszor kimegyek a színpadra, elönt a boldogság, amikor az emberek tapssal fogadnak. Én körülnézek, és azt mondom magamban, „szervusztok édeseim!” S máris megkezdődik a teniszezés a közönség és köztem. Engem rendkívül lelkesít, ha érzem, hogy játékom hat a közönségre. Ettől valósággal elérzékenyülök... Az én legnagyobb színpadi élményem: az összjáték a közönséggel...

Minden művésznek mást és mást jelent a színpad. Mindenki mást és mást vár és kap tőle. Honthy Hanna magányosan él itt, fent a Deres utcában, kulturált ízléssel megteremtett gyönyörű otthonában, s a szeretetet, a gyöngédséget, ami nélkül senki sem érzi jól magát az életben, ő a közönségtől kapja meg ...


Mióta színész?
Ötven év óta - mondja. S amikor elcsodálkozom ezen, rögtön meg is magyarázza: — Tudom, tudom, már évekkel ezelőtt ünnepeltük ezt a jubileumot, de akkor beleszámították az én balettéveimet is, mert én már 12 éves koromban táncoltam a Babatündérben.  Most azonban csak az operettszínpad éveit sorolgatom. Szívesen gondolok vissza a hosszú évtizedekre, és nem szégyellem, hogy soha semmit sem kaptam ingyen. Én mindenért mindig megküzdöttem…

Így, kívülről pedig úgy látszik, mintha egész pályáján játszi könnyedséggel szerezte volna meg a sorozatos diadalokat. De mit nevez ő küzdelemnek? Egy olyan példát mond el, amely ma valósággal kortörténetnek hat az operettek egykori kulisszavilágából.

— A Király Színház vezetősége annak idején kiosztotta rám a Mézeskalács Örzse szerepét. Petráss Sárit pedig meghívták a királykisasszony eljátszására. Ő azonban rögtön kijelentette, hogy csakis Örzsét hajlandó alakítani, mert olyan szerepet nem vállal, amelyben a férfi nem marad az övé. Kétségbe voltam esve a szerepcsere miatt, de aztán mégis sikerem volt...

— Másképpen játszik-e ma, mint régen?

— Én mindig arra törekedtem, hogy emberi legyek a színpadon... Akik nem szeretik az operettet, többnyire azzal érvelnek, hogy ebben a műfajban a szereplők minden ok nélkül váratlanul táncra perdülnek és énekelnek... Nos, hát éppen ez az: erre vigyáztam mindig, hogy a tánc és az ének természetes következménye legyen az előzményeknek. Nemegyszer mondták nekem: hogyan lehetséges, hogy 37-es lábad van, amikor a színpadon 35-ösnek se látszik? Ez igaz is, mert én a színpadon nem Honthy Hanna vagyok, hanem az, akit játszom...

Ezzel ugyan nem értek egyet, mert az ő egyénisége, az ő kialakult játékstílusa minden maszkon és kosztümön keresztülsüt. Éppen ez az, hogy mindig Honthy Hanna...
Nemsokára ismét Játszik a Fővárosi Operettszinházhan, az influenza nehezebbik felén már túljutott. Mit csinált itthon egész nap?

— Vagy ötezer könyvem van, így hát sosem unatkozom. Azonkívül megkezdtem az önéletrajzom írását...
— Önéletrajzot ír? Hogyan?
— Egyelőre magnetofonba mondom be, ami éppen eszembe jut, a kezdettől máig. A pályámat és a magánéletemet akarom megírni ... Azt hiszem, érdekli majd a fiatalokat is az én sokféle színészi tapasztalatom. Az az elképzelésem, hogy könyvem jövedelméből díjat alapítok fiatal színészeknek ...

—Mi volt a legfontosabb tapasztalata?
— Tálán az, hogy az operettszínész is neveli a maga módján a közönséget. Mondjuk jó ízlésre. Én mindig óvakodtam attól, hogy valaha is frivol, ízléstelen, vagy éppen közönséges legyek a színpadon. Pedig sokan hajlamosak erre a nagyobb és olcsóbb siker érdekében. Valamikor a Fifi című francia vaudeville-ben játszottam. Másnap az egyik kritikus azt írta rólam, hogy még a Sacre Coeur növendékei is megnézhetnek, még ők is tanulhatnak tőlem illemet és jó modort... Pedig csak egy kis kokottot alakítottam ...

— Nem bánta meg. hogy az operett műfaját választotta élete hivatásául?

— Amióta a világ világ, minden operettszínész azt nyilatkozza, hogy a lelke mélyén Shakespeare-t és Szophoklészt szeretné játszani ... Nem, nem, ezt ne várja tőlem ... Még akkor sem, ha régi, jól sikerült prózai szerepléseimre utal... Én ma is változatlanul szeretem az operettet.

Az operett is őt...

Gách Marianne

632   Ardelao 2018-02-17 16:27:08

Képtalálat a következőre: „Vieuxtemps”

198 évvel ezelőtt, ezen a napon született Henri VIEUXTEMPS, belga zeneszerző és hegedűművész.(1820.II.17 – 1881.VI.6.)

 HUBAY Jenő a «Párizsi éveim» című írásában – találkozásuk és megismerkedésük alkalmából – így emlékezik vissza a neves hegedűművészre:

 „[...] Életem legszebb kora az, amelyet Párizsban, a fény városában éhezve eltölthettem. Tizenkilenc éves voltam, s a kor legnagyobbjaival barátkozhattam: Munkácsy, Massenet, Coppée, Daudet, Zichy Mihály tartoztak barátaim sorába. A legnagyobb francia írók versenyeztek, ki írjon számomra operaszöveget, s így keletkezett François Coppée Cremonai hegedűse. […]”

 „[…] Hubay francia barátjának, Charles Bergernek villájában meghitt órákat töltött, és néhány nagyon szép dalt szerzett. — Ismered-e a híres hegedűművészt, a brüsszeli konzervatórium tanárát, Vieuxtemps mestert? — kérdezte tőle egyszer Berger, és a tagadó válasz után rábeszélte, hogy keresse fel. Ezzel kezdődik a nagy fordulat. Magában véve is érdekes, de abban a módban, ahogy megismerkedésük végbement, benne rejlik Hubay egész jelleme és jövendő sorsa.

Minden tekintetben komoly művész volt Vieuxtemps. A Rue Chaptalon-ban lakott bénán, zárkózottan, gyanakvással telve, — mindennel leszámolt már, és nem engedte, hogy új ismerős közeledjék hozzá. A világ tiszteletben tartotta a francia mester végleges visszavonulását. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy betörjenek magányába, ...  és Hubaynak megvolt a bátorsága hozzá. Így ír életének e döntő eseményéről:

«Egy napon kopogtattam Vieuxtemps-nak, a nagymesternek, ajtaján. Egészsége ekkor már oly nagyon leromlott, hogy orvosai megtiltották neki a hegedülést. Ez számára halálos ítélet volt. Emlékszem, lánya, Landovska asszony, elmondta, hogy Vieuxtemps szembeszállt ezzel az orvosi rendelkezéssel s egy éjszaka felmászott lakása padlására, ahol azóta, hogy nem volt szabad játszania, gyönyörű hegedűit elrejtették előle. Többször rajtacsípték ezeken a megismétlődő éjszakai kirándulásokon hegedűi álombirodalmába, s csak erőszakkal tudták visszatartani. Ilyenkor a nagymester, zokogásba tört ki, s engedte, hogy mint valami gyereket lehozzák a padlásról.

Engem nem akart mindjárt fogadni. Mikor ez végre sikerült, a következőképpen történt. Ismeretes, hogy Vieuxtemps oly technikai nehézségeket halmoz kompozícióiban, mint Paganini. Mialatt várakoznom kellett, egy új hegedűversenyét pillantottam meg egy állványon. Anélkül, hogy valaha láttam volna, játszani kezdtem ezt a darabot. Erre bejött a mester. Hatvan év körül járt, csontos arcát rendkívül markánssá tette fehér pofaszakálla, s olyan volt, mint egy nyugdíjazott tengernagy. Alakja szikár s erőteljes volt, tekintete átható és egyben okos; az ember azt hihette, ha kinyitja száját, megsemmisítő ítéletet fog mondani.

[…] Gyerekkorom óta játszottam, és szerettem Vieuxtemps szerzeményeit. Számomra ő jelentette a virtuozitás csúcsteljesítményét, s így most, hogy így szemben álltam vele, képtelen voltam végtelen rajongásomnak akár egy szóval is kifejezést adni. Nagyon féltem.

Bizalmatlanul vett szemügyre. «Mit óhajt ön tőlem?» — kérdezett botjára támaszkodva, mert szegény akkor már többszörösen gutaütött ember volt. «Magyar hegedűművész vagyok és a nagymestert üdvözölni jöttem, — volt a válasz. «Oh, ön magyar! Rendkívül örvendek,» — mondá Vieuxtemps«szép emlékek fűződnek az én magyarországi körutamhoz, ismerem az önök nagy zeneszerzőjét, Erkelt, aki az én hangversenyemet a Nemzeti Színházban vezényelte, s akivel együtt egy fantáziát is írtam. Különösen jó emlékezetemben maradt az a kitűnő magyar nemzeti étel, a paprikás csirke.» Aztán csevegni kezdtünk minden egyébről s végül megkérdezett, nem játszanék-e neki valamit. «Hogyne,» — válaszoltam — «hiszen itt a hegedűm.» «Bravó! Hát mit fog játszani?» «Ha megengedi, mester, egyik versenyművét, — ha tetszik, az ötödiket.» «Nagyon jól van, az az én kedvencem is Elővettem hegedűmet, ő a zongorához ült s miután sohasem tudott jól zongorázni, s gutaütött is volt, nagyon gyarló kíséretben részesültem. De mindegy volt az nekem, noha a kíséretekre rendesen nagyon kényes voltam, szárnyakat adott nekem a mester jelenléte. A versenymű befejezése után Vieuxtemps fölugrott, botját görcsösen markolva rázta az öklét, odajött hozzám, mintha nekem akarna jönni, de csak állt, állt, nézett; szemében szeretet sugárzott s végül azt mondta nekem: «Várjon csak egy kicsit», ezzel kiszaladt a szobából.

Én már félni kezdtem, hogy valami baja lett. Csakhamar visszatért az ő imádott Julie leányával, aki rajongással csüngött atyján, s kitűnő zongoraművésznő volt; utána jött férje, Landovski, egy lengyel eredetű naturalizált francia orvos, akivel későbben Algírba költözött.
Még egyszer el kellett játszanom az egész versenyművet, ezúttal Landovskiné kísért. Mikor ezt is befejeztem, Vieuxtemps megölelt, megcsókolt s azt mondotta: «Lássátok, ez lesz az én utódom Brüsszelben!» […]”

Hubay Jenő, Párizs, 1878.

Vieuxtemps: Ballade et Polonaise:

https://www.youtube.com/watch?v=_0KTC0B4XAE

631   Búbánat • előzmény630 2018-02-15 12:38:54

Osváth Júlia

"A TV képernyője előtt" 

  • Szolnok Megyei Néplap, 1984. január 11. / 8. szám

"És végül az Osváth Júliával készült beszélgetésről — hisz az előbbiekhez akár csatlakozhatna is ez a portrénak is beillő „kerti diskurzus”; amelyben a művésznő meglehetősen nyersen mondta ki igazát: életről, művészetről, sikerről. Csak úgy áradt belőle a szigorúság és ugyanakkor a kedély! A lényeges dolgok iránti feltétlen tisztelet szigorúsága, ugyanakkor szavai mögül fel-feltört a művészetben örömét lelő ember aranyló derűje. A színpad hajdani királynője Ferencsik illette őt ezzel a jelzővelott, a kerti széken is úgy festett, mint egy királynő, aki nem babérjain trónol — akit kiküzdött sikerei tesznek joggal büszkévé. Nyílt, őszinte embersége imponált. Jó, hogy viszontláthattuk az immár csak könyveinek, zongorájának élő, a világtól kissé elhúzódó Osváth Júliát — akinek csodálatos hangja emlékezetünkből sohasem tűnhet el.
/VM./

 

  • Pest Megyei Hírlap, 1984. január 7. / 5. szám

TV figyelő

Osváth Júlia. Előfizetői emlékezet óta nem iktattak be olyan zenés beszélgetést a híradó utáni főműsorba, mint most, szerdán, amikor Osváth Júlia, kiváló énekesnőnk kezdte meg emlékeinek idézgetését. Hogy mely okok késztették a programgazdákat erre a szokatlan lépésre, nem tudni, de tény, hogy a sokszereplős tévéjátékok, mozidarabok adásidejében egyetlen operaénekesnő szólt, illetőleg dalolt a régi celluloid szalagokon. Aki persze szereti az operát, a mesterien iskolázott hangot — no meg a művészvilág pikantériáit —, az kétségkívül jól szórakozott, de egy ilyen párbeszéd azért mégis olyan rétegműsor, amely vagy korábbi, vagy későbbi időpontba kívánkozik. Úgy, mint az Osváth-interjú második része, amelyet csütörtök este tíz után élvezhettek végig hívei.

/Akácz László/

  • Beszélgetés Osváth Júliával: MTV - 1984. január 4., 20.45.
  • Beszélgetés Osváth Júliával, II. rész: MTV - 1984. január 5., 22.10
630   Ardelao • előzmény629 2018-02-15 11:39:44

 

EGY ÓRA OSVÁTH JÚLIÁVAL

Két Osváth Júliát ismerek.
Az egyiket a színpadról; azt, akit legutóbb kétszer egymásután is meghallgattam a Rózsalovagban. Osváth Júlia eszményi tábornagyné, s ebben a szerepében a világ legnagyobb és leghíresebb tábornagynéival vetekszik, rendkívüli stílustudása, nagykultúrájú éneklése és bensőséges átélése talán a bécsi Lotte Lehmannéra emlékeztet. S azok az ezüstös, légies, könnyes piánók, amelyekkel a tábornagyné elfojtott szenvedélyét és fájdalmas lemondását szólaltatja meg, a hallgatókat is mindig elérzékenyítik.

Ami pedig a külsőségeket illeti: szépségével és elragadó játékával nemcsak illúziót kelt, hanem hihetővé teszi a figurát; azt, hogy egy fiatal fiú szívét lángra lobbantja. Erre pedig, ebben a szerepben,

aligha akadt eddig példa a világ operaszínpadain. Osváth Júlia a színpadon, nemcsak a Rózsalovagban, hanem akkor is, amikor Mozartot vagy egyebet énekel, csupa komoly fegyelmezettség, művészi áhítat és a legjobb értelmű tudatosság.

S a másik Osváth Júlia? Az, akit otthonában látogatok meg?

Csupa szertelenség, csapongó indulat, a féktelen jókedv és a zord nekikeseredés keveréke. Merőben másféle alkat és magatartás, mint a színpadon. Am az, hogy érdekes, tehetséges, furcsa és eredeti egyéniség, akkor is kiderül róla, amikor hétköznapi dolgokról beszélgetünk, például arról, hogy az ablakon milyen szép az új függöny, amelyet maga varrt a minap. Fent lakik a Rózsadomb legtetején, egy szép kis házban. Az ő keze-nyomát, ízlését és jó ösztönét dicséri a lakás minden kis zuga és a madárfüttyöt, jószagú kert bája és ápoltsága.

Mert ő maga gondozza: kertészkedik, kaszál, gereblyézik és szénát hord, mindenhez ért, amihez akar. „Nehogy ilyesmikről írj, mert ez unalmas” — mondogatja közbe-közbe.

A zongorán pedig Beethoven szonátáinak vaskos kötete. A címlapon egy rúzsos száj nyoma. Mert a Kossuth díjas, érdemes és kiváló művésznő rajongása olykor, mint a gyermeké: esténként, amikor e kottától búcsúzik, megcsókolja. Igen, Beethovent játszik minden este, magát gyönyörködteti vele.

— Kislánykoromban tanultam zongorázni — mondja, — s csak véletlenül lettem énekesnő. A családban senki sem volt muzsikus, csak egyről tudok: anyám unokanővére, Bartóki Matild a 900-as években a Metropolitan szopránénekesnője

S ő mégis véletlenül énekesnő lett, mert véletlenül nagyon tehetséges volt. Tizennyolc-éves korában a Lichtenberg-kórus tagjai sorába került: „tíz pengőt fizettek havonta, és ott tanultam meg blattolni." Később a Palestrina-kórusban énekelt és csak azután iratkozott be a Zeneakadémiára. Közben pedig varrt és azzal kereste kenyerét. Az operában egy csapásra sikeres énekesnő lett: alig egy év után Toscanini Salzburgba hívta, hogy az ünnepi játékokon az Éj királynőjét elénekelje.

S a tábornagyné? Szereti ezt a szerepét?

— Most már nagyon — feleli.De sokáig nem mertem elvállalni, öt évvel ezelőtt mondták nekem az Operában, hogy tanuljam meg. Hozzá se fogtam. Hiszen ezt a szerepet mindig nagy, drámai hangú énekesnők alakították, s én, aki Mozart világában nevelkedtem, el sem képzeltem, hogy tábornagyné legyek.

Tavaly nyáron kezdtem el tanulni, éjjel-nappal foglalkoztam vele. Eleinte idegen volt számomra, furcsának és megközelíthetetlennek éreztem a folytonosan változó hangnemeket.

Most ellenben már annyira belémrögződött a szerep minden hangja, hogy észre sem veszem, milyen ingoványos talajon járok, milyen ijesztőn meredek szakadék szélén lépegetek. Zeneileg rettenetesen nehéz szerep ez, de most már megbirkóztam vele, így hát gyönyörködöm benne, örülök neki minden alkalommal.

A pianinó tetején a Rózsalovag zongorakivonata is ott látható. Bele is lapoz mindjárt, s az első felvonás szerelmi jelenetének legszebb motívumát kezdi játszani. Mert Osváth Júlia önmaga korrepetitora. Otthon mindig egymaga tanulja szerepeit, így, a zongora mellett, elmerülve és minden másról elfelejtkezve.

Sokat vagyok itthon egyedül! — mondja. Nem értem azokat az embereket, akik eszpresszóban üldögélnek, füstben, lármában beszélgetnek. Inkább itthon olvasok, vagy tanulok. Már amikor nem próbálok, vagy nem szerepelek. Ha ráérek, akkor festek is.  ...

No lám, csaknem megfeledkeztünk arról, hogy Osváth Júlia nemcsak énekel, hanem fest is. Temérdek kedves, hangulatos akvarellje díszíti lakása falait. Interiőrök, tájképek, csendéletek. Bámulatosan termékeny festő még olyankor is, amikor rengeteget énekel.
Mert ilyen sok és különféle arca van a tehetségnek.

 

Gách Marianne

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1949.V.29.(3/22)

629   Búbánat 2018-02-15 10:38:51

Ma 110 éve született Osváth Júlia operaénekesnő

Rákospalota, 1908. február 15. - Budapest, 1994, augusztus 20.)

Osváth Júlia

  • Film Színház Muzsika, 1977. július 16. / 29. szám           
  • RÁDIÓ: Szombati jegyzetek

OSVÁTH. — Vasárnapi szenzáció? Az: tiz óra ötvennégy és tizenhárom óra harmincnyolc között. A varázsfuvola Toscanini vezényelte előadása Salzburgból, 1937 nyaráról. Negyvenéves szenzáció ez a felvétel, rádiónk csak most jutott hozzá. És túl Toscaninin nekünk azért is becses, mert átörökítette a mába Osváth Júlia Éj Királynőjét! Azt a salzburgit, a németül énekeltet, a páratlanul példamutatót, a Toscanini zsenijével átsugárzott autentikusat. Szerencsénk van. A hangfelvétel bizonyos egyenetlenségei, technikai gyöngéi elkerülték azokat a perceket, amikor az Éj Királynőjéé a szó: sistergés, zörej nem kíséri a bravúros két áriát!

Másnap délután Osváth Júlia otthonában beszélgetünk a negyven évvel ezelőtti nagy élményről. Albumba gyűjtött fényképek, lapkivágások segítenek. Osváth Júlia mindössze két éve volt az Operaház tagja a salzburgi események küszöbén, hiszen 1935. június 17-én a Hunyadi László Gara Máriájával debütált. De Toscanini előtt már más nagy dirigensekkel is dolgozott együtt: 1936. januárjában Erich Kleiber vezényli a Szöktetés-felújitást, Osváth Júlia akkor énekli első Konstanzáját; 1937. május 11-én pedig ő az Issay Dobrowen betanította és vezényelte Bohémélet Musette-je.

Közben érkezik egy bécsi telefon: Toscanini Éj Királynőjét keres a nyári salzburgi játékokra; szeretnék, ha Osváth Júlia is „előénekelne’' neki. Otto Burghauser professzor, a bécsi filharmonikusok igazgatója hallotta már Budapesten a fiatal énekesnőt, ő hívta föl az illetékesek figyelmét; így érkezik meg aztán a Staatsoper távirata: egy bizonyos áprilisi hétfő délután lesz a meghallgatás.

Osváth Júlia magyarul tudja a két áriát. Betegen ül föl az Árpád-sínautóbuszra, fáradtan érkezik Bácsbe. Alig van ideje megebédelni, máris a Zeneakadémiára siet. Ott Toscanini korrepetitora átveszi vele a két áriát (Az egyik újság riportere, a próbáról írva, kedves túlzásba esik: „Az első áriát a rendes tempóban vette, a másodikat azonban vagy tízszer olyan gyorsan(!), mint ahogyan nálunk szokták énekelni.”) Arturo Toscanini a Staatsoperben hallgatja meg az Éj Királynő-jelölteket. Osváth Júlia éneke után a maestro kijelenti: nincs értelme a további meghallgatásoknak, minthogy megtalálta a salzburgi Éj Királynőjét! A magyar énekesnőnek pillanatok múltva kezében a szerződés.

Júniusban Bécsben, Toscanini asszisztensével, Erich Leinsdorffal tanulja a szerepet németül. A prózát is, ami a nehezebb. S amely sokkal bővebb, mint ahogyan idehaza fölhangzik.

— Sok gondom volt a Mutter szó kiejtésével. Aztán a zurück szó helyes hangsúlyával küszködtem. Toscanini el is nevezett, tréfásan, „zurück-kisasszonynak…”

Júliusban már a salzburgi Festspielhaus színpadán folynak a próbák.
— Július 17-én próbáltam Toscaninival először — emlékszik vissza Osváth Júlia —. A szívem a torkomban dobogott, annyira féltem. Mihelyt azonban elkezdődött a próba, eloszlott a félelmem. A maestro meg volt velem elégedve. Bene, bene — mondta. Naponta este nyolctól tizenkettőig, sőt néha éjfél után is tartottak a próbák. Toscanini úgy ült, mintha aludnék, de a legkisebb hibára is fölkapta a fejét, és ismételtetett. Megmagyarázva, hogyan kell helyesen megformálni egy-egy frázist. Július 30: a premier napja! Úgy éreztem magam a színházban, mint egy idegenbe tévedt madár. Sehol egy ismerős!
Egy baráti tekintet milyen jólesett volna. Amikor a színpadra kerültem, már teljesen Toscanini  szuggesztiv hatása alatt álltam. Ha sikert arattam, csak neki köszönhetem. Csodálatos ember volt!


Négyszer adták elő A varázsfuvolát. Sarastro — Alexander Kipnis. Pamina — Jarmila Novotná. Tamino — Helge Roswaenge. Papageno — Willi Domgraf-Fassbaender, öreg pap — Alfred Jerger ... s a többiek. Mindnek itt a dedikált fényképe Osváth Júlia albumában.

Jó esztendeje volt a magyar operaművészetnek 1937! Akkor vették föl lemezre a glyndebourne-i fesztivál Don Juanját Pataky Kálmán fölülmúlhatatlan Don Ottaviójával. És akkor készült ez A varázsfuvola, Osváth Júlia Éj Királynőjével. Erre most, hogy a magyar rádió jóvoltából hallhattuk, ugyanolyan büszkék vagyunk, mint az előzőre. Milyen öröm, hogy Mozartból két ilyen tökéletes példát adhatott két magyar művész a nagyvilágnak!

(déel) – Dalos László


 

628   Ardelao 2018-02-15 00:14:27

Képtalálat a következőre: „Glinka”

161 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Mihail Ivanovics GLINKA, a nagy orosz zeneszerző. (1804.VI.1. – 1857.II.15.)

"V. Protopopov: GLINKA

Zsdanov 1948-ban a szovjet zenészek vitáján idézte Glinkát: „A zenét a nép alkotja. Mi, művészek, csak rendszerezzük." Glinka nagyszerű szavai zeneművészetének mély demokratizmusából, a népi zene termékeny talajából táplálkozó magas-fokú műformájából következnek, ó az orosz zenei klasszicizmus megalapítója, az orosz opera nagyszerű fejlődésének elindítója.

Protopopov könyvecskéjében az olvasó közérthető módon megtalálhatja Glinka életművének leírását. A földesúri családból származó Glinkát végigkísérjük életútján: látjuk az 1812-es hősies honvédő háború élményeit magában elraktározó kisfiút, a dekabristákkal rokonszenvező, a nép dallamvilágát mohón kutató, jobbágyzenekart szervező ifjút, majd a tüneményes zongoraművészt; megismerjük kemény harcait az orosz nemzeti opera megteremtéséért. A szerző az életrajzhoz szorosan kapcsolódva közérthetően elemzi Glinka főbb alkotásainak eszmei és formai jelentősegét, s mindenütt arra törekszik, hogy Glinka zeneművészetét egyrészt a kor osztályharcaival, másrészt az általános zenetörténet fejlődésvonalával szerves egységben mutassa be. Így például a nagyszerű «Ivan Szuszanyin» című operánál meggyőzően kimutatja: „A világ operatörténete nem ismer még egy művet, amely ily tisztán és ily eleven hatással domborítaná ki történelmi eseményekben a nép vezető-szerepének eszméjét" — majd részletekbe-menően is elemzi, hogy ennek a magasrendű eszmei tartalomnak Glinkánál igen magasrendű művészi forma felel meg, mely az orosz népi zene intonációjára épít.

— Protopopov ezen túlmenően felveti azt a rendkívül fontos kérdést is, hogy miért vált éppen az opera az orosz klasszikus zeneművészet vezető műfajává. Ugyanilyen alapos elemzést kap az olvasó Glinka másik kiváló operájáról, a «Ruszlán és Ludmilláról.» Így világosan felismerhetjük Glinka alapgondolatát: a „tündéropera" fantasztikuma mögött a népi hős emberi tisztaságát és nagyságát kifejezni a zenei forma művészi eszközeivel.

A könyv komoly segítséget nyújt mindenkinek, aki érdeklődik a zeneművészet kérdései iránt. Komoly segítséget nyújt kultúrmunkásainknak is a szovjet zene nagy elődeinek ismertetésében és propagálásában.

Z. D.
(Művelt Nép Könyvkiadó), 1952."

 Részlet a könyvből:

… […] „Glinka nagysága abban rejlik, hogy zenéje, sajátszerűen nemzeti formában, az orosz nép életét tükrözi, nagy szeretettel és mélységes tudással tolmácsolja az orosz ember jellemének leglényegesebb vonásait és a haza nevében hősi tettekre ösztönöz. Hatásának ezt az erejét és alkotóművészetének haladó voltát nagy íróink és kritikusaink – Puskin, Gogol, Belinszkij – már az ő korában értékelték. Így például Belinszkij egyik 1838-ban írt cikkében rámutatott, mennyire pozitív tényező Glinka «Ivan Szuszanyin» operájában «a törekvés a népzene elemeinek a műzenében való fölhasználására.» Később ugyanezt a gondolatot fejtették ki kritikai műveikben Sztaszov, Szerov, Csajkovszkij. […] …

 B.ΠΡΟΤΑΠΟΠΟΒ

Μ.Ν. ΓЛΝНΚА

(МУЗГИЗ,1949.)

627   Ardelao 2018-02-14 14:34:56

 

205 éve született, ezen a napon

Alekszandr Szergejevics DARGOMIZSSZKIJ orosz zeneszerző.

https://www.naxos.com/SharedFiles/Images/Composers/Pictures/19616-1.jpg

(1813.február 14. Tula -1869. május 17. Szt.Pétervár)

Alekszandr Szergejevics Dargomizsszkij a híres ötök hatodik tagja volt.

Ez így talán kissé ostobán hangzik, de lényegében erről volt szó: szorgalmasan eljárt az orosz zenét forradalmasító öt fiatal — Balakirev, Borogyin, Kjui, Muszorgszkij és Rimszkij-Korszakov — összejöveteleire, sőt, olykor a saját lakására hívta meg őket, de csak „pártoló tagja” volt a mozgalomnak.  

Hatással mindenesetre volt rájuk: Rimszkij-Korszakov például nem tagadta, hogy «Mozart és Salieri» című operája Dargomizsszkijnak is köszönhető, hiszen tőle, az ő «Kővendég» című operáját hallgatva tanulta el a hajlékony deklamációt, a „végigrecitáló” megoldást. Alekszandr Szergejevics tehát amolyan híd volt az orosz opera kezdete (Glinka) és kiteljesedése (Muszorgszkij) között.

… Az első olyan orosz zeneszerző, aki Glinka nyomdokaiba lépett és magáévá tette az ő művészi vívmányait. Művészete fejlődésének körülményei, a környezet, amelyben képességei kibontakoztak, hasonló az ifjú Glinka életkörülményeihez és zenei környezetéhez. Művészi kialakulásában nagy szerepet játszott személyes ismeretsége Glinkával.

Glinka halála után Dargomizsszkij a legnagyobb orosz zeneszerző, így ő kerül az érdeklődés középpontjába, és ő foglalja el az orosz zenei élet egyik vezető helyét

Mindettől függetlenül más beállítottságú és irányzatú művész, sok tekintetben éppen ellentéte zseniális elődjének.

Dargomizsszkijt nem jellemezte oly klasszikus világosság és világszemléleti teljesség, mint Glinkát. Ő inkább a reális valóság ellentmondásainak feltárására és tudatos hangsúlyozására törekedett. Glinka minden lelkiállapotban és lélektanilag jellemzett alakban az általánost, a tipikust kereste. Dargomizsszkij viszont figyelmét az egyedire, a különlegesre és sajátosra fordítja.

Alkotó módszerének ezek a vonásai, éppúgy, mint műveinek tematikája, közel állnak az 1840-es évek orosz irodalmának és képzőművészetének új törekvéseihez. E művészi irányzatok vezérelve a mindennapi élet hű és pontos tükrözése és ugyanakkor a téma tudatos, kritika felfogása. A művészetet világosan kifejezett szociális szándék kezdi áthatni.

Dargomizsszkij egyik jellemvonása az éles lélektani megfigyelőképesség és a lelkiállapotok részletes elemzésére való hajlam. Például, amikor Párizsban tartózkodott, azért érdekelték a büntetőbíróságok tárgyalásai, mert gondosan tanulmányozhatta az emberi lelkiséget, szemléltetően feltárultak előtte az emberi cselekedeteket irányító motívumok és indulatok.

… Működési területe szűkebb Glinkáénál, de a maga területén eredetit alkotott, önálló úton járt, nagy, erőteljes mélyreható műveket írt. …

Az életet ellentétes jelenségek bonyolult összefonódásának és harcának tekinti. Ezért természetes, hogy a kifejezés drámai formái vonzották. Egyszer maga mondta, hogy feladata „az orosz népiség drámai elemeinek megtestesítése.”

… Glinka személyes példája arra lelkesíti Dargomizsszkijt, hogy ő is operát írjon. Victor Hugo „Notre Dame-i toronyőr” című regényének témáját választja ki, melyből Hugo operaszövegkönyvet írt «Esmeralda» címmel.

Számára a közvetlen minta a Meyerbeer-féle párizsi „nagyopera,” a maga hatásos drámaiságával, emelkedett romantikus pátoszával, éles és feszült bonyodalmaival. Később ő maga is igen bíráló hangon nyilatkozott első operájáról. Az opera zenéje önállótlan és helyenként banális ugyan, de egyes jelenetekben kiütközik az „igazság és az erő nyelvezete.” Az 1839-ben befejezett «Esmeraldát» csak nyolc évvel később mutatták be a moszkvai Nagy Színházban

A «Vizitündér» (más-néven Sellő, vagy Ruszalka) című operáját 1855-ben fejezte be és 1856. május 16-án adták elő Pétervárott, a Marinszkij Színházban. Ez volt Glinka Ruszlánja után az első, nagy, önálló stílusú orosz opera. Szerzője tudatosan követte Glinkát, akinek Dargomizsszkij szavai szerint; „eddig egyedül sikerült az orosz zenét szélesebb méretekben kibontania.”

Az opera alapja Puskin egyik legérettebb realista műve, a Vizitündér. Maga a mese olyan általános emberi probléma, hogy az századról századra visszatér a különféle korok és népek irodalmában. Puskin ezt az egyszerű történetet az igazi tragikum magaslatára emelte, s a lélektani hatás tiszta erejét ízes nemzeti jelleggel párosította. Az opera fantasztikus jelenetei a külsőleges, festői háttér szerepét töltik be. Dargomizsszkij nem értett a hangfestéshez és ezek a jelenetek a Vizitündérben távolról sem bűvölnek el annyira varázslatos színekkel, mint Glinka «Ruszlán és Ljudmilában.»  

Betegen, ágyhoz kötötten írta utolsó művét. 1869. január 17-én halt meg, a «Kővendég» című operáját nem tudta befejezni. A befejezetlenül maradt I. képet halála után Kjui írta meg, az egész opera hangszerelését pedig Rimszkij-Korszakov végezte el. A Kővendéget (Don Juan története), Dargomizsszkij fiatal barátai és hívei fejezték be, 1872-ben mutatták be a pétervári Marinszkij Színházban.

 Dargomizsszkij művészete Puskin és Glinka korszakában gyökerezik, de túlnő e korszak történelmi határain. Sok tekintetben közvetlen elődje az 1860-as évek fiatal nemzeti-realista

zeneszerző iskolájának, és nagy hatással van művészi nézeteik és zenei módszereik kialakítására. Ennek a zeneszerző iskolának egyik legtehetségesebb képviselője, Muszorgszkij, úgy nyilatkozik Dargomizsszkijról, hogy ő „az igazság nagy tanítója” a zenében.

 Dargomizsszkij a zenét az idealista klasszikus és romantikus magaslatokról a mindennapi élet talajára vitte le annak minden fogyatékosságával, ellentmondásával, negatív és árnyékos oldalával együtt.

 „Az orosz zene története”
Ю.B.КЕЛДИШ:
„ИСТОРИЯ РУССКОӤ МУЗЫКИ”

626   Ardelao • előzmény625 2018-02-12 23:53:32

Estély Munkácsynál.

Ambroise Thomas tiszteletére rendezett fényes estéllyel nyitotta meg Munkácsy Mihály vendégszerető házában az idei soireék sorozatát. Az agg «maestro», ki nejével együtt jelent meg, minden oldalról a legszívélyesebb üdvözlések tárgyát képezte és előrehaladott kora dacára nagyon jól találta magát a túlnyomóan ifjabbak társaságában.

Ebben a főérdem első sorban Munkácsyné asszonyt illeti, ki szép megjelenésével és páratlan előzékenységével mindent megtett, hogy az estély a legsikerültebbek közé tartozzék. Munkácsyné asszonyon ibolya-színű bársonyruha volt, díszítve égszínű kék betétekkel és arannyal átszőtt valódi csipkékkel. Fején gyönyörű diadém.

A nagy-számú vendégek közt a fényesnél, fényesebb öltözékekben megjelent bájos hölgyek képezték a nagy többséget, ott voltak az irodalom és művészet, valamint a pénzarisztokrácia sok jelese. A többek közt Wolf Albert, Daudet Alfonz, a Chaplain család, báró Hausmann, a III. Napoleon korabeli hírneves prefektus és a diplomáciai kar több kiváló tagja.

A koncertet Diémes, a konzervatórium zongoratanára, Liszt rapszódiájával nyitotta meg, majd saját szerzeményeit mutatta b. Utána Marchesiné két tanítványa: Ernst és Horovitz kisasszonyok hallatták szépen csengő hangjukat. Hangjuk tiszta és érces s Horovitz kisasszonyé már eléggé iskolázott, utóbbi főleg «Mignon» dalával ért el nagy sikert. A buffet, mint rendesen, most is kitűnő és látogatott volt.

(Fővárosi Lapok, 1888.I.14./14. szám.)

625   Búbánat • előzmény623 2018-02-12 22:10:05

​​​​​​​

  • Pesti Hírlap, 1894. május 17.  /137. szám

* (A jubiláló Mignon.) Ambroise Thomas hervadhatatlan örök szépségű dalművének, a Mignonnak ezredik előadását a párisi opera comique-ben pünkösd vasárnap tartották meg. E díszelőadásra már hetek óta készültek a francia művészvilágban és a jelenlevő agg zeneszerzőt zajos ovációkkal ünnepelték. Az előadást ingyen lehetett megtekinteni, az olcsóbb helyeken belépti díjat nem szedtek és miután ez már jó eleve köztudomásra jutott, ennélfogva a közönség egy része már 8 órakor reggel foglalt állást a színház előtt, csakhogy estére bejuthasson. Midőn Thomas páholyába lépett, az egész közönség felállással és zajos vive kiáltásokkal, a zenekar pedig hármas tussal fogadta. A második felvonás után a művészvilág ajándékait, továbbá a közreműködők részéről egy hatalmas koronát élő virágokból és Verdi egy üdvözlő táviratát adták át Thomasnak nyílt színpadon, a közönség szemeláttára.

— A párisi községtanács egy utcát nevez el Thomas után, kedden pedig nagy zeneünnepélyt rendeztek a nagy operában Thomas tiszteletére.

Ambroise Thomas ez idén tölti be 83-dik életévét, 1871-ben lett Auber utódja a párisi nagy-zenede igazgatói állásában és aggkora dacára még mindég erőteljes és lankadatlan munkakedvű.
A Mignon ezredik előadása alkalmából rendezett diszestélyen, mint ma sürgönyözik, Carnot elnök átadta Thomas Ambroise-nak a becsületrend nagykeresztjét. Midőn a jubiláns az elnöki páholyban Carnot és neje között megjelent, és már mellén viselte a széles szalagot, a közönség ujjongva üdvözölte. Utóbb Spuller miniszter a színpadon érmet adott át Thomasnak, ki könnyezve ölelte meg a minisztert. Az estélyen, melyet az opera igazgatója rendezett, reggelig maradt együtt a fényes társaság.

 

  • Budapesti Hírlap, 1908. október 14. (246. szám)

* (Operaház.) A poézis legegyszerűbb, de talán épp ezért legszebb eszközeivel érte el Thomas Ambroise Mignon-ja azt a sikert, melynek jubiláns határjelzője a mű mai századik előadása az Operaházban. Néhány évvel ezelőtt Mignon ezerötszázadik előadását ünnepelték Párisban, s a francia nemzet akkor az ősz szerzőt a becsületrend nagykeresztjével, a legnagyobb jutalommal tüntette ki, melyet francia polgár elnyerhet. Másutt is, a világ valamennyi operaházában, a műsor vezető darabja a Mignon, Kedveltje a közönségnek s biztos támasza az igazgatóknak. Mi lehet ennek a népszerűségnek az oka? Thomas sohasem volt forradalmár, gondolatai sohasem ragadták meg az embereket az újszerűség, a meglepő, lenyűgöző egyéniség erejével. Thomas azt a napsugaras, virágos ösvényt egyengette, ápolta tovább a muzsikában, melynek Mozart volt az úttörője, melyre a franciákat Gounod vezette, kinek a nyomában aztán a Mignon szerzője következett. S a három halhatatlan mestert követte sok százezer ember, kinek a lelke megkívánja a derűt, a verőfényt, a virágot, az illatot, a szépség nyugalmas, harmonikus vonalait. A hellászi gráciának a zenére való átvitele ez, egy elmés, eleven, lobbanékony, impresszióiban érzékeny, kifejezéseiben élénk és gazdag, ízlésében kifinomult nép kecses formáival, könnyűségével, mesterien rejtett érzékiségével. Szélsőségei ennek a művészetnek nincsenek. Mignon könnyezik, de igazán nem sir, mosolyog, de nem nevet; hol egy romantikus szellő suhan át a darabon, hol egy kis parfümös kacérság, mindig változatosan, pompás ellentétekkel és hatásokkal, a mik igazi hatások, noha szinte észrevétlenek.

A mai jubiláns estén ünnepi kedvvel, lelkesen játszották a darabot. Szamosi Elza talentuma gazdagon és érdekesen bontakozik ki Mignon szerepében; Filine Bárdossy Ilona asszony régi kitűnő alakítása, melyben a gonddal csiszolt, könnyű koloratúra jellemzően szegődik a játéknak, az alak illúziójának szolgálatába. Arányi helyenként rendkívül finoman énekel, kár, hogy énekében ez a sima, lágy tónus nem állandó és nem következetes. Szemere Lotáriója túlságosan komor, sötét; ez a szerep több melegséget kíván. Márkus Dezső dirigálása gondoskodik a zenekarban a rajz élességéről s azokról a friss színekről, melyek a századik előadás felé már elmosódni, tompulni szoktak.

(k.a.)

624   Ardelao 2018-02-12 21:32:40

Képtalálat a következőre: „Ney Dávid”

Ney Dávid operaénekes

(Várpalota, 1942.02.12.- 1905.08.31., Budapest)

176 évvel ezelőtt, ezen a napon született Ney Dávid operaénekes.

A GYŐRI SZALON.HU – GYŐR KÖNYVTÁRÁNAK KULTURÁLIS MAGAZINJA – Ney Dávid születésének 175. évfordulója alkalmából szép megemlékezést jelentetett meg az énekes életéről és munkásságáról, „Városunk fia”: Ney Dávid, világhírű operaénekes"  címmel. Ebből idézek néhány mondatot:

„…. Amikor 1884-ben megnyílt a Magyar Királyi Operaház, ide szerződött …, és húsz éven keresztül a legbiztosabb tartóoszlopa volt. …..“

„Munkájában a kötelességtudása legendás volt. Bár ő volt az Operaház akkori férfitagjai közül a legnépszerűbb, nem ismerte a szeszélyesség fogalmát. Próbáról, előadásról soha nem késett el, és a legfárasztóbb feladatokat is örömmel, jó kedvvel végezte. Amikor már elismert művész volt, akkor is szívesen vállalt el apró, jelentéktelen szerepeket is. Kezdetektől készséggel állította művészetét a jótékonyság szolgálatába.“

„Ellentétben az agyonképzett, elméleti, analizáló színészmesteremberekkel, Ney az ösztönös művészt képviselte. Szerepeinek jó részét haláláig váltótárs nélkül énekelte.“

Közönsége soha, de a szíve őt is – akárcsak Koréh Endrét – cserben hagyta. 63 évesen hunyt el, Budapesten.

„A 78 darabban játszott 103 szerepét halála után három énekes között kellett szétosztani. ….“

„A Magyar Állami Operaházban az első emeleten látható mellszobra hirdeti az intézményben betöltött kiemelkedő szerepét.“

„… emlékét szülővárosában egy róla elnevezett utca őrzi, valamint az 1961-től évente megrendezett Ney Dávid kórusverseny és egy emléktábla, amelyet Várpalotán a Jó Szerencsét Művelődési Központ impozáns épületében helyeztek el.“

623   Ardelao 2018-02-12 17:51:19

Képtalálat a következőre: „Ambroise Thomas”

122-évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el AMBROISE THOMAS francia zeneszerző (1811.VIII.5., Metz – 1896.II.12., Paris)

Rá emlékezve idézem az alábbi írást:

"MIGNON – KÉTSZÁZÖTVENSZER

Január végén ünnepelte a budapesti Opera Thomas világszerte ismert dalművének, a «Mignon»-nak kétszázadik előadását, a Nemzeti Színházban tartott ötven előadás után. Ez a tiszteletreméltóan nagy siker ismét rátereli a figyelmet a rég letűnt korszakból ránk maradt remekműre és a szerzőjére, akinek nevét sok alkotása közül csupán a Mignon és a Hamlet óvja a feledéstől, de ezek igen eredményesen. Még ma is.

Thomas Ambroise Elzászban, Metz városában született 1811-ben, és huszonhat esztendős volt, amikor első dalművét, a «La double échelle(1837)» című egyfelvonásost előadták. A vígoperák és balettek meglehetősen hosszú sora következett az elsőszülött után, anélkül, hogy a szerzőt nagyon észrevették volna. Első nagy sikerét a «Mignon» hozta meg, amelynek szövege tudvalevően Goethének «Meister Vilmos tanulóévei» című regényéből készült, Gounod ugyancsak goethei forrásból merített Faust-jának nagy sikerén fölbátorodva. És fölbátorodva azon is, hogy a francia közönség nemcsak vissza nem utasította a német eredetű szöveget, hanem ugyanolyan nagy szeretettel és tetszéssel fogadta, mint Gounod zenéjét.

A «Mignon» bemutató előadását 1866-ban, november 17-én tartották Párisban, sok más színpadi remekmű sorsától eltérően mindjárt kezdettől fogva nagy sikerrel. Évenként átlag harmincötször került színre huszonnyolc esztendőn át; vagyis 1894-ben, május 13-án megünnepelhették az ezredik előadást, ami Párisban is egészen szokatlan és példátlan eredmény volt. És az ezredik előadás után sem csökkent az érdeklődés. A szomorú sorsú cigányleány változatlanul megtartotta uralmát a Nagyopera színpadán és egyre szélesebb kört hódított Európában és Amerika színpadain.

A közönség akkoriban érzelmesebb volt, mint most és fogékonyabb a szenvedések iránt. A «Mignon» nagy sikere nem csupán Thomas és a szövegírók érdeme; része volt benne annak is, hogy az emberi szolidaritás az elhagyott cigányleányra is kiterjedt, azt is átölelte védő karjával. (Különösen azért, mivel ez a cigányleány igazában grófkisasszony).

*

Pesten hét esztendővel a párisi bemutató után, 1873-ban, szeptember 20-án lépett első ízben a közönség elé Mignon, a Nemzeti Színház színpadán. Nagy érdeklődés előzte meg, hiszen akkor már milliók könnyeztek az elrabolt gyermek szomorú sorsán és már a madarak is a Citrom-dalt fütyölték a fán.  . . .

Az első előadás szereposztása ez volt:

Meister Vilmos --- Stéger Ferenc
Lothario --- Odry Lehel
Laertes --- Ormai Ferenc
Fridrik --- Halmi Ferenc
Jarno --- Kőszegi Károly
Mignon --- Hauck Minnie
Philine --- Balázsné Bognár Vilma

A szereplők közül ki kell emelnünk Ormai Ferencet, a szöveg fordítóját. Halmi Ferencet, a nagy drámai színészt, akitől csak 1878-ban került női szereplő kezébe (Saxlehner Emma) a kissé komikus ficsúr alakja, továbbá Hauck Minniet, Mignon kreálóját, aki New Yorkban született, később bejárta, az egész világot, de nálunk ifjúsága legszebb éveiben szerepelt, 1873-tól 1876-ig, huszonegy éves korától huszonnégy éves koráig. Bognár Vilma, aki Philine szerepét énekelte, európai hírű koloratúr énekesnő volt, és különösen Mozart-szerepekben volt tökéletes. Odry, Stéger és Kőszegi akkor már „beérkezett” művészek voltak, őket nem kell külön aposztrofálnunk.

A Nemzeti Színházban tizenegy esztendő alatt összesen ötvenszer került színre a «Mignon,» utoljára 1884-ben, az utolsó operai szezonban, április elsején. Ez volt a minimális bevételű rekordelőadása a Nemzetiben: a teljes bevétel 288 forint 10 krajcár volt; a maximális bevétel 1878-ban, január 14-én, amikor 1870 forint 70 krajcár volt a pénztári eredmény. Ezek is érdekes számok.

Mignon szerepét Hauck Minnie után, aki egyfolytában hússzor énekelte, Donadio Bianca, olasz énekesnő vette át, utána Ehnn Berta, majd Nádayné Vidmar Katalin és Komáromi Mariska, aki ebben a szerepben lépett föl első ízben, mint szerződött tag, 1883-ban, január 2-án. Philine szerepét Maleczky Vilmosné énekelte.

Az Operaházban csak a megnyitás után való harmadik szezonban került a sor a «Mignon» fölújítására. Első előadását 1886-ban, október 10-én tartották ezzel a szereposztással:

Meister Vilmos --- Broulik Ferenc
Lothario --- Odry Lehel
Laertes --- Kiss Dezső
Fridrik --- Saxlehner Emma
Jarno --- Tallián János
Mignon --- Donadio Bianca
Philine --- Ábrányiné Wein Margit

A két női szerep sokáig maradt a két tüneményes hangú és nagyon rokonszenves művésznő kezében, de utánuk is sok kiváló énekesnőtől hallottuk Mignon bús melódiáit és Philine gondtalan staccatoit és trilláit.

A sok Mignon közül a következőket kell megemlítenünk: Margó Célia, Hilgermann Laura, Várady Margit, Ambrus Zoltánné, Szamosi Elza, Payer Margit, Rothauser Teréz, Basilides Mária, Sámson Mária, Anday Piroska, Marschalko Rózsi, Budanovics Mária, Sándor Erzsi, (aki Philine szerepét is gyakran énekelte); idegenek: Sembrich Marcella, Arnoldson Sigrid, Svärdtröm Valborga, Yvonne de Treville; Philine kiválóbb megszemélyesítői Szilágyiné Bárdossy Ilona, Szoyer Ilona, Adler Adelina, Goda Gizella, Szabó Lujza, Sándor Erzsi, az idegenek közül Donadio Bianca és Lehmann Lili voltak.

Meister Vilmos szerepét Arányi Dezső, Székelyhidy Ferenc dr., Pilinszky Zsigmond, Somló József, Gábor József és Laurisin Lajos énekelték; Lothariot Takáts Mihály, Beck Vilmos, Szemere Árpád, Farkas Sándor, Pusztai Sándor. Fridrik szerepét fölváltva énekelték nők és férfiak, köztük Kaczér Margit, Payer Margit, Gábor József, Kertész Ödön, Toronyi Gyula. Jarnot, a lelketlen cigánykomédiást, Hegedűs Ferenc, Kornai Richárd, Ney Bernát, Kálmán Oszkár és Komáromy Pál énekelték, az utóbbi kettő most is.

Az Operában harminchat esztendő alatt jutottak el a kétszázadik előadásig, tehát ötnél nagyobb évi átlaggal. Egészen bizonyos, hogy a Mignon vonzóereje ma sem csökkent, s talán még azok is megérik — mondjuk — a kétszázötvenedik előadást, akik az elsőn jelen voltak. Éppen ezért nagyon helyénvaló lenne, ha az Opera igazgatósága korszerű fordításról gondoskodna Ormai Ferencnek teljesen elavult és egyébként sem szép fordítása helyett. Vagy legalább a két legexponáltabb dalnak a szövegét javíttatná ki: a citrom-dalét és a fecske-románcét.

A citrom-dal eredetiben így kezdődik:
Connais-tu le pays, où fleurit l’oranger,
Le pays de fruit d’or et des roses vermeilles?

A német szöveg első két sora így szól:
Kennst du das Land, das Land, wo die Citronen blühn,
Im dunkeln Laub die Goldorangen glühn?

Ormai ezt így fordította:
Ismered ama hont, hol a citrom virul,
Hol az aranynarancs lombok között pirul?

Nem kifogásoljuk, hogy a magyar fordító nem az eredeti operaszöveghez igazodott, ahol narancsról van szó, s inkább ragaszkodott Goethe dalszövegéhez, ahol a citrom virul; kifogásolni csak az ama hon kellemetlen hangzását lehet. A sok Mignon közül többen is megérezték ezt, és igyekeztek javítani a szövegen; így keletkezett az ismered-e a hont kezdet, amelynek az a nagy hibája, hogy az e—a hont szintén kínosan érinti a fület, viszont az azt a hont variáns nagyon parlagiasan hangzik. Ezek helyett kétségtelenül lehetne szebb hangzású megoldást is találni. ...

Azután a fecskékkel is van egy kis baj.

Az öreg Lotharis lantjával ezt énekli Mignon az eredeti szövegben:
Légères hirondelles, oiseaux bénis de Dieu . . .

A német szövegben:

Ihr Schwalben in den Lüften

In Gottes blauem Reich . . .

Míg a magyar szöveg ezt a szörnyű laposságot produkálja:

Könnyű fecskék csapatja,

Ott fenn a föld felett . . .

Ha valahol egy bánya mélyén énekelnék ezt, akkor lenne értelme, de ugyanez, a sor, ha Istennek szabad ege alatt éneklik. … Ne szóljunk semmit, Isten nyugosztalja a fordítót, aki bizonyára nem tudta jobban megcsinálni. De most már vannak gyakorlott operaszöveg-fordítóink, akik segíthetnek ezen a régi bajon. Könnyű műtéttel is eltávolíthatnak kellemetlen szépséghibákat.”

SEBESTYÉN EDE

A ZENE, 1932. 12. szám.

Ambroise Thomas: Mignon - Ouverture

Karine Deshayes - "Connais-tu le pays où fleurit l'oranger" - Moscow - 29 April 2015

622   Ardelao 2018-02-11 00:32:17

Képtalálat a következőre: „Franz Schmidt”

79 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el FRANZ SCHMIDT, a magyar születésű, de osztrákká vált, kiváló zeneszerző, zenepedagógus, a Bécsi Filharmonikusok egykori briliáns csellójátékosa és zongoraművésze. Magas megbecsülésének eredményeként később a Bécsi Zeneakadémia igazgatója, majd rektora volt.

(1874. december 22., Pozsony – 1939. február 11., Perchtoldsdorf)

621   Búbánat • előzmény619 2018-02-10 00:24:30

Erdélyi Miklós karmester emlékére:

Erdélyi Miklós - Eredeti fényképfelvétel a karmester autográf aláírásával

 

RÓMAI TAPASZTALATOK

Beszélgetés Erdélyi Miklóssal

  • Film Színház Muzsika, 1959. június 12. / 24. szám

Rómában nemzetközi karmesterversenyt tartottak a minap, amelyen harminchét fiatal karmester ragadta meg a vezénylő pálcát. Ezen a versenyen Magyarországot Erdélyi Miklós, az Operaház karmestere képviselte, aki bejutott az első nyolc közé. A jelentős pénzösszeggel járó első díjat végül Thomas Baldner, angol karmesternek ítélték.

Az adott körülmények között elégedett lehetek az eredménnyel, — mondja Erdélyi Miklós.

- Huszonnégy órával a szereplés előtt sorsot húztunk, amely eldöntötte, hogy a huszonnégy előre kijelölt zenemű közül melyiket kell dirigálnunk. Ehhez a zsűri kijelölt egy-egy ismeretlen modern művet is. A versenyzők el voltak zárva egymástól — pedig nagyon tanulságos lett volna megfigyelnünk egymás munkáját. Négy tagja olasz volt a zsűrinek, az ötödik tag pedig Szenkár Jenő, a neves magyar származású karmester. A verseny a Santa Cecilia Akadémia óriási auditóriumában zajlott le. Az Akadémia zenekara igen kiváló együttes. Elegánsan, hajlékonyan, finoman hangzó zenekar ez.

- Római tartózkodásom alkalmából a Római Magyar Akadémia fogadást adott, amelyen az olasz zenei élet több kiválósága jelent meg, a többi között ott volt Toti dal Monte, Tito Schipa, a tavaly Budapesten járt Francesco Mander karmester, Fellegara zeneszerző és több zenekritikus. Ezen az estén alkalmam nyílt beszámolni az egész világon elismert gazdag és színes magyar zenei életről.

- Nagyon nagy várakozással mentem el a római operába Bizet Gyöngyhalászok című dalművének felújítására. Meg kell azonban mondanom, hogy az előadás csalódást okozott, kivéve a csodálatosan puhán és simán éneklő nagynevű tenoristát, Ferruccio Tagliavinit. Ezzel szemben hallottam egy gyönyörű Trisztán és Izolda-előadást német szereplőkkel. Heinz Wallberg brémai főzeneigazgató vezényelt igen meggyőzően. Az előadás csodája Birgit Nilsson volt, akinek érzéki varázsú hangja, fennkölt líraisága, játékának ünnepélyes egyszerűsége az operaművészet csúcsát Jelenti.

— Hazafelé jövet Bécsben megálltam egy napra, hogy a Staatsoperben Alban Bergnek, a húszas évek elején írott Wozzeck című operáját, - amelyet eddig csak lemezről hallottam — élő előadásban is megismerhessem. Úgy érzem, hogy ez a mű, amelyet mint hallom, a napokban mutatnak be Prágában is, korszakalkotó jelentőségű az opera történetében. Úgy látom, hogy ez az opera egyre inkább repertoár-darabjává válik a világ valamennyi jelentősebb opera-színpadának.

(somogyi)

620   Ardelao 2018-02-09 17:03:47

Képtalálat a következőre: „Kodály és Dohnányi”

Előzmény: 618.sz

— Dohnányi Ernő aláírja szerződését a Zeneakadémiával.

Jelentettük a minap, hogy Dohnányi Ernő és Mihalovich Ödön, a Zeneakadémia igazgatója között ismét megindultak a tárgyalások azzal a céllal, hogy Dohnányi a Zeneakadémiára kerüljön. Mihalovich igazgató már több hónappal ezelőtt, amikor első-ízben folytak a tárgyalások, minden módon igyekezett, hogy Dohnányi hazakerüljön és hogy fáradozása akkor nem vezetett eredményre, annak az volt az oka, hogy a kultuszminiszter nem akarta teljesíteni Dohnányi anyagi feltételeit.

A tárgyalások akkor megszakadtak, de most újra megindultak és miután Mihalovich igazgatónak sikerült rábírnia a művészt feltételei mérséklésére, Dohnányi Ernő — mint értesültünk — valószínűen még ma aláírja azt a szerződést, a mely őt, tekintettel berlini kötelezettségeire; egyelőre egy esztendőre a budapesti Zeneakadémiához köti ugyanolyan tiszteletdíj mellett, aminőt a berlini zenei főiskolán kapott, az összeget természetesen a mi pénznemünkre átszámítva. Dohnányi szeptemberben kezdi meg működését a Zeneakadémián.

Az Est, 1916. június 28.

*

— A Zeneakadémia új titkára.

A Zeneakadémia vezetésében történt változások során, mint ismeretes, a közoktatásügyi miniszter a nyugalomba vonult Moravcsik Géza titkár helyébe igazgatóhelyettesi címmel Kodály Zoltánt nevezte ki. Kodály a titkári teendőknek csak egy részét fogja ellátni és munkásságával főleg Dohnányi Ernőt fogja támogatni az igazgatói teendőkben, míg a titkári hivatal adminisztratív ügyeinek vezetésére a közoktatásügyi miniszter Dohnányi Ernő előterjesztésére dr. Ember Nándor zongoraművész, középiskolai tanárt,
Dohnányi volt növendékét nevezte ki, aki a múlt évben szerezte meg a zenetanári oklevelet. Dr. Ember egyidejűleg átveszi az Oszvald János távozásával megüresedett könyvtárnoki állást is.

Az Est, 1919. március 2.

619   Búbánat 2018-02-09 13:31:56

Ma lenne 90 éves  Erdélyi Miklós - a Magyar Állami Operaház karmestere.

 (Budapest, 1928. február 9. – Budapest, 1993. szeptember 11.)

Erdélyi Miklós neve egy csapásra ismertté lett, amikor 19 éves korában első jelentősebb fellépéseként Donizetti Szerelmi bájital című operáját dirigálta. 1950 és 52 között a Magyar Rádió Énekkarának igazgatói posztját látta el, majd az Állami Operaház egyik vezető karmestere lett. Kiváló művészi munkásságát 1960- ban Liszt-díjjal, 1967-ben a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze címmel, 1975-ben pedig Kossuth-díjjal jutalmazták.

Erdélyi Miklós a budapesti Operaházban és a magyar koncertéletben folytatott állandó karmesteri tevékenysége mellett külföldön is elismert művész volt. Egyebek között vendégszerepelt Rómában, Milánóban, Londonban, Berlinben. Nápolyban, Rotterdamban, Szófiában, Prágában, Moszkvában és az Egyesült Államokban. 1974-ben a West-Berliner Philharmonia vezetősége megkérte a megbetegedett Carlo Maria Giulini helyettesítésére, mely alkalommal egy rendkívüli sikerű hangversenyt adott. 1985-ben Kiváló Művész kitüntetést kapott. Elmélyült zenei egyéniségéhez főként a klasszikus mesterek (Mozart, Haydn, Schubert) álltak közel, emellett emlékezetes oratóriumelőadásokat vezényelt.

A rádióban hangszalagra több opera-és operettfelvételt is készített, illetve lemezfelvételei is méltatásra érdemesek - néhány cím közülük:

Don Pasquale,  Manon Lescaut, Bohémélet, Bruschino úr , A csengő,  Hoffmann meséi, A varázsfuvola, Jancsi és Juliska. 

Operett, daljáték: Suppé: Boccaccio – 1961; Planquette: A corneville-i harangok – 1960; Ránki György: Muzsikus Péter kalandjai – 1966;   Offenbach: A férj kopogtat – 1973;  Offenbach operettrészletek stb.

Lemezei

Megemlítem még Házy Erzsébet árialemezét:  "OPERATIC RECITAL” – 1969. Qualiton LPX-11410.

 

"Megalkuvások nélkül"

Éjszakai beszélgetés Erdélyi Miklós karmesterrel

  • Délmagyarország, 1991. augusztus 1. (179. szám)

A Turandot színpadi próbái hétfőn este kezdődtek. A remek hangulatú próbákon az énekesek többsége ugyan markírozott, hogy hangját a bemutatóra megkímélje, de így is elcsíphettünk olyan ihletett pillanatokat, amelyek egy jó előadás biztató előjelei. A karmesteri pálcát a tavalyelőtti előadások olasz dirigense helyett Erdélyi Miklós vette kezébe, akit kedden éjszaka a kimerítő próbák után kérdeztem.

- Úgy tudom, hogy most vezényel először a Szegedi Szabadtéri Játékokon.

- A 60-as évek elején sokat jártam Szegedre, sőt az 50-es évek végén még Vaszy Viktor idején koncerteket is dirigáltam, de a szabadtérin valóban most mutatkozom be.

- Mostanában mintha ritkábban vezényelne az Operaházban, mi ennek az oka?

- Én ezt a műfajt rettenetesen szeretem, és számomra nagyon szomorú dolog az, hogy sajnos a nívó annyira mélyre süllyedt, hogy egyszerűen nem tudom csinálni. Vezényeltem ugyan az utóbbi időben bizonyos előadásokat, de olyan leromlott állapotban vannak, hogy nagyon nehéz ott művészi igénnyel produkálni, mert megalkuvás, megalkuvás, megalkuvás; annak a vége azután az igénytelenség lesz. Én nagyon boldogan és szívesen csinálok mindent, ahol igazán lehet dolgozni, ahol igazán lelkesedés van, ahol igazán tanulni akarnak, ahol igazi művészi perspektíva van.

 - Giuseppe Patane nyilatkozta egyszer, hogy az operaelőadásnál a tökéletes harmónia titka, hogy a karmesternek és a rendezőnek az első naptól kezdve együtt kell dolgoznia. Ennél a produkciónál ez hogyan valósulhat meg?

- A Turandotot én nagyon-nagyon sokszor vezényeltem, ismerem Szinetár Miklós elképzeléseit, ez alatt a pár nap alatt egyeztetni tudtunk mindent. A szabadtéri megoldás az mindig egy kicsit más, a rendezőnek sokkal nagyobb a szabadsága, mint a kőszínházban, tehát itt inkább nekem kell alkalmazkodnom.

- Úgy tudom, részese volt annak a legendás budapesti Turandot-előadásnak is, amit Takács Paula, Simándy József és Orosz Júlia neve fémjelzett.

 - Hát hogyne, ez 1958-ban a Puccini-centenáriumra készült, én voltam a darabnak - Ferencsik János mellett - a második karmestere. Nem tudom, hogy szerencsének nevezzem vagy szerencsétlenségnek, Ferencsik János akkor éppen beteg volt, összesen csak két próbát tartott, úgy dirigálta a premiert és még egy-két előadást, így teljesen rám hárult ez a feladat, akkor még elég fiatal és tapasztalatlan voltam, nagyon nagy ambícióval csináltam. Rengeteget köszönhettem Nádasdy Kálmánnak, aki a darab rendezője volt.

- Ha hívnák, szívesen közreműködne a Szegedi Nemzeti Színház valamelyik produkciójában?

- Okvetlenül. Olyan feladatot, olyan remekművet, amit jól elő lehet adni, amiben egy jó garnitúra van, jó rendezővel lehet együtt dolgozni, azt nagyon szívesen vállalnám. Ezt a műfajt én nagyon szeretem, és nincsenek preferenciáim.

Hollósi Zsolt.

618   Ardelao 2018-02-09 00:50:23

Képtalálat a következőre: „Dohnányi Ernő”

58 éve hunyt el, ezen a napon (1960. február 9. New York), DOHNÁNYI ERNŐ, a kiváló magyar zongoraművész, karmester, zeneszerző és pedagógus.

Emlékére:

DOHNÁNYI zeneakadémiai tanársága – korabeli tudósítás:                   

"Nehézségek budapesti kinevezése körül

—Az Est tudósítójától —

A magyar kultúra, minden barátait bizonyára kellemesen fogja érinteni az a hír, amely különösen a magyar zene jövőjére: a zongoraművészek képzésére és a zeneszerzés fejlődésére beláthatatlan jelentőségű: hogy a Magyar Királyi Zeneakadémia igazgatósága tárgyalásokat folytat Dohnányi Ernővel, a Berlinben élő kiváló magyar zongoraművésszel, hogy őt Zeneakadémiánk számára megnyerhesse.

Dohnányi Ernő a múlt ősszel Budapestre érkezett és nálunk töltötte az egész telet. Állandó lakást bérelt a Vigadó épületében, több hangversenyt adott, néhány zenekari hangversenyt vezényelt, sőt részt vett egy operai előadás előkészítésében is.

Egyik híve, aki állandó érintkezésben van vele, vagy három héttel ezelőtt felkereste Majoszky Pál miniszteri tanácsost, a Kultuszminisztériumban a művészeti ügyosztály vezetőjét és tudatta vele, hogy Dohnányi végleg el akarja hagyni a berlini királyi zeneakadémiát, a melynek tanára, a magyar államnak és a magyar közönségnek tehát kapva kellene kapnia azon, hogy a művészt most, a mikor szabad, lekösse Budapest és a magyar művészet számára. Majovszky tanácsos örömmel hallgatta ezt a hírt és azonnal a terv keresztülvitelének anyagi lehetőségéi felől érdeklődött.

Megtudta, hogy Dohnányi Ernő a berlini zeneakadémián 13.300 márka évi fizetést kap, — az a körülmény azonban, hogy állandóan Berlinben, az internacionális zenei élet központjában élt, az ő számára mérhetetlen anyagi előnyt jelent, mert hiszen rendes munkája megbolygatása nélkül néhány óra alatt utazhat onnan egy-egy hangversenyre (Hamburgba, Drezdába, Lipcsébe stb.), amiről rögtön le kell mondania, ha állandó tartózkodásra jön Budapestre.

Majovszky Pál miniszteri tanácsos azonnal értesítette Mihalovich Ödönt, a magyar királyi Zeneakadémia igazgatóját, és Mihalovich, a ki örömmel fogadta a tervet, érintkezésbe lépett Dohnányival.

Két héttel ezelőtt találkozott Mihalovich Dohnányival, a ki valóban hajlandónak mutatkozott arra, hogy tanár legyen a budapesti Zeneakadémián, még pedig a következő feltételek mellett:

Heti nyolc órát ad, ezek közül hatot a zongoraszakon, kettőt a zeneszerzési tanszakon. Hajlandó elvállalni a szimfonikus-zenekar vezetését, a melynek élén tíz-tízen-két hangversenyt vezényelne egy-egy szezonban. Ezért a tevékenységéért a rendes nyári szünidőn kívül, az iskolaév folyamán három-havi szabadságot és évi 40.000 korona, fizetést kér.

Mihalovich ezeket a feltéteket meghallgatta és referált róluk a Kultuszminisztériumban Jankovich Béla miniszternek és Majovszky Pál miniszteri tanácsosnak. A Kultuszminiszter e követelések teljesítéséről hallani sem akart, mert a 40.000 korona évi fizetést olyan rendkívüli tisztelet-díjnak tartja aminőt a magyar állam - szerinte - a mai körülmények között zeneakadémiai professzornak nem fizethet. Mihalovich végleges választ a Dohnányi ajánlatára még nem adott, de jól informált körökben uralkodó felfogás szerint ez a válasz nem lesz kedvező.

Ehhez az ügyhöz azonban nemcsak annak van szava, aki a magyar kultúra fölött, mint legfőbb hivatalos hatalom őrködik, hanem magának a magyar kultúrának is, és ez a szó nem lehet egyéb, mint emlékeztető a Mahler Gusztáv és a Nikisch Artúr esetére, akiket elkedvetlenítve, anyagi követeléseiket nem teljesítve, elengedtek a pesti Operaházból, hogy később, amikor világhírű büszkeségei lettek a zeneművészetnek, visszakívánták őket. Most egy világhírű magyar zenész vissza akar térni hazájába s olyan tiszteletdíjat kíván, mely művészetét megilleti, és nem akarják visszavenni. Tango Egistót, az olasz karmestert, akinek sem híre, sem tehetsége nem fogható a Dohnányiéhoz, első szóra horribilis fizetéssel szerződtették az Operához, de nincsen pénz Dohnányi számára, aki — mint értesültünk — még hajlandónak mutatkozott arra is, hogy ezért a honoráriumért az Operaház munkájában is részi vesz, egy-egy újdonságot betanít, egy-egy ünnepi előadást eldirigál.

 Az Est munkatársa felkereste Dohnányi Ernőt, a ki a következőket mondta:

— A Zeneakadémián most üresedés van és tárgyalások indultak meg arra nézve, hogy ezt a helyet én foglaljam el. Én azonban még se jöhetek ide, egyszerű zongoratanárnak, . . . nem akarok itt elkallódni, . . . természetes, hogy bizonyos feltételeket szabtam.
 — Ezekről most beszélünk.

Eredményről még nem számolhatok be, minden kombináció korai volna még. Nagy kérdés persze, hogy a porosz kultuszminisztérium, a mely mindig a legnagyobb figyelmességet tanúsította velem szemben, mit szólna ahhoz, ha elhagynám Berlint?

Mondom azonban, hogy ez az ügy még csak kezdő stádiumban van.

Mihalovich Ödön miniszteri tanácsos, a Zeneakadémia igazgatója Az Est munkatársa előtt a következőket volt szíves mondani:

— Majovszky miniszteri tanácsos úr értesített engem, hogy Dohnányi most kapható volna. Nagy örömmel fogadtam ezt a hírt, mert nagy nyereségnek tartanám, hogy ha ő, aki intézetünknek növendéke volt (Dohnányi tudvalevően Thomán István tanítványa), tanár lehetne, nálunk. Beszéltem Dohnányival, aki azonban, fájdalom, olyan feltétételeket szabott, amelyeket bizony nem igen lehet teljesíteni.

Hangsúlyoznom kell, hogy Dohnányi összes művészi feltételeit szívesen teljesítjük, és csak az anyagiakban van közöttünk nézeteltérés. Nagyon jó volna, ha Dohnányi bizonyos áldozatokat hozna azért, hogy hazájába visszatérjen.

— Nekünk mindenesetre nagy művészre és elismert névre van szükségünk. Gondoltunk esetleg D’Albertre, és éppen Dohnányi figyelmeztetett a magyar származású Schmidt Ferencre, a kinek most fog színre kerülni «Notre-Dame» című operája. De hát erről még korai beszélni. . . . 

Remélem, hogy Dohnányival mégis csak sikerül megegyeznünk. 

. . . Így áll most Dohnányi Ernő és a magyar királyi Zeneakadémia ügye."

 Az Est, 1916. február 25.

*****************************

"Dohnányi a Zeneakadémián 

Jelentettük néhány hónappal ezelőtt, hogy a Zeneakadémia igazgatósága és Dohnányi Ernő között tárgyalások indultak meg, amelyeknek az a céljuk, hogy a művész az akadémiához kerüljön. A tárgyalások akkor megakadtak, mert Dohnányi olyan feltételeket szabott, a melyeket a Kultuszminiszter nem tudott teljesíteni. Most arról értesülünk, hogy Dohnányi és Mihalovich Ödön, igazgató ismét felvette a tárgyalások elejtett fonalát. Dohnányi mérsékelte feltételeit, Mihalovich igazgató pedig, igen helyesen, nem respektálva az akadémiai klikk érdekeit, arra törekszik, hogy a művészt már a jövő tanévre megnyerhesse. A döntés még ezen a héten megtörténik, és a mennyire az előrehaladott tárgyalások eddigi menete mutatja: ez a döntés alkalmasint kedvező lesz, és Dohnányi szeptemberben elfoglalhatja Zeneakadémiánk első zongoratanszékét."

Az Est, 1916. június 25.

617   Búbánat 2018-02-05 11:12:23

Kováts Kolos születésnapjára

Operavilag.net, 2018. január 31.

70 éves az elmúlt évtizedek meghatározó basszistája – BÓKA GÁBOR írása

616   Búbánat • előzmény615 2018-02-01 17:31:49

Serly Lajos  (Pozsony, 1855, március 13. – New York, 1939. február 1.) zeneszerző, karmester

/csemadok.sk/felvideki-ertektar/

A losonci Serly sírkápolna

Meghalt: 1939. február 1. Serly Lajos, operett- és dalszerző, az Óbudai Kisfaludy Színház alapítója

d. Serly Antal losonci polgár 1874-ben maga és családja számára építtetett sírkápolnát a losonci köztemetőben. Végrendelete szerint minden évben, halottak napján megnyitandó volt a kápolna, ahol korábban miséket is tartottak. Ez a hagyomány ma már nem él. Fia, Lajos 1855-ben született Losoncon. Korán megmutatkozott zenei tehetsége fejlesztésére Liszt Ferenc is biztatta. Karnagyi, zeneszerzői tanulmányainak, pályakezdésének fontos állomásai Pozsony, Berlin, Kolozsvár után a pesti Nemzeti Színházhoz szerződött. A Kék nefelejcs kezdetű dala, melyet Kazaliczky Antal szövegére 1880-ban komponált nagy népszerűségre tett szert. Ismert költők – Petőfi, Csokonai, Pósa Lajos verseit is megzenésítette. 1905-ben kivándorolt Amerikába, miután Budán alapított színháza csődbe ment. Ott halt meg 1939-ben, utolsó kívánsága az volt, hogy hamvait szülei mellé, a losonci családi sírboltba temessék. Ez csak 1972-ben történt meg. Serly Lajos fia, Tibor is Losoncon született 1901-ben, apjához hasonlóan ő is a zenész lett. Apja New York-i zenekarában kezdte pályafutását. Képzettséget a budapesti Zeneakadémián szerzett, Kodály tanítványa is volt. A 20-as, 30-as években felváltva szerepelt brácsásként és karnagyként Amerikában és Magyarországon. Mikor Bartók Béla kivándorolt, Serly Tibor már elismert karmester, zeneszerző, zenetanár volt, aki felkarolta, támogatta Bartókékat. Ő fejezte be Bartók Béla halála után a III. zongoraversenyt és a brácsaversenyt.

Bartókné Pásztory Ditta a Serly család iránti hála és tisztelet jeléül 1983-ban emléktáblát készíttetett Gasztarisz Pavlosz szobrászművésszel a losonci sírkápolnába, ahová nemcsak Serly Lajos és felesége, de fiuk Tibor hamvait is örök nyugalomra helyezték.

 


Serly Lajos Kék nefelejcs, virágzik a tópartján… kezdetű dala az egész magyar nyelvterületen ismert, sokan népdalként ismerik, éneklik. A zeneszerző ma már kevésbé ismert, bár életében nagyon népszerű volt. Szülővárosának, végső nyughelyének ismerete, emléke felélesztését, megtartását szolgálhatja, csak úgy mint méltatlanul elfeledett fia, a kiváló zenész, Serly Tibor szélesebb körben való megismertetését is. Nem kevésbé fontos, hogy a losonci emlékhely a Bartók családhoz is köthető, hiszen Bartók Bélának és Pásztory Dittának Serly Tibor nyújtott segítő kezet az új hazában. Pásztory Ditta egyébként is kötődik Losonchoz, hiszen a rimaszombati fiatal leány első hangversenyét a losonci Városházán adta. A Losoncra, azon belül a temetőbe látogatóknak ezek a tények meglepő újdonságnak számítanak. A Serlyek emlékét 2000 óta a Csemadok alapszervezet mellett működő Serly Női Kamarakórus is őrzi.

615   Búbánat 2018-02-01 17:15:09

Serly Lajos  (Pozsony, 1855, március 13. – New York, 1939. február 1.) zeneszerző, karmester

Serly Lajos - Wikipédia

 

„Serly Lajos (Pozsony, 1855 – New York, 1939) a maga erejéből lett sikeres karmester és zeneszerző. Már pozsonyi gimnazistaként zenekart szervezett. Az Országos Zeneakadémia elvégzése után Brassóban, 1880-ban pedig Berlinben volt dirigens. Hosszabb ideig karmestere volt a Kolozsvári Nemzeti Színháznak, majd a pesti Népszínháznak. Később ismét külföldre ment, huzamosabb ideig Párizsban élt, ahol több szerzeménye is megjelent. 1896-ban, az ezredévi kiállítás ideje alatt egy nagy ének- és zenekart toborzott össze, mely Ős-Budavárában különösen a régi magyar zene- és énekművek előadásával aratott nagy sikert. Blaha Lujza legkedvesebb muzsikusa volt. Miután teljes vagyonát beleölte a Kisfaludy Színházba, ami befuccsolt, Londonba emigrált, és a néprajzi kiállítás területén dirigálta 69 tagú zenekarát. 1905-ben, ötvenéves korában kivándorolt Amerikába, ahol 1914-ben magyar színtársulatot szervezett. Serly Lajos több operetthez írt zenét és számos népszínműhöz dalokat. Fia, Serly Tibor szintén kitűnő zeneszerző, Bartók Béla barátja lett, ő fejezte be Bartók III. zongoraversenyét.”

 

Egyszer volt egy színház

"Az ezredévi ünnepségek lezajlása után elérkezett az idő az álmos Óbuda számára is egy állandó kőszínház felállítására, amit Serly Lajosnak köszönhettek. A közkedvelt és tehetséges zeneszerző és karmester 40 ezer forint tőkével valósította meg az óbudaiak vágyát, melyet a magyar vígjáték atyjáról, Kisfaludy Károlyról nevezett el."

(Forrás: Színháztörténeti Füzetek 80. Óbudai Kisfaludy Színház 1892-1934. Szerk: Alpár Ágnes.)

614   Búbánat 2018-02-01 11:30:56

Veress Sándor (Kolozsvár, 1907. február 1. - Bern, 1992. március 4.) zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus és népzenekutató, Bartók és Kodály szellemi öröküöse.

http://www.momus.hu/article.php?artid=6051

A tanítvány minősíti a Mesterét (Veress Sándor kamaraművei)
- zéta -, 2011-08-19 [ Kamara ] Café Momus

http://momus.hu/article.php?artid=4440

Ünnepeltünk? (Veress Sándor szerzői estek)
kobzos55, 2007-11-29 [ Budapesten ] Café Momus

 

  • Chicago és Környéke, 1981-10-03 / 40. szám

Bartók méltatás egy svájci lapban

A Bernben élő zeneszerző és zenepedagógus, Veress Sándor „Bartók-cikkét” nem magyar olvasóknak írta, hanem a svájci nagyközönségnek, amely természetesen kevesebbet tud Bartók életéről, pályájáról, — s még kevesebbet — a korabeli magyar történelemről, Habsburg-ellenességröl, hazafiságról, majd az első világháború utáni állapotokról, — mint a hazai olvasók. Ezért részletesen foglalkozik Bartók ifjúkorával és hosszan idéz Bartók 1921-ben írt önéletrajzából is. Mint ahogyan több ízben utal és idéz a csak magyarul megjelent Bartók irodalomból is. Bartók idősebb fiának emlékezéseire és az életművet Veress Sándor véleménye szerint mélyen megragadó Lendvay Ernő elemzéseire is utal.

Külön fejezetben tárgyalja a népzenekutatás és feldolgozás jelentőségét.

A következőket írja, idézzük: ,,A népzene, mint zenei ősforrás, több szempontból játszott döntő szerepet Bartók művészetében. Művészi és történelmi szükségességből kezdett Kodály Zoltánnal együtt 1905-ben népzenét kutatni. Ha az ember a századforduló zenéjében észlelhető stílusváltozás motivációját keresi, akkor arra a felismerésre jut, hogy — irányoktól és iskoláktól függetlenül — egy közös törekvés mutatkozik meg, a dúr és moll rendszerektől való megszabadulására. Ezek a rendszerek már a 19-ik század végére kiélték magukat. Az ehhez a szabadsághoz vezető utak különbözőek voltak ugyan, de a cél azonos. Az ősi, kelet-európai zenei hagyományokban olyan anyagra találtak, amely teljesen megfelelt ennek az igénynek.”

Veress Sándor a berni lapban nemcsak Bartókot, a zeneszerzőt méltatja, hanem az olvasók emlékezetébe idézi a zongoraművész Bartókot is.
Ismét idézzük: „Nagyszerű játéka az én nemzedékem emlékezetében életre szóló élményként él. De a fiatalabbak számára elveszett, mert a hanghatásokat lehetetlen szavakkal visszaadni. Nem volnánk-e mindannyian boldogok, ha hallhatnánk, hogyan játszott Chopin, Liszt, vagy akár Beethoven? De hogy a huszadik század derekán, a hanglemezfelvételek korában, elhunyt a kor egyik legnagyobb zenei géniusza és játékából szinte semmi sem maradt fenn a következő nemzedékek számára; csak azért mert az akkori hanglemezvállalatok Bartók szerződtetésében nem láttak hasznot, — valóban botrányos!
Az a kevés, szórványos, inkább csak olyan ad-hoc felvétel, amely ma kapható, nem képviseli Bartók nagyszerű előadásmódját. Vagy csak egyes kisebb zongoradarabokról van szó, néhány dal-kíséretről, avagy késői felvételekről Bartók utolsó amerikai éveiből, (ezek is rövidebb darabok) és akkor készültek, amikor már nagyon beteg volt. Játékából hiányzott a régi fény. Egyetlen felvétel őrzi régi formátumát, annak a szonáta-estnek a felvétele, amelyet Szigetivel a kongresszusi könyvtárban, röviddel Amerikába való érkezése után adott. A véletlennek köszönhető, hogy legalább ez a felvétel fennmaradt. Egy amatőr ugyanis felállított egy mikrofont, hogy saját magának hangfelvételt készítsen.”

613   Ardelao 2018-02-01 10:43:13

 

JANDÓ JENŐ KÖSZÖNTÉSE

Képtalálat a következőre: „jandó jenő”

66 évvel ezelőtt, ezen a napon született (1952. február 1.) JANDÓ JENŐ, kiváló magyar zongoraművész. 

Isten éltesse őt sokáig, erőben, egészségben!

Egyik, általa játszott, kedvenc felvételem meghallgatásával köszöntöm!

 

MUSSORGSKY: Pictures at an Exhibition / BALAKIREV: Islamey

Jeno Jando plays Mussorgsky: Pictures at an Exibition (4/4)

612   Ardelao 2018-02-01 00:34:42

 

147 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

Alekszandr Nyikolajevics SZEROV, orosz zeneszerző és zenekritikus

(1820.I.23 – 1871. II.1.)

 

Szerov szerepe az orosz zenekultúra fejlődésében igen nagy és jelentős. Zenekritikai munkásságával ő egyik megalapítója az igazán szakszerű, a műveket elvi alapon értékelő orosz zenekritikának.

Mint zeneszerző nem volt akkora tehetség, hogy az orosz zene nagy klasszikus mestereinek első sorába állíthatnók őt. De nagy jelentőségű volt kora számára az a tevékenysége, melyet az opera új lehetőségeinek keresése terén fejtett ki.

Noha zenei stílusa bizonyos fokig egyenlőtlen és érdes, sőt néha művészileg fogyatékos is, operái sok termékeny gondolatot tartalmaznak, amelyeket a 60-as évek orosz nemzeti zeneszerző iskolájának fiatal képviselői fejlesztenek ki.

 

Ю.B.КЕЛДИШ:
„ИСТОРИЯ РУССКОӤ МУЗЫКИ”
(Keldis: Az orosz zene története)

(Moszkva-Leningrád, 1947-1954. 3. kötet)
c. orosznyelvű eredeti felhasználása alapján.

Előzmény 605 és 606. számokon.

611   Búbánat • előzmény610 2018-01-28 13:32:13

Film Színház Irodalom, 1942. január 30. (5. szám)

Riport

HARSÁNYI ZSOLT CIGARETTÁZVA ÜL AZ ÁGYA SZÉLÉN ÉS MOSOLYOGVA BESZÉL ÉLETRŐL, HALÁLRÓL

A budai szanatóriumban halkléptű emberek járnak. Kint is csend van, a hópaplan beburkolja a zajt, de itt bent törvény a letompított szó, a nesztelen járás. A portás udvariasan figyelmeztet egy csendesen beszélgető csoportot.

— Harsány i Zsolt úr alszik...
Az urak összenéznek és kiosonnak a hallba.
— Nyolcas szoba.

Nyílik az ajtó. Idősebb hölgy, igazi nagyasszony kísér ki valakit, Harsányi Zsolt édesanyja. Bemegyünk.
Pihenten, vidáman, cigarettázva ül az ágy szélén az író. Talán a tekintete bágyadtabb kissé, de arca sima, nyugodt, te!tebb, mint volt, sokkal egészségesebbnek látszik — betegen.

Már láztalan vagyok — mondja. — Egészen jól voltam, a premierre akartam menni, lázas lettem. Gyomorinfluenza. De most már ezen is túl vagyok.

— Vígszínház.
— Mindennap érintkeztünk, Gerster kijárt hozzám, telefonon is beszéltünk.

— Újságok?
— Olvastam mindent.
A Németh László-ügy?
_— Igen. Nagyon elfajult a vita és ez a durva hang azelőtt teljesen ismeretlen volt a színházi világban. Egyébként, tavaly még, járt nálam Németh László és tanácsot kért, hogy mit tegyen, mert mindenáron vissza akarja kapni darabját, Németh Antal pedig nem adja. Megmondtam, hogy csak a bíróság útján kaphatja vissza, hogyha bizonyítani tudja, hogy a darab előadásából erkölcsi kára származnék. Azt mondta, majd más utat keres.
— A kritika?
— Hogy így elfajult a vihar a darab körül, annak az a magyarázata, hogy kevesen vagyunk. Nem telik belőlünk teljes kritikus-garnitúra és teljes szerző-garnitúra. Aki kritikus, annak nem volna szabad írnia, aki pedig ír, az ne legyen kritikus.

Rágyújt a második cigarettára.
— Szabad dohányozni?
— Kevesebbet szívok.
Kopogtatás. Orvosi vizit, rövid, kedves, baráti. A nagyasszony buzgón segédkezik, aztán, mikor kimegy az orvos, újból letelepszik cigarettát tölteni. Harsányi feje alá kulcsolja két kezét, hátradől párnáján és kérdőn néz rám.

Ismerjük a szanatóriumok gumitalpon ballagó unalmát, már kérdezem is:
— Unatkozott sokat?
— Soha életemben! Most talán legkevésbé.
— Gondolkodott? Életről, (óvatosan) betegségről? ...
— ... halálról — mondja egyszerűen, nyugodtan.
Hirtelen közbevágunk:
— Isten őrizz!
— Nem félek a haláltól, — magyarázza — mert bármikor jöhet.

A nagyasszony szól:

Most igazán messze járt tőled, de mikor legutóbb beteg voltál, akkor...
— Nem félek, — mondja Harsányi — a halál maga sem félelmes, sem ijesztő. Természetes. És határozott meggyőződésem, hogy aki meghal, azért hal meg, mert betöltötte az életét.
— Szóval a mondat végén van a pont. És mindig a végén?
— Igen. (Nézi a mennyezetet.) Aki nem akar meghalni, az nem is hal meg. íme, egy fiatal, huszonhat éves ember, akiről talán nehéz megérteni, hogy már befejezte az életet. Petőfi. Pedig ebben az esetben így van. Mindaz, ami teljessé tette, 26 éves korában befejeződött. És ha gondolkodom, hogy mi történt volna, ha életben marad... nem is képzelhetek el semmi jót! Lehet Petőfi életét akár képzeletben is folytatni...

Az ablakon vidám téli napsugarak szöknek be, Harsányi elfog egyet.
Isten útjait szem nem láthatja be, de az emberi életnek csodálatos törvényei vannak. (Most úgy beszél, mintha előadást tartana.) Tizian öreg ember volt, 60 éves, még festegetett, 70 éves lett és — hanyatlott. Már 80 éves, még öregebb. Ha meghal, senki sem mondta volna, hogy a sors milyen kegyetlen, de Tizian tovább élt. Tovább élt és festett. 90 éves volt és fejlődött és talán 99 éves korában érte el halhatatlan művészetének csúcspontját. Ezt az Isten adta. Azt hiszem, hogy azok között az okok között, amelyek az életet megszüntetik, több a lelki, mint a testi ok. Aki nem akar meghalni, aki nagyon nem akar meghalni, az nem is hal meg.

A nagyasszony kezében megáll a cigarettatöltő, áhítatosan figyeli a fiát.
— Mikor nagyanyámat megkérdeztem — folytatja Harsányi — 93 éves korában, hogy mi az élet, azt mondta, az élet valami szép és jó, de ő már szeretne pihenni. Halálában semmi tragikus nem volt. Nekünk fájt, mert szerettük nagyon, de ő, — a halála pillanatában is igazolta: — pihenni ment.

Most, mintha mélyebben nézne valahova Harsányi.
Az egésznek egy kis front-íze van. Mindig legyen a cók-mók bepakkolva, mert másnap jöhet a behívó. És mindig jó, ha minden rendben van, mert bizony nem lehet azt mondani, hogy még szeretnénk ezt vagy azt elintézni, vagy ezt vagy azt jóvátenni. Menni kell.

A nagyasszony feje mintha egy gondolattal mélyebben hajolna, szeretnénk más irányba terelni a beszélgetést.
— Mikor megy ki a szanatóriumból?
— Remélem, hamarosan.
— Mi lesz az első dolga?
Megírom a darabot, amelyre a Vígszínházzal kötött szerződésem kötelez. Egész sor téma kering bennem, még nem tudom, melyikhez nyúlok. De mindennél fontosabb, hogy unokám lesz, aki fiú lesz — elhatároztuk — és Zsoltnak fogják hívni. Két Harsányi Zsolt lesz és hozzá kell majd szokni, hogy az egyik nagyon sokáig itt marad, bár a másik sem akar elfogyni.

Megmondjuk, hogy ilyen nyugodtnak és egészségesnek még sohasem láttuk.
— A kényszerű pihenés. Hetek óta nem dolgoztam. Ez sem véletlen: a szervezet felmondja a szerződést és követeli a szabadságot.
 

Keze újabb cigarettáért nyúl és rövid ott tartózkodásunk alatt a harmadikra gyújt, mintegy igazolásául annak, hogy >kevesebbet< dohányzik...

Bella Andor

610   Búbánat 2018-01-28 13:02:18

Tegnapi születésnap - évforduló

Harsányi Zsolt  (Korompa, 1887. január 27. – Budapest, 1943. november 29.) író, újságíró, műfordító, színigazgató. A két világháború közötti korszakban a szórakoztató irodalom népszerű szerzője volt.

Harsányi Zsolt az emlékezetes regényei mellett az opera -, operett-, daljáték műfajában dalszövegek írásával és fordításával is maradandót alkotott:

Mozart: Don Juan

Mozart: A varázsfuvola

Rossini: A sevillai borbély

Richard Strauss: Ariadne Naxos szigetén

Kodály Zoltán: Háry János

Dohnányi Ernő: A tenor

Csajkovszkij-Klein: A diadalmas asszony

Schubert-Berté: Három a kislány

Offenbach: A banditák

Suppé: Boccaccio

Fall: Pompadour

Lehár Ferenc: A három grácia

Lehár Ferenc: Frasquita

Lehár Ferenc: A mosoly országa

Lehár Ferenc: Giuditta

Szirmai Albert: Napoleon és a mozikirály

Kálmán Imre: A cigányprímás

Kálmán Imre: Marica grófnő

Harsányi Zsolt előbb bölcsész pályán indult, majd a jogi karra váltott és ott szerzett diplomát a kolozsvári egyetemen. Az újságírással már fiatal korában elkezdett foglalkozni, színházi lapot szerkesztett, Színházi Hét címmel (1910). A Budapesti Hírlap, a Pesti Hírlap, az Új Idők munkatársa, A Magyar PEN Club főtitkára és  1938-tól a Vígszínház igazgatója volt.  Tagja volt a Kisfaludy Társaságnak (1934) és a Petőfi Társaságnak. Harsányi Zsolt írta a szövegét  - Paulini Bélával -  Kodály Zoltán Háry János című daljátékának (1926).  Színdarabokat, verses műveket is írt. 1935-ben  Corvin-koszorúval tüntették ki.

1943. november 29-én hunyt el Budapesten, 56 éves korában.

Főbb művei

  • A féltékeny költő (versek, Bp., 1920);
  • Az arany holló (regény, Bp., 1925); regény a szerelemről
  • Az üstökös (regény, Bp., 1932); Petőfi Sándor életének regénye
  • Ember küzdj! … (regény, Bp., 1932); Madách Imre életének regénye
  • Szólalj, szólalj, virrasztó! (regény, Bp., 1934.); Zrínyi, a költő életének regénye
  • A tündérkirálynő (1934)
  • Ecce homo (regény, Bp., 1935); Munkácsy Mihály életének regénye
  • Magyar rapszódia (regény, Bp., 1936); Liszt Ferenc életének regénye
  • Mathias rex (regény, Bp., 1937); Hunyadi Mátyás életének regénye
  • Élni jó (regény, Bp., 1937); Rubens Péter Pál életének regénye
  • És mégis mozog a föld (regény, Bp., 1937); Galilei életének regénye
  • Magdolna (regény, Bp., 1938); Három szerelem regénye
  • Sacra Corona. (Bp., 1939); A magyar szent korona regénye
  • Grófkisasszony (vígjáték, Bp., 1939);
  • Szegény János (regény, Bp., 1940); Korvin János életének regénye
  • Whisky szódával (regény, Bp., 1941);
  • A bolond Ásvayné (színmű, 1942);
  • Aranyalma (regény, Bp., 1942). Páris királyfi a görög mitológiának népszerű alakja és az Olympos ragyogó világa elevenedik meg az ősi mondáknak ebben a művészi feldolgozásában.

Harsányi Zsolt, Hercegh Ferenc, Csathó Kálmánné Aczél Ilona

 

609   Búbánat 2018-01-25 19:19:08

Palló Imre emlékét idézve, az alábbiakban bemásolom  egyik levelének szövegét, amely dokumentum a Magyar Állami Operaház válogatott iratai között található és a Magyar Színházi Intézet kiadásában került publikálására 1984-ben:

Palló Imre szabadság-meghosszabbítást kér Radnai Miklóstól. Radnai nem engedélyezi a szabadság meghosszabbítását.

OL. P. 517.        154/1926. sz.

Forte del M., 1926. augusztus 13.

Édes Miklós!

Nagyon köszönöm kedves lapodat, és végtelenül sajnálom, hogy ezt a pár napomat, amelyet sikerült pihenésre kiragadnom, nem tölthetjük együtt.

Tegnap előtt óta vagyok itten és még eddig igen meg vagyok mindennel elégedve. Jó lakás, jó koszt, szép idő, gyönyörű tenger, kellemes emberek között élve olyan dolgok, amelyek biztosítanák pihenésemet, ha továbbra is megmaradnak. Most pedig édes Miklós - ha megengeded áttérek hivatalos dolgokra.

Először is beszámolok arról, hogy egy nagy és erőltetett tempójú tanulásnak eredményeként augusztus első napjai óta már kívülről énekelem a Falstaffot.  Erős a hitem, hogy nagy sikerünk lesz vele. Nem hallgathatom el azt a meggyőződésemet, hogy az opera minden egyes szerepe nagy igényű és még a legkisebb szerep is nagy és komoly munkát kíván az énekestől, amiért a tanulást minél hamarabb meg kellene kezdeni, ha ebben az évben elő akarod adatni.  Most pedig áttérek egy részedre kellemetlenebb térre, amennyivel kéréssel jövök.

Ugyanis éppen a Falstaff tanulása miatt nyári pihenésem kitolódik, úgy, hogy csak tegnap előtt kezdtem meg. Azt hiszem, nem vagyok túl szerénytelen, mikor fönti érdemeimre hivatkozva, mert a Falstaff tanulásához csak is és kimondottan a Te óhajodra kezdtem , nyári szabadságom meghosszabbítását kérem.

Ugyanis szeptember első napjaimban igazán könnyen nélkülözhet a színház és viszont a színház érdeke is, hogy én legalább egy hónapot pihenjek, és így friss erőben kezdjek munkához. Tudtommal semmiféle új szerepet nem szántál nekem az első napokra, és így az első próba napokon való jelenlétem egyáltalában nem is szükséges.

Arra kérlek, tehát édes Miklós, hogy engedd meg nekem, hogy szeptember 13-án (hétfőn) kezdjem meg a munkát. Én már 12-én Pesten lennék és 13-ra bármilyen próbán rendelkezésre állanék.

Természetesen ez nem érintené az én 3 havi szabadságomat, hanem ez egy jutalom lenne, a nyári tanulásért, amelyet a m. k. Operaház igazgatóságának felhívására tettem.

Egyúttal arra is kérlek, hogy a 3 havi szabadságom idejének bejelentését engedélyezd, első személyes találkozásunkra.

Jelenlegi tervem szerint itt maradok e hó 25-ig, amikor is visszamegyek pár napra Milánóba, a jövő évi dolgaim fixírozása végett. 25-re várom tehát milánói címemre nagybecsű válaszodat, amely biztosra hiszem kedvező lesz részemre. Dolgaim végeztével és engedelmeddel szeptemberi szabadságomat Erdélyben szeretném tölteni, édes jó szüleimnél, akiket több mint egy éve nem láttam.

Nagyon kérlek édes Miklós, ne tagadd meg szép kérésem teljesítését, amellyel, igen, igen nagy hálára köteleznél. És még egyszer kérlek, hogy f. hó 25-re küldjed el válaszodat Milánóba, amely tartalmazni fogja döntésedet: 1/a  szeptemberre kért szabadságomat illetőleg és 2/a három havi szabadságom bejelentési idejének kitolását illetőleg.  Kérésemet még egyszer jó indulatodba ajánlva, szeretettel és őszinte barátsággal ölellek

Imre.

(hivatalból előadóíven)

 

1574/1926.  sz.

Édes Imrém!

Leveledet köszönettel vettem és örülök, hogy jó helyen élsz és pihensz. Pihenj is Imrém most bőségesen, mert sajnálom bár, de szeptemberi pihenésedet nem adhatom meg.

Ugyanis a „Háry János” próbái azonnal megkezdődnek, amint együtt vagyunk, így a Te személyedre feltétlenül szükség van, már augusztus legvégén, a rendes időben.

Ha nem lenne ez az egyetlen lehetőség a próbák beosztását illetőleg, szívesen beleegyeznék néhány napos késedelmedbe, így azonban semmiképpen sem tehetem. Egyúttal arra is kérlek,hogy szabadságodat most már minden esetre, csakis közös megállapodásunk esetén határozd meg, mert az év munkáját ilyen körülmények között nem tudom különben beosztani.

Ne haragudj édes Imrém, hogy ezúttal nem állhatok egyik ügyben sem teljesen kedved szerint kívánságodhoz, a színház érdeke azonban – ugy-e,  mind a kettőnknek egyformán mindenek felett álló.

Ölel és jó napokat kíván szeretettel

Radnai Miklós

 

N- Palló Imre Úrnak,

Milánó, Via Pasquilino 12.

608   Ardelao 2018-01-25 01:15:37

Képtalálat a következőre: „palló imre”

40 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

PALLÓ IMRE DR., a kiváló magyar operaénekes.

 E m l é k é r e: 

«LÁTOGATÁS PALLÓ IMRE BIRTOKÁN»

Pánd, 1941. július

Túl a vadregényes monori erdőn, ringó búzatáblákkal megrakottan ékeskedik Pánd, a híres Palló-gazdaság.

Valami furcsa báj ragyog ezen a vidéken: dombok és sík mezők kergetik egymást hatalmas hullámokban, dús zöldek és aranyló gabonák, életvidám és fáradt színek meglepő változata ingerkedik szemünkkel. A városi ember kíváncsian hegyezi fülét: tehénbőgés, ló-nyihogás, pacsirta fütty és békakuruttyolás remeg a levegőben, békés együttértés édes harmóniájában.

Ezen a mindig új árnyalatokkal pompázó tájon gazdálkodik Palló Imre, Operaházunk kiváló művésze. Lelkesedéssel, szeretettel és hozzáértéssel vezeti birtokát. Jó barátja a föld, a nap a jószág és az egész természet, Korán reggel kimegy az aratókhoz, nézi a munkát, szakértő szemmel bírálja a termést, majd hirtelen elhatározással kaszát ragad, beáll a sorba az aratók közé. Suhog a kasza, zizeg a levágott búzaszár, mindenki olyan elmerültem és boldogan dolgozik itt, mintha ez a darab föld volna a világ közepe.

Palló, innen lesiet a gulyához, nézi az itatást, elvegyül az állatok között, mindegyiket külön-külön ismeri, — pedig szép számmal vannak — tudja a bánatukat és örömüket, csalódásukat, és vágyukat. Ellátogat a malacokhoz, meghallgatja éktelen sivításukat, hisztériásan visítanak ezek a pufók állatok a közelgő táplálkozás izgalmas reményében. Palló bemegy ezután az istállóba a kedvenceihez, a kis csikókhoz. Itt időzik a legtovább.

Kioldozza, és szabadjára engedi ezeket a pajkos, gyermeteg hévvel ugrándozó boldog-vidám fiatalokat. Körülrohangásszák a tanyát, ide-oda szökdécselnek és valami titkos megállapodás értelmében soha nem hagyják el egymást. Együtt szaladgálnak, és egyszerre fordulnak vissza, hogy megkeressék Pallót, az ő kedves, szeretett gazdájukat. Körülölelik, csókolgatják, hízelkednek, kényeskednek, nyakába csimpaszkodnak. Mulatságos kép! Palló balzsebéből előkerül az apróra vágott krumplicukor és a kiscsikók tülekedve majszolják a hatalmas tenyérről az édes jutalmat.

Palló jobbzsebében savanyú cukor bujkál, a tanya maszatos-képű, angyalarcú kisgyerekeinek örömére. Palló a tanya minden gyerekét ismeri, nevén szólítja őket, beszélget szüleikkel, és ismeri, minden ügyes-bajos dolgaikat. Mindenkin segít és mindenkihez akad egy jó szava. 

Dél-felé Palló Imre felszalad a feleségéhez és a fiához! Édes, kicsi fiához, nagy büszkeségéhez, aki nagy legény már: két és félhónapos! Pallóék elhatározták, hogy bölcs szigorral nevelik majd egyetlen szeme-fényüket. Ha sír nem törődnek vele. ha nyöszörög, feléje se néznek. Amíg el nem érkezik a kínos pontosan kiszámított szopási idő, az étkezése boldog, felemelő órája, addig nem szólnak hozzá, nem gügyögnek játékos hangon, édes, megnyugtató és szórakoztató balgaságokat.

Nem emelik karjukba, nem tolják, nem ringatják, a kocsit, minden meggyőző érvvel indokolt ok nélkül. Na de szülő tervez és csecsemő végez! Csodálatos jelenség ez, hogy egy ilyen icipici gyerek torkából olyan erővel tör elő a hang, hogy betölti vele a házat és környékét. Palló és felesége duettban mondják:
— Hadd sírjon, legalább tágul a tüdeje, nem árt neki, ez nagyon egészséges. 

Ez az elhatározás két percig tart. Ezután felugranak, és a gyerekhez rohannak. Palló gyöngéden beszél hozzá:
— Na de kicsi fiam, nézz a te apádra! 

A gyerek elhallgat és a sírás mosolyra vidámodik az arcán. Es amikor újra rá zendít a sírásra, Palló énekel neki, szép, öreg székely nótákat, letompított, gyönyörű hangon, annyi szívvel és szeretettel, amennyi csak egy emberbe belefér.

Palló Imre lemondóan megszólal:
— Borzasztó, hogy elkényeztetjük ezt a gyereket, holnaptól ezt nem tesszük többé. … 

Gách Marianne

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941.VIII.1. (4. Évfolyam 31.szám) 

 

607   Búbánat 2018-01-24 11:36:24

Bródy Tamás

Kolozsvár, 1913. január 24.–Budapest, 1990. június 10.): karmester, zeneszerző.

Érdemes művész (1963), Liszt Ferenc-díj (1969).

Szülei: Bródy Miklós (1877–1949) zeneszerző, karmester;  Szász Ilona.

Felesége 1957-től Kiss Ilona (1924–2004) színésznő.

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Kodály Zoltán (zeneszerzés) és Unger Ernő (karmester) tanítványa (1929–1933).

A Budapesti Szimfonikus Zenekar vendégkarmestere (1935), a Vígszínház zenei tanácsadója (1936–1941). 

A II. világháború kitöréséig rendszeresen fellépett karmesterként, így többször fellépett bécsi, berni, berlini, luzerni zenekarok vendég dirigenseként. Vendégszerepelt a Szovjetunióban (1955), Csehszlovákiában, Romániában (1958), Lengyelországban (1959), Olaszországban, Pozsonyban (1963). Vezényelte – többek között – a Budapesti Filharmóniai Társaság  zenekarát is.

A II. világháború után a Fővárosi Operettszínház karmestere és zeneigazgatója (1947–1973), egyúttal a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának karmestere is (1957–1959).  1957–59-ben a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának karmestereként is működött. 1947-től 1973-ig, nyugdíjazásáig a Fővárosi Operettszínház karmestere volt.

Zeneszerzőként számos filmzenét (Könnyű múzsa, Civil a pályán),népszerű zeneművet, zenés vígjátékot rádió-operettet (Kulcs a lábtörlő alatt, Nílus-parti randevú) és színpadi zenét (A VIII. osztály, Palotaszálló, Balkezes bajnok, Elfelejtett keringő) komponált,  illerve felújította és átdolgozta régi operettek hangszerelését.

Karmesterként olyan klasszikus rádiófelvételeket vezényelt, mint pl. Bizet: Carmen; Wagner: Lohengrin; Weber: A bűvös vadász c. operákat, ill. Ábrahám Pál, Kálmán Imre és Lehár Ferenc operettjeit és a külföldi "klasszikus operettszerzők" (Offenbach, Sullivan, Jones, Millöcker, Zeller, Fall, Planquette, Lecocq, Suppé, Johann Strauss, Oscar Straus, de Dunajevszkij, Miljutyin, Gilbert és mások)  műveinek rádiós bemutatóit. 

Főbb művei

színpadi művei:

Music Hall (zenés vígjáték, 1947)
Az Angol Bank nem fizet (zenés vígjáték, 1947)
VIII. osztály (zenés vígjáték, 1947)
Köztünk maradjon (zenés játék, 1959)
 

rádió-operettjei:

Kulcs a lábtörlő alatt (Zoltán Pállal, 1949)
Nílusparti randevú;

filmzenéi:

Könnyű múzsa (Horváth Jenővel, 1947)
Janika (1949)
Civil a pályán (Fényes Szabolccsal, 1951)
A selejt bosszúja (1951)
Ifjú szívvel (1953)
Kiskrajcár (zenei vezető, 1953)
Díszelőadás (többekkel, 1955)
A csodacsatár (Horváth Jenővel, 1956)

egyéb munkái: zongoradarabok; szimfonikus művek (pl. Vadász-nyitány; Scherzo; Suite); dalok, táncdalok.

lemezei

Huszka Jenő, Lehár Ferenc,  Kálmán Imre operettjeiből (Gül Baba, A mosoly országa, Luxemburg grófja, Bajadér, Csárdáskirálynő,  1963., stb
Qualiton és Hungaroton: Részletek Ábrahám Pál operettjeiből (Hawaii rózsája, Bál a Savoyban, Mese a Grand Hotelban stb.; 1973)
Hermann, J.: Hello, Dolly (musical, 1969).

Idézem Bródy Tamás karmester visszaemlékező szavait Simándy Józsefre:

„Ami pedig az imént leírt „kirándulás”-t illeti: a szót Bródy Tamás zeneszerző és karmester mondotta ki Simándy József nem operai szerepléseit jellemezvén.


— Esztrádhangverseny-film volt a Díszelőadás — emlékszik vissza Bródy Tamás —, 1955-ben forgattuk. A film zenei vezetője, karmestere és részben komponistája voltam. Szenes Iván versére írt „Emlékszem, ősz volt” kezdetű tenorális zenekari esztrád dalomat énekelte a filmben Simándy József. Ez voltaképpen tehát kirándulás volt egy olyan tájra, amely nem az ő világa. Mégis: otthonosan, jóízzel, igen szépen énekelte a dalt.
— Egy másik együttműködésünket is „kirándulásnak” nevezném, bár itt a saját műfajában kirándult olyan műbe, amelyet az Operaházban nem énekelt. A Bűvös vadász című Weber opera rádiókeresztmetszetéről van szó, amelyet én vezényeltem. Takács Paula, Gyurkovics Mária, Fodor János, Littasy György szerepelt benne a Maxot alakító Simándy mellett. Kiváló Max volt! Stílushűen, szenvedéllyel énekelt. Nekem mindmáig egyik kedvenc felvételem ez a keresztmetszet.
— Megint másfajta kirándulás, amelyet Simándy József a rádió mikrofonja előtt a daljáték területére tett többször is. Egyik példája: Vitányi János és Erdődy János írta A messze tűnt kedves című rádiódaljátékot, Kemény Egon szerezte a zenéjét, Simándy a költő Fazekas Mihályt játszotta és énekelte benne. Ezt is én dirigáltam."

És Bródy Tamás, a műfaj egyik legkülönb magyar értője dirigálta A mosoly országa című Lehár-operettet is a rádióban; Simándy József volt Szu Csong herceg.

Forrás: „Háromszázezer magas C” - Simándy József - Lapok egy élet regényéből   - 10. /Dalos László, Film Színház Muzsika, 1972. január 8. /

További adatok a Wiikipédián is találhatóak Bródy Tamásról és szerzeményeiről.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Br%C3%B3dy_Tam%C3%A1s

606   Ardelao • előzmény605 2018-01-23 18:33:35

 A.NY. SZEROV (folytatás)

Szerov, első sikeres operája, a «Judith» témájának alapja az ismert bibliai történet. Főszereplője a bátor zsidónő, aki vakmerő tettével megmenti szülővárosát a pusztulástól és a népet győzelemhez segíti a kegyetlen és rettenetes ellenséggel szemben. Az opera cselekményének bonyolítása rendkívül egyszerű és világos, vonalvezetése lendületes és szigorú. A szerző elkerül mindent, ami elterelhetné a figyelmet a döntő drámai konfliktustól.

Ugyanilyen hangsúlyozottan szigorú és egyszerű stílus jellemzi általában a zenét is. Az első és második felvonás nagy tömegjeleneteiben, ahol a zsidó nép bánkódását, zúgolódását mutatja be elviselhetetlen szenvedései miatt, majd pedig ujjongását a győzelem hírére, Szerov a Händeli monumentális kórusvezetés eszközeit alkalmazza.

A zenei kifejtés szigorú, sőt bizonyos vonatkozásban aszketikus eszközei és módjai mellett, a Judith zenéjében a dekoratív szépség vonásait is fellelhetjük. Holofernesz haditáborának jelenetében a zene igen gazdag és színdús, színei néha rikítóak is.

Szerov érzéke a színpadszerűség és a festői kolorit iránt a jól sikerült, hatásos szembeállításokban mutatkozik meg. Már kora ifjúságában rendkívül vonzotta a színpad. Mint műkedvelő színésznek és rendezőnek némi egyéni tapasztalata is volt, ezért jól ki tudta számítani a különféle színpadi effektusok hatását a nézőre, és ezt gyakorlatban mindig gondosan és finoman alkalmazta is. A Judith sikere nem kis mértékben látványosságának s a külső benyomások szépségének volt köszönhető. Az opera e tekintetben a dús, grandiózus meyerbeeri dalszínművek típusához hasonlított.

A nagyszerű színpadi megjelenítés, az emelkedett, jóllehet néha konvencionális hősi pátosz, az éles és feszült drámai helyzetek bősége, valamint a dús és telített zenei kolorit hozták meg a «Judith» páratlan sikerét. Mindezek annyira magukkal ragadták és elkápráztatták a nézőt és hallgatót, hogy megfeledkezett az olyan hibákról, mint a jellemek lélektani kidolgozásának elégtelensége, a konvencionális és anakronisztikus nemzeti-történelmi színezet s a mesterkélt hatáskeresés.

Szerovot fellelkesítette a Judith sikere, «Rognyeda» címmel új operát írt, amelyet 1865-ben mutattak be. Ez alkalommal az orosz nemzeti múltból veszi témáját. Az opera legendaszerű meséje a kijevi Vlagyimir herceg korában játszódik le. A polocki herceg büszke és szabadságszerető leánya, Rognyeda bosszút forral Vlagyimir ellen, aki atyját, Rogvolodot megölte, őt pedig arra kényszerítette, hogy a felesége legyen. E történet széles háttere két világnézetnek a küzdelme; a pogányé és a keresztényé. De ezt a mély történelmi konfliktust tisztán külsőleg ragadja meg a szerző és csak ürügyül használja arra, hogy fényes és hatásos színpadi helyzetek ragyogó láncolatával kápráztasson el. Ebből szokványos Meyerbeer-szerű parádés látvány keletkezik, amelynek művészi eszközei éles ellentétben állnak az orosz nemzeti alakokkal és általában a régi orosz életmóddal.

1867-ben Szerov Osztrovszkij „Nem úgy élünk, ahogy akarunk”című drámájában mélyen és erősen magával ragadó témát talál, s ebből «Ördögi erő» címmel ír operát.

Osztrovszkijhoz írott leveleiben (Osztrovszkij személyesen is közreműködött az «Ördögi erő» szövegkönyvének megszerkesztésében), Szerov azt írja operájáról, hogy „ez az orosz élet zenedrámai képe lesz az életnek mindazon árnyalataival, amelyek a téma szempontjából szükségesek.” «Orosz nemzeti zenedráma» megírására törekszik. Az opera tartalma kereskedőcsaládban gyakorta lejátszódó dráma; fiatal kereskedő, akit gyötör az unalmas és egyhangú otthoni élet, az italban és a kicsapongásban keres feledést, de nem talál kiutat, végül is megöli feleségét, akit nem szeret. Az opera zenei nyelve ugyanolyan egyszerű és igénytelen, mint maga a drámai alap.

„Osztrovszkij darabjában a kibontakozás más. Pjotr (ez e főszereplő neve), nem képes arra, hogy a családi élet, számára súlyos kötelékeit széttépje, öngyilkos akar lenni. De amikor a Moszkva folyó partján áll, meghallja a templomi harangszót, felocsúdik és hazatér. Szerov erőteljesebb lélektani drámát akar és ezért tragikus nála a finálé, amely az operában természetesen az események menetéből és a jellemek fejlődéséből folyik.”

Az «Ördögi erő» alapvető zenei eleme a népdal. Szerov igen nagy gondot fordított arra, hogy híven, pontosan és realisztikusan adja vissza a cselekménynek az életből vett koloritját. Ezért a népzene olyan dallamait választotta ki, amelyek megfelelnek az opera egyes szereplői sajátosságainak és életkörülményeinek. De a népdalok, az igazi népi melódiák közül „nyers” formában csak igen keveset használt fel. Legtöbbször önállóan átalakítja a különféle népi dallamokat. 

Az «Ördögi erő» mint az életből vett pszichológiai zenedráma népdal-alapon való megteremtésének kísérlete, kétségtelenül nagy művészi és történeti érdeklődésre tarthat számot. Ettől eltekintve azonban számos hibát, ellentmondást találunk benne s ezek abban a módszerben gyökereznek, ahogy a zeneszerző feladatának megoldásához hozzálátott. Bonyolult drámai tartalmú opera megírására törekszik, kizárólag dalszerű formákra támaszkodva. Ez az alakok bizonyos „sommázott” jellegéhez vezet és a külső, népdalszerű vonások túlsúlyba jutnak a mélyen egyéni jellemfeldolgozással szemben. Ezért az operában azok a legmegragadóbb részek, amelyek a mindennapi élet szélesen kibontakozó hátterével kapcsolatosak. Ami viszont alapvető lélektani szituációk bemutatását és az egész drámai meseszövést illeti, ez sokkal sápadtabb, konvencionálisabb és sok esetben nem eléggé meggyőző.

Az «Ördögi erő» Szerov utolsó műve, amely életében már nem került színre. Váratlanul halt meg 1871. február 1-én, s operáját már nem tudta befejezni. Az utolsó felvonást Szolovjev írta és hangszerelte. Az «Ördögi» erőt ebben a formában mutatták be néhány hónappal a zeneszerző halála után.

 

Az írás:
Ю.B.КЕЛДИШ:
„ИСТОРИЯ РУССКОӤ МУЗЫКИ”
(Keldis: Az orosz zene története)

(Moszkva-Leningrád, 1947-1954. 3. kötet)
c. orosznyelvű eredeti felhasználása alapján készült.

Képtalálat a következőre: „Alexander Serov”

Alexander Serov - Judith - Overture 

605   Ardelao 2018-01-23 12:37:43

http://www.operaportal.hu/media/k2/items/cache/8c1ee55a6a7cf2b1d387c8f7acee2468_S.jpg

198 évvel ezelőtt született, ezen a napon

Alekszandr Nyikolajevics SZEROV, orosz zeneszerző és zenekritikus.

(1820. január 23. - 1871. február 1.)

 

Alekszandr Nyikolajevics Szerov 1820. január 23-án született (St.Petersburg). Apja közrendi származású tekintélyes és művelt pétervári tisztviselő. Alekszandr Nyikolajevics már gyermekkorában kitűnik kiváló és sokoldalú képességeivel. Különösen vonzották a természettudományok, a rajzolás és a zene. 15 éves korában beiratkozik a csak nemrégen alapított jogakadémiára és azt 1840-ben fejezi be.

Az akadémián barátkozik össze Vlagyimir Sztaszovval, aki gondolkodás és a művészet iránti rajongás tekintetében egyaránt hasonló hozzá. Együtt tanulmányozzák a klasszikus zene nagy műveit, részletesen elemzik, értékelik azokat, komolyan megalapozott művészi és esztétikai elvek kidolgozására törekszenek. Élénk figyelemmel kísérik a zenei élet kiemelkedő eseményeit, mint amilyen Glinka «Ruszlán és Ludmillájának» bemutatója, Liszt és Berlioz hangversenyei. Szerov és Sztaszov az «Iván Szuszanyin» és a Ruszlán nagynevű szerzőjével is megismerkedik. Ekkor alakul ki bennük az a Glinka-kultusz, amelyhez életük végéig hívek maradnak.

A jogakadémia befejezése utáni hat év Szerov számára a legkomolyabb önképzés időszaka volt. Szolgálata hosszú időre elszakította a fővárostól. Mégis egész idő alatt erejét megfeszítve foglalkozik zenei önképzéssel, elmélyül partitúrák tanulmányozásába, a hangszerelés gyakorlásába, s személyesen is részt vesz klasszikus művek előadásában. Szerov kitűnően játszott lapról zongorán és csellózott is; néha fellépett műkedvelő hangversenyeken.

Erre az időszakra esnek Szerov első jelentősebb zeneszerzési kísérletei is. Rengeteget olvas, szakadatlanul bővíti ismeretkörét, átgondolja és rendszerbe foglalja nézeteit és bírálatait. A nyugat-európaiak közül Beethoven, Goethe és Hegel, az oroszok közül Gogol és Glinka a zenei, irodalmi és filozófiai eszményképei.

Első cikkei 1851-ben jelennek meg. Időszerű zenei kérdésekről ír a különböző pétervári lapokban. Később számos alapvető tanulmánya jelenik meg. Kiváló zeneírói készsége és tudományos felkészültsége azonnal meghódítja az olvasók nagy táborát.

Szerov állhatatosan hangsúlyozza, hogy minden zeneműben szükség van a világos és tartalmas mondanivalóra. Beethoven iránti mély és változatlan tiszteletét és gondolatainak az a roppant, titáni ereje táplálja, amely ennek a zseniális zeneszerzőnek alkotásait jellemzi. Beethoven egyes műveit (Leonora-nyitány, IX. szimfónia) formai és tartalmi szempontból elemzi. Szerov valamennyi munkájában állhatatosan kidomborítja Beethoven zenéjének demokratizmusát és szoros kapcsolatát a francia forradalom eszméivel. Történelmi-kritikai munkáinak egész sora foglalkozik a nyugat-európai országok operaművészetével. Ő az első, aki rendszeresen propagálja Wagner műveit és esztétikai nézeteit Oroszországban.

Szerovot azért vonzotta Wagner, mert ő maga is rendkívül érdeklődött az opera, mint szintetikus műfaj iránt, amelyben a zene szorosan érintkezik más művészetekkel, mindenekelőtt az élő és szemléletes színpadi cselekménnyel. Wagnert a művészet bátor reformátorának és az operai rutin harcos ellenfelének tartja, de távol áll tőle, hogy Wagner alkotóelveinek abszolút és általános érvényű jelentőséget tulajdonítson.

Miközben a nyugat-európai klasszikus zene alkotásait az orosz közönség körében népszerűsíti és a Nyugat zeneművészetének új, értékes műveit ismerteti, ugyanakkor az orosz zene nemzeti útjainak energikus előharcosaként is fellép. Változatlanul Glinka személyéért, művészetéért lelkesedik; ez nem is csoda, hiszen a vele volt közvetlen érintkezésnek sok mindent köszönhet saját zenei fejlődésében. Glinka halála után rendszeresen tanulmányozza és propagálja Glinka hagyatékát. Nagy érdeklődésre tarthatnak számot az «Életet a cárért,» a «Ruszlán és Ludmilla,» a Kísérlet Glinka zenéjének bírálatára, technikai szempontból. A «Ruszlán és a ruszlanisták» című cikkei. Dargomizsszkij «Viztündér»-ének megjelenésekor egész cikksorozatban elemzi az operát, megállapítva, hogy Glinka után ez az orosz zenei élet legnagyszerűbb megnyilatkozása. Az 50-es évek második felében forró lelkesedéssel üdvözli a zeneszerzői és előadóművészi minőségben fellépő Balakirevet.

Szerov a 60-as évek zenei küzdelmében teljesen egyéni álláspontra helyezkedik. Szembe fordul a Balakirev-féle körrel, de ugyanakkor az Orosz Zenei Társaság álláspontjával is szemben áll; a maga önálló és független elképzeléseit igyekszik érvényre juttatni. A 60-as évek ifjú zeneszerző nemzedékéből csak Rimszkij-Korszakovot emeli ki, akinek a tehetségét nagyra tartja. Az „ÖTÖK” körének többi tagjai iránt ebben az időszakban mély ellenszenvet érez, Csajkovszkij első művészi jelentkezését úgyszólván észre sem veszi.

1867-ben feleségével együtt időszaki lapot ad ki. A lap zenei és színházi kérdésekkel foglalkozik.

Felesége a pétervári konzervatórium növendéke volt, de azt nem fejezte be. Zeneszerzéssel is foglalkozott. A maga idejében bizonyos elismerést aratott «Uriel Acosta» című operája. Szerovval kötött házasságából született V. A. Szerov a híres festőművész (1865-1911). A későbbiek során érdekes megemlékezéseket írt férjéről és fiáról.

Szerov zeneszerzőként nyilvánosan viszonylag későn jelentkezik. A 40-es és 50-es években elgondolt művei különböző okokból nem valósulnak meg. Az 50-es évek második felében befejezi a «Májusi éjszaka» című operáját, melynek egyes részleteit hangversenyeken előadja. De a szerző nincs megelégedve művével és megsemmisíti a partitúrát. Még 1859-ben is ezt írja keserűen: „Már majdnem 20 éve kóborlok a zene, a zeneművészet temploma körül, de ajtói még mindig csukva vannak előttem.” 

1863-ban egy csapásra híres és elismert zeneszerző lesz. Váratlan elismertetését «Judith» című operája hozza meg, melyet a pétervári Nagy Színházban adnak elő.

Az opera szövegkönyvét egy azonos című olasz drámából vette a szerző. A drámát a 60-as években játszották Pétervárott, Ristorival a híres tragikával a főszerepben.

 

(Folyt.köv.)

604   Búbánat 2018-01-18 10:45:56

Ma 92 évvel ezelőtt hunyt el Blaha Lujza (született Reindl Ludovika, Rimaszombat, 1850. szeptember 8. – Budapest, Erzsébetváros, 1926. január 18.)  magyar színésznő, „a nemzet csalogánya”.

A Dankó Rádió Túl az Óperencián mai adásában Rá emlékezett a szerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya, továbbá Tiboldi Mária Blaha Lujzára emlékező műsorának hangfelvételéről került bejátszásra művészetét felidőző  részlet, prózában és dalban.

  • 8 Órai Ujság, 1920. szeptember 4. (210. szám)

Blaháné föllép a Nemzeti Színházban.

Pekár Gyula átnyújtotta a kormány üdvözlő levelét.

— Saját tudósítónktól. —
Ma délelőtt a 8 Órai Újság munkatársa fölkereste a hetven esztendős Blaha Lujzát, hogy érdeklődjék az iránt, mit szól a művésznő ahhoz az ünnepeltetéshez, amelyben a kormány, pályatársai, tisztelői és barátai óhajtják részesíteni.

A kedves, mosolygó, örök-fiatal Blaha Lujza könnyes szemekkel hallgatta kérdésünket és mosolyogva csak ennyit válaszolt:
— Hogy mit érzek most, aligha tudnám elmondani. Ideges vagyok az örömtől és a boldogságtól. Jóleső idegesség ez, kívánom Önöknek, hogy mikor hetven esztendőt érnek el, érezzék az ünnepeltetés idegességének ezt az örömét.

Jóleső melegséggel emlékezett meg azután a 8 Órai Újság legutóbbi cikkéről, amelyben Blaha Lujzával foglalkoztunk; majd elmondotta, hogy pár perccel ezelőtt távozott tőle el az a hivatalos küldöttség, amely a kormány nevében Haller István kultuszminiszter által hozzá irt üdvözlőlevelet átadta.

Mindjárt meg is mutatta a finom miniszteri papíron írott következő levelet:


Méltóságos Asszonyom!

Mint a magyar kultúrának ez időszerinti hivatalos őre, kedves kötelességet teljesítek akkor, amidőn születésének hetvenedik évfordulója alkalmából Méltóságodat a magyar kormány nevében köszöntöm.
Méltóságod páratlan művészete mellyel a legmagyarabb színpadi műfaj virágzása forrott össze és melynek Budapest magyarrá tételében oly kivételes része volt, örökre ragyogó példája marad a művészi Géniusz hódító hatalmának. Ma, midőn a magyar nemzeti gondolat jegyében Magyarország újjáteremtése vár reánk és midőn oly nagy szükség van a puritán tehetségek áldozatos munkájára, fokozott hálával övezzük Méltóságod történelmivé magasztosult alakját, mint a magyar művészet Apostolának ragyogó példaképét, aki istenáldotta képességeinek pazar ajándékait oly önzetlenül és oly bőkezűen szórta nemzetének, és gazdag lelkét, mint a tömjént égette a haza oltárán.
Aranyozza be dicsőséges pályája alkonyát az a hódoló szeretet, mely a magyarság lelkében a nemzet csalogánya iránt örökké élni fog.

Hazafias üdvözlettel
Haller István.


A levelet Pekár Gyula államtitkár küldöttség élén nyújtotta át a művésznőnek. A küldöttség pontban tizenkét órakor jelent meg Blaha Lujza lakásán, ahol Pekár Gyula meleg és ünneplő szavak kíséretében szóval is átadta a magyar nemzet, a magyar kormány és a magyar kultúra őszinte és szívből jövő üdvözletét.

Értesülésünk szerint ez az egyszerű ünnepség, amely ma délelőtt Blaha Lujza lakásán lefolyt, csak bevezető aktusa volt annak a nagyszerű ünnepeltetésnek, amelyet méltó módon a nagyközönség előtt is kifejezésre akarnak juttatni úgy hivatalos, mint pályatársai részéről. A hivatalos ünnepeltetés az eddigi tervek szerint holnap délelőtt fog megtörténni, amikor testületileg keresik fel Blaha Lujzát és ennél az ünnepeltetésnél átnyújtják a nemzet ajándékát is a nemzet csalogányának.

Tisztelőitől az ajándékok egész sorát kapta már eddig, különösen virággal halmozzák el sokan a művésznőt. Fogadószalonjában ott áll az a hatalmas csokor, amelyet tegnap Beöthy László, az Unió Részvénytársaság igazgatója személyesen hozott el Blaha Lujzának. Ma érkezett meg a művésznőhöz a székesfőváros törvényhatósági bizottságának meleg hangú átirata, amelyet Pakots József indítványára a közgyűlés határozata értelmében dr. Sipőcz Jenő polgármester intézett a nagy magyar művésznőhöz.

A holnapi ünnepeltetés után, valószínűleg még egy színházi ünnepeltetés is következik. Hír szerint ez az ünnepség akkor lesz, amikor Blaha Lujza legközelebb föllép a Nemzeti Színházban.

603   Ardelao 2018-01-18 00:29:03

 

183 évvel ezelőtt, ezen a napon született CÉSAR ANTONOVICS KJUI, orosz hadmérnök-ezredes, zeneszerző és zenekritikus. Az „ÖTÖK” körének egyik legidősebb tagja.

Képtalálat a következőre: „Kjui”

„… […] César Antonovics Kjui (vagy Cui), 1835. január 18-án született Vilnában. Atyja francia, Napóleon tisztje, anyja litván nő.

Kora ifjúságában zeneelméletet tanult Moniusko lengyel zeneszerzőtől. Később Pétervárra kerül és a Hadmérnöki Akadémia hallgatója lesz. 1856-ban találkozik Balakirevvel, aki a zenéről alkotott újszerű és bátor nézeteivel vonzza őt.

Hamarosan megismerkedik Dargomizsszkijjel, aki szintén nagy befolyással van rá.

Bár elhatározza, hogy komolyan foglalkozik a zeneszerzéssel, korábban választott foglalkozásáról nem mond le. Az erődítés nagy szakértője lesz s ebben a tárgykörben több, Európa-szerte elismert kiváló munkát ír.

Később tanszéket kap a Hadmérnöki Akadémián. Számára a zene és a haditechnika egyformán fontos, komoly és felelősségteljes élethivatás és megosztja közöttük életét és érdeklődését.

1857-ben írja Puskin költeménye nyomán a «Kaukázusi fogoly» című operát, melyet azután többször átír és a 80-as évek elején kiegészít. Maga a témaválasztás, a romantikusan költői Kaukázus életéből, Balakirev befolyását mutatja, akit a festői kaukázusi táj és élet mindig különösen vonzott. Az „Ötök”-nek ez az első operája általános stílusát és zenei nyelvezetét tekintve még éretlen és semmiféle újító szándékot nem mutat.

Kjuinak ez-időszakban írott románcaiban viszont Dargomizsszkij és Schumann hatása érződik. Schumann zenei karakterizálása Kjui számos hangszeres kompozícióján megérződik.

1864-ben Kjui újfajta szerepet vállal és a „Szentpétervári Hírek” zenei rovatvezetője lesz.

Cikkei, amelyek az „új orosz zenei iskolá”-nak már abban az időben kibontakozó radikálisan újító felfogását tükrözik, bátor és harcias szellemet sugároznak, és éles vitahangot ütnek meg. […]…

… […] Kjui, annak ellenére, hogy egész életében állhatatosan vonzódott az operához, nem volt zenedráma szerző. Hiányoztak belőle azok a tulajdonságok, amelyek hatásos és szerves nagyméretű színpadi zenedráma alkotásához szükségesek. Tehetségének jellege tipikusan miniatüristára vall. Valódi alkotó egyénisége legjobban és legteljesebben nagyszámú románcában mutatkozik meg.

Vokális kamaraműveinek nagyobb része a „tiszta” individualista lírához tartozik, belső lelkiállapotokat fejez ki közvetlen jelentkezésükben, képszerűen leíró konkretizálás nélkül. Ezek rendszerint rövid töredékek, érzelmi jellegük változatlan, nincsenek bennük lélektani ellentétek, szembeállítások és fejlesztések. A bensőséges, őszinte hang, az érzelmek felépítésének költői finomsága adja e románcok értékét. Hiányzik azonban belőlük az érzelem romantikus izgalma, emelkedettsége. Úgyszólván soha nem lépnek ki a csendes és derűs, nyugodtan szemlélődő hangulatok világából. […]…

… […] A hangszeres zeneművek írásához kevésbé volt tehetsége. Széles-alakú hangszeres kompozícióiban nem tudott eléggé megbirkózni a zenei formával, nem tudta eléggé következetesen kifejteni az alapvető tematikai elemeket. Három vonósnégyese, valamint hegedűre és zongorára írt szonátája leggyöngébb művei közé tartozik. Már jobban sikerültek lírai zongoradarabjai, mint a pl. 12 miniatűrje (op.12) és 6 miniatűrje (op.39). Vagy 25 Pѐludes (op.64, megj., A.). Ezek kecses, egyszerű faktúrájú darabok, Schumann stílusában, különféle karaktercímekkel. Zongoraművei közül legjelentősebb és legérdekesebb a Lisztnek ajánlott szvit (op.21).

A szimfonikus zene terén Kjui nem sokat alkotott. Megemlíthető a négy zenekari szvitje (ezek közül kettő, az op.20. és az op.40. [No.4. „A Argenteau,” megj. A.] zongoradarabjainak egyszerű zenekari átirata), továbbá Koncert-szvit-jét hegedűre (op.25., megj. A.), zongora vagy zenekar kíséretével és néhány más kisebb darabját. A hegedűszvit Kjuinak ama néhány hangszeres műve közé tartozik, melyek népszerűekké váltak.

Kjui művészi útja igen hosszú volt. Késő öregkorban, már a Nagy Októberi Forradalom után, 1918-ban halt meg. Utolsó nagy művét, «A kapitány leánya» című operát századunk első évtizedének végén fejezi be. (Mint zenekritikus, Kjui már 1900-ban abbahagyta működését.).

Haladó szerepe az orosz nemzeti zeneművészetben azonban sokkal hamarabb véget ért. Már a 80-as években szakít az „Ötök” esztétikai nézeteivel és az ez idő tájt széles körben elterjedt kecses és sekélyes, érzelmes szalonlíra képviselője lesz. Ennek köszönheti, hogy egy bizonyos időszakban vokális kamaraművei és részben zongoraművei is sikert aratnak. Operái nem tudtak tartósan műsoron maradni (15 operát írt).  De ez a siker csak átmeneti, múló volt.

… Régebben írtam, hogy manapság Kjui műveinek zöme már feledésbe merült s nehezen tudjuk elképzelni azt a lelkes fogadtatást, amelyben kortársai és művésztársai egykor alkotásait részesítették. … (A.) 

… Kjui igazi történelmi jelentősége mindenekelőtt abban a harcos kiállásban van, amellyel az 1860-70-es években elősegítette az „új orosz zenei iskola” eszméinek és művészi nézeteinek kialakítását….”

A kivonat:

Ю.B.КЕЛДИШ:
„ИСТОРИЯ РУССКОӤ МУЗЫКИ”

(Moszkva-Leningrád, 1947-1954. 3. kötet)
című orosznyelvű eredeti felhasználása alapján készült.

602   ladislav kozlok 2018-01-08 09:57:44

Jevgenyij Nyesztyerenko ma 80 éves. Isten éltesse sokáig,foleg jo egeszségben !!!

 

601   Búbánat 2018-01-04 13:03:03

Tusa Erzsébet (Budapest, 1928. január 5. – Budapest, 2017. augusztus 24. ) Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, tanár, érdemes művész.

Születésének 90. évfordulója alkalmat kínál művészete felidizéséhez. Korán megmutatkozó tehetsége ellenére nem csodagyerekként indult a pályán. A Zeneakadémia elvégzését követően koncertezett és tanított. Lendvai Ernő feleségeként első kézből ismerhette meg Bartók Béla zenéjének a tudós kutató által feltárt harmóniarendszerét. Repertoárján megkülönböztetett helyet kaptak Bartók, Liszt és Debussy művei. Ő volt az, akivel Bartók özvegye, Pásztory Ditta fellépéseket vállalt. Rádiós műsorsorozatai az értékes ismeretterjesztés mintapéldái. Több kontinensen tartott mesterkurzusokat, s a tokiói Mushasino Zeneakadémia megbecsült professzora volt Rendkívüli műveltségét nemzetközi társaságok szimpóziumai keretében tartott előadásain kamatoztatta. Tanulmányok mellett önálló kötetei is megjelentek.

2017. augusztus 24-én hunyt el.

(Forrás: RTV Részletes –magazinújság)

 

A Bartók Rádió zenei műsora ma este Tusa Erzsébetre emlékezik egy zongorakoncert-előadás hangfelvételének sugárzásával: 

19.35 – 20.28.  Tusa Erzsébet és Lantos István zongoraestje

1. Schumann: Andante és változatok

2. Debussy: a) Kis szvit, b) Hat antik felirat

3. Ravel: Lúdanyó meséi – szvit (négykezes zongorára)

(Zeneakadémia Nagyterem, 1973. június 14.)

(Ism. január 16., 12.06) 

 
 
600   Búbánat • előzmény599 2018-01-02 22:58:46

A bolygó hollandi Pesten I.

2013.01.18. 09:50 caruso

"[...] A Wagner operái közül Lohengrin (1866) után a Tannhäuser (1871) következett, csak ezután A bolygó hollandi. Az 1873. május 10-i magyarországi bemutatót a színház első karmestere, a Münchenből szerződött Richter János vezényelte, aki később Bayreuth egyik nagyágyúja lett. Wagner librettóját id. Ábrányi Kornél fordította magyarra, az előadást Böhm Gusztáv rendezte, a szerepeket

Kőszeghy Károly (Daland),

Tannerné Szabó Rózsa (Senta), Pauli Richárd (Erik), Saxlehner Emma (Mary), Verbőczy Károly (Kormányos), Angyalfi Sándor (Hollandi) énekelték. A közönség csalódott volt, modernebb operát vártak. Ach sie sind die guten alten Zeiten! „E dalmű minden benne foglalt szépség, lángeszűség és érdekesség mellett sem képes úgy hatni a közönségre, hogy egyéb részei bő kárpótlást nyújtanának a leghatásosabb mozzanatok mellőzéséért.” – szólt a korabeli bírálat. Valóban lehettek problémák az előadással, ugyanis a rendelkezésre álló kisszámú karszemélyzet miatt a III. felvonás eleji nagy kórusrészt egyszerűen mellőzték. [...]"

 

599   Búbánat • előzmény598 2018-01-02 22:21:32

175 éve bolyong a hollandi az operák színpadán

ORIGO.hu 2017.12.31. 15:19

Százhetvenöt éve, 1843. január 2-án mutatták be Drezdában Richard Wagner első jelentős önálló stílusú operáját, A bolygó hollandit, amely ma is világszerte kedvelt darabja az operarepertoárnak.

A bolygó hollandi

Richard Wagner 1839. július 19-én nagy titokban szállt fel egy Londonba induló hajóra.Abban az életszakaszában éppen rigai karmesteri állásától fosztották meg, hitelezői pedig szerettek volna komolyabban elbeszélgetni vele. A muzsikus nyolcnaposra tervezett hajóútja végül három hétig tartott. A hajó ugyanis viharba keveredett, és egészen a norvég fjordokig sodródott, végül egy kis halászfaluban talált menedékre.

Wagner visszaemlékezései szerint a vihar, a hideg, a norvég tengerészek hangos kiáltozása lenyűgöző hatást gyakorolt képzeletére, felidézve benne a bolygó hollandi legendáját.

Az akkoriban rendkívül népszerű, hátborzongató történet szerint a 17. században egy Hendrik van der Decken nevű holland kapitány a vihar miatt nem tudta megkerülni az Afrika déli csücskén fekvő Jóreménység fokát. Végül dühében megesküdött: akkor sem hátrál, ha ítéletnapig kell próbálkoznia. A Sátán szaván fogta, és arra kárhoztatta, hogy az akkor már halottakból álló legénységével az idők végezetéig a tengert járja, s balszerencsét hozzon mindenkire, aki csak meglátja.

A legendának több feldolgozása született. Wagner saját művéhez Heinrich Heine 1834-ben megjelent Schnabelewopski úr emlékiratai című töredékét vette alapul. Ebben a változatban a bolygó hollandi minden hetedik évben partra szállhat, és megváltásra lelhet, ha olyan feleséget talál, aki holtig hűséges hozzá. Ez azonban valahogy sosem jön össze.
Ugyanakkor Heine szatirikus, komikumot sem nélkülöző történetében a tengerész mindig boldog, amikor visszamehet a tengerre. Wagner ellenben halálos komolysággal kezelte a témát. Nála az Isten előtt tett esküjüket megtörő asszonyok átkozottak lesznek, a hollandi pedig, ha nem talál hű asszonyra, az utolsó ítélet napján testével-lelkével együtt elkárhozik.

Wagner zenedrámájában egy norvég kereskedő Senta nevű lánya igaz szerelemmel szereti meg a bolygó kapitányt, s hiszi, hogy megszabadíthatja tengerjáró kedvesét az átoktól. A lány korábbi, kikosarazott szerelme azonban azt állítja a hajósnak: Senta neki ígérte szerelmét. A bolygó hollandi akkor csalódottan vitorlát bont. A lány kétségbeesésében a tengerbe veti magát, s áldozatával megtöri az átkot, a bolygó hollandi hajója pedig a rajta lévőkkel együtt elsüllyed.Ami a wagneri filozófia szerint egyfajta happy end.

Wagner a librettó első változatát 1840-ben vetette papírra Párizsban, az általa "költeménynek" nevezett végső változat 1841 májusára készült el. A muzsikát is 1840-ben kezdte komponálni, s még abban az évben bemutatta a párizsi Operának a cselekmény vázlatát, valamint több zenei részletét.
A vázlatért 500 frankot ki is fizettek neki, de a zenét nem tőle, hanem egy franciától rendelték meg.A megalázott Wagner 1841 végére elkészült művét végül  német operáknak küldte meg. Az életében soha elő nem adott, egyfelvonásos, három jelenetből álló ősváltozatban (Urfassung) a szereplők közül többen angol nevet viselnek, a darab pedig Skóciában játszódik.

Az opera ősbemutatója 1843. január 2-án Drezdában volt, Wagner vezényletével. A művön az utolsó pillanatig dolgozott, így többek között Norvégiába tette át a helyszínt, és - főként szcenikai megfontolásokból - három felvonásra osztotta az operát.

Wagner művében túllépett a puszta történeten, amelyet metafizikai és szimbolikus jelentéssel ruházott fel. A hollandi egyszerre vágyakozik a megváltás és a megsemmisülés után. A kompromisszumokra képtelen Senta az örök hűséget, a megváltás lehetőségét jelképezi, de ők ketten együtt nem lehetnek boldogok. Wagner operái közül ez az első, amelyben a cselekmény, a színpadkép és a zene szerves egységet alkot, utóbbi két alaptémából fejlődik ki. A bolygó hollandi már nem "hagyományos" opera áriákkal, hanem egyetlen összefüggő zenedráma.

A bolygó hollandit néhány éven belül több német városban is előadták.

Az 1853-as weimari előadást Liszt Ferenc dirigálta.

A Bayreuthi Ünnepi Játékokon 1901-ben játszották először.

Az opera magyarországi ősbemutatóját 1873-ban a pesti Nemzeti Színházban tartották.

2013-ban a Magyar Állami Operaházban az 1841-es, úgynevezett ősváltozatot mutatták be.

598   Búbánat 2018-01-02 22:06:10

175 ÉVE MUTATTÁK BE A BOLYGÓ HOLLANDI CÍMŰ OPERÁT

Szinhaz.org. 2018 JANUÁR 02. KEDD, 15:25

175 éve, 1843. január 2-án mutatták be Drezdában Richard Wagner első jelentős önálló stílusú operáját, A bolygó hollandit, amely ma is világszerte az operarepertoár kedvelt darabja.

Az operairodalomban korszakos jelentőségű német komponista 1813. május 22-én született. Viharos ifjúsága során sokat nyomorgott, megjárta az adósok börtönét is, az 1848-as német forradalom után menekülnie kellett, és 1862-ig svájci emigrációban élt. Leghíresebb operái között van a Tannhäuser, a Lohengrin, a Trisztán és Izolda, A nürnbergi mesterdalnokok, a Nibelung-tetralógia és a Parsifal. Műveinek előadására hozta létre a Bayreuthi Ünnepi Játékokat, amelynek első, 1876-os bemutatóján a magyar Richter János vezényelte A Nibelung gyűrűjét. Wagner 1883. február 13-án halt meg.

 

597   Ardelao • előzmény595 2018-01-02 17:27:20

 

GOLDMARK, AZ ÖRÖKIFJÚ.
 

Aki még nyolcvan éves korában is kedvvel dolgozik: az csakugyan örökifjú. Hiszen a hetvenedik életévnél már a pátriárkák kora kezdődik, a csöndes szemlélődés bölcsességével megszentelt nyugalom kora. A ma legöregebb nagy zeneköltő és legnagyobb öreg zeneköltő, nekünk, magyaroknak méltán büszkeségünk, igazolja a latin mondást: «nomen est omen,» nevéből kiolvashatni végzetét; a «Goldmark» név «arany velőt» jelent s a tisztes-korú nagy zenész agyveleje nem rozsdásodik, nem veszíti el ragyogását és hatalmát. Tudjuk, hogy a halhatatlan «Sába királynője» szerzője most is operán dolgozik, immár a hetedik ilyen nagyszabású művén.

Sokan — gondolkozás nélkül élők — még a zeneértők közül sem iparkodtak tisztába jönni azzal, hogy mit is jelent operát írni. Vegyék csak elő valamelyik régi stílusú, «számokra» felosztott operát, például a nemcsak nálunk kedvelt, hanem Wagner Rihárd hazájában is állandóan (bár nem sűrűn) játszott «Troubadour»-t! Ebben Verdi harminc és egynéhány egész «strófás» áriát írt; annyi invenció kellett hozzá, mintha ugyanennyi zongoradarabot szerzett volna; de modern, Wagner-utáni zenét költeni, végtelen dallammal, olyan polifóniával, a minőt épen Goldmarknál is látunk: sokkal több teremtő képzeletet, invenciót igényel, és hogy a fölvett példánál maradjunk, a múlt század negyvenes éveinek szerény zenekarához képest menynyivel több hangszint és mekkora jellemző tehetséggel kell fölhasználni! Manap még a zongoradarabnak sem szabad a kellemes melódikára szorítkoznia: lelki élménnyé kell válnia a hallgatóban; mennyivel inkább a komoly, művészi igényű színházi zenének, a mely sok szereplő kisebb-nagyobb szenvedélyeinek egész történetét tolmácsolja!

Goldmark Károly, ötven éve Bécsben élő, de magyar honpolgárnak maradt sokoldalú zeneköltőnk, régen megértette a kornak ezt a követelményét. Első — időrend, de érték dolgában is legelső — operáját, a «Sába királynőjé»-t 1863-ban kezdte írni; minden bizonnyal ismerte a «Tannhäuser»-t, hiszen ezt a bécsi udvari opera már 1859-ben (sőt a kisebb «Thalia» színház már 1857-ben) előadta. Ennek mintájára Goldmark sem számozta többé dalművét, hanem csak a jeleneteket látta el számokkal. Zenéjét nem többé-kevésbbé hatásos részletek tárházának tekinti, hanem az egyfolytában tovább haladó dráma zenei tolmácsának. Vannak «zárt számai,» dallamai sok esetben az alaphangon érnek nyugvó pontot; de a hallható zárókőhöz jutott nagyobb részletek egységes egészet, hogy is mondjuk? «lélektani csoportot» tesznek, a szöveggel egybeforrott zenei remekműnek természetes, a cselekményből megállapítható tagozódása szerint. Ehhez Wagner eszméi által megtermékenyített intelligencia kellett, aminővel akkoriban bizony nem sok zeneszerző dicsekedhetett.

És annyival nagyobb érdeme Goldmarknak, hogy másrészt nem állt be a bayreuthi mester utánzói közé, apró mozzanatokban igenis lehet analógiát találni (pl. a «Tannhäuser» pásztorának vagy a «Tristan» matrózának dala és a «Sába» kerti jelenetében Astaroth csalogató éneke közt).

De utánzássá fajulást vagy éppen — amire a közönség nagyon mohón szokott lesni — «reminiszcenciának» nevezett plágiumot: nem találhatni egyik dalművében sem...Igaz, nem is szorult reá; invenciója, alkotó képzelete mindig helytállott.
 

Hanem ez a lelemény, a fantázia: csak szerencse dolga, adomány, éppen úgy, mint akár a magas életkor. Goldmarknak érdeme összes művészeink elé példaképül állítható nagy érdeme, egészen más. A gyémánt is hasonlíthatatlanul szebb, értékesebb lesz, ha vele bánni tudó ember megcsiszolja; az arany agyvelő értéke is attól sokszorosodott, hogy Goldmark folyton tanult, lélektani igazság szerinti alakítást épp úgy, mint zenekari technikát.

Ő is rég rájött arra az igazságra, hogy olyan ember nem is érdemli meg a maga — bárminő nagyságú — tehetségét, a ki ezt nem képezi tovább vasszorgalommal. Még kész műveit is tökéletesíteni szokta: átdolgozta «Merlin,» «Berlichingen Götz» operákat, a «Zrinyi» ouverture-t. Életének ez a nagy tanulsága nem csak művészetét vonja be maradandó becsű szépséggel, hanem egész lelkét, ember voltát, magasan a tömeg fölé emeli.
 

Ünnepeljük hát valamennyien ezt a nagy embert és nagy zenészt, jeleseink egyik legtiszteletreméltóbbját. Az a szeretet, a mivel az élőt körülrajongjuk, őneki többet ér — mert boldogítóbb — minden dicsőségnél, halhatatlanságnál. 

*

A budapesti tudományegyetem bölcsészeti fakultása elhatározta, hogy Goldmark Károlyt nyolcvanadik születésnapja alkalmából díszdoktorrá választja meg. Az erre vonatkozó határozatot az egyetemi tanács jóváhagyta és Sághy Gyula rektor a kultuszminisztérium útján a király elé terjesztette. A királyi jóváhagyást Goldmark Budapestre érkezéséig kieszközlik, és a díszdoktori diplomát Goldmark ittléte alatt ünnepség keretében adják át.

 

ZENELAP, 1910. május 20. (24. Évfolyam, 9. szám)

596   Búbánat 2018-01-02 12:24:24

Látom, A nap képe topicba is bekerült az alábbi cikk. 

Legyen itt is meg: 

Ma 181 esztendővel ezelőtt született Milij Alekszejevics Balakirev (Nyizsnyij Novgorod, 1837. január 2. – Szentpétervár, 1910. május 29.) orosz zeneszerző, zongorista és karmester, az Ötök tagja. Legismertebb darabja az Iszlamej című keleti fantázia, amely igen népszerű a zongoristák körében.

BALAKIREV

  • Kis Ujság, 1949. december 25. (300. szám)

Muszorgszkij és Borodin műveivel, működésével kapcsolatban többször említettük az Ötök vezetőjének, Balakirevnek nevét.
Egy nép zenéjének fejlődésében nem csak azok játszanak fontos szerepet, akik kiemelkedően nagy komponisták, hanem azok is, akik zenéjüknél nagyobbak, mint vezető, irányító szellemek, gyűjtők, szervezők. A mai szovjet zenében is folytatódik az a hagyomány, amit vázlatnak Balakirev szerepe kezdeményezett.

Milij Balakirev, mint zeneszerző ma már kevésbé ismert, mint döntő szerepe az ú| orosz muzsika kialakítása terén. Ő volt a múlt században az a szervező erő, aki nélkül talán nem alakult volna meg az Ötök csoportja s következésképp a világ talán ma szegényebb lenne néhány nagy alkotással. Balakirev munkássága döntő volt a népdalból született operák, zenedrámák történetében.
Tudatosan fordult az orosz nép dalkincs gyümölcsöztetése felé a műzenében. Az „orosz Kodály“-nak is nevezhetnők. Népdalgyűjtő volt, tudományos rendszerező, vezető koponya. Az első, aki szakszerűen érezte meg az orosz népdal jövőjét a színpadi, drámai muzsikában.

A nagy gondolat ösztönös elindítója, Balakirev előtt, Mikhail Glinka volt, a múlt század első felének nagy komponistája hazájának első zseniális zeneszerzője, minden későbbi zenei törekvés ősforrása.

A nép először Glinkában szólal meg.
Glinka döntő rátalálása után Milij Balakirev volt az, aki a század második felében tudatosan megszervezte Glinka művészetének örököseit, a Ötök társaságát.

A cárok orosz földjén kultúrélet csak a városokban, a szalonokban folyt s a zene mint külföldről behozott fényűző cikk szerepelt a uralkodó osztályok szórakoztatására. Még a tizenkilencedik század elején is a zenekarokat javarészt olaszok, franciák vezették. Külföldi művészek törekedtek elfoglalni a jólfizetett udvari zenei pozíciókat. Olasz muzsikusok, énekesek játszották az importált operákat. A szalonokban a cigányzene járta, pengetős hangszereken. Divatban volt az italianizmusokkal átitatott álorosz, románc-stílus, amely nem sokkal lehetett különb annál, mint amikor még Catterino Cavos, a pétervári olasz udvari karmester használt fel kuriózumképpen orosz népi motívumot, de kiigazította a 17 századi olasz zeneszerzéstan szabályai szerint. Az orosz népdal természetéből, ősi alkatelemeiből folyik, hogy az ilyen kiigazítás egyben ki is forgatta a dalt eredeti mivoltából.
Az igaz orosz népdal messze a városoktól, fölfedezetlenül őrizte az ősmúltba nyúló hagyományait.
Milyen volt ez a népdal?

Természetesen sokrétű. De szerkezete, formái ősi típusokat mutattak. Egyik fajtája szemlélődő, elgondolkozó volt, a másik elbeszélő, s a harmadik, a táncdal, a tetteket hordta magában. Vezérhang nélkül épült, szabálytalan ritmusban. Felbukkant motívumaiban az északi skald, s a bizánci egyházi kórusok nyoma, a keleti tatár-élet néhány tánceleme, de minden egyéb hatás lepergett róla, nem változtatta meg, nem hagyott rajta nyomot. Mindig teljesen eltért a nyugati dúr és moll rendszertől. Különleges többszólamúsága volt. A fő dallammal párhuzamosan, mély úgynevezett támasztó-szólamok zengtek benne, olykor a fődallamhoz csatlakoztak, vagy körüljátszogatták. Végül a dal egyetlen hangban, vagy oktávban csendült ki. Az orosz népdal jellegzetességei egyedülállóak a muzsikában.

Kiapadhatatlan bő forrást jelentett ez a műzene számára s Glinka áttörése nyomán Balakirev vezette be ebbe a birodalomba zenei társait.


Milij Alexejevics Balakirev a mai Gorkij-ban, a hajdani Nizsnij-Novgorodban született 1837-ben. Eleinte természettudományokkal foglalkozott, de hamar feltűnést keltett kitűnő zongorajátékával. Autodidakta módon nevelte magát a zenében. Hamarosan olyan technikai, elméleti tudást és tekintélyt szerzett, hogy a korabeli zeneszerzők őt tekintették vezetőjüknek.

Életprogramja, az orosz népdal bevezetése a műzenébe, nem talált megértésre egyes társadalmi körökben. Voltak, akik hevesen ellenezték Glinka zenei irányításának folytatását.

Ugyanazok, akik megrettenlek a Föld és Szabadság nevű titkos szervezettől, amelyhez Csernisevszkij is tartozott. Az 1860-as évek elején felhullámzó népi megmozdulás a cári terrorba fulladt. Ez volt az az idő, amikor Csernisevszkijt Pétervárott nyílt téren pellengérre állították, oszlophoz bilincselték és mellére táblát akasztottak, „államfelforgató“ felírással.

Ez az idő nem volt alkalmas arra, hogy a népről, a vidéki szegényparasztokról beszéljen valaki, még ha dalban, zenében is. És mégis, éppen ezidőtájt alakult meg az Ötök csoportja. A reakció ellenére Balakirev tovább folytatta buzdító, szervező munkásságát és így kovácsolta össze hatalmas kis társaságát, amely végül olyan felmérhetetlen eredményre jutott.

1866-ban megjelent nagymunkája, az orosz népdalgyűjtemény. Remekművek elindítója lett s egyik legfontosabb eseménye az orosz folklórkutatásnak.
Balakirev volt az első az Ötök közül, aki balettszínpadon nagy sikert ért el, Tamara című szimfonikus költeményére Gyagilev balett-társasága táncjátékot komponált s a Tamarát egész Európával megismertette.
Balakirev mutatta be mint karmester először Rimszkij-Korszakov első művét, ő alapította meg az orosz zenei szabadiskolát s ismeretterjesztő, ízlésfejlesztő hangversenyeit ha!á!áig vezényelte.

Minden munkásságánál fontosabbnak bizonyult azonban az Ötök társaságának összehozása. Az ötöknél egyetértőbb, összefogóbb zenei társaság, művészeti szövetség sem előttük, sem utánuk, nem volt a zenetörténetben. Testvériesen, családiasan együttdolgozó csoport volt ez, amely a nagy család, az orosz nép szavát, dalát szólaltatta meg a műzenében.

Pán öthangú sípja volt az öt zeneszerző, öt összekapcsolt, de mégis önálló hang s ahogy Pán sípján a természet dallama zengett fel, úgy hangzott belőlük az orosz természet, úgy szólaltatta meg hangjaikat a hatalmas orosz tájakon annakidején elfeledetten szenvedő szegénynép sóhaja.


I. V. E.

595   Ardelao • előzmény594 2018-01-02 07:23:42

Emlékek életemből

Szerző: Goldmark Károly
Cím: Emlékek életemből
Információk: Keménytábla, 220 oldal
ISBN: 978 963 693 762 1
Kiadás éve: 2017
Ár: 3 000 Ft

"A keszthelyi születésű és Németkeresztúron nevelkedett Goldmark Károly (1830–1915) Bécsben való letelepedését követően jutott pályája csúcsára: itt komponálta hat operáját (köztük a világsikert hozó Sába királynőjét), máig gyakran hallható Hegedűversenyét és „Falusi lakodalom” alcímmel ismert Első szimfóniáját. A zeneszerző visszaemlékezései elsősorban e gazdag életút legfontosabb állomásairól számolnak be a nyomorban töltött tanulóévek, az 1848-as hadiélmények, a különböző színházi zenekarokban hegedűsként eltöltött évtized vagy éppen a Sába királynője keletkezéstörténetének részletes bemutatásával. Goldmark azonban mindemellett bőségesen szól külföldi utazásainak meghatározó élményeiről, valamint az őt neves kortársaihoz – Brahmshoz, Wagnerhez, Hans von Bülowhoz vagy Anton Rubinsteinhez – fűződő kapcsolatról is.
Kötetünk nem csupán a zeneszerző emlékiratainak szövegét tartalmazza jelentősen korszerűsített fordításban, de illusztrációként egyszersmind gazdag válogatást közöl az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában őrzött Goldmark-hagyaték különféle dokumentumaiból, és a legfrissebb kutatások eredményeire támaszkodó jegyzetekkel segíti az olvasót a bő egy évszázada elhunyt komponista visszaemlékezéseinek értelmezésében."


Karl Goldmark - Sakuntala Overture, Op. 13 (1865)

594   Ardelao 2018-01-02 00:35:04

103 évvel ezelőtt hunyt el, ezen a napon (1915. január 2.)

GOLDMARK KÁROLY magyar zeneszerző, hegedűművész és zenepedagógus.

„Goldmark Károly, a keszthelyi kántor fiának, a századvég egyik legjelesebb zenei alakja, a muzsikus, aki keserű küzdelmekkel teli életével a haláláig töretlen alkotóerejével tett hitet művészi hivatása mellett.

«Goldmark ellentmondásos, sokirányú, téveteg, görögtűzben és forradalmi lángolásokban gazdag kor gyermeke” - írja róla László Zsigmond zenetörténész.
 

Életműve szerényen húzódik meg a zenetörténet legmagasabb csúcsai mögött, de tiszta hangjai, mély érzésektől fűtött lírája ma is költői magasságokban szárnyal.” 

 

BUDAPESTI HÍRLAP

1915. január 3.

Goldmark Károly meghalt.

Az újabb-kori zeneszerzők egyik legismertebb alakja, a magyar származású Goldmark Károly dr. kidőlt az élők sorából; tegnap délután Bécsben nyolcvanöt éves korában örökre lehunyta szemét. Sok hányattatás, rengeteg küzdés és félreismerés után jutott el a keszthelyi születésű ember pályájának addig a fokáig, hogy tehetségét érdeme szerint méltassák. Leghíresebb operája, a Sába királynője zökkentette ki negyvenöt éves korában az ismeretlenség homályából. Két magyar emberé, Liszt Ferencé és idősb Andrássy Gyula grófé az érdem, hogy új hangokat megütő, új csapást vágó muzsikáját a zeneértő közönség nagyobb tömege megismerhette és megszerethette. Munkásságának javarésze ez okból öregebb korára esik, a mikor már Európa valamennyi opera színpada megnyílt előtte. A Házi-tücsök, Hadifogoly, Berlichingeni Götz, Téli rege című operáit mind hatvanöt éves korán túl írta. Életének alkalmasint legboldogabb ideje az a nap volt, a mikor 1910-ben az egész magyar társadalom osztatlan lelkesedéssel ünnepelte születésének nyolcvanadik évfordulóját.

Goldmark Károly, mint Bécsből jelentik, délután négy órakor halt meg. Szinte utolsó napjáig teljes szellemi és testi frissességben élt. Már tizenöt éve vesebajban szenvedett, de ez nagy fájdalmat nem igen okozott neki. Karácsony első napján rosszullét fogta el, az agg zeneszerző elájult. Az orvosok csak arra szorítkoztak, hogy fájdalmát csillapítsák.
Goldmark, majdnem az utolsó pillanatig teljesen öntudatnál volt, és csendesen szenderült el. Négy héttel ezelőtt tért haza gmundeni nyaralójából, a hol ez év őszén zongora-ötöst fejezett be, néhány vázlatot készített új operájához és időnként emlékiratain is dolgozott Temetése hétfőn délelőtt fél-egy órakor lesz.

*

Goldmark Károly 1830. május 18-án született Keszthelyen, mint egyszerű zsidó család gyermeke. Zenei tanulmányait a soproni zeneiskolában kezdte, ahonnan 1847-ben a bécsi konzervatóriumra ment. A konzervatóriumot 1848-ban a forradalom miatt bezárták, ezért Goldmark magánúton folytatta zenei ismeretének bővítését. 1848-tól 1857-ig fölváltva Budán és Bécsben élt, ahol, mint színházi zenész és zenetanító tengette nagy nyomorúság közepette életét. 1857-ben Bécsben műveiből hangversenyt rendezett, amelyet elég kedvezően fogadtak. 1858-ban Pestre költözött, ahol ugyanabban az évben megismételte hangversenyét. 1867-ben Bécsben előadta «Sakuntala» című, nyitányát, ekkor az osztrák fővárosba költözött s, azóta ott élt állandóan.

Eötvös József báró kultuszminiszter 1869-ben nyolcszáz forint ösztöndíjat folyósított Goldmarknak, aki 1865—70-ig megzenésítette Mosenthal-nak «Sába királynője» című operaszövegét.

Az operát bemutatta Liszt Ferencnek és Andrássy Gyula gróf külügyminiszternek s e két férfi, szívós közbenjárásának lett az eredménye, hogy a bécsi udvari opera 1875-ben előadta a művet. Ez az opera lett hírének megalapozója. A következő év márciusában előadták a budapesti Nemzeti Színházban is, a hol nagy sikert aratott. Fölvették műsorukba a német és olasz operák is, a többi nemzet színpadára csak újabb munkáinak sikere után jutott. A dalmű 1897. február 21-én került a szerző személyes vezetésével színre századszor a budapesti Operaházban. 1886-ban írta és 1904-ben adták elő a Majna mellett levő Frankfurtban «Merlin» című operáját. Nagy sikert aratott a «Házitücsök» (1896), a «Hadifogoly» (1899), a «Berlichingeni Götz» (1902) és a «Téli rege» (1908) című operáival.

1910 májusában, születésének nyolcvanadik évfordulóján a budapesti Tudományegyetem díszdoktori oklevéllel, a király a «Pro litteris et artibus» éremjellel tüntette ki. Budapesten és különösen szülővárosában, Keszthelyen nagy ünnepségeket rendeztek tiszteletére.

Szerzett két szimfóniát: a Falusi lakodalmat és az Esz-dúr szimfóniát; uvertürjei: Szakuntala, Penteszilea, Tavasszal, a Leláncolt Prometeuz, Szaffó, Olaszországból. Írt két hegedűversenyt és a Zrínyi című szimfonikus költeményt, számos dalt, férfi- és vegyes kart, kamara-zeneművei:
suite hegedűre és zongorára, zongorahármasok, vonósnégyes, zongoraötös.
 

(35. évfolyam, 3. szám)

 

„Élre törni nem tudtam, másokkal menni nem akartam, inkább egyedül haladtam.”

(Goldmark emlékirataiból) 

*

593   Ardelao 2018-01-01 16:41:09

Képtalálat a következőre: „Koessler János”

165 éve született a neves zenepedagógus, zeneszerző, karnagy és orgonista KOESSLER JÁNOS.
(1853. január 1. —1926. május 23.) 

Egy puritán jellemű művészlélek emlékének áldozunk a megemlékezés oltárán. Szellemi hagyatékának egy töredéke a koncert folyamán fog elvonulni előttünk.

A mai ifjú zenészgeneráció nem ismerte őt. Alig tud róla valamit. De az a nemzedék, mely mai zeneéletünk élén harcol, áhítatosan, bálványozó szeretettel gondol rá, a jóságosan mosolygó, nemes-szívű emberre, mindannyiunk tanítómesterére. Tizenkét évvel ezelőtt még itt járt köztünk. Ma már a halhatatlanság glóriája övezi legendás alakját.

Akik akkoriban csak felszínesen érintkeztek vele, megközelíthetetlen, gőgös, hiú, mogorván pózos embernek tartották. Büszke főtartása, szórakozott távolba-nézése, tiszteletet parancsoló brahmsi szakálla, joggal vezethette félre a felületesen ítélkezőt. De azok, akik közelében élhettek és jobban beláthattak nobilis lelkébe, fennkölt jellemébe, azok akár társaságát, akár tanítását élvezték, rajongói lettek lebilincselő egyéniségének, bölcs életszemléletének.

Létének legfontosabb mozzanatai lelki világában zajlottak le. Magányt kereső, befelé élő, sokat tépelődő, önmagában küszködő lélek volt. Elvonult csendes egyedüllétében forrtak, értek gondolatai. Főiskolánk tanácstermében tizenegy év előtt mondott megható búcsúbeszédéből idézem a következő, reá annyira jellemző önvallomását:

«Mindig tanulónak, szegény, igénytelen növendéknek éreztem magam három évtizedes működésem alatt, akinek minden egyéb — vagyon, fényűzés, dicsőség, megtiszteltetés — egészen közömbös, mert mindez csak múlandó és hiúság legyezgetésére szolgál. Csak a nevelő csendes, zajtalan, szerényen elvonult, magába zárkózó önzetlen munkásságának van igazi értéke. Mert a példa, mit szolgáltatott, mint az elvetett mag terebélyesedik ki és halála után is gyümölcsöt hajt.»

1853-ban született Waldeckben, egy bajorországi csendes városban. Mint a múlt század legtöbb komponistája, ő is a templomi kórusok misztikus, tömjénfüstös félhomályában szerzi meg első zenei impresszióit. Első oktatását is a dóm orgonistájától nyeri. Mikor elvégzi középiskoláit, hogy megélhetését szűkösen biztosítsa, Neumarktban vállal, orgonistaállást. De ez a robot nem elégíti ki tudásszomját, tanulásvágyát. Ezért Münchenbe utazik, hogy a híres Rheinbergernél folytathassa kiegészítő tanulmányait. Orgonát tanul és főként kontrapunktot. Pár év múlva már Drezdában telepszik le, ahol, mint konzervatóriumi tanár Wüllner mellett működik. A kórusművészet eme úttörő mesterének metódusát tanulmányozza, azt a módszert, mely akkor még új volt és a tiszta intonáció, a dinamikai egyensúly, valamint az értelmes szövegkiejtés tökéletesítését célozta. Élete leggazdagabb korszakának mondotta egyszer körünkben a Wüllner mellett töltött éveit. Mennyi tapasztalatot szerezhetett drezdai korszakában, azt a 26 éves ifjú dalegyleti karnagyi sikerei bizonyítják. Midőn a drezdai «Liedertafel» vezetését átveszi, pár hónap alatt olyan rohamos fejlődésen esik át kórusa, hogy a kölni nemzetközi versenyen első díjat nyer énekkarával. Talán ennek a kölni szereplésnek eredménye az a szerencsétlen elhatározása, hogy elfogadja az ottani Városi Színház karmesteri állását. El sem tudjuk őt képzelni ebben a munkakörben. Nyilvánosságot kerülő, csendes zárkózottsága ellentétbe került a kulisszák világának törtető, reflektorfényben fürdő zsivajával. Hamar belátta, hogy ez nem az ő világa és örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy Trefort vallás- és közoktatásügyi miniszterünk meghívásának engedve, örökre búcsút mondjon a színházi karmesterségnek és Pesten telepedjék le, elvállalván az öt évvel azelőtt alapított Zeneakadémia orgona- és karénektanári állását.

«Mint szerény iskolamester fia — mondá búcsúbeszédében — gyermekkorom óta éreztem hivatást a tanításra.»

Mikor Koessler János 1880-ban Pestre került, Liszt Ferenc elnöklete alatt hattagú igazgatótanács működött, melynek feladata volt az intézet vezetésére és tanszakainak kibővítésére vonatkozó indítványok tétele. A zeneszerzési tanszak növendékeit Volkmann Róbert a hírneves zeneköltő avatta be a komponálás titkaiba. Az Andrássy-úti (akkor még Sugár-úti) reneszánszstílű saroképület nagytermében akkor állította fel egy aradi orgonaépítő az új nagyorgonát. Fiatalos lelkesedéssel vetette magát Koessler új hatáskörének sodró árjába. Pedagógiai működésének gyorsan jelentkező külső sikerei hamarosan elfeledtették vele a kölni színházi kalandot.

1883. október 29-én halt meg váratlanul az ősz Volkmann Mester. És a 30 éves Koesslert bízzák meg a zeneszerzés tanításával. Amit e téren felmutathatott az csak a külföld legnagyobb orvos-, vegyész-, természettudós-professzorainak eredményeivel mérhető, össze. Fanatikus tanár volt, csodálatos pedagógusi adottságokkal megáldva.

Állását nem sine cura-nak tekintette: hitt elhivatottságában, hitt abban, hogy missziót teljesített, mikor egy gyermekcipőben járó kultúra rohamos kifejlesztésében ő, a külföldről idekerült idegen is kivehette részét. Romantikus típusú tanár volt. Megfontolt szűkszavúsága mellett egy-egy rövid megjegyzéssel, egy-egy utalással sokszor többet mondott, mint mások felesleges szóáradattal. Felejthetetlenek azok az órák, melyeken klasszikus mesterek műveit elemezte. A forma lényegét a növendék elé tárni senki sem értett jobban nálánál.

Bizonyítéka ennek, hogy a mai magyar komponista-gárda kivétel nélkül fölényes virtuóza a zenei formának. Hitet kelteni, a klasszikus mesterek előtt hódolni, a hagyományos örök zenei szépért rajongást ébreszteni hallgatóságában, senki sem értett nála jobban. Megható volt látni átszellemült arcát, hallani izgalomtól, lelkesedéstől remegő hangját, ha kedvenc zeneköltőinek, főként Bachnak, Beethovennek, Schubertnek és Brahmsnak műveit analizálta. Növendékei dolgozatainak megdicsérésével elég fukaron bánt, de annál jobban esett, ha egy-egy sikerült kompozíció jó kvalitásait kiemelte. De tudott haragudni is, ha selejtes, nagyképűsködő, nem őszinte dolgozatokkal bőszítették. Ilyenkor jupiteri villámokat szórtak szemei és a legfájóbb gúny ostorcsapásai érték a renitenskedőt.

Tanári működése alatt sok-sok elismerés, de sok keserűség, megbánás is érte. Filozofikus nyugalommal tűrte a gáncsoskodásokat. Szemére vetették, hogy német szellemet árasztott a magyar Főiskolán, hogy növendékeit német dallamok, német-formák tanulmányozására szorítja. De midőn nyugalomba vonul, nemcsak a legfelsőbb hivatalos hely, hanem a közvélemény is elismerte korszakos működésének jelentőségét, tárgyilagosan állapítva meg, mit tett Koessler a magyar zenekultúra érdekében több mint három évtizedes tanársága alatt.

Szerénységére jellemzőbbet alig tudok idézni, mint azt a pár mondatot egyik beszédéből, amelyben zeneszerzői tevékenységéről emlékezik meg.

«Midőn a kultuszminisztérium kérésére elvállaltam a zeneszerzési tanszak vezetését, mindjobban elmélyedtem a tanítás módszereinek tanulmányozásába. Tanítványaimnak gyakorlati útmutatással is akartam szolgálni, sőt elől akartam járni jó példával az alkotás mesgyéjén is: ezért kezdtem magam is komponálni.»

Aki ismeri Koessler œvrjét, csak az tudja megítélni, hogy mennyi alázatos szerénység lappang kijelentése mögött. Nagy dologbeli tudása, átfogó zenei műveltsége mellett szinte természetes, hogy műveit nagy formakészség, mintaszerű szerkesztési technika jellemzi. Eklekticizmusa mellett is érdekes egyéni hang szól hozzánk: komoly mélységes pátosz, amelyben tartalom és forma mindig egyensúlyban maradnak. Témái mindig jelentékenyek, vonal-vezetésük, ritmikájuk, szinte kínálkoznak arra, hogy követendő példaként szolgáljanak. A zeneköltészet minden ágában jelentős opusokat hagyott hátra, írt egyházi zenét (misét, zsoltárt, oratóriumot) szimfonikus műveket (variációt, két szimfóniát, hegedűversenyt) írt kamarazenét (hegedűszonátát, triót, két vonósnégyest, vonós-kvintettet és szextettet) azon-kívül dalokat, kisebb férfikari és vegyes-kari műveket, sőt egy operát is «Der Münzenfranz» címen, mely strasburgi bemutatóján szép sikert hozott szerzőjének. Lelkiismeretességét, alaposságát mi sem jellemzi jobban, hogy önmagával szemben is oly szigorú volt, mint növendékeivel. Sohasem érezte késznek, lezártnak alkotásait. Folyton elégedetlen volt önmagával. Ha elkészült egy-egy darabjával, napokig, hetekig hagyta heverni, újra előszedte, javította, csiszolta, sokszor félretette és újból kidolgozta. Megtörtént, hogy egy kéziratos vegyes-kari művén a már megkezdett próbák hatása alatt egy pár ütemes átvezető részt nem talált megfelelőnek. A teljes szólamanyagot megsemmisítve korrigálta ki a nem tetsző részt; ezt akkor vettük észre, mikor a próbán váratlanul egészen új szólamokat kaptunk kézhez. Szonátaformáinak arányai olyan tökéletesek, hogy ahhoz foghatót csak a klasszikus mesterek műveiben találunk. Mintaszerű a főtéma és melléktéma jellegének elválasztása; kidolgozásai telve vannak ötletesnél ötletesebb motívum-feldarabolásokkal, kontrapunktikus átalakításokkal. Átvezető témát írni tehát egy új hangulatú, új ritmikájú témát megfelelően előkészíteni, kevesen értettek jobban nálánál.

Kitűnően értett a vonós-hangszerekhez. Színskálájuk gazdagságát főként kamarazeneműveiben tudta kiaknázni. Vonós kantilénáinak pazar melegsége, tömörsége, sokszor túlnő a műfaj keretein. De talán a vokális tétel még közelebb állt lelkületéhez. A capella kórusainak páratlanul nemes, kiegyenlített tónusa, szólamvezetésének gazdagsága és az a virtuozitás, mellyel az emberi hang, különböző fekvéseinek színét és dinamikáját kezeli, e műfaj legelső mestereinek sorába állítja. Gyászódájában, de különösen «Szilveszteri harangok» című monumentális oratóriumában epizódok sorát találjuk, melyek szinte kínálkoznak arra, hogy zeneszerzéstani könyvekben példaszemelvényekként szerepeljenek.
Új hazájával szemben érezte, hogy kötelessége annak faji muzsikájával is foglalkozni. Ezért tanulmányozta a múlt század elejének verbunkos muzsikáját. Sok sikerült opusán láthatjuk is ennek nyomát.

 

Abban, hogy a kultúr világ ma főiskolánkat Európa legkiválóbb tanintézetei közé sorolja, Koessler-mesternek oroszlánrésze volt. Oktatási rendszerére a külföldön is felfigyeltek és főképp a régi boldog békevilágban, seregestől özönlöttek hozzá a tanulni vágyók.
Testileg eltávozott körünkből, de szelleme ma is itt él közöttünk és élni fog időtlen időkig. Gondoljunk mély hálával és meghatódottsággal reá, felejthetetlen atyai tanító mesterünkre!
*

*

*Koessler János nagyságának jellemzésére leközöljük egykori híresebb növendékeinek névsorát:

Antalffy-Zsiross Dezső, Ábrányi Emil, Bartók Béla, Bodon Pál, Czobor Károly, Dienzl Oszkár, Dohnányi Ernő, Geszler Ödön, Hammerschlag János, Hermann László, Hetényi- Heidelberg Albert, Huszka Jenő, Jacobi Viktor, Kálmán Imre, Karácsonyi Jenő, Kassics Ozmán, Kern Aurél, Kodály Zoltán, Kókai Rezső, König Péter, Kún László, Lavotta Rezső, Lendvai Ervin, Lichtenberg Emil, Meszlényi Róbert, Pető Imre, Perényi Géza, Pogatsnigg Guido, Radó Aladár, Redl Pál, Reiner Frigyes, Siklós Albert, Stefanidesz Károly, Szántó Tivadar, Szeghő Sándor, Szendy Árpád, Szendrei Aladár, Szerémi Gusztáv, Tarnay Alajos, Toldy László, Unger Ernő, Vaszy Viktor, Várkonyi Béla, Weiner Leó, Zalánfi Aladár és Zsolt Nándor.

Forrás: SIKLÓS ALBERT

A ZENE, 1937. április 1. (XVIII. évfolyam, 11.-12. szám)

Hans Koessler (Chorwerke / Choral Works) - Cantabile Regensburg (Audio-Sampler)

592   Búbánat 2017-12-29 11:10:25

2017 - Arany János Emlékév

(Nagyszalonta, 1817. március 2. - Budapest, 1882. október 22.)

A Bartók Rádió a  nagy magyar költőnk születésének és halálának évfordulóira emlékezik zenei műsoraival  ma 19.35 és 23.00 óra között

 

19.35 – 21.13 Zenekari hangverseny Arany János tiszteletérehttp://hangtar.radio.hu/images/kh0.png

A MÁV Szimfonikus Zenekar hangversenye
Vezényel: Csányi Valéria
Km. Horti Lilla (ének)


1. Mihalovics Ödön: Toldi szerelme - a) Nyitány, b) Piroska imája (Horti), 

2. Weiner Leó: a) Szerenád Op. 3., b) Toldi Op. 43.,

(Pesti Vigadó, 2017. szeptember 17.)

(Ism. január 10., 12.36)

21.14 – 22.00 Karl Jenkins: A walesi bárdok - kantáta Arany János balladájárahttp://hangtar.radio.hu/images/kh0.png

Ea. Kertesi Ingrid (szoprán), Boncsér Gergely, Ódor Botond (tenor), Bátki Fazekas Zoltán, Fülep Máté (bariton),

a Debreceni Kodály Kórus (karig. Szabó Sipos Máté),

a Nyíregyházi Cantemus Vegyeskar, (karig. Szabó Soma) és a

MÁV Szimfonikus Zenekar

Vezényel: Kesselyák Gergely

(Erkel Színház,2017.  március 2.)

(Ism. január 10., 14.14)

22.00 – 23.00 Ars novahttp://hangtar.radio.hu/images/kh0.png

- a XX-XXI. század zenéje

I. Dalest az Arany Emlékév programsorozat részeként

Km. Horti Lilla, Megyimórecz Ildikó (szoprán), Erdős Attila (tenor), Pataki Bence (basszus), zongorán közreműködik: Virág Emese

1. Vajda János: a) Évnap, b) Az elkésett, c) Végpont (Erdős), 
2. Hollós Máté: Arany János ünnepére - bemutató (Pataki), 
3. Ligeti György: a) Csalfa sugár, b) A legszebb virág (Megyimórecz), 
4. Vajda János: a) Iduna emléke, b) Végpont No. 2. (Pataki), 
5. Ligeti György: a) Igyunk biz azt egy kicsit, b) A bujdosó, c) Az ördög elvitte a fináncot (Erdős), 
6. Nógrádi Péter: Mátyás anyja (Horti), 
7. Vajda János: Mindvégig (Erdős), 
8. Tóth Péter: Csendes bordal - bemutató (Pataki),

(Pesti Vigadó, 2017. november 12., - részletek)

II. Kórusművek Arany János verseire:

Kadosa Pál: Hat kórusmű Arany János verseire Op. 67.,

a) Mindvégig, b) Népdal No. 2., c) Meddő órán, d) Dante, e) Népdal No. 2., f) Az ördög elvitte a fináncot (Km. Magyar Rádió Énekkara, vezényel: Sapszon Ferenc)

 III. Sárai Tibor: A méh románca

(Ardó Mária - ének, Magyar Barokk Trió),

A mikrofonnál: Varga János

Szerkesztő: Bánkövi Gyula

591   Búbánat 2017-12-23 18:20:08

Éjjel - már holnap - a Duna TV-ben (0.45 - 1.05):

Magyar Történelmi Arcképcsarnok

Déryné Széppataki Róza (1793 - 1872)

A filmsorozat dokumentumszövegek, önéletírások, levelek felhasználásával rajzolja meg történelmi személyek portréját (2000)

590   Ardelao 2017-12-23 12:56:10

224 évvel ezelőtt született:

Déry Istvánné, Széppataki Róza (sz. Schenbach Rozália)

Jászberény, 1793. december 23. - Miskolc, 1872. szeptember 29.

UJ IDŐK, 1939.10.22.:

„Ki volt Déryné?

Írta: Balassa Imre

A Horváth-kert vén diófái alatt fogadkozó és sóhajtozó szerelmesek járnak. Szemük a fehér szoborra téved, elolvassák a fölírását és szórakozottan ismétlik: „Déryné ..." Sokkal többet nem is igen tudnak róla. Legföljebb még annyit, hogy színésznő volt. Híres színésznő. Régesrégen. De a budai sétatéren akadnak mÚlt századvégre emlékező idősebb dámák is, akik még nem felejtették el ifjú éveik kedves olvasmányát: Déryné bűbájos naplóját. Ez a szellemes asszonyi írás, amelynek minden betűje mögött egy elragadó egyéniség hangját, mosolyát, kedélyét érezzük, elfelejtve szunnyad a könyvespolcokon. A mai nemzedék nem olvasta a naplót. Herczeg Ferenc tündöklő darabját sem. Csak azt tudja, hogy lelkes honleányok, széplelkű magyarok fel akarják építeni Budán a Déryné játékszínt. Az úttörő színésznő, az első magyar  operaénekesnő és elbűvölő naplóíró élő alakját, küzdelmeit, korát, kortársait pedig érdemes visszaidézni a elfelejtésből. Nincs izgalmasabb regény, mint az ő élete: „Patyikás Rózikáé". Ahogyan földijei, a jó jászberényiek nevezték.

1799-ben, Nagypénteken este subás öreg parasztok állítottak be Schenbachné téns' asszony, az özvegy patikárusné házába, és illendőképpen megkérték az asszonyságot, engedné el a rigóhangú Rózikát a kőkereszthez, amelyik ott áll a nagy utca végén. Oda gyülekezik a nép a nagyhét minden estvéjén. Mivel pedig hallották, hogy a ház mögött, a magosra nőtt kaporban milyen szépen danol Rozika, azt akarják: ő énekelje elejbük a nagy könyvből, hogy „Álla az keserves anya..." Rózikát nagykendőkbe csomagolták és elvitték a fekete subások a nagy kereszthez, ahol ő énekelte ódon szöveggel a „Stabat Mater Dolorosát".

Három év múlva Pesten tanul már varrni-hímezni Rózika, egy katonatiszt özvegyénél. A főplébánia régens chorijánál lakik, Rothkrepf úrnál. Rothkrepf Gáborka, a később Mátrai Gábor néven híres zeneszerző, a játszótársa. Együtt lopódznak be a tündérvilágba: a theátromba. De milyen volt az a tündérvilág? Egy máig is álló, Károly-körúti sárga ház udvarán terpeszkedett a Hacker-szála, ez a rideg hodály, melyben gyalulatlan deszkapadokon szorongott a nagyérdemű közönség: mesterlegények, öregasszonyok, néhány lelkes diák. Pest kedvencei a német színészek voltak. Néhány faggyúgyertyával világították és télen sem fűtötték a széljárta, nedves termet. Ócska zsákvászonra vagy viseltes lepedőre pingálták a gyatra színpadképeket. Műkedvelőkből verbuválták a néhány főből álló „muzsikás-kart". Kötéllel fogták egy-egy szerepre a színészt, jóhangú szabólegényeket neveztek ki máról-holnapra énekesekké. A színpad olyan szűk volt, hogy uszályos ruhában a hősnő meg sem tudott fordulni. Maguk a színészek tudatlanok, ügyefogyottak. Összjáték, stílus, fegyelem nem volt. Romantikus hevületű nemes úrfiak, kisasszonyok, apostoli hivatást érző diákok keveredtek egybe dologkerülőkkel, féktelen hivalkodókkal, züllött sehonnaiakkal. Magyar színművet nem írtak. Gyatra fordításban játszottak még gyatrább fércmunkákat. Példaképük sem volt, senkitől sem tanulhattak. A fölfuvalkodott polgárok társadalma kitaszította őket. És a kevésszámú közönség arra kényszerítette a színészeket, hogy naponta új darabot játsszanak, kellő tanulás nélkül.

Ebbe a színészetbe, ebbe a szegénységbe került bele a 14 éves gyermeklányka. Rothkrepf bácsi tanította énekelni, miután már Jászberényben az édesanyja is tanítgatta, hárfakísérettel. Eredetileg alt-hangja volt, de özv. Schenbachné szopránt csinált az altból. Később elnevezték a világhírű olasz operaénekesnő után „magyar Catalaninak", mert a legmélyebb alt fekvéstől egészen a magas F-ig a legnagyobb könnyedséggel énekelt. A „Varázsfuvolában", Mozart remekművében, amelyet Pályi Elek színész „Tündérsíp" címmel fordított magyarra, az Éj királynőjét énekelte. De vállalta, mégpedig sikerrel, az alt szólamokat is. Kezdő kora óta játszott szubrettet, társalgó francia dámát, idős nemzetes asszonyt, komor tragikát. Olyan nagy színésznő és olyan énekes-őstehetség volt, hogy amikor a pesti német színházban vendégszerepelt, a bécsi Operába akarták szerződtetni. De ő, a magyar nyelv nagy szabadságharcának hősnője, visszautasította a szerződést, szekérre ült és visszament faluzni, télvíz idején, nyitott kocsiszínekben operát énekelni, árvízzel, betyárokkal, éhséggel, nyomorral küzdeni: egy hazájában hontalan nemzet öntudatát ébresztgetni, édes honi nyelvét bűbájosán szólaltatni. Miskolcon, a nyitott csizmadiaszínben énekelt, mialatt a hó beesett a tetőn és az énektől áthevült nyakára telepedett. Abrudbányán az istálló ott volt az úgynevezett „színház" végében, és este a legszebb áriába belebőgtek a bivalyok. Erdély felé három hétig hófúvásban vánszorog vele a szekér és majdnem éhen hal, mert az útszéli csárdákban nem kap egy falat ennivalót.

Kolozsvárott azonban egy fejedelmi város nagy kultúrája, szenvedélyes magyarsága, nagyúri bőkezűsége dédelgeti a színészeket. A gubernátorné, Jósika báróné, a Bethlenek, a Bánffyak estélyein, vacsoráin, ebédjein ünnepelt személyiség a magyar színész. Miskolcon és Kassán is hasonló szeretet, lelkesedés, becsülés öleli körül a magyar szó apostolait. Alkalmi költők forró versekben ünneplik Dérynét, és e köszöntő rigmusokat százszám dobálják le a nézőtérre.
 

Milyen volt? Középtermetű, majdnem kicsiny. Vöröshajú. A szája kissé nagy, az orra elrajzolt. Bámuló, tágranyílt szeme reá ragyogott az emberekre. Dióbarna volt ez a szem. Gyönyörű, keskeny, pici. lábacskája, szép keze, elbűvölően kedves beszédhangja rajongók seregét vonzotta köréje. Nem volt szépség. Bátran csúnyának is lehetett nevezni. Alakja jelentéktelen. De lényéből megmagyarázhatatlan, gyöngéd, törékeny báj áradt. Arcjátéka gazdag, mimikája megkapó, beszéde természetes. Úgy énekelt, mint a madár: természetes beszéd volt ez és magától értetődő, mint a napsugár. Jószívű volt, szerény, áldozatoskedvű és szemérmes. Sokszor csalták meg, sokszor fosztották ki. Mire nagy álma beteljesült, a vetés virágba szökkent, és 1837 augusztusában megnyitották Pesten a magyar szó állandó hajlékát, a Nemzeti Játékszínt, Déryné kövérkés, hervadó, öregedő asszony volt. Hangja nem csengett már régi fényében. Ő maga hagyta ott csüggedten, lemondóan a Nemzeti Színházat, amelynek színpadán akkor már új csillagok ragyogtak. Ment vissza vidékre. De a vidéki városokban, ahol a mostoha, idegen nyelvű és idegen lelkű Pest után annyiszor fogadták atyafiságos magyar szeretettel a vándorló színészeket, kietlenség várta Dérynét. A régi mecénások, barátok, szerelmesek, rajongók a temetőkbe költöztek ki, vagy önmaguknak élő öregemberek lettek. A gyorsan felejtett Déryné meghúzódott a férjénél, falun, egy gazdatiszti lakban. Később, mikor özveggyé lett, Miskolcon nyomorgott, egykori forró sikereinek színhelyén, mindenkitől elhagyatva, mindenkitől elfelejtve. Hetvennyolc éves volt, mikor kezébe vette a tollat. Szegény, egykor körülrajongott pici kezébe, amely megráncosodott, megvénült, mint ő maga. Betegen, dagadt lábbal, lélekzetért kapkodva, köszvényes ujjakkal írta meg az emlékiratok bűbájos három kötetét.

1872. szeptember 29-én halt meg. A miskolci „Nagyleány" sírkertben hantolták el. Ez a szegények temetője. Sírja szélén csak a nővére sírdogált, özv. Kilényiné. Egy szomszédasszony állt még ott, és szerszámjára támaszkodva a közömbös, öreg sírásó. A régi nagy miskolci esték közönségéből senki sem maradt, hogy elkísérje utolsó útjára a körülrajongott, körülimádott „kis Dérynét." A napilapok meg sem emlékeztek róla. Egyetlenegy régi újság halálozási rovatában olvashatjuk csak, három ösztövér sorban: „özv. Déry Istvánné, egykori színésznő, az úttörők egyike, 79 éves korában elhalálozott Miskolcon."

589   Búbánat 2017-12-22 13:55:00

Emlékezés. 

Az alábbi bejegyzést tettem közzé ma öt évvel ezelőtt az Operett a magyar rádióban (1949-1990) topicban:

522  

 Búbánat

2012-12-22 12:01:25

Kivonatosan

(2012 )„december 22-én létrejött a Dankó Rádió”

„MTVA hivatalos indoklása: a 2012. december 22-én induló klasszikus magyar nótákat és operettslágereket sugárzó csatorna ---műsorkínálatot a közrádió az elmúlt években az MR7 nevű internetes rádióján már kipróbálta, a tapasztalatok pedig indokolják, hogy egy országos rádió sugározza azt.”

„Túl az Óperencián” - Nagy Ibolya szerkesztő-műsorvezető:

"Operettkedvelők órája" című műsorunk célja elsősorban az, hogy hallgatóink nap, mint nap találkozzanak népszerű és méltán világhírű operett melódiákkal. Kollégáimtól, hetente változó sztárvendégeimtől sok színházi legendát, történetet ismerek, és ígérem, Önökkel is megosztják ezeket. 
A műsornak köszönhetően mindenki felfedezheti újra, hogy a szép, dallamos zene mellett remek vígjátékot, humort is takar ez a szó: OPERETT. Összetett műfaj ez, melyben az ének, a tánc és a próza egyaránt magas művészi teljesítményt igényel.

Köszönet a Dankó rádiónak, hogy az operettnek ismét létjogosultságot ad, és ha ehhez egy kicsit én is hozzá járulhatok, akkor már elértem célom.

Farkas Bálint és Szolnoki Tibor operettművész vendégszereplésével, élő kívánságműsorral indult el szombat reggel 6 órakor a közmédia új zenei rádiócsatornája, a Dankó Rádió - közölte a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap az MTI-vel. 

Az első operettadásban egyebek között a Csárdáskirálynőből hangzottak el részletek Házy Erzsébet, Zentai Anna, Honthy Hanna, Korondy György, Palócz László, Rátonyi Róbert közreműködésével a rádióban felvett stúdiófelvételről.

588   Ardelao 2017-12-20 21:01:39

 

114 évvel ezelőtt, ezen a napon (1903. december 20-án) hunyt el  

ID. ÁBRÁNYI KORNÉL, magyar zenei-író, zeneszerző, zongoraművész és zenepedagógus. (1822-1903) 

E m l é k é r e

Id. Ábrányi Kornélt, a jeles zeneköltőt, művészt és írót 80-ik születésnapja alkalmából barátai, tisztelői és a fővárosi zeneintézetek képviselői meleg üdvözletekkel halmozták el. Sok évtizedig volt buzgó és hivatott művelője a magyar zenének s még ma sem pihen, fáradhatatlanul dolgozik a zene nagy mesterének, Liszt Ferencnek életrajzán.
Liszt Ferenc, akinek a magyar zene első sorban köszönheti világhírét, volt az ő példányképe s Ábrányi szerencsésnek mondhatja magát, hogy még ifjúsága idejében közelébe juthatott a mindeneket rajongással eltöltő lángelméhez.
Mint Liszt, néhány évet ő is külföldön: Bécsben, Párisban, Weimarban töltött, de megmaradt szívében, nyelvében magyarnak, hű maradt eszményéhez, a hazai művészet felvirágoztatásához
, zászlaján ezzel a jelmondással: «Magyarország művészi zenéje nem volt, hanem lesz!»

Az ő fellépte előtt csak hallgató-nóták, andalgók, toborzók, frissek voltak, rövid lélegzetű, csekély változatosságot nyújtó, mondhatni kezdetleges műformák. Ábrányi kezdte a szélesebb formákat, az aprólékos összhangbeli finomságokban jelentkező művészeti intenciókat.

Ő írta az első magyar szonátát is, ő adott példát nagyobb szabású, magyar stílű férfi karénekekre; ő dolgozott ernyedetlenül az 50-es, 60-as években a dalegyesületeknek és országos szervezésüknek felépítésén. Ő alapította meg nagy áldozattal az első magyar zenei szaklapot (sokszor az egész számot magának kellett írnia!), a zenei irodalomnak olvasóközönséget és írókat teremtett s ő vitte végbe azt a csodát, hogy egy németajkú s a külföld klasszikusaival eltelt nagytehetségű zenészt: Brand Mihályt, a magyar zene apostolává térített: Mosonyi Mihállyá.

Csekély zenei szakirodalmunk eladdig, csak Verseghy Ferenc, Fogarasy János, Bartay András, Mátray Gábor írásaiból állott. Abrányi lapjában és kisebb nagyobb önálló műveiben nagy tevékenységet fejtett ki; e tevékenysége nem szorítkozott az iskolás, száraz mesterségi részre (összhangtan), hanem a zenei esztétika, a magas felfogásból kiinduló tanulmányok, — behatolás a magyar nemzeti zene sajátosságába, — történelmi méltatás (Mosonyi, Erkel, Liszt életrajzai) stb., — mind emberükre találtak a törhetetlen lelkesedéssel dolgozó Ábrányiban.

Egész életének tevékenységét úgyszólván összesítette abban a 700 lapnyi könyvében, melyet 1900-ban a kormány megbízásából állított össze «A magyar zene a XIX. században» címmel. Bartay Edével ő alapította meg a zenészsegélyező és nyugdíj-egyesületet, úgyszintén részt vett az országos Zeneakadémia létrehozásában; emitt ép úgy, mint a dalegyesületek országos szövetségében mintegy húsz éven át Ábrányi volt a «titkár» szerény címével az intézmény, éltető lelke, a kinek kezén átment minden ügy.

Írói érdemeiért a Petőfi Társaság tagjául választotta. Zenekritikusi tollát Ábrányi még a legutóbbi években is ifjúi tűzzel forgatta; legközelebb megjelenendő művének, Liszt Ferenc életrajzának pedig most dolgozik a befejezésén.
 

Ilyen, munkában és eredményekben gazdag pályán érte meg Ábrányi születésének 80-dik évforduló napját október 15-én. Leginkább írókból és művészekből álló társaság üdvözölte e napon. Margitszigeti lakásán keresték föl tisztelői s az ünnepély a Margitsziget kis szállójának téli kertjében ment végbe, a hol az ünnepelt, ki jó erőben érte meg a magas kort, családja körében, neje, született Katona Klementina, az ismert nevű írónő és fiai, Ábrányi Kornél és Emil társaságában fogadta a tisztelgőket.

Először a Petőfi Társaság küldöttsége üdvözölte, melyet Bartók Lajos, Szana Tamás és Vértesi Arnold vezettek. Bartók mondta az üdvözlő beszédet. Ezután az Otthon küldöttsége lépett elő Rákosi Jenő s Csajthay Ferencz vezetésével és Rákosi szólt nevében. Lendvay Mártonné, a

Nemzeti Színház művésznője babérkoszorút nyújtott át. Az Operaszínház küldöttségének nevében Máder igazgató nyújtott át babérkoszorút; majd Zollner Béla olvasta fel az opera tagjai által aláírt díszes kiállítású üdvözlő iratot. Következett a Nemzeti Zenede küldöttsége; szónokuk Vajdafy Emil volt, aki átnyújtotta az Intézet alapító oklevelét, mellyel ez alkalomból három alapítványt tettek nevére. A budai zeneakadémia küldöttségét Juhász Aladár zongoraművész vezette. Sorra következtek ezután a Siposs Antal, Somogyi Mór és Kuliffay Izabella zeneiskolái s a mester számos tisztelője és jó-barátja járult eléje. Igen sok levél és távirat is érkezett az ország különböző részeiből: a magyar zeneszerzők társasága, az országos daláregyesület, a magyar zeneiskola, a vidékről számos művész, intézet és egyesület s a társadalom előkelői részéről, szíves üdvözletekkel, még sokáig tartó munkabíró frissességet és boldog életalkonyt kívánva az ősz írónak és művésznek.
 

Kereszty István.

VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1902.

587   Ardelao • előzmény586 2017-12-19 18:58:11

 

PÓTFELSZÓLALÁS, avagy LEPOROLNI, DE HOGYAN? 

«Ha több az idő, az operaházi sajtótájékoztatón talán ezt is elmondhattam volna ...
 

Kis papírlapra Petrovics Emil egy néhány hónapja adott interjújából másoltam ki két mondatot: „Nagyon sokan vannak, akik ma is úgy vélik, hogy nem kellene mást csinálnunk, mint leporolni Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv egykori előadásait. Szeretném, ha meg tudnánk győzni az érdeklődőket, hogy másképp is lehet operát nézni” — mondotta az Operaház igazgatója.

Minthogy magam is azok közé tartozom, akik Nádasdy Kálmánt és Oláh Gusztávot gyakran emlegették, emlegetik és emlegetni fogják, elöljáróban csak annyit: úgy érzem, az idézett két mondat között látszólagos az ellentét.

A leporolás pedig — megvalósíthatatlan.
Nevezetesen azért, mert a pornak nem volt ideje, hogy a két említett színházi lángelme rendezéseire telepedjék, azokat ugyanis oly hihetetlen gyorsasággal levették, szinte leradírozták operaszínpadunkról.
A por amúgy sem rakódott volna rájuk.
Ha alkotóművész a színész és a rendező — márpedig hitem szerint: az! —, remekműveket is hozhat és hoz létre. A remekmű viszont dacol az idővel, korral, izmusokkal, stílusokkal. És a porral. Mindig érvényes. Egy új és másfajta remekmű szomszédságában is.

Közismert példa: Kabos Gyula, mint Schneider úr a Hyppolit, a lakáj című filmben. Színészi chef-d’oeuvre. Megszületése után csaknem hatvan évvel ugyanúgy érvényes. Még ha más művész ma merőben másként játssza vagy játszaná is remekbe.
Nehezebb persze a színházi, az operai rendezések remekmű voltát bizonyítani. Itt és most
nem idézhetők fel. Az emberiség egyelőre nem talált föl olyan rögzítés-rendszert, amellyel évek vagy évtizedek múltán, amikor már nincs a színpadon, egy rendezés legmagasabb rangja is oly vitathatatlanul igazolható volna, mint a film puszta újrapergetésével Kabos Gyula színészi lángelméje.

Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv, együtt és külön: rendezési remekléseket hozott létre. (O. G., külön: díszletremekműveket is.)

Elsősorban ők voltak azok — de hadd említsem a szinte soha nem említett, ősz oroszlánsörényű, nagyszerű Márkus Lászlót (egy ideig igazgatója is volt operánknak) —, akik úgy a harmincas évek elejétől, a korábbi rendezéseknél sokkalta magasabb szinten, újrafogalmazták az operai repertoár tekintélyes részét.

Oláh Gusztáv 1956-ban elhunyt. Nádasdy Kálmán pedig, akinek az lett volna a tiszte, hogy holta napjáig operát rendezzen, mert ehhez a művészethez ebben az országban ő értett a legjobban — néhány év múlva, a Trisztán és Izoldával, ezt abbahagyta, később megvált az Operaháztól, elmenekült a pedagógiába.
A repertoárnak pedig az a tekintélyes része, amelyet a kettejük neve fémjelzett, a sok rendezési remeklés, rettentő gyorsan levétetett, és új rendezésekkel helyettesíttetett. Valami izgatott igyekezet mintha mielőbb minél több plakátról le szerette volna vakarni — hogy nyomuk se maradjon — a két nagy operaművész nevét.
 

Csakhogy a régieket fölváltó új rendezések, színpadképek, véleményem szerint, nem bizonyultak méltónak arra, hogy az előttük járók saruszíját megoldják.

Magyarán és egyértelműen: a repertoár tekintélyes része nemhogy nem született újjá magasabb-rendűen — a nyomába sem léphetett Nádasdy és Oláh rendezéseinek.

Miért kellett a nagyon jót kevésbé jóval, vagy halványabbal olyan nagy sietve fölváltani? Ha egy adott pillanatban egy színház nem tudja túlhaladni a korábbit, akkor inkább őrizze, ápolja, tartsa fönn.

Nem a por lefúvása okából emlegetjük tehát a két zseniális operai alkotóművészt, hanem azért, mert remekléseik ebek harmincadjára kerültek. Ez az, amire nem volt szükség.

Persze, a köztes években, nem egyszer hallottam: „Ma már nem lehet úgy rendezni, ahogyan ők rendeztek.”

Tanításra méltó, antidialektikus mondat.

Mert egyrészt nemcsak hogy lehet, hanem kell: ugyanolyan egyetemes tudással, remeklésszinten, olyan zseniálisan.
Másrészt, ha élnének, ők sem rendeznének olyan eszközökkel, mint negyven vagy ötven évvel ezelőtt. Korszerűen rendeznének ma is. Csak zseniálisan.

Elmarasztaló hangsúllyal — még ha ez a hangsúly azokra esik is, akik „nagyon sokan vannak” — tehát nem Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv nevét kellene említeni, mert a por nem rájuk rakódott. Még haló porukban sem.

És azzal sincs mindig baj: hogyan nézünk. Azzal inkább, amit látunk.

Milyen örömmel néztük és láttuk Jurij Ljubimov Don Giovanni-rendezését, és — emlegessük, mert igen-igen emlegetnünk kell — Borisz Pokrovszkij Eljegyzés a kolostorban-rendezését.
Milyen különös: egyikük sem nevezhető éppen fiatalnak. Életkoruk szerint közelebb esnek Oláh és Nádasdy nemzedékéhez. A remek mívű operarendezés: nem generációs probléma. Sem Ljubimov, sem Pokrovszkij nem a személyi igazolványukban szereplő születési évszámukkal rendeztek és rendeznek.

Milyen örvendetes, hogy az ugyancsak már ezüsthajú Békés András egy idő óta fiatalabb, mint valaha, s a Traviata-, A sevillai borbély-, a Boleyn Anna-, legutóbb pedig a páratlan Mario és a varázsló-rendezéssel mintegy átlép egy köztes időn, és Nádasdy meg Oláh szellemujjára is tekintve, olyan intenzitással tölti meg az operaszínpadot, ahogyan valaha ők tették. Hagyomány és modernség remek dialektikája ez. Ügy érzem: folytatás.

Ha van valahol valamiféle operarendezői Walhalla — miért ne volna?! —, operaházi aranykorunk chef-d’oeuvre-einek két alkotója, ez az egymást annyira értő és egymás képességeit oly eredményesen kiegészítő két jó barát nyilván egyetértőn, sőt örömmel tekint le most onnét. Hangjukat is mintha hallanám: „Ez igen! Csak így tovább. ...”»
 

Dalos László

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1988. április 30. (32. Évfolyam, 18. szám)

586   Ardelao 2017-12-19 16:32:50

 

61 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el „az opera varázslója”

OLÁH Gusztáv, operarendező, jelmez- és díszlettervező.

(1901-1956)

 

SIMÁNDY JÓZSEF:
OLÁH GUSZTÁV EMLÉKEZETE 

Huszonöt évvel ezelőtt Oláh Gusztávot meghívta a müncheni Bajor Állami Opera, hogy tervezze meg a Hovanscsina című Muszorgszkij-opera díszleteit. Már a premier előtt álltak, amikor Oláh Gusztáv értesült arról, hogy Berlinben és Hamburgban lépünk fel hangversenyeken. Ennek tudható be, hogy Fricsay Ferenc, az akkori müncheni főzeneigazgató Takács Paulát meg engem próbaéneklésre hívott meg.

Fricsay Ferenc jól ismert, hiszen az ő javaslatára énekelhettem el 1946 nyarán az Állatkertben a Carmen Don Joséját, ezt is, majd 1947-ben azt az operaházi Carment is ő vezényelte, amelynek eredménye lett, hogy az Operaház szerződtetett. Neki tehát Münchenben nem volt arra szüksége, hogy meghallgasson. De az intendáns is szeretett volna megismerni, a rendezők is. A próbaéneklés jól sikerült, szerződtettek a Lammermoori Lucia tenorfőszerepének eléneklésére. Egy hónap alatt kellett megtanulnom az ismeretlen szerepet, amelyet itthon soha nem énekeltem, és — németül!

Schuldernek születtem, de egy szót sem tudtam németül. Oláh Gusztáv sietett segítségemre. Készített a német szövegből egy szó szerinti fordítást, és azt ceruzával beírta a kottámba. Ennek alapján összeállítottam magamnak egy kis német — magyar szótárt (ma is megvan!), és abból is tanultam. Oláh Gusztáv naponta kikérdezett, irányított, elmagyarázta a nyelvtani összefüggéseket. A próbaéneklés 1956. október 28-án volt, és — hála Oláh Gusztáv segítségének — december 8-ra, az első színpadi próbára, már tudtam Edgardo szerepét.

Oláh Gusztáv közben nagy sikert aratott a Hovanscsina díszletével, és már készült arra, hogy az 1957. évi veronai szabadtéri játékok Rigoletto- és Carmen-előadásának díszleteit tervezze. Ebben az ügyben egyszer elutazott, és visszafelé jövet, egy baráti családnál, Innsbruckban ebédelt. Onnét citromsárgán érkezett vissza Münchenbe. Elmondta, hogy igen érzékeny az epéje. És olyasmivel kínálták meg azon az ebéden, amit nem szabad ennie. De nem bírt ellenállni.

Fricsay Ferenc felesége diétára fogta, és egy hét alatt rendbe hozta. Eltűnt a sárga szín az arcáról. Oláh Gusztáv utána mégis kijelentette: nem vesződik tovább az epéjével, egészségesen akar hazatérni Budapestre, és a következő nyáron Veronába menni. Tehát megoperáltatja magát. Hiába vetettük ellene, hogy szerintünk teljesen rendbe jött, csak diétáznia kell. Féltettük a műtéttől, de ezt nem mondtuk neki. Ő, egészséges szeretett volna lenni.

Befeküdt a kórházba, 1956. december 17-én megoperálták, 19-én éjjel meghalt. Az-az orvos, aki akkor éjszaka ügyeletet tartott, nem volt jelen a műtétnél. Amikor Oláh Gusztáv rosszul lett, injekciót adott neki. A frissen műtött betegnek százhúszat vert a pulzusa. Oláh Gusztávnak egyébként mindig igen szapora volt a pulzusa, rendszerint száztíz. Tudták, hogy Oláh Gusztáv kapcsolatban van Barabás Sáriékkal. Őket hívták föl éjszaka. Barabás Sári férje, Franz Klarwein, rohant be a kórházba, az ő szeme láttára hunyt el Oláh Gusztáv, akinek a szíve nem bírta a nagy megterhelést.

Amikor meghallottam a halál hírét, valósággal üvöltöttem a kétségbeeséstől. Rendkívül sokat köszönhettem Oláh Gusztávnak. Annak idején tőle tanultam meg «A bolygó hollandi» Erikjét. Ö volt a rendezője annak a «Lohengrin»-nek, amelybe 1947 karácsonyán beálltam, ő faggatott ki 1952 nyarán Bánk bánról alkotott elképzeléseim felől, ő osztotta rám Erkel operájának címszerepét, ő rendezte azt az egész pályafutásomra döntő előadást 1953-ban. Oláh Gusztáv győzött meg arról, hogy «A varázsfuvola» Taminója nekem való szerep. 

Oláh Gusztáv abszolút művész volt: festő, díszlet-tervező, rendező, kosztümtervező és kiváló muzsikus: zongoraművész. Feleségemmel, Jutkával együtt többször meghívott a lakására. Ilyenkor egész délután zongorázott. Én énekeltem Schubert, Brahms vagy Richard Strauss valamelyik dalát, ő kísért zongorán. Mert zongorakísérőnek is kiváló volt. Egyszer, egy ilyen alkalommal énekeltette el velem Tamino áriáját, ennek következménye lett, hogy 1956. január 27- én, Mozart születésének kétszázadik évfordulója alkalmából, elénekeltem «A varázsfuvolát.»

Oláh Gusztáv december 19-én halt meg. A ránk szakadt gyászban, abban a szörnyű lelkiállapotban kellett december 21-én a Lammermoori Lucia premierjét elénekelnem. Negyedszázada ennek. Oláh Gusztáv, a páratlan művész és jó barát huszonöt éve nincs többé, huszonöt esztendeje hiányzik fájdalmasan. ...

 

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1981. december 19. (25. Évfolyam, 51. szám)

585   Ardelao • előzmény584 2017-12-17 16:06:04

 

Domenico Cimarosa, a XVIII. század második felének kiváló olasz operakomponistája, a nálunk is népszerű Titkos házasság szerzője, „Vladimiro” című művét a torinói Királyi Színházban mutatták be. A Királyi Színházban szigorúan ragaszkodtak bizonyos időtartamokhoz, s a próbákon állandóan részt vett egy udvari kamarás, aki ellenőrizte a mű, különböző szakaszainak hosszúságát. A kamarás az egyik részről megállapította, hogy öt perccel tovább tart, mint ahogy azt ő megengedhetőnek véli, s ezért Cimarosát berendelték a színházba, hogy öt percet húzzon a kifogásolt részletből.

A szerzők két évszázaddal előbb sem szívesen „húztak” kézirataikból, partitúráikból. Cimarosa előbb a kamarással egyezkedett, de minthogy ez nem vezetett eredményre, III. Victor Amadé királyhoz fordult, s alázatosan kérte: engedélyezze művének a kifogásolt öt percet. A király kegyes volt, az öt perc maradt, s a „Vladimiro” sikert aratott. Ám az anyagi elismerés olyan szűkösnek bizonyult, hogy Cimarosa elhatározta: elhagyja Torinót. Mikor búcsúlátogatásra a király elé járult, őfelsége jóindulatúan óvta azoktól a veszedelmes találkozásoktól, amiknek az utasok ki vannak téve.

— Felség — válaszolta szelíd szemrehányással Cimarosa, — hacsak a haramiák azt az öt percet el nem rabolják, amit Felséged kegyesen visszaajándékozni méltóztatott, akkor nem tudom elképzelni, mit vehetnek el még tőlem. …  
 

(Békés István feldolgozása)

 Megjelent: a Ludas Matyi, 1971.X.28. (27/43) számában
 

584   Ardelao 2017-12-17 15:03:23

 

268 évvel ezelőtt, ezen a napon született (XII.17.)

DOMENICO CIMAROSA olasz zeneszerző.

* 

DOMENICO CIMAROSA (1749-1801).

1789-ben, Paisiello utódaként, átvette a szentpétervári operaház vezetését (az e körül lejátszódó harcról Jókai ír „Szabadság a hó alatt” című regényében).

1792-ben írta legnépszerűbb művét, az «II matrimonio segreto» (Titkos házasság) című vígoperát (Budapesten bemutatták a Zeneművészeti Főiskola növendékei, 1929-ben).

1798-ban részt vett a nápolyi forradalmi mozgalmakban, amiért halálra Ítélték, de utóbb megkegyelmeztek neki.

Cimarosa sokoldalú, mozgékony, eklektikus tehetségű mester. Vígoperáiban Mozart irányának, operasorozatában Glucknak követője, de sok invencióval és egyéni bájjal.

ÚJ IDŐK LEXIKONA, 1937.

583   Búbánat 2017-12-17 13:25:29

Még a tegnapi nap évfordulójához tartozik:

Ludwig van Beethoven  (1770. december 16. – 1827. március 26. )

István király, Magyarhon első jótevője

2000 Irodalmi és Társadalmi havilap - Megjelenés éve: 2006  |  Lapszám: 4  |  

"Mily büszkeséggel szokta említeni a magyar zenetörténet, hogy maga Beethoven is írt zenét a hazafias budapesti zeneszerető közönség számára – mily dicső dolog meghallgatni hát magyar füllel az István király kantátának legalább a nyitányát… S mily érdekes elolvasni azt a szöveget is, melyet a nagy szerző megzenésíteni méltónak talált (bár, ha fülem nem csal, ő kissé félvállról vette a dolgot, s fantáziáját nem ebben a műben eresztette igazándiból szabadjára…): a híres, nagyon népszerű, egyszerre érzelmes és szatirikus színpadi szerző, August Kotzebue (aki mellesleg, természetesen, spion is volt, s egy lánglelkű forradalmár tőrdöfése által fogja majd életét befejezni), íme hajlandó volt oly birodalmi patriotizmusra is, hogy István királynak és ősmagyarságának dicsérete kapcsán eljuthasson egészen a Habsburg-ház aktuális uralkodójának talpnyalásáig is… Ne felejtsük: e mű is azt bizonyítja, hogy a művészet és a politikai hatalom rossz, kényszerű szerelmi viszonya már nagyon régen tart – s még a legnagyobbak sem tudták mindig kivonni magukat e kettős vonzás és kényszer uralma alól. Olvassuk hát Beethoven kantátáját – de persze azért tartsuk inkább szemünk előtt az Eroica-szimfóniát, úgy is mint társadalmi gesztust, de kiváltképp úgy, mint zenét."

582   Ardelao • előzmény581 2017-12-16 17:13:28

«B O I E L D I E U» - EMLÉKÉRE


„EGY DAL”
 

(Polko Elíztől.)
 

Késő ősszel, 1792-ben, zajgó vándorszínész társaság érkezett Normandia előbbi fővárosába, a vén és komor Rouenba, mely pompás székes egyháza,- büszke templomai és keskeny, homályos útczáival mintha nem is szívesen látná világias vendégeit. A színigazgató jó drágán kibérelte a tágas, de nem kellemes városi színházat, hogy benne hetenkint vagy öt előadást, jobbára dalművekből, rendezhessen. A zenekar meglehetős volt, a társaság is csak megjárta és így a roueniaknak módjukban volt olcsó pénzen Méhul, Lully, d’Alayrac kitűnő hon fiaik és Grétry a híres belga zenész jeles műveiben gyönyörködni. Hány szép szem könnyezett, midőn a hűséges Blondel éneklé:

„Oh Richard, oh mon roi,
L’univers t’abandonne!”

Hány sóhaj fakadt az egyiptomi József érzékeny éneke hallatára, mekkora lelkesedést szült a viharnak meglepő eredetiséggel zenésített zúgása Lully „Isis” dalművének harmadik felvonásában?! D’Alayrac „Gulistan”-jában a két savoyard fiú párdala rövididőn kedvencz nótája lett a közönségnek.

Egy esős, zordon, a tél közelségére emlékeztető octóberi napon, a színpad mögötti öltöző hátsó bejáratának keskeny lépcsőzetén hallgatózva, egy 18 éves ifjú állott, kopott, szegényes öltözetben, de karcsú termete, nemes magatartása férfias önérzetet árultak el. A bejárás falára függesztett ócska, kormos lámpás tétova sugarai derült arcz élénk, barna szemeiben tükröződtek. Az ifjúság- és vidámságnál még egyéb is ékíté az ifjú sima, sötét hajfürtöktől körül folyt homlokát: mint verőfényt jósló hajnalnak hasadása volt olvasható le arról a lángész jövendő megdicsőülése. Éppen D’Alayrac „Gulistán”-ját adták, melynek bár kivehető, de elhaló hangjai a magános hallgatódzó dal-sóvár lelkének mélyéig hatottak.

„Mindjárt kezdik a savoyardok párdalának a bevezetését — suttogá, — csakugyan, ...néhány ütem múlva az énekre, kerül a sor. Oh, beh boldogok, kiknek pénzük, sok pénzük van: minden estve jelen lehetnek az előadáson, láthatják, hallhatják!”

Sóhaj osont el ajkain, de ő csak oda figyelt ahonnét jöttek a bűvös hangok, melyeknek varázsa egész valóját fogva tartotta. Rögtön zuhanás és sikoltás hallszik, az ajtót sebesen kitárják, úgy hogy a szegény ifjú ijedten, fájdalmát elfojtva hanyatlott vissza a lépcsőn.

„Mit keres itt?— ordítá egy durva hang — jobb lesz, ha azonnal egy markos hordárért fut, ki a kis Mariont haza czipelje, mert a süllyesztőben fölsértette a lábát. Az előadás nem maradhat félbe, egy savoyarddal is végig kell adnunk, itt senki sem érkezik, hogy ezzel a lánnyal bíbelődjék.

„Majd haza viszem én”— monda az ifjú.
„Jöjjön hát gyorsan utánam”— volt a kedvetlen válasz.

Az ifjú engedelmeskedett és nemsokára tágas, rosszul világított terembe értek a színpad tőszomszédságában, hol rossz széken savoyard-nak öltözött leányka ült, kinek gyönyörű piczi lábát egy éltesebb asszony ápolgatá.

„Marion kisasszony, készüljön fel, hoztam valakit, aki haza vigye, az öreg Louison majd kalauzolja” — monda a kérlelhetetlen bosszús férfiú.

A fiatal-ember kiváló lovagiassággal közeledett és mintha csak fejedelemnő előtt állana, udvariasan hajtotta meg magát. Mire föltekintett, hajfürtökkel dúsan körülvett angyali arczra pillanta; oly kimondhatatlan bájos, gyermekded szépek voltak e vonások, hogy az égszínkék szemek ártatlan tekintetét a meglepetés édes mosolyával üdvözölte. Ismét mosolygott, mit a legszebb ajkak viszonoztak.

„Nem tetemes a sérülés — szóla az öreg Louison — csak az egyik lába ficzamodott meg kissé, holnapra már meggyógyul, azért csak siessünk haza.”

Legott fekete köpenybe burkolta Marion tűndéri termetét, és Adorján — így hívták az ifjút — gondos atyaként, gyöngéden emelte karjára az édes terhet, így haladván át óvatosan, az öregasszony köhécselve elöl a lámpával, Rouen utczáin.

Az eső már elállt ugyan, de mindamellett hideg volt az éj. Marion szótlanul és bizalmasan hajolt védnöke vállaira és Adorján érezte leheletének melegét, míg hajfürtjeit a szél untalan égő arczára hordta. Oly lassan haladt a mintegy álomba merült boldog fiatalember, hogy az öreg asszony már több ízben aggódva tudakozá: „Talán elfáradt, elhaltak karjai?

„Óh, dehogy!” — felelt élénken s gyorsan az ifjú. Nem sokára az öreg keskeny házikó előtt megállva mondá:

„Na, megérkeztünk, itt lakik Marion nénje!” Adorján megdöbbent, de hisz a lépcsőn fel még vihette a kedves kis lányt. Az emeleten szelíd tekintetű koros nő aggodalmas meglepetéssel vette ki karjaiból Mariont, csókokkal halmozván el.

„Eljöhetek holnap tudakozni a kisasszony állapotját?”— kérdezősködék bátortalanul a csak vonakodva távozó ifjú.

„Minden bizonnyal”—monda vígan Marion. „Köszönöm, szívemből köszönöm szolgálatát, szabad tudnom nevét?”

„Nevem Boieldieu Adorján, Laroche-Foucauld bibornok ő eminencziája titkárának a fia.”

„Boieldieu! Furcsa név.”
„Legalább nem felejti el egy hamar!”

„Meglehet!”
„Jó éjszakát!”
„Jó éjszakát!”

Ezt a jelenetet egy kis, mondhatnám érzékeny idyll követte. — Adorján és Marion ismét találkoztak, sokat együtt voltak, szerették egymást. E gyöngéd viszony oly szorossá fűződött, hogy el sem bírták képzelni a válás perczét, csak rá gondolni is kínos volt nekik. A 16 éves, árva és elhagyatott Marionnak igéző szépségén, annyi kedvességgel párosult csengő szaván kívül mije sem volt; hogyan került a színigazgatóhoz, nem tudta, gyermekkori emlékeiből csupán egyet őrizhetett meg, egy mélabús szép scót dalt, melyet halvány szőke nőtől hallott, kit ö anyjának szólított. Adorján nem tudott eltelni a gyönyörű dal hangjaival, minden találkozásukkor kérte Mariont, énekelné el neki azt a kedves dalt, minthogy a szövegére már nem emlékezett. Ilyenkor Adorján behunyt szemmel, ifjú arczát tenyerébe rejtve hallgatott és mintha dicsőségről álmodnék, dúdolta kedvencz nótáját.

Találkozásuk többnyire csak a színházi próbákon lehetett, ott a festett fák alatt, deszkából készült gyep ülőkén, olaj papiros hold világánál, rongyos díszítmények, füstös lámpák, kötelek és poros lom között fejlődött, nőtt fel tiszta szerelmük szép virága, megnemesítvén a prózai környezetet. Csalogány

éneke s a patak csörgedezése nélkül is költői volt nekik minden, keblökből fakadt a valódi költészet legtisztább forrása, gondtalan szerelmüknek pacsirta dal kellett, nem a mélaság panaszos hangjai.

Marion kieszközölte az igazgatónál, hogy Adorján mindig jelen lehetett a próbákon; „hiszen úgy ért ő a zenéhez — monda neki, kinek kedvencze volt, számtalanszor — minden estve Broche orgonászhoz jár tanulni, elénekli ő valamennyi szerepeimet és azonnal észreveszi mikor az a szenvedhetetlen Caraux úr hamisan hegedül, meg az öreg Martin kelleténél előbb fúj fagottjába. Belőle még híres zenész válik bizonyára.”

Efféle magasztalásokkal rá bírta az igazgatót, ki zenekarát is maga igazgatta, hogy egyszer-másszor, próba alkalmával, a nyitány vagy sokszor egy egész felvonás vezényletét a fiatal Boieldieure bízza, és ilyenkor oly tüzesen ment minden, hogy az öreg zenészek magok is elbámultak művészetükön. Adorján kimondhatatlan boldog volt.

„Ládd — szólt Marionhoz, ki örült és büszke volt, valahányszor az ö parancsnoksága alatt énekelhetett — ládd, hogyan gyakorlom a röpülés mesterségét, talpra esett zenész akarok lenni a javából, teremteni, alkotni fogok sokat, végtelen sokat. Dalműveket írok számodra, te énekeled el; neveink együtt járják be a világot.”

„Meggazdagodunk, lesznek szép ruháink, kocsin járunk, lesz nagy házunk” — egészíté ki Marion sejtelmes lelke.

„Igen, igen, ...és Párisban fogunk lakni; Méhul és a dicső Grétry meg fognak látogatni, kezet szorítnak velem, barátságukra érdemesítenek.”

„Kis nődben pedig gyönyörűségük fog telni, elmondják majd mindenfelé: mint szeretjük egymást, minő boldog Adorján az ő Marionjával!”

És Adorján mosolygott, hévvel szorítván ajkaihoz szép jósnője bársony kacsóit.

Ámde e fényes álom nem volt tartós, a kora örömnek szomorú lett a vége. A vén mogorva Broche orgonász véletlenül nyomába jött tanítványa mellékes foglalkozásainak, mérgesen sietett a fiatal Boieldieu atyjához, hogy megmondja neki fiának könnyelmű kalandjait.

„Csak igazam volt nekem — pattogá — hogy jó nem válik belőle, ám lássa! Fia tehetségtelen naplopó.”

Adorjánt egyszer csak vezénykedése közben meglepték, haza vitték, bezárták, és mikorra vagy nyolcz nap múlva szabadon bocsátották, a színtársulatnak „hatósági parancs folytán” a városban nyoma sem volt többé. Nagy csapás volt ez rá nézve, de férfiasán tűrte kedves Marionja elvesztét, nem lett ő azért beteg, sokkal szívósabb természettel áldotta meg végzete, semhogy a fájdalom erőt vehetett volna rajta. Édes őrjöngéssel veté magát zene szenvedélye karjaiba: játszott, alkotott, tanult, éjszakázott, csakhogy a dalműszerzést a híresebb elméleti munkákból mielébb elsajátíthassa. Egész lélekkel azon volt, hogy Párisba kész dalművel léphessen. Páris volt minden vágyódásinak tárgya, az élet eme zajgó tengerére sóvárgott. Egy roueni alkalmi költőtől kapott rossz dalműszövegnek azonnal zenésítéséhez fogott.

Két évet töltött szakadatlan munka és kecsegtető remények közt, mire egy szép szeptemberi reggelen dalművének vezér könyvével hóna alatt és 30 franknyi úti-pénzzel ellátva, felkerekedett, s egyenesen nagy czéljának tartván: Párisba ment.

Alig érkezett az óriás székvárosba, már a roppant élet torlódó hullámai magukkal ragadták őt, hogy majd eszméletét veszté. Szerencséjére egy szánakozó hab a tengernyi tengerből, az öreg Erard, a híres hangszerkészítő házához vetette. Ennek műértő s vendégszerető termeiben sokat játszhatott, vagy inkább sokakat hallhatott játszani a drága s becses zongorákon, mert Erardnál minden nevezetesebb művész megfordult. Rövideden Boieldieu nem annyira mesterséges, mint finom játéka, költői előadása, felfogása, általános elismerésben részesült; bámulói közt ott volt Rode is Garat is.

Mindazonáltal jól érezte ő, hogy mielőtt művészetét kenyérkereset gyanánt űzhetné, főleg a jelesekben oly annyira gazdag s elkényeztetett ízlésű Párisban, még sokat kell tanulnia. Ismét neki feküdt tehát kedvencz foglalkozásának, a zeneköltésnek, zongora-hangolással keresvén ezalatt kenyerét. Keserves kenyér volt ez bizonyára, könnyei áztatták; de kifogyhatatlan jó kedvén nem fogott ki semmi, jelleme ezen megbecsülhetetlen sajátsága s teste szívós természetének köszönheti leginkább megmaradását, hogy mostoha perczeiben mindannyiszor megemberelte magát.

Párisba érkezte után mintegy hat hónappal történt, hogy egy borongós, hideg februári nap délutánján, fáradtan s fagyosan, hideg padlás szobájába visszatérvén, Erardnak egy levelét kapta szállásán, mely értesíté, hogy a Richelieu utczában a 30-ik számú ház második emeletén zongorahangolóra van szükség rögtön. Boieldieu el is indult azonnal, ráakadt a nevezett házra, hol nem fölötte nagy, de igen gazdag és ízléssel bútorozott szobába vezették, melynek közepén díszes zongora állt. A kandalló tüze vígan lobogott, a függönyök le voltak eresztve, a közepén lecsüngő csillár fakó világot árasztott a szobát szegélyző, kiváló ízléssel rendezett, nagy választékú ritka virágokra.

Mind ennek láttára leírhatatlan boldog érzés édes ábrándjai fogták el Adorján valóját, mozdulatlan ámulattal állott egy helyben, mintha ébrenlétében kétkednék. Rég el felejtette már jöttének czélját, ösztönszerűleg ült a zongorához, játszott, elébb erősen, aztán mind gyöngébben, halkabban; gondolatai messze kalandoztak, eszébe jutott ifjúságának boldog, de rövid álma és ujjai önkéntelenül a régi scot dal méla hangjaira tévedtek. Ekkor a gazdag bíbor bársony függönyök megöl fiatal hölgy lépett ki, angyali hangon, remegve s sejtelmesen visszhangozván: „la-á, la-á, lala.” És Marion ráborult az ábrándozóra. Igen, ez az igéző alak, rózsaszín selyemruhában, ez a tündéri teremtés szikrázó szemeivel, Marion volt, a roueni színtársulat kedves kis Marionja.

„Óh, ne neheztelj Adorjánom — monda ellenállhatatlan kedvesen, pillanatnyi szótlanság után — oh, ne haragudjál, nekem férjem van, St. Aubin felesége vagyok. Az egész világ azt mondogatta, hogy rád úgyis hasztalan várok, késnem nem szabad, mert utolér a rútság és a vénség. Sokat sírtam, de hiába. Egy éve már, hogy az Opéra comique tagja vagyok, tetszem a párisiaknak és ők is nekem St. Aubin igen jó ember, sokszor hetekig sem látom: sokat utazik.”

Adorján néma csodálattal, fájdalmasan mosolyogván, hallgatta a fiatal nőt. — „Hidd el — folytatá kedvesen hízelegve Marion — én sokat, számtalanszor gondoltam rád, és tudom, hogy ezerszerte jobban illeném hozzád, .........

emlékszel még, milyen vérmes reményekkel kecsegtettük magunkat?”

Dehogy feledé Adorján fényes álmait; kedvesét magához ölelvén, fehér nyakára hajtá sápadt arczát.

Négy hónappal később új dalművet adtak az Opéra comique-ben, czíme „Suzette hozománya” volt, és szerzőjét Boieldieu Adorjánnak hívták.

A főszerepet az ünnepelt St. Aubin asszony énekelte. A kecses kis szerzemény riadó hatást szült, a fásult, életunt párisiakat egészen felvillanyozta pezsgő s eredeti gondolatokban gazdag zenéje. Hát még St. Aubin asszony hogyan remekelt! Ezer ajakról zúgott az Ő és a szerző neve, mindketten zajos kihívásokban részesültek az előadáskor.

Színház után Marion szállásán vacsoráltak, „Ládd — szólítá meg kedvcsapongó vidámsággal a belépő Adorjánt — ládd, már egyik kívánságod teljesült: én éneklem el dalaidat és a közönség együtt emlegeti neveinket. Már hogy

Méhul és Grétry meglátogassanak, azt kötve hiszem kedvesem; de tudok mégis valakit, a ki ismeretségedet keresi, éppen tegnap szólított meg e miatt, kezet akar szorítani veled. . . . Cherubininek hívják.

Alig végezte Marion, hogy egy szikár, vagy 32 éves férfi lépett a szobába, s megnyerő jósággal, szívélyesen szorítá keblére az örömittas fiatal zeneszerzőt.

Több év múlva Boieldieu elsőrendű csillagként tündöklött a franczia zeneművészet egén. „A bagdadi kalifa” s „Az új földes úr” szerzeményei, még sok mással egyetemben, megalapították hírnevét. A lángeszű zeneköltőt elébb a párisi „Conservatoir”nevezte ki zongora-tanári székére, később meg Szent Pétervárról kapott igen megtisztelő meghívást az orosz császári színház karnagyságára. De a zordon éghajlat alatt igen szenvedett egészsége, azért 1811-ben ismét Párisba tért, sok kész szerzeményt hozván magával, többek közt a Racine „Athalia”-jához szerzett énekkarokat. A visszaérkezés örömeitől lelkesítve, legott hozzá látott vidor dallamú „Párisi János”-ához, melyet nem sokára be is fejezett.

Voltak rossz napjai is. A fiatal Rossininek mind több híve akadt Francziaországban, lelkesedéssel fogadták dalműveit. Boieldieu érezte a részvétlenség jeges fuvallatát, már kitűnő „Párisi János”-a sem gyakorolt olyan hatást, minőt méltán megvárhatott. Vérzett szíve; megfeszített igyekezete sem volt képes új alkotásra buzdítani a beteg zeneköltőt. Verőfényre volt szüksége, hogy teremtő lelke végkép ki ne aludjék. De honnan!? Még mielőtt Pétervárra ment volna, Marion eltűnt, és a világ kárörvendve azt mondogatta, hogy saját férje szöktette el; barátai sem tehettek érte semmit ez órában. Így töltött ő négy szomorú esztendőt hivatal nélkül, testben, lélekben megtörtén; búskórság aggasztó jelei mutatkoztak a különben életerős férfiúban. Az orvosok Olaszországot ajánlották szenvedő egészsége helyreállítására; előzékeny barátai készséggel viselték a hosszú út és drága élet költségeit, mert hogyan is telt volna tőle, a szegény zenésztől! De Olaszország sem feledtetheté vele forrón szeretett Párisát, sokáig nem nélkülözheté a derék Cherubini barátságát: azért azon betegen, csekély erejét összeszedvén, vissza-indult hazájába.

Mikor Brüsselbe ért, annyira oda volt, hogy hasztalan igyekezett erőt venni magán: ágyban fekvő súlyos beteg lett. A zajos fogadóból nyugalmas magánházhoz szállásolták; az egész város őszinte részvéttel viseltetett iránta, jeles művészek igen gyakran tudakozódtak állapota felől, mindegyikök készségesen ajánlá föl segítségét. Ezekről a betegnek persze sejtelme sem volt; heves lázában elmúlhatatlan babérok és örök dicsőségről álmodott.

Egyszer, kilenczed napra hogy betegen feküdt, az ápoló szolgát is elnyomta az álom s az éji mécs is kialvóban volt — felült ágyában s eszmélve körültekintett a homályos szobában, mert úgy vélte, hogy ábrándos látomásába valami régi emlék vegyül, ......figyelt. Nem, ez nem csalódás: a mellék szobából ének hallatszott, gyenge és tört hangon bár, de az ismeretes dal enyészetes elhalása kétes életének megtartó hajnala lett. És e dal, ........kis Marionja gyönyörű scót dala volt.

Ki vehető tisztán látta lelki szemeivel kedvesét, azon virulón, bájosan, mint ifjúkori emlékei képét megőrizték: Marion mosolygott, intett felé s énekelt, ő sem állhatta meg, hogy ne ismételje halkan: la-á, la-á, la-á, la-la. Ékkor gyönge sikoltás, mely bánat és öröm vegyülete volt egyaránt, szakítá félbe a lázas ábrándozót; azután minden elnémult, kísérteties csend lőn. Mire az ápoló szolga fölébredt, ura aléltan feküdt ágyában.

Több óráig tartótt ájulása, észre sem vette az orvos megérkeztét és a körülötte forgolódók sürgését, mint járt szájról-szájra, hogy az éjjel a szomszéd szobában az „Opéra comique“ egykori híres énekesnője, St. Aubin asszony, szenderült jobb létre.

„Igazán jól járt szegény — veté oda foglalkozás közben az orvos — mert mióta hangját elvesztette s férje elhagyta, csak csupa kegyelet gyanánt, becsületből léptette föl néha-néha a színigazgató. Már annyira el volt használódva, annyira fölöslegessé vált, hogy maga magának is terhére volt, csak emlékei csatolták még némileg ehhez a világhoz.”— Ilyen volt búcsúztatója ama kor leg- ünnepeltebb művésznőjének.

Nyolcz nap múlva Boieldieu veszélyen kívül volt, épülő egészségének első érzetében vette Párisból Méhul halálának hírét, egyúttal meghívatását a „Conservatoir” részéről a megürült tanári állomásra. Kisütött tehát valaha napja, nagyra nevelvén ismét magasra törő lelkét.

Párisban roppant kitüntetéssel fogadták tisztelői, de főleg a nemes szívű Cherubini, és ünnepélyesen avatták föl új hivatalában. — Vajon megtudta-e valaha Boieldieu Marion halálát? Senki sem mondhatja meg; ő egy szóval sem emlegette, de emelt neki olyan emléket ama kis scót dal talapzatán, mely nem fog elmúlni soha.......ezen emlék: „A fehér asszony.”

Tudjuk, milyen lelkesedést szült ez, nemcsak Francziaország-, hanem az egész zenevilágban, ez emelte Boieldieut a legnagyobb művészek halhatatlan sorába, ezen költött legtöbb kedvvel s ehhez foghatót később sem teremtett többé soha.

Még halálakor is, 1834. octóber 9-én, mintha a végzetes dal, mely hírének megalapítója volt s szívét oly közelről érdekelte, lebegett volna ajkain, és halálos ágyát körül álló barátainak lelkében csodás visszhangként csengett a páratlan:

„La-á, la-á, la-á, la-la ……”

 

«KOSZORÚ»

„A szépirodalom s átalános míveltség köréből”

Szerkeszti: Arany János

1867. július 17. (2. Évfolyam, 3. szám)

581   Ardelao 2017-12-16 16:18:09

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/6/64/L%C3%A9on_Riesener_-_Portrait_de_Fran%C3%A7ois-Adrien_Boieldieu.jpg

            François-Adrien BOIELDIEU

    (1775. december 16. – 1832. október 8.) 

242 évvel ezelőtt született François-Adrien BOIELDIEU  francia zeneszerző, a francia vígopera egyik legnagyobb mestere.

 A leleplezett álszerző

Boieldieu, a «Fehér nő» című opera szerzője a Théâtre Fraçais részéről abban a megtiszteltetésben részesült, hogy állandóan fenntartottak neki egy helyet, de ő sohasem ment el a színházba.

Egyszer egy esti sétája közben mégis rászánta magát, hogy megnéz egy előadást, de a jegyszedő nem akarta őt a nézőtérre beengedni, mondván:

— A híres szerzőt mi nagyon is jól ismerjük, mert minden este itt van, már ma is ott ül a helyén.

Boieldieu nagyot nézett, de hamar a pénztárhoz sietett és jegyet váltott a fenntartott helye mellé. Ott a felvonás közben beszédbe elegyedett a szomszédjával s végül mosolyogva megkérdezte:

— Tehát ön valóban Boieldieu úr? És teljesen bizonyos felőle?!
— De – uram, .... — hebegte a másik zavartan.

— Ugyanis megmondhatom önnek, hogy ez engem kissé meglep, mert ötven év óta azt hittem, hogy én vagyok az!

(Az illető, ki Boieldieu nevével visszaélt, tudott arról, hogy a nagy muzsikus jegyét soha nem vette igénybe.)

Forrás: ORSZÁG-VILÁG, 1936. január 11. (57. Évfolyam, 2. szám)

François-Adrien Boïeldieu - La Dame blanche - Ouverture

580   Búbánat 2017-12-16 14:04:22

Kacsóh Pongrác

Kacsóh Pongrác (Budapest, 1873. december 15. - Budapest, 1923. december 16.)

8 Órai Ujság, 1925. szeptember 16. (207.szám)

"Jövő tavasszal leleplezik Kacsóh Pongrác síremlékét.
Füredi Richard sikerült alkotását tegnap mutatta be a fővárosnak."

— Saját tudósítónktól. —

A Várbazár egyik tágas műtermében, tegnap a késő délutáni órákban Füredi Richárd szobrászművész, a székesfőváros meghívott előkelőségei előtt bemutatta készülő legújabb művét, mely a Kerepesi-temetőben felállítva Kacsóh Pongrác síremléke lesz. A bemutatáson a székesfőváros részéről Gerlóczi Tamás műszaki főtanácsos és a hetedik ügyosztály néhány magasrangú tisztviselője jelent meg. A Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolát Gessler Ödön igazgató képviselte. A meghívottak igen értékes művészi esemény szemtanúi voltak a bemutatón, mert Füredi Richárd ihletett vésője az egyszerű, úgynevezett haraszti kőből csodálatosan szép művészi alkotást teremtett. Az elhalt nagynevű magyar zeneköltő síremléke a furulyázó Kukorica Jancsit egy hatalmas szomorú fűzfa előtt üldögélve ábrázolja. A meghívottak közel egy óra hosszáig időztek a művész műtermeiben és meleg elismeréssel adóztak Füredi Richárdnak, aki semmi áldozattól sem riadva vissza, teremtette meg a zeneköltő síremlékét.
Kacsóh Pongrác síremlékének keletkezése, a gondolat és a mozgalom egyaránt Geszler Ödönnek, a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskola igazgatójának érdeme. Egy éve már elmúlt, hogy Gessler Ödön   elhatározta, hogy a vezetése alatt álló intézet tantestületével egyetemben néhai nagynevű
elődjének, Kacsóh Pongrácnak a Kerepesi-temetőben lévő sírját emlékkel díszíteti fel. Annakidején a mozgalom egy monstre –hangversennyel kezdődött, amit a zeneiskola elhalt Igazgatójának emlékére a Vigadóban rendezett. A székesfőváros közönsége jelentősen nagy számban vonult fel a hangversenyre, úgy, hogy a síremlékre szükséges összeg egy része hamarosan együtt is volt. Ezután a mozgalom anyagi részében érthetetlen módon megfeneklett. A hangversenyen túl Csonkamagyarországnak
egyetlen zenei faktora sem sietett Kacsóh Pongrác síremlékének alapját bármilyen összeggel is gyarapítani. Az akció azonban még sem lankadt el. Gessler Ödön a rendelkezésére álló anyagiakkal
Füredi Richard szobrászművészt kereste fel, aki művészi lelkesedésében az egybegyűjtött néhány millió koronáért is hajlandó volt a síremléket elkészíteni.
A tegnapi bemutató kétségtelenné teszi tehát, hogy Kacsóh Pongrác síremléke az említett zeneiskola tantestületének, igazgatójának és egv szobrászművésznek lelkesedéséből és áldozatkészségéből fog a Kerepesi-temetöben felállításra kerülni.
Természetes, hogy a felállítás körül a kegyeletes mozgalom vezetőinek még vannak az adminisztratív költségek tekintetében anyagi gondjaik. Ezeknek az enyhítésére elsőnek a székesfőváros sietett a maga adományával.
A mozgalom vezetői igen érthető okokból még a Király Színház igazgatóságának anyagi hozzájárulását várják. Erre vonatkozólag a 8 Órai Újság munkatársa megkérdezte Lázár Ödönt,  a Király Színház igazgatóját, hogy a vezetése alatt álló műintézet hogyan kíván Kacsóh Pongrác Emlékének méltóképpen adózni. Lázár Ödön igazgató munkatársunknak a hozzáintézett kérdésekre a következőket válaszolta:
— Amennyiben a mozgalom vezetői a síremlék felállítása körül a Király Színháznak is szerepet szántak, akkor mi, úgy erkölcsileg, mint anyagilag, szintén mindent el fogunk követni, hogy Kacsóh Pongrác síremlékének felállítása minél impozánsabb legyen.
Kétségtelen tehát, hogy a nagy emlékű zeneköltő síremléke körüli zavarok csak ideig-óráig mutatkoztak. Minden nehézség hamarosan el fog múlni és Füredi Richard szép síremlékét Kacsóh Pongrác sírhantján a jövő tavasszal zavartalanul felállíthatják és meleg ünnepség keretében leleplezhetik.

Síremlék a Kerepesi-temetőben

"Marosséllyei Kacsóh Pongrác (1873–1923) zeneszerző, zenepedagógus, zenei író, esztéta, kritikus, zenetörténész, a Zenevilág felelős szerkesztője; Budapest zenetanfolyamainak főigazgatója, énekkar-vezető, az Országos Dalosszövetség igazgatója, az Országos Zenészszövetség elnöke; Bartók Béla jelentőségének egyik első felismerője; matematikus." 

Síremlékének domborműve: legnépszerűbb daljátékának egyik ismert jelenetét (Kukorica Jancsi embernagyságú figuráját) örökíti meg. 

A síremlék reliefje Füredi Richárd munkája. 

 
Műsorajánló
Mai ajánlat:
16:30 : Budapest
Zeneakadémia, Ligeti György épület 18-as terem

"Kedd délutáni zenetudomány"
Bach és Broadway, özek és mókusok: egy év a Bard College-ban
Fazekas Gergely előadása

18:00 : Budapest
Bartók Béla Emlékház

Csabay Domonkos (zongora)
BEETHOVEN: Esz-dúr (Eroica) variációk és fúga, Op.35
BRAHMS: f-moll szonáta, Op.5

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Tutu Puoane (ének)
Brussels Jazz Orchestra
Jazz itt!
„We have a dream”

19:30 : Budapest
BMC, Koncertterem

CAFe 2018
"Flat Earth Society"
A mai nap
történt:
1926 • A Háry János bemutatója az Operaházban
született:
1952 • Szigeti István, zeneszerző
1962 • Dmitrij Alekszandrovics Hvorosztovszkij, énekes († 2017)
elhunyt:
1621 • Jan Pieterszoon Sweelinck, zeneszerző (sz. 1562)
1982 • Mario Del Monaco, énekes (sz. 1915)
1983 • Jakov Gotovac, zeneszerző (sz. 1895)
1986 • Arthur Grumiaux, hegedűs, zongorista (sz. 1921)