vissza a cimoldalra
2018-10-19
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61157)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4071)
Társművészetek (1278)
Kedvenc előadók (2824)
Milyen zenét hallgatsz most? (24998)
Haladjunk tovább... (214)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Momus társalgó (6348)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11291)
A csapos közbeszól (95)

Operett, mint színpadi műfaj (3717)
Kiss B. Atilla (178)
Zenetörténet (239)
Zenei események (993)
Opera, operett, dalciklus, librettók, szövegkönyvek, versek (592)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1118)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1505)
Franz Schmidt (3198)
Charles Gounod (220)
A hangszerek csodálatos világa (182)
Élő közvetítések (7454)
Gioacchino Rossini (1019)
Opernglas, avagy operai távcső... (20146)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2932)
Kelemen Zoltán, operaénekes (90)
Simándy József - az örök tenor (552)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Fórum - Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (Sesto, 2007-07-25 08:33:23)

   
779   Ardelao 2018-10-08 00:18:53

 

100 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el AGGHÁZY KÁROLY a világhírű magyar zongoraművész, zeneszerző és a Nemzeti Zenede egykori jeles tanára.

 

Aggházy Károly
(1855-1918)
 

1918. október 8-án, délután 3 órakor Jendrassik tanár klinikáján meghalt Liszt Ferenc legkedvesebb személyes tanítványainak egyike, a kiváló magyar zongoraművész, zeneköltő és tanár, Aggházy Károly.

Baja voltaképpen a „tábesz dorzális” (hátgerinc-sorvadás, megj., A.) volt, azonban emiatt még évekig élhetett volna, a halálos döfést, nemzetét imádó szívének a háborús idők izgalmai adták meg. Egyénileg is volt érdekelve a háborúban: legidősebb fia, Aggházy Kamill honvédszázados a szerbiai nagy visszavonulás hősi fedezője nyolc sebből vérezve esett az ellenség, kezébe, s onnan akkor szabadult ki, midőn a szerb állam összeomlott, — veje, Ivády még most is orosz fogságban van és bizonytalan a sorsa. Nem csoda, ha Aggházy Károly nem nézhette közömbösen az ügyek fordulatait: élete nemzetének sorsával, művészete a magyar néplélekkel forrt teljesen össze.

Kevés magyar zeneszerző indult oly szép reményekkel pályájának, mint Aggházy Károly. Zongora-kiképzését Bécsben nyerte, hol nagy aranyérmeket vitt el kollegái elől.

Az Országos Zeneakadémia megnyitásával Liszt Ferenc tanítványa lett Juhász Aladárral és Szabados Károllyal s a nagymester igen sokat tartott róla. Finom és mélyen ható magyarázású játéka, megragadott minden hozzáértőt, csak fizikumának gyöngesége gátolta abban, hogy nagy hangversenyeket egyedül végig játsszék.

Korán társult Hubay Jenővel, kinek nagy nevével összeforrott az övé. A nyolcvanas évek elején, Magyarországon nagy hangverseny-körutakat végeztek együtt, majd Párisba mentek, hol Aggházy Saint-Saëns mester kiváló tanítványa lett. Ugyanott a Cirque d’Hiverben, Pasdeloup vezénylete mellett, hatezer néző jelenlétében léptek föl s arattak fényes diadalokat.

Hubayt hajlama Vieuxtempshoz vonzotta s a két művész néhány hónapot töltött a nagy hegedűsnél Algírban, majd visszajövén Budapestre, az itteni zeneéletben vettek előkelő részt, mindkettő nemcsak hangszerével, hanem tollával is irányító szerepet vitt. Mint magyar dalszerzők kezdettek feltűnni: Hubay kiadta Petőfi albumát, 18 kompozíciójával, Aggházy néhány népszínműhöz írt zenét, élénken részt vettek a „Harmónia” zenetársulat ugyanolyan című lapjának szerkesztésében is.

Útjuk ezen túl kétfelé vált, Hubay elfogadta a brüsszeli zeneakadémia meghívását s elfoglalta Vieuxtemps katedráját. Aggházy itthon maradt és a Zenedében lett tanár. Igen rövid ideig Berlinben volt tanár, de újra visszatért, a honvágy visszahozta, Ezentúl itthon komponált, hangversenyezett és tanított: finom hangulatú dalai, «Maritta» című dalműve, melyet az Operaház mutatott be, néhány vallásos tárgyú nagyobb műve és zongora-darabjai szép nevet biztosítottak neki úgy itt, mint a külföldön, de termékenységének útjába állott szkeptikus lelke és erős önbírálata, mely miatt aránylag keveset dolgozott.

Utóbb már csak a zenedei tanárságának élt, mint a kiművelési osztály, vezető tanára, sok kiváló növendéket képezve ki. Halála előkelő és kiterjedt rokonságot, borit gyászba, mely benne a szeretetreméltó művészt és jellemes férfit egyaránt gyászolja. 

(K. G.)

MAGYARORSZÁG, 1918. október10. (25. Évfolyam, 237. szám)

778   Ardelao • előzmény776 2018-10-02 12:18:52

és 777.: Egyetértek.

777   Matyus • előzmény776 2018-10-02 11:29:32

Miért nem veszik elő? Megvan rá a fenomenális címszereplő, és a többi szerepet is simán ki lehetne osztani.  Szeretné a közönség. 

776   ladislav kozlok • előzmény774 2018-10-02 11:18:04

Koszonom ezt a linket. Igy  kell szláv operát énekelni - Lukács Gyongyi fenomenális Jekatyerina. 

775   Ardelao 2018-10-02 10:35:36

Képtalálat a következőre: „Csányi Valéria”

Ma van CSÁNYI VALÉRIA karmester és karvezető asszony születésnapja.

Isten éltesse sokáig jó erőben, egészségben! Azt hiszem, mindazok nevében, akik szerető közönségét alkotják, e fórumon is kívánhatok neki odaadással gyakorolt, szép hivatásában további emlékezetes előadásokat, sok sikert.

Egy szép felvétel, amelyen ő vezényel:

http://www.musicweb-international.com/classrev/2014/Apr14/Erkel_Stephen_8660345.jpg

774   Ardelao 2018-09-25 14:21:00

112 évvel ezelőtt született

Képtalálat a következőre: „sosztakovics”

Dmitrij SOSZTAKOVICS zeneszerző, zongoraművész

(Szentpétervár, 1906.09.25.-Moszkva, 1975.08.09.)

Ebből az alkalomból idézem egyik írását:

"TRAGÉDIA – SZATÍRA

Már két és fél éve dolgozom a Lady Macbethen. Ez a darab első része tervezett trilógiámnak, melyben a nők helyzetét szeretném ábrázolni Oroszország különböző korszakaiban. A Kisvárosi Lady Macbeth tárgyát Leszkov hasonló című novellájából kölcsönöztem, az írás valósággal mellbe vágja az olvasót hallatlan világosságával és tömörségével. Véleményem szerint olyan novella, amely műfajában az élvonalat képviseli a forradalom előtti Oroszország nyomorúságos körülményei között sínylődő tehetséges, eszes, nagyra-hívatott asszony sorsának mélységesen őszinte, tragikus ábrázolásával. A  jubiláló Maxim Gorkij mondotta: «Tanulni kell. Meg kell ismernünk hazánkat, múltjával, jelenével és jövőjével együtt.» Nos, Leszkov műve a lehető legtökéletesebben megfelel a gorkiji kívánalmaknak, mivel páratlan erővel rajzolja meg a forradalom előtti Oroszország egyik legsötétebb korszakát. A Lady Macbeth a szó betű szerinti értelmében igazi alap a zeneszerző számára. Ragyogóan megformált jellemeivel, drámai konfliktusaival engem valósággal lenyűgözött.

A librettót A.G. Prejsszel, a fiatal leningrádi dramaturggal közösen állítottuk össze, majdnem teljes egészében Leszkovot követve – a harmadik felvonás kivételével, amelyben a hangsúlyosabb szociális árnyalatok megteremtésével némileg eltértünk az eredeti szövegtől. Írtunk egy rendőrségi jelenetet, és elhagytuk Jekatyerina Lvovna unokaöccsének meggyilkolását.

Az operát tragédiának dolgoztam fel. Mondhatnám azt is, hogy a Lady Machbeth tragiko-szatirikus zenedráma. Bár Jekatyerina Lvovna férjének és apósának gyilkosa, mégis rokonszenvet ébreszt bennem, igyekeztem életmódját és környezetét sötéten szatirikus színekkel ecsetelni. A „szatirikus” jelzőt ezúttal egyáltalán nem „nevetséges” vagy „gúnyos” értelemben használom, hanem éppen ellenkezőleg: a Lady Macbethet leleplező operának szántam, olyan műnek, amelyik lerántja a leplet a kereskedői életvitel szörnyű szokásairól, aljasságairól, és egyszersmind meg is gyűlölteti őket a nézővel.

A Lady Macbeth zenei anyaga merőben más, mint előző operámé, Az orré. Meggyőződésem, hogy a zenedrámában énekelni kell; a darab valamennyi vokális szólama énekelhető, kantilénákban gazdag. A zekekar egyes patetikus percekben hatalmassá nő - katonazenekarral és különböző kigészítő hangszerekkel bővül.

Három felvonással már elkészültem, a teljes mű négy felvonásból áll majd. Gondolom, 3-4 hónap kell még, hogy befejezzem az operát."

Szovjetszkoje Iszkussztvo, 1932. október 16.

(Fordította: Kerényi Mária)      

Shostakovich: Lady Macbeth of Mtsensk - Lukács, Berczelly, Zapletchni

773   Búbánat 2018-09-18 21:15:11

Ma 81 esztendeje született Kelen Tibor (eredeti nevén Klein Tibor) (Budapest, 1937. szeptember 18. – New York, 2001. április 28.),  operaénekes  (tenor) és izraelita kántor volt. Kelen Péter operaénekes (Budapest, 1950.  július 27. -) bátyja.

„Sokat énekeltem, sokat tanultam...”
BESZÉLGETÉS KELEN TIBORRAL

Film Színház Muzsika, 1964. július 3.

 A fotón Kelen Tibor - Tell Vilmos  szerepében, 1963 /Forrás: Caruso - Blog/

Kié ez a szép csengésű hang? — kérdeztem egy diákoknak rendezett hangversenyen, amikor először hallottam énekelni Kelen Tibort. Művészkollégái nyomban elmondták, hogy rendkívüli hangadottsággal, muzikalitással rendelkező tehetség, szorgalmas énekes, aki ösztöndíjasként került az Operába. Most őt magát kérdezem: hogyan lett operaénekes?

— Nyolcéves korom óta az a vágyam, hogy énekes, vagy zongoraművész legyek. Ez természetesen már eldőlt. Édesapám vitt be az Operaházba, hogy meghallgassanak, s másnap szerződtettek is.
 

Soha nem foglalkozott csak a muzsikus pálya gondolatával. A zene, az éneklés szeretetét hazulról hozta. Szülei is zenészek és mind a hét testvére játszik valamilyen hangszeren.

Három év alatt elvégeztem a Bartók Zenei Szakiskola ötéves tananyagát. A kis operaszerepek, a »Bolygó hollandi« kormányosa, a »Bajazzók« Arlekinja után két évvel ezelőtt főszerepet kaptam. Edgárt énekeltem a Lammermoori Luciában, majd a Rigolettó- ban a Mantuai herceg következett. Az elmúlt évadban pedig rámosztották az egyik legnehezebb tenorszerepet, a Tell Vilmos Arnoldját. Sokat énekeltem ebben az évadban és rengeteget tanultam.

Arról kérdezem, hol járt külföldön és hová szeretne eljutni tanulni.

Itthon tanultam. Eddig csak egyszer jártam külföldön, Szófiában, egy énekversenyen. Jó lenne nagy művészeket hallani, játékukat tanulmányozni. De majd sor kerül erre is. Egyelőre elégedett vagyok. Van még elég tanulni való a mi Operánkban is. Huszonhét esztendőmmel négy éve vagyok a Magyar Állami Operaház tagja és ez nem kis dolog.

Hogy milyen tervei vannak? Csak szerepvágyakról beszél. Rodolphe-ról a Bohéméletben, Turidduról a Parasztbecsületben, és végül a Turandot Kalafjáról. Kelen Tibor fiatal, kivételes adottságokkal rendelkező művész. Énekhangja, színpadi játéka még csiszolásra vár, de egy már most is bizonyos: érdemes figyelni rá.

/Potoczky Júlia/

772   Ardelao 2018-09-13 09:20:34

176 évvel ezelőtt, ezen a napon született

Képtalálat a következőre: „Mihalovich Ödön”

 MIHALOVICH ÖDÖN (1842.09.13.-1929.04.22.), 

zeneszerző, zenepedagógus, valamint 1887 és 1919 között a Zeneakadémia igazgatója.

Rá emlékezve idézem a következő írást:

„Mihalovich Ödön nyolcvanötéves.

Egyetem-utcai csöndes magányában él közöttünk a magyar muzsika harmonikus lelkű „great old man”-je: Mihalovich Ödön, aki a napokban ünnepelte nyolcvanötödik születésnapját. Még néhány esztendeje a Dunaparti korzó őszi verőfényében sétálgatott délelőttönként és vidám mosollyal viszonozta az ismerősök üdvözletét, most kissé fáradtan, de teljes szellemi frisseségben szemléli a felhőtlen októberi égboltozatot és fogadja szorgalmasan látogató barátait, Apponyi Albert grófot, Hubay Jenőt, Léderer Rudolfot és másokat. Amellett ma is állandóan figyeli a zenei eseményeket, amelyeknek egy emberöltőn át legfőbb irányítója volt. Mindenről pontosan tájékozódik, mindenhez hozzászól, és éppúgy lelkesül a magyar sikerekért, mint aktív vezér korában.

Kevés halandónak jutott osztályrészül, hogy még életében láthassa munkájának gazdag gyümölcsét és eszméinek győzelmét. A Gondviselés különös kegyeltje ő, aki büszke és boldog szemlélődéssel tekinthet vissza élete művére és életének minden legkisebb epizódjára.

Mint fiatal muzsikus, telve komoly talentummal, magas művészi igényekkel és intranzingen elvhűséggel került hozzánk Wagner és Liszt környezetéből Liszt Ferenc igazgatói székébe. Akkor kevesen vették észre, hogy a fiatal művész néhány év után már nemcsak a Zeneakadémiát, hanem egész zenei életünket vezeti. Ezt a pozíciót azonban sok küzdelem árán kellett kivívnia. Rengeteg félreértés, kicsinyesség, gáncs, gúny keresztezte szándékait, a pedagógus, művész és zeneköltő szent törekvéseit. Ö azonban emelt fővel, szilárd lélekkel ment tovább a maga egyenes útján. És a mesterségesen szított népszerűtlenség köde lassanként eloszlott. Elnémult a rosszindulat, az okvetetlenkedés és az érdekhajhászók türelmetlenkedése, előbb-utóbb győznie kellett az igazságnak, a jóságnak és a tekintélynek.

Tanárai, növendékei rajongói lettek, és e rajongókból ragyogó nevű művészgárda, amelynek tagjai világszerte elismert mesterei lettek a zene- művészetnek. És amilyen erőteljes harcot vívott az iskoláért, éppoly lelkes és szívós küzdelmet folytatott eszméiért és az igazi tehetségekért. Minden irányt elismert, ha az nem jött ellentétbe a művészet tisztaságával. Ő, aki köztudomás szerint törhetetlen híve volt Wagnernek, mindig szembehelyezkedett minden maradi előítélettel és fiatalos hévvel egyengette a legforrongóbb modernek útjait is, súlyos szavával melléjük állt, mert tudta, hogy a természetes fejlődésnek semmi sem állhat útjába.

Valóban apostoli missziót teljesített.

Most, amikor születése napját ünnepeljük, mindezen érdemeket is fölülmúlva látjuk őt zeneköltői nagyságában. Mint komponista, műveiben is valóra váltotta a tiszta művészet eszméit. Szerzeményei egytől-egyig egy nagystílű költő művészi őszinteségének és artisztikus dolgozási módjának geniális megnyilatkozásai. És hálátlan korunk nem karolja föl eléggé Mihalovich Ödönnek grandiózus ópuszait, noha mindenki tisztában van szerzőjük és e művek történelmi jelentőségével.

Nemzetünknek nagy tartozása van a magyar zene e nagy arisztokratájával szemben, kötelessége tehát, hogy műveinek minél gyakoribb és jobb előadásával rója le a hálának soha el nem hervadó babérjait. Hiszen ez nemcsak hazafias kötelesség, hanem saját művészetünk megbecsülése is egyúttal. Csak saját magát tiszteli meg az a testület, amely műsorába iktatja az ő műveit.

Mint értesülünk, a Zeneművészeti Főiskola a közeljövőben előadja a Mester IV-ik szimfóniáját. A Székesfővárosi Zenekar a tavasszal nagy sikert aratott a „Toldi szerelme” előjátékával. A szimfóniákon, nyitányokon, poétikus dalain és egyéb művein kívül rendkívül hálásak szimfonikus költeményei is, a Sellő, Hero és Leander, La Ronde du Sabbat, a Pán halála, Rémhajó és a kórus- és zenekarra írt műve: A szélviharhoz.

A zenei romantikának igazán felejthetetlen szép alkotásai ezek, becsüljük meg őket.

Floresztán.

A ZENE, 1927. 2. szám.

Sieben Gedichte von Mathilde Wesendonck - Ich träumte, Du seist mir gut und treu

771   Ardelao 2018-09-13 00:39:31

58 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

Képtalálat a következőre: „Weiner Leó”

WEINER LEÓ, magyar zeneszerző

(1885. április 16. – 1960. szeptember 13.), kétszeres Kossuth- és Coolidge-díjas kiváló művész,

aki nemzedékileg közvetlen pályatársa volt Bartóknak és Kodálynak, s akinek a munkássága meghatározó jelentőségű volt századelőnk zenei aranykorában. Részese és gazdagítója volt annak a hirtelen kibontakozó zenei megújhodásnak, amelynek lendülete túllépte a nemzeti mércét.

Weiner alkotói pályája üstökösként tűnt fel a 20. század első évtizedében, s bár az idő múltával ez a kimagasló tündöklés alább hagyott, munkássága a korabeli magyar zeneművészetet jelentős szellemi-művészi értékkel gazdagította.

*

Bónis Ferenc zenetörténész, egyetemi tanár így emlékezik egykori tanárára, Weiner Leóra:

          «― Weiner Leó az „ideiglenesen” Majakovszkij nevét viselő utcában lakott, egy múlt század végén épült, szépnek aligha mondható bérházban, annak „gangos” lakásában. Vele csaknem szemközt áll az a nemes arányú, kétemeletes épület, mely az idős Erkelnek adott otthont. Mint életének minden mozzanatában, Weiner döntését ez esetben is praktikus szempontok motiválták. Vagyis, hogy közel legyen a Zeneakadémiához, ahol idejének jelentős részét töltötte. Meg, hogy közel legyen a Fészek Klubhoz, melynek „elhíresedett” kártyacsatái ugyan hidegen hagyták – ám fantáziáját annál jobban izgatták a sakkmérkőzések. Szabad idejében ott játszotta, valahol a belső falépcső tövében, végtelennek tűnő partijait, többnyire Rados Ferenc zongoraművész édesapjával, a kiváló hegedűtanár Rados Dezsővel.

 

          ― Ha se a Zeneakadémián, se a Fészekben nem volt található, akkor bizonyára valamelyik tisztelője vacsora-meghívásának tett eleget, kedves szerénységgel, de komoly öntudattal. Tisztában azzal a vitathatatlan ténnyel, hogy egy-egy elfogadott meghívással mégis mindig ő az, aki ad: aki meghívóját megajándékozza jelenlétével.

          ― Ha vendégségben sem volt, akkor bizonyára otthon tartózkodott, a mondott Király utcai házban, mely alkotóműhelye és segéd-tanterme volt, színhelye társadalmi életének és pihenésének. Itt kerestem fel jómagam is. Első alkalommal 1955. január 23-án. Holmi „udvariassági vizit”-ről természetesen szó sem lehetett, az ilyesmit Weiner alighanem elfecsérelt időnek tartotta volna. A látogatás célja zenei tevékenység volt: elemzést írtam egyik bemutatásra váró munkájáról, Liszt h-moll szonátájának általa készített zenekari átiratáról. Ezt az írást akartam megmutatni neki, egyszersmind megkérve, hogy fejtse ki hangszerelői ars poeticáját.

          ― A látogatás időpontját jó előre tisztáztuk, mégis, jócskán várnom kellett a folyósón, míg jellegzetes zömök alakjának körvonalai felsejlettek az előszobaajtó tejüvegén. – „Halló” – mondta még az ajtón át, hogy megbizonyosodjék jelenlétemről. Ennek megtörténte után beengedett az előszobába. Kedves volt, barátságos, kissé szórakozott. „Foglaljon helyet!” – mutatott a vendégváró házgazda szívélyességével a fogasra. „Akarom mondani, tegye le a kabátját.” Majd bevezetett a lakás belsejébe. Keresztülhaladtunk egy dolgozószobának álcázott tágas helyiségen, melyről rögtön lerítt: itt ugyan soha senki nem dolgozik. A komor könyvszekrényben feszesen-háborítatlanul sorakoztak az aranyozott gerincű, díszes kötetek; az íróasztal irigylésre méltóan üres lapján csak egy szitával letakart gyümölcstál pompázott. Jobbra fordultunk, egy kisebb utcai szobába. Tulajdonképpen itt élt Weiner. Két zongora, karosszékkel övezett asztal sakktáblával, a falon hatalmas Beethoven-kép: puritán, rá nagyon jellemző környezet. Akkoriban különösen sokat foglalkozott Beethovennel: közreadta a harminckét zongoraszonátát, majd a hegedű-zongoraszonátákat, valamennyit saját előadási jeleivel-tanácsaival ellátva. Ehhez senki korábbi kiadványát nem használta fel; az Urtext, adott esetben egy-egy facsimile alapján, az első hangtól az utolsóig, leírta a teljes művet. Kiadványai, melyekre joggal írhatta volna, hogy „Így látom Beethovent,” az egész világon elterjedtek. Utánnyomásainak számából ítélve tartok tőle, hogy ma ezek a legismertebb „Weiner művek.”

          ― „Igazi” dolgozószobájában, az ablak alatt, kicsiny, törékeny virágasztalka állt, rajta kihegyezett ceruzák, törlőeszközök, vakarókések, kiterített kottapapír: a zeneszerző műhelye és szerszám-készlete. Élete utolsó másfél évtizedében itt írta valamennyi művét. A nagyszoba díszes, méltóságteljes íróasztalára rá sem hederített. Legfeljebb, ha gyümölcsöt volt ehetnékje.

          ― Leültünk. Weiner elővette a Liszt-mű hangszerelésének autográfját – a munkát magát, másolatból, ismertem már, - és kifejtette véleményét: megengedhető-e zenekari átirat készítése mások zongoraműveiből. Gondosan feljegyeztem szavait; ezt mondta:

          „Zongoraművek zenekarra való átültetése nem idegen Liszt szellemétől. Ő maga meghangszerelte a Mefisztó-keringőjét, a Mazeppát – sőt, mások műveit is. Liszt h-moll szonátájában – a virtuóz, zongoraszerű elemek mellett – sok a zenekarra kívánkozó, grandiózus részlet. Épp ezért már évek óta vonzott a feladat, hogy eddigi Liszt-hangszereléseimet a h-moll szonátával kiegészítsem.

         A zenekar összeállításánál Liszt Faust-szimfóniáját vettem figyelembe. – A hangszerelés legfőbb nehézsége a zongoramű virtuóz részleteinek zenekari átültetése volt. Ezeket a virtuóz részleteket részint szólóhegedűre, részint szóló fuvolára bíztam.”

          ― Elkérte kéziratomat, gondosan elolvasta, végül aláírásával hitelesítette. A kis feljegyzést becses dokumentumként őrzöm: azt a ritka pillanatot rögzíti, melyben az oly szerény mester szavakban vallott zenei elképzeléséről.

          ― 1957 tavaszán azért kerestem fel, hogy megmutassam neki Farsang című zenekari művéről írott elemzésemet. Ezt a ritkán hallható, nékem nagyon kedves fiatalkori művet ugyanis 1957. április 13-ra műsorra tűzte az Állami Hangversenyzenekar, Komor Vilmos vezényletével.

          ― Romantikus humoreszk – klasszikus szonáta-szerkezetben: ritka szerencsés találkozása e műformának és tartalomnak. Weinernek, hallatlan könnyedséggel, ez is sikerült, anélkül hogy építkezése formálissá vált volna. A szerkezet minden elemének tartalmi funkciója is van; ezeknek az elemeknek az összessége pompás könnyedséggel és eleganciával tartja a konstrukció teljes súlyát.

          ― Az elemzést olvasva Weiner sűrűn bólogatott. Szót ejtettem a kidolgozási részben megjelenő farsangi témák „karakter-változatai”–ról: a mulatságos fagott-szólóról, mely a „kissé-ázottan” feltűnő ifjú dülöngélését festette (jó pár évvel Bartók ilyen témájú burleszkje előtt), a hegedűszólóról, mely szerelmes szerenáddá „variálja” az eredetileg hetyke záró-témát. Meg a szonátaforma visszatérő részéről, mely tartalma szerint farsangi felvonulás: eredeti hangnemben újra megjelennek az álarcosok témái, a fokozódó derű és jókedv jegyében.

          ― „Köszönöm” írta Weiner az elemzésre, melyet teljes mértékben jóváhagyott.

          ― „Köszönöm, Weiner tanár úr.»

Forrás:  „Weiner Leó és tanítványai” Emlékeink Weiner Leóról - Gyűjtötte és szerkesztette: Berlász Melinda, 2003.

Liszt Ferenc: h-moll Szonáta (Weiner Leó feldolgozásában)

Leó Weiner: Carnival - humoresque for small orchestra op.5. Allegro vivace

770   Búbánat 2018-09-07 21:55:57

Ma 105 éve született a jeles magyar tenorista, Járay József

Járay József (külföldön Josef vagy Giuseppe Járay; eredeti nevén Jambrits József) (Nagygencs, 1913. szeptember 7.  – Budapest, 1970. október 1.)

  • Magyar Szárnyak, 1942. február 15. (4. szám)

"A REPÜLŐSZAKASZVEZETŐ CAVARADOSSIT ÉNEKEL"

Zsúfolt az Operaház nézőtere, az élmény várakozásának kellemes izgalma fűti a díszes közönséget, amelynek soraiban feltűnően sok a repülőegyenruha. Bizonyára feltűnt az Operaház pénztáránál is, hogy a karzati ülőhelyekre igen sok repülőaltiszt váltott jegyet, úgy rohanták meg a Tosca előadását, mint annakidején a diákság Környey Béla felléptekor.
A zsibongó nézőtéren mellettem egy ősoperázó lelkes izgalommal mondja:
Failoni szerint is nagy tehetség! ... ... A színlap ezt mondja a mostani Tosca-előadásról:
Cavaradossi . . . Járay József. Felmegy a függöny. A templomi színben új Cavaradossi áll előttünk. Nem alacsony, fujtatósalakú, pipiskedő Cavaradossi, hanem: magas, nyúlánk, szélesvállú, keménykötésű, fiatal férfi. Gesztusai, mozgása, színészkedése, mind-mind férfias erőt áraszt.
A hangja pedig! Diadalmasan szárnyal, a fiatalság elpusztíthatatlan életerejével cseng. Lágy, mégis zengően színes, a felsőbb régiókban sem veszti el rugalmasságát, biztonságát. Ragyogó fényű, melegtónusú, tisztán csengő, szívnek szóló töretlen lírai tenor, amelyhez hasonlatos igen kevés van. Mind jobban beférkőzik az ember szívébe, veresre tapsoljuk a tenyerünket, percekig. És mikor a levéláriára kerül a sor, kétszer ismételtetünk. Tombol a taps, a zsúfolt nézőtér egy emberként ünnepli az Operaház új, fiatal tenoristáját, ünnepli a tehetséget. Rajongásig szeretik.
Hát: Sikerült! Járay József repülő-szakaszvezetö kivételes tehetségével keresztülvágta magát a nehézségeken: Cavaradossit énekli már a m. kir. Operaház színpadán.

Tisztjei, elöljárói, minden bajtársa testvéri szeretettel drukkolt neki évekig, énekművészete fejlődésének minden állomásáról tudtak és most, hogy sikerült a csúcsra eljutnia, nagy büszkeséggel tekintenek fel reá. Vérünkből való marad, más talán eltitkolná, de ő igaz büszkeséggel mondja:

— Soha nem mérhetem fel magam Saljapinnal, de ha ő büszke lehetett arra, hogy zsákhordó volt valaha, volgamenti munkás, én még büszkébb vagyok, hogy a légierők szakaszvezetőjéből lettem operaénekes!

 Négyszer énekelte már Cavaradossit az Operaházban, egyre fokozódó sikerrel. Az egyik Tosca-előadást a rádió is közvetítette. Az előadást viaszlemezre vették fel és két nappal később sugározták szét.
Így legalább hallhattam — mondja Járay — önmagamat. Ez a mód a legjobb ellenőrzés, önkritika.
 

Interjú

"Járay József repülőkatona lesz"

Teréz körúti legénylakásában beszélgetek hosszasan Járay Józseffel, a M. kir. Operaház tagjával. Egyszerűen, őszintén nyíltan, repülő a repülővel:

— Előbb azt mondd el, hogyan lettél repülő.
Feláll, megropogtatja magát:

— Gyerekkoromban kaptam meg a »repülőbetegséget«. Tudod: Nagygencsen lakunk. Gencs szinte Szombathely már, annyira összenőtt vele. A szombathelyi repülőtér éppen az apám vendéglőjéhez van közel. Gyerekkoromban minden időmet a repülőtérnél töltöttem. Nap mint nap felszálltak, repültek, jöttek, mentek a gépek. Magától értetődő volt, hogy repülő leszek.
— Hát az éneklés?
Jót nevet:
— Éneklés? Ugyan, ki gondolt arra! ... Nálunk szinte családi betegség a jó hang. Az édesapámnak — pedig hatvanon túl van már — olyan tenorja van, hogy még én is irigylem. Öten vagyunk testvérek, — három fiú, két leány — valamennyien jól énekelnek. Minden testvérem sokra vinné az éneklésben.

Járay egy ideig akadémista volt, azután került a székesfehérvári repülőtérre.
— 1929-ben lehettem végre repülőkatona, a székesfehérvári motorszerelő szakiskolába kerültem. Mindig pilóta akartam lenni, a körülmények tettek szerelővé. Megtanultam, hogy a jó szerelő van annyi, sőt néha több, mint a jó pilóta. Szerettem a gépeket, meg is ismertem tövéről-hegyéig valamennyit. Mindenem volt a gép, meg a motor.

Megkérdezem, hogy hát az éneklés hol marad?
— Az éneklés?... Nem énekeltem én többet, mint a bajtársaim. Az ördög gondolta, hogy az éneklés fontosabb lesz számomra, mint a gépszerelés ...

»Vágyom egy nő után ...«

— Lassan-lassan megismertek arról az oldalamról is, hogy jó hangom van. Fiatal, 19 éves ember voltam, divat volt akkor a Mosoly országából a »Vágyom egy nő után!« Hát ez volt az én kedvenc dalom.
— Most érzem csak, hogy milyen lélekmelegítő szokás az a fehérvári repülőtéren, hogy a szakiskola növendékei sűrűn műkedvelőznek. Mi is azt tettük, egyszer engem is fölléptettek. Hogyan-hogyan nem: sikerem volt, nemcsak növendék- bajtársaim, hanem tisztjeim és elöljáróim is felfigyeltek rám. Persze, akkor még nem volt arról szó, hogy énekelni tanuljak.

Egyre jobban belemelegszik az emlékekbe:

— Öt esztendeig szolgáltam Székesfehérváron. Velem szolgált az ökölvívás két bajnoka: a világbajnok Haranghi és Szigeti.

Repülőszerelőből sportbajnok

Itt egy kicsit eltérünk az énekléstől, zenétől, mert Járay József szakaszvezető akkoriban többre becsülte a sportot az éneklésnél:

— Versengve sportoltunk. Én összeszedtem vagy kétszázötven díjat, érmet. Atletizáltam, az atlétika minden ágát műveltem, Haranghiék még az ökölvívást is megkedveltették. Annyira szerettem az atlétikát, hogy komoly versenyeken értem el jó eredményeket. Megnyertem a Dunántúl dekatlonbajnokságát — második lettem az országos viadalon — és úgy nyertem meg, hogy a dunántúli bajnokságot ma is én tartom.

— Milyen jó most, — mondom — hogy komolyan sportoltál. Téged jóidéig nem fenyeget az a veszély, hogy elpuhulsz és nem tudsz majd teljes illúziót kelteni az Opera színpadán.

Újabb nevetés:
— Hát ez a veszedelem valóban nem fenyeget. Rendszeresen tornászom, reggelenként jóidéig árnyékbokszolok. Tudom, hogy nemcsak a hang, hanem a színpadi megjelenés is érték, amelyre vigyázni kell.

Nagyszerűen kisportolt alakja van. Deltaizmai ma is olyanok, mint a sportbajnokoké.
— No, te sem hízol el!
— Én ugyan nem! Megmaradok sportembernek . ..

Közbevetem, hogy az előbb arról beszélt, hogy az énekesnek nemcsak a hangjára, hanem az alakjára is vigyázni kell.
— Természetesen, — mondja — hiszen az operaénekesség nemcsak éneklésből, hanem színészi munkából is áll.
— A hangodra hogyan ügyelsz?
— Nagyon. Hiába vagyok tehetség, ha hangom közben elromlik. Az operakultusz, a zenevilág, a közönség mindig csak a töretlen értéket kedveli. Nincs és nem lehet elnézés, mindig tökéleteset kell adni. Érthető hát, ha ügyelek magamra. A hangom mindenem. Nem iszom hát, nem cigarettázom, nem üldögélek füstös helyeken.
Visszakanyarodunk a repüléshez. Megkérdezem, hogyan indult el énekesi pályája a repülőszakaszvezetőségtől?

Járay a századkürtös

— Hát nemcsak szerelő voltam én, hanem kürtös is. Nézd!

Mutat egy képeslapból kivágott képet. A kép azt a jelenetet ábrázolja, hogy az Endresz és Bittay koporsóját hazahozó gyászvonatot díszben felsorakozva fogadják a székesfehérvári pályaudvaron a repülőkatonák.

— Ezt a képet miért tetted el?
— Mert rajta vagyok. Látod a kürtöst, amint éppen fújja? Hát ez a kürtös vagyok én!... Valahányszor díszszemle volt vagy kivonulás, én kürtöltem. Amikor Horthy Miklós kormányzó urunk vagy Gömbös Gyula látogattak el hozzánk, én fújtam a díszjelet. Meg amikor templomba mentünk vasárnap, én fújtam a századnak talp alá valót: Tattararatta-ratta-ta-ti — ratta-tatta-ta!...
— Az sem ártott.
— Nem bizony, jó tüdőgyakorlat volt a kürtölés!

Ötesztendei szolgálat után került Szombathelyre.
— Tudod, már Székesfehérváron kezdtem »kinőni magam«. Egyszer nyáron Balatonszabadiban üdültünk bajtársaimmal, amikor meglátogattak bennünket a regősök. Velük volt Lugosi, a tárogatóművész. Akkor kaptam kedvet a nyilvános szerepléshez. Lugosinak elénekeltem egy két dalt és megkértem: mondja meg őszintén, mit tart rólam. Azt felelte, hogy szerinte igen jó volna, ha képezném magam.
— Parancsnokaim is ugyanezen a véleményen voltak. Emlékszem: egyszer Székesfehérváron bemutatták a Cigánybárót. Akkor már a városban is volt »nevem«, kijöttek a repülőtérre és felkértek, hogy énekeljek el a darabban egy betétet. Fráter Tibor őrnagy úr volt akkor az intézet parancsnoka. Tőle kaptam engedélyt a nyilvános szereplésre.
— Eredj, fiam, mondotta, többet tudsz te már annál, hogy csak a fehérváriaknak énekelj!...
— Akkoriban — folytatja — már több nyilvános szereplésem volt és mindenütt repülő szakaszvezetöi egyenruhában énekeltem, ebben az operettben énekeltem először civilruhában.
— Azután?

»Tisztjeim segítettek énekesi pályámon«

Elgondolkozik:
— Azután Szombathelyre kértem áthelyezésemet. Azért Szombathelyre, hogy közelebb legyek a szüléimhez és a városi zeneiskolában tanulhassak. Tisztjeim mindent megtettek a kedvemért. Olyan könnyű beosztást kaptam, hogy énektanulmányaimat folytathattam. Reggel nyolctól kettőig volt elfoglaltságom az irodán — én kezeltem a parancsokat, utasításokat, sokszorosító gépet — délután zavartalanul tanulhattam. A zeneiskola hangversenyein egyre többször szerepeltem, már a lapok is kezdtek írni rólam.
— Azután eljött az idő, hogy Pestre vágytam. Szüleim nem akartak elengedni, nem bíztak abban, hogy viszem majd valamire. Parancsnokaim pedig biztattak, mindent elkövettek, hogy megkapjam a pesti áthelyezést.
— Budapesten jó beosztást kaptam, az anyagszertár fegyverműhelyében dolgoztam eleinte, azután irodába osztottak be.

Elérzékenyedik:
— Boldogult jó Magjerek László főhadnagy úr volt az első segítőm Budapesten. Mindent elkövetett, hogy bejuthassak a Zeneművészeti Főiskolára. Ha elcsüggedtem, bátorított. Mindig azt mondta: — Fiam, te tehetséges énekes vagy! Csak szorgalom és kitartás kérdése, hogy megtaláld a számításodat!...
— Vitéz Barna Kornél százados úr volt a másik segítőm. Úgy bántak velem, mint a saját testvérükkel, vittek, segítettek előre. Nekik köszönhetem elsősorban, hogy most itt vagyok és nem tudom meghálálni nekik, hogy segítettek.

Egy »őrmester« tenorja »mérsékelt  sikert« arat.

Járay József repülőszakaszvezetői egyenruhában jelentkezett próbaéneklésre a Zeneművészeti Főiskola felvételi vizsgáján. Az egyik nagymultú pesti lap két sorban ennyit írt róla:

»Jelentkezett egy őrmester is, de tenorjának csak mérsékelt sikere volt«.

— A főiskolán — folytatja Járay — Székelyhidy Ferenc növendéke lettem. El nem tudom mondani, milyen féltő szeretettel, mennyi odaadással nevelt, tanított. Életem végéig hálás leszek neki.

Azután leszerelt, az énekművészet teljesen elhódította a repüléstől.
— Ma nyugdíjas repülőszakaszvezető is vagyok — mondja nevetve.

Cavaradossi után Mantuai herceg

Éppen nyílik az ajtó, jön a pénzespostás és hoz negyvenvalahány pengőt, Járay József repülőszakasz vezető februári nyugdíját.

— A vége az volt, hogy felvettek az operai tanszakra. Sokat és lelkiismeretesen tanultam. Nehéz munka volt, de — sikerült. Tavaly június végén vizsgáztam, a vizsga napján szerződtetett Márkus László igazgató urunk az Operához. Cavaradossit már négyszer énekeltem, a közeljövőben valószínűleg bemutatkozom a Rigolettóban is.

Megkérdezem: mi a legnagyobb élménye eddig?
— Az, hogy drága jó nagyanyám hat kilométernyire lakik szüleim házától. Amikor megtudta, hogy a rádió közvetíti operai fellépésemet, gyalog ment a kemény hidegben édesapámékhoz, hogy rádión meghallgathasson.

 

Eddig tart az interjú Járay Józseffel, akit segítő szeretettel vesz körül a főváros zenei élete. Csaknem minden estéje foglalt. Ha nem az Opera színpadán énekel, hangversenyekre van meghívása. Mint hallom, az Operaházban is különös szeretettel veszik körül. Érthető, hiszen szinte példanélküli, hogy a Zeneművészeti Főiskola növendékét a vizsga napján szerződtessék és alig háromhónapi foglalkoztatás után mindjárt vezetőszerepet énekeltessenek vele az Operaház színpadán ...

Raczkó Lajos.

Járay József mint Pinkerton

769   Búbánat 2018-09-04 11:54:54

Ma 111 évvel ezelőtt halt meg Edvard Hagerup Grieg,   norvég zeneszerző és zongoraművész

 (Bergen, 1843. június 15. – Bergen, 1907. szeptember 4.)

  • Muzsika, 1964., november (11. szám)

GRIEG OTTHONÁBAN

Bergentől helyi vonattal vagy autóbusszal néhány perc alatt eljutunk Hop megállóig, innen csendes, árnyas, autó nem járta erdei úton sétálhatunk a Troldhaugen villához.

Edvard Grieg, Percy Grainger, Nina Grieg and Julius Röntgen. July 1907.

Grieg egykori lakhelye magányosan áll itt a magas fák borította dombon. Környéke még ma is csak gyéren beépített, — annál nagyobb forgalma van az egyetlen sétaútnak, melyen a legkülönbözőbb nemzetiségű látogatók érkeznek. Szép, világos, noha zárt tornácával „tornyos" kiképzésével nem jellegzetesen norvég stílusú, emeletes épület a Troldhaugen. Földszinti szobáit, régi berendezését, az ajándék- és értéktárgyakat múzeummá alakították át. Fényképek ismertetnek meg a családdal, a zeneköltő szüleivel, feleségével, pályatársaival, látjuk Grieg kottáit, könyveit stb. De a villa értéke elsősorban nem is gazdag hagyatékában keresendő — inkább a varázsos hangulatban.

A fagerendázattal bélelt nagy fogadószalonban középen túldíszített, gyertyás csillár, az ablakokon selymes áttetsző fehér függöny, falain az arcképek mellett néhány festmény: tájképek, közülük az egyik éppen a környező erdőt és sétautat mutatja búcsúzó, vöröses napfény világításában. Oldalt áll a nyitott hangversenyzongora, távolabb kényelmes, plüssborítású karosszékek, rokokó asztallal. könyvekkel, szobrokkal, virágokkal, ahol lehet, norvég mintás díszítéssel és szőnyegekkel. Szinte ott látjuk magunk előtt az idős mestert a zongoránál ülve, az őt körülvevő bámuló-tisztelő-ünneplő vendégek körében. De mintha ismerős volna ez a kép! Es valóban, Liszt Ferenc híres, pazar weimari házának hangversenyszalonjára emlékeztet. A Troldhaugen villa nagyvilági pompája azonban nem ad teljes képet Grieg életmódjáról.

Rövid sétával elhagyott sziklás, füves ösvényen ereszkedünk az igazi otthonhoz, a kis bordószínű „komponáló" fakunyhóhoz.

Ma már csak ablakán pillanthatunk be, de a kíváncsi tekintet pillanatok alatt feltérképezi az itt látottakat: balra egy vaskályha, egyszerű hintaszék, pianínó gyertyákkal és metronómmal, asztal, puritán fekhely, a fogason nagykabát és kalap, a falon egy hegedű. Ide már nem hallatszik semmiféle zaj, valóban ideális alkotóhely! Néhány méterrel lejjebb haladva „kinyílik" az erdő, teljesen kitárul előttünk az a kép, melyre a felső ablakokból nézve csak következtetni lehetett. Körülöttünk mindenhol víz, a tenger ősidőkben ittfelejtett maradványa, a fjord, benne kis szigetek, a gyakori esőzésekkel üde zölddé konzervált dús növényzet — és mindenekelőtt: nyugalom, csend és béke. Csak százméterekkel tovább látunk egy kis halászkunyhót, emberek nemigen járnak erre, legfeljebb halászok, de azok úgyis hallgatnak, miként a természet. Itt érthetjük meg, miért ragaszkodott annyira Grieg életének utolsó két évtizedében ehhez a csodálatos környékhez.

A Troldhaugen villától egy másik ösvény is vezet lefelé, ugyancsak vad, szerpentines, elhagyatott és kis tisztásban végződik. Hátunk mögött hatalmas sziklafalba vésve — kívánságának megfelelően — fenn, a magasban Grieg sírja.

A buján tenyésző növényzet és moha a kopár kőtömböt is zöldre színezte, csak a zeneköltő nevének felirata maradt érintetlen. Szemben a fjord nem meghökkentő, félelmetes, több száz méteres függőleges sziklafalak közé szűkített zordságú, hanem kissé lankás, széles, sima és idilli — mondhatnók: „lírai". A helyszín óhatatlanul szuggerálja a hasonlatot: mindez úgy hat, mint a szélsőséges szenvedélyű nagy romantikusok mellett megszületett fátyolos harmóniájú, meghitten rajongó, miniatűr-művű Grieg muzsika világa . . .

Juhász Előd

768   Ardelao 2018-09-03 19:38:43

215 évvel ezelőtt, ezen a napon született

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/f/f9/Gurilev.jpg

Alekszander Lvovics GURILYOV orosz zeneszerző, zongoraművész és tanár.

(Moszkva, 1803. szeptember 3. – Moszkva, 1858. szeptember 11.)

         „Alekszander Lvovics Gurilyov műveinek jellegét tekintve, nem állt messze Varlamovtól; lehet, hogy néha tudatosan is utánozta őt. Emellett azonban van saját művészi egyénisége, ha nem is domborodik ki túlságosan.

          Gurilyov életéről keveset tudunk. 1803. szeptember 3-án született, Moszkvában. Apja egyházi zeneszerző, aki az Udvari Kórusban dolgozott, és származását tekintve paraszti eredetű. A gyermek zenei képzését először apja irányítja, később Fieldnél is tanul.

          A 30-as években Moszkvában él, mint zongoratanár. Ebben az időben jelennek meg első művei: románcai és zongoradarabjai. Az utóbbiakban a közkedvelt, széles körökben elterjedt művek témáira írt táncok és variációk népszerű műfajai vannak túlsúlyban. Érdekesek Varlamov „Ne keltsd fel őt hajnalok hajnalán” című románcára írt variációi, amelyek eléggé hatásos és virtuózan csillogó darabok.

          Gurilyov működési területe az egyszerű és őszinte líra Varlamov szellemében, de az utóbbit jellemző érzelmi ellentétek, kitörések, és éles hangulatváltozások nélkül. A csipkeszerűen finom, csendes és ábrándos érzelmek kis és szűk világa vonzza őt. De ebben a szűk körben gyakran nagyobb finomságot és tökéletesebb kifejezőkészséget mutat, mint Varlamov. Műveinek írásmódja is kedvesebb, csiszoltabb, nincs benne Varlamov stílusának durva elnagyoltsága. Melodikája és harmóniai fordulatai néha finom ízlésre vallanak.

          Gurilyov Varlamovhoz hasonlóan legnagyobbrészt igen egyszerű, mindennapi műfajokkal foglalkozik, amelyeket bizonyos fokig szalonzeneszerűen kezel. E vonatkozásban jellemzőek „orosz dalai,” ezekben rendszerint táncritmusokat használ fel. Ilyen például „Repdes a kékszárnyú fecske” című dala, amely tipikus szentimentális keringő, lassú ütemben, hajlékony, lengő ritmussal és lágy, elmélázóan kecses melódiával. Hasonló jellegű egy másik, ugyanilyen műfajú s nem kevésbé népszerű alkotása, az „Egyhangúan cseng a kis harang” című románc.

          Gurilyov az orosz románc polgári válfajának elindítója volt, de ugyanakkor az intim és elmélázó lírában sokkal mélyebbet és tartalmasabbat adott. Itt mindenekelőtt Kolcov ismert versére („A rózsafelhős ifjúság hajnalán”) írt kifejező erejű „Elválás” című románcot kell említeni.

          Gurilyov számos románca, akárcsak Varlamov legjobb alkotásai is, igen elterjedtek és népszerűek voltak. Cigánybandák játszották és gyakran szerepeltek házi muzsikálások műsorán. Sokszor hallás után énekelték őket, gitárkísérettel, akárcsak a népdalokat.

          Életének utolsó éveiben megbénult, elméje elborult, Moszkvában hunyt el 1858. szeptember 11-én, mindössze, 55 évet élt.”

Forrás: J.V. Keldis: „Az orosz zene története”, 1958.

Repdes a kékszárnyú fecske - А ГУРИЛЕВ - ВЬЕТСЯ ЛАСТОЧКА СИЗОКРЫЛАЯ

Egyhangúan cseng a kisharang - Гурилёв - Однозвучно гремит колокольчик

Elválás - Гурилев Разлука романс

767   Búbánat • előzmény765 2018-09-02 22:07:17

Horváth Zoltán 90 – Ókovács Szilveszter beszélget a rendezővel – videó

(23: 58 perc)

Magyar Állami Operaház honlapján és YouTube

 Közzététel: 2018. aug. 31.

„A magyar operarendezés doyenje, Horváth Zoltán 90 éves lett. E jeles alkalomból Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója kérdezte pályája alakulásáról a még mindig aktív művészt.

766   Búbánat 2018-09-02 21:43:28

Kapcs. 621., 619. sorszámok

25 éve halt meg Erdélyi Miklós, Kossuth-díjas, Liszt Ferenc-díjas karmester, Érdemes és Kiváló művész

Erdélyi Miklós emlékére álljon itt ez a nekrológ-cikk:

  • Muzsika, 1993. október (10. szám)

ERDÉLYI MIKLÓS
1928. február 9. - 1993. szeptember 2. (egyes helyeken  szeptember 1.)

„Nem tudom, más hogy van vele, de számomra elviselhetetlen, ha rossz muzsikálást hallok; letör, kedvetlenné tesz. Az átlagosan jó muzsikálással pedig valahogy így áll a dolog: hát igen, ez szép volt, ez jó volt - de menjünk tovább. A nagy művészi élmények, amelyek lelkem mélyéig megráznak - igen ritkák.
Pedig minden művészetben csak a legkiválóbbnak van érvénye. Ami középszerűen, úgy általánosságban jó, az kevés. De amikor valamire azt tudom mondani, hogy ’ez az’, amikor megszűnik bennem minden meggondolás és lappangó kritika, akkor az nevezhető számomra az igazi művészetnek. A művészi kiválóságot azonban nem lehet akarni, foggal és körömmel. Ahhoz, hogy valami naggyá érlelődjön, idő kell, egy egész élet kell hozzá."

Erdélyi Miklósnak talán egyetlen cikkéből idéztem. Klempererről írta, kinek teljes Beethoven-ciklusát 1960 tavaszán, a Bécsi Ünnepi Heteken hallgatta végig (Muzsika, 1960. szeptember 16.). Ám csupán formailag szól Klempererről e két passzus, valójában önnön ars poeticáját fogalmazta meg a 32 évesen pályája kezdetén álló karmester.

Meglehet, szégyenérzésből diktálta zenei lexikonjaink Ki kicsodáink íróinak: 1951-től az Operaház karmestere. Korrepetitor volt, 1959-66 között, amikor már dirigált, jogilag vezető korrepetitor. Karmesteri kinevezését 1966-ban kapta kézhez csupán. Dalszínházi tagsága első nyolc évében legfeljebb az előadások lebonyolításához nélkülözhetetlen színpadi zenéket vezényelhette színfalak mögé rejtőzve. És taníthatta a szerepeket az óriás-gárdának: Pallónak és Svédnek, Fodornak és Székelynek, Simándynak és Röslernek, Báthynak és Osváthnak, Németh Annának, Tiszaynak meg Dellynek.
 

Hogy nem zenei segédmunkásnak született, titok maradt, hosszú időre. Pedig nem ezt ígérte a pályakezdése: egy Erdélyi Miklós nevezetű 19 esztendős főiskolai növendék, a Zeneakadémia kistermében működött Vígopera újdonsült korrepetitora a Szerelmi bájitalt vezényelte az 1947/48-as évadban. Hanem ennek közvetlen folytatása nem lett. A Vígopera utolsó szezonja volt ez, megszűnt szubvenció híján, hasztalan kért-követelt pénzt a fenntartására Kodály. Erdélyi a közlekedési dolgozók amatőr Harmóniazenekarához, majd az alakuló Rádiókórushoz szegődik másodkarmesternek-betanítónak. Meglehet, életfogytiglan be kell érnie a másodhegedűsi poszttal, ha nem emigrál 1956-ban a magyar karmestergárda fele.

Nem volt könnyű visszatérése a dobogóra. Karmesteri kvalitásait hevesen vitatták némelyek, szenvedéllyel magasztalták mások. Füst Milán személyében akadt patrónusra. A költő, kibe tizenkét dühös ember indulata szorult, lángot vető írásban állt mellé. (A Kortárs közölte harmincegynéhány éve; emlékezetemre hivatkozhatom csupán, újságkivágatom lappang valahol.) De mi jogon szólt bele a poéta a muzsikusok dolgába? Volt judíciuma hozzá, fejlett zenei kvalitásérzéke. Pontosan felismerte, körülírta a fiatal Szigeti József Bach-játékának újdonságát egykor (Nyugat, 1909).

Klempererről cikkezve Erdélyi a naggyá érlelődéshez szükséges időt említi. Csakhogy az ő órája dupla sebességgel forgott. Nem illik szóba hozni, hogy a vezénylés a legnehezebb fizikai munkához fogható emberpróbáló tevékenység, mely ép szervezetet kíván. Erdélyi Miklós súlyosan beteg ember volt. Hogy veleszületett vagy szerzett baj gyötörte-e, nem tudom. Hajlott háttal járt-kelt emberemlékezet óta, iszonyú fájdalmak gyötörték.
Testi állapotát szigorúan magánügyként kezelte. Prospero pálcáját fogta, a nyomorúság eltűnt az első intésre, hogy semmi ne álljon a remekmű és tolmácsolója közé. Roppant hangzásigénnyel áldotta - vagy verte meg a sors. Személyes sértésnek tekintett egy hamis hangot, pontatlan ritmust, alaktalan frázist. Semmiféle kompromisszumba nem ment bele. Inkább otthagyta a biztonságot adó dalszínházat s lett világvándora, mihelyt hanyatló operakultúránkban a saját produkcióinak felelősségét nem tudta vállalni többé.

Erdélyi Miklós nem tartozott a virtuóz pálcaművészek, pódiumzsonglőrök közé. Nem a keze, lobogó szelleme irányította a zenét, mély költői meggyőződése. Legalább tízszer hallottam vele Puccini Manon Lescaut-ját, megindultan, ahogy az 1. felvonás fény-árnyjátékait felvillantja, ahogy zenekara a közzenében felsír s ahogy a karmester is meghal, miként az opera hősnője, az utolsó felvonásban. Poétikusabb Puccini-előadással nem volt találkozásom, soha.

Élménygyűjteményemben őrzöm egy Mozart-matiné emlékét. 1965. december 19én a Rádiózenekart vezényelte. A 482-es számú Esz-dúr zongoraverseny nagy találkozása volt Fischer Annie-nak és karmesterének. Eltelt azóta majd három évtized, de szinte ma is a fülemben cseng a c-moll lassú tragédiahangja, a finálé elevenen pulzáló ritmusa, benne közzeneként az Andante cantabile mézillatú fúvósszerenádja, Kamarazenei harmónia varázslatos árama kapcsolta egybe Fischer Annié zongoráját Erdélyi zenekarával. Csillagos órán született produkció volt ez, akár a Jupiter-szimfónia csupa élet megszólaltatása.
Bármennyire különbözzék is, Mozart és Puccini Erdélyi Miklós repertoárjának két pillére. Vezényelte szinte a teljes operaházi Mozart-, Puccini-literatúrát. Első önálló premierje a Cosi fan tutte (1960. november 24.), s másodszereposztásban akkor már megkapta Ferencsik legendás Turandotját. Talán az Erdélyire annyira jellemző érzékenység az összekötő kapocs a két mester között.

Harmadiknak Schubert, akiről könyvet is írt (1961, 2. kiad. 1979, Gondolat kiadó).

  

„Ezt a könyvet nem hivatásos író és nem is zenetudós írta,hanem muzsikus,akinek az a hivatása,hogy mint előadóművész keltse életre a nagy mesterek muzsikáját”-vallja Erdélyi Miklós.
 

Pedig ritkaság, hogy karmester zeneszerző-monográfiára adja a fejét. Bruno Walter Mahlerjén kívül hirtelen nem is jut eszembe példa. Amikor írta, Erdélyi talán még nem bízott abban, hogy hamarosan vezényli is. A „nagy" C-dúr szimfónia megannyi szépséges előadása fűződik a nevéhez. Schubert miséit meg éppen ő fedezte fel újból a számunkra.
Az oratórium jellemző műfaja volt a koncertkarmesternek, attól fogva, hogy 1963-ban Händel Saulját elvezényelhette. Händel, Haydn monumentalitása iránt kivételes érzéke volt. Bachra még várt talán, elkerülte a passiókat, a h-moll misét. Meglehet, úgy érezte, Bachhoz nem gyűjtött elegendő élettapasztalatot.
Korosztályából az új zenével szemben alighanem ő volt a leggyanakvóbb. A Korunk Zenéje ciklusaitól távol tartotta magát. Vezényelt Kadosát, az Operában Mihályt, Ránkit, a saját generációjához tartozó, vagy éppen fiatalabb szerzőktől szinte semmit. Nem tudhatom, az újabb termésre vonatkozó burkolt kritika nyilvánult-e meg ebben, vagy egyszerűen a tulajdon művész-habitusától álltak-e távol „új időknek új dalai".

Különös mód, öt mondatnál többet egyszer váltottunk, azt is Velencében, 1977 őszén a San Giovanni e Paolo előtti tágas téren találkoztunk véletlenül. Rómából hazautaztában állt meg fél napra kedves városában, mely egyszersmind Monteverdi Poppeájának városa is (Poppea megkoronázása, 1968. január 9., vezényelt Erdélyi Miklós). Megállt, hogy benézzen a Santa Maria dei Miracoli templomba, a késő-reneszánsz építészet eme apró remekművébe. Ha nem vezet el, soha nem találom meg nyomát a Velence nevű labirintusban, pedig öt percnyi gyalogútra sincs a Gianipolótól. A város varázsáról beszélgettünk, mezei turisták. Zenéről csak annyit, hogy Prokofjev Háború és békéjének koncertelőadását vezényelte épp a Római Rádióban. Még kikísértük a bécsi gyorshoz, este.

A Ferencsik-generáció még hosszú életű volt e földön. Nem tudom, mi az oka, hogy a karmesterség veszélyeztetett foglalkozássá vált. 51 évesen elment Borbély Gyula, a hatodik iksz táján Breitner Tamás, el Kórodi és Lehel, külhonban Blum, Kertész, Rozsnyai. Szeptember 2-án követte őket Erdélyi Miklós. Beethoven Missa Solemnisét vezényelte volna 8-án, az Egyházzenei Fesztivál záróhangversenyén. „Von Herzen - möge es zu Herzen gehen." Meg soha nem tudjuk többé, miként varázsolta volna hangokká a partitúra elejére írt jelmondatot. Egy költővel ismét kevesebb van közöttünk: a mindössze 66 évet élt Erdélyi Miklós a Magyar Állami Operaháznak immár átvitt értelemben s az idők végezetéig örökös tagja.

BREUER JÁNOS

765   Búbánat • előzmény763 2018-09-02 11:04:54

A kilencvenéves Horváth Zoltán operarendezőt telefonon felhívta Nagy Ibolya, a Dankó Rádió "Túl az Óperencián" operettadásának szerkesztő-műsorvezetője; a születésnapi apropóból készített rövid telefoninterjúban Horváth Zoltán visszatekintett az elmúlt évtizedek (65 év) szakmai munkájára (vidéki színházakban egyebek mellett sok operett sikeres rendezése is  a nevéhez fűződik),  de még ma is aktív, dolgozik,  sőt a jövőre vállalt új feladatait, a felkért rendezéseit is előrevetítette...  Nagy Ibolyának  a 90 éves Horváth Zoltán rendezővel folytatott  beszélgetését a Dankó Rádió délelőtti adásában hallhattuk. Ismétlése ma18 és 19 óra között.

764   Ardelao 2018-09-02 00:12:55

          203 évvel ezelőtt, e napon született

           http://mek.oszk.hu/09100/09175/html/images/2512.jpg

          MOSONYI MIHÁLY, eredeti nevén Brand Michael  (Boldogasszony /ma: Frauenkirchen/ 1815.09.02.-Pest,1870.10.31.), a német iparos családból származott, magyar(rá lett) zeneszerző, zenepedagógus, zenei újságíró és kritikus.

          Sokan és sokat írtak és írnak róla ma is, a halála óta eltelt, közel 150 év után. Ha valaki hanganyagot keres tőle, számos művét megtalálja a YouTube-on is, mely tény ma már – mondhatni - zenéje továbbélésének a biztosítéka.

          2015-ben, szeptember 11. és 22. között a MÜPÁ-ban, az Európai Hidak fesztivál keretében koncerttel és az életút eseményeit bemutató kiállítással emlékeztek meg róla.

          A zeneszerző születésnapja alkalmából azt az írást idézem kivonatosan, amely az - életművének taglalásakor mindenkor megemlített, ám valójában kevesek által látott és hallott – „Álmosc. dalművének 1934. évi ősbemutatójáról szól:

           „Mosonyi Mihály: «Álmos», dalmű két felvonásban, 6 képben.

            A magyar zenetörténet „nagy” korszakának egyik legérdekesebb, legjellegzetesebb hérosza volt Mosonyi Mihály. […] Nagy műveltségű, végtelen jólelkű, melegszívű, kedélyes művésznek jellemzik kortársai. Zenei műveltsége, technikai felkészültsége még ellenségeinek csodálatát, hódolatát is ki tudta vívni. Ábrányi Kornél, Erkel Gyula, Erkel Sándor, Mihalovich Ödön, Zimay László, Bertha Sándor, Langer Viktor és még sokan mások keresték fel remetelakában az «Öreg»-et, hogy beavassa őket a zeneszerzéstan titkaiba. Mihalovich Ödön és Erkel Gyula elbeszéléseiből tudjuk, hogy Mosonyi elsőrangú pedagógus volt. […] Lelkes rajongója volt a klasszikus mestereknek, de bátor lendülettel szállott síkra Liszt és Wagner akkor még «merésznek» tartott reform-törekvéseiért. Épp ez a megalkuvást nem tűrő lelkes elszántsága vonta magára Erkel Ferencnek és baráti környezetének elhidegülését. Kétségtelen, hogy az «Álmos» előadásának elgáncsolása is ebből a feszültségből fakadt.
           […] Az «Álmos» megírásához már Ünnepi nyitányának 1861-i bemutatása idejében fogott hozzá. […] még Radnótfáy Sámuel intendáns rezsimje alatt nyújtotta be a Nemzeti Színház Igazgatóságánál. Pár év múlva Richter János karolta fel Liszt Ferenc egyenes utasítására, az «Álmos» színrehozatalának ügyét. […] A próbák lanyhán mentek előre, és «titokzatos kezek» húzták halasztották a bemutató kitűzését. 1870. október 31-én váratlanul elhunyt a szerző; a partitúra irattárba került és ott porosodott egész mostanáig.

          Okos és nobilis cselekedete volt az operaház igazgatóságának, hogy Mosonyi dalművének előadásával igazságot szolgáltatott az elhunyt kiváló Mester emlékének. […] az «Álmos» valóban becsülettel megállja helyét nemcsak a «maga korában,» hanem ma is, hét évtizeddel keletkezése után […].
          Komoly, invenciózus, nagy színpadi érzékkel készült tartalmas muzsika […]. Meglepően szépek a kórusrészek. Hálás énekszámok követik sűrűn egymást […]. Hova fejlődött volna Mosonyi, ha idejében szóhoz engedik jutni!

          Szigligeti Ede szövegkönyvéről […] kevés jót mondhatunk. […] Döcögős, cselekményhiányban szenvedő vérszegény sorstragédia […]. Minden történettudás és kortanulmány híján […].
          Márkus László lelkesen, kegyeletes kézzel nyúlt az «Álmos» zongorakivonatához, hogy a fölösleges vérszegény részek kihagyásával […] épkézláb képsorozatot állítson össze a dalmű valódi szépségeinek megmentésére. Ez mintaszerűen sikerült is neki. Palló Imre Álmos fejedelem alakját eszményien nobilissá varázsolta, Závodszky Zoltán pedig Árpád alakját retusírozta, hatásos játékával. Bodó Erzsi és Budanovits Mária gyönyörű orgánumuk szépségével bűvölték el a hallgatóságot. Dicséretet érdemel Losonczy főpapja és Réthy Eszter csengő hangú tündére. Lendvay Andor, Tutsek Piroska, Kőszeghy Teréz és Diósy Edit is pompásan illeszkedtek a kiváló együttesbe. A mű betanításáért és ritmusban, tempóban kifogástalan, lendületes vezényléséért Berg Ottó karnagyot illeti elismerés. A nagyon szép díszleteket ifj. Oláh Gusztáv készítette el. Az újdonságot a közönség szeretettel fogadta, zajos tapsokkal ünnepelve karmestert, rendezőt és szereplőket egyaránt. […] S.A.”

(Megjelent „A ZENE” XVI. évfolyamának, 7. számában, 1934. december 15-én.)

Végezetül pedig - a fenti írás egyetlen mondata kapcsán (Hova fejlődött volna Mosonyi, ha idejében szóhoz engedik jutni!) - idézem Tusnády László cikkének egy részletét, amelynek tanulsága túlmutat a Mosonyi Mihályról leírtak lényegén:

         „Mosonyi Mihály hazaszeretete és a megtisztulás kérdése

          […] Mosonyi Mihályra a „hivatal” kétszáz évvel a születése után is a közöny jéghegyét zúdítja. Scholcz Péter, a hollandiai Liszt Ferenc Társaság elnöke, ezt tapasztalta, emlékét akarta idézni, de szándéka hajótörést szenvedett: a Művészetek Palotájában Mosonyinak nincs helye. Kassai István kiváló zongoraművészünk rengeteget tett Mosonyi zenéjéért, de hivatalos személytől döbbenetes „kioktatást” kapott: Mosonyi harmadrendű zeneszerző. Minderről a Magyar Nyelv Múzeumában volt szó. A Mosonyi-konferencián, 2015. június 27-én. Kassai István itt mutatta meg, hogy Liszt valóban tanult Mosonyitól magyar zenét, és szeretett barátja emlékét olyan bensőséges gyászzenével idézte fel, amelyhez fogható kevés van. A hamis, a torz vélemény mindnyájunkat sért. Vigaszunk mégis van, az ily förtelmes hamisságok hirdetői, szándékukkal ellentétben, magukat ítélik meg. […]

          Zenei lexikonunk mai alkotói vajmi keveset akarnak tudni Mosonyiról. Ez az ő dolguk, de akkor méltatlanok arra, hogy összeállításukat a magyarság komolyan vegye. […]”

Forrás: SZÉPHALOM 25. (2015)

MOSONYI MIHÁLY: AVE VERUM

763   Búbánat 2018-08-31 09:02:13

Tegnap ünnepelte  90. születésnapját Horváth Zoltán, a magyar operarendezők doyenje.

Az Operaház Emlékgyűjteményének fotóján 1964-ben Delly Rózsi portréfilmjének rendezése közben.

Forrás: Magyar Állami Operaház facebook oldala

762   Búbánat 2018-08-22 11:54:54

Sudlik Mária (Budapest, 1942. május 25. – Budapest, 2015. augusztus 22. ), Liszt Ferenc-díjas, a  Magyar Állami Operaház örökös tagja, érdemes művész. Kovács János karmester felesége volt.

Ma három éve hagyott itt bennünket.

 

Film Színház Muzsika Évkönyv, 1970

Reflektorfényben: SUDLIK MÁRIA

(szerző: Gách Marianne)


„Megszerettem Erzsébetet…”

Hogy’ hívják? Sudlik Mária.  Amikor a főiskolára került, rábeszélték, keressen magának egy jól csengő színházi nevet. Esze ágában se volt. S igaza lett. A Sudlik név feltűnő és senkiével össze nem téveszthető.
Egész életében az ár ellen úszott, mindent elkövetett, hogy semmire se vigye. Hogy ösztöndíjas létére rögtön az ének-irodalom nagy szerepeivel aratott rendkívüli sikereket az Opera színpadán, az csak annak a törvényszerűségnek köszönhető, hogy az igazi tehetség tűzön-vízen keresztül tör utat magának. Tizenkét éves korában — hogy, hogy
nem — eljutott egy Bohémélet-előadásra, halálra unta. Aztán később a Bethlen moziban műsorra tűzték a Traviata filmváltozatát, két hétig minden nap megnézte és zokogott az elragadtatástól. A viszontagságok akkor kezdődtek, amikor tizenhat éves sem volt még és felvették a konzervatóriumba. Tüneményes hangszíne elbűvölte tanárait. De aztán odacsapta az egészet, elment autóbuszkalauznak Nagy nehezen megint visszakerült a konzervatóriumba. Majd 1961-ben dr. Sípos Jenő lett a mestere a Zeneművészeti Főiskolán, de két és fél év után onnan is távoznia kellett. Ide-oda hányódott, állást keresett, pénztáros lett, eladó lett, közben meg akart halni...

1966 januárjában az Operaház az énekkarba szerződtette, a következő év májusában szólópróbát énekelt, s utána, még akkor, a szezon végén, rábízták Monteverdi Poppeá- ját. Ezen kívül hat szerepet énekelt az Operában, illetve az Erkel Színházban. A Trubadúrban Inezt, a Rigolettóban Ceprano grófnét, a Nabuccó- ban Anna Zakariást, A Rajna kincsében Woglindét, az Aidát és legutóbb a Don Carlos Erzsébetét.

Az Aida szívem szép gyermeke — mondja. — Ügy érzem, illik hozzám, hiszen nézzen rám, olyan vagyok én kívülről-belülről, mintha néger volnék. Csupa ösztönösség, vadul kitárom érzelmeimet.
Minden megfontolás és óvatoskodás nélkül adja ki magát. Az újságírónak csakúgy, mint operai munkatársainak. Titkai nincsenek, mert kikiáltja őket a világnak. Minden megnyilvánulásában a végletek embere.

— A Don Carlos Erzsébetétől eleinte idegenkedtem — mondja — ez a fajta angyali lélek nem az én lényem, nagyon küszködtem vele, hogy legalább hozzávetőlegesen megközelítsem. A premieren is még valósággal vért izzadtam, hogy sikerüljön. De később nagyon is megszerettem ...

Így harcol mindig önmagával és a szerepeivel...

— Mert gátlásos vagyok. Mondtam is a próbákon: vajon Sudlik a Dembinszky utcából, honnan az ördögből tudja, hogyan kell viselkednie a spanyol udvarban? Bizony jó lenne, ha az Opera stúdiót szervezne, ahol színjátszást, jellemábrázolást, szép mozgást tanulhatnánk! Mert mi, operai fiatalok igyekvő nemzedék vagyunk!
Bámulatos, hogy olykor milyen plasztikusan fejezi ki magát. De általában nemigen válogatja meg szavait, a „klassz” meg a „krapek”, a „pacák”, az „állati” és társai úgy hemzsegnek a mondataiban, mint az iskolásgyerekében.

De az éneklés, és az operai szereplés ízére rájött, és most szenvedélyesen tanul. „Harisnya helyett inkább kottát veszek.” Noha zongorára még nem futotta, talán egyszer majd az is lesz. Apja azelőtt szabó volt a Thália Színházban, most öltöztető ugyanott. A sikeres énekesnő szüleivel lakik a szoba-konyhás lakásban.

A nyáron Petrovics Emil: „Bűn és bűnhődés”-ének Sonjájára készült. S közben a Figaró házassága Grófnéját tanulta. „Remélem, szeretjük majd egymást!” — jegyzi meg elmélázva. Az idei évadtól fogva már rendes tagja az Operának. Három évre szerződött, szezononként emelkedő fizetéssel.

Boldog? Olykor-olykor. Mert inkább depresszióra hajlamos, a tartós boldogsághoz éppúgy nincs tehetsége, mint a tartós önfegyelemhez sem. És még arról is meg akar győzni, hogy rendkívül önző. Nekem rokonszenves, hogy több rosszat mond magáról, mint jót. Nem mer bízni a sikerében. Pedig csakis rajta áll, hogy idei diadalmas kiugrását felfelé ívelő pálya kövesse. Minden adottsága megvan hozzá: hangjának bensőséges drámaisága, érzelmi-érzéki telítettsége, színpadra illő arca-termete. Csak önbizalma, bátorsága és szívóssága legyen, ennek arányában.

761   Ardelao 2018-08-22 07:58:17

442 évvel ezelőtt, 1576 augusztusában hunyt el

Képtalálat a következőre: „Bakfark Bálint”

BAKFARK BÁLINTEurópa hírű magyar lantművész és zeneszerző.

(Születésének és halálának pontos dátuma nem ismert, a Magyar Életrajzi lexikon szerint: Brassó, 1507? – Padova, 1576. augusztus 8. 15. vagy 22.)

Péterffy Ida a „Kis történetek nagy zeneszerzőkről” c. könyvében (Móra Ferenc Könyvkiadó 1959) így ír róla:

          „Királyi udvarok lantosa

          Már egy évtized telt el azóta, hogy a brassói születésű, nagyszerű lantművész, Bakfark Bálint elhagyta a budai királyi palotát, Szapolyai János udvarát. Azóta magas pártfogóra talált Franciaországban I. Ferenc francia király nagyhatalmú minisztere, Tournon gróf személyében. Nagy sikereiről, rendkívüli ügyességéről, páratlan lantművészetéről a francia költők dicsőítő verseket zengtek. Bőven termett a babér Bálint mester számára, s az elismerés nemcsak szép szavakban, hanem csengő aranyakban is megnyilvánult.

          Az ünnepelt művész nem elégedett meg csupán előadói sikerekkel. Többre vágyott. Egyre tovább tanult, s nagy tudásszomja nemcsak a lantjáték technikájára irányult - hiszen azt olyannyira elsajátította, hogy alig akadt már lantvirtuóz, ki vele ki mert volna állni versenyre -, hanem a zeneirodalom remekeinek tanulmányozására is. Különösen az énekkar nagy mestereinek alkotásai sorában talált csodálatra és követésre méltó példát. A bonyolult szerkesztésű énekkari művek lantra való átültetése közben a lantjáték technikáját addig nem hallott tökéletességre emelte. A hangszer teljesítőképességének fokozása újabb, még nehezebb feladatok megoldására sarkallta, s új zenei gondolatokra ihlette: önálló lantfantáziákat komponált. Miközben II. Henrik francia király udvarát bűvöletében tartotta játékával, fényes ajánlatot kapott II. Gyula pápától, aki Rómába hívta. Végül úgy döntött, hogy a virágzó reneszánsz kultúrájáról híres lengyel király udvarába megy. A litván fővárosban, Wilnában – ahol akkor II. Zsigmond Ágost lengyel király udvartarása volt – házat vett magának, s abban rendezkedett be családjával. Felesége Katharina Narbutowna, litván nő volt.

          Bálint mester nem nélkülözte a főrangúak bőkezű pártfogását. Legszorosabb – mondhatni baráti – kapcsolat Albrecht königsbergi porosz herceghez fűzte, ki a lengyel királynál többször eljárt érdekében, s családját ő maga támogatta anyagilag, míg ő szabadsága idején Francia- és Olaszországot járta. Bálint mester többször is megfordult Königsbergben. Egy ízben lantjának gyógyító hatásáról ír a herceg a lengyel királynak:

          «Művészete és kedves muzsikája által gyengeségemből teljesen magamhoz tértem és betegágyamból felkeltem. Olyan zenész ő, akinek ebben a művészetben nincsen párja, és akihez hasonlót aligha mondhat magáénak bármelyik király is.»

          Bálint mester alacsony termetű volt. Ezért a lenyelek „kis magyar”-nak mondták a nagy népszerűségnek örvendő művészt, aki valóban muzsikálásával bűvölte el hallgatóit, mert megjelenésével ezt el nem érhette volna. Melchior Padlowski költeményében, amely művészetének dicsőítésére készült, megemlíti csúnyaságát. Szépségben nem veheti fel a versenyt Arionnal, Orpheusszal vagy Dávid királlyal – írja, – de ha megragadja a lantját, még Dávid király is leteszi a hárfáját. A lengyel költők Bálint mestert dicsőítő verseinek hosszú sorából kiemelkedik érdekességével Kochanowski költeményének egy sora:

          „Nie kazdi wezvie po Bakfark lutnie. Magyarul: Bakfark után nyúlnak a lanthoz.”

          Ez a költeménysor közmondássá vált a lengyelek között. Akkor használják, ha olyan emberről van szó, akiben nagyobb a vállalkozó-kedv, mint a rátermettség. Lantjának húrjai gyakran zengtek lengyel dallamokat. Ez csak növelte sikerét. Mégis, a Krakkóban kiadott gyönyörű lantkönyv ajánlása búcsúzás volt a lengyelek királyától és az udvartól.

          1556 júniusában honfitársához, Dudics András császári követhez írott leveléből megtudjuk, hogy Bécs felé igyekszik, II. Miksa császár udvarába. Pár hétre ezután évi háromszáz tallér fizetéssel alkalmazzák is. Ez volt életében a negyedik királyi udvar, ahol működött. De úgy látszik nem érezte jól magát Bécsben, mert egy év elteltével szabadságot kért, hogy még ifjúkorában elhagyott, régen látott hazájába látogasson. János Zsigmond erdélyi fejedelem szívesen fogadta hazaérkezésének hírét. Annál is inkább, mert úgy látszott, hogy az öregedő művész megunta már Európa járó fárasztó utazásait, szűkebb hazájában, Erdélyben akar megpihenni.

          […] Már úgy látszott, hogy öregségére nyugodt napokat tölthet szülőföldjén, hol annyi szeretettel és elismeréssel fogadták. De hamarosan másképp alakult sorsa az események sodrában. A beteges, gyenge szervezetű János Zsigmond fejedelem jó félévre a birtokadományozás után, alig harmincegy éves korában meghalt. Vele kihalt a Szapolyai ház. Utóda Báthory István lett. Ez a személyi változás elkedvetlenítette az öregedő művészt. Különben is már évek óta távol volt szeretteitől. Családja Wilnából Páduába költözött. Szabadságot kért hát az új fejedelemtől, majd útiköltségre és családja Erdélybe való felhozatalának költségére 1571 nyarán elzálogosította birtokát. Amikor ez is megvolt, elbúcsúzott gyulafehévári barátaitól és tisztelőitől, s elutazott Páduába.[…]

          A lantvirtuózok fellegvárában

          A barátságos olasz városkában otthonosan érezte magát a világjáró művész. Több mint húsz erdélyi ifjú tanult akkoriban az egyetemen, akik mind rajongó szeretettel és csodálattal vették körül. Gyakran részeltette őket művészetének gyönyörűségében. Ami egészen új és meglepő volt a sokat látott és tapasztalt művész számára, az az itteni szabad, független élet, melyet nem kötött gúzsba a királyi udvarok etikettje. A „királyi udvarok lantosa” Páduában ismerte meg először a függetlenséget. Nagy hatással volt rá a lantgyártás igazi hazájában, az egyetemi városban összegyűlt kitűnő lantosok sokasága, az ott kibontakozott élénk zenei élet. Valójában Pádua akkor az európai hírű lantosok gyülekezőhelye, valóságos fellegvára volt. Bálint mester becsvágyát csak fokozhatta, hogy ennyi kitűnő művész között is az első lehetett. Hatalmas tudásának, a lant teljesítőképességének határát súroló zeneszerzői és előadói technikájának igazi, komoly megméretéséhez soha életében nem talált ennyi szakértőt, mint itt. Nem csoda, hogy a Páduában töltött idő észrevétlenül hónapokra, majd évekre szaporodott.

          Már régen lejárt az erdélyi fejedelemtől kapott szabadság. Báthory István hiába várta vissza Gyulafehérvárra a század legnagyobb lantosát, Bakfark Bálintot. Hozatott helyette olasz zenészeket. Idővel a János Zsigmond által adományozott birtokot is visszavonta. Így aztán Bálint mester és családja Páduában maradt. Pedig talán jobb lett volna, ha az erdélyi havasok egészséges levegőjét szívja, mert ott délen, a meleg éghajlatban gyilkos ragály terjedt el: pestisjárvány ütötte fel a fejét. A nagy művész öregedő szervezete nem bírt ellenállni a szörnyű kórokozóknak. Hogy teljes legyen vándor művész életének tragédiája, nemcsak ő maga, hanem egész családja is elpusztult.

          Páduában 1576-ban Bakfark Bálint halálával Európa nemcsak utánozhatatlan lantművészét, hanem a század középső évtizedeinek nagy zeneszerzőjét, Magyarország pedig első világhírű zenészét vesztette el.

Valentin (Balint) Bakfark-Lute pieces I

760   Búbánat 2018-08-21 10:02:12

Állami áruház - Glauziusz bácsi dala - Feleki Kamill

Részlet az 1952-ben készült filmből...

Zeneszerző: Kerekes János

 

Ma 110 éve Törökbálinton megszületett  Feleki Kamill  színművész, Kossuth-díjas érdemes és kíváló művész.  Az operett műfaj hazai legnagyobbjainak egyike. Zseniális táncos és nevettető volt.

(1908. augusztus 21., Törökbálint- 1993. október 18., Budapest)

 

  • Film Színház Muzsika Évkönyv, 1977

„Nekem élet a színház, nélküle nincs más " - FELEKI KAMILL

Jelen van akkor is, ha éppen nem játszik új szerepet: régi alakításainak emléke évek múlva is elevenen él bennünk. A Kabaré operettszínházi előadásában most Schultz úr szerepére készül.

Ha holnapra kellene beadnom és megvédenem doktori disszertációmat FELEKI KAMILL színészi pályájáról, készséggel vállalkoznék rá, hiszen betéve ismerem ezt a szívemhez közelálló témát: 1971. február 27. és június 12. között tizenhat folytatásban közölte a Film Színház Muzsika regényes életrajzi riportsorozatomat Feleki Kamill művészi pályáról Én nem vagyok már gyermek ... címmel. De hogy most csupán szemelgessek ebből a máris oly gazdag életműből — máris, mondom, hiszen örökifjú színészünk jövőre lesz mindössze hetvenéves —, ez a feladat zavarba ejt. Hol kezdjem, mivel folytassam?

Azzal talán, hogy Kamillt édesapja, látva gimnazista fia olthatatlan színházszeretetét, valami nagyon szép színházi élménnyel akarta megajándékozni? Hát az így történt: Elviszlek fiam. a Magyar Színházba. Megnézzük Törzs Jenővel a Peer Gynt-öt.
Sajnos, elnézte a színlapon a dátumot, s aznap este, amikor elmentek a Magyar Színházban a Charley nénjét adták. De Kamill ezt sem bánta, mert érzékei már akkor nyitva álltak a színpadi komikum minden ízének, színének, árnyalatának a befogadására.

A tánc mágiája azonban leginkább a Király Színházban és a Fővárosi Operettszínházban ragadt rá már diákkorában. Az operettelőadásokon a nagy, népszerű, táncoskomikusok minden mozdulatát a nézőtérről leste, figyelte, az agyába véste. Aztán otthon addig gyakorolta. amíg meg nem tudta ő is csinálni.
Több volt ez puszta utánzásnál, mert már a saját karakterét, egyéniségét, humorát is próbálgatni kezdte a táncmozdulatokban. Egész kis koreográfiákat képzelt el, s ezeket a legnagyobb könyörtelenséggel hajtatta végre önmagával. Mindent egymaga tanult meg és egymaga talált ki. S minden otthoni próba addig tartott, amíg az aznapra kitűzött tánc tökéletesen nem ment. Valóságos akrobatikus mutatványokat sajátított el autodidakta módon.

Gimnáziumi évei alatt ez volt az igazi iskolája.
A család csöndes béketűréssel figyelte.
A mikor aztán Rákosi Szidi híres színiiskoláját elvégezte, a vizsgaelőadáson ötperces boszorkányos táncos magánszámával frenetikus sikert aratott. Ott volt a tapsolok közt Z. Molnár László, a közismert epizódszínész, a fiú odaadó patrónusa.

„— Jól figyelj rám, Kamill — mondta a siker boldogságától szinte lángot vető fiúnak az öltözőben —, néhány percen belül felkeres téged két színigazgató. Az egyik Lázár Ödön, a Király Színház direktora, aki maga is tanúja volt a sikerednek. Azonnali szerződést fog neked felajánlani, erre, ha kívánod, mérget veszek. De ne válaszolj neki rögtön, mert néhány perc múlva megérkezik ide Wertheimer Elemér, a Magyar Színház igazgatója is, akinek az imént én telefonáltam, hogy rohanjon, van itt egy neki való tehetség. ö is szerződtetni akar, de neki se válaszolj rögtön. Habozz a két ajánlaton. Majd amikor már kellően egymásra licitáltak a gázsidat illetően, várd meg az adut, Lázár Ödön utolsó ajánlatát, s akkor aláírhatod a szerződést. De eszedbe ne jusson Wertheimerhez elszerződni, ott prózai szerepeket kellene túlnyomórészt játszanod, te pedig selypítesz, orrhangon beszélsz és kicsi vagy. A táncban van a te varázserőd, a Király Színház a te világod ...”

Z. Molnárnak igaza is lett, meg nem is. Mert Feleki Kamill képessé vált az operett és a zenés, táncos komikum terén megszerzett virtuóz tehetségét összeegyeztetni, sőt — ez a jobbik szó rá —, összetársítani a prózai szerepekben megkívánt sokoldalúsággal. Akkor idézi emlékezetünkbe, hogy valóban selypít, orrhangon beszél és alacsony termetű, és akkor feledteti el mindezt velünk, amikor akarja, illetve amikor a szerepe, figurája megkívánja. Nem bizonyította-e be elégszer a legutóbbi egy-két évtizedben a Vígszínház, a Madách Színház, a József Attila Színház színpadán, hogy milyen sajátos egyéniségű nagy prózai színész is. A nadrág, a Spanyolul tudni kell, a Hotel Plaza, a Vam- piloo-egyfelvonásosok, A Waterlooi csata, a Harmónia, a Napsugár fiúk című színdarabokban nyújtott teljesítményei egyenrangúan sorakoznak a Csárdáskirálynő Miska főpincérje, a Luxemburg grófja Sir Basilja, az Állami áruház Glauziusz bácsija, a Koldusopera Peacokja, a Tűzijáték Gusztávja, a Hello, Dolly Vandergeidere, vagyis a zenés, táncos szerepek sokasága mellé.

Vegyünk elő egy gyorsfényképet egyik legnagyobb és személyiségére talán legjellemzőbb szerepéről. Sir Basil belépője a Luxemburg grófja második felvonásában. Három elegáns angol lord, bizonyos Lanchester, Winchester és Worchester várja a jöttét türelmetlenül, mert újabb ugarandai koncessziókat remélnek tőle. És Sir Basil hátul megjelenik, mint egy divatlapból kivágott szeladon, magakelletően, lábujjhegyre emelkedve. Lazán lecsüngő karral előresiet, mondhatni begördül a színre. Megszokott mozdulattal nyújtja a botját az egyik, a kürtőkalapját a másik lordnak, míg a harmadik a prémes bundát segíti le róla.
S akkor ott áll talpig zsakettben, vén kecskéhez illő szakállal, cicabajusszal, s félig kopasz fején két helyes frufruval. És kesztyűje, mint a kisgyereknek, egy madzagon a nyakában lóg, hogy el ne veszítse.
Ezt a figurát Feleki Kamill találta ki mindenestől, hogy annál komikusabb legyen, amikor nyafogva, selypítve, sóváran, epekedőn, ömlengve és „vaccsolva” ezt énekli: Én nem vagyok már gyermek, ki papírsárkányt kerget, de gyermekké tesz már egy szép szempár.

De volt Feleki még gyermek ezután is — s akkor is Honthy Hanna oldalán — pöttömnyi, aranyos, mókás kis portás-boy a Három tavasz című Lajtai-operettben. És ezt énekelte: Nekem élet a színház, én csak ott vagyok én, Nekem nélküle nincs más, a nagy Föld kerekén.

Lehet, hogy szentimentálisnak hangzik, de — ez az ő dala.

759   Ardelao 2018-08-16 01:21:46

257 évvel ezelőtt, ezen a napon született

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/9/98/%D0%95%D0%B2%D1%81%D1%82%D0%B8%D0%B3%D0%BD%D0%B5%D0%B9_%D0%98%D0%BF%D0%B0%D1%82%D0%BE%D0%B2%D0%B8%D1%87_%D0%A4%D0%BE%D0%BC%D0%B8%D0%BD.jpg

JEVSZTYIGNYEJ  IPATOVICS  FOMIN

(1761. augusztus 16. – 1800. április 27. Szentpétervár)

„J.I. Fomin népi származású: egy tüzér fia, 1761. augusztus 16-án született Szentpétervárott. Apja hatéves korában meghalt, nevelőapja – aki szintén katona (Fedotov) – beadja a Művészeti Akadémiára. Itt zenét tanul. Az akadémia elvégzése után Itáliába küldik, hogy zeneszerzési szakon tovább képezhesse magát. A bolognai Zeneakadémiára iratkozik be, s azt 1785-ben kitüntetéssel végzi el. Megszerzi a „zeneszerzés mestere” címet, és az akadémia tagjává választják. Amikor visszatér Oroszországba, számos operát és színpadi kísérőzenét ír, melyekkel nagy hírnevet és elismerést szerez. Ennek ellenére, hazájában sohasem élvezte azokat az előnyöket, és sohasem részesült abban a megbecsülésben, amelyet az udvar oly bőven osztott a külföldi művészeknek. Csak 1796-ban, miután már tíz évig dolgozott az orosz színháznak, kapott szerény „zongorakísérői” beosztást.

Fomin műveiben a népi komédia, a falusi idill, a mese és a hősi tragédia témaköre egyaránt szóhoz jut. Abban az időben a nép mindennapi életének témakörét felhasználó daljáték volt az orosz operairodalom legelterjedtebb műfaja. Ehhez a típushoz tartozik a „Kocsisok a bakon vagy a véletlen játéka”, amelyet 1787-ben mutattak be. Az opera szövege rendkívül gyenge volt, s ezért a mű nem aratott sikert. Zenéje azonban tehetségre vall. Különösen a népi stílusú kórusok sikerültek jól, melyek egyike-másika igazi népi témából készült. Operájának néhány dallama elterjedt a nép körében.

Egészen más stílusú mű Fomin „Amerikaiak” című operája. Ezt is az 1780-as években írta, de csak 1800-ban, közvetlenül a szerző halála előtt került színpadra. Az opera szövegkönyve Krilovtól származik, aki mint ismeretes, nagyon szerette a zenét, és irodalmi tevékenysége elején több operaszöveget írt. Az „Amerikaiak” zenéje közel áll az olasz vígopera mestereinek: Paisiellónak és Cimarosának a stílusához. Ügyes, találó és jellegzetes vígjátéki alakokon és helyzeteken kívül megvan benne a gáláns kor érzelmessége is, amely azonban néha modorosságba és kényeskedésbe fullad.

Fomin zenedrámai alkotásai közül, elgondolását tekintve, legjelentékenyebb az „Orfeusz és Euridike” című melodráma, amelyet Knyazsnyin ismert drámaíró szövegére komponált 1791-1792-ben (színre-került 1800-ban). Itt az igazi tragikum magaslatára emelkedik. Mind az alkotás témája, mind a választott műfaj azt mutatja, hogy a szerző szoros kapcsolatban áll a 18. század haladó, az operaművészet megreformálására irányuló törekvéseivel. Az a gondolat, hogy az éneket zenével kísért deklamációval helyettesítsék, Rousseau-tól származik, aki azt „Pygmalion” című drámai monológjában valósítja meg.

Fomin Rousseau-nak itt kifejtett elveit követi az Orfeusz és Euridikében. A szöveg egyes frázisait rövid zenei részletekkel váltogatja, melyek a szavak kifejezőerejét fokozzák, és a színész hallgatásának mély és jelentős értelmet adnak. Például Orfeusz monológjában, amikor szeretett feleségének váratlan és végzetes halálát siratja, ez a szakadozott beszéd, melyet sok szünet és megállás részekre tör, kitűnően tükrözi a nagy felindulást, bánatot és elkeseredést. Ezt a tragikus, pátosszal teli jelenetet nagyszerűen tetőzi be az istenek akaratát kinyilatkozó, komor és fenséges kórus.

Fomin melodrámája a deklamáció és a kórusok mellett hangszeres táncszámokat is tartalmaz, drámai pantomim jelleggel. Ilyen a fúriák tánca, mely önkéntelenül is Gluck Orfeuszának megfelelő epizódját idézi emlékezetünkbe. Fomin zenéjének egyik legnagyobb értéke a tiszta, kifejező és díszes hangszerelés. Érdekes az Orfeusz és Euridike nyitánya, mely nemes, drámailag emelkedett stílusával nagy szimfonikus készséget árul el.

Fomin három legjelentősebb alkotása mellett meg kell még említeni a „Bojeszlavics, a novgorodi hős” epikus és meseszerű operáját, az „Aranyalma” című balett-operáját és néhány orosz tragédiához írt kórusszámait. Emlékeztetnünk kell arra is, hogy ő írta át Szokolovszkij : „A varázsló, csaló és házasságközvetítő molnár” című operáját. Fomin nagy, sokodalú tehetség és technikailag teljesen érett mester, aki nemcsak hogy a korabeli európai zenedráma különféle formáihoz értett, hanem új utakat is keresett és számos különféle művészi feladatot tűzve maga elé, bátran kísérletezett.

Fomin fiatalon, 1800. április 27-én hunyt el Szentpétervárott, alig érte el alkotóerőinek kibontakozását.”

Forrás:   J.V. Keldis: „Az orosz zene története” c. könyve

https:// www.youtube.com/watch?v=zxTmhJn4Keo&index=1&list=RDEMvojCQhDW04oeGsjgj4n9-w :

Nyitány Fomin „Orfeusz és Eurydike” c. operájából

https://www.youtube.com/watch?v=BstpDAMr63c :

A fúriák tánca Fomin „Orfeusz és Eurydike” c. operájából (1791)

https://www.youtube.com/watch?v=JpzbTui6eeY&list=PLg9HkS2UUmMLjeEcMDWpOAco56gkY6CeB&index=5 :

Az istenek hangja Eurydike visszatértéről (zenével kísért deklamáció)

https://www.youtube.com/watch?v=0j7QPfKIMGM :

Rövidfilm orosz nyelven az „orosz Mozart”-ról, „JEVSZTYIGNYEJ  FOMIN – Abszolút hallás” címmel

758   Ardelao 2018-08-15 13:42:53

108 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

Képtalálat a következőre: „Joachim József”

JOACHIM JÓZSEF

hegedűművész, zeneszerző karmester és tanár

Egy elfelejtett évforduló margójára

          A nemrég búcsúztatott esztendőben múlt kereken ötven éve, hogy Berlinben meghalt Joachim József, a nagy magyar hegedűművész és pedagógus, akit a „hegedűsök királyának" neveztek.
          Sokan nem tudják róla, hogy magyar volt. Pedig az volt — annak ellenére, hogy egészen fiatal korától külföldön élt. Magyar volt nemcsak azért, mert a magyarországi Köpcsényben született, hanem mert magyarságát nem egyszer hangsúlyozta, szerzeményeiben épp úgy, mint cselekedeteiben. Mendelssohn londoni barátjának, a költő Klingemannak, a „magyarországi Joachim Józsefet" ajánlja figyelmébe, és 1844-ben az angol fővárosban „Hungarian boy”-ként hirdetik az ifjú művész első londoni felléptét.
          Ifjú? De még milyen ifjú! Első fellépése a pesti Nemzeti Kaszinóban 1839-ben volt, nyolc éves korában. Tíz éves, amikor, pesti tanulmányai után a híres bécsi mesteriskola vezetője, az ugyancsak magyar származású Böhm József fogadja tanítványai közé. Amikor onnan Lipcsébe került, még mindig csak 13 esztendős. De ott már kész művészként fogadták. Bemutatkozásán maga Mendelssohn kísérte zongorán, következő hangversenyein pedig a Schumann házaspárral lépett fel.
          Mégsem volt Joachimnak egy percig sem „csodagyermek”-híre. A Londoni Filharmóniai Zenekar hagyományai szerint ott akkor nem is léphetett volna fel. „Rendkívüli képességű, noha fiatal korú, nagy művész" — jelentette ki róla a kritika. Weimarba került Liszt Ferenc környezetébe, majd Hannoverbe, végül Berlinbe, ahol mint a Hochschule — a világhírű főiskola — vezetője egyedülálló befolyást gyakorolt a hegedűművészet egész újkori fejlődésére.
          Működését felmérve, nehéz sorrendet megállapítani. Mégis, elsőnek azt említenénk, hogy ő keltette új életre a hegedűirodalom elfelejtett hatalmas műveit. A zenetörténetben először Joachim József játszotta pódiumon Bach szólóhegedűre írt szonátáit! Spohr, Viotti, Tartini, sőt Mozart hegedűversenyeit is, sok emberöltőnyi „pihenő" után, a lipcsei Gewandhaus nevezetes hangversenyein Joachim ismertette meg a világgal. (Mozart A-dur koncertje például az elfeledtetés félszázadát követően szólalt meg 1863-ban a magyar művész hegedűjén.) Beethoven hegedűversenye pedig tulajdonképpen az ő előadásában aratott először — és véglegesen — döntő sikert. Az 1806. évi bemutatást követően csak háromszor adták elő, mérsékelt fogadtatással, míg Londonban a 13 éves Joachim egyszeriben kivívta e csodálatos mű vezetőhelyét. Két év múlva már pesti hangversenyén is műsorra tűzte.
          Joachim azonban nemcsak régi műveket adott vissza az életnek, hanem játékával és egyéniségének hatásával új remekműveket is életre segített. Brahms, Schumann, Bruch, Dvorzsák stb. neki is ajánlották hegedűkoncertjüket.
          Készséges segítőtársa volt mindenkinek, akiben a tehetség szikráját érezte. A klasszikusok utáni korszak legnagyobb mestere, Brahms, sohasem felejtette el azt a pillanatot, amikor Joachim elvitte őt Schumannhoz, s ezzel elindította a sikerek és küzdelmek útján. Természetes tehát, hogy Brahms Joachimmal beszélte meg hegedűversenyét, neki ajánlotta, ő mutatta be és írt hozzá kádenciát.
          A nagy előadóművész pedagógiai jelentősége is egyedülálló. Korának hegedűsei zarándokhelynek tekintették berlini mesteriskoláját. A legnagyobbak is, mint például Burmester vagy Huberman, nála sajátították el azt a technikát, amely a hegedűt az emberi hang kifejezőképességével ruházta fel.
          Vele folytatódott, teljesedett ki, ért legmagasabb csúcsra az a folyamat, amely a vezető szerepet játszó, nagy magyar hegedűsöket adta a világnak.
          Hegedűs nemzetté lettünk! Ezt Waldbauer Imre — a Waldbauer—Kerpely vonósnégyes felejthetetlen primáriusa — egy tanulmányában azzal magyarázza: mivel a cigányhegedű eljutott a legkisebb faluba éppúgy, mint a társaságokba, „hegedűkultusz" alakult ki nálunk, s így … a hegedű-hangérzék jóformán már velünk születik".
          Úgy érzem, hogy amikor Joachim szerepét értékeljük, legalább vázlatosan beszélni kell erről a folyamatról.
          Tény, hogy amikor a „magyaros" zenei stílus, a verbunkos kialakul, feltűnnek a híres hegedűvirtuózok is: Bihari János, Csermák Antal. Lavotta János, Rózsavölgyi Márk. Őket követően Hauser Mihály, Singer Ödön, majd Reményi Ede vonója hódította meg a világot. Ez utóbbiak valamennyien a pesti születésű Böhm József tanítványai, aki a nagyjelentőségű „bécsi iskola" alapítója volt. Böhmről maga Beethoven állapította meg, hogy a nagy emberi érzések hű tolmácsolója.
          Böhm iskolájából került ki azután Joachim József is, aki itt szerzett művészi hitvallását igyekezett továbbadni kortársainak. Elmondhatjuk: majdnemhogy minden ma élő hegedűs közvetlenül vagy közvetve Joachim tanítványának vallhatja magát. Mert nemcsak a legnagyobb előadóművészek nevelkedtek iskolájában, hanem a mai hegedűs-generáció nagyjelentőségű nevelői is, mint például Auer Lipót és Hubay Jenő.
          Az ugyancsak magyar származású, veszprémi születésű Auer Lipót — Joachim növendéke — alapította a világhírű leningrádi orosz hegedűiskolát, ahonnan olyan hegedűsök kerültek ki, mint Jascha Heifetz, Mischa Elman és közvetve a mai világhírű szovjet hegedűs-gárda jórésze. Auer Lipót élete végén New Yorkban működött, s ott új alapokra helyezte az amerikai hegedűképzést. Hubay Jenő működéséről pedig, aki már a budapesti Zeneakadémiáról bocsátotta világgá a nagy hegedűsök sokaságát, éppenséggel nem kell sokat beszélnünk. Vele kanyarodott vissza a hegedű külföldre szakadt „magyar iskolája" arra a földre, ahonnan egykor Joachim József is elindult.

          Sok tanulmány foglalkozik Jochim működésével. Jelentőségét éppen nekünk, magyaroknak kell figyelembe vennünk, hiszen Böhm után ő a második kimagasló egyéniség, akinek révén — Waldbauer Imre szavaival — „mi, magyarok, a hegedűskultúra kezdetleges fokáról egy ugrással a szerves fejlődésbe nemcsak bekapcsolódtunk, hanem annak ormára kerültünk."

Reményi-Gyenes István

Forrás: Muzsika, 1958-02-00/2. szám

Ld. még „A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei” topik 122.,123.,124.,125. és 126. sz. bejegyzését!

757   Ardelao • előzmény756 2018-08-15 09:30:42

― Aljabjev művei közül az énekes kamaraművek a legjelentősebbek. Több mint 150 ilyen kompozíciót írt. Egyéb művei (operái, hangszeres darabjai) gyorsan feledésbe merültek, jóllehet közülük nem egynek komoly művészi értéke van. Lírájában megvan az a szemlélődő, mélabús érzelmesség, amely a 19. század elejének nemesi érzelgős stílusára jellemző.

― Ilyen lágyan szentimentális színezetű legtöbb úgynevezett „orosz dala.” Találunk közöttük világhírű darabokat is, mint a Delvig szövegére írt Csalogány.”

― De a szentimentálisan szemlélődő elégikus élményekkel egyáltalán nem merül ki Aljabjev lírájának tartalma. Műveiben számos, a múlt század kezdetének romantikus művészetét jellemző dolgoz fel. Romantikája komor; kiábrándultság árad belőle. Áthatja a bánat és a reménytelenség, az élet mulandóságának és az elkerülhetetlen korai halálnak a gondolata. Lírájában a Zsukovszkij korai költeményeit jellemző „temető-romantika” érzelemvilága is megtalálható. Gyakoriak műveiben a tájleírások. Ezeket a romantikára jellemző módon, nem önálló elemnek, hanem belső lelki állapotok háttereként és tükrözőjeként használja fel.

― Egyik legszebb románcában, az Esti harangszó-ban a távolból érkező harangzúgás gyönyörűen olvad össze az epekedő ábrándozással.

― A szomorú lírai hangulatoknak megfelelően a természeti képek is rendszerint sötét, komor színekben tündökölnek. Legszívesebben a megdermedt téli tájat vagy az éjszakát írja le. Zenei ábrázolásmódja különösen kifejező Puskin: Téli út című versére írt románcában.

Szereti visszaadni a zenében a „helyi kolorit”-ot. Különösen közel állt hozzá e tekintetben a Kaukázus, amely Aljabjev sok kortársát nyűgözte le romantikus varázsával, s megihlette Puskint, Lermontovot és a kor más orosz költőit. A Kaukázus festői tájai nála gyakran összefonódnak az egyedüllét, a távoli haza iránti vágyakozás témájával. S ez – ha meggondoljuk, hogy a Kaukázus volt a „kegyvesztett” nemesi értelmiségiek leggyakoribb száműzetési helye – egészen természetes is.

― Abban a törekvésben, hogy a szöveget dramatizálja, gyakran eltér az egyszerű kuplészerű szerkezettől és nagyobb, szakadatlanul fejlődő formát választ, többrétű és ellentétes anyaggal. Így írja balladáit, amelyekben nagyobbrészt népies szöveget használ. Ezekben a műveiben kiváló harmonizálási készség nyilatkozik meg. Ezt egyébként már kortársai is észrevették. Érdekes és igen hatásos harmóniai fordulatokat találunk a Sír című románcban, amelynek komor és reménytelen hangulatú, a halálra és a sötét sírra tekintő témája igen jellemző Aljabjevre.

Életének utolsó időszakában Béranger és Ogarev szociális tartalmú szövegeit zenésítette meg. Ilyenek: „A nincstelen,” „A falusi strázsa,” „A kunyhó,”  „A kocsma.” Ezekben realisztikusan mutatja be a súlyosan nélkülöző, szegénységre ítélt, szenvedő és kisemmizett emberek életét. E művekben Aljabjev a gúny és az együttérzés fegyvereivel küzd a társadalom igazságtalanul elnyomott „alsó” rétegeiért.

Ez a hang később Dargomizsszkij és Muszorgszkij művészetére is jellemző.

Aljabjev 1851. március 6-án hunyt el Moszkvában.”

Forrás: J.V. KELDIS: „ Az orosz zene története” (Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1958)

Aljabjev: A csalogány - Énekli: Sándor Erzsi

Megj.: Az orosz YouTube-on rengeteg művét megtaláljuk Aljabjevnek, többek között az itt említett románcok zömét is:

https://www.youtube.com/watch?v=j4WAb_anJf0&list=RDj4WAb_anJf0&t=11

A csalogány - Евгения Мирошниченко - Соловей (А.Алябьев) - хороший звук!

https://www.youtube.com/watch?v=9DNWgrUbyt8

Esti harangszó  - "Вечерний звон". Сл. Д. Давыдова, муз. А. Алябьева

https://www.youtube.com/watch?v=ax75hpgi1Lw

Téli út - 21-Алябьев-Пушкин. Зимняя дорога. Дмитрий Григорьев, Н.Арутюнова

https://www.youtube.com/watch?v=wSJGK0nWAtg

A nincstelen - Тамара Калинкина - "Нищая"

https://www.youtube.com/watch?v=FRTUr6dsSK0

„A kunyhó”, „A kocsma” - Алябьев "Изба", "Кабак" Огарёв ( Aliabiev "Izba" "Kabak" Ogariov)

https://www.youtube.com/watch?v=3PWnnkPS82s

Két holló - Два ворона. А.Алябьев. Ростислав Кузьмин

756   Ardelao 2018-08-15 09:14:07

ALEKSZANDR ALEKSZANDROVICS

A L J A B J E V

(Tobolszk, 1787. augusztus 04. /15./ -  Moszkva, 1851.02.22. /03.06./)

Az orosz romantikus líra Glinka előtti időszaka Aljabjev, Varlamov és Gurilev nevével forr össze. Bár tevékenységük időben nem annyira megelőzi Glinkáét, mint inkább egybeesik azzal, stílus tekintetében korábbi fejlődési fokot képvisel. Mindhárom zeneszerző ugyanazt az irányzatot jelenti, s ezt nagymértékű szentimentalizmussal vegyített romantikának nevezhetnők. Alkotásaik romantikus jellege nem következetesen megvalósított művészi törekvésekben, hanem inkább általános érzelmi beállítottságukban, érzelmeik belső összetételében mutatkozik meg. Aljabjev, Varlamov és Gurilov a közkedvelt műfajokat karolják fel alkotásaikban, az azokra jellemző intonációkkal, formákkal és kifejező eszközökkel. Zenei nyelvükben még nagy szerepet játszanak a tipikus fordulatok, melyek néha sablon jelleget is öltenek.

Ennek ellenére, mindhármuknak van művészi egyénisége és stílusa, s az nemcsak egyéni alkotómódjukat fejezi ki, hanem a korabeli orosz zeneművészet különféle irányzatait is.”

Ma Aleszandr ALJABJEVRŐL emlékezem meg, aki (az Európában használatos naptár szerint) 231 évvel ezelőtt, ezen a napon született. 

„[…] Apja magas állású állami tisztviselő volt, és kitűnő általános és zenei képzésben részesítette őt. A fiúra fényes pálya vár, ha hivatalnoknak megy. De nyugtalan, örökké elégedetlen természete és heves vérmérséklete miatt nem érhette be azzal, amit egy magas állású tisztviselő sorsa biztosíthatott volna számára. 1812-ben a hazafiúi hévtől buzdítva, önként jelentkezik a hadseregbe, és részt vesz az orosz hadak győzelmes európai hadjáratában, üldözve Napóleon szétvert seregét. Ekkor köt barátságot Gyenisz Davidov partizánköltővel. A háború befejezése után Aljabjevet először Pétervárott, majd Moszkvában találjuk a haladó szellemű, a felszabadító eszméket képviselő nemesi értelmiség körében. Személyes barátai között ott találjuk Gribojedovot és számos dekabristát. Ebben az időben bontakozik ki zeneszerzői tevékenysége. Különféle műfajokban alkot. Ír énekes és hangszeres kamarazenét, szimfonikus műveket, s mindegyikben kulturált, sokoldalú, tehetséges mesterként jelentkezik. A színház is közel áll hozzá. Több vaudeville-t és vígoperát komponál, s ezek ismertté teszik nevét.

― Magánélete ezekben az években távolról sem alakul ilyen szerencsésen. Valami ostoba eset miatt ott kell hagynia a katonai szolgálatot, majd a húszas évek végén homályos kártyabotrányba keveredik; a játék egyik résztvevője meghal. A szokatlanul hosszú, két évig húzódó bírói eljárás után (Aljabjev egész idő alatt vizsgálati fogságban volt), Szibériába száműzik. Legvalószínűbb, hogy I. Miklós kormánya nem sokkal azután, hogy véresen leszámolt a dekabristákkal, egyszerűen úgy döntött, hogy mint „gyanús” személyt eltávolítja. A cári kormány számos más esetben is így járt el.

― Aljabjev hosszú száműzetés és bolyongás után csak a következő évtized közepén térhetett vissza Moszkvába. Itt élt élete végéig. Újból zeneszerzéssel kezdett foglalkozni. Sok románcot írt, népdalokat dolgozott fel, színházi zenedarabot és számos egyéb művet szerzett. 

(Folyt. köv.)

755   Ardelao 2018-08-10 13:29:36

153-évvel ezelőtt, ezen a napon született

Képtalálat a következőre: „Glazunov”

Alexander Konstantinovics GLAZUNOV (1865.VIII.10., Szentpétervár - 1936.III.21. Neuilly-sur-Seine,  Franciaország), orosz zeneszerző, Rimszkij-Korszakov mellett ― akinek tanítványa volt ― az orosz muzsika egyik legkiemelkedőbb alakja.

Rimszkij-Korszakov így emlékezik egykori tanítványára:

„[…] Tanítványaim (kezdetben, megj. A.) nagyrészt a Bitkin és a Glazunov család tagjai közül kerültek ki. Egyszer Balakirev elhozta egy 14-15 éves reálgimnáziumi diák, Szasa Glazunov egyik kompozícióját. Gyerekes módon írt zenekari partitúra volt, mégis kétségtelenül megmutatkozott, hogy a fiúcskának jó képességei vannak. Nem sokkal később (1879-80-ban) Balakirev elhozta a fiút, hogy nálam tanuljon. Édesanyja, Jelena Pavlovna Glazunova (aki szintén jó zongorista volt, megj., A.) nálam vett elméleti órákat, és most az ifjú Szasával is elkezdtem foglalkozni. Kedves fiú volt, gyönyörű szemekkel és egészen ügyesen zongorázott (Jelenkovszkij tanította zongorára). Zeneelméleti alapismereteket és szolfézst nem kellett tanulnia, mert kitűnő volt a hallása, és Jelenkovszkij bizonyos fokig már az összhangzattant is átvette vele. Néhány összhangzattani óra után azonnal áttértünk az ellenponttanra, amelyet szorgalmasan tanult. Emellett mindig bemutatta rögtönzéseit vagy kis darabjait. Így tehát egyidejűleg foglalkoztunk ellenponttannal és szabad kompozícióval. Szasa Glazunov szabad idejében sokat zongorázott, és a maga erejéből mindinkább megismerkedett a zeneirodalommal. Abban az időben különösen Lisztet szerette. Nem is naponként, hanem óránként fejlődtek zenei képességei. Ismeretségünk és a tanár-tanítványi viszony – a köztünk lévő nagy korkülönbség ellenére – lassacskán barátsággá változott. Balakirevnek abban az időben szintén jelentős szerepe volt Szasa fejlődésében; sok mindent eljátszott neki, beszélgetett vele, s ezáltal kétségtelenül megszerettette magát a fogékony lelkű fiúval. Néhány évvel később mégis elhidegültek egymástól, őszinte vonzalmuk elenyészett, és nemsokára véglegesen szakítottak. […]”

Rimszkij Korszakov később ezt írja:

„[…] A 16 éves Szasa Glazunov nem is naponként, hanem óráról órára fejlődött. Március 17-én (1882, megj., A.) fejezte be (nekem ajánlott) I. E-dúr szimfóniáját. Az Ingyenes Zenei Iskola második hangversenyén Balakirev vezényletével előadták. Mindannyiunknak, a pétervári új orosz iskola valamennyi tagjának valóban nagy ünnep volt ez a nap. A fiatalos lendületű, technikailag és formailag már érett szimfóniát hatalmas sikerrel mutatták be. Sztaszov tombolva ünnepelte. A közönség nagyon meglepődött, amikor tapsaira egy gimnazista egyenruhás zeneszerző jelent meg a színpadon. […]”

Forrás: RIMSZKIJ-KORSZAKOV: MUZSIKUS ÉLETEM KRÓNIKÁJA. (1906)  

A.K.Glazunov / Symphony No.1 E-dur, Op.5

https://www.limelightmagazine.com.au/wp-content/uploads/2016/09/Sheilds001.jpg  

Glazunov Balakirevvel

Képtalálat a következőre: „Glazunov”

Glazunov egykori mesterével, Rimszkij Korszakovval

754   Búbánat 2018-08-02 11:53:12

Ma 73 esztendeje hunyt el Pietro Mascagni 

(Livorno, 1863. december 7. – Róma, 1945, augusztus 2. ), olasz zeneszerző, karmester

 

  • Magyarság, 1935. augusztus 8.

SZÍNHÁZ

Mascagni Szegeden nyilatkozik a „Parasztbecsület“ szabadtéri előadásáról és a magyar—olasz barátságról


Hétfőn este érkezett Mascagni Pietro, a Parasztbecsület világhírű szerzője Szegedre, s kedden és szerdán délelőtt már vezényelt a zenekar próbáin. Vacsoránál kívánságára magyaros ételeket szolgáltak föl.   Mascagninak nagyon ízlett a borjúpörkölt, csak nem találta elég erősnek. Kívánságára újabb paprikaadagot tettek a pörköltbe, de a mester még így is gyengének találta. Ekkor az étterem igazgatója az ereszen függő paprika- füzérből vágott le egy paprikacsövet és tette a pörköltbe. Mascagni megkóstolta az ételt és amikor kicsordultak a könnyei, mosolyogva mondta, hogy most már elég erős.


A Magyarság szegedi munkatársa előtt Mascagni nyilatkozott szegedi benyomásairól

 — Nem sokat láttam még Szegedből — mondotta — a Dóm-teret azonban már alaposan megnéztem és csak a legnagyobb elismerés hangján beszélhetek róla. Monumentális és csodálatosan szép ez a tér, kiválóan alkalmas szabadtéri előadásokra s így a Parasztbecsület is érvényesül. A szegedi szabadtéri előadásoknak Olaszországban is nagy visszhangjuk van. Egész Olaszország a legnagyobb érdeklődéssel fordul Szeged felé. A hatóságok az ideutazókat meleg támogatásban részesítik. Annakidején Ciano miniszter magához hivatott és közölte velem, hogy nevemben elfogadta a szegedi meghívást s hogy nekem okvetlenül el kell mennem. Egy percig sem ellenkeztem, hanem jöttem, hiszen én Magyarországra szinte hazajövök ...

- Többször jártam Magyarországon és jól ismerem ezt az országot. 1892-ben jártam először itt. Megismerkedtem a cigányzenével és azóta nagyon szeretem. Sajnos, újabban hanyatlást tapasztalok a cigányzenészeknél. Emlékszem, volt akkor az egyik pesti szállodában egy zenekar, — csodálatos szépen játszott. A szomszéd szálló igazgatója titokban átjárt a konkurenséhez, hogy meghallgassa a csodálatosan szép muzsikát. Különben én is magyar zenét csinálok, csak figyeljék meg...

— Én Magyarországon magyar vagyok, cigány vagyok és úgy muzsikálok, mint a cigányok. Az olasz—magyar barátság számomra nem újság, én régóta testvérük vagyok. Érzem, hogy a két nemzetet régi, közös sors fűzi egybe. Csak Garibaldi, Türr István és Tüköry nevét kell említenem. Magyarországot súlyos csapás érte Trianonban, de érzem, hogy nemsokára felkel a nap. És ezt érzi minden honfitársam.

/Kép forrása: Delmagyar.hu/

Mascagni nyilatkozata után folytatta a próbát, amely estéről-estére a késő éjszakai órákba nyúlik.

Pietro Mascagni és a többi olasz vendég tiszteletére 9-én este nagy kerti ünnepélyt rendeznek Szegeden.

753   Ardelao 2018-08-01 10:52:26

21 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el a 20. század egyik legnagyobb zongoraművésze,

Képtalálat a következőre: „sviatoslav Richter”

Szvjatoszlav Teofilovics RICHTER

(1915.03.20.-1997.08.01.).

Rá emlékezve idézem Kocsis Zoltán írását:

„SZVJATOSZLAV RICHTER TÁVOZÁSÁRA

[December hője, nyarak jégverése,

drótvégre csomózott madár,

mi nem voltam én? Boldogan halok.]

(Pilinszky János)

Mit lehet még mondani róla? Az emberről, a művészről, akiről jószerével már mindent leírtak, amit csak lehetett? Hogyan is tudnánk néhány sorral érzékeltetni azt a nagyságot, erőt s ugyanakkor esendőséget, amely belőle áradt? Milyen esztétikai méltatás lenne képes szavakkal kifejezni azokat az értékeket, amelyeket ránk hagyott? Lehet-e elégséges akármiféle tudományos attitűd apollóinak éppen nem nevezhető művészetének jellemzésére, pontos körülírására?

Oszlop dőlt ki közülünk, tartópillér, aki Atlaszként vette vállára a tradíciók ébren tartására, ápolására és továbbfejlesztésére irányuló igény roppant terhét. Megközelítőleg sem létezett hangszeres előadóművész, aki a zeneművészet ennyi géniuszával állt volna közvetlen kapcsolatban. Senki más nem dicsekedhetett ekkora repertoárral, ilyen méretű diszkográfiával. Akik részesülhettünk abban, hogy időről időre közvetlen tanúi legyünk a remekmívű csúcsokat ostromló gigászi küzdelmeinek, tér és idő korlátait szétfeszítő szellemi telitalálatainak, akik esetenként elkísérhettük őt újabb és újabb, izgalmasnál izgalmasabb felfedező útjaira, csak találgathatjuk, mi maradhat fenn, mi lesz a közelebbi és távolabbi jövőben is megfogható ennek a hatalmas méretű életpályának gyümölcseiből. Fizikai léte híján milyen időbeli távolságra szólhatnak vajon azok az üzenetek, amelyeknek perzselő igazságát szinte még a bőrünkön érezzük? A vitathatatlan értékek válságának ebben a hihetetlen eszkalációjában ugyan ki merné megjósolni, hogy száz, kétszáz, ezer év múlva is emlékezni fognak-e rá, s vele együtt arra, amit ma muzsikának nevezünk?

Csakis ilyen jelenség távozásakor szembesülhetünk e nyomasztó kérdésekkel igazán. S nem elégedhetünk meg azzal, hogy legtöbbjükre odaát esetleg tudják már a választ.”

(MUZSIKA, 1997/9. szám)

Schumann - Etudes symphoniques - Richter studio

752   Búbánat 2018-07-29 10:25:08

Ma 89 éve  született, de már több mint két éve nincs köztünk Vámos Ágnes, szoprán opera-énekesnő, érdemes művész.

Vámos Ágnes mint Margit Gounod Faustjában

Vámos Ágnesre emlékezve itt van egy korabeli cikk, melyben a recenzes a művésznő új operaszerep-beállásáról fejti ki meglátásait:

Magyar Nemzet, 1962. május 18.

OPERA

A bemutatók és vendégszereplések eseménysorozata közötti néhányhetes "csendesebb időszak" végre lehetőséget ad arra is, hogy egy-egy pillantást vessünk az operai "hétköznapokra" — hiszen adódnak események (néha nem is érdektelenek) a budapesti Operaház hétköznapjaiban is.

A szerdai Faust-előadást a Margit szerepében debütáló Vámos Ágnes kedvéért hallgattuk meg. Az új szereplő bemutatkozásától eltekintve a szokásos repertoár-előadások egyike — magáról az előadásról most nem is volna megfelelő alkalom beszámolni: nem lenne helyénvaló, hogy egyetlen repertoár-előadást, ötletszerűen kiragadva, a bírálat mérlegére tegyünk szélesebb áttekintés és összegező tanulságok nélkül. (A népszerű repertoárdarabok előadási színvonalának problémájával — mert ilyen problémák bőven akadnak — más, speciális alkalommal kell majd szót ejteni) így hát Vámos Ágnes új szerepe kerül figyelmünk középpontjába.

Törekvő, komoly felkészülése igen rokonszenves; s friss készületének eredményeképp teljesítménye érezhetően kiemelkedett az előadás környezetéből. Alakítása finom és illúziót adó, ha a személyiség átütőereje szerényebb keretek között mozog is. Kultúrával és muzikálisan közelítette meg énekszólamának megoldását; néhány szép pillanatot szerzett a szólam egy-egy finomabb árnyalatával is. Szerep-betanulásában láthatólag a zártabb zenei egységekre — ariozus részekre, együttesekre — koncentrált; a második felvonás záró-kettőse talán teljesítményének legszebb részlete volt. Viszonylag kevesebb figyelmet fordított a recitatív részek csiszolt megoldására: a szerep egységéhez pedig ez is hozzátartoznék. A "Thulei király balladájában" ("zárt" és kötetlenebb szakaszok sűrű egymásbafonódásában) például föltűnő volt ez a színvonal-különbség.

Éneklésében is bizonyos fejlődés mutatkozik ezzel a szereppel. Pianói többnyire szépen és puhán sikerülnek (s ezzel az alakítás lírai színezete gazdagodik) — bár épp a piano, a halkabb árnyalat pillanatnyilag legfőbb erénye éneklésének, s ahol erősebb hanghatásokra, markánsabb kifejezésre, drámaibb szenvedélyre van szükség, ott bizonyos erőltetést, forszírozást figyelhetünk meg. Kissé "testetlen" ez a hang még mindig — bizonyára szín-váltásai, törései is ebből erednek — bár kétségtelen fejlődést érezni már e hiányok leküzdésében. Fiatal énekes új alakításaként Vámos Ágnes friss szerepe kielégítette a várakozást; idővel bizonyára jelentékenység dolgában is erősödni fog.

Vámos Ágnes mellett a főbb szerepekben Gera Istvánt (Faust), Losonczy Györgyöt (Mefisztó), Turpínszky Bélát (Valentin), Koltay Valériát (Siebel), Németh Annát (Márta) hallottuk; az előadást Varga Pál vezényelte.

Kovács János

 

751   Ardelao 2018-07-28 00:43:04

 

268 éve hunyt el ezen a napon Johann Sebastian BACH a zeneművészet egyik legnagyobb alakja.

(1685.III.31. – 1750.VII.28.)

750   Búbánat 2018-07-27 10:39:34

A ma 111 éve született Sárdy János emlékére

A fotón: Danilo A víg özvegyben

 

Kacsóh Pongrác-Bakonyi Károly – Heltai Jenő: János vitéz - Sárdy János - Én, a pásztorok királya

Jancsi belépője az. felvonásból

 

  • Magyar Nemzet, 2007. július  26.

"Sárdy János holnap lenne százéves"

Filmcsillag, az Operett Színház és az Opera ünnepelt művésze volt. Akik látták a színpadon - akár János vitézként, Bob hercegként vagy Papagenóként -, nem felejtették el. Azoknak ott van a szívében, a halhatatlanok páholyában. Többek között olyan partnerekkel lépett fel, mint Bajor Gizi, Karády Katalin vagy Honthy Hanna. Sárdy János egy nap híján száz évvel ezelőtt, 1907. július 27-én született a Somogy megyei Nagykónyiban.

1922-ben a pápai tanítóképzőbe iratkozott be, de a szerető családi közösségből kiszakadva képtelen volt megszokni új környezetét. Egyetlen menekülést talált az idegen kisvárosi világ elől: a színházat. Kevéske pénzéből, ha csak lehetett, színházba járt. Egy Zerkovitz-operett oly nagy hatást tett rá, hogy már nem akart mást, mint a színház valóságának részesévé válni.

Az álmok beteljesedésére azonban várnia kellett. Kántortanító lett, műkedvelő társaságokban lépett fel. Szabadidejében énekelni tanult. Családja aggódva szemlélte szárnypróbálgatásait, Rózsahegyi Kálmán színidirektor egy alkalommal eltanácsolta a színészi pályától.
Egy operaházi próbaéneklés után végül szerződést kapott, s 1936 októberében Ottóként Erkel Bánk bánjában lépett a színpadra. Egy évvel később már a kritika is felfedezte, könnyű, hajlékony, lírai tenorként méltatta. Nem sokkal tenorként méltatta. Nem sokkal később már nagy énekesi feladatokkal bízták meg. Sárdy az Operaháznak 1958-ig volt a tagja, ekkor szerződött a Fővárosi Operettszínházhoz, ahol 1969-ig, haláláig játszott. Érzelmes énekstílusa mellett a közönség rendkívül szerette amiatt, hogy üde, természetes jelenségként friss levegőt vitt a magyar színpadi művészetbe. Elegáns színészi eszközeivel megfogta a publikumot, ugyanakkor ízes magyar beszédével a nép gyermeke maradt. Rendkívüli kedvessége a színpadon túl is tartott.

Természetessége, derűje filmszerepeiben is érvényesült. Népszerűségét az 1940-ben készült Te vagy a dal című film alapozta meg, majd összesen tizenöt magyar mozgóképben kapott többnyire énekes feladatokkal is bíró szerepet. Emlékezetes alakítása többek között a Mágnás Miska mérnöke. Népszerűsége Karády Katalinéval vetekedett. 38 éve nincs közöttünk.

/Tölgyesi Gábor/

 

749   Ardelao 2018-07-27 09:48:35

Képtalálat a következőre: „Ernst von Dohnanyi”

DOHNÁNYI ERNŐ EMLÉKÉRE:

141 évvel ezelőtt született DOHNÁNYI ERNŐ, a nagy magyar zongoraművész, karmester, zeneszerző és pedagógus. 

PAPP VIKTOR:

DOHNÁNYI ERNŐ MISÉJE.

Dohnányi Ernő Szegedi miséje annak a pályázatnak eredménye, melyet gróf Klebelsberg Kunó volt vallás- és közoktatásügyi miniszter 10.000 pengős pályadíjjal 1929 őszén tűzött ki a szegedi Fogadalmi templom felszentelési ünnepségére. Ilyen nagyarányú zeneművészeti pályázat még nem akadt a magyar zeneéletben. Meg is volt az eredménye, mert értékes művekkel gazdagodott általa egyházzenei irodalmunk. Ezek közül kiemelkedett Dohnányi miséje, mely a bírálóbizottság egyhangú javaslatára az első díjat nyerte el.

Dolmányinak régi vágya volt, hogy sokoldalú művészetét a zene- irodalom legtisztultabb műfajával: misével koronázhassa meg. Némi zárkózottságra hajlamos, nemes, puritán lelke valósággal predesztinálja őt arra, hogy a mise elvont, letompított formáiban művészete legértékesebb eszközeivel nyilatkozzék meg. Pozsonyi gimnazista korában a templom kórusán szívesen foglalatoskodott. írt egy misét is, melyet az édesapja vezetése alatt működő ének- és zenekarra komponált gyermekkorában. A misét évek folyamán gyakran játszották a pozsonyi kóruson. Az orgonarészt legtöbbször a fiatal szerző adta elő. A mise zenekarában fúvósok nem voltak. A mű kézirata abban a hét lakattal ellátott dobozban van, melyben Dohnányi gyermekkori feljegyzéseit, szerzeményeit őrzi. Írt még a misén felül Ave Máriá-t, Offertoriumokat, de a kísérletektől eltekintve, ötvenegy műve között egyházzenei mű nincs.

Pályadíjnyertes nagy miséjével az 1930. év elején kezdett foglalkozni a mester, s május 9-én fejezte be. Úgyszólván három hónap alatt készült el. Csodálatraméltó munkabírás, mely a lélekösztönző ereje teljességének tüzével magyarázható. Csak ennyire átszellemült művészi energia hozhatott létre ilyen tökéletes művet, mely a magyar zeneművészet örök büszkesége. A magyar egyházi zene egyik oszlopa, értékességben Liszt Ferenc «Magyar Koronázási Miséjé»-nek testvére s az általános egyházzenei irodalom egyik legjelentősebb alkotása. Szerzőjének mélységes vallásossága, a Hit-be vetett rendíthetetlen hite, művészetének rendkívül gazdagsága és páratlan stílusérzéke emeli ezt a misét a legnagyobb zeneköltők munkái mellé, sőt néhol fölé is, mert liturgikus szempontból: példaadó mintakép.

*

Dohnányi új miséjét Szegedi misének keresztelték el. Maga a szerző ezt a címet írta vezérkönyvére: «Missa in dedicatione Ecclesiae» (Templomszentelési mise.) Opus-száma 35. Négy szólóénekre, kettős kórusra, zenekarra és orgonára készült. Zenekara 2 fuvolából, 2 oboából, 2 klarinétból, 2 fagótból, 2 kürtből, 2 trombitából, 3 harsonából, 1 üstdobból és vonósötösből áll. Tíz főrészre oszlik: Introitus, Kyrie, Gloria, Graduale, Credo, Offertorium, Sanctus, Benedictus, Agnus és Communio. A mise állandó és változó részekből áll. Az állandó rész minden misében azonos szövegű. Változó rész az Introitus, Graduale, Offertorium és Communio. Ezek szövege ünnepek szerint más és más. Dohnányi műve a templomszentelési miseszöveg teljességét felöleli. A változó részeket azonban úgy komponálta meg a mester, hogy azok elhagyhatók, anélkül, hogy az állandó részek eszmei egysége szenvedne. Így a mise más változó részekkel más ünnepen is előadható. Szerző az állandó és változó részeket azzal is megkülönböztette, hogy az állandó részekben az éneken felül zenekart és orgonát alkalmaz, a változó részekben az éneken felül csak orgonát.

A mise a legnagyobb egyházi zeneköltő, Palestrina műveihez hasonlóan: erősen vokális (énekes) jellegű. Állandó nyolcszólamú kar énekli, mely a hozzákapcsolódó négy szólóénekkel több helyt tizenkét-szólamúnak mondható. Ez is mutatja Dohnányi abszolút stílusérzékét, hiszen Beethoven mondta: «Tiszta egyházi zenét csakis énekhangokkal volna szabad előadni, kivéve a Glóriát vagy más hasonló szövegű részt. Ezért szeretem Palestrinát, de ostobaság őt utánozni anélkül, hogy az emberben az ő szelleme és vallási szemlélete meg volna.» Az egyházi zeneművészet emelkedettségének alapja mindig a vallásosság. Dohnányi azért alkothatott ilyen abszolút művet, mert belső vallásossággal kereste Istenével való beszédének zenei formáit.

A mű egyensúlyozottságában feltűnik, hogy a szerző milyen gonddal, szeretettel és mégis mennyire a természetes lehetőségek szerint bánik az énekhanggal. Ez tizenkét szólamnál: mesteri feladat. A szólók nem dominálnak, legtöbbször beleolvadnak a nyolcszólamú karba. Tisztán zenekari rész: alig néhány ütem s a szöveg értelmének zenésítése annyira logikus, hogy azonos szavakra az egész misén végig azonos zenét használ, mert úgy gondolta, ha egy szó zenei fogalmazását megtalálta, annak ismételgetésével egységesebbé válik a mű.
Az egész alkotás a mise liturgikus szövegének zenei nyelvre való tökéletes lefordítása.

A mise kontrapunktikája Bach magaslatán áll.

*

Dohnányi Ernő miséje az Egyházzenei Kódex (X. Pius: Motu Proprio) követelménye szerint: «tartalmában szent, formájában művészi, hatásában általános és vallási áhítat keltésére alkalmas.»

Beethoven írta: «Semmi se magasztosabb, mint a többi embernél közelebb jutni Istenhez és innen árasztani az Istenség sugarait az emberiségre.»

Dohnányi Missa in dedicatione Ecclesiae miséjével ezt a magaslatot elérte.

(A ZENE, 1938/13.-14. szám.)

Dohnányi Ernő: Locus iste - Graduálé a Szegedi Miséből

748   Búbánat • előzmény747 2018-07-25 18:10:57

A ma 115 éve született Vaszy Viktor emlékére

(Budapest, 1903. július 25. – Szeged, 1979. március 12.)

 

  • Film Színház Muzsika, 1969. március 8.

„Karmester, zeneszerző, művésznevelő”

Vaszy Viktor a kamerák előtt

Vaszy Viktor érdemes művészről, a zeneszerzőről, karmesterről, művésznevelőről és színházi szakemberről készített háromnegyedórás portréfilmet a Magyar Televízió. Hamarosan műsorra tűzik.
Negyvenegynéhány percbe nem fér bele minden.

Röviden, mintegy lapszéli jegyzetben hadd egészítsük ki a műsort.

EGYSZER. Mikor találkozott először a televízióval? És hol? Londonban, 1936-ban látott először tévékészüléket és adást a képernyőn. „Csak néztem, néztem és csodálkoztam! Bámultam!” — emlékszik vissza több mint három évtizeddel az izgalmas pillanat után.

ELŐSZÖR. Dirigensként először a prágai televízió adásában szerepelt: Prágában, Karlovy Varyban, Marianske Laznéban vezényelte a brnói szimfonikus zenekart. Csehszlovák és magyar művészek működtek közre. Ez 1958-ban történt.

TIZENÖTSZÖR. Alighanem Vaszy Viktor az a dirigens, aki a tévé képernyőjén eddig a legtöbbször jelent meg operakarmesterként. A szegedi nyári „Aida”, „Turandot”, „Don Carlos”, „Bánk bán”, „Hunyadi László”, „Faust” — hogy csak néhányat említsünk —, s a Szegedi Nemzeti Színházból közvetített „Nabucco”, „A varázsfuvola”, „A köpeny” vezénylése fűződik a nevéhez. Tizenöt tévédirigálás.

KÉTSZER. Az imént említett „Nabuccó”-t kétszer közvetítette a Magyar Televízió. És ez nemcsak
hogy nem „ártott” az opera további látogatottságának. Sőt, növelte! „A televízió történelmi jelentősége — mondja Vaszy Viktor —, hogy eltörli az országban a távolságokat, és egyazon képernyőre képes összehozni az egész ország művészeti életét. Nincs főváros és nincs vidék: produkció van!”

INTERJÚALANY. A tévéközvetítések zömének szüneteiben szóra bírta a televízió riportere. Sokszor láttuk és hallottuk, amint egy-egy műről vagy tervekről beszél. Jó interjúalany.

MUNKAMÓDSZER. Viszonylag keveset látni ebben a portréfilmben a betanító karmester munkamódszeréből. A művek nyers betanulását hosszú hetek elemző munkája követi: egy-egy opera jellemeinek, szituációinak részletes kibontása. Vaszy kitűnően ért ahhoz, hogy kit-kit a saját képességei szerint vezessen rá arra: hogyan illeszkedik be a rábízott figura a nagy egészbe. Száműz minden rögtönzést. Nagy gondot fordít a tiszta szövegkiejtésre s az operaénekesek középhangjainak kultúrájára.

TÉVÉTERVEZGETÉSEK. Régóta tervezi, hogy a Magyar Televízióval közösen kamaraoperákat mutat be a közönségnek. A Szegedi Nemzeti Színházban vennék fel ezeket, a színpad lenne a stúdió, mert így könnyebb és egyszerűbb a megoldás: mindössze egy vagy két kamera kell hozzá. Több Offenbach-műről esett már szó, Bizet „Djamileh”-jéről és másokról.

747   Ardelao 2018-07-25 08:28:55

 

A 115 évvel ezelőtt, ezen a napon született VASZY VIKTOR karmester és zeneszerző emlékére:

 Képtalálat a következőre: „Vaszy Viktor”

«Negyven év»

LÁTOGATÁS VASZY VIKTORNÁL

»Tisztelt Kápolnai Úr! Kérem újrázni a vörös bor áriát. Tenor Solo, írta Tisztelője Erkel Ferencz. 1883.«

Először ez a néhány kedves szó kerül elő az íróasztal fiókjaiban rejtőző emlékekből, ez a néhány szó Erkel Ferenc névjegyének hátán. Kápolnai úr jeles kolozsvári tenorista volt, bort is termelt, ebből kapott a «Bánk bán» zeneköltője s ezt kívánta «újrázni». A névjegy a Kápolnai hagyatékból Janovics Jenőhöz került, Janovics pedig Vaszy Viktornak ajándékozta.

A jubiláns Vaszy Viktor — aki négy évtizeddel ezelőtt vette kezébe a karmesteri pálcát a Gellért Szállóban, a Fővárosi Népművelési Bizottság hangversenyén, amikor is Mendelssohn «Hebridák»-nyitányát és Mozart «Jupiter-szimfóniájá»-t dirigálta, — a jubiláns, aki azóta oly sokszor vezényelte a «Bánk bán»-t s a «Hunyadi László»-t, most meghatottan forgatja kezében a kis kartonlapot.

— Mindig muzsikus akartam lenni — mondja, — kisgyermek koromban két bottal «hegedültem».

A Zeneakadémián hegedű- és zeneszerzés tanszakra jártam, s 1925—26-ban a Székesfővárosi Zenekar hangversenymestere voltam.

Koesler János és Kodály Zoltán növendéke, Állami Művészi Oklevelet 1927-ben kapott s két esztendő múlva már tanára a Zeneakadémiának.

A muzsikus, a zeneszerző, a karmester és a pedagógus Vaszy azóta szüntelen és lázas munkában él.

— Mire emlékszem igen szívesen? 1934 áprilisára, akkor vezényeltem először Kodály

«Psalmus Hungaricus»-át és Sztravinszkij hegedű- versenyét. 1936-ra, Sibeliusnál jártam akkor (s mutatja a látogatáson készült képet), a hetven éves mesternek a magyar Zeneakadémia köszöntését tolmácsoltam. Novemberben a Palestrina Kórusnak tanítottam be Bartók Béla «Cantata Profana»-ját, s decemberben vezényeltem is a Vigadóban. Bartók ezen a hangversenyen Rapszódiáját zongorázta. Nagy élményem volt!

— Ezerkilencszáznegyvenötben szerveztem meg a Szegedi Nemzeti Színház operai tagozatát. Ez már a második operai szervezésem volt. Színházunk akkor tulajdonképpen az első államosított vidéki színház, gazdaságilag is együvé tartozott a budapesti Nemzeti Színházzal és az Állami Operaházzal.

Sajnos, az operát Szegeden 1949-ben megszüntették. Pedig onnét kerültek ki, Vaszy pedagógus-karmesteri keze alól operakultúránk olyan képviselői, mint Takács Paula és Simándy József.

— Ezerkilencszázötvenhétben jöttem vissza Szegedre, akkor Paulusz Elemér, majd Rubányi Vilmos jóvoltából itt már évek óta virágzott ismét az opera.

Élethivatása: mindig valami újat csinálni! Fiatalokat felfedezni s útjukra indítani! A zenei életet decentralizálni, mivel a művészet követelményei — mint mondja — «minden szélességi fokon azonosak!» Bővíteni az operai műsorrendet: «Ivan Szuszanyin», «Nabucco», «A szicíliai vecsernye», «Danton halála», «A három narancs szerelmese» — hogy csak néhányat említsünk az elmúlt évek nagy visszhangú szegedi bemutatók közül!

Vaszy Viktor indította el új útjára 1959-ben a Szegedi Szabadtéri Játékokat is.

Miközben emlékeit idézi, ugyanaz a lobogás, lendület érezhető benne, mint a korrepetitori szobában, ha énekeseit tanítja az új szerepekre, vagy ha a dirigensi emelvényen áll. Most éppen a teljes Puccini-ciklus előadásai folynak, ennek rendeli alá minden erejét; mint nemrég a nagy Verdi-ciklusnak. Készül a Játékokra, de már egy Mozart-ciklus tervét melengeti a jövő szezonra.

Első hangversenyén, negyven évvel ezelőtt, széket is hordott, hogy mielőbb elkészüljön a zenekar helye s a nézőtér. Van ebben a buzgalomban valami négy évtizedre és még többre is jelképesen előremutató. Aki ismeri, úgy érzi: a hajdani, az-az alig huszonkét esztendős, ifjú dirigens munkál a jubiláns Vaszy Viktor tevékeny kedvében is. ...

Dalos László"

Film, Színház, Muzsika, 1965. április 23. (9. Évfolyam, 17. szám)

746   Ardelao 2018-07-24 11:58:14

Ma 100 éve annak, hogy megszületett

Képtalálat a következőre: „Ruggiero Ricci play Wieniawski”

RUGGIERO RICCI olasz-amerikai hegedűvirtuóz, „a XX. század Paganinije“

(San Bruno, 1918.07.24.-Palm Springs, 2012.08.06.)

PESTI NAPLÓ, 1932.09.18.:

Egy kisfiú hegedül a kóbor zenekarban ...
Rugglero Ricci a tlzenegyéves (1) amerikai hegedűfenomén, csütörtökön repülőgépen Berlinbe érkezett

Az amerikai lapok tele vamnak cikkekkel, amelyek Ruggiero Ricci meglepő karrierjéről számolnak be. Már a Magyarország megemlékezett arról, hogy ez a kis hegedűvirtuóz hogyan keveredett harcba szüleivel és hogyan békült ki velük, — az amerikai lapok híradása nyomán a Pesti Napló most néhány új adatot közöl:

Ruggiero Ricci édesapja rézöntő volt San Franciskóban. Hat gyermeke volt a rézöntőnek, két fiú és négy leány. A családban olyan nagy volt a szegénység, hogy mivel az öreg Ricoi értett a fúvóshangszerhez, szabadidejében zeneórákat adott. Később muzsikára tanította gyermekeit is és egy kis családi zenekart állított össze, amelyben az ötéves Ruggiero volt a prímhegedűs. Az apa puzont, a hétéves Giorgio hegedűt, Róza zongorát, Emma cimbalt, Dorraine kürtöt játszott, a kétéves Virginia pedig énekelt. Városról városra kóborolt a kis család, amíg egy szép napon egy mecénásnő felfedezte a hétéves Ruggiero Ricci talentumát, kiemelte a fiút a zenekarból, adoptálta, úri módon neveltette és a legelső mestereknél taníttatta. Kilencéves volt Ruggiero, amikor Newyorkban a Manhattan Symphonie Orchesterrel bemutatkozó hangversenyt tartott. Mozart A-moll koncertjét, egy Mendelssohn hegedűversenyt és Vieuxtemps egyik szerzeményét játszotta. Óriási sikere volt, a közönség tombolva fogadta és a kritikusok másnap három-négyhasábos tudósításban számoltak be az új csodáról. Ruggiero Ricci  a legnagyobb nyugalommal fogadta az ünneplést, de kitörő örömmel az édességeket és játékokat, amelyekkel valósággal elhalmozták. A kritikusok a gyermek Mozarttal hasonlították össze. Sauborn, a híres amerikai kritikus párhuzamot von közte és jelenlegi vetélytársa, Menuhin között. Ezt írja: »Menuhin jövője már biztosan ívelő, de Ricci startjánál oly elementáris erővel nyilatkozott meg őstehetsége, hogy felülmúlja Menuhint.«

Ruggiero Ricci legutoljára Hollywoodban játszott, az ottani Bowl-ban, 10 000 hallgató előtt. A közönség és a kritika el volt tőle ragadtatva. Most októberben kezdi meg európai vendégszereplését Ruggiero Ricci, aki már Berlinben van, ahova Cherbourgból repülőgépen érkezett. Néhány hét múlva Budapestre jön ahol Dohnányi Ernő vezénylete mellett a Filharmónia megnyitó hangversenyén és egy önálló hangversenyen játszik. Tőlünk Olaszországba megy (nagyanyja olasz), ahol meghívást kapott a királyi udvarhoz is.“

Ruggiero Ricci - Plays Wieniawski (Full Album)

(1) Kérdés, hogy a hegedűművész valójában melyik évben született. A neten szereplő adatok szerint 1918-ban, az idézett cikk azonban 1932-ben egy 11 éves fiúcskáról szól. Ez viszont azt jelentené, hogy R.R. születési éve 1921. A hónap és a nap biztosan helyes.

745   Haandel 2018-07-22 14:59:19

Eine unverkennbare Stimme
Erinnerungen an Hermann Prey
22.07.20148 | 15:05 | Ö1 

744   Haandel 2018-07-22 14:59:04
743   Ardelao • előzmény742 2018-07-19 10:11:26

Kelemen Éva

„ELFELEDTETÉSE NEMCSAK MULASZTÁS, DE BŰN IS VOLNA”

Vécsey Jenő, a magyar zenetudomány fáradhatatlan munkása

742   Ardelao 2018-07-19 09:33:05

109 évvel ezelőtt született

http://www.hungarian-composers.com/pc/eredetikepek/Vecsey_Jeno_1909.jpg

Vécsey Jenő zeneszerző, zenetudós

(Cece, 1909. júl. 19. – Bp., 1966. szept. 18.)

„Vécsey Jenő emlékére

Vécsey Jenő: Sestetto per archi (tre violini, viola, violoncello e contrabasso). Zeneműkiadó, 1974.

          Hatvanöt éves lenne e Vonóshatos szerzője — nyolc éve immár, hogy 1966. szeptember 18-án a halál pontot tett életének és életművének zárómondata után. Élete a feltűnést kerülő, csendes munkálkodás volt. Míg élt, egyetlen eredeti műve sem jelent meg nyomtatásban; mennyiségben és mondandóban egyaránt számottevő oeuvrejéből most első ízben, halála után nyolc évvel lát nyomdafestéket egy kompozíciója, az utolsók egyike.

          Zeneszerző volt és zenetudós: nálunk megalapozója e két mesterség határmezsgyéjén álló műfajnak: a zeneművek kritikai igényű közreadásának. Különösen Joseph és Michael Haydn világában meg más eszterházi és kismartoni komponistákéban mélyedt el: az általa kezdeményezett Musica rinata-sorozat nagynevű vagy méltatlanul elfeledett zeneszerzőket segített kései sikerhez. De nemcsak a klasszikus zene kisebb és nagyobb mesterei vonzották: felfedezője és új életre keltője volt Vécsey a magyar zenei múlt számos alkotásának is. Erkel és Mosonyi sok operarészletét értő restaurátor módjára adta át a közönségnek (ma is az ő partitúráiból szólalnak meg a rádió műsorában) — s ahol kellett, ott ragyogó hangszerelőként vagy stílusos, finom és fantáziadús feldolgozások szerzőjeként adott új köntöst régi dallamoknak.

          Átdolgozásai, tudományos kotta- és könyvkiadványai, könyvtárosi munkája mellett (1942-től munkatársa, 1945-től haláláig vezetője volt az Országos Széchényi Könyvtárnak) már életében is kevés szó esett saját kompozícióiról. Pedig jelentékeny költő volt a maga világában. S bár birodalma nem volt határtalan: szép és önálló kisvilág volt. Vécsey Kodály zeneszerzőiskolájából indult el, anélkül, hogy ő maga valaha is a mester epigonjává lett volna. Egzotikus végletek vonzották: Debussy pasztellszínei, Krúdy Gyula ember- és tájfestészetének különös varázsa. Szerette Stravinsky Sacre-jának, Bartók Mandarinjának „ritmus-robbanásait", Ravel Daphnisának vagy Muszorgszkij hangszerelésének orkesztrális bűvöletét. Ő maga is értett minden hangszer nyelvén, gondolatai a zenekari partitúrában fejezték ki leghívebben önmagukat. És szerette a „felfedező utakat", nemcsak régmúlt századokban, hanem a „jövőben" is: erről vall a most megjelent, 1956-ban komponált, 1958-ban bemutatott Vonóshatos is. Formálásában sok még a hagyományos elem, ám a három hegedűvel szembeállított három mélyvonósnak már önmagában is szokatlan hangzása, különös effektus-világa, sajátos ízeinek gráciája, a szabad tizenkétfokúsággal játszó témamodelljeinek sora merőben újszerű volt nálunk a mű keletkezése idején — s ma is vonzóan, frissen és finoman hat.
          Mi minden követhette volna még a Vonóshatost, ha a szerzőt, ereje teljében, el nem ragadja a halál! Ám Boldogkő vára című szimfonikus triptichonja, zongora- és nagybőgő-concertinója, két zongorára írott Bagatelljeinek sorozata s mindenekelőtt Krúdy-concertója megérdemli, hogy a Vonóshatos után „musica rinata", „újjáéledt muzsika" legyen.

Bónis Ferenc“

(Megjelent a MUZSIKA, 1974/11. számában.)

Jenő Vécsey: Concerto for Piano and Orchestra part 1/3

Jenő Vécsey: Concerto for Piano and Orchestra part 2/3

Jenő Vécsey: Concerto for Piano and Orchestra part 3/3

741   Ardelao • előzmény740 2018-07-12 17:09:09

Rimszkij-Korszakov így emlékezik vissza egykori tanítványára:

„[…] Az ősszel (helyesen 1906 februárjában) a halál elragadta Arenszkijt. Egykor tanítványom volt, s a pétervári konzervatórium elvégzése után a moszkvai konzervatórium tanári karába kerülve, hosszú évekig élt Moszkvában. Minden amellett bizonyít, hogy életét a kicsapongások, részegeskedés és kártyázás őrölte fel, ennek ellenére meglehetősen termékeny zeneszerzői munkásságot fejtett ki. Egy időben elmebaj vett rajta erőt, amiből teljesen kigyógyult. A 90-es években elhagyta a moszkvai konzervatórium tanári állását, átköltözött Pétervárra, és nem sokkal Balakirev távozása után az udvari kórus vezetője lett. A kicsapongó élettel itt sem hagyott fel, noha kissé mérsékelte magát. Amikor a kórus élére Seremetyev grófot állították, Arenszkij irigylésre méltó helyzetbe került: az udvartartási minisztérium különleges ügyekkel megbízott tisztviselői közé sorolták, s öt-hatezer rubel nyugdíjat kapott, és idejét egészen a zeneszerzésnek szentelhette volna. Sokat foglalkozott komponálással, de ugyanakkor fokozott tempóban kezdte eltékozolni életét. Dorbézolt, kártyázott, felelőtlenül visszaélt egyik gazdag tisztelőjének anyagi eszközeivel, időlegesen szakított feleségével. Végül is erőt vett rajta egy gyors lefolyású tüdővész. Nizzába már csak haldokolni ment el, azután Finnországban örökre lehunyta a szemét. Attól kezdve, hogy Pétervárott élt, mindig barátiak voltak kapcsolatai a beljajevi körrel, de mint zeneszerző távol tartotta magát, s ebben némileg Csajkovszkijra emlékeztetett. Tehetségének jellege és zeneszerzői ízlése Anton Grigorjevics Rubinsteinhez állt legközelebb, s ámbár zeneszerzői tehetségben nem érte el az utóbbit, a hangszerelés terén, mint jóval modernebb idők gyermeke, felülmúlta Anton Grigorjevicset. Fiatal korában egy kissé a hatásom is érződött rajta, később Csajkovszkij befolyása alá került. Hamar el fogják felejteni.*[…] ".

* Szerencsére ez nem következett be, értékes zeneművek maradtak utána. Megj. A.

Felhasznált irodalom:

J.V. Keldis:„Az orosz zene története” (1958)

Nikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov: „Muzsikus életem krónikája” (1974)

A. ARENSKY - Piano Concerto in F minor op. 2 "Russian Concert". A. Cherkasov, piano

Tamara Orlovsky performs "Fantasia on Russian Folksongs" by A. Arensky

740   Ardelao 2018-07-12 17:03:53

157 évvel ezelőtt, ezen a napon született

Képtalálat a következőre: „Arensky”

Anton Sztyepanovics ARENSZKIJorosz zeneszerző, zongoraművész, karmester és konzervatóriumi tanár

(Velikij Novgorod, 1861. július 12. – Zelenogorsk, Saint Petersburg,1906. február 25. /a Gergely naptár szerint/)

„Arenszkij műveinek értéke a közvetlen, egyszerű, őszinte kifejezésben, a nagy művészi hozzáértéssel és finom érzéssel tolmácsolt mondanivalóban, népe életének és a hazai népdalnak a szeretetében rejlik. Ezeknek köszönheti, hogy számos műve annyira népszerű lett. Alkotásának jelentősége azonban elmarad az olyan kiváló kortársak mögött, mint Glazunov és Tanyejev.

Kompozícióinak eszmei tartalma nem túl mély, nem is túlságosan eredeti, kifejezőereje sem átütő. Hangulatainak, gondolatainak köre nem nagy. Őszinte és lelkes muzsikájában nincs túláradó erejű kitörés és szenvedély, s felismerhető bennük a szárnyalásnak az a hiánya, ami a nyolcvanas évek orosz értelmiségének egy részét jellemezte.

Anton Sztyepanovics Arenszkij 1861. június 30-án (illetve, július 12-én) született Novgorodban. Atyja orvos. Anyja Potyehin, ismert dramaturg nővére. A zeneszerző szülei irodalom- és zenerajongók.

Arenszkij a Szentpétervári konzervatóriumban tanult zenét. Rimszkij-Korszakov zeneszerzési előadásait hallgatta, tanulmányait 1882-ben fejezte be.

1883-ban meghívják a moszkvai konzervatóriumba, ahol elméleti tárgyakat tanít. 1889-től kezdve a konzervatórium kinevezett professzora; elméleti tárgyakat és szabad zeneszerzést oktat. Itt tanul nála Rahmanyinov is. Konzervatóriumi tanársága idején néhány zeneelméleti művet ír:

„Vezérfonal az összhangzattan gyakorlati tanulmányozásához,”

„1000 összhangzati feladat” és

„Vezérfonal a hangszeres és vokális zenei formák tanulmányozásához.”

E tankönyvek a pedagógiai gyakorlatban igen jól beváltak.

Kapcsolata a moszkvai muzsikusok körével igen jelentős szerepet játszott művészi egyéniségének kialakításában. Szoros barátságba került Tanyejevvel. De különösen jelentős volt számára Csajkovszkijjal való megismerkedése, aki igen erősen hatott művészi fejlődésére. Csajkovszkij nagyra értékelte a fiatal zeneszerző képességeit, s mint „rendkívül tehetséges emberről” és „igen érdekes zenei egyéniségről” nyilatkozott róla. Maga Arenszkij nagy tisztelője volt Csajkovszkij zsenijének és személyiségének, feltétlen tekintélynek ismerte el mindabban, ami a zenét és általában a művészetet illette. Alkotó munkájában gyakran fordult Csajkovszkijhoz tanácsért és útmutatásért.

Csajkovszkij barátian felajánlotta Arenszkijnek korábbi, megsemmisített operájának, a Vajdának, Osztrovszkij „Álom a Volgán” című darabja nyomán írt szövegkönyvét. Ez a téma már akkor érdekelte Arenszkijt, amikor Rimszkij-Korszakovnál tanult. Az opera egyes részleteit még a konzervatórium elvégzése előtt megírta. A mű teljes befejezése a nyolcvanas évekre esik. Az „Álom a Volgán” első előadása a moszkvai Nagy Színházban volt 1890-ben. A premiert maga a szerző vezényelte. Az opera mind a zenei körökben, mind a közönség körében sikert aratott. Csajkovszkij nem sokkal a premier után ezt írta Tanyejevnek: „a legjobbak közé sorolom, helyenként pedig egészen kiváló orosz operának tartom.”

A nyolcvanas évek kezdetétől a kilencvenes évek közepéig Arenszkij Moszkvában élt és ez az időszaka zeneszerzés szempontjából igen termékeny volt. Ekkor írta a h-moll és az a-dúr szimfóniát, a g-moll zenekari szvitet, két vonósnégyesét, a d-moll triót zongorára, hegedűre és csellóra, ezen-kívül számos zongoradarabot és románcot. 1894-ben megrendelést kapott a «Rafael» című egyfelvonásos operára, melyet a művészek első összoroszországi kongresszusa alkalmával mutattak be.

1895-ben Balakirev ajánlására Arenszkijt kinevezik az udvari énekkar karmesterének és így Szentpétervárra utazik.

1901-ben megválik az Énekkartól és egészen az alkotásnak él, közben hangversenyeket vezényel. A kilencszázas évek elején oroszországi hangverseny-körútra indul. 1901-ben Rigában lép fel, mint karmester, 1902-ben nagy turnén vesz részt a Mecklenburg-Strelitz kvartettel, Kijevben, Orelben, Nyizsnyij-Novgorodban, Szaratovban, Rosztovban, Jekatyerinoszlávban, Ogyesszában és Kisinyevben.

Úgynevezett ”pétervári” korszakának művei közül kiemelkedik az 1894-ben befejezett «Nalj és Damajantyi» opera. Puskin „Bahcsiszeráji szökőkút” című versének megzenésítése és az «Egyiptomi éjszaka» balett. Ez utóbbit a perzsa sah 1900. évi peterhofi látogatásának alkalmára írta. (Akkor a balett nem került színre. Csupán a szerző halála után mutatta be Fokin, Gyagilev egyik párizsi rendezvénye keretében).

Egy zenekari kíséretes zongorafantáziát is írt, „Rjabinyin bilina” témáira, továbbá egy hegedűversenyt zenekari kísérettel, egy zongora kvintettet, a 2. zongoratriót (f-moll) és néhány sorozat zongoradarabot és románcot.

Évek múlva azonban csökken Arenszkij lendülete. Ennek nagyrészt rendszertelen életmódja az oka, nem szokta meg a rendszeres, szervezett munkát. Mindig lázas sietséggel dolgozott, könnyen fellobbant, de ugyanolyan gyorsan belefáradt abba, hogy terveit, elhatározásait végrehajtsa. Így például csak félig írta meg a 24 prelűdre és 24 zongora-etűdre tervezett ciklusát. [Nagy kár, mert amiket addig megírt, nagyon jó zongoradarabok. Megj. A.]

Alkotó tevékenységének csökkenéséhez élete utolsó éveiben hozzájárult megromlott egészségi állapota is. Tuberkulózisban megbetegedett. Jaltába, Nizzába, Sorrentóba utazott egészsége helyreállítása céljából, de utazásai nem hozták meg a kívánt eredményt. 1903-ben le kellett mondania hangversenyét. Utolsó művét, Shakespeare Viharának megzenésítését, melyet már úgyszólván betegágyában írt, a Kis Színház adta elő. Finnországi nyaralójában halt meg, 1906. február 13-án (illetve 25-én).”

(Folytatom.)

739   Búbánat 2018-07-08 13:59:03

 

Ma 9 éve, hogy  meghalt Illés Sándor Táncsics Mihály-díjjal és Aranytoll elismeréssel kitüntetett újságíró, költő, író, műfordító, aki a II. Világháborúban haditudósító volt.

(Temerin, 1914. február 12. – Budapest, 2009. július 8.)

Illés Sándor költőt, írót, személyét mára szinte elfeledték, pedig versei, regényei, könyvei és műfordításai különösen a hatvanas-hetvenes esztendőkben, igen népszerűek voltak és sokan olvasták, rádiós jegyzeteit pedig sokan hallgatták;  de még inkább a ’89 utáni időszak alkotó termése vált idehaza közkinccsé, amikor már idős korban hírlapokba publikált és az ott megjelentetett tárcáiban, írásaiban megfogalmazott gondolatait a szívünkben is magunkhoz közel éreztük. 

Hiába telt el  halála óta kilenc esztendő,  mintha most is itt élne köztünk! Magyar vonatkozású, történelmi korszakokat felidéző elbeszéléseit, de akár a saját korának aktuális, viselt dolgaira, eseményeire reflektáló sorait mind hálásan fogadta olvasóközönsége; körükben népszerű  és szeretett író volt, ám akit a hivatalos irodalmi kánon saját körén kívül tartotta….  Természetleírásaiból is kiragyogott nyelvezetének gazdagsága, tisztasága, szépsége, ami mindig hat rám  - még ma is - ha valamelyik könyvét felütöm.  Illés Sándor megtisztelt barátságával, személyes ismerősömnek mondhattam, akire felnéztem.  Művei kiemelt, megbecsült helyet foglalnak el könyvtáram polcain.

Illés Sándor 1914február 12-én született a vajdasági Temerinben. 1936-tól a zombori Új Hírek, 1941-től a Délvidék szerkesztője volt. A világháború idején a keleti fronton volt haditudósító és a Honvéd című lap szerkesztője.

A Szabad Szó munkatársaként dolgozott 1944-től, parlamenti tudósító is volt, majd 1949-től a Friss Újság szerkesztőjeként tevékenykedett. 1950-ben a Magyar Nemzet főmunkatársa lett, pályája jelentős részét itt töltötte. A veszprémi Új Hírek főszerkesztőjeként dolgozott 1992-93-ban, 1992-től a Magyar-Horvát Társaság elnöke volt.

Első verseskötete, a Csillaghullás 1932-ben Újvidéken jelent meg, ezt regények, riportok, tanulmányok követték több mint húsz kötetben. Utolsó műve - a Magyar Nemzetben kiadott tárcáinak gyűjteménye - 2006-ban jelent meg Búcsúzik a kapitány címmel. Ismertek műfordításai is: szerb, horvát, szlovén és bolgár írók, köztük Miroslav Krleza, Ivo Andric műveit ültette át magyarra. 

Illés Sándor munkássága elismeréseként megkapta a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) Aranytoll elismerését, a Magyar Újságírók Közösségének (MÚK) Petőfi Sándor Sajtószabadság Díját, a Vajdasági Irodalmi Díjat, a Táncsics Mihály-díjat, a Magyar Örökség Díjat, 2005-ben a Prima Díjat és a Mikszáth Kálmán-díjat. 

Pósa Zoltán nekrológja

/Magyar Nemzet, 2009. július 8., szerda 19:36/

"Legutoljára életének egy nagyon boldog és sikeres pillanatában találkoztunk. Akkor, amikor a Magyar Írószövetség klubjában vette át Illés Sándor – a Kárpát-medencei magyar élet enciklopédikus tudású írója, a karcolat, a tárca, kiváltképpen a riport kis- és nagymestere, lapunk, a Magyar Nemzet doyenje – a Mikszáth Kálmán-díjat Fábián Gyula írótól. 

Időskorában is tele volt tervekkel és energiával, nem akarta letenni a tollat, pedig ötvenkötetnyi életművével, költői-irodalmi riportjaival elérte azt, amit kevesen közülünk, hogy ő tényleg megírta azt, ami számára e világon elrendeltetett. Ám Sanyi bácsi számára az olvasó szent volt, s tudta, hogy a szombati magazint nagyon sokan azért nyitják ki, hogy elolvassák Karcolatait, olykor szülőhazájáról, a lenyűgöző délvidéki tájról vagy a lakásához közeli parkban csivitelő fecskékről. Kis- és nagyprózai írásaiban, de még fiatalkori verseiben is ott feszült a nagy történelem és a kis hétköznapok történéseinek minden íze, színe, árnyalata. 

A második világháborús apokalipszis végnapjaiban bátorsága miatt kellett menekülnie a szerb partizánok elől Temerinből, ugyanis vezércikkben ünnepelte a magyar csapatok bevonulását Délvidékre. Az 1956-os forradalom után is sokáig volt osztályrésze a mellőzés, ám ő mindig hűséges maradt a Magyar Nemzethez és annak olvasóihoz. 

Az utóbbi időben, kivált feleségének halála után elmaradtak a cikkei, s bár tudtuk, hogy beteg volt, mégis megrázott a hír mindőnket: Illés Sándor író, újságíró, a Magyar Nemzet munkatársa visszatért Isten birodalmába. Gyászunkat enyhíti, hogy Sándor bácsi, mesterünk, példaképünk, atyai barátunk már életében a halhatatlanok lovagrendjének tagja volt."

 

Új Ember Hetilap – Kipke Tamás, 2009. július 19.

Elhunyt Illés Sándor - Minden embernek emberi hangja van – de van, akiről ezt érdemes külön is elmondani. Különösen, ha író ember, mert manapság annyi másféle hanggal találkozhatunk, ha beleolvasunk az újságoknak nevezett nyomtatott oldalakba, a könyvszerűvé összefűzött nyomdaipari termékekbe.

Valószínűleg ezért szerették őt olvasói, ezért az emberi hangért. Ennek az emberi hangnak köszönhetően lettek és maradtak sokan olvasói. Ez a bizonyos hang rezgésbe hoz valamit az olvasóban –;talán az életét: emlékeit, örömeit és fájdalmait, félelmeit és vágyakozásait –, és ettől kezdve nemcsak azok a hősök kezdenek élni az olvasóban, akikről éppen olvas, hanem fásultságától megszabadulva ő maga is élő, érző emberré válik újra. Nem akármilyen élmény ez, és újra meg újra átélhető, megismételhető. Tanú vagyok rá: hosszú éveken át – munkakörömből adódóan – én olvastam elsőként a két-három hetente az Új Embernek küldött tárcáit, amelyeknek gyerekkori élmények, mindennapi „apróságok”, különös vagy éppen nagyon is hétköznapi emberek voltak a témái. De nem ezekről szóltak ezek az írások, hanem sokkal többről: ezekről beszélve szinte mindig arról, ami kimondhatatlan, és amit olyan jó átérezni. Olvastam az évek múltával már kissé kuszább gépelésű lapokat, a reszketeg kézírással beszúrt javításokat, és nemegyszer megesett velem – ami kéziratokkal bajlódó szerkesztőkkel bizony nagyon ritkán –, hogy a második lap aljára érve valami gombócot éreztem a torkomban, és egy-két percig nem tudtam megszólalni.

Egy kollégám mesélte két évvel ezelőtt, hogy éppen az ő könyvét olvasta a buszon. Váratlanul megszólította a mellette álló fiatal nő: „Bocsánat, hogy beleolvastam a könyvébe… Ki írta, hol lehet ezt megkapni, mert nagyon szép, olyan emberi hang ez…” Kollégámon elhatalmasodott a szívjóság, és odaadta a könyvet, ha már ennyire megtetszett neki pár mondat alapján… Hozzánk küldött írásain túl olvastam regényeit, kötetbe gyűjtött novelláit is: ez a sajátos írói hang közös volt szinte mindegyikben. Témái változatosak, de célja és hatása szinte mindig ugyanaz, amit jobb szó híján gyökérkezelésnek mondhatnék. Ez volt művészetének lényege: a haza, az otthon, a gyerekkor, az emlékek, a mama… – erről szóltak az írásai. A gyökerekről. A gyökerekhez való ragaszkodást erősítette olvasóiban. Mert tudta, addig él az ember, amíg többé-kevésbé ép gyökerekkel bír. A gyökerek épsége emberségünk mértéke és záloga. Sérült gyökérzettel lehet ugyan vegetálni – egy egész világ burjánzik körülöttünk -, de nem lehet emberi életet élni. Ezt tudta az öreg író, akiben már fiatalon is ott érett valami bölcsesség, és aggastyán korában is őrizte magában a gyermeki lelkét.

Ezt tudta az író, aki legjobb írásaiban már-már úgy látta a gyarló embert, ahogyan talán csak az Isten lát minket: azzal a bizonyos irgalmas tisztánlátással. Ilyen író volt a július 8-án, kilencvenöt évesen meghalt Illés Sándor. Köszönet érte a Gondviselésnek.

Művei:

  • Csillaghullás (versek, 1932, Újvidék)
  • Halott mesék (versek,  Nagybecskerek, 1934)
  • Virradatban (elbeszélés, Zombor, 1938)
  • Egyenes úton (ifjúsági regény, 1950)
  • Vihar a Tiszán (regény, 1951)
  • Találkozás (kisregény, 1952)
  • Első szántás (elbeszélés, 1952)
  • A dolgozók egészségéért (riportok, 1952)
  • Új ház a domboldalon (regény, 1955)
  • Tiszazug (szociográfia,1961)
  • Morzsi (gyermekregény, 1969)
  • Bakonyi legények (Sobri Jóska regényes élete, 1975)
  • A túlsó part (regény, 1975)
  • Pripady podporučika Bartosa (elbeszélés; [ford.: Ján Konôpka, eredeti cím: Az áruló névtábla], Pozsony,1979)
  • A homok óriása (Kocsis Pál életregénye, 1977)
  • Sirató (regény, 1977)
  • A fecskék délre szállnak (kisregény, elbeszélések, 1978)
  • Kaland a szigeten (ifjúsági regény, 1979)
  • A pénzcsináló (regény, 1980)
  • Az utolsó napok (regény, 1982)
  • A fekete bárány (regény, 1983)
  • Felszáll a köd (regény, 1983)
  • Vihar után szivárvány (regény, 1988)
  • Akiért nem szólt a harang (regény, 1991)
  • Irgalom nélkül (elbeszélés, Békéscsaba, 1994)
  • Újvidéki kaland; Cnesa–Püski, Kanizsa–Bp., 1995
  • A reménység hídja; Logos, Tóthfalu, 1998
  • Imádság és vallomás. Karcolatok, tárcák, jegyzetek; vál., előszó Varga Gabriella; Estrade-City Kft., Bp., 1999
  • Hajnali madárfütty. Karcolatok, tárcák, jegyzetek; vál., sajtó alá rend. Varga Gabriella; Estrade-City Kft., Bp., 2000
  • Egy marék föld. Versek; Logos, Tóthfalu, 2000
  • "Miképpen mi is megbocsátunk"; Kairosz, Bp., 2005
  • Búcsúzik a kapitány; Nemzet Lap- és Könyvkiadó, Bp., 2006
  • For whom the bell did not toll (Akikért nem szólt a harang); angolra ford. Márta McConnell-Duff; Erdélyért Alapítvány, Bp., 2007
738   Búbánat 2018-07-06 21:05:50

Rigó Magda (szoprán) emlékére – aki ma 108 éve született

 (Máramarossziget, 1910. július 6. – Budapest, 1985. szeptember 17.)

Nyírvidék - Szabolcsi Hírlap, 1940. január hó 5.

Rövid telefoninterjú Rigó Magdával, a M. Kir. Operaház nagynevű művésznőjével.

„A tegnap délután befutó budapesti gyorsvonattal érkezett Nyíregyházára a ma esti Jótékony Nőegyleti est egyik országos hírű szereplője, Rigó Magda, a m. kir. Operaház kiváló énekesnője. Rigó Magda, aki az édesanyjával érkezett, mosolyogva szállott ki a gyorsvonat egyik másodosztályú fülkéjéből, és amikor észrevette, hogy egy kis kolónia várja kint, akik között ott látta volt tanárát és egynéhány iskolatársát, hirtelen elfogódott és alig tudott szóhoz jutni.

Az örömteljes, boldog viszontlátás után Rigó Magda autóba szállt és Lénárt István, a Nemzeti Bank nyíregyházi fiókjának főnök-helyettese vendéglátó otthonába vonult. 

Nemsokára rá felhívtuk és rövid telefon-interjút kértünk.

— Mikor járt utoljára a művésznő Nyíregyházán?
— Amióta elmentem innen, még nem voltam Nyíregyházán. Pedig annyi sok emlék fűz ehhez a városhoz, amelyek mind-mind felém tódulnak most. Bevallom őszintén, hogy elszorult a szívem, amikor az állomáson megláttam ezt a szót: „Nyíregyháza“. Úgy éreztem, hogy hazajövök. Haza, ahová oly gyakran visszavágyom. Ide kötnek gyermekkori emlékeim, a nyíri akácok, az iskola és sok-sok minden. Valami különös fojtogató érzés fogott el, amikor a rám várakozók között megláttam a volt iskolám igazgatóját és egykori osztálytársnőim közül néhányat..

— El ne felejtse megírni, — mondotta a művésznő a telefonba —hogy a taliga viszontlátása mérhetetlen örömet okozott. Bejártam már a világ igen sok részét azóta, de a nyíri taligásnak párját sehol sem találtam. Egyáltalán minden úgy tűnik fel nekem, mintha hívogatóan csábítanának. Boldog vagyok, hogy itt lehetek. De nemcsak én vagyok boldog; hanem édesanyáim is, aki velem jött.

— Mondjon valamit nyíregyházi emlékeiből?
— Jaj, hogy is tudnék felelni erre a kérdésre, mikor annyi minden emlék tódul felém. —Egy kis szünet. A mikrofon rövid pihenője után lelkendezve mondja: — Legszebb emlékem éppen ehhez a január 5-iki dátumhoz fűződik. Leányálmok első nehezen várt beteljesedése. Az első bál... Nehéz lesz a dobogóra lépnem, mert a nőegyleti bál, a Korona nagyterme, az ismerős arcok, a nyírségi emberek szeretetének különös melegsége mind
mind, mint egy láthatatlan megafón, kiáltják felém azt, amikor kipirult arccal s talán lámpalázzal először hoztak el a nőegyleti bálra, amikor először álltam ki a nagyközönség elé, mint a megnyitó párok egyik táncosa...

— Mondjon magáról és a férjéről valamit?
— Magamról... csak annyit, hogy nagy lelkesedéssel készülök egy-egy újabb szerepre, és mint minden művész, én is boldog vagyok, hogyha sikerem van. Különös öröm töltene el, ha saját hazámban is próféta lehetnék és igaz sikerem lenne. A kedves, drága jó nyíregyházi közönségnek meghódítása győzelem lenne számomra.
— A férjem, sajnos, nem tudott velem jönni, mert minden idejét lekötik a próbák — mondta. — Január 8-án az opera-együttessel Milánóba indul vendégszereplésre, ahová én is elkísérem. Ebből láthatják, hogy jó feleség is vagyok.

Rövid interjúnk ezzel véget is ért és a ma esti Jótékony Nőegylet estéjén való viszonthallás reményében vettünk búcsút Rigó Magda művésznőtől.”

 

Megjegyzem: az interjúban Rigó Magda említett férje Losonczy György volt,  úgyszintén az Operaház magánénekese (basszbariton) –(Lébény, 1905, június 21. – Budapest, 1972. május 4.)  

 

737   Ardelao 2018-07-06 08:39:07

Képtalálat a következőre: „Rajter Lajos”

18 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Rajter Lajos (Ludovit Rajter) a kiváló magyar karmester, zeneszerző és pedagógus.

Ebben a hónapban (július 30-án) lesz születésének 112. évfordulója is.

(1906. július 30. – 2000. július 6.)

A bécsi Franz Schmidt és Joseph Marx, valamint Dohnányi Ernő egykori tanítványa, Clemens Kraus tanársegédje, a Magyar Rádió első karnagya, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára és a Budai Zeneakadémia Zenei Igazgatója. A pozsonyi Szlovák Rádió Szimfonikus Zenekarának két ízben vezető karnagya (1945–1949, 1968–1977).   A Szlovák Filharmónia alapító első karnagya (1949–1976), pozsonyi Zene- és Drámaművészeti Főiskola karvezető tanszakának pedagógusa (1949–1976). Együttműködött az összes szlovák, számos kiváló cseh és európai zenekarral.

Nyolc éves volt, amikor a Pozsonyi Színház előtt, homlokon csókolta a híres egykarú Zichy Géza, aki a csókot Liszt Ferenctől, az pedig magától Ludwig van Beethoventől hozta.

Vajon Rajter Lajos tovább adta a híres homlokcsókot valakinek?

Ludovit Rajter: Suite miniature

"Suite miniature was composed for the Slovak Jeunesses Musicales Orchestra, first performed in Piestany, conducted by the composer, in July 1986."

736   Búbánat 2018-06-30 11:32:55

Ternészetesen: 94 éve született Zentai Anna. (elírtam, sorry)

735   Búbánat 2018-06-30 11:32:51

Ternészetesen: 94 éve született Zentai Anna. (elírtam, sorry)

734   Búbánat 2018-06-29 22:49:20

Ma 94 éve hunyt el

Zentai AnnaZentay (Budapest, 1924. június 29.  – 2017. január 24.) Jászai Mari-díjas színművésznő, érdemes művész.

A tavaly januárban élete 92. évében elhunyt nagyszerű szubrett-énekesnő emlékét két cikk idemásolásával idézem meg:  

  • Szabad Föld, 1981. augusztus 16.

Zentai, színház nélkül

Zentai Anna ugyanolyan vidám, tűzrőlpattant, gömbölyded, mint amilyennek megszoktuk.
Valahányszor megjelent operettszínpadon, mintha forgószél érkezett volna, igazi szubrett volt, lelkesítő, nevettető, olyan, mint amilyen nem minden esztendőben terem.

Volt?
Bizony, a múlt időt használni kell, ha sajnálattal is. Bokorugró szoknyái, krinolinjai, fejkendői, pompázatos kalapjai az öltözőszekrény mélyén hevernek. A Fővárosi Operettszínház szomszédságában lakik, de valójában messzire került tőle.
Faggatnám, miért, de nehezen tud válaszolni. Gondolom: nem is akar. Úgy felelni, hogy senkit se bántson az ember, aligha lehet. S ő már ezt elintézte — úgy ahogy magával.
A szubrett nyugdíjban van,  így döntött, s most is helyesnek találja ezt a lépést. Pihenni akart? Nem hinném. Sokszor kerestem telefonon, soha ne találtam otthon. Fellép, utazik, külföldön van, vidéken jár, tévében próbál — ezeket a válaszokat kaptam.

Ő maga is megerősítette: dolgozik, fellép, rendszeresen találkozik a közönséggel személyesen, és sokkal ritkábban a tévé képernyőjén.
Mit visz magával ezekre az olykor fárasztó utakra?  Magyar nótát, operettet, sok mosolyt, s azt a megnyugtatást, hogy az évek szállnak ugyan, de az optimista, a lelkileg kiegyensúlyozott ember nem veszti el önmagát.

Ennek a derűlátásnak a titkát keresném szűkre szabott beszélgetési időnk alatt. Nyár van, Zentai Anna időnként pihen, napozik, főzőcskézik balatoni üdülőházukban, élvezi a vizet, a napot, a csendet.
Ez is a titokhoz tartozik, ahogy mindennek örülni tud. Nézőtől érkezett levélnek, frissen sült kenyérnek, jól sikerült ruhának, nyugodt alvásnak.
Mindez hozzátartozik az életéhez. Az emlékek is, nagy sikerekről, kedves kollégákról — hányan elmentek már közülük!— szép utakról, belföldiekről, óceánon túliakról.

Van ma új operett? S lesz az operettnek jövője? Erre sem könnyű a válasz.

Hosszas tanulmányt érdemelne, hogy a közönség, aki Zentai Annáért ment be többek között a színházba, milyen kárpótlást talál. Sok mindenről lehetne filozofálni, de a szubrett nem szereti ráncolni a homlokát. Jó feketekávét főz inkább, gyönyörű porcelánban szervírozza, körülötte szép bútorok, szőnyegek, két élet munkájának eredménye.

Férje ugyancsak nyugdíjas már, neves operarendező. Otthonukban ott van a zene világa, jó barátok látogatása, jóleső séták teszik színessé az életüket. És sűrűn csendül meg a telefon, felkérések, meghívások, üdvözlések tarkítják a napot. Sok minden megváltozott esztendők óta. A tehetség marad, sokfélét tudna még játszani Zentai Anna, s talán fog is egyszer.

Ha megkérdezik tőle, hogy van, mindig azt ragyogja: jól. Őszintén mondja, mert azon szerencsések közé tartozik, akik mindig találnak valami örömet. Zentai Anna a községi művelődési házak színpadától a televíziós műtermekig mindenütt egyforma ambícióval pattan a mikrofon elé. És most is mindenki érti, tudja, kikhez szól, kiket akar felvidítani.

Bende Ibolya

Színház és Mozi - 1954. július 25.- VII. évfolyam. 26. szám - Zentay Anna: 'Két szerelem' - Jane Salinas: 'Szicíliai vérbosszú' (filmművészeti folyóirat)

 

Film Színház Muzsika, 1988. november 5.

„Válogatott jelenések”

Zentai Anna

Emilytől Cecíliáig, A mi kis városunk leányalakjától a Csárdáskirálynő főrangú mamájáig terjed az az út, amelyet Zentai Anna a színpadon végigjárt. Sőt, nem is Thornton Wilder az első drámaíró, akit megszólaltatott, hanem - Ibsen. Zentai Annának, a temperamentumos, csupa derű, csupa jókedv, csupa egészség színésznőnek a színművészeti akadémiai vizsgaelőadáson — ugye, milyen hihetetlenül hangzik?! — a Kísértetek Reginája jutott. Utána Szegeden lett Emily, és szinte vele egy időben - a Szöktetés a szerájból szubrettje, Blonde. Egyik nap tehát próza, másik nap muzsika. Operai szerepei — A sevillai borbély Rosinája, a Windsori víg nők Annuskája, a Figaro házassága Cherubinója, az Eladott menyasszony Esmeraldája után már természetes, hogy A denevér Adél szobalánya vagy A mosoly országa Mije is felsorakozott Zentai Anna repertoárjába. Az Operaház is meghívta Blonde szerepére, majd az államosítás második évében a Fővárosi Operettszínház színpadán az Aranycsillag kirobbanó sikerű primadonnája. Ezen a színpadon marad három évtizeden át, játszik, énekel és táncol Lehárt, Kálmán Imrét, Suppét, Offenbachot, Miljutyint, Farkas Ferencet, Vincze Ottót, Eisemann Mihályt és másokat. Ismét operaházi vendégként ő lett a Csínom Palkó Éduskája és a János vitéz lluskája. Zentai Anna most a Fővárosi Operettszínházban lép fel, a Szép primadonna, csodál a világ című Németh Marika-show vendégeként.

D. L. (Dalos László)

733   Búbánat 2018-06-28 18:32:10

Ma 40 éve hunyt el Bordy Bella  (Gyula, 1909. november 21. – Budapest, 1978. június 28.) magyar balett-táncosnő, színésznő, táncpedagógus. 

(Fotó: Inkey Tibor)

Beszélgetés Bordy Bellával

 nyári nagytakarításról, főzésről, ruhákról...

(Film Színház Irodalom, 1942. július 10. )


A Bordy lakásban friss »nagytakarítás szag« van. Ragyognak az ablakok, csillognak a kilincsek és a parkett olyan fényes, hogy egyenesen fáj a szívünk a gondolatra, hogy össze fogja karcolni Escher mester a fényképezőgéppel.

— Úgy-e gyönyörű?— kérdi Bordy. — Ma lettünk kész a nagy takarítással.
— Nagytakarítás nyáron, utazás előtt?
— Én mindig ilyenkor nagytakaríttatok, mikor már bezárt az Opera és mielőtt nyaralni megyek. Most itthon vagyok, ráérek utánanézni, hogy minden rendben legyen. A héten elutazom Szovátára, a lakást tisztán bezárom s mikor hazajövök teljes rend fogad.
— Ki hinné, hogy egy ballerina ilyen jó háziasszony. Íme, lehet tőle újdonságot tanulni, a nyári nagytakarítást. Még kiderül, hogy főzni is tud?
— Tudok ám, de még milyen jól. Igaz, hogy leginkább franciás ételeket.

Térjünk a tárgyra, szeretnénk fényképezni egy pár szép Bordy toalettet.

— Éppen most hozták haza új ruháimat, melyeket magammal viszek, nézd csak ezt az édes, háromrészes piros-fehér csíkos strandruhát.
Nagyon csinos, lehet fényképezni.
— Viszek magammal hűvösebb napokra egy orgonalila kötött ruhát is, ezt a ruhát Böske húgom kötötte, orgonalila fekete pettyes selyemblúzt viselek hozzá és a blúz anyagából virágot a hajamban. A virágot különben is nagyon szeretem, minden ruhámhoz készül egy virág is.

Amíg Bordy felöltözik piros-rózsaszín csíkos taft estélyi ruhájába, körülnézünk toalett-asztalán. Az asztal közepén egy liter 4711-es kölnivíz, zöld kristályüvegekben, púderpamacs, barna púder. Rózsaszínű bőr neszeszer teljes felszereléssel, ez »jár« Bordyval fellépni az Operába, filmgyárba és vidéki vendégszereplésekre.

— Szovátai nyaralás előtt fellépek Keszthelyen és Kolozsvárott, - meséli Bella, paraszt versikéket mondok és parasztnótákat énekelek. Táncolni egyelőre nem fogok, vigyázok még kificamított lábamra.

Lefényképezzük a remekszép sióagárdi parasztruhát, melyet igazi „paraszt-varróné" varrt, melyben Bordy fellép Keszthelyen és Kolozsvárott. A ruha szoknyája paraszt-rózsaszín brokát, piros hímzéssel. Hímzett brokát a ruha dereka is, barna brokát a kötényke, rózsaszín és piros hímzett rózsákkal, piros masnis sötétkék cipő és eredeti sióagárdi hosszúszalagos párta való a gyönyörű parasztruhához. Finom kis fehér santung ruhát mutat még Bordy, melyet azsúr díszít és cyklámenszínű, pettyes, francia emprimé, bőszoknyás, angolos derekú kis délutáni ruhát. Közben még azt is elmondja, hogy augusztus elsején jön vissza Szovátáról és augusztus első hetében kezdik forgatni új filmjét, mely varieté-film lesz. Nagy táncos szerepet játszik benne.

— Addig is jó pihenést kívánunk és sikert az új ruhákhoz.

 

Bordy Bella első filmszerepében, a Piros bugyellárisban  (1938)

 

Bordy Bella, Pécs, Kikelet Szálló, 1942

(Fotó: Kotnyik Antal)

 

732   Ardelao 2018-06-28 16:22:15

187 évvel ezelőtt, ezen a napon született egy Pozsony megyei kis sváb községben, Köpcsényben […]” - ahogyan Sebestyén Ede (író, műfordító, újságíró) állítja –

„a XIX. század legnagyobb hegedűművésze”:

http://images.postr.hu/uploads/blogs/15581/179790/post_179790_20140815104752.jpg?full=1

JOACHIM JÓZSEF (1831.06.28.-1907.08.15.)

Születésének 100. évfordulója alkalmából e kiváló hegedűművész, zeneszerző karmester és tanár életéről és munkásságáról „A ZENE” c. folyóirat 1931.08.01-i számában számos értékes írás jelent meg . De Joachim József a korabeli sajtónak is szinte állandó szereplője volt, mind bel-, mind külföldön.

Nehezen hihetnők, hogy amikor Joachim József apja elvitte fiát az idősebb Georg Hellmesbergerhez, a nagy hegedűpedagógushoz meghallgatásra, a mester a következő véleményt mondta:
„— A fiú vonóvezetése oly reménytelenül merev, hogy sohasem lehet belőle valamirevaló hegedűs.” Szerencsére a többi neves mesternek más volt a véleménye …

A  8 esztendős Joachim József első pesti fellépéséről mind a Honművész c. irodalmi lap, mind a Der Spiegel c. német lap nagy elismeréssel írt.

Képtalálat a következőre: „Joachim József”

Sebestyén Ede AZ UJSÁG 1939.05.28-i számában hosszan ír Joachim Józsefről, mely cikkből most csak egyetlen részt idézek:

JOACHIM JÓZSEF

a hegedő fejedelmi művésze

[…]

„The celebrated Hungarian boy“

          A fiatal művész híre ekkor (1843-ban) már régen eljutott Londonba és 1844 elején, meghívták, mutatkozzék be az, angol főváros közönségének. Mendelssohn és mások ajánlóleveleivel felszerelve, minden izgatottság nélkül indult neki a tizenhárom esztendős fiú a szárazföldi és hajóútnak. És minden baj nélkül érkezett Londonba, ahol megszállt a neki ajánlott hotelben. Másnap megkezdte az ajánlólevelek kézbesítését s ekkortól fogva el volt látva jóságos és figyelmes gondviselőkkel.

          Első szereplésének színhelye a Drury Lane színház volt. Őelőtte Moscheles, Ausztria nagy zongoraművésze szerepelt, ezután a fiú. Ernst Frigyes Vilmos Otelló-fantáziáját adta elő, végül a „Bohemian girl“ című operára kerüli a sor. A színház az előzetes propaganda-hírben így jelentette be az ifjú hegedűst:
          „A hangversenyen a „Bohemian girl" előtt Joachim József, a hírneves (celebrated) magyar fiú fog bemutatkozni.

          Ezt a szereplést olyan viharos tetszés kísérte, hogy május 19-én ismét fellépett Joachim. Ezúttal csupa hírességgel szerepelt együtt, ami a legnagyobb bizalom jele volt. Mendelssohn és Thalberg zongorázott, Lablache baritonista és Grisi Julia énekelt, volt hegedű- és gordonkaszám is. Valamennyi szereplő annak a kornak egy-egy kiválósága volt. És a tizenháram esztendős magyar fiú ebben a súlyos környezetben is feltűnt ragyogó tehetségével!
          Annyira, hogy a Filharmóniai Társaság is meghívta. A május 27-én tartott hangversenyen, amelyet Mendelssohn vezényelt, leírhatatlan hatással játszotta el Beethoven hegedűversenyét, kotta nélkül. A tomboló közönség többízben félbeszakította játékát és percekig nem tudta folytatni a zajos ovációktól.
          Egész London beszélt az ifjú művészről és a legelőkelőbb családok vetélkedtek érte. Igy aztán eljutott híre a királyi udvarhoz is. Viktória királynő meghívta arra az ünnepi estélyre, amelyen I. Miklós cárt, II. Frigyes Ágost szász királyt és nagyszámú főnemes családját látta vendégül. A fiatal művész minden elfogódottság nélkül játszott a felséges és excellenciás vendégeknek, akik a legnagyobb elragadtatással hallgatták előadását. Több magyar darabot is eljátszott.       Viktória királynő nagyon megdicsérte és gyönyörű ajándékkal örvendeztette meg.
          Joachim ekkortól fogva gyakran szerepelt Londonban. Hangversenyei mindig a szezon legszebb eseményei közé tartoztak. Mendelssohnnal is szerepelt még egyszer: 1847 tavaszán, amikor mestere Éliás oratóriumának hat előadását vezényelte.
          Joachim ekkor — tizenhat éves korában! — már a Konzervatórium tanára és a Gewandhaus második karmestere volt. […]”

E témában további részletek olvashatók „A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei” topik 122.,123.,124.,125. és 126. sz. bejegyzésében

Joseph Joachim plays Brahms Hungarian Dance #1

731   Ardelao 2018-06-28 11:38:06

«Himfy»

Poldini bemutató az Operaházban

(2. rész)

A zenei jellemzés a harmadik felvonásban éri el csúcspontját, amidőn a költő a kesergő szerelem legszebb strófáit írja. De nemcsak itt értékes Poldini zenéje, hanem az egész műben mindenütt. Sok tekintetben emlékeztet magyarsága a Farsangi lakodalom színmagyar muzsikájára, de vajmi gyakran elmélyültebb annál. A verbunkos stílus úri zenéje csendül meg a Himfy majd minden taktusában. Az első felvonás szüretelő kara, azután Kisfaludy és Szegedy Róza kettőse, majd Róza ariosoja valóságos gyöngyei a partitúrának. A második felvonás zenéjébe természetesen már idegen elemek keverednek, mert a helyi színezetet ki kell domborítani a muzsikában is. Poldini csupán okkal-móddal él ezzel a lehetőséggel, csak annyira, amennyire éppen szüksége van rá a változatosság miatt. Bájos keringővel kezdődik a felvonás, a zene azonban később, különösen Kisfaludy, Splényi és Vizkelety jeleneteinél mindig magyarrá válik. A harmadik felvonásban a fiatal Poldini Ede franciás finomsága, könnyed eleganciája kel ismét életre. D’Esclaponné, majd pedig D’Esclapon Karolina jeleneteiben. A magyar foglyok zenéje azonban itt is magyar marad. Újból színmagyar muzsikát ad Poldini a negyedik felvonásban, amelynek érdekes táncjelenetei alkalmat adtak a kiváló szerzőnek arra is, hogy tüzes ritmusú pattogós magyar csárdást írjon.
        Ötletes, finom és érdekes ez a zene. Sok részlete mindjárt az első hallásra megkapja a hallgató lelkét. Meleg dallamai őszinték, közvetlen hatásúak, szívből jönnek és szívhez szólnak. Magyarsága elvitathatatlan. Kidolgozása szellemes, jellemző ereje nagy. Hogy mesterségbelileg pompásan csinálta még a világhírű zeneköltő ezt a művét is, azt felesleges felemlítenünk.

          Az Operaház a művet megillető gondossággal és szeretettel mutatta be Poldini Ede új alkotását. Rékai András rendezése valóságos színpadi remekelés. Élettel és elevenséggel tölt meg minden jelenetet. A szöveg mindén lehető hatását nagyszerűen érvényesíti. Fülöp Zoltán színpadi képei gyönyörűek, elragadók. Az énekesek szintén átérezték a nagy felelősséget, amely a kiváló zeneszerző munkájának megszólaltatásánál terheli őket s valamennyien tehetségük és tudásuk teljességét állították a siker szolgálatába.

          Pataky Kálmán, a címszerep személyesítője gyönyörűen énekel és szépen játszik. Reá igen nagy és nehéz feladatot rótt a szerző. Hatalmas szerepe vetekszik a legsúlyosabb hősi tenor szerepekkel. Pataky Kálmán dicséretére kell mondanunk, hogy mindvégig remekül győzte hanggal, erővel s alakítása szinte kifogyhatatlan volt a művészi ötletekben. Hámori Imre, Vizkelety Zsigmond személyesítője, ezúttal szintén nagy és igényes szerephez jutott. A fiatal énekes szép hangon szólaltatja meg Poldini dallamait s kedves közvetlenségű játékával is méltán rászolgált sikerére. Szegedy Róza, Rigó Magda minden tekintetben kitűnő alakítása. Gyönyörűen énekel s megindítóan játszik. Nemesség és poézis van ábrázolásában. Orosz Júlia, Medina személyesítője, finom, ízléses és szép énekével is rászolgált sikerére. Tamás Ilona üde hangja, gyönyörűen érvényesül Karolina megkapó dalában. Bájos játéka is igen tetszett. Szilvássy Margit D’Esclaponné kis szerepében elragadó. Maleczky Oszkár ezúttal is megmutatta, hogy jelentéktelen szerep nincsen, mert művészete még a kis szerepet is jelentőssé tudja tenni. Splényi bárója remekbe formált kabinetalakítás. Szabó Ilonka kedves Pannikája, Sárdy János szép-hangú és tehetséges Skublicsa, Székely Mihály gyönyörűen éneklő és remekül játszó prépostja egytől- egyig rászolgáltak a legteljesebb dicséretre csak úgy, mint Dósa Mária, Horányi Karola, Egri Lili, Kóréh Endre, Szomolányi János, Lendvay Andor, Fekete Pál, Ifj. Toronyi Gyula, Vitéz Tibor, Jeney Klára és Maily Győző alakításai.

          Az ének- és zenekar szintén feladatának magaslatán állott, Roubal Vilmos karigazgató pompásan tanította be a nem mindig könnyű énekkari szólamokat, Berg Ottó karmester pedig finoman, szépen vezényli a zenekart és az előadást. A zenei rész betanításában Varga Pál korrepetitor segédkezett neki, aki szintén érdemes és szép munkái végzett.

          A közönség szívesen és melegen fogadta az újdonságot. Többször nyíltszíni tapssal jelezte tetszését, felvonások után pedig igen sokszor szólította a függöny elé a kitűnő előadás minden tényezőjét és lelkesen ünnepelte az illusztris szerzőt.”

Ebből az operából a neten, sajnos, nem találhatók részletek. De meghallgathatók a következő művei:

https://www.youtube.com/watch?v=K9t5fHfiG_g&list=RDEMWgqcmOKQRNxbcQ2-qCXiMA&start_radio=1

730   Ardelao 2018-06-28 11:32:35

61 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Poldini Ede magyar zeneszerző (1869.VII.13. – 1957.VI.28.).

Képtalálat a következőre: „Poldini Ede”

Rá emlékezve idézem dr. Gajári István zeneszerzőnek és zenekritikusnak (1884-1939) AZ UJSÁG 1938.04.13-i számában megjelent cikkét, helyesebben annak kivonatát:

 «Himfy»

Poldini bemutató az Operaházban

           […]

          Poldini Edét, a nagy magyar zeneköltőt […] rég óta foglalkoztatta az eszme, hogy Kisfaludyról írjon operát. Kapott is szövegkönyvet, de az nem volt megfelelő. Amidőn Bodrogh Pál megírta Kisfaludy című verses színjátékát, egy példányt küldött Poldini Edének is. A nagy zeneköltő úgy látta, hogy ez az a mag, amelyből a Kisfaludy-operát fel lehet építeni. Bodrogh Pál színjátékából Mohácsi Jenő írt Poldini Ede számára szövegkönyvet s az új magyar dalmű baleset okozta elhalasztás miatt kedden este került bemutatóra Operaházunkban.
          Poldini Ede művéről lévén szó, mindenki felcsigázott várakozással, felfokozott érdeklődéssel hallgatta ezt az új operát. […]
          Mohácsi Jenő szövegkönyve négy epizódot ragad ki Himfy életéből. Mindegyik hatásos kép és alkalmas a megzenésítésre.

          A darab a Badacsonyban kezdődik, ahol egy szüreti mulatság alkalmával Kisfaludy Sándor lángra lobban Szegedy Róza iránt. Az intrika azonban nem engedi meg, hogy a szerelmesek zavartalanul megtalálhassák boldogságukat. Kisfaludy szerelmi bánatát feledni Bécsbe megy, ahol testőrtiszt lesz.

          Esterházy-kastélyt ábrázolja a második felvonás, s itt ismerkedik meg Kisfaludy Sándor Medinával, aki őt némi tekintetben Rózájára emlékezteti, Ez a szerelme sem lesz boldog, mert nyomban a harctérre rendeli őt Splényi testőrkapitány, aki ugyancsak Medináért lángol.

          Draguignan provencei városkába visz a harmadik felvonás, Kisfaludyt itt D'Esclapon Karolinának, a jeles költőnőnek a bája hódítja meg, de mielőtt komoly szerelemmé fejlődhetnék a még csak ébredező rokonszenv, máris kicserélik a foglyokat és a költő visszakerül hazájába.

          Az Utolsó felvonás ismét Badacsonyt állítja a néző elé. Kisfaludy és Szegedy Róza most már megtalálják boldogságukat.
          A szöveg szerencsésen domborítja ki Kisfaludy életének azokat a mozzanatait, amelyek a birtokos úriemberből, a vitéz katonából költőt csináltak. A honvágy és a szerelem ébresztették fel a költői vágyat Kisfaludy lelkében főleg az utóbbi ihlette őt örökéletű verseinek a megírására. Poldini muzsikájában is főleg az domborodik ki, hogyan lett költővé Kisfaludy Sándor.    

(Folyt. köv.)    

729   Búbánat 2018-06-26 11:51:19

Nagy Ibolya,  a Dankó Rádió szerkesztő-műsorvezetője operettműsorában megemlékezett eltávozott két nagyszerű operett-énekesünkről, születése illetve halála mai évfordulóján:

 Németh Marika (Pécs, 1925. június 26. – Budapest, 1996. február 26.) 

Lehár Ferenc: A három grácia  - Hélène dala: Szív, óh, szív, tán a mennybolt hív, oly forrón hív, van-e szebb ennél…./ Vigyázz, szomorú szerelmes sose légy! Vigyázz, hogy a délibáb vagy a szív hova hív!...” (Németh Marika, km. az MRT Szimfonikus Zenekara, vezényel: Sebestyén András (a felvétel bemutatója: 1962. július 8., Kossuth Rádió)

 

Kovács József  (Budapest, 1946. május 21. – Budapest, 2010. június 26.)

Lehár Ferenc: A cárevics - Volga-dal: (Kovács József, km. az MRT Szimfonikus Zenekara,  Pál Tamás vezényel) 

 

A "Túl az Óperencián" délelőtti adását ma délután hat és hét óra között újra meghallgathatjuk a rádióban.

728   Ardelao 2018-06-26 00:33:31

Képtalálat a következőre: „Siklós Albert zeneszerző”

140 éve született, ezen a napon SIKLÓS Albert magyar zeneszerző, gordonkaművész, főiskolai tanár, zenetörténész és lapszerkesztő.

(1878. június 26. – 1942. április 3.)
 

Rá emlékezve idézem egyik írását:

Siklós Albert:

„Zenekari hangversenyek — karmester nélkül.

Akik azt hiszik, hogy a karmesternélküli zenekarok csak a múlt szezon óta divatoznak Európában, tévednek. Hans Richter, a győri születésű világhírű karmester, Wagner egyik legbizalmasabb barátja, budapesti vendégszereplései alkalmával (1894—1900) Csajkovszkij: VI. „Pathétique” szimfóniájának ötnegyedes keringő tételében mindig megcsinálta azt a «tréfát,» hogy a negyedik ütemnél letette a pálcát, mereven állott a helyén és csak az utolsó akkordoknál intett újra be. Ennek a tételnek lejátszása karmester nélkül persze nem nehéz, különösen a trióban nem, ahol az üstdob D-orgonapont mozgása viszi a zenekart.

Ez a divathóbort különben az utóbbi években a bolseviki Oroszországból indult ki.

Itt inkább politikai propaganda tendenciája volt az egész intézménynek, mert a karmester mellőzésével akarták kifejezésre juttatni az egyenlősége művészi közösség eszméjét. Moszkvában járt politikusok, írók és művészek útirajzaiban olvashatjuk, hogy nemcsak kisebb szimfóniákat, szviteket és nyitányokat játszottak el a moszkvai filharmonikusok karmester nélkül, hanem nagyszabású karművek interpretálására is vállalkoztak, így többek között Beethoven kilencedik szimfóniájára és egy Zalieff nevű ifjú orosz titánnak a bolsevizmus áldásait dicsőítő kantátájára.

Karl Anton Prinz Rohan írja a következő érdekes sorokat (Moskau — ein Skizzenbuch aus Sowjetrussland):

«1927. március huszonegyedike. Ma bevették Shanghait és az orosz politikai öntudat nagy megértéssel kíséri a kínai eseményeket. Ünnepi hangverseny. Megjelenik valaki a dobogón és beszédet mond; ezt követi természetesen az Internacionálé, melyet állva kell végighallgatni. Most következik csak a hangverseny: Beethoven kilencedik szimfóniája — karmester nélkül. Mindenki, aki már játszott vonósnégyesben, tudja mit jelent kollektív zenét produkálni, . . . nemcsak a saját részemet játszom, hanem mint apró kis mozaik-gyöngye az egésznek illeszkedem be a mű szólamaiba. Ehhez persze szükséges, hogy az előadott művet alaposan ismerjem. E kísérletnek azonban a hallgatóságra tett összhatása a legérdekesebb része. Jól tudjuk, hányféleképp lehet ugyanazt a művet interpretálni és hogyan váltakozik különböző karmesterek pálcája alatt ugyanazon kompozíció legbensőbb tartalma. Azt hinnők tehát, hogy a karmesternélküli zenekar kísérlete néhány fanatikus teoretikus elszomorító rögeszméje. Ez azonban nem így fest a valóságban. Háttérbe szorulnak itt a díszítővonalak, apró finomságok, lírikus ellágyulások, mikre karmesterek oly szívesen „ráfeksznek,” helyettük előtérbe lép a nagy Ritmus, a mű szívének lüktetése és dominálnak a nagy kontúrok; a mű legfontosabb, legelőször megrajzolt körvonatai. A mai kor embere nem lát többé szépséghalmazt a klasszikus zenében és nem is hasonlítja magában valami díszes porcellán figurához. Ma vadul, elszántan közeledünk a klasszikusok interpretálásához, ha pedig idegtúlfűtöttség tombol az előadó vérmérsékletében, akkor játékában szadisztikus önkény is megnyilatkozhatik. Mi már csak ilyenek vagyunk! Élettel dacoló, minden finomságot széttördelő barbárok, kik Hamletet szmokingban játsszuk, kiknek bűbájos asszonyai mulatókban professzionátusokkal lejtenek csúf négertáncokat. ... A kilencedik szimfónia előadásának pozitívumát nem szabad figyelmen kívül hagynunk, a kollektív víziónak kell itt a karmestert helyettesítenie. Ez elvontan hangzik ugyan, hatásában azonban mégis pozitív. A «konkrét ember» lebeg az előadók képzeletében, őt iparkodnak kollektíve megtestesíteni, őt, aki önálló életre kelt, aki erősebb, vaskosabb, brutálisabb, szenvedélyesebb, mint minden karmester. A zenekar tagjai persze, karmester híján, nagyobb és személyesebb feszültségben játszanak; épp ezért izzik a mű oly hallatlanul kezük alatt.»

Orosz mintára a Leipziger Sinfonieorchester muzsikusai próbálkoztak meg a karmesternélküli összjátékkal a lipcsei Alberthalle-ban. A pódiumon való elhelyezkedési módot is az oroszoktól kölcsönözték. Karmester híján elavult persze a régi rendszer, a félkörű ültetési mód, melynél a félkör középpontjában állott a dirigens, ide futottak össze a zenekari tagok tekintetének, figyelmének rádiusz vonalai. E helyett a muzsikusok teljes kört zárnak be; a külső körben a vonósok ülnek, a belsőben a fúvók. Pontosan a centrumban az ütőhangszerek. Legfontosabb, hogy minden egyes zenekari tag jól lássa orkesztertársát. Lipcsei tudósítások kiemelik, hogy az így bemutatott három Beethoven- opusban: az Egmont-nyitányban, a hegedűversenyben és az Eroicá-ban olyan szépségek érvényesültek, színhatások, dinamikai hullámzások és tempóingadozások, melyek karmester vezetésével sohasem bontakoztak volna ki.

Persze a karmester nélkül való összjáték nem boszorkányság, az egésznek a kamarazeneszerű összejátszás a nyitja, csak hatványozott, felfokozott szólamszámban. Ha nincs is karmestere a zenekarnak, de van egy vezetője, irányítója az összjátéknak, ez mindig az a muzsikus, vagy muzsikus-csoport, mely adott helyen az összjáték szempontjából a vezetőszólamot — mely lehet a dallam, de lehet középszólam vagy basszus is — intonálja. Ehhez persze szükséges, mint a kamarazenénél, hogy a zenekar minden egyes tagja ismerje a művet, annak szólamokra való felbontását, majdnem azt mondanám, tematikus és formai analízisét. E nélkül alig lehet boldogulni. Évekkel ezelőtt Nedbal, a Wiener Tonkünstler zenekarral több ízben eljátszotta nyilvánosan a Figaro lakodalmának nyitányát, karmester nélkül, sőt kotta nélkül. (Nálunk is 1913. november 28-án.)

A karmesternélküli orkeszterjáték persze abban a pillanatban válik értéktelenné, amint ez heteken vagy hónapokon át tartó szorgalmas gyakorlás, magolás, szóval katonai «Drill,» zenei fegyelem eredménye. E fajta produkciók csak addig érdekelhetnek, amíg kiérezzük bennük, hogy a zenekar minden egyes tagjának művészi ösztönei érvényesülnek benne szabadon, a kamarazene stílusához simulva, anélkül, hogy ez a szabadság, a precíz összjáték rovására menne.

Az elmúlt évad sikerein felbuzdulva, a Leipziger Sinfonie-Orchester e hónapban két hangversenyt rendez karmester nélkül, egyet Lipcsében, egyet a berlini Volksbühnen. Előbbinek Pauer tanár, utóbbinak Havemann Gusztáv a szólistája.”

(A ZENE, 1928. 2. szám )

[További hivatkozások: A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei: 717., 720-724 és 848. sz. beírás] A.
 

727   Búbánat 2018-06-15 01:19:17


Ma 175 éve született Edvard Hagerup Grieg (Bergen, 1843. június 15. - Bergen, 1907. szeptember 4.)  zeneszerző és zongoraművész

Grieg emlékét az alábbi méltató cikk idemásolásával idézem fel:

 

BOROS REZSŐ:  GRIEG (1843-1907)

A Zene – 1943 (15. szám)


1869. újévkor egy kis levél repült Olaszországból a posta szárnyain Norvégiába:


Uram,
nagyon jól esik, hogy megmondhatom Önnek, mily őszinte tetszéssel olvastam szonátáját (8. mű.).
Erős, tudatos, gazdag, kiváló zeneköltőtehetségre vall, melynek csak természetes útját kell követnie és magas fokra fog jutni. Bizonyos vagyok benne, hogy megtalálja Hazájában a megérdemelt elismerést. Ezek másutt sem fognak elmaradni az Ön számára,  s ha e télen eljön Németországba, kérem, tekintsen be egy kissé Weimarba is, hogy közelebbi ismeretségbe juthassunk. Fogadja, igen tisztelt Uram, kiváló nagyrabecsülésem nyilvánítását.

Róma, 1868. december 29-én
Liszt Ferenc."


A levél Grieg Hagerup Eduárdnak, a huszonhatodik évében levő, kevéssé ismert s még kevésbé elismert norvég zeneköltőnek szólt, ki akkoriban Christianiában (a mai Oslóban) barátjával, Svendsen Jánossal az ő alapította Zeneegyesület filharmonikus hangversenyeit vezette. Küzdött a tömeg tompaságával, közönyével, a csekélyszámú műkedvelő szeszélyességével és kicsinyességével. Szervezete gyönge, törékeny — lizenhétéves korában átszenvedett mellhártyagyulladása megfosztotta egyik tüdejétől. De a beteges kis testben nagy lelki erő, erős akarat, hit, lelkesedés lobog. Nem hiába írta emlékkönyvébe hazája legnagyobb költője, Ibsen Henrik, ezt a kesernyésen lelkes kis verset, elmésen gúnyolva a tömeg tompultságát:


Orpheus zengtén állatokba

 lélek szállt s a kőbe szikra.
Kő van nálunk garmadával

s mennyi állat közel, távoli

Játssz, hogy a kő áttüzesedjen,

 állathéj embert teremjen!


(Egy zeneköltő emlékkönyvébe.)


A hazáját nevelni akaró Grieg, sisyphusi munkájában olykor meg-megroskadva, már-már csüggedést érzett. Az oslói fjordot (télen hosszú hónapokon át borító jégpáncél fojtogatón ülte meg ziháló gyönge mellét. Ekkor tört át a ködön a napsugár, az új zene atyamesterének és legnagyobb tekintélyének, a geniális reformátornak, minden tehetség önzetlen fölkarolójának sorai.
A levél, mint minden Liszt-levél: elegáns, sima, udvarias, — de mögötte meleg, érző nagy szív dobog, törhetetlen hit a művészetben és haladásban. Mintha parányi gúny lappangana benne, ahol annyira „bizonyos“ a hazája elismerésében — ő, ki mint alkotóművész, a közönség annyi visszautasítását átélte s annyi csalódást!
A Mester kezeibe csupán a véletlen s nem a szerző maga juttatta a szonátát.

 Liszt levele megszerzi Griegnek a norvég állami ösztöndíjat, mellyel az év őszén Rómába utazhatik. Váratlanul be is toppan a Mesterhez (1870), de ez nincs otthon. Erre Lisztnek valósággal kerestetnie kell a szerény fiatal művészt és udvarias mentegetőzéssel kéreti újra magához. A maga kompozícióiból alig tud előkeríteni valamit a fiatal muzsikus; végre második (G-dúr) hegedűszonátáját és az op. 9, dalfüzetet viszi Liszthez a Santa Francesca Romana kolostorba. „Leveleztünk, ugye, egy kicsit?“ veti oda a Mester mosolyogva s mentői előbb zenét akar hallani fiatal pályatársától. Örvendezve kiált föl Grieg muzsikája minden egyéni, színes, norvég népies fordulatán:

„Ej, be hetyke! Hallja csak, ez tetszik nekem! Ezt kérem még egyszer!“

Szegény Griegnek hegedűszólamot és zongorát együtt kell játszania; majd átveszi a Mester a hegedűszólamot és csodás, zengő kifejezéssel játssza fönn oktávában a zongorán. Mikor Grieg kis zongoraműveiből játszik, Liszt hősies pátosszal énekli vele a zongoradarabocska — menüett — dallamát, el van ragadtatva a muzsika különleges nemzeti színezésétől.
Majd Grieg kéri a Mestert, hogy játszon s döbbent csodálattal hallja tőle Tasso hatalmas gyászzenéjét. A Mester lenyűgöző játéka után még az ő unszolására sem meri folytatni szonátáját; mire Liszt pazar színekkel lapról játssza le az ismeretlen hegedű-zongoraszonátát „szőröstül-bőröstül“ a zongorát teltebben, szélesebben, a hegedűszólamot,a zongoraszólam közepette.

„Kacagtam, azt hiszem, mint egy idióta“ — festi levelében elképedő lelkesedését szüleinek az ifjú költő. „No, csak fölteszi rólam, hogy lapról is tudok játszani, elég régi, gyakorlott muzsikus vagyok“ — mormogta a Mester fiatal kollégájának ámuló, dadogó szavaira.
Legközelebbi alkalommal a moll zongoraversenyének kéziratát hozza magával Grieg. Liszt hatalmasan játssza az ismeretlen kéziratból, közben beszél, bírál, dicsér, majd fölugrik játék közben, hatalmas léptekkel méri végig a termet s elragadtatva valósággal „bömböli“ a témát...
„Folytassa csak! — mondja utána Griegnek — s ne engedje, hogy eltántorítsák!“
Acélos erőt adtak Liszt szavai a fiatal mesternek.
 

Grieg (szül. 1843. jún. 15.) családja skót származású volt, lovagősei szilárdan kitartottak királynőjük, Stuart Mária ügye mellett s inkább száműzetésbe mentek utóbb. Számos példáját adták a szívós energiának; a kitartó erős akaratot tőlük örökölte Grieg. Közvetlen ősei nagykereskedők. A polgári józan életmód az ő örökségük; semmi bohém vonást sem látunk az északi mesterben.

Szülei lelkes zenekedvelők, de konzervatív ízlésűek. A gyermeket a norvég csodahegedűs, Bull Ole személye és példája igézi meg. Lipcsében tanult zeneszerzést Hartmann Mórictól és Reinecke Károlytól, kissé rendszertelenül ugyan, de tehetsége átsegítette a nehézségeken. Hatással volt rá a skandináv zene vezére, a dán Gade is, de ennek a lágyabb, mendelssohnos irányával rövidesen szakított. Felvillanyozón hatolt rá a tüzes, temperamentumos és szeretetreméltó ifjú zenetitán, a fiatalon elhunyt Nordraak Richárd barátsága és — bár technikában fogyatékos, de biztató tehetsége. Halála hírére aznap gyászindulóba önti fájdalmát. Közvetlen elődje Norvégiában az eredeti tehetségű Kjerulf  Halfdán (többek közt a Norvég nászmenet karmű szerzője), kihez barátság fűzi. Az ő példájuk nyomán merül el a norvég népzenében. Geniálisan dolgozza föl népe táncait s fölszívja e dallamok minden keménységét, hetykeségét, paraszti erejét és humorát. Az előző feldolgozók (Lindeman, Hartmann) elpuhították e paraszttáncokat; Griegnél kapják meg igazi arculatukat. Harmonikus alátámasztásai elmések, egyéniek, sokszor érdekesek. Dac, nyakasság, mélabú és bohókás kedv árad ebből a muzsikából.
A szerény Grieg magát mindig a romantikusok közé sorolja. Alapjában és „formálásban“ német romantikus maradt ő — hangoztatja több helyütt —, csak nemzeti elemeket szőtt e formákba.
Népszerűsége delelőjén álló öregedő mesternek nem ártott meg ez a szerénység. De a jelenkor tudós esztétikusai túlszárnyalják ezt a „minősítést“. Mulatságos, hogy korunk, melynek zenéje elkeseredett, sisyphusi küzdelmet folytat a múlt század mindent elnyelő romanticizmusa s ennek utóhajtásai ellen, mennyire nem tud eléggé alábecsülni és lesajnálni mindent, ami e korszakban termett. Egyik kitűnő zenetörténet írónk is elintézi költőnket egy lexikonban azzal, hogy rafinált eklektikus, aki számító ügyességgel adagolta bele a kopott formákba és témakörökbe a népi „exotikumot“. (Várhatjuk-e akkor, hogy a nyugati nemzetek mást halljanak ki az új magyar zenéből is, mint pikáns, exotikus különlegességeket?)
Nem tudjuk, milyen hátsó fiókban porosodik tudós elméletírónknál a költői hangulat és átélés elavult fogalma.
 

Mert, hogy költő a javából, költő mindenütt és mindig Grieg, azt csak egészen érzéstelen ember tagadhatná. Igen, a német zene megihlette és vezette, ezt eleget emlegeti. Szívének kedvence Schumann, tőle veszi át a kis hangulatkép, genrekép formáját. Hangulataiban is sokszor rokon marad vele s mindkettejük, Grieg is, lelke mélyén nőies természet, — ezt itatják át mesterünknél nemzeti, hazafias és népies erők s a Hit, Akarat férfiassága, mely olykor — például a zongoraversenyben — hatalmas hullámokig fokozódhat.
Ezért nem meglepő, hogy a német romantikus művészet másik pólusa is lelkesítette s — különösen későbbi éveiben — formálólag hatott rá: Wagner. Pedig törékeny lírizmusától elég messze állott a hősies monumentalitás. Mégis próbálkozott vele barátjának, Björnson Björnstjerné-nek Olaf Trygvason nemzeti hősről szóló drámájához készült zenéjében.

Nem is tudta kikerülni a Wagner-reminiszcenciákat.
A „költői hangulat“, mit föntebb emlegettünk, persze olcsó szó s könnyű vele visszaélni. Százával meg százával vannak epigonok, akik csak úgy öntik az olvatag dallamokat, a lágy hangzatokat, érzelgős késleltetéseket s azt hiszem, s az átlagos hallgató is elhiszi nekik, hogy magas művészetet produkálnak.
Az igazi költő más! Benne mindig érzik valami kesernyésség, valami érdesség, dac vagy szeszély, az egyéni fájdalomnak valami sajgó hangja. Az igazi költő pacsirtaálcás sirály. De ezt bizony a nagy tömegek vagy nem érzik meg; vagy ha megérzik, elidegeníti őket.
Ez a disszonancia teszi frissé a hangot, őszintévé, igazzá a művészetet, teszi egyéni sajáttá, személyes élménnyé. S ez az érdes mellékhang vagy alaphang sokszor a nép nyersebb őserejéből gyökérzik föl.
A norvég parasztlegények hetyke kurjantásai, bohókás rikkantásai, topogása, ugrálása, a lányok ringása, tipegése szublimáltan mind felszívódott Grieg melódikájába. A Norvég táncokat (op. 35.) Grieg a maga dallamaira írta s a hallgató megesküdne rá, hogy éppoly eredeti népi táncdallamokat hall, mint a 25 északi tánc és népdal-Ъап (op. 17.).
Ez a népies, mondhatnám „tipegő-kurjantó“ attitűd ott lappang dalainak melódiaszövésében is és visszatartja a lágy érzelmességtől, romantikus epigon-stílustól, melybe nagy orosz kortársa és barátja, Csajkovszky oly könnyen beleesik. Frissesség, kedvesség, gyermekded üdeség, titkon sajgó fájdalmak naiv, őszinte kibomlása, — olyan szemérmes, intim vonások, melyeket a nagytömeg ritkán ért meg. Ezért csak néhány dala lett népszerű, nálunk meg éppen csak egy-kettő. A 2 Solvejg-dal, Szeretlek, Csolnakon, néha az Álom, nagy néha a Monte Pinción; ez az egész, amit tőle hall közönségünk, de ezek meghitt poézisét is alig akad egy-két művészünk, ki átélni tudná. Pedig, cigányzenéből és úri- nótából táplálkozó vizenyős, dilettáns népszerű dalirodalmunk közepette, micsoda emelkedés volna, ha fölérhetnénk Grieg minden ízében nemes, gyermekien tiszta, igaz dalköltészetéhez!
Olyan szűzi tisztaságú forrás ez, melyhez az irodalomból tán csak Gárdonyi Géza költészetét állíthatnék párhuzamul.
És micsoda gazdag virágbomlás ez a daltermés annak, aki ismeri. A természet, a fjord, a nagy hegyek magánya, a szökdelő gödölyék, az ősz, a kisgyermek, családi boldogság, ifjú női báj, szerelmi boldogság és bű, az élet csapásai, halálsejtelem, gyermeksirató, bölcsődal, elválás, merengés, hazafiúi áldozatkészség — mind oly keresetlenül törnek elő, mint a gyermek ajkán. A költők részben honfitársai: Ibsen, Björnson, Paulsen, Andersen, Holger-Drachmann, Vinje — de németek is. (Heine, Chamisso).
Kongeniális tolmácsolót találtak a mester dalai unokahúgában, Hagerup Ninában, ki, ha nagy hangja nem is volt, de annyi kifejezéssel és  a költői szöveg oly finom árnyalásával adta elő férje dalait, hogy ebben világhírű művésznők is ritkán érték utol.  Odaadó, praktikus érzékű élettársa és hűséges támasza lett gyönge szervezetű, álmodozó férjének.

Grieg kis faházikót építtetett a fjord fölé, odahozta kedves partitúráit (főként Wagnert) és zongoráját; ott dolgozott, télire levitette a házikót a tengerpartra, tavasszal újra felköltözött magasabbra. . ;
Instrumentális párhuzama a 125 dalnak 70 kis zongoraköltemény, a hangulatok és jellemképek nemrég még oly kedvelt sorozata, a „Lírai darabok”. A már föntebb megismert természeti, emberi, családi, szerelmi, falusi életképekhez mesevilág is járul, tündértánc, manók, szilfidek.
Milyen neki való feladat volt, mikor Ibsen megkérte, írna kísérőzenét a Peer Gynthez. Bár Ibsent emberileg sohsem tudta úgy szeretni, mint Björnsont, de a Peer Gyntért lelkesedett. Nyilván elsősorban a mesemotívumok, a néprajzi elemek kapták meg. Mindenki ismeri geniális illusztrációit a híres drámai költeményhez, 'a napfölkeltét, az anya haldoklását, az arab táncokat és a hegyimanó barlangjának szédítő táncforgatagát.
A Holberg-szvitben, melyet zenekarra tervezett, de zongorára írt meg, a kétszáz éves rokokó-táncokat utánozza, Holbergnek, a híres dán vígjátékírónak, Észak Moliérejének korát. Az ősszel nyitány saját dalainak motívumaiból fölépített megragadó hangulatkép. Ifjúkorából való, akár hatalmas, gazdag költőiségű а-moll zongoraversenye.

Szemére hányják, hogy mozaikszerű bőséggel rakja egymás után költői ötleteit. Vérbeli romantikus létére több benne a szín és költői ötlet, mint az egységes építkezés. G-moll vonósnégyese is csupa egyéni érdekes hangulat, de önálló szólamszövés helyett inkább a zenekar és à zongoradarab technikája szerint épült. Gazdag költői tartalmúak a három hegedű- és az e-moll zongoraszonáta is.

Igaz, nem lett belőle korszakalkotó reformátor. Csak erős költői egyéniség. Többre nem is vágyott. Harmóniái elmések, merészek, változatosak, máskor a legegyszerűbbek. Megemlékszik róla, milyen boldog mikor ötéves korában fölfedezte a zongorán a nónakkordot. Ez a hangzat egész életére kedvence maradt. Újszerűén s líraian alkalmazza; e technikájával Ravelnak mutatott utat (Ravel ismert Pavanejában nem egy helyütt Grieg-hangok csendülnek föl).
Wagnertől tanult, de nagy ritkán esik wagneri hangulatokba vagy reminiszcenciákba. Bolygó hangjaiban tristanos kromatika csak elvétve akad.
Gyermekded vonás és dalköltőre vall, hogy a szekvenciákkal kissé túlságos bőven él; továbbá azzal a fogással is, hogy a feldolgozott dúr- témát egyszerre mollban hozza és viszont.
Hogy a nagyépítkezésre nincsen elég „lélegzete“, azt jól érezte a — némi túlzással — zenei „miniatűr festőnek“ tartott mester; szimfóniát, operát nem írt. De a — vokális és instrumentális — dalköltőnek örökké üde és igaz marad művészete.

726   Ardelao 2018-06-14 22:04:42

424 évvel ezelőtt hunyt el

Képtalálat a következőre: „ORLANDE DE LASSUS”

ORLANDE DE LASSUS, a késő reneszánsz legnagyobb flamand zeneszerzője.

(1532? – 1594.VI.14.)

Emlékére:

«EGY ÉNEKESFIÚ TÖRTÉNETE

 1540-ben (a ma Belgium területén található) Mons városában történt, hogy a Szent Miklós templom énekkarába új tagot vettek fel. Abban az időben egész Európában elterjedt szokás volt, hogy a nagyobb templomokban énekkart szerveztek férfiakból és fiúkból. Külön énekiskolákat tartottak fenn azért, hogy az arra alkalmas, tehetséges gyermekeket kottaolvasásra, a többszólamú éneklés magas művészetére oktassák. Aki ügyesnek, tehetségesnek bizonyult, annak felnőtt korában életpálya lett a kórusban való éneklés vagy énekkarvezetés. Még századokkal később is sok híres zeneszerző – pl. Bach, Haydn, Schubert – mint énekes fiú kezdte zenei pályafutását.

A monsi Miklós-templom kórusa próbára készült az énekiskolában. A felnőtt férfi énekesek mellett több fiúgyermek is volt. Kisebbek, nagyobbak, de olyan apró egy sem, mint az a nyolc és fél éves, eleven szemű, csinos arcú emberke, aki most érkezett, azazhogy édesapja vezette ide kézen fogva, hogy beírassa a kórus tagjainak sorába. A karmester már ismerte a fiúcskát. Mielőtt felvette volna az énekkarba, alaposan kipróbálta hallását és hangját. A gyermek illedelmesen meghajolt, úgy köszönt. A karvezető megveregette a vállát és intett egy mosolygós arcú nagyfiúnak, hogy pártfogolja az új kis tagot. Az látható örömmel vállalta a rábízott feladatot.

Gyere te apróság! Mindjárt meglátjuk, vajon tudsz-e kottából énekelni?

Azzal fél-karjával felemelte és maga mellé állította kis társát egy székre. Amikor éneklésre került a sor, átkarolt, úgy tartotta elé a saját kottáját.

A fiúcska eleinte kissé elfogódott volt annyi idegen arc láttán, de amikor elkezdődött a próba s a magas és mély hangok lágyan összefonódó harmóniában zengtek, a gyermek egyszeriben otthonosan érezte magát. Szépen, halkan ő is elkezdett énekelni. Társa bíztatóan mosolygott rá. Kis- és nagyfiú, régi és új kórustag hamar megbarátkoztak az éneklésen keresztül. Hangjuk a közös szólamban szépen csendült össze, mint az ezüst csengő meg a kis harang. Hamarosan bebizonyosodott, hogy a fiúcska önállóan is biztos szemmel követi a kottát. Sőt! Éneklés közben még arra is volt ideje, hogy körülnézzen. Persze csak a közelében álló énekeseket láthatta, mert hátrafordulni nem illett volna ott, ahol mindenki olyan mozdulatlanul állt a helyén, mintha szobor lett volna. Csak ajkuk mozgása és a torkukból áradó hangok meleg zengése mutatta, hogy élő emberek.

Az énekes fiút édesanyja már nehezen várta az első próbáról. Valósággal elhalmozta kérdéseivel:

Sokan voltatok-e? Milyenek a többi fiúk? Mit énekeltetek? Ügyes voltál, kisfiam?

A gyermek, sorban válaszolt a kérdésekre. Azt is elmondta, hogy milyen jó pajtásra, pártfogó barátra talált az énekiskolában. 

Ahogy telt-múlt az idő, a fiúcska hangja mind szebb lett. Csillogott, mint a gyémánt, hajlott, mint a nád. Ha a zene jellege úgy kívánta, erőteljesen, ércesen zengett, szabadon, bátran szárnyalt. Hamarosan mindenki elismerte, hogy az „apróság”-nak van a legszebb hangja az egész énekkarban. De nem irigyelte őt a többi fiú, mert kedves, jó pajtásuk volt, akit mindnyájan szerettek, becéztek. Az énekkar sokat tanult, próbált és gyakran szerepelt. Így rövid időn belül az egész város közönségének feltűnt az énekes fiú gyönyörű hangja.

Mons városában sok idegen járt. A híre helybeli gyapjú- és pamutfonók, vasöntők és más iparosok gyártmányait is szívesen vásárolták. A város élénk kereskedelme sokakat ide vonzott. Akik pedig Monsban jártak, mind megnézték a város nevezetességeit, s meghallgatták a Miklós-templom kórusának szép énekét. Így terjedt el a város falain kívül is az elbűvölő hangú énekes fiú híre, akinek nincsen párja Monsban, de talán még messzi vidékek nagy városainak híres kórusaiban sem.

Egy este hiába várta haza a kisfiút édesanyja. Apja aznap is – mint annyiszor máskor – eléje ment. De az énekiskolában azzal fogadták, hogy a próbának már vége. Az énekesek eltávoztak.

Talán elkerültük egymást útközben? – gondolta az apa, és hazament, remélve, hogy a gyermek már otthon várja.

De nem így volt.

Vajon hol lehet ez a fiú ilyen sokáig? – kérdezte az édesanyja aggódva. – Sohasem szokott elmaradni próba után.

Kopogtak az ablakon. Sietve mentek ajtót nyitni, mert azt hitték, a várva-várt gyermek érkezett haza. De nem. Csak a szomszéd jött át egy kis beszélgetésre. A szülők elpanaszolták neki, hogy milyen aggodalommal várják haza fiúkat. A szomszéd, ki maga is családos ember volt, indítványozta, hogy menjenek együtt a keresésére. Így is történt.

Az énekiskolában bentlakó fiúk csak annyit tudtak, hogy kis társuk a próba után hazament.

A felnőtt énekesekkel együtt távozott – mondta a karvezető. – Talán azok többet tudnak róla.

A két férfi, sorban felkereste az énekeseket. Már éjfélre járt, amikor végre megtudtak valamit.

Láttam – mondta az egyik énekes, - amint egy idegen, jól öltözött úr igen kedveskedve beszélgetett vele. Ott mentek el a városháza előtt. Egy másik énekes arra emlékezett, hogy egy idegen hintót látott hazamenet az egyik mellékutcában. Ez volt minden, amit megtudtak. Az édesapja felsóhajtott:

Bárcsak otthon lenne azóta már a fiam!

De otthon csak a feleségét találta, ….kisírt szemmel. Az asszony kezét tördelve sóhajtozott:

Hová lett az én drága gyermekem? Ki tudja, hol van? Ezóta talán már nem is él szegénykém. …

Asszonyom, nyugodjék meg! – szólt a szomszéd. – Egészen bizonyos, hogy a gyermeknek semmi baja nincs.

Akkor miért nem jön haza? – kérdezte az édesanya, sírástól fuldokolva.

Mert, . . . ellopták! – hangzott a váratlan felelet. A kis énekes fiú szülei csodálkozva néztek a jó-barátra.

Honnan gondolod? – kérdezte az apa.

A gyermeknek messze földön híres, szép hangja van, s hallottuk, hogy egy idegen úr kedveskedve beszélt hozzá, ….. idegen hintót láttak egy mellékutcában. …. Nos, nem elég minden ahhoz, hogy nyoma vesszen? De különben is. Ugyan mi történt volna vele, mint hogy ellopták?

Ma már szinte hihetetlennek hangzik ez a feltevés, de nagyon is valószínű volt abban az időben, amikor jó pénzért mindig akadt valaki, aki a királyok, főurak kórusát ily módon gyarapította egy-egy szép-hangú új taggal. Ebben az esetben is így történt. A monsi énekes fiú apjának igen sokfelé kellett keresnie fiát, míg végre egy távoli kastélyban rátalált és hazavihette. Volt is öröm, amikor újra láthatták aggódó szülei, s méghozzá teljes épségben. Az énekiskolában is nehezen várták már. Amikor megérkezett, pajtásai kitörő örömmel fogadták. A felnőtt énekesek kedveskedve becézték, tréfálkoztak vele. A karmesternek a meghatottságtól könny csillogott a szemében, amikor visszakapta már régen nélkülözött legjobb énekesét.

De nem sokáig tartott a zavartalan öröm, mert a páratlan zenei képességű, gyönyörű hangú éneklő gyermeket másodszor is ellopták! Szüleinek ismét sok aggodalmába, fáradtságába és pénzébe került, míg visszaszerezték. Édesanyja ezután legszívesebben ki sem engedte volna a házból.

Csak baj lett belőle, hogy annyian hallották a hangját! – mondta. De nem lehetett már kalitkába zárni a híres gyermeket. Továbbra is énekelt a kórusban az emberek nagy gyönyörűségére. Amilyen mesébe illő volt szép hangja, rendkívüli zenei tehetsége, olyan meseszerű volt élettörténetében az is, hogy tizenkét éves korában – harmadszor is ellopták. Ezúttal azonban végleg. Szülei most is nyomára akadtak, épp-úgy mint az első két esetben, de amikor megtudták, hogy a dúsgazdag, nagyhatalmú tábornok – Ferdinand Gonzaga – pártfogolja, nehéz szívvel bár, de beleegyeztek ottmaradásába, gyermekük jövője érdekében.

A szülők lemondása nem volt hiábavaló. Gonzaga nemsokára Szicilia alkirálya lett. Amikor elfoglalta új állomáshelyét, magával vitte a csodálatosan szép-hangú monsi énekes fiút. A hosszú utazás közben a már ifjúvá serdült gyermek, világot látott, egy életre szóló műveltséget szerzett. Olaszországon végigutaztában megismerte a zenészek, festők, szobrászok, építészek remekbe készült alkotásait, meghallgatta a világhírű kórusokat és énekeseket, a legnagyobb mesterektől tanulta meg a zeneszerzés művészetét.

A háromszor is ellopott énekes fiúból felnőtt korában európai hírű zeneszerző lett, kit kortársai a „zene fejedelmé”-nek neveztek. Ezt a kitüntető címet nemcsak azzal érdemelte ki, hogy műveit nagy tudással, választékos művészi ízléssel írta meg, hanem avval is, hogy fejedelmi bőséggel alkotott: több mint kétezer kórusművet irt. A művészi kóruszene kedvelői még ma is – több-száz évvel halála után – tisztelettel és csodálattal ejtik ki nevét: Lassus

 Forrás: Péterffy Ida: „Kis történetek nagy zeneszerzőkről”

Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1959  

Orlande de Lassus - Lagrime di San Pietro: I. Il magnanimo Pietro

725   Búbánat 2018-06-10 22:37:12

Ma 90 éve született Botka Valéria, kórus-karnagy, a Magyar Rádió gyermekkórusának megalapítója,  Liszt Ferenc-díjas.

( Arak, 1928. június 10. – Budapest, 2013. szeptember 28.)

Botka Valéria emlékére legyen itt  ez az alábbi cikk: a  nyolcvanadik születésnapján kereste fel a karnagyot a Hetek.hu munkatársa,  Cserháti Ildikó

(2008. 08. 15.)

"Tanítványból mester"

Botka Valéria nyolcvanéves

Volt egy kórus Magyarországon, amelynek az egész világ csodájára járt. Egy kórus, amely már akkor vendégszerepelt Japánban, amikor magyar ember az országhatárt nem nagyon léphette át. A Magyar Rádió Gyermek-kórusának alapító karnagyával, Botka Valériával nyolcvanadik születésnapja alkalmából beszélgettünk.

Arrébb rakjam a családomat? Nem zavar?” – kérdezi mosolyogva Vali néni, mikor hellyel kínál. A régi rekamién számtalan, nagy becsben tartott baba, plüssfigura. Mind egy-egy külföldi út emléke vagy régi kórustagoktól kapott ajándék. Vali néni három éve lakik itt, az Ódry Árpád Művészotthonban, amióta elvesztette a férjét. Mozgalmasan telnek a napjai. Meghívásoknak tesz eleget, előadásokat tart pedagógusoknak, folyamatosan dolgozik régi, kopott írógépén: „Szeretnénk összehozni egy kiadványt a kórus történetéről” – magyarázza. És nevet, árad belőle az életkedv. Kérdezem, mi ennek a titka. „Gyönyörű volt ez a nyolcvan év, tele élményekkel – válaszolja. – Persze nem gondok nélkül. Nekem a gyerekek adták az örömet.”


Botka Valéria és férje, Csányi László 1954-ben alapították a Magyar Rádió Gyermekkórusát, amely vezényletükkel bejárta a fél világot, hatalmas sikert aratva, ahol csak fölléptek. A karnagy házaspár ritka pedagógiai érzékkel, hatalmas szeretettel foglalkozott a kezük alatt megforduló több mint tízezer gyermekkel. Nemcsak vezették a kórust, hanem igazi pótszüleik voltak ezeknek a gyerekeknek. Hiszen a szülőktől távol, a világ másik felén gyakran törött el a mécses a honvágy miatt. Arra is volt példa, hogy az egyik kis kóristát egy vidéki út során kellett vakbélgyulladás miatt kórházba szállítani.

„Nagyon sok öröm volt ebben a munkában, de hatalmas felelősség is. A szállodákban, miután lefeküdtek a gyerekek aludni, mindig végigmentünk a folyosón fülelve, hogy nem szűrődik-e ki valamelyik szobából gyanús zaj, pityergés.”

A kórus neve mára egybeforrt a Botka–Csányi házaspár nevével. Olyannyira, hogy lányuk, Csányi Valéria nem is akarta átvenni a kórus vezetését szüleitől, mondván, hogy ez az ő kórusuk. Ezek után ki hinné, hogy Vali néni egy puszta véletlennek köszönhette zenei karrierjét?

 „Amióta az eszemet tudom, színész akartam lenni. Kislányként is úgy mutatkoztam be, hogy Botka Valéria művésznő. Egy alkalommal aztán, amikor édesapámmal Pestre utaztunk, elszöktem egy meghallgatásra Rózsahegyi Kálmán bácsihoz. Ő azt mondta: ennek a gyereknek a főiskolán a helye. Fel is vettek, de mégsem éreztem magam igazán jól. Egy tanárom, aki a szolfézst tanította, gyakran elkésett. Egyik alkalommal megkért, hogy kezdjem el, és tartsam meg az órát. Aztán megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem a Zeneakadémiára jönni. Hatalmas álmom volt, mindig bőgtem, mikor arra mentem villamossal, hogy bárcsak a portáig eljuthatnék egyszer! Így kerültem a Zeneakadémiára.”

A Zeneakadémiáról pedig 1954-ben a Magyar Rádióba. Akkoriban a Rádióban mindig voltak ifjúsági zenei műsorok, vidéki kórusok vendégszereplésével. Ezeket megszervezni nem kis munka volt, így jött az ötlet: legyen a rádiónak saját gyermekkórusa, budapesti gyerekekből.

„Elmentünk majdnem minden iskolába a férjemmel, meghallgattuk a gyerekeket, kiválasztottunk pár százat, összeállítottuk a törzsgárdát, és elkezdtünk dolgozni. Így kezdődött.”

Nem volt könnyű a választás, előfordult, hogy kétszer-háromszor is visszahívtak gyerekeket meghallgatásra. De annak sem kellett lemondania teljesen a kórusról, aki elsőre nem került be.

 „Létrehoztuk a kicsinyek kórusát, ez volt az előkészítő. Ott figyeltük, hogy ki ért meg arra, hogy bekerüljön a nagy kórusban. Volt olyan is, hogy egy-egy zenész gyerekét nem vettük fel, mert a gyereknek egyszerűen nem volt jó hallása. Erre elmentek még Kodály tanár úrhoz is panaszkodni, hogy az ő gyerekük miért nem énekelhet a kórusban.”

A Somogyi Béla Utcai Általános Iskolában külön osztályt hoztak létre a kórusos gyerekeknek, hogy ne kelljen sokat utazniuk az iskolából a próbákra. A házaspár rendszeresen figyelte a gyerekek tanulmányi eredményeit is, bár túl sok gond nem volt velük.

„Észrevettük mi is, de inkább a tanárok, akik tanították a kórusos gyerekeket, hogy a zenei osztályosokat jobb, könnyebb tanítani. A zenéhez hozzájárul a fegyelem, a koncentrálás, ezek mind beléjük ivódtak. A zenetanulásnak nagyon pozitív hatása van az élet más területeire is.”

A házaspár Kodály Zoltán tanítványaként kezdte a kórusmunkát, így amikor a tanítványból kórusvezető lett, Kodály „tanár úr” mindenben segítette a munkájukat: elment a próbákra is, tanácsokat, iránymutatásokat adott.
A világhírnév sem váratott sokat magára. Mint a kórus történetében annyi minden, az első külföldi vendégszereplés is egy puszta véletlen eredménye volt. Egy alkalommal japán vendégek érkeztek a próbára. A gyerekek énekeltek, mint máskor, aztán a vendégek közölték, hogy ezt a kórust ők kiviszik Japánba. Csak így, egyszerűen. Az első tokiói koncert után ötven-hatvan helyi lapban jelent meg hírként a Magyar Rádió Gyermekkórusának fellépése. Hatalmas sikerük volt.

„Azon az első úton hatvankét koncertet adtunk három hónapon keresztül. A szülők itthon sírtak, a gyerekek kint bőgtek, én is, mindenkinek honvágya volt.”

A japán siker után már nem volt megállás, egymás után jöttek a meghívások, csereutak, felkérések, külföldre és vidékre egyaránt. Japánban összesen tizenöt alkalommal léptek fel, de Európa csaknem valamennyi országában szerepeltek, és meg sem álltak Amerikáig. Bejárták egész Magyarországot is.
Kalandokban tényleg nem volt hiány. 1956-ban, október 23-án a teljes kórus a rádióban ragadt. Minden kapunál őrség állt. A szülőket nem engedték a rádió környékére, ők a múzeumkertben izgultak, a gyerekek bent a rádióban

. „Kimentünk a garázshoz, ott már jöttek a nagy teherautók, tele katonákkal. Mondtam a gyerekeknek, hogy álljanak sorba. Sírtak, nagyon féltek. Aztán egyesével, a teherautók mellett kiszöktettük a gyerekeket. Mondtuk nekik, hogy semmi mást ne csináljanak, csak szaladjanak ki a múzeumkertbe, ott vár édesanyjuk. Nagyon féltem, hogy mi lesz, mindenkinek mondtuk, hogy ahogy hazaérnek, azonnal telefonáljanak. Hála Istennek, mindenki telefonált.”

Arra a kérdésre, hogy milyen üzenetet küldene a mai fiataloknak, Vali néni válasza úgy szól:

Az a legfontosabb, hogy a hivatásuknak éljenek, és ne kényszerből válasszanak szakmát. Szeressék csinálni, amit csinálnak, és amikor éreznek magukban valamire elhivatást, addig ne nyugodjanak, amíg azt el nem érik.”

724   Búbánat • előzmény723 2018-06-09 21:21:26

A Cole Porter-évforduló jegyében - talán még aktuális is.

Cole Porter balettet is írt, nem is akármilyet

(sze)  Fidelio. hu  - 2017.05.25. 13:22

Az elsősorban jazz-sztenderdek és musicalek szerzőjeként ismert zongorista 1920-ban írt egy balettzenét az amerikai kongresszus által elfogadott bevándorlásellenes törvényekről.  Hogy, hogy nem, most elővették.

 

723   Búbánat 2018-06-09 13:08:29

127 évvel ezelőtt született Cole Porter, amerikai musicalszerző

(Peru, Indiana, 1891. június 9. – Santa Monica, Kalifornia, 1964. október 15.)

 

Film Színház Muzsika, 1978. október 28.

UNGVÁRI TAMÁS: Az elmondhatatlan Cole Porter

(A Fővárosi Operettszínházban próbálják Cole Porter: Csókolj meg Katám című musicaljét.)

A Csókolj meg Katám felújítása eszembe idézi azokat a napokat, amikor fordításába belekezdtem. A magyar musical hőskora volt ez s magam éppenséggel egy olyan színház dramaturgja, mely arra esküdött fel, hogy meghonosítja ezt a jellegzetesen amerikai, s ezért éppoly nehezen átplántálható kényes növényt, mint amilyen egykoron a burgonya volt. Musical, sikeres, erőteljes, átültethető éppoly kevés született, mint éposz a világirodalomban. Azóta se tudok többről, mint egyetlen tucatról. Soruk épp a Csókolj meg Katám-mal kezdődik. s valahol a Candide-dal végződik. Általam eddig ismeretlen okból az igazi musical megszületéséhez különös csillagállás kell — jó és pimasz librettó, még pimaszabb versek s végül olyan invenciózus zene, melyet összehozni még egy Bernsteinnek is ritkán adatik.

Ha rangsorolhatom azoknak a musicaleknek a zeneszerzőit, akiket a legjobban szeretek és a legjobban utálok, akkor az előbbi helyre a My Fair Lady muzsikusát, Loewé-t tenném, míg a gyűlölet sugarába habozás nélkül Cole Portert emelem.

Szegény Loewe. Emigráns, bizonytalan, a sikertől éppúgy összeomló, mint a bukástól. Ezeknek a zeneszerzőknek jószerivel csak apokrif életrajzuk van. Loewéről egyetlen hitelesnek rémlő (ám azért bizonyíthatatlan) életrajzi motívum. Az anyagilag sikeres, viszont a My Fair Lady után sorozatosan bukó Loewe egy yachtot tartott Cannes-ban. Ö volt a kapitány egy nagyszámú legénység élén. Amikor felszedték a horgonyt, azonnal lefújta az akciót. Nem kell különösebb pszichológia ahhoz, hogy megfejtsük e non-stop főpróbát. Loewe yachtja sosem futott ki Cannes kikötőjéből.

Szeretni még egy sikeres szerzőben is a gyarlóságait lehet: ezért oly tündöklő Loewe.

Cole Porternek a tehetségét bámulni: igen. De a személyét — idáig soha sem merészkednék. Cole Porter igazából sohasem bukott. Gazdagnak született s csaknem mérhetetlenre gyarapította vagyonát. Peruban látta meg a napvilágot (no nem Dél-Amerikában, hanem az Indiana állambeli Peruban), ahol jelentékenyebb vetélytársak híján a család őt szemelte ki arra, hogy Perut (Indiana) halhatatlanná tegye. Jellemző Porterre, hogy amikor díszpolgárává választotta a városka, még az ünnepségre se jelent meg. Félt az unalomtól. Ennek megfelelően, ha társaságban tört rá az unalom, se szó, se beszéd. köszönés nélkül távozott; ha vendégeket hívott, azokat unalmában gyakran kirúgta. Porter és felesége, Linda, a nála nyolc esztendővel idősebb gazdag örökösnő egy időben a Ca’Rezzonico velencei palotájában húzták meg magukat. A zenetörténet, ha jól tudom, eddig egyetlen szerzőről tud, aki velencei palotáig vitte s ez Wagner volt. De a Ca’Rezzonicó- ban más volt a rend, mint hajdan Wagnernél. Ha valaki egy percet késett a vacsoráról, a hajthatatlan Porter nekiült az estebédnek — állítólag egyszer még Jack Wagnert, a filmcézárt is így leckéztette meg.
Nem is félt mástól, csak az éhhaláltól. Szünet nélkül komponált, s harminchét éves korától, a Paris című daljáték bemutatójától fogva nem kerülte el a siker. Igaz, Porter régen udvarolt a sikernek. Már iskolába érkezvén két esztendőt letagadott az életkorából, s így tizenötesztendősen a tizenháromévesek között kitűnhetett páratlan intelligenciájával. Az első világháborúból hősként tért haza — csak későbbi életírói derítették fel, hogy a fronton soha nem járt s a háborút Párizs luxuséttermeiben vészelte át. Amiképpen életkorából két esztendőt mindig letagadott, magasságához viszont öt centit adott hozzá, mert a természet apró termettel áldotta meg. És mérhetetlenül gőgös és undok volt.
Mindez, persze, édes-keveset számít. A róla készített hollywoodi filmből ugyan egy szó sem igaz, de a zene az valódi, az adott műfajban, az érzelmesség megfelelő koncentrációjában. A Night and Day, a Begin the Beguine, a Let’s Do It megríkatta és elbájolta Amerikát és Európát. Nem volt tudatos giccsőr. Az ilyen zenét csak teljes hittel lehet létrehozni: soha cinizmus slágert nem alkotott. A slágerszerző a hitét bocsátja áruba — a holdfényt, mely őt is megejtette, a napot, melynek áldozatos imádója. Ha a Csókolj meg Katám felülemelkedik az ájult szentimentalizmuson, úgy azzal a slágertől mélyen idegen tulajdonságával, hogy humora van.
Csak azt sejteném, honnan vette. Barátai és ismerősei sorát sorra vettem — nincs köztük egyetlen cím és rang nélküli. Gunzburg grófja, Verdura hercege, még a nevük is oly valószínűtlen, mint amilyen bizonyos, hogy társaságukban elkerülhetetlen az unalom, s messzire kerüli őket a tréfa.

Illyésről terjesztik, neki tulajdonítják azt a bölcs mondást, hogy az operett (s leánya, a musical) a legkövetkezetesebb szürrealista műfaj. Lángelméi közül mindenesetre Cole Porter a legvalószínűtlenebb. Egyfelől egy Wagner életformájával mégiscsak Porter-dalok jutottak eszébe, de még- továbbá: hogyan juthatott egyetlen dallam is eszébe valakinek, aki oly kényszeres hazug és pöffeszkedő sznob volt, mint Cole Porter.

Szegény Loewe. A befűtött yacht sohasem futott ki Cannes kikötőjéből. Porter bezzeg ha arra került a sor, egész flottát tudott hazudni magának.

722   Ardelao 2018-06-09 11:45:22

 

208 évvel ezelőtt, ezen a napon született Otto NICOLAI német zeneszerző, orgonaművész és karmester. A Bécsi Filharmonikus Zenekar megalapítója.

(1810.VI.9. – 1849.V.11.) 

Emlékére:

«A windsori víg nők» a Városi Színházban.

Tizenöt év (1934-ben, megj. A.), híján száz esztendős ez az opera és annak is éppen tizenöt esztendeje, hogy utoljára játszották Budapesten. És most, ahogy a Budapesti Hangversenyzenekar operaelőadásainak keretében új életre támad a Városi Színház színpadán «A windsori víg nők» elragadó muzsikája és Shakespeare-i eredetű meséje, a mai operanemzedék szinte el sem hinné, hogy nagyapáink és apáink korának legnépszerűbb vígoperáját hallja és látja.

Otto Nicolai, a szerzője, az a bizonyos „alkalmi lángelme,” aki rengeteg operát irt, de csak egyetlenegyet alkotott: «A windsori víg nők»-et és ebben az egyben felülmúlta önmagát, sőt kissé korát is. Mint minden másodrangú zseni, ö is magáévá tette zenéjében a kor nagy és halhatatlan értékeit: egyik pillanatban Mozart kecses szelleme szökell a zenekarban és színpadon, a másik pillanatban Donizetti dallamvarázsa, a harmadikban Rossini pezsgő jókedve, de ahol maga Nicolai szólal meg, ott is színes, zengő, túláradó bőségű dallamforrás nyílik meg. „Aki sokat hoz, az soknak adhat,” — mondja egy német közmondás, és ha ez igaz, akkor Nicolai ma is mindenkinek igaz zenei gyönyörűséget szerezhet, mert azzal a sok mindennel és mindenkivel, aki ott él a zenéjében, már-már valami modern zeneszerző.

Igaz öröme telhetik tehát a mai operaközönségnek abban, hogy a Budapesti Hangverseny- zenekar jóvoltából most megismerkedik ezzel a valóban örökifjú vígoperával, amelynek meséjét már amúgy-is ismeri, részint Verdi: «Falstaff»-jából, amelynek ez az opera cselekményében és alakjaiban vérrokona, másrészt pedig a Shakespeare-i vígjátékból, amelyből operaszínpadra íródott.

Az előadás meglepően jó. Nem az, hogy a zenekar Komor Vilmos vezénylete alatt, most is a legnemesebb hangszer telt és zengő hangpompájában szólal meg, ezt leírni már szinte közhely, annyira köztudomású ennek a fiatal zenekari együttesünknek nagyszerű színvonala. Különösen a vonós és rézfúvós együttes kitűnő, csak a fafúvósok tónusa még nem eléggé telt.

Ami az igazi meglepetést jelenti ezúttal, az a színpadi együttes. Itt sem az előadás középpontjában álló Wenczell Béla, akinek Falstaffja, úgy énekben, mint játékban, igazi és légi mesterábrázolás, hanem a köréje csoportosított fiatalok. Elsősorban Tóth Gabriella, akinek ritka szépségű és erejű szopránja az utóbbi évek egyik legnagyobb operaszínpadi ígérete. Ha ez a hang kiegyenlítettség dolgában méltó lesz anyagának fényéhez és vivőerejéhez, a fiatal énekesnő szép operai pályafutásnak néz elébe.

Általában, mennyi szép hang, mennyi bíztató ígéret. Csak győzze a magyar operai színpad!

Moiser Margit, akinek mezzoszopránja már-már a kontra-alt tömör erejével zeng a mély és magas fekvésben, csak középhangjai lebegők még; Layer Mária, pompás operaszubretti hangjával; Érdy Pál, akinek dús és dallamos baritonja ezúttal különösen érvényesül; Penninger Antal, valóságos meglepetés, mint basszus-bariton, és mint színész, ahogy Csabai László, bár kitűnően énekel és játszik egy kisebb szerepet, méltón énekelhetné Vajda László helyett Fenton főszerepét.

Mennyi fiatalság, sohasem sejtettük, hogy ennyi szép hang és jó színészi tehetség rejtőzik a legújabb énekesi nemzedékben! A Városi Színház „régi gárdájából” meg kell említenünk Jákó Bélát. És nagy elismeréssel kell szólnunk Szentpál Olga tánccsoportjáról, amely finom mesevarázzsal kelti életre a tündérjelenet zenéjét.

Ez a bemutatónak számító felújítás egyik legörvendetesebb és legszerencsésebb eseménye az eddigi szezonnak.

T.J.

PESTI HÍRLAP, 1934. XI.23.

 

721   Búbánat • előzmény720 2018-06-06 10:06:02

Heves Megyei Népújság, 1968. május 19.

Hacsaturján Budapesten

Hatvanötödik születésnapját ünnepli a többszörös állami- és Lenin-díjas szovjet zeneszerző, a hazánkban is rendkívül népszerű Aram Hacsaturján. Most, hogy néhány napra valósággal „beköltözött’' az Erkel Színházba — a Spartacus című balett próbáinak színhelyére — csodálkozva figyelhetjük meg, mennyire nem látszik meg rajta ez a hat és fél évtized.
A magyar balett művészet ünnepi eseménye az ókori rabszolgavezérről, Spartacusról szóló háromfelvonásos balettmű bemutatója, és esemény ez Hacsaturján számára is. Kétszeresen az; nagyon szereti egyrészt ezt az 1952 -54 körüli komponált munkáját, másrészt nagyon jól ismeri és magasra értékeli a magyar zeneművészetet.

Még tavaly nyáron Leningrádban azt mondta e sorok írójának:
- óriási muzsikusnak tartom Bartókot. Egyik legkedvesebb zeneszerzőm, aki egyszerre európai, magyar és modern is. Bartókot azért tisztelem többek között, mert magam is tisztelem, szeretem a népzenét Én is sokat foglalkoztam örmény földön és másutt népzene-gyűjtéssel, zenémben is sok nyoma van – Bartókhoz hasonlóan – ennek a gyűjtőmunkának.

Amint az Erkel Színházbeli próbán folytatott rövid beszélgetésből kiderült, Hacsaturján egyik első útja a budapesti Zeneakadémiára vezetett, ahol Farkas Ferenc professzor, zeneszerző óráján vett részt A szovjet komponista, aki maga is tanít a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban, elragadtatással nyilatkozott azokról a fiatal magyar muzsikusokról, kiknek néhány művét meghallgatta. De nem ez az egyetlen találkozása a magyar muzsikusokkal: ellátogat például a Bartók Archívumba és más zenei intézményünkbe is. Egyébként — mint ugyancsak megtudtuk felőle — személyes ismerőse volt Kodály Zoltánnak.

Aram Hacsaturján nagyon kedvelt zeneszerző hazánkban is. Hosszú idő óta sikerrel játsszák nálunk Gajane című balettjét, és nagyon sok koncerten hangzott el már egyik legjelentősebb műve az 1940-ben írt és Állami-díjjal jutalmazott hegedűversenye. (A Gajane egyébként szintén Állami-díjat kapott.) És ha már művészetéről, a tömegek számára könnyen érthető, népszerű zenéjéről szólunk, érdemes megemlíteni, hogy Hacsaturján jellegzetes példája a szocialista társadalmi rendben kibontakozó nagy tehetségnek.

Az 1903-ban Tbilisziben született Hacsaturján ugyanis csak viszonylag későn, 19 éves korában, az Októberi Szocialista Forradalom győzelme után kezdhetett zenét tanulni. De akkor oly eredményesen, hogy bár még a moszkvai konzervatórium hallgatója volt, művét már megjelentették nyomtatásban. Azután egymás után komponálta meg sikeres, ma is rendkívül népszerű és méltán világhírűvé lett műveit, az I. Szimfóniát 1935-ben, az 1. Zongoraversenyt 1936-ban, a Gajanet 1938-ban, a már említett I. Hegedűversenyt, majd a Csellóversenyt és a Spartacus című balettet. Ez a műve az 1958-as moszkvai bemutató óta, amikor a koreográfiát az ugyancsak világhírű Mojszejev készítette, összesen 19 különféle premiert ért meg.
A budapesti előadás a Spartacus huszadik bemutatója. Új koreográfiáját, szövegét egy fiatal művész, Seregi László készítette modern elképzelések alapján. És ez a bemutató, amely a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulóját köszöntő jubileumi év egyik kimagasló zenei eseménye, egyben köszönti a 65. születésnapját ünneplő híres szovjet zeneszerzőt is. Aram Hacsaturjánt, aki egyik külföldön tartott sajtókonferenciáján azt mondta: „a népért a népnek muzsikálok, mert tudom, hogy az a nép érti és szereti a muzsikát”.

 Gábor István

 

 

720   Ardelao 2018-06-06 05:58:01

115 évvel ezelőtt, ezen a napon született

Kapcsolódó kép

Aram Iljics Hacsaturjan, szovjet-örmény zeneszerző

(Tbiliszi, 1903.06.06.-Moszkva, 1978.05.01.)

»HACSATURJAN BUDAPESTEN

  „Kantátát írok …“

          Mennyi derű árad belőle! Nem olimposzi: araráti derű, játékos, kedves, tréfálkozó, friss örmény jókedv. Mindenkit ismer. Mindenkit megismer. Mindenütt ott van. Mintha több példány volna belőle. Aram lljics Hacsaturjan csak három-négy napra jött, de mintha negyvennyolc órából állana egy-egy napja.
          Csütörtök este. Az Anyegin díszelőadása az Operaházban Biesuval, Mazurokkal, Noreikával, Vegyernyikovval. Hacsaturjan az első felvonást az igazgatói páholyból nézi. Szünet után már a nézőtér másik felén látni: a sajtópáholyban.
          — Negyvenkét országban jártam — mondja —, még Japánban is. Ausztráliában nem. De ilyen szép város, ilyen kedves, mint Budapest! Leningrád, Párizs, Budapest, igen... A Magyar Zeneművészek Szövetségének vendége vagyok. Tegnap is, ma is magyar kollégákkal találkoztam. Komoly dolgokról beszélgettünk. Arról például, hogy abban a zűrzavarban, amely a világ egyes tájain a zenében tapasztalható, nekünk, szocialista országok muzsikusainak össze kell fognunk. A nagy kérdésekben, persze! Ha vannak is részletekben véleménykülönbségek közöttünk.
          Pénteken délelőtt. A Hősök terén sétál.
          — Kisinyovból érkeztem, ott a Spartacus bemutatóján vettem részt. Budapestről pedig Lengyelországba utazom, Lódzban lesz a Gajane premierje. Két utazás között persze dolgozom. Gordonkára írt szólószonátámat nemrég mutatta be Natalja Sahovszkaja. Ő lesz most itt, Budapesten, a televízióban gordonkára és nagyzenekarra írt koncertrapszódiám szólistája is. Remélem, megérkezik... Hegedűszóló-szonátámat Pikkajzen, ez a harmincnyolc éves, kitűnő művész mutatta be. Elkészült három dalom Lev Osanyin verseire. És most dolgozom brácsa-szólószonátámon ... Opera? Szeretnék operát írni. De szövegkönyv kellene! Nem tud egyet ajánlani?
          Pénteken délután. Aram lljics Hacsaturjan három óra előtt néhány perccel már a Budapesti Gyermekszínház egyik páholyában ül, a Varázslatos muzsika című meseopera bemutatóján. Ott ül mellette Mark Minkov, a meseopera harmincéves komponistája.
          — A tanítványom volt... Mennyi tehetség van a fiatalok között! Ott van például Vlagyimir Daskevics, ő is tanítványom volt. Egyébként mérnök. S ma már több moszkvai színházban hallani a muzsikáját. És eszembe jut, hogy amikor Kodály Zoltán először járt Moszkvában, Espaj zeneszerző iránt érdeklődött. Mert Espaj a magyarokkal rokon kis nép fia. Ma már a fiát, Andrej Espajt is szárnyára vette a hír. A moszkvai Nagy Színház ebben az évadban mutatja be Angara című balettjét, amelyet az Irkutszki történet című Arbuzov-színműből írtak.
          Szombat délelőtt és este a rádió hatos stúdiójában próbál a rádiózenekarral: a Gajane-szvitet, a Spartacus-szvitet dirigálja és a Koncertrapszódiát. Natalja Sahovszkaja megérkezett! (A jeles gordonkaművésznő annak idején a Szovjet Kultúra Háza megnyitó hangversenyén lépett föl nálunk.)
          Vasárnap délelőtt és délután a televízió négyes stúdiójában rögzítik a három művet.
          A szünetben:
          — A Magyar Néphadsereg Művészegyüttese fölkért egy kantáta megírására. Örömmel vállaltam, igen szeretem a kórust, mint műfajt. Sokat beszélgettünk Görgei György és Pődör Béla karnagyokkal. Remélem, időben be tudom fejezni ezt a művet, mert az együttes 1976 őszén, a Zeneművészeti Főiskola nagytermében szeretné bemutatni.
          Fáradhatatlan. Ismét fönn áll a karmesteri emelvényen. Drapp pantalló, zöld ingkabát van rajta. Dolgozik. Egy-egy pregnáns ritmust többször is megismételtet valamelyik hangszercsoporttal. Ha valami nem tetszik, szigorúan szólal meg. Ha meg minden rendben van, mosolyog és csókot dob a zenekar tagjai felé. Micsoda varázsa van annak, amikor az ő karmesteri pálcája alatt hangzik föl a nevezetes Kardtánc!
          Búcsúzóul:
          — Amikor Sibeliust, a finn zene- szerzőpátriarchát kilencvenedik születésnapján köszöntöttük s elbeszélgettünk vele, egyszer csak ezt mondta: „Van zeneszerző, aki az agyával komponál, van, aki a lábával, és van, aki — a szívével…“
          És Aram lljics Hacsaturjan a szívére teszi a kezét.
                                                                                                      Dalos László«

(FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1975.11.15.)

Gayane Ballet Suites Part 1 (Aram Khachaturian conductor)

Khachaturian - Masquerade Suite - Waltz

719   Búbánat • előzmény718 2018-06-01 12:03:48
  • Délmagyarország, 1953. március 25.

A nagy muzsikus - Glinka

színes szovjet film

(filmismertető)

1828. Pétervár. Kegyetlen vihar korbácsolja a Névát. A víz ereje elsodorja a hidakat, megrongálja a házakat. A folyó kiöntött a Finn öbölnél és elárasztotta a szegények negyedeit. A nép bátran harcol az áradattal. Puskin az egyszerű emberek hősies küzdelmét Nagy Péter szobra mellől figyeli. A kép vigasztalanul sötét; a víz ólomszürke, ömlik az eső. Itt-ott jelzőtüzek narancssárga fénye villog. A viharzó vízen bárka közelít. A lángok nyugtalan tánca megvilágítja a költő arcát. Micsoda drámai élmény ez háborgó lelke számára!  A bárkában a költő egy fiatal barátja ül: Mihail Glinka, zeneszerző. A mentő munka hősei, szegény munkásemberek — énekelnek. Vajon milyen érzéseket mozdít meg ez az ének a bárka utasának lelkében? Az erős és bátor orosz emberek végre is legyőzik a dúló elemeket. És Puskin mindkettőjük gondolatát formálja szavakba: „Csodálatos nép ez! Erős a bajban!"

Glinka hangversenyt rendez, azonban nincs sikere. A főnemesek megszokták az olasz muzsikát, a népi dallamokon felépülő orosz zenét „műkedvelésnek" tartják. Váratlanul olasz énekesek érkeznek, s a főurak azonnal megfeledkeznek Glinkáról.

Glinka pétervári lakásában barátai: Puskin, Gogol, Vijelgorszkij, Odoljevszkij és Zsukovszkij veszik közre a nagy muzsikust. —Ennek a zenének - mondja Glinka - ki kell fejeznie az orosz ember nagyszerű sajátságait, hősiességét, elszántságát, hazaszeretetét, lelkének kincseit... Itt az ideje, hogy megalkossuk végre az első nagyszabású zeneművet, mely a népről - a néphez szól. — Gogol elmélázva fűzi hozzá: - Milyen nagyszerű operát lehetne írni az orosz népdalok motívumaiból... Nincs még egy nép a földön, amelynek több dala tenne, mint a miénknek! Az orosz szerzőkre hatalmas munka vár - teszi hozzá elgondolkozva Glinka. — Megteremteni az új orosz zenei stílust!... És megszületik az első nagyszabású orosz opera: Glinka dalművében megörökíti Iván Szuszanyint, az orosz paraszti hőst, aki életét áldozta hazájáért, népéért!

A következő képben Glinka vezényli a kórust. Harsog, szétárad a dal: „Dicsőség néked, te nagy orosz nép!..." A próba a színház büféjében folyik. A színpadon egy olasz karmester dirigálja a zenekart, valami érzelmes melódiát játszanak; Glinka mesteri zenéje úgy tör be ide, mint a fergeteg. A színház igazgatója ordítva parancsolja, hogy szüntessék meg ezt a hangzavart. De a „Dicsőség..." hangjai tovább zengenek, diadalmasan; jelezve hogy megszületett az első orosz opera — az „Iván Szuszanyin". A bemutató az orosz zenei kultúra valóságos ünnepe. Az ifjúság lelkesen köszönti a szerzőt. Barátai: Puskin, Zsukovszkij, Vijelgorszkij, Cserepányin forró szívvel üdvözlik őt. Glinka alkotó szelleme nem pihenhet. Új mű izzik már szívében, amelyben benne él — a soknyelvű haza —a nagy orosz hon valamennyi népének zenéje.

Tárgyául Puskin gyönyörű költeményét a „Ruszlán és Ludmillá"-t választja. A z új mű hatalmas orosz zenei alkotás. A cár azonban más véleménnyel van az operáról; mikor megtudta, hogy szövegkönyvét a gyűlölt Puskintól vették, előadás közben elhagyja a színházat.

Súlyos évek következnek Glinkára. Műveit nem játsszák. A színpadokon átvette az uralmat a külföldi zene. A nagy orosz zenei zseni lelkét azonban nem törhették meg. Mellette állottak barátai és hűséges harcostársa, nővére Ludmilla. Az uralkodó osztály megnemértése csak átmenetileg kényszerítheti idegenbe a nagy muzsikust. Amikor visszatér hazájába, a legszebb elégtételt kapja. Pétervár utcáin Szevasztopol hősei vonulnak, akik dicsőség koszorújával övezték az orosz zászlót. Szárnyaló énekük messzire száll. „Dicsőség a hazai földnek, dicsőség Oroszországnak!..." A dal az „Ivan Szuszanyin"-ból való. Glinka kimondhatatlanul boldog.  A legnagyobb öröm jutott osztályrészéül. Azt, hogy zenéjét átveszi a nép, indulója hangjaival vonul a harcba. „Úgy akarok élni, hogy mindig és mindenben egy lehessek népemmel, egy legyek vele bánatban és dicsőségben, borúban és fényben ..."mondja Glinka a film utolsó jelenetében s ezzel művészi hitvallását fejezi ki.

 

  • Somogyi Néplap, 1953. április 9.

„[…] A film egyik legérdekesebb jelenete Glinka találkozása Liszt Ferenccel. A régi Pétervár hóborította utcáin Glinka szánon Liszt hangversenyére igyekszik. A kavargó hó, a rohanó lovak, a trojka merész száguldása,  mintegy visszatükrözik a nagy muzsikus lelkében izzó feszültséget, izgalmat, várakozást. Liszt boldogan szorít kezet Glinkával, akinek partitúráját ismeretlenül játszotta el, de amelyről a szerzőt nem is sejtve felismerte a zenei zsenit. […]”
 

Érdekesség, hogy a filmben Liszt Ferenc szerepét

Szvjatoszlav Richter  zongoraművész alakítja - lásd: filmbejátszás!

 

A film rendezője: Grigorij Vasziljevics Alekszandrov (Szverdlovszk  - ma: Jekatyerinburg-,  1903 – Moszkva, 1983)

718   Ardelao 2018-06-01 00:41:49

 

214 éve született a nagy orosz zeneszerző, Mihail Ivanovics GLINKA emlékére

(1804.VI.1. – 1857.II.15.)

 

„A NAGY MUZSIKUS“
Színes szovjet filmalkotás

„A Glinkáról szóló új szovjet film ismét egyike azoknak az alkotásoknak, amelyek azt bizonyítják, hogy a zene történetét s általában a kultúra fejlődését is csak abban a küzdelemben lehet mélyen és hitelesen ábrázolni, amelyet az alkotó vív a kifejezés szabadságáért, művészi erejéért, igazságáért; abban a küzdelemben, amely elválaszthatatlanul egybeforr az osztályharccal. Glinka zenéje haragra lobbantja a cárt, elképeszti a finnyás és nemzetietlen arisztokráciát. az orosz nép lelkének legbensőbb megnyilvánulását lefitymáló nemességet, de felgyújtja s harcra lelkesíti az orosz nép legjobbjait, írókat, költőket, zeneszerzőket — Puskint, Gribojedovot, Gogolt, Dargomizsszkijt, Sztaszovot.

A film története — ennek a harcnak a története, fordulói ennek a harcnak fordulóit, élesedését jelentik. Azért nagyszerű, azért magával ragadó. mert sohasem egy önmaga problémáiba zárt s azokkal vég nélkül bajlódó zeneszerző kínlódásait — hanem egy, a népért élő, annak küzdelmeit segíteni akaró, azzal szorosan egybeforrt nagy művész bátor és megalkuvást nem ismerő harcát mutatja be nagyszerű művészi eszközökkel Glinka jelszava — «dicsőség néked nép!» — a film mondanivalóját fejezi ki. A nagy zeneszerző eszét és szívét az a felismerés ragadja meg s viszi előre pályáján, amit egy öreg ezermester jobbágyparaszt fogalmaz meg neki: «Ha a jobbágy szabad lenne, az egész ország képét átformálná».

A film Glinka gazdag és harcos életéből azokat a fordulópontokat emeli ki, amelyek döntően befolyásolták a művész életét és művészetét. Három nagy eseményre épül a film: az «Iván Szuszanyin» opera munkájára. a «Ruszlán» meg születésére s végül a harcokban megerősödő öreg mester nagyszerű tettére: a szimfonikus nemzeti zene megteremtésének első orosz kísérletére. Ebben a három fordulópontban sűrítve látjuk nemcsak Glinkának, de korának és kortársainak életét

Glinka kora az orosz nemzeti kultúra, művészet és irodalom első nagyszerű virágzásának ideje. A film művésziesen mutatja meg, hogy ez a bátor és szárnyaló alkotó — megtanulja ugyan a külföldi nagyoktól mindazt, ami számára szükséges, de félreérthetetlen nyíltsággal és világossággal harcol az orosz nemzeti zenéért A film feltárja, hogy Glinka milyen kapcsolatban állt kora legnagyobbjaival, Puskinnal, Gogollal, Gribojedovval. Az-az összefüggés, amelyet a film feltár, mélyen törvényszerű, igaz összefüggés — a nagy művészek közös küzdelmének, együttes harcának törvénye a nép szabadságáért, fejlődéséért. Gribojedov már a kezdő lépések elején óva inti a művészt, vigyázzon, kár lenne, ha örökös műkedvelő maradna, mint a legtöbb orosz zenei tehetség. Puskin, az ünnepelt, nagy költő, könnyekig meghatottan üdvözli az első igazán orosz operát, a Szuszanyint, a fiatal Dargomizsszkij boldogan szorít kezet a nagy művésszel — s valamennyien együttesen azon fáradoznak, hogy Glinka közös ügyüket, a nemzeti kultúrát sikerre vigye. Ez a közös harc nem csupán a keretét, hanem a tartalmát is megadja a műnek, nem egyszerűen kortársak barátságát, hanem harcostársak küzdelmét látjuk.

Puskin, a «Szuszanyin» bemutatója után mondja ki a cár színházában, hogy: «Először érzem magam e helyen otthon».

Gogol nagyszerű pátosszal és perzselő szenvedéllyel beszél Glinkának az orosz népdalok kifejező erejéről, arról a népről, amely megteremti ezeket a dalokat: «Daltól zeng a végtelen ukrán föld, a Volgán a hajó-vontatók éneklik édes, bús, csodálatos dalaikat, dalolva építi kunyhóját a paraszt. nótaszó mellett jár kézről kézre a tégla, énekszóra nőnek ki a városok a földből! Nekünk ne lenne egy operára való anyagunk?»

A hazaszeretetnek a meleg barátságnak ez a felbecsülhetetlen segítsége ad szárnyakat Glinkának ahhoz, hogy hozzákezdjen munkájához s győzelmesen be is fejezze azt. De a barátok és harcostársak önzetlen és nyíltszívű odaadásán túl Glinka egy még mélyebb forrásból merít — a nép életéből.

A film egyik legnagyobb érdeme éppen az, hogy megmutatja — minden egyes nagyobb munkánál az alapgondolatot a nép adja Glinkának, a nép, amely bánatát és örömét dalban fejezi ki, a nép, amelyről egy élet tapasztalatát foglalva össze, igy beszél a művész- „Én mindig tudtam, hogy az igazi zenét a nép alkotja és mi zeneszerzők csupán formába öntjük”

Glinka már fiatal zeneszerző korában megérzi nemcsak hivatásának, hanem e hivatás eszmeiségének fontosságát A hatalmas pétervári árvíz idején, a csónakon átcsapó hullámok erejét legyőző parasztok énekére figyel, itáliai utazása során pedig még jobban megerősödik igazában — a nép zenéjének nagyszerűségében, erejében. A velencei lagúnák tűzijátékos forgatagában Meyerbeerrel és Berliozza! ü! egy asztalnál. Itt mondja ki Meyerbeer a maga kozmopolita tételét: «Csak kétféle zene van, jó és rossz. A művészetnek nincs hazája.» S Berlioz válaszát — «csak abban az esetben, ha a művésznek sincs hazája» — Glinka a felcsendülő csodálatosan szép olasz dal hallatára még meg is erősíti: «Ennek a dalnak van hazája, tisztelt Meyerbeer úr! Ez az igazi Itália hangja»

De a nagy élményt, a döntő lökést, az elhatározó szándékot hazatérve kapja meg. Glinkát megrázzák s magasba emelik azok az élmények, amelyek a nép csodálatos alkotóerejét mutatják, amelyet még az elnyomatás sem tud teljesen visszafojtani.

Glinka első nagy sikerei egyúttal a cári elnyomás elleni harc kezdeteit is jelentik. Első operáját, a «Szuszanyint» maga a cár ellenőrzi, ő rendeli ki hozzá a szövegírót, ő adja meg az opera címét. — «Életünket a cárért» — s személyesen nézi végig az első előadást. Aligha kérdezhet a cár jellemzőbbet Zsukovszkijtól, amikor először terjesztik elébe az opera elképzelését: «Puskinnak ehhez nincs semmi köze?» Miklós cár itt nem egyszerűen saját félelmét, minden haladástól való rettegését jellemzi, hanem világosan megmutatja Puskin szerepét is a forradalmi-demokratikus mozgalmakban. Am Puskinnak mindehhez köze van, mint ahogy köze van az új, a készülő nagyszerű műhöz az ő verses elbeszéléséből kiboruló «Ruszlánhoz» is. Glinka ekkorra már felkészült a harc vállalására. Puskin mutatja itt is az utat; «Életünket a cárért? — mondja —... jobb lenne: életünk a cár nélkül».
Puskint megölték a cár bérencei — de Glinka Puskin szavaival szívében indul országjáró kőrútjára, hogy összegyűjtse a népek dalait, a soknyelvű haza minden ritmusát készülő, új művéhez, a Ruszlánhoz. Zenei forrást keres? A zene óceánját találja!

A színekben gazdag film legszebb jelenetei közé tartoznak a vásári forgatag vidám, dalokkal, tánccal teljes képei. Glinka szinte habzsolja a nagyszerű élmény) — a nép teli szívvel, gazdagon ömlő dalos kedvét, játékos mulatságait. Oroszok és grúzok, ukránok és kaukázusiak — a hatalmas ország minden részéből összesereglett népek dalai csendülnek fel, hogy újból és újból bizonyítsák Glinkának, amit már úgyis régen tudott — csak a népről és a népnek szóló zene az igazi zene. A nagy műhöz itt is megkapja a legnagyobb segítséget — a dallamok bőven ömlő folyamát. Bátorságánál csak munkakedve nagyobb — nekilát a munkához. Hatesztendei küzdelem után megszületett a nagy alkotás. .

Ám a «Ruszlán» megbukik. A cár, akit feldühít a Puskinra való emlékezés az opera kezdetén, otthagyja az előadást s az udvaroncok, mint süllyedő hajóról a patkányok, hanyatt-homlok menekülnek uruk nyomában. S Glinka mégsem marad magára — szegényen, gondokkal küzdve, de barátaitól támogatva harcol tovább az orosz, nemzeti zenéért, a népért, amely felemelte őt. s akit ő is felemelt.

A film bővelkedik feledhetetlen jelenetekben.

Akár a Liszt Ferenccel való találkozás, akár a befejezett Ruszlán partitúrájának elolvasása, amikor a mester az elromlott zongorán már nem is tudja lejátszani s csak olvasva mutatja be barátjának Dargomizsszkijnek, akár a csodálatosan szép zárójelenet, amikor Szevasztopol védői az öreg Glinkát ünnepelve, az ő indulóját énekük a hősi menetben — mindezek azt bizonyítják,a nagy művész élete eltéphetetlenül egybeforrt a néppel s azokkal, akik, a nép ügyét akarják szolgálni.

Az életrajz-filmeket általában az a veszély fenyegeti, hogy nem tudják ábrázolni az életet, csak illusztrálják, hogy az események menete vagy túlságosan egy pont köré sűrűsödik, vagy nagyon szétomlik s ennek következtében az eszmei mondanivaló nem, alkotja művészi gerincét is a filmnek. «A nagy muzsikus» rendezője, Alekszandrov. példát mutat arra, hogyan kell a világos eszmei mondanivalót világos művészi kompozícióval kifejezni. Glinka élete — a nép és a művészet közös igazságát kereső és megtaláló zeneszerző élete, nemcsak a maga mozgalmasságában, győzelmeiben és kudarcaiban, hanem a maga szenvedélyességében erejében, nagyszerűségében is megmutatkozik előttünk.

A rendező kiváló munkáját, a rendezés eszmei-művészi mélységét nagyszerűen támasztja alá, egészíti ki és fejleszti tovább a színészek, az operatőr munkája. Szmirnov, Glinka szerepében, nemcsak a nagy művészt, de a nagy embert is bemutatja, akinek egyéni élete, egyéni sorsa, művészetének, a népnek van alárendelve. Egyszerű s mégis megrendítő eszközökkel fejezi ki például a nagy művész honvágyát. hazaszeretetét: torkot fojtogató keserűsége a lagúnák színes és forgatagos világában kitör belőle, szinte eltorzítva arcát, de ez az arc kisimul, tele lesz derűvel. vidámsággal, nyugatommal, amikor a művész orosz földre lép. Nagyszerű színész — Duraszov — játssza Puskint, az orosz nép csodálatos költőjét. Egy-egy mondata, mozdulata, arcjátéka, az a pillanat, amikor nagy versének, az «Emlékművem»-nek sorait szavalja — feledhetetlen. Meghatóan egyszerű és kedves Orlova, Glinka húgának szerepében De különösképpen kiváló munkát végzett a főoperatőr, a sokszoros Sztálin-díjas Tissze. Felvételei szinte elkápráztatják az embert, a legkülönbözőbb világokban és hangulatokban tud eleven étetet teremteni, nemcsak mozgalmassá, de rendkívül széppé is varázsolja a film egyes jeleneteit. A velencei karnevál színes áradata tökéletesen más. mint az orosz vásár dalban és táncban gazdag forgataga, az operatőr itt a mozgalmasságon túl megragadta a nemzeti sajátosságokat. Szépek és hatásosak az operajelenetek, megrázó a pétervári árvíz képe, a jobbágyarcok sorozata, (akik, amikor a cár kijelenti, hogy isten akarata ellen már ő sem tehet semmit), teljes erejük megfeszítésével azon dolgoznak, hogy mentsék, ami menthető, hogy megmásítsák «Isten rendelését.»

A felvételek, amelyek tökéletes összhangban vannak a film eszmei mondanivalójával, a rendezői és színészi munkával — sok tanulságot szolgáltathatnak filmgyártásunk számára is.
 

A «Nagy muzsikus» a szovjet filmművészet új sikerét mutatja. Megismerteti népünkkel az orosz nemzeti kultúráért vívott évszázados harc egy kiemelkedő részletét, fontos állomását.”
 

Aczél Tamás (1921-1994) író, újságíró [megj., A.]

SZABAD NÉP, 1953. III. 24. (11/83)

*

Aczél Tamás filmkritikája – a kornak megfelelően – erősen vonalas. Glinka életéről szóló film jó volt. Glinka zenéje, azóta is a kedvenceim közé tartozik.( megj.,A.)

717   Ardelao 2018-05-30 07:38:16

135 éve, ezen a napon született

Képtalálat a következőre: „Arányi jelly”

Arányi Jelly hegedűművész

Budapest, 1883.05.30. – Firenze, 1966.03.30.

Rá emlékezve idézem az alábbiakat:

„(Magyar művésznő sikere Stájerországban.) Kiváló sikerrel érkezik hír Stájerországból, amelyet egy tizennégy esztendős, fiatal hegedűművésznő, Arányi Jelly, dr Arányi Taksony fővárosi rendőrtanácsos leánya aratott Cilliben, a stájer fővárosban. A művésznő Hubay Jenő legtehetségesebb tanítványa és büszkesége az országos zeneakadémiának, amelyet ez idén fog elvégezni. A kis városnak mintegy tizenhétezernyi lakosságát szlovének és németek teszik, akik örök időktől fogva a legelkeseredettebb ellenségei egymásnak, annyira, hogy mindenkinek külön temploma van. A művésznő a szlovének felkérésére egyik vasárnap az ünnepi istentisztelet alatt eljátszotta Bachnak Air-jét és Schumann Träumerei–ét, és oly óriási hatást keltett, hogy másnap az egész város csak róla beszélt. Nagyon megirigyelték ezt a németek s nagy deputációban járultak hozzá, hogy legközelebb az ő templomukban játsszék, de ő már ekkor a szlovénekhez ígérkezett. Így aztán megtörtént az a hihetetlen eset, hogy a szlovén templomot zsúfolásig megtöltötték a németek. Így a fiatal magyar művésznő bűvös játékával kiegyenlítette az ellentéteket, amelyek két nemzet fiait régóta keserítették. […]

PESTI HÍRLAP, 1907.08.11.

*

„[…] Ismeretes, hogy Bartók a két hegedű-zongora szonátát Arányi Jellynek, az Európa-hírű Hubay-tanítványnak (1893-1966) komponálta és ajánlotta. Számos levél tanúsítja, hogy Bartók már zeneakadémiai éveitől kezdve jó kapcsolatban állott az Arányi családdal. Édesanyjának írta 1902 novemberében: „[...] ez az Arányi família igen érdekes: először mert közeli rokonságban van Joachimmal [...] másodszor mert ebben a családban soha német szó nem hangzik fel. Ebben a tekintetben talán nincs párjuk Budapesten.“ A három Arányi-lányból Adila és Jelly hegedűsként, Hortenzia pedig kiváló zongoraművészként írta be nevét a húszas-harmincas évek európai zeneéletének történetébe. Eleinte Hortenziával alakult ki Bartóknak bensőségesebb barátsága, de kapcsolatuk mögött ott áll az idealizált Jelly alakja. Az iránta táplált érzelem egyfajta Geyer Stefi-élményre emlékeztető mozzanat, amely Bartókot új művek komponálására ösztönözte. A később Londonban élő három Arányi lánnyal való kapcsolat azért is fontos életrajzi szál, mert elősegítette Bartók megjelenését az angol zeneéletben. Az első szonáta 1922. februári londoni sikere után április 8-án volt az az emlékezetes házi koncert a Revue Musicale főszerkesztője, Henry Pruniéres párizsi lakásán, ahol Jelly csodálatos játékával bemutatták a művet, s ahol — miként Bartók írta édesanyjának - „a világ legelső komponistáinak több mint a fele jelen volt, [...] ”.

Részlet KÁRPÁTI JÁNOS: PÁRKOMPOZÍCIÓK A BARTÓKI ÉLETMŰBEN c. dolgozatából

Képtalálat a következőre: „Arányi jelly”

Bartók az Arányi testvérpárral, Jellyvel és Adilával Londonban (1922)

*

„Kitüntetett magyar művésznő. A hagyományos rendjel-eső, amely VI. György király hivatalos születésnapját kísérni szokta, ezúttal csak két zeneművész számára hozott kitüntetést. Az egyik közülük magyar: Arányi Jelly, a Londonban élő híres hegedűművésznő, aki az angol birodalom érdemrendjét kapta kiváló közszolgálatai jutalmául. Arányi Jelly a háború alatt nagyon sokat játszott jótékony célra. Különösen sikeresek voltak az angol székesegyházakban tartott hegedűhangversenyei.“

KIS UJSÁG, 1946.07.04.

Jelly D'Arányi plays Hubay : Poemes hongroises Op.27, No.6.

716   Ardelao • előzmény715 2018-05-29 08:00:55

Képtalálat a következőre: „Balakirev”

Mily Alexeyevich Balakirev: Overture on 3 Russian Themes

715   Ardelao 2018-05-29 00:54:01

 

108 éve hunyt el Milij Alexejevics BALAKIREV orosz zeneszerző, az „Ötök” megalapítója.

 

Balakirev halála (1837-1910)

(A Pesti Hírlap tudósítása)

 

A napokban meghalt Péterváron hetvenhárom éves korában Balakirev orosz komponista, Glinka után a legnemzetibb orosz zeneköltő. Az ő művészi ideálja is a nemzeti művészet megalkotása volt. Ami Glinka működésében befejezetlen maradt, azt Balakirev valósította meg. Az ifjú orosz komponisták az Ő gyámkodásával szövetkeztek a moszkvai "Kucska" nevű körben, közös művészi feladatokra. A zenei élet minden ágában fáradhatatlan tevékenységet fejtett ki. Művei (szimfóniák, zenekari költemények, kamarazene kompozíciók) bejárták az egész világot. Művészetének légfőbb jellemvonása: erős, sokszor féktelen nemzetiessége s ez magyarázza meg, hogy munkái külföldön is érdeklődésre és szíves fogadtatásra találtak.

Az agg költő (!), már évek óta teljes visszavonultságban élt.

BUDAPESTI HÍRLAP, 1910. június 5. (30. Évfolyam, 133. szám)

714   Búbánat 2018-05-28 14:29:37

Svéd Sándor, Kossuth-díjas énekes, ma 112 éve született.

Svéd Sándor - Figaro belépője - Rossini: A sevillai borbély (video)

Svéd Sándor: Ereszkedik le a felhő (videó)

713   Ardelao 2018-05-28 13:14:01

Képtalálat a következőre: „Boccherini”

213 évvel ezelőtt hunyt el LUIGI BOCCHERINI.
 

Luigi BOCCHERINI olasz zeneszerző 1743.február 19-én született Luccában.

Vanuccinak volt a tanítványa, Rómába, Párisba s végül Madridba ment, ahol az udvar előtt nagy tekintélyben állott. Spanyol udvari karmester lett Madridban, ahol 1805. május 28-án hunyt el. Virtuóz csellista volt, mint zeneszerző – kétségtelenül az újítók sorába számítható – a triónak először adott szilárd jelleget. Rengeteg kamara-művén (vonósnégyesek, ötösök, triók stb.) kívül két oratóriumot s az egyház számára egy Stabat matert írt. Kitűnő szerzeményei annak-idején igen kedveltek voltak, egy népszerű menüett kivételével ma már letűntek a műsorokról.

Boccherini nagy hírnévnek örvendett, Joseph Haydn-nal szoros baráti viszonyban volt. II Frigyes Vilmos porosz királytól nyugdíjat nyert oly föltétel alatt, hogy évente néhány quartettet és quintettet küld Berlinbe. (Ahol 1787-1797-ig szolgálatában is állott).

Boccherini művei a zenei klasszicizmus nagy korszakának előhírnöke, s könnyed szellemességükkel, behízelgő dallamosságukkal, s érzelmi kifejezésében érzékenységükkel vívott ki magának előkelő helyet a XVIII. század zenéjében.  

*

Luigi Boccherini hamvait Madrid egyik templomából szülővárosába: Lucca-bа szállították. A hamvakat, amelyek egy évszázadnál hosszabb ideig voltak Madridban, most a Szent Ferenc történelmi nevezetességű templomában fogják elhelyezni. A nagy olasz komponista szülőházát most fedezték fel a San Salvatore-piazzán, ahová áthelyezték azt a márványtáblát is, amely eddig tévesen a Via della Dogana falát ékesítette. (ZENE, 1927. 4. szám.)

*

Luigi Boccherini XVIII. századi neves olasz zeneszerző eddig elveszettnek hitt oratóriumát most megtalálták a milánói konzervatórium könyvtárának kézirattárában. Az oratórium szövegét Metastasio írta. A zeneszerzőnek másik ismert vallásos műve egy nagyhatású «Stabat Mater.»

(ÚJ EMBER, 1960.VI.26. 16/26)

Stabat Mater Boccherini completo

712   Búbánat • előzmény711 2018-05-25 21:30:55

 

Az alkalomhoz illően, a Bartók Rádió ma éjjeli műsorán szerepel; hamarosan kezdődik az adás:

22:00 – 23.00

Ars novahttp://hangtar.radio.hu/images/kh0.png

- a XX-XXI. század zenéje


Hidas Frigyes műveiből


1. Csembalóverseny (Dobozy Borbála, Concentus Hungaricus), 


2. Majdnem B.A.C.H. (Budapest Symphonic Band, vez.: Marosi László), 


3. Oboaverseny (Lencsés Lajos, Stuttgarti Rádió Szimfonikus Zenekara, vez.: Alan Gilbert)


4. Versenymű két harsonára és zenekarra (Hőna Gusztáv, Balogh Sándor, Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, vez.: Medveczky Ádám)


A mikrofonnál: Varga János
Szerk.: Bánkövi Gyula

711   Búbánat 2018-05-25 13:11:27

Beszélgetés Hidas Frigyes zeneszerzővel (1990. 01. 11.)

Főnix – Sarok

Emlékszoba és kiállítóhely

Bieliczkyné Buzás Éva: „Hiányzik a bíztató kézszorítás….”

(Budapest, 1928. május 25. – Budapest, 2007. március 7.)

710   Ardelao • előzmény709 2018-05-23 17:16:45

Hans Koessler 1906-ban végzett tanítványaival
(balról, ülő sor: Jacoby Viktor, Meszlényi Róbert, Kovács Sándor; álló sor: Szirmai Albert, Kodály Zoltán, Lendvai Ervin, Szendrey Aladár, Müller Károly, Weiner Leó)
Forrás: Fejezetek a Zeneakadémia történetéből / szerk. Kárpáti János. - Budapest : Liszt F. Zeneműv. Főisk., 1992. - 343 p.

KOESSLER: Trio-Suite for Violin, Viola and Piano (1922) I. Adagio.Allegro

709   Ardelao 2018-05-23 10:30:44

 

92 évvel ezelőtt hunyt el, ezen a napon Koessler János a neves zenepedagógus, zeneszerző és orgonista.

(1853.I.1. – 1926.V.23.)

 

„Koessler János a pedagógus és zeneszerző.
Írta: Perényi Géza.
 

Röviddel második nyugalomba vonulása után, gyászhír érkezett hozzánk a tavasszal: Koessler János meghalt. Hirtelen roppant össze ez az egészségesnek látszó hatalmas szervezet. Még emlékszem a budai hegyekben tett sétáira (ott érezte magát legjobban); ruganyos léptein nem látszott meg magas kora, hacsak tiszteletet parancsoló érdekes ősz feje nem sejttette volna azt.
 

A Mester élete nem volt mozgalmas. 1853-ban született a bajorországi Waldeckben; középiskoláinak elvégzése után orgonista lett, majd 1874-ben az orgona és zeneszerzési tanszakon a hírneves Rheinberger tanítványa Münchenben.

Pedagógiai tevékenységét 1877-ben a drezdai konzervatóriumban kezdte meg, és mint karmester először a drezdai „Liedertafel” férfikar élén működött. A kórus vezetése terén bevezetett újításaival nagy elismerést vívott ki magának, úgyhogy a vezetése alatt álló férfikar az 1880-iki kölni nemzetközi dalosversenyen első díjat nyert.

1881-ben a kölni városi színház karmesterévé szerződtette. Ebben a minőségben a következő évig maradt, mikor is az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia 1882-ben az újonnan rendszeresített orgona és karének tanszakra hívja meg. Itt Volkmann Róbertnek 1883-ban bekövetkezett halála után a zeneszerzési tanszak tanítását is ő veszi át és néhány évi megszakítással egyfolytában szolgálja az intézetet és a magyar kultúrát.

Bennünk, volt tanítványaiban különösen tanítási módszere hagyott maradandó emléket. Ezt igazán nagy művészettel csinálta. Nemcsak gondolkodásában és zenei meggyőződésében nyilvánult meg az ő magasztos, előkelő felfogása, hanem külsőségekben is. Egész lényében, egész fellépésében ünnepélyesség volt. Mikor órára jött, úgy lépett a terembe, mintha templomba jönne. Nem csekély hatással volt reánk az-az ünnepélyes átszellemült komolyság, mellyel minden előadását bevezette. Nyelvezete, előadási modora közvetlen volt. Nagyon érdekes és változatos részletekkel tartotta ébren a figyelmet. És amikor nagy mesterek műveit taglalta, mikor Bach fugáit vagy pl. Beethoven szimfóniáit boncolgatta, magyarázta, lelkesedése hallgatóit is magával ragadta. Mindenkor emelkedett hangulatban távoztunk órájáról. Az ellenpont tanításánál sohasem volt száraz, sohasem volt unalmas; olyan művészettel tudott tanítani, sokoldalú és évtizedes tapasztalatait oly közvetlenül tudta közölni, hogy a figyelmet önkénytelenül is mindig ébren tartotta. Korán megtanított az önkritikára; sohasem hagyott jóvá egy dolgozatot megokolt kritika nélkül, szigorú kritikájával erőt és akaratot, szívós kitartást, szorgalmat öntött tanítványai lelkébe és tény az, hogy köztudomású lett: aki Koessler iskoláját végezte, annak biztos alapokon nyugszik a zenei képzettsége és dologbeli készsége.

Csak felülről szemlélt mindent, csak a legmagasabb szempont lebegett előtte minden iránt, ami művészet, ami tudás. Volt benne sok abból a Hans Sachs-i lélekből, fölényes felfogásból is, ami Wagner hősében megvan a színpadon. Ez a felfogása természetéből fakadt és oka volt annak, hogy tanítási módjának híre az ország határain is elterjedt. 

Bár tevékenységének súlypontja pedagógiai működésén nyugodott, mindazonáltal alkotóművészi működése is jelentékeny. A szimfonikus zene-irodalmat számos érdekes művel gyarapította. Alkotásai klasszikus érből fakadva Brahms romantikáján szűrődtek át. Művei teljesen objektívek; kiválnak klasszikus formájukkal, a technikai készség művészies tökéletességével. Szenvedélyesség sohasem teszi ezeket a műveket dagályossá, az abszolút zenei szép volt az ideálja. Mindig emelkedett és magasan szárnyaló tematikája taktusról-taktusra bizonyítják nagy tudását.

Különösen a kórusok állottak közel a lelkéhez. Úgy szólamvezetésben, mint hangzás tekintetében teljesen uralja ezt a stílust. A pedantéria, mely kórusainak tanulmányozása közben mindinkább szembetűnik, feltűnően bizonyítja rátermettségét.

Nem tartozott a bőbeszédű, termékeny szerzők közé; aránylag keveset komponált. De ami nyilvánosság elé került, az erős önkritikával a legrészletesebb aprólékosságig kicsiszolódott formában jutott oda.

[A zenei formák majd mindegyikében dolgozott. Bár összes műveiről pontos adataink nincsenek, úgy kiadott, mint kéziratban levő műveinek nagy részéről sikerült a Zeneművészeti Főiskola könyvtárában folytatott kutatásaim alapján bibliografikus összeállítást készítenem.] "

A ZENE, 1926.november 15. (VIII. Évfolyam, 4. szám)

708   Búbánat 2018-05-20 11:13:12

Ma 30 éve hunyt el  Somogyi László karmester

(Budapest, 1907. június 25 – Genf, 1988. május 20.)

 

Bónis Ferenc: Emlékcsillámok Somogyi László karmesterről​​​​​

/Magyar Szemle, 2017. december 10./

Az előadóművész híre-neve – szomorúan látom – utolsó fellépésének utolsó percétől halványulni kezd; néhány évvel azután, hogy elhagyta a pódiumot, már csak az idősebb beavatottak emlékeznek rá. E művészekre gondolva, nagyon is érdemes megszívlelni a 16. század magyar históriás énekesének buzdítását: „Jersze, emlékezzünk!” 

Somogyi László karmester (1907-1988) azok közé a művészek közé tartozik, akik nélkül nem teljes a 20. század magyar muzsikájának története. 1946 és 1956 között, jó egy évtizeden át volt zenei életünknek egyik meghatározó személyisége. A II. világháborút követő szellemi romeltakarításban és szellemi újjáépítésben nélkülözhetetlennek bizonyult. Magyarországon működött szellemi pályatársai közül Fricsay Ferenc a béke első esztendeiben külföldre ment, Sergio Failoni, miután egy évadot a New York-i Metropolitanben töltött, idő előtt meghalt. Ottó Klemperer pedig, aki üstökösként jelent meg a magyar operai és hangversenyélet egén, megcsömörlött a zenei élet diktatórikussá váló állami irányításától, és 1950-ben, fájó szívvel, de eltökélten örökre búcsút mondott Budapestnek. Két karmester maradt, akire mindenki odafigyelt, akire a legfontosabb bemutatók feladata hárult, aki a legjelentősebb szólistákkal és zenekarokkal dolgozott együtt: Ferencsik János és Somogyi László. Kettejük kapcsolata a legcsekélyebb mértékben sem volt barátinak mondható: beteljesedett rajta az „egy csárdában meg nem férő két dudás” példázatának igazsága. Vetélkedésük azonban, épp azért, mert mindketten bizonyítani akartak, felejthetetlen estékkel ajándékozta meg a magyar közönséget.

Ferencsik első embere lett az Operaháznak, de szívesen látott alakja volt a hangversenytermeknek is. Somogyi a koncertéletre koncentrálta munkásságát. 1945-ben újjászervezte a Székesfővárosi Zenekart, melyből 1953-ban az Állami Hangversenyzenekar, jóval később a Nemzeti Filharmonikusok együttese formálódott. 1949 és 1956 között a Zeneművészeti Főiskolán tanított, új alapokra helyezve a karmesterképzést. 1951-1956 között a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának vezető karmestereként működött. Hangfelvételeinek itteni gyűjteményét alaposan megtépázta ugyan az eltelt hat évtized egynémely kulturális vihara (vagy inkább: kulturális viharmadara) - ám még a fennmaradt katalógus is imponáló munkáról számol be.

Mozart, Bartók, Kodály, az újabb és régebbi magyar zene: ez állt első helyen repertoárján. Az elsők egyikeként folytatta a küzdelmet a Liszt- és Erkel-kortárs Mosonyi Mihály zenéjének reneszánszáért, Dohnányi Ernő nyomdokaiban és Ferencsik Jánossal párhuzamosan haladva.

Gyermekkora óta muzsikált. Hegedülni tanult, majd fiatalemberként elvégezte Kodály zeneszerzés-kurzusát. Kreatív hajlamai nemigen voltak, de azzal mindenképpen tisztában akart lenni, hogy miképp „készül” a zenemű. Kodály is, osztálytársai is kritikus szellemnek ismerték, aki gyorsan és biztosan rá tud mutatni egy-egy új mű gyenge pontjaira. Zeneszerző-kortársai ezért szívesen rábízták új darabjaik betanítását és bemutatását, próba közben is sok megszívlelendő tanácsot kapva tőle.

Már kezdő karmesterként hitet tett Bartók mellett. A harmincas évek elején, amikor a Tánc szvit inkább rettegett, mint közkedvelt műnek számított, Somogyi már műsorára tűzte. 1938. március 6-án pedig ő volt a karmestere annak a koncertnek, melyen Bartók Béla működött közre Bach d-moll zongoraversenyének szólistájaként. Bartók igen elismerően nyilatkozott Somogyiról: „magas színvonalon győzött meg előadásának mind szabatosságával és kiegyensúlyozottságával, mind művészi elképzelésével” – írta róla. E sorokat a karmester bízvást mutathatta volna fel „nemesi levélként”. De soha nem tette.

A Rádió hangfelvétel-tárában, a sors szeszélyéből, egyetlen tekercsnyi Bartók-, vagy Kodály-mű sem maradt fenn Somogyi vezényletével.

Aki 1950 táján vezető pozíciót töltött be az állami vezérlésű magyar zenei életben, annak – hivatalból – gondot kellett fordítani az orosz-szovjet zene bemutatására és műsoron tartására is. Ez, természetesen, Somogyira is vonatkozott. O úgy felelt meg kényes feladatának, hogy az orosz zene múltjának és jelenének legjelentősebb műveit tolmácsolta a magyar közönségnek: Glinkát, Csajkovszkijt, Ljadovot, Sosztakovicsot, Hacsaturjánt, Prokoljevet.

Sok új magyar művet dirigált elsőnek: Kodály, Weiner Leó, Veress Sándor, Farkas Ferenc, Kadosa Pál, Sugár Rezső, Szervánszky Endre, Kókai Rezső, Sárai Tibor és mások kompozícióit. Köztük olyan műveket, mint Sugár Hunyadi-oratóriuma, a Hősi ének, Kadosa Zongora-concertinója, Szervánszky Endre József Attila-concertója, Farkas Ferenc Márciusi szvitje, Kókai Rezső Hegedűversenye. Ezek a művek ma is világítótornyok egy ellentmondásos, sötét korban.

1956 őszének nagy népvándorlása Somogyit is elsodorta Magyarországról. Eleinte Nyugat-Európában működött, majd az Egyesült Államokba tette át székhelyét. 1964 és 1970 között Rochester filharmonikus zenekarát vezette. Itt sem volt sikertelen, de tény, hogy „a nagyvilágon e kívül” soha többé, sehol nem vált a zenei élet meghatározó tényezőjévé.

Nagyon művelt muzsikus volt, akit sokat foglalkoztattak a stílus kérdései. Magyarázataiból a zenekarok többet tanultak, mint vezénylő mozdulataiból. Bizonyos, hogy ütéstechnikai értelemben volt virtuóza a karmesterségnek. E felismerés türelmetlenné, nemegyszer gorombává tette. De ha sikerült elképzeléseit kifejezésre juttatni: mindenkor nagy élményt szerzett hallgatóinak.

A múlt század hetvenes éveiben visszatért Európába, és Genfben telepedett le. Magyarországra is többször ellátogatott. Vezényelt a Zeneakadémián, a Rádióban; mesterkurzust vezetett Szombathelyen, a Nemzetközi Bartók Szemináriumon. Mindez azonban már csak epilógusa volt hazai pályafutásának. Távoztával gyorsan benőtte lába nyomát a fű.

Magam 1987-ben, nyolcvanadik születésnapjának előestéjén találkoztam vele utoljára, Svájcban. Felesége halála óta magányosan élt, példás rendben tartott, pályája dokumentumaival kibélelt genfi otthonában, a Dinu Lipatti-parkban. Még mindig tele volt érdekes, de irreális tervekkel. Mindhiába: a zenei világ lokomotívja elszáguldott mellette. Egy évre rá meghalt.

707   Ardelao 2018-05-18 00:30:31

 

188 éve született GOLDMARK Károly magyar zeneszerző, hegedűművész és zenepedagógus. (1830. május 18. – 1915. január 2.)
 

"Ferenczi Frigyes érdekes visszaemlékezései nagybátyjáról: Goldmark Károlyról
 

A Goldmark centenárium alkalmával igen érdekes dolog került nyilvánosságra (A cikket 1930-ban írták, megj., A.).

Kitudódott, hogy Ferenczi Frigyes, az Opera főrendezője, a nagy zeneszerző közeli rokona. Édesanyja ugyanis Goldmark Károly húga volt.
Ferenczi íróasztala tele van Goldmark-relikviák-kal, amelyeket a jubileum vetett felszínre. Ott sorakozik hosszú sorban egy bronz Goldmark-plakett, a nagy komponista szüleinek az arcképe, meg a „Házitücsök” zongorakivonata, amelyben a bejegyzéseket még Goldmark Károly csinálta.
 

Ferenczi Frigyes kezébe veszi a kottát és beszélni kezd:
— Akkor csinálta a nagybátyám ezeket a bejegyzéseket, amikor én a szegedi színház főrendezője voltam és a „Házitücsök“ előadására készültünk, ő akkor már világhírű volt, Európa minden operaháza játszotta a Sába királynőjét. Én Bécsben kerestem őt fel, hogy utasításokat kérjek tőle. Adott is, nagyon részletesen és szívesen, de — gondolom — csak a rokonság révén, mert egyébként gyűlölte a rendezőket. Azt mondta, hogy a Sába királynőjét minden városban, minden rendező más módon tette tönkre. — „A rendező arra kell, fiam, — mondta, — hogy a szerző intenciói szerint kerüljön a darab a közönség elé és nem azért van, hogy a saját ötleteit ugrassza a nyilvánosságra az ugródeszkává degradált színpadról. Soha ne feledkezz meg erről. ...“
 
— Nézze meg ezt a képet,mondja Ferenczi Frigyes, ahogy a boltozatos homlokú, mély tekintetű Goldmark Rubinnak, a komponista apjának arcképét mutatja — ez az-az ember, akit a zene történelem, mint „egyszerű zsidó kántort“ könyvelt el. És alig néhányan tudják, hogy ez a kántor, akinek apja Lublinban előkelő és gazdag selyem-nagykereskedő volt, egyetemre járt és ügyvédnek készült. Így került az egyetemi ifjúság nihilista csoportjának élére, amely miatt végül is menekülnie kellett Oroszországból. Kántor lett belőle Magyarországon.

— Húsz esztendő múlva kapott csak amnesztiát. Akkor visszament Lublinba, hogy a család hatalmas vagyonából megmentsen valamit gyermekeinek. De már akkorra a rokonok mindent széthurcoltak, csak az egyik öreg nénike őrzött meg a számára egy remekmívű arany sakkot, amelyet még az apja kapott egy orosz nagyhercegtől. Ezt az arany sakkot aztán egyik fiának Józsefnek adta, aki Amerikába menekült, amikor a 48-as forradalom után, amelyben a bécsi diákság vezére volt, kimondták rá az ítéletet, bárhol érik, akasszák fel. Amerikába magával vitte ezt az arany sakkot is és az még ma is családja birtokában van, mint az egyetlen érték, ami a Goldmark-család hatalmas vagyonából megmaradt.
 
— Jó ember volt Goldmark Károly — folytatja visszaemlékezéseit Ferenczi Frigyes. — Még bécsi színi akadémista koromban történt, hogy vizsga előtt álltam és nem volt ruhám, amiben fellépjek. Végső elkeseredésemben elmentem a nagybácsihoz és a segítségét kértem. Azonnal összeszedett egy csomó ruhát, összepakolta és ideadta: használd, ahogy tudod. Csupa szalonkabát volt, mert mindig abban járt az öreg.

Mellesleg megjegyezve: én akkoriban olyan sovány voltam, hogy a szél is átfújt rajtam, ő meg erősen köpcös volt. Így hát aztán a szabó egyet talált csak, amelyet úgy, ahogy lecsökkentek az én alakomra. A többit azonmód eladtam egy ócskásnak. Adott még a nagybátyám tizenhat fehér nyakkendőt is, ezzel aztán fehér nyakkendő-szükségletem egész életemre fedezve is volt. Így történt, hogy valamennyi színiakadémiai vizsgámon Goldmark Károly fekete szalon-frakkjában és fehér nyakkendőjében álltam színpadra.
 

Ferenczi Frigyes elhallgat. A boldog időre gondol, mikor még a nagybácsi bő ferecjózsef kabátjába takaródzott fiatal és tarka álmaival."

U. M.

ESTI KURIR, 1930. május 22.

706   Ardelao 2018-05-17 18:39:29

Képtalálat a következőre: „Végh Sándor hegedűművész”

A 106 évvel ezelőtt született VÉGH SÁNDOR hegedűművész és karmester emlékére:

(1912.V.17. – 1997.I.7.)

«Rendkívüli művészi élmény volt a Károlyi-Végh hangverseny

Nagy zenei élményben részesült Pécs város zeneértő közönsége a Pécsi Művészi hetek keretében rendezett hétfő esti hangversenyen. A Pécsi Nemzeti Kaszinó díszes terme előkelő közönséget fogadott oszlopos falai közé, amely szinte önfeledten hallgatta a két művész, Károlyi Gyula zongora és Végh Sándor hegedűszámait.

Pécs még néhány év előtt is kedvenc hangversenyező helye volt a világot járó külföldi és nagy magyar művészeknek, akik igen sokra értékelték a pécsi közönséget. Pár éve azonban sajnálattal nélkülözzük ezeket a hangversenyeket. Éppen ezért csemegeként hatott Károlyi Gyula és Végh Sándor együttes hangversenye. Mindkét művész az élen levő magyar muzsikusok legkiválóbbika.

Bemutatkozásuk Brahms d-moll szonátájának együttes előadása volt. A gyönyörű szonáta minden szépsége a közönség elé vetítődött. Együttes muzsikálásuk páratlan tökéletességű. Nem volt olyan ritmikai mozzanat, amit ne a legprecízebben hoztak volna. Végh Sándor hegedűje és Károlyi Gyula* billentése a zongorán teljesen a mű szellemében muzsikált.
Károlyi nagy művésze a zongorának.
 Nem csak mi pécsiek állapítottuk ezt meg róla, hanem az európai zenevárosok hívatott muzsikusai.

Billentése valóban széles skálájú. Benne van a dinamikai legfinomabb árnyalatától a „velőket rázó húrok” fenséges fortissimójáig minden. A lágy finomság éppen olyan szép volt a Brahms szonáta második tételében és különösen Chopin: e-moll Nocturne-jében, mint amilyen gyöngyözően hibátlan az oktávfutamok száguldása. Technikája olyan tökéletes, amilyent csak ideálisan képzelhetünk el.

Hiszen a Dohnányi: f-moll Capricciot, vagy pl. a Chopin Fantasie impromptu-t olyan tempóban játszotta, aminél gyorsabbra még gép sem képes. És ezek mellett az ideális adottságok mellett nem maradt adós a tartalommal sem. A Chopin: g-moll Ballada és az érdekes Liszt: Spanyol rapszódia a tanulság erre. Színesen, szinte zenekarszerűen szólt a zongora ihletett ujjai alatt.

Temperamentumos hegedűs Végh Sándor. Neve és művészete rokonszenves a rádió-hallgatók előtt. Külön öröm volt nekünk pécsieknek hallgatni mesterien előadott számait. Méltó társa Károlyinak, ami a Brahms szonátában tűnt ki. Kitűnő hegedűje nagyszerűen visszaadta Végh Sándor érzelmeit. Meleg tónusa különösen a lassú tételeknél — szinte énekel. Kodály: Adagiója, vagy a Brahms szonáta második tétele és a ráadásként játszott szám valósággal elbűvölte a hallgatóságot. Az a technikai rendkívüliség azonban, amivel Paganini: La Campanelláját és a Sarasate darabot játszotta, szinte bámulatra méltó. Veress: Nógrádi verbunkosának kadenciája egyike volt az est legszebb számainak. Vonókezelése rugalmas, kettős hangjai ideálisan tiszták. Elhivatott művésze a hegedűnek, aki még nagyon sokat ígér a magyar muzsikának.

Méltó kísérője, aki szintén nagy művész, Wehner Tibor,* együtt muzsikált lélekben is Végh Sándorral. Látszik, hogy nemcsak a technikában, de a valódi muzsikában is összeforrtak.

A Pécsi Nemzeti Kaszinó kitűnő akusztikájú termét megtöltő szépszámú közönség lelkes tapssal honorálta a kitűnő művészek rendkívüli sikerű számait, akik néhány számot műsoron kívül is játszottak.»

(A.L.)

DUNÁNTÚL, 1941. január 8. (31. Évfolyam, 5. szám)

 

*Károlyi Gyula (1914-1993), magyar zongoraművész

*Wehner Tibor (1918-1977), Liszt Ferenc díjas magyar zongoraművész

Végh Sándor portré

705   Búbánat 2018-05-16 11:33:06

Ma négy éve hagyott itt minket Andor Éva operaénekes, főiskolai tanár

 (Budapest, 1939. december 15. – 2014. május 16.)

 

Népszava, 1986. október21.

LÁTOGATÓBAN SZOT-DÍJASOKNÁL

ANDOR ÉVA operaénekes

Film Színház Muzsika: A hét portréja Andor Éváról (a Liszt-díj átvétele alkalmából):

„Az első riportot 1955-ben írtam róla. Akkor a Vendel utcai tanítóképző első osztályának volt a növendéke, s a csodálatos Andor Ilona Kodály-kórusában énekelt... Prácser Éva két hosszú szőke hajfonata csak úgy világít az énekkarban. Szép hangja akkora terjedelmű, hogy nemcsak szopránt énekel, hanem mezzót meg altot is ... Prácser Évából főiskolás korában lett Andor Éva: ez a név jobban csengett a színpadon, s még szorosabbra fűzte a kapcsolatot az annyira szeretett és tisztelt Andor Ilonával.” (Gách Marianne)

Ez a névváltoztatás lett Andor Éva talán első úgynevezett művészi sztorija. Minden róla szóló interjú így kezdődött akkoriban. Kellett is ez a sztori az azonosítás végett, hiszen — mint láthatjuk — jó korán indult a pálya felé, szakmai körökben ismert volt már az a „szőke hajfonatú” kislány, aki úgy akart másként a Nagy Színpadra lépni, hogy az út visszafelé később is járható legyen. Ugyanakkor a legjobb amerikai sztárcsinálók sem találhattak volna ki jobb kezdősztorit egy kezdő sztár számára: megható és tiszteletre méltó gesztust, amely igazán stílusos egy lírai szoprán esetében, aki később majd Butterfly lesz és Mimi lesz, és Görög Ilona, Manon, Euridike, Ophélia ... aztán persze Mozart bűbájos Paminája… Két zseniális szerző írta szerepeit: Mozart és Puccini.

Igen, én nagyon szerencsés voltam. Mert a legjobb zenei nevelőanya kezébe kerültem. Andor Ilona csodalény volt, csodatanár, csodálatos művész. Gyerekként elindulni ilyen ember segítségével, felmérhetetlen előny. Zenében éltem, amely olyan volt számomra, mint a levegő, amit belélegzek. Úgy tanulok, hogy az nem tanulás, hanem csupa öröm. Fantasztikus. Ha minden gyerek ilyen tanárral találkozna, azt hiszem, még sokkal több tehetség bontakozhatna ki. Pedig hát így is, a főiskolán olyan tanítványaim vannak, olyan hangok, olyan tehetségek, hogy az káprázatos! Nem tudom, mi lesz itt néhány év múlva, amikor azt látom, hogy mennyire nem tudunk gazdálkodni a tehetségekkel ... Igen, én nagyon szerencsés voltam.


Új Tükör (1983. dec.): Erzsébet arcai:

„Éppen húsz éve történt, szezonkezdéskor. Zenekari ülőpróbát tartottak az Operaházban. Már mindenki elfoglalta a helyét... még egy perc és belép a karmester. S akkor a magánénekesek sorából feláll egy ismeretlen szőke kislány, megilletődötten körbenéz és csengő hangon azt mondja: Tisztelt művésznők és művész urak, nagy kitüntetés számomra, hogy mától fogva önök között, az ország legkiválóbb muzsikusaival együtt dolgozhatok. Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Andor Évának hívnak. Megtapsolták. S ezzel megkezdődött ragyogóan felívelő operai pályafutása.” (Kerényi Mária)

És nagyon jó szerepeket kaptam. Méghozzá nem azonnal főszerepeket, ami nagyon fontos, mert meg kell szokni a színpadot, a kollégákat, a légkört, egyáltalán fokozatosan kell eljutni a csúcsig. Lehetnek ugyan rendkívüli tehetségek, akiknek joguk van berobbanni üstökösként, de még náluk is meg szokta bosszulni magát a hirtelen nagy feladat. Szerencsésebb érni hagyni a művészt, különösen a mi szakmánkban. Az énekesnőnek be kell érnie, különben tönkremegy. Ha egy kezdőre, mert jól megold valamit, azonnal rámondják, hogy zseniális, akkor hova tud tovább fejlődni? Ha egyszer zseninek nevezték, utána már csak azt akarja hallani, nem? Különben ma világjelenség, hogy csak fiatal énekesnők az énekesnők. Harminc fölött már szóba sem állnak az emberrel. Ebből pedig rettenetes tragédiák szoktak következni. Ha egy hanggal hazardíroznak, akkor az a hang elvész. Nem lehet nagyobb súlyokat cipelni, mint amekkorát elbír az ember.
— Ellenkező esetben?
— Az énekesnőnek magának kell tudnia, mire képes. Lennie kell benne annyi önismeretnek, hogy nem vállal el a hangi adottságait meghaladó feladatokat. Ügy kell énekelni, mintha könnyedén pingpongozna. Abban az esetben a hang erősödik, izmosodik, fényesedik — ahogy az élet az embert pofozza, vagy éppen szépségekkel megáldja — érzelemdúsabb lesz, de ez harmincadik életéve előtt ritkán következik be. Ez biológiai törvényszerűség, amelyet ma egyszerűen elvetnek. A kezdő énekes tehát kénytelen sietni, mindent elénekelni, iszonyatosan megerőltető feladatokat elvállalni, és azután idő előtt tönkremegy. Amikor én az Operába kerültem olyan „nagy vadak” énekeltek még főszerepeket, mint Gyurkovics Mária, Osváth Júlia, Orosz Júlia, akik akkor már bizony a hatvanadik életévük felé jártak. Egy színház különben sem lehet meg a középgeneráció nélkül. Az Operában volt olyan hét, hogy négy előadás maradt el.
— Emlékszem, voltak évek, amikor két Pillangókisasszony volt összesen az Operában. Ma hány van?
— Ma? Hat, vagy hét. És — ezt add össze! — elmaradt Pillangókisasszony-előadás, mert egy címszereplő sem vállalta az éneklést. Ilyen azért még nem volt. Meg az sem volt, hogy az elmúlt két-három évben annyi előadás maradt el, amennyi az Operaház fennállása óta soha.
Én még az aranykor utolsó éveit élhettem át ennél a színháznál és megtanulhattam, hogy a legszuverénebb egyéniségek milyen alázattal szolgálták a társulatot. Nem tudom, bennünk még az volt, hogy menteni az előadást. Hogy előadásnak muszáj lennie. Ha betegen, ha rokkantan, de ki kell állni a színpadra. Most ez nincs. Ez valami súlyos erkölcsi lazulás, nem?
Egy előadás elmaradása Gyurkovics Mária, Székely Mihály idejében egyenlő volt a katasztrófával. Négy énekesnő van most a Cosi van tuttere, és a napokban az előadás mégis elmaradt. Hogy lehet ezt megérteni? Bizonyára lesznek majd színháztörténészek, akik később kiderítik, hogy ez a hanyatló korszak hogyan, miként következett be. A probléma etikai oldalával is foglalkozniuk kell. A szinte elképesztő értékeltolódások, a tehetségek elfecsérlése óhatatlanul' megbosszulja magát: a színház nem az életünk egyetlen biztos színtere, hanem olyan munkahely, amelyen legjobb hamar túllenni, s ez a művészetben katasztrofális. Mindehhez hozzájárul, hogy rengeteg a valóban káprázatos tehetség, akik — bebizonyosodott — kiválóan megállják helyüket a világban súlyos dollárokért is. A Magyar Állami Operaházban pedig az átlagfizetés nem több nyolcezer forintnál. Az más kérdés, hogy egy igazi művész, aki úgy dönt, hogy itthon marad, énekeljen forintért is, kevés forintért is, vagy csak azért, hogy énekelhessen, mondjuk, becsvágyból, de ha ezt megteszi, akkor különösen becsüljük meg.


„Figyeltük, merre visz az útja — talán Desdemona, Tatjana, a Boccanegra Ame- liája — ám Andor Éva egyszercsak eltűnt a szemünk elől. Volt olyan szezonja, amelyben mindössze négy előadásra tűzték ki, holott repertoárja mintegy félszáz szerep.” (Új Tükör: Kerényi Mária)

Az utolsó nyolc év. Iszonyú volt. Hogy nem bolondultam meg? Nem is értem. Ástam, kapáltam, gyomláltam, halálos fizikai fáradtsággal este ágyba dőltem és jól aludtam. így sikerült átélnem.
— És ilyenkor nem lehet szervezni valamit?
— Nahát, ezt nem tanultam meg. Ez a szerencse hátránya. Hogy azt sem tudom még ma sem, hova, kihez kell menni egy dalest megrendezéséért ... nem tudom, képtelen vagyok rá. Várok. Valakinek majd csak eszébe jutok. Persze, az igazság mégiscsak az, hogy a Filharmónia elég sok vidéki koncerttel keresett meg, oratóriumokban működtem közre. (A Ferencsik János vezényelte Liszt-emlékkoncerten Szent Erzsébetet énekelte lenyűgözően.) Szóval azért volt munkám, de az Operaház ... megkérdeztem a direktoromat, miért nem jutok színpadhoz, azt mondta kedves mosollyal: nem tudom Éva, valahogy nem jutottál eszembe. Hát erre mit lehet mondani ?
Hát persze azt lehet mondani — ha ez érv egyáltalán a szakmában —, hogy kérem, AndorÉva énekelt külföldön Geddával, Tito Gobbival, vezényelte Claudio Abbado, Doráti Antal, Lovro von Matacic — valamint nem kisebbek magyar partnerei sem: Ferencsik János, Melis György, Réti József és a többiek. Dehát érvek helyett szerepek kellenek egy énekesnőnek! Mert amúgyis ki van szolgáltatva egy természeti tüneménynek, amely törékeny, amely addig él, amíg használják, amely a legkedvezőbb körülmények között a legszebb (— ha ideges vagy, ugye, megszólalni sem bírsz, kapkodod a levegőt, hát akkor képzeld el, milyen rossz idegállapotban énekelni!), amely előbb múlhat el, mint maga az élet, amely azonban mégis akkora hatalom, hogy maga köré szervezi az élet legalapvetőbb közegét, a boldogságot és a boldogtalanságot. Lerobbant, kiégett, tönkrement lelkiállapotban nem lehet művészetet teremteni. Egy szerűen nem szólal meg a hang.
— Most Szokolay Sándor Ecce Homo című operájának egyik szerepét tanulom Kazantzakisz: Akinek meg kell halnia című művéből írta Szokolay az operát. Huszonöten vagyunk a szereposztásban — én már két Szokolay-operában énekeltem, úgy gondolom, kötelességem is részt venni ebben a Vérnász és a Hamlet után. Nagy munka, sokat kell rajta dolgozni, de remélem, hogy január 25-e, a premier, siker lesz.

Kovács Júlia

 

704   Ardelao 2018-05-15 00:46:50

36 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

Képtalálat a következőre: „Ádám Jenő”

Ádám Jenő Kossuth-díjas zeneszerző, kóruskarnagy, zenepedagógus és népdalgyűjtő

(Szigetszentmiklós, 1896.12.12.-Budapest, 1982.05.15.)

„Tevékenysége fontos területének számított népművelő, zenenépszerűsítő munkássága is. Már a harmincas évek végétől tartott e témában előadásokat a rádióban, az ország számos településén, majd 1958-tól tévé-előadássorozata révén a zenei műveltség országosan népszerű ismertetőjévé vált. Nyugdíjba vonulása után sem hagyta abba ezt a munkásságát, még az amerikai magyarság körében is emlékezetes előadásai voltak. Maga Kodály is nagyra tartotta ebbéli képességét: „szerencsésen egyesíti magában a legmagasabb zenei képzettséget a népiskolai gyakorlat közvetlen tapasztalataival”. (Wikipédia)

Ádám Jenő szülőháza Szigetszentmiklóson ma Emlékház:

„[…] négy termében gazdag anyag szemlélteti Ádám Jenő életét és munkásságát. Az első teremben tekinthetők meg a Tanár úr 60 éves pedagógusi pályafutásának emlékei, tárgyai, iratai, könyvei.

A második teremben született egykor Ádám Jenő és testvére, Lajos. Itt állítottuk ki a Tanár úr egyik zongoráját, bútorait, a szekrényekben könyveit. Külön vitrinben látható karnagyi ruhája, karmesterpálcái. A falakon családi fényképek, festmények, koszorúk sorakoznak.

A harmadik szobában a 9 éves Ádám Jenő festményeiből három képet mutatunk be. Kevesen tudják, milyen festőtehetség volt: felnőttként énekeskönyvei kéziratában ő rajzolta az ábrákat. Ugyanakkor köztudott, hogy a Tanár úr négy nyelven beszélt és hat tanári diplomája volt, így külföldi utazásaihoz sem volt szüksége tolmácsra. Ebben a teremben láthatók egyház-zenei munkásságának emlékei, zsoltárfordításai, feldolgozásai, kitüntetései és oklevelei. Külön vitrinben kaptak helyet a híres emberektől kapott, dedikált könyvek, képeslapok, kották, Bartók- és Kodály-levelek.

Az utolsó teremben könyvtára és irodájának bútorai láthatók festmények és más személyes vonatkozású tárgyak társaságában: itt tekinthető meg az a rengeteg koszorú-szalag, amely a temetésére hozott illetve küldött halotti koszorúkról származik.“

Az Ádám Jenőről megjelent könyv és a zeneszerző emlékházzá alakított szülőháza:

Képtalálat a következőre: „Ádám Jenő”Képtalálat a következőre: „Ádám Jenő Emlékház”

Ádám Jenő portréműsor  Bartalus Ilona  szolfézs-zeneelmélet tanár, karnagy, zenei műsorok szerkesztőjének a kommentárjával

Ádám Jenő: Krisztusom kívüled

Ádám Jenő: 8. zsoltár (Ó, Felséges úr, mi kegyes Istenünk)

703   Ardelao 2018-05-15 00:26:51

142 évvel ezelőtt, ezen a napon született

Clement Károly zeneszerző

(Selmecbánya, 1876.05.15.-Budapest, 1935.01.07.)

Nem jegyzik a legnagyobbak között, de Papp Viktor, a kiváló zeneesztéta, akinek még volt alkalma hallani Clement szerzeményeit, érdemesnek tartotta őt arra, hogy megemlékezzék róla. Megfelelő hanganyag hiányában nekünk sajnos már nem áll módunkban megítélni e zeneszerzőnk műveinek az értékét, de arra van lehetőségünk, hogy emlékét – a zeneszerző műveinek esetleges újraélesztéséig - életben tartsuk.  

Papp Viktor így vezeti be a Clement Károlyról szóló írását:

          „Alkatra olyan volt, mint egy hódító olasz »maestro«. Erőteljes, magas növésű, kifogástalan férfi szépség. Jóbarátja, Stróbl Alajos, az »Ifjúság« szobrát róla mintázta. A szoborral a párizsi kiállításon díjat nyert. Hullámos, dús fekete haj, fínomvonalú magyaros bajusz, halavány arc, erős, szabályos vonásokkal és melegbarna két nagy szem, melyből rajongás, ábrándosság, melegség és szerénység sugárzott. Egyik ősét, Clement Jánost, Mányoki Ádám festő legjobb barátját, kit az osztrák császár Zólyom piacán kerékbe  töretett, mint Rákóczi bizalmas emberét emlegették a családban. Egy másik ősét, a szabadságharc katonatisztjét, halálra ítélték. Volt is valami hősi vonás ebben a szelídlelkű Clement Károlyban. Az az eltökélt megadás és töretlen önbizalom, mellyel utolsó napjáig viselte az élet megcsúfolásait. Édesanyja révén, ki olasz Svájcból származott, latin vér is keringett ereiben. Talán innen kapta a zene szeretetét. A muzsikára rögtön felfigyelt, mint harci mén a kürtszóra. Melódia volt az egész ember. Fantasztikus rajzú, meleg, szenvedélyes, olasz melódia. Széles karimájú fekete kalapjában, fehér művésznyakkendőjében, romantikus körgalléros felöltőjében úgy járt-kelt az utcákon, mintha most jönne az Operaházból, hol nagysikerű művének egyik előadását vezényelte, - vagy most szállt volna le a Koronázó Mátyás Templom kórusának dirigensi emelvényéről, hol ünnepi miséjét zengette el. Mintha mindig frakkot viselt volna, csak az utcára vette fel a felöltőjét. A lelke mindig frakkban volt. Gondolatainak és érzéseinek csak a díszeit mutatta meg. Bensejében megostromolhatatlanul zárkózott és mégis közvetlen, vonzó, kellemes és kedves. Talán soha senki sem sejtette, hogy Clement Károlyon, a szeretetreméltó emberen kívül van egy másik Clement Károly: a vérzőszívű művész. Pedig miséi s főként dalai, melyekre nem fordítottak elég gondot kortársai, árulók lehettek volna.

          Most már késő. Az embert néhány évvel ezelőtt (Megj.: ez az írás 1940 körül született.) Rendkívül érzékeny szíve, művész-sorsának mostohasága és a szokásos magyar közönyösség ásta meg korai sírját.

          Egy magyar tehetséggel több, ki a művészet elhivatottja lehetett volna. Egy zeneköltővel kevesebb, aki magyar lélekkel dalolt.

[…]

Művei: Trilby, 3 felvonásos opera, Radda, 1 felvonásos opera. Bajusz, 1 felvonásos opera. (Részben hangszerelve.) Fortuna, balett. Szerencse fel. Balett. Lavinia. (Csak részletekben van meg.) Négy Nagymise. (Zenekar, énekkar.) Budavári mise. (Énekkari. Két Kisebb mise. Ötven dal. Zenekarra írott több kisebb műve és zongorára írott több darab, melyek közül különösen Allegro Appasionata-jára volt büszke.“

Az interneten elérhető egyedüli hanganyag:

A nagyréti öregtemplom - Clement Károly szerzeménye, énekli: Koréh Endre

Clement Károlyról bővebben később „A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei“ topicban írok.

702   Búbánat 2018-05-13 12:48:58

Daniel Francois Auber francia zeneszerző, a víg- és nagyoperáiban a könnyed és kecses francia stílus kialakítója Caen-ben született 1782. január 29-én. A portici néma, a Fra Diavolo komponistáját a maga idején a francia zene koronázatlan királyaként ünnepelték.1857-ben III. Napóleon udvari karmestere lett. Összesen 49 operát, számos dalművet, egy misét és néhány alkalmi kantátát is alkotott. A francia fővárosban érte a halál 1871. május 13-án. (Megjegyzem: május 12-e is előfordul a halála napjaként feltüntetve.)

 

  • Fővárosi Lapok 1868. március 3.

Párisi levelek.
(Február 27.)

(Részlet) 


(L—y.) Balsac-kal egykor egyik írótársa egy sajtos boltja előtt ment, melynek kirakatában a rochefort-, strachino-. chester- s egyéb sajt neműek közt egy árudarab feküdt, mely Balsac egyik regényéből kiszakított levélbe volt csomagolva. A költő maga ezt művei egy kis profanizálásának tartotta, míg barátja azt a találó megjegyzést tévé : „Hja, barátom, így lesz az ember népszerű.“
Ennek megemlítésével Feuillet Oktávra célzunk. Mint olvasóim jól tudják, Párisban a „boeuf de gras“ szokása dívik, azaz: a nép ujjongó kíséretében farsangi, vagy ha úgy tetszik: böjti ökröket vezetnek körül az utcákban, melyekkel kapcsolatban a tisztességes mészáros-céh többé-kevésbé élces álarcos menetet rendez. Ez ökröknek az ünnepélyes körmenet alkalmával külön neveket adnak, melyeket rendesen a lefolyt év feltűnőbb politikai, társadalmi vagy irodalmi eseményeiből vesznek. Az idén az egyik ökör neve — Monsieur de Camors volt. Ha Balsac barátjának nézetét osztjuk, — e ledéralapú, de gyönyörű irályú műnek három ember fog alkalmasint leginkább örvendeni: Feuillet maga, a kiadó és — tán nálunk is egy kissé — Ráth Mór.

Kár, hogy Auber legújabb dalművét az „Opera comique“ néhány héttel elébb nem adta elő: akkor az egyik ökör neve bizonyára „Le premier jour de bonheur“ (a szerencse első napja) lett volna. A halhatatlan istenek és istennők közül senki boldog sorsát nem irigylem annyira, mint Hébeét: az örök ifjúság istennőjét. Örök ifjúság! van-e a világ 800 nyelve közt még két szó, mely ily igéző hatalommal, ily varázsos hangzattal bírna? Örök ifjúság! — mondd csak édes szép, de örökké szépnek nem maradható olvasónőm! nem adnád-é oda annak, ki ezt számodra megszerezhetné, kezedet, szívedet, szerelmedet, legyen az bár kicsoda ? Auber bölcsőjét Hébe ringatta. A maestro 87 éves, s oly korban, midőn mások agya már kiszáradt, vére meglomhúlt, tagjai reszketnek, lelkéből oly dalok ömlenek, melyek nem csak frissek, kellemesek, de vidorak, ifjak, pajzánok is.

Franciaországban hiányoznak a „homi novi“-k, az új emberek, s kezdem hinni, hogy korunk ifjú emberei egyúttal annak öregei is. A nemzedék, mely XVIII. Lajos kormánya alatt virágzott, a Ninon de Lenclos kiváltságával bír: dacol az idővel és a ráncokkal.

A most lefolyt napok két hőse is két aggastyán volt: Berryer és Auber. Az elsőnek a bírók megvesztegetése ellen intézett nagyszerű beszéde — e menydörgő csapás, melynek zaja elterjedt egész Franciaországban — még mindig beszélgetés tárgya; a másiknak operája Páris minden műkedvelőjét vonzza és lelkesíti. A csodálásba egy kis meg döbbenés is vegyül : lehetséges-é, hogy férfiak, kiknek egyike fél lábbal már a sírban áll, s kiknek másika három év múlva kilencven éves aggastyán lesz, mindeddig megőrzék tűzüket, szellemüket, tetterejüket! Berryer ép oly elragadólag, oly gyújtólag és logikusan szólt, mint ötven év előtt, midőn a képviselőház terme először hangzott beszéde zajától, s a mi Aubert illeti, ő ma is oly ifjú még, mintha a conservatoriumnak nem igazgatója, hanem tanítványa lenne.

Időm megengedő, hogy mind a két férfiú diadalánál jelen lehessek. Minő különbség!, s menyire érzem az űrt, mely a szónokot, kinek egész élete az elv, az eszme, az igazság védelmének volt szentelve, a művésztől választja el, kinek egész föladata abban áll : kortársait s utódjait gyönyörködtetni, élvezetben részesíteni! Midőn Berryer lelépett a tribünéről, a nagy társaságban elszórt néhány barátja szorítá meg kezét. A szónok remegett, homlokáról a verejték gyöngyözött, melle lihegett. De szemében látszott ama nemes büszkeség, melyet a megtett kötelesség érzete, néhányak rokonszenves barátsága és mindnyájunk csodálása, becsülése nyújt. Láttam körülöttem ifjakat, kiknek szemében könnyek csillogtak.

Auber sikere zajosabb volt. Midőn a függöny utoljára legördült, az egész közönség látni akarta az örökifjú mestert; virágokkal kívánta elborítani. Auber nem jelent meg, de a közönség — kárpótlást keresve — az utcán várta meg a színházból való kijövetelét. Ritkán láttam hasonló ittasságot. Kiabált, tapsolt, ujjongott, brávózott a közönség, még pedig oly elragadtatással, hogy egy mellettem álló jámbor munkás, ki valószínűleg azt hitte, hogy ez valami hivatalos tüntetés, azon pillanatban, midőn a fehér hajú, tanítványnőitől körülvett Auber az ajtón megjelent, elkiáltotta magát: „vive le prince imperial!“

Berryer és Auber két férfiú, kikre hazájuk méltán büszke lehet. De nincs-e az első sikerében valami egyszerűbb, igazabb, őszintébb, mint a másodikéban? E bohó tüntetések, e nevetéssel és ököldöfésekkel elegy utcai zajongások előttem komédiának látszanak, melyekben a közönség viszi a színészek szerepét.
S mit szólott Auber e tüntetésekhez? Fájlalta — öregségét. Igaz ugyan, hogy midőn évek előtt Meyerbeer meghalt, Auber — noha Rossini tizenegy évvel ifjabb nála — ezt jegyezte meg : „most a szegény Rossinire kerül a sor“ ; de azért diadala alkalmával még sem fojthatta vissza a sóhajt: „Ah tout cela est bon sans doute; mais on ne devrait pás vieillir! ... Je suis triste, d’etre vieux .... Voilä mon dernier mot.“ („Oh, mindez kétségtelenül igen szép; de csak ne kellene megöregedni! . . . Szomorkodom, hogy agg vagyok ... íme, ez utolsó szavam.“) A mi magát a dalművet illeti, sem zenéjéről, sem szövegéről itt nem szólok, — megteszi az majd körútját a világban. Csak annyit említek meg, hogy a cselekmény a múlt század közepén Indiában foly, az angol háborúk közepette, s hogy — a mi nagyon természetes — a francia vetélytárs győz az angol fölött, és a szerelmes pár az utósó fejezet végén karöltve énekli :

„ .... a moi sa main, h moi son coeur !
Je te salue, ő douce aurore
De mon premier jour de bonheur!“

E helyett inkább néhány adatot szolgáltatok a zeneköltő magánéletéből: Auber soha nem volt házas. Magányosan lakik saját kicsiny házában a rue Saint-Georgesben. A szolgák, kik őt körülveszik és ápolják, kortársai, s majd oly idősek, mint ő. Nagy társaság nem igen szokott lakásában összegyűlni, s a ház belrendezése is csak kevés csínra mutat. Dolgozószobája éktelen, s mi sem tűnik föl benne, mint egy alacsony ágy, mely nem igen ébreszti föl a nyugvágyat, és egy kis zongora, melyen a mester teremté dicsőségét megörökítő dalait. Auber nem csak hogy nem bánta meg nőtlenségét, de nyíltan örvend ennek, s az ifjabb művészeket inti: óvakodjanak a házas élet terheit magukra vállalni. Nem rég Capaul-nak (a „premier jour de bonheur“ hősét jelesen személyesítő énekesnek) azt mondá: „Hallja, kedves Capaulom, ne házasodjék meg soha. A színháznál a függetlenséget meg kell őrizni. Ha tudná, menyire örvendek én is, hogy nőtlen vagyok! Mint házas, most 70 éves feleségem volna, — este haza sem mehetnék.“

Lesznek, kikre kedvetlenül hatnak az öreg párisi „don Juan“ e ledér szavai, de vegyük tekintetbe, hogy „A fekete dominóköltője mondá azokat, s hogy nem élte soha „a szerencse első napját“ : azon napot, melyen oltárhoz vezetjük a kedvest, s élvezzük az első apai örömek napját.”
[…]

701   Ardelao 2018-05-13 06:52:11

137 évvel ezelőtt, ezen a napon született

Képtalálat a következőre: „Durigo Ilona”

Durigo Ilona énekesnő

(Budapest, 1881.05.13.-1943.12.25.)

„… pályája kezdetén a budapesti Operaház tagja volt, majd Frankfurt am Mainban, később pedig a bázeli operaházban énekelt. Nagyszerű dalénekesnő volt, aki pályafutásának későbbi szakaszában szinte kizárólag az oratóriumok és dalok világának szentelte magát. Elsősorban Händel-oratóriumok, valamint Schubert-, Mahler- és Kodály-művek ihletett tolmácsolójaként tartják számon.”

Tanítványa, Sándor Judit operaénekesnő, 1981-ben így emlékezett meg

Durigo Ilonáról

- egy Bartók ősbemutató kapcsán

          Most, amikor a Bartók-centenárium alkalmából azokról a művészekről is megemlékezünk, akik egy-egy nevezetes Bartók-bemutatóban szerepet vállaltak, nem feledkezhetünk el az op. 16-os dalsorozat: öt dal Ady Endre szövegeire első magszólaltatójáról, Durigo Ilonáról. Az európai hírű, nagy magyar énekesnő (1881—1943) egyfolytában csak életének utolsó hat évét töltötte itthon; ezt megelőzően 1921-től 1937-ig a zürichi konzervatórium tanára volt, és jelentős szerepet játszott a svájci, valamint a holland zenei életben. Idehaza éppen ezért kevésbé ismert, bár szülőföldjéhez mindvégig erős szálak kötötték.
          Pályáját — veleszületett ragyogó képességei mellett — széles skálájú és magas fokú (Budapesten, Bécsben és Frankfurtban végzett) zenei tanulmányai alapozták meg; mestere a kor híres művésztanára, Julius Stockhausen volt, aki viszont a nagy Manuel Gardánál nyerte kiképzését. Több hangszeren is játszott; mondják, hogy sokszor hegedű segítségével tanult egy-egy kényesebb énekszólamot, valószínűleg azért, hogy intonációjának tisztaságát kétszeresen ellenőrizhesse. Legendás hírű lapról olvasó volt, aki még avval is elkápráztatta zeneszerző barátait, hogy az elé tett új kompozíciókat nemcsak hangi és ritmikai pontossággal, de azonnal művészi formában szólaltatta meg. Kósa György visszaemlékezése szerint Illés oratóriumának altszólóját úgy „blattolta el" Durigo, mintha máris a koncertpódiumon állna. S ugyancsak Kósa volt fültanúja annak, amikor Durigo az Öt Ady-dalt kéziratból, szinte hibátlanul énekelte le. Azoknak a különleges perceknek a varázsára pedig már magam is emlékszem, amikor Durigo dalestjei végén, a ráadásszámokban, a zongorához ülve saját magát kísérte.
          Ilyen kivételes zeneiség nem állhatott meg az opera világánál. Durigo Ilona igen hamar búcsút vett a színpadtól, hogy teljesen az oratórium- és daléneklésnek szentelhesse magát. S tette ezt valóban egy papnő áhítatával. Hajlékonnyá művelt, pasztózusan áradó hangját kezdettől fogva a zenei mondanivaló és a kifejezés alázatos szolgálatába állította, s ez avatta őt minden zenei korszak vokális irodalmárnak hiteles tolmácsolójává, Monteverditől a kortárs-zenéig. Tóth Aladár egyszer ezt írta róla: „Alig ismerünk olyan énekesnőt, aki azokat a költői tartalmakat, melyeket ki akar fejezni, olyan egyszerűen, simán és természetesen tudná beilleszteni a zenei formák keretébe, mint Durigo Ilona."
          Pályája indulásától fogva felváltva és párhuzamosan énekel itthon és külföldön. Már egy 1911-ből származó svájci kritika mint a közönség kedvelt énekesnőjét tartja számon, 1913-ban pedig a magyarországi oratórium-kultúra kezdetének számító, Lichtenberg-vezényelte nevezetes Máté-passió altszólójával arat elismerést.
          Egy néhány évvel későbbi Durigo estről szóló méltatásában Kodály Zoltán így jellemezte művészetét: „Mind többen tudják, hogy kivételes zenész-volta, rendkívüli stílusérzéke és ízlése külön helyet biztosít számára nemcsak a magyar, hanem a külföldi énekesek közt is." Kodály kiemeli, hogy Durigo a koncerten magyar szerzőknek is lerótta adóját, ő azonban nem az adózás kötelességével, hanem hittel és meggyőződéssel vette műsorára a magyar műveket: így Bartók 1919. április 21-i szerzői estjén az öt Ady-dalt (op. 16.) Durigo mutatta be a komponista zongorakíséretével. Péterfi István megállapította, hogy a dalok Durigo Ilonában kitűnő interpretálóra találtak; a Magyarország című lap kritikusa szerint „az »Ady-dalok« mint kongeniális megzenésítése az elhalt forradalmi költő fájdalmasan szomorú megnyilatkozásainak, megdöbbentő erővel hatottak Durigo Ilona tökéletes előadásában." Ezt a dalsorozatot néhány Bartók-népdalfeldolgozással kiegészítve előadta azon a Svájcban rendezett három Bartók-kamaraesten is, melyek (Bartók, Geyer Stefi és Durigo szereplésével) mérföldköveknek számítanak az új magyar zene külföldi előretörésében.
          Nagyszerű művészi és emberi tulajdonságait magam is megismerhettem; Durigo Ilona ugyanis 1938-tól haláláig a Zeneakadémia tanára volt, és az utolsó két évben tanítványa lehettem. Évenként adott dalestjeinek és a népszerű Nemzeti múzeumi matinéknak emléke mind a mai napig felejthetetlen számomra, de óráit is azzá tette a lényéből közvetlenül sugárzó zene. Nem ismerte a rutin üresjáratait, légköre szenvedélyesen szuggesztív volt. Magas, imponálóan délceg alakja, minden méltánytalanság ellen lázadó igazságérzete romantikus fényt kölcsönzött személyiségének. Alighanem bátorságának köszönhette, hogy 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején megalakult Zenei Előadó Művészek és Alkotók Szakszervezete — melynek elnöke Dohnányi Ernő volt — Bartókkal és sok más neves művésszel együtt bizalmi tagjává választotta.
          A zenei igazságok mellett is a végsőkig kitartott; sok kottám őrzi kezevonását, mely a legaprólékosabb instrukciók rögzítésével közvetítette ezeket az igazságokat. Egész pályámon abból a tőle örökölt kottából énekeltem az Ady-dalokat, melyet ő látott el bejegyzéseivel, s mely így számomra Bartók szellemét szinte érzékelhető közelségbe hozta.”

 Megjelent a MUZSIKA, 1981. évi, 10. számában.

(További bejegyzések e témában: A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei, 130., 131.)

700   Búbánat • előzmény698 2018-05-12 13:11:25

Az említett Kacsóh-daljáték, a Rákóczi rádiófelvételéről hallhattuk ma a Dankó Rádió operettműsorában ("Túl az Óperencián") és majd  még 18 és 19 óra között újra, az ismétlésben:

A daljáték bejátszott részletei között az operaénekesek prózában mondott dialógusai is helyet kaptak - felvezetve az énekszólamaikat, és a felvételen közreműködő szereplők  mindegyike hallható volt az adásban elhangzott jelenetekben.

  • Persze felcsendült a daljáték legismertebb dala is, Udvardy Tibor előadásában, a  Rákóczi megtérése: „Szívemben csendül egy nóta még…”
  • Rákóczi várása a táborban, tárogató jelzi Rákóczi és híveinek érkezését (próza + tárogató hangjai)
  • A labancok támadása előtti készülődés a táborban (próza)
  • Kuczug Balázs dala, II. felv.„Csillagos az ég, az éj csöndes, jöjj ki, galambom, senki sem lát…” (Palócz László)
  • Jelenet, Katica és Andris dala, kuruckar: „-Ne bántsátok, ő a legnagyobb vitéz!…/-Összebújunk csöndesen, míg a labanc elmegyen… /-Kuczug Balázs olyan vitéz, aki mindig előrenéz.../-…Kocsmárosné haragjában elájul… Dunán túl, Dunán túl…”  (Andor Éva, Palcsó Sándor, Palócz László, a férfikar)
  • Rákóczi táborában - próza: Gróf úr! Teljesítse parancsom, kísérje a hercegnőt Bécsbe! – Isten veled! Mikor látlak újra? -Vajon látlak-e újra?...
  • Csatajelenet – (Prózában –dialógus; ének, kórus: - Nagy urunk él!  - Merre van Bercsényi? – Folyik a harc. Ott vannak. Csapdát állítottak és nem vettük észre!… Nagyságos fejedelem! El uram el. - Körülkerítettek… Menni kell nagyságos fejedelem,… )
  • Rákóczi búcsúja - prózában: „Bercsényi! Hazánk határára értünk. Búcsúzunk!... Én elmegyek. Messze, idegen országba. Azoktól, akik visszafordulnak, búcsúzunk. … Még a szél is velünk zokog, amikor: búcsúzunk…. „ Folytatva dalban: „Szívembe csendül egy nóta még…” ( Udvardy Tibor)

A felvételen a színészek mellett, a felsorolt dalbetéteket éneklő operaénekesek is a saját hangjukon szólalnak meg a jeleneteket bevezető dialógusokban! 

699   Ardelao 2018-05-12 12:17:41

Képtalálat a következőre: „Anatolij Ljadov”

163 éve született Anatoly Ljadov orosz zeneszerző, tanár és karmester.(1855. május 12. – 1914. augusztus 28.)

Ljadovot nyomban Glazunov után kell említeni, mert a 19. század végének és a 20. század elejének egyik legnagyobb orosz zeneszerzője, aki az „Ötök” hagyományait folytatta. Glazunov és Ljadov művészi egyéniségének minden különbözősége ellenére alkotásaik tartalmában és irányzatában sok közös vonás van. Műveik alapján az orosz népi életnek ugyancsak a motívumai adják, jóllehet különbözőképpen tolmácsolják azokat. 

Ljadov az orosz klasszikus zenei iskola virágzásának tetőpontján kezdi művészi tevékenységét. Rimszkij-Korszakov legkedvesebb tanítványa, később munkatársa, és mint ilyen, a hetvenes évek közepén csatlakozik az „Ötök” –höz, közeledik Balakirevhez, Borodinhoz, Sztaszovhoz. Később Beljajev körének tagja lesz, ahol az „öregeknek” ahhoz a csoportjához tartozik, amely fenntartja e kör kapcsolatát az „Ötök”-kel. Rimszkij-Korszakov ezt írja naplójában; „A korábbi Balakirev-féle és az újonnan keletkezett Beljajev-féle kör között az összekötő szerepét Borodin, én és Ljadov, Borodin halála után pedig Ljadovval kettesben töltöttük be.

Ljadov művészetének színe-java a hatvanas évek orosz művészete realista elveinek termékeny befolyására vezethető vissza. E művészet valamennyi képviselőjéhez hasonlóan tiszteletet érez és őszintén érdeklődik a népdal iránt és be tud hatolni a népdal szerkezetébe és jellegébe. Glinka, Balakirev és Rimszkij-Korszakov irányzatát folytatva nagy figyelmet fordít a népdalfeldolgozásokra, gyakran használ fel alkotásaiban népi dallamfordulatokat.

Zenéje egyszerű, őszinte és az érzelmek kifejezésének sajátságos belső szerénységét mutatja. Ljadov számára Puskin költészete és Glinka zenéje a művészi alkotás legmagasabb-rendű mintaképe. Ezen elvekhez, amelyek még ifjú éveiben alakultak ki benne, egész életében hű maradt. […]

A néppel szemben tanúsított magatartásában néha megmutatkozik, hogy szereti a patriarchális falusi életet, de ennél tovább nem jut. Jellemző, hogy nagy hatást gyakoroltak rá Lev Tolsztoj tanításai, nézetei. A nyolcvanas években az „Anna Karenina” hatása alatt nyáron, falun muzsiknak öltözik és a parasztokkal együtt kimegy a mezőre dolgozni. […]     

Ljadovban az ihletet az életjelenségek eléggé széles és sokoldalú világa váltja ki; érdekelték az ember belső élményei, a természet és a mindennapi élet képei, a népi eposzok és mesék hősei. De mindezeket mintha bizonyos „óvatossággal” szeretné; saját alkotásait vegyes érzelmekkel ítéli meg, lelkes melegséggel és gyöngédséggel, de enyhén hitetlenkedő gúnnyal is.

Tehetségének jellege szerint miniatűrista. Alkotásainak kis méreteit dicsérve, szerette tréfából azt mondogatni, hogy azok „legfeljebb öt percig tartanak.” Zongora és kamaraművei, vokális és zenekari alkotásai egyaránt rendkívül tömörek és a zenei eszközök fukar felhasználásával készültek. Barátai hiába nógatták, hogy igazi hivatása nemzeti orosz operák és szimfóniák alkotása, nem volt hajlandó túllépni a kecses és finom zenei miniatűr keretein.

Ez a makacs önkorlátozás képességeinek helyes ismeretéből eredt. Zenéjében a „nagy lélegzetet” finoman kidolgozott motívum, kecses vonalvezetés és az egyes részletek csiszoltsága pótolja. Kicsi, de önálló körében Ljadov nagy művészi tökéletességet ér el. A mesteri, tartalmas, élettel teljes alkotások egész sorát írja (Baba Jaga, Az elvarázsolt tó, Kikimora), s azokat igazi művészet, szépség és költői érzelem hatja át. Nagyobb méretű alkotása a «Variációk Glinka témájára (op. 35.).» […]

Ljadovnak súlyos fájdalmat okozott az orosz művészet demokratikus virágzása „utolsó mohikánjának,” Sztaszovnak az elvesztése, akihez szoros személyi és eszmei barátság fűzte.

Sztaszov halálát (1906.X.23., megj. A.) követő napon ezt írta:

«Este meghalt Sztaszov. Újra átolvastam hozzám intézett leveleit. Nagyon elszomorodtam. Ilyen embert többé nem találok az életben! Mindig bátorított mindenkit. Engemet mindenkor egy fagyos, de napsütéses tiszta téli napra emlékeztetett.» […] 

Ljadov 1914. augusztus 28-án halt meg.”

[Részletek]

J.V. Keldis: „Az orosz zene története” című könyvéből.

Lyadov: Baba-Yaga, op. 56 - Slobodeniouk - Sinfónica de Galicia

Liadov: The Enchanted Lake

698   Búbánat 2018-05-12 10:48:11

Ma 315 éve  történt

breznai kiáltvány vagy brezáni pátens vagy brezáni kiáltvány a legnevezetesebb okirat a II. Rákóczi Ferenc által kiadott pátensek (a korabeli latin szaknyelvben a latin patens jelentése az parancs, törvényerejű rendelet, elöljárói engedélyirat, nyíltparancs, nyílt levél volt) sorában. 1703. május 6-án kuruc felkelők, Esze Tamás tarpai jobbágy a felkelő parasztok vezetője és az ott bujdosó Rákóczi és Bercsényi személyesen találkozott a lengyelországi Brezán (Brezna, Bržezan, régi magyar nevén Brezán, lengyel nevén Brzeżany) várában. 1703. május 12. keltezéssel II. Rákóczi Ferenc  herceg, magyar főnemes és Bercsényi Miklós gróf kiadta a "nemes és nemtelen" országlakosokat hadba hívó " Mi Felső-Vadászi Rákóczi Ferenc Fejedelem és Gróff Székesi Bercsényi Miklós.…" kezdetű „breznai kiáltványt”. Ennek a fegyverbe szólító pátensnek három magyar nyelvű példánya, a szabadságharc publicisztikájának első emléke, Bercsényi kézírásában maradt fenn, melyeket Thaly Kálmán fedezett fel (Egész terjedelmében közölte A székesi gróf Bercsényi család, 1470-1835 című művében, 469—471. o.)

(Wikipédia)

A breznai kiáltvány szövege

„Mi Felső-Vadászi Rákóczi Ferenc Fejedelem és Gróff Székesi Bercsényi Miklós. Minden igaz magyar, hazaszerető és édes országunk régi dicsőséges szabadságát óhajtó, egyházi és világi, nemes és nemtelen, fegyverviselő és otthon lakós igaz magyaroknak Istentől minden jót kívánunk. Nem lehet oly magyar, hogy az eddig Magyarországon törvénytelenül, Isten és igazság ellen hatalmaskodó és minden rendet képtelenül sanyargató idegen nemzetnek kegyetlenkedését, portiózó s képtelen adóztató zaklatásait, szabados törvényeinknek szakgatásit, nemzetünknek és szabadságunknak megvetését és már láb alá vetetteknek csúfolásit elégségesen nem érzette s nem értette volna…

(…)

Azt mindazonáltal előre is nagy tilalommal tilalmazzuk, hogy Istennek áldása rajtunk maradhasson s az országnak minden rendi irtózás nélkül való bizodalmat vehessenek és az szegénységnek teljes nyomorúságinak megváltása, nem változása következzék: senki, sem külön, sem csoporttal, sem sereggel, akármeily vallású egyházi személyt, templomot, cintermeket, klastromokat, nemesi lakos személyeket, nemesi házokat, kastélyokat, útonjárókat, kereskedőket ne háborgasson, falut, várost, malmot ne égessen, prédáljon; hanem az előljáróknak eleikben adott s vélek közlett mód szerént keresvén az ellenséget, mindenekben csendes istenes egyértelemmel legyenek, magok s hazájok javára.

Költ Lengyelországban Brzezán várában, 12. May 1703"

Kacsóh Pongrác Rákóczi című történelmi daljátéka ezt a kort eleveníti fel:

A Rádió Dalszínháza bemutatója: 1964. január 4. Kossuth adó 20.25 – 22.00

Szövegkönyv: Bakonyi Károly (alapötlet és dialógusok), Endrődi Sándor, Pásztor Árpád (dialógusok) és Sassy Csaba (versek). 

Km.: az MRT énekkara (Karigazgató: Vajda Cecília) és szimfonikus zenekara

Vezényel: Kerekes János
 
Zenei rendező: Ruitner Sándor

Rendező: László Endre

A szereposztásból:

II. Rákóczi Ferenc: Udvardy Tibor

Reutheim Magda: Sándor Judit

Andris: Palcsó Sándor

Katica: Andor Éva

Kuczug Balázs: Palócz László

Sienawski hercegnő: Neményi Lili

Amália: Barlay Zsuzsa

Heister Hannibál: Bende Zsolt (Kálmán György)

Badinyi: Horváth Jenő

Bercsényi Miklós: Újlaky László

Makra Pál: Agárdy Gábor

Galgóczi Imre: Ambrus András

Esze Tamás: Zenthe Ferenc

Göröncsér: Márkus Ferenc

Gránátos Mihály: Rajz János

Wratislaw gróf: Horváth Tivadar

I. hang: Zoltai Miklós

II. hang: Szoó György

A Dankó Rádió Túl az Óperencián adásában délelőtt részletek szólaltak meg ebből a daljátékból. Ma délután hat órai kezdettel ismét meghallgathatjuk ezt a műsort, benne a szép Kacsóh-melódiákat. Felvezeti a szerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya, aki felidézi a Breznai Kiáltvány megfogalmazásának történetét, e naptól számítjuk a Rákóczi Szabadságharc kitörésének idejét.

697   Ardelao • előzmény696 2018-05-10 00:40:13

Az alábbi írás I. részének a beillesztésekor véletlenül eltévesztettem a dátumot. Papp Viktor  u.i. 1954. május 10-én hunyt el, tehát ma van halálának 64. évfordulója. Tegnapi tévedésemért  - amelyet már nem volt módom helyesbíteni - most kérek elnézést.

Papp Viktorra emlékezve 

(II. rész)

E műfajnak ő a leghivatásosabb művelője, mestere. Tessék csak elolvasni a Dohnányiról és Hubayról, Bartókról, Kodályról, meg Szendyről írott, tanulmányait! Egyaránt megkap bennük tudásával, színes stílusával, a zene írásába átömlesztésével. Papp Viktor ritka szerelésével fejezi ki a zenén keresztül az embert s az ember megértésével és megértetésével a zenét, amit teremtett. Ez munkáinak fő vonzóereje. S mindezt valami kedves könnyedséggel, graciózus bájjal írja le, mintha szavakkal zenélne.

Szinte nehéz lenne egyik arcképét a másik fölé emelni. Legföljebb egyik-másik portréja szélesebb kezelésű, nagyobb térre elképzeli, de a rajz tisztasága és tömörsége mindegyikben markáns erővel hat. Mily kedves, igaz, meleg arckép például a Poldini Edéé, a szerencsétlen végzetű Nagy Jánosé, a Szabados Béláé. ... A Waldbauer-Kerpely négyes bravúros fölvételét szinte hallhatóan kíséri a hegedű siráma, a viola búgása s a cselló mély, érző éneke. Mögéjük képzelteti velünk a nagy, sárgaernyős lámpákat s szinte a szobánkban szólal meg a Geister-trió.

Operaházi arcképei szintén ilyen szuggesztív erejűek és szépségűek. A külföldi zenevilágot ábrázoló portréi elénk jelenítik a nagy muzsikusokat, akik csak a Zeneakadémia, és a Vigadó csillárjai alatt a zongora előtt ültek és hegedűjük zengésével elragadták a budapesti publikumot. Beethovenről és Bachról írt könyve szintén értékes két breviárium. A zene fejedelmének s egyik legnagyobb titánjának élete, munkássága könnyed és mégis mélyenjáró megírása ez. Haydn Józsefről is maradandó értékű portrét festett Papp Viktor. E lelkes, színes és meleg írások már fölülemelkedek a rajz nívóján, fölérnek a reprezentáns portré színvonaláig, tökéletes képet adnak a zene e héroszairól. Kívánatos lenne, hogy Papp Viktor teljessé tegye a muzsika díszeinek e megkezdett galériáját. Tolla és tudása egyaránt hivatott erre.

A magyar zenekedvelő közönség legkedvesebb írásai közé fogadta Papp Viktor könyveit. E finom, gondos, ékes magyarsággal megírt tanulmányok mindenképpen reá is szolgáltak erre az érdeklődésre, megbecsülésre és szeretetre. — Zeneirodalmunk sokat, nagyon sokat köszönhet a Papp Viktor tollának, meleg szívvel írott könyveinek, melyekben szavakba kottázta az egész virágzó és mindenfelé ünnepelt modern magyar muzsikát.

Ezek a könyvek méltóan őrzik és fejezik ki egy Dohnányi, Bartók, Hubay és Kodály munkásságának, zenei zsenijének a lelkek mélyéig elérő, forró rezonanciáját, méltóan magyarázzák Beethoven örök szféráit, Bach lángelméjét.

Aki ezt el tudja érni, olyan hálát és elismerést vált ki az olvasóból, mint a hangverseny-terem meghatott hallgatójából az előadóművész, aki műveiket méltó módon zsongatta föl sóvár lelkében.

Marlay Ödön.“

SZÓZAT, 1925. május 24. (7. Évfolyam, 116. szám)

Szerettem volna Papp Viktorról beilleszteni egy fotót, de az egyetlen róla készült felvétel csupán a Színházi Élet 1918. évi, 52. számának a letöltésével tekinthető meg, annak 12. oldalán: http://epa.oszk.hu/02300/02343/00238/pdf/EPA02343_szinhazi_elet_1918_52.pdf

696   Ardelao 2018-05-09 00:48:22

Papp Viktorra emlékezve

(Előzmény 685)

A jeles zenei szakíró, zenekritikus, a „Muzsika” című újság szerkesztője, a Magyar Rádió zenei tanácsadója, a Kisfaludy Társaság és a Greguss Bizottság tagja(egy nap híján) 64 évvel ezelőtt, hunyt el Budapesten. (1880.IV.13. – 1954.V.10)

*

"Papp Viktor könyvei

Papp Viktor, zeneéletünk ékes magyar tollú íródeákja, zene-világunk finom grafikusa. A magyar zenekedvelő közönségnek emelkedett ízlésű, nagy kultúrájú kalauza. Az ő tömör, pregnáns stílusában így kell jellemeznünk azt a hármas, mindenféle elismert működést, melyet Papp Viktor kifejt. Ez a működés oly hézagpótló, oly szükséges, oly hasznos, hogyha nem lenne Papp Viktorunk — nevelni kellene egyet!

De szerencsére itt él, ambiciózusan dolgozik, szorgoskodik közöttünk, írásait sűrűn olvashatjuk, szavát gyakran hallatja s most, hogy híressé vált közkedvelt, zenevilági arcképei bővített, új kiadásban kerültek a magyar könyvpiacra, bizonyára szívesen fogadja a zenekedvelő közönség, ha ezúttal róla rajzolunk egy ceruzával, szívvel odavetett portrét.

Bensőjét megrajzolják kapós, szép könyvei, melyekről később beszélünk. Most az embert próbálom pár vonással leskiccelni.

Magas, nyúlánk, elegáns alak. Aki csak egyetlenegyszer látja, megérzi benne a művész-embert. Kiérzi lelkes, intelligenciát sugárzó szeme-párjából, a mindig intenzíven gondolkodó embert jellemző mély vonalból, melyet szája köre véstek a munkában eltöltött évek, a hegedű karcsú nyakát szeretettel fogó kézből, a járásából, fejtartásából, egész lényéből.

Szilágysági ember. Együtt tanult Ady Endrével, akinek legszűkebb baráti köréhez tartozott az iskolai padoktól kezdve a költő haláláig. De sokszor búsult a Papp Viktor hegedűje mellett. Több versét meg is zenésítette. Meleg dedikációja, féltve-őrzött arcképek beszélnek ezekről a feledhetetlen időkről. (Egy Ady-arcképet is meg kell még Papp Viktornak rajzolnia, vázlatát már odavetette egy meleg szordinált hangú megemlékezésben, melyet a költő halálakor irt. Sok, sok kedves emléket őriz Papp Viktor Ady Endréről, finom, lélekbevilágító apróságok halk kottáit, melyek csak hangszerelésre várnak, hogy egy újabb értékes tanulmányt nyerhessünk a pacsirtaálcás sirályról.

Papp Viktor érzéssel, lélekkel énekelteti a hegedűt. Meleg melódiájú dalokat, graciózus bájú zeneműveket termel maga is. Van vagy három mesterhegedűje hol egyiken, hol másikon mélázik el szűkebb baráti körét gyönyörködtetve szép otthonában a pompás ébenfa zongora mellett.

Ha leteszi a hegedűt és rágyújt elgondolkoztató, örökös szivarjára: továbbra is a zene, zsongó birodalmában él. Járja a hangversenyeket s beszámol minden nevezetesebb zeneeseményről. A kották birodalmában mindenütt egyformán otthonos. A Szózat olvasói évek során át élvezhették tiszta, világos hangverseny és operakritikáit. Most a Napkelet zenei-szemléjét írja, szerkeszti. Ezek a kritikák sonorus szépségűek. Az ember szinte hallja a zeneszám édes bugását, csengését, amelyről ír és látja a muzsikust, aki azokat megszólaltatja. Operakritikái az Ybl Miklós pompás palotájába szuggerálják az olvasót. Papp Viktor hamar ráeszmélt arra, mily elképzeltető erő tömörült kritikusi tollába s így kezdte megrajzolni zenevilági arcképeit, melyek egy-kettőre ismertté és kedveltté tették nevét.

Tömör tanulmányai az egész számottevő magyar zenevilágot megismertetik a magyar muzsikakedvelő, közönséggel. Mindegyik ilyfajta tárcacikke példája lehetne a kevés szóval sokat mondásnak. Ezek az arcképek a nemes erejű rézmetszetek nagy kvalitásaival ékesek. Papp Viktor eldob minden fölösleges sallangot, cikornyát, emberről és muzsikájáról azt mondja, ami a legjellemzőbb. Mélyen kivési a portrét és a legpregnánsabb kivonatban kottázza le a zeneszerzők munkásságát. Aki a Papp Viktor megrajzolta muzsikusokat jól ismeri, úgy érzi, mintha éppen azt a portrét kapta volna meg róluk művészi kivésésben, melyet önmaga elképzelt. Aki meg a tolla révén ismerkedik meg velük, oly élményen megy át, amit aligha mulaszt el a valósággal fölfrissíteni magában.

«Arcképek a magyar zenevilágból» című műve — mely a Stádium Sajtóvállalat kiadásában most jelent meg kibővítve, új köntösben, — a szerzőnek azokat a dolgozatait tartalmazza, melyeket az 1919-től 1925-ig terjedő évközben írt.

Papp Viktor igazán túl-szerény (olyan szerény, hogy még fénykép sem található róla, megj. A.), mikor bevezető soraiban azt írja, hogy ha könyvének más érdeme nincs is, mint új és pontos adatok nyújtása, akkor sem dolgozott hiába, mert anyagot adott egy valaha megírandó magyar zenészeti lexikonhoz vagy zenetörténethez. Nem e kis tanulmányok maradandó értékűek! Azzá teszik a szép, emelkedett magyar stílus, a komolyság és elmélyedés s a zenei tudás, melyek Papp Viktor minden mondatából kicsillannak. A szerző e munkájával egy pompás kis magyar zenei breviáriumot teremtett, melyben a szakember épp oly élvezettel lapozhat, mint a laikus.

Ez a kis könyv vezérfonál a mai magyar zenei életben. Ez a portrésorozat a muzsika híveinek tudását elmélyíti s a még távolabb figyelőket becsalogatja a zene édesbús. bűvkörébe. Különösen alkalmas a Papp Viktor könyve arra. hogy a magyar középosztály embereinek figyelmét reáterelje a végtelenül jelentős zenekultúrára, s hogy e szép világban kalauzuk legyen. E téren valósággal missziót teljesít Papp Viktor.

(Folytatom.)

695   Ardelao 2018-05-08 08:36:10

195 évvel ezelőtt született

Kattintson az új ablakban való nagyításhoz! Click to enlarge it in a new window!

Székely Imre zongoraművész, zeneszerző

(Mátyfalva, 1823.05.08.-Budapest, 1887.04.08.)

„[…] Székely Imre, a fényes míveltségű Temzevárosban dicsőített művészetét s elragadó zongorahangjait honosai közé, hazája fővárosába ülteté át. Előadott szerzeményei egytől egyig, de kivált a Napkelte, a Bál ünnepély, a Syren, a Fenyőlombok és magyar ábrándjai magas teremtő lélek és megható művészi érzelem kinyomatával bírnak. Játéka pedig oly bevégzett művészi képességű s oly tiszta költői formákat lehel, miszerint őt nemzeti hiúság és előszeretet nélkül az elsőrangú zongoraművészek sorába bátran helyezhetjük.“

(Magyar Hírlap, 1852.09.02.)

 „ […] Megjelent műveinek száma megközelíti a százat. Ábrándjai, többnyire magyar népdalmotivuniok fölött, idylljei s másnemű szerzeményei csakhamar népszerű irányba terelték a magyar zeneirodalmat s jelentékenyen elősegítették a magyar műzene megteremtését.
         Nagyobb szabású művekkel is föllépett. így a filharmonikusok is előadtak tőle egy szimfóniát, a kamara-estélyek vonós negyesein pedig egy D-mollban irt szonátáját, valamint egy hegedű és zongora számára E-mollban irott szonátát. Szerzeményeiben költői lélek, melegen érző szív lüktetése nyilvánul.
          Szép sikerű volt működése a. zongora-tanítás terén is. Budapestnek legkiválóbb zenetanárai közé tartozott. Sok évek óta volt a nemzeti zenede tanára, hol a zongorakiművelési magasabb osztályt vezette, melyből nem egy jeles tanítvány  került ki az ő gondos és lelkiismeretes keze alól. […]

(Vasárnapi Ujság, 16. szám, 1887. április 17.)

694   Búbánat 2018-05-07 12:12:28

Ma 35 éve hunyt el 

"Romhányi József a 20. század nagy költője"

 

693   Búbánat 2018-05-04 12:24:53

Ma 80 éves Juhász Előd zenetörténész és újságíró, a Zenebutik,  Zenehíd szerkesztője és vezetője.

Juhász Előd-életútinterjú

Készítette: Csatári Bence

A beszélgetés időpontja: 2016. május 10., Budapest

692   Búbánat 2018-05-03 21:58:56

Toldy Mária 80 éves

 

Toldy Mária 80. évi jubileumi gálaestje sztárvendégekkel

Toldy Mária a 60-as évek ünnepelt előadója, énekese 2018. május 03-án ünnepli 80. születésnapját, melynek alkalmából szeretettel vár mindenkit jubileumi gálaestjére, ahol neves tanítványai és családtagjai lépnek színpadra egy nagyszabású színpadi show keretében.

2018. MÁJ 7. HÉTFŐ, 19:30 Erkel Színház

Toldy Mária a 60-as évek ünnepelt előadója, énekese 2018. május 03-án ünnepli 80. születésnapját, melynek alkalmából szeretettel vár mindenkit jubileumi gálaestjére, ahol neves tanítványai és családtagjai lépnek színpadra egy nagyszabású színpadi show keretében.

 

Toldy Máriát a hatvanas évek első felében zárta a szívébe az ország, miután Húszéves vagyok című slágerével berobbant a hazai zenei életbe. Ezt követően olyan további felejthetetlen dalokkal ajándékozta meg a könnyűzene rajongóit, mint a Békaszerenád, a Bumcsili, az Egy, velem ugye könnyen megy vagy a Például te.

Az első Táncdalfesztiválokon is komoly sikereket ért el, hiszen 1966-ban Kovács Katival együtt megosztott első díjat vehetett át, egy évvel később pedig Zalatnay Sarolta oldalán állhatott a képzeletbeli dobogó legfelső fokára. Ám hiába a hazai és külföldi sikerek - Németországban például két lemeze is megjelent - a hetvenes évek elején úgy döntött, hogy tíz év után hátat fordít az éneklésnek.

1971-ben kezdett el éneket tanítani, előbb a Postás Zeneiskola táncdalstúdiójában, majd a Vasutas Zeneiskolában, ahol 1990-ben egy musicaliskolát hozott létre, amely 2001 óta az Operettszínházzal együttműködve neveli az utánpótlást. Több évtizedes tanári munkásságát 2016-ban Megyei Prima díjjal ismerték el, amit meghatottan vett át.

Toldy Mária május 3-án ünnepli 80. születésnapját. Malek Miklóstól született gyermekei örökölték művészi vénáját, hiszen Malek Andera sikeres színésznő-énekesnő, ifj. Malek Miklós pedig elismert zeneszerző és producer lett.”

https://femina.hu/hazai_sztar/toldy-maria-tancdalfesztival/

 

 

691   Búbánat 2018-04-28 12:28:06

Ma 10 éve hunyt el Marczis Demeter (Ostoros, 1931. nov. 29. - Budapest,  2008. ápr. 28.) operaénekes (basszus), Liszt-díjas, érdemes művész, a Pécsi Nemzeti Színház örökös tagja, aki 1984. augusztus 1-től 1988. július 31-ig állt a pécsi operatársulat élén.

690   Búbánat 2018-04-28 11:41:32

Ma 17 éve halt meg Kelen Tibor tenor operaénekes, és izraelita kántor (eredeti nevén Klein Tibor) (Budapest, 1937. szeptember 18. – New York, 2001. április 28.)  - Kelen Péter operaénekes bátyja.

 

Ismert operettfelvételei:

Karl Zeller: A bányamester  - Részletek 

„Bemutatjuk új felvételeinket” - 1964. szeptember 6., Kossuth Rádió 14.55 – 15.20

A két főszerepben:

A grófnő – Házy Erzsébet
Martin, a bányamester – Kelen Tibor


Közreműködik a Magyar Rádió és Televízió Énekkara és Szimfonikus Zenekara. Vezényel: Bródy Tamás

Az operett stúdiófelvételén csak a két főszereplő dalai találhatók!
A rádiófelvétel-újdonság az alábbi dalrészleteket tartalmazza az operettből:

1.) Nyitókar (énekkar)
2.) Martin belépője (Kelen Tibor)
3.) A grófnő belépője (Házy Erzsébet)
4.) A grófnő és Martin kettőse (Házy Erzsébet, Kelen Tibor)
5.) Martin dala (Kelen Tibor és énekkar)

 

Kálmán Imre: A cigányprímás - részletek

Rácz Pali – Radnay György
Juliska – Petress Zsuzsa
Sári – Zentai Anna
Laci – Kelen Tibor
Gaston – Kishegyi Árpád

Km.a Magyar Állami Operaház Zenekara és a Fővárosi Operettszínház Énekkara. Vezényel: Breitner Tamás 

Rácz Laci és Juliska kettőse: "... Száll, száll, tovaszáll a nyár, hervad a csók, mint a rózsák…” (Petress Zsuzsa, Kelen Tibor)

A Magyar Hanglemezgyár  felvételéről (LP 1965) – mely CD-n is megjelent 2004-ben.

689   Búbánat 2018-04-22 14:30:38

Ma 102 éve született Yehudi Menuhin (New York, 1916. április 22. – Berlin, 1999. március 12.), amerikai hegedűművész és karmester 

„Sok út visz az igazsághoz”


Beszélgetés Yehudi Menuhinnal

  • Kritika - 1990 / 7. szám


- Mi most franciául beszélgetünk, de ha nem tévedek, ön még vagy öt másik nyelven is tudna interjút adni...

- Angolul természetesen igen, németül és franciául szintén, de olaszul és spanyolul nem túl jól, oroszul szinte egyáltalán nem. Pedig oroszul folyékonyan tudnék beszélni, ha lenne alkalmam gyakorolni. Olvasni ugyan tudok oroszul, de túl sok szót meg kell néznem a szótárban. Tehát a fő nyelveim az angol, a francia és a német.

- Héberül nem beszél?
- Hároméves koromig beszéltem, sajnos később nem folytattam, így csak azt a néhány szót ismerem, amit még kisgyerekként használtam. Amikor Izraelben hallom, az számomra ismerősen cseng. Egyébként még beszédeket is tartottam héberül úgy, hogy a szöveget fonetikusan átírtam. Az ábécét ismerem, s le tudom írni a nevemet héberül, de ez minden. Kár, mert az orosz és a héber állhatna hozzám a legközelebb, hiszen a szüleim ezt a két nyelvet beszélték, s ezek hiányoznak nekem leginkább. De ha a sors adna még nekem annyi évet, amennyi kellene, akkor mindkét nyelvet megtanulnám.

- Mit jelent önnek a zsidósága?
- Azt jelenti, hogy egy néphez tartozom, s ezt a rokonságot szüleim azzal is nyilvánvalóvá tették, hogy a Yehudi nevet adták nekem . ..

- ... ami héberül zsidót jelent.
- Igen, így tehát a legcsekélyebb esélyem sem volt arra, hogy „elkerüljem a sorsomat”. Megismertem, figyelemmel kísértem és kicsit meg is értettem mindazon elemeket, amelyekhez e nép története kapcsolódik: vallási és morális téren, az előítéletek, a reakciók, az intolerancia tekintetében egyaránt, s ami nagyon fontos: a gondolatiságában. Hiszen a zsidók évezredek óta az intellektusukba, a szellemükbe, az istenhitükbe menekültek, vagyis csupa absztrakt dologba. Nincs meg bennük a más népeknél föllelhető intuitív elem, amelyhez Bartók is kapcsolódott népdalfeldolgozásaiban, mert a zsidók legfőbb közegüket — éppen állandó üldöztetésük miatt — szellemi síkon, absztrakciókban találták meg (az isteni és emberi törvényekben, az erkölcsben stb.). Csak manapság fordulnak a fizikai erőhöz — a harckocsikhoz, páncélautókhoz és katonai repülőkhöz —, s ezzel bizonyos értelemben megsértik saját örökségüket. Mert arra ítélték magukat, hogy nemzetként éljenek. Azzal a régi mesével tudnám érzékeltetni, hogy mire gondolok, mely szerint az ember, aki isten volt, elhatározta, hogy ismét ember lesz, s el kellett szenvednie a halált, mert már nem isten volt, hanem ember. Ez az, ami engem nagyon elszomorít: a zsidók hátat fordítottak isteni rendeltetésüknek, s emberek lettek, mint bárki más. Megvannak az eszközeik, hogy megsemmisítsék az ellenséget, de gondolkodásuk a kézzelfogható erők kapcsolatára szűkült. A cionizmus persze a zsidóság régi álma volt, s a Holocaust miatt vált valósággá. A háború után a világ országai tiszteletben tartották ezt az álmot, részint a lelkiismeretük megnyugtatása végett, s ugyanakkor némi cinizmussal, azt gondolván, hogy Izrael úgysem tudja majd megvédeni magát. A zsidók mégis megvédték az országukat.
 

- Régebben a zsidókra nem volt jellemző a harciasság, az erőszak, úgy gondolom, a körülmények kényszerítették őket arra, hogy ezt is megtanulják.

Így van. Meghozták ezt a döntést és győztek. Nagy áldozatok árán elnyerték a nemzeti létet. A földi, halandó életet. És egy kicsit elvesztették az örökkévalóságot. Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, az örök csak úgy létezhet együtt a halandóval, ha megvan a vágy arra, hogy az igazságosság uralkodjon az emberek között. Nemcsak a zsidók között, hanem a zsidók és a palesztinok között is. Mindig adni kell, akkor is, ha visszautasítják. A jelenlegi helyzet szörnyű veszélyeket rejt magában. Nem biztos, hogy Izrael katonai fölénye mindig megmarad, hiszen az erőviszonyok kiegyenlítődhetnek. Erősnek kell maradnia, hogy megvédhesse magát, de mindent el kell követnie, hogy az abszolút igazságot képviselje, amely nem akar mások kárára előnyhöz jutni.

- Úgy látom, ön filozofikus hajlamú ember. Ebben talán India hatása is érződik, nem?
- Igen, de ez zsidó örökség is, hiszen chaszid őseim nagy bölcselők voltak. Ugyanolyan mélyen vallásos filozófusok, mint a legnagyobb indiai bölcsek. Ezen a szinten már mindegy, hogy egy nagy chaszid rabbiról, egy nagy szufi-ról, egy nagy jógiról, vagy Lao-céről, vagy Jézusról van szó. Csakhogy az emberek úgy akartak hatalomra és befolyásra szert tenni, hogy e nagy bölcsek gondolataiból kategóriákat állítottak fel. Például: aki nem hisz Jézusban, nem hisz az igazságban. Tévedés azt állítani, hogy csak egyetlen út visz az igazsághoz. Sok út van! A kizárólagosság vágya igen veszélyes, sőt halálos eszme.

- Talált-e valami olyat Indiában, amit azelőtt nem ismert?
- Úgy éreztem, ott találtam meg a civilizációk forrását. Zeneileg is sokat adott nekem. Mi ismerünk bizonyos skálákat (dúr, moll, kromatikus, egészhangú), de Indiában ezek mellett még kétszáz másik létezik. Volt idejük, hogy rendszerezzék a gondolataikat. Világos elképzeléseik voltak az atomokról, az idegekről stb. Az életüket a változatlanság, az állandóság jellemezte, s így rengeteg ismeretet tudtak felhalmozni a tudományok minden ágában, a csillagászattól a biológiáig. A zenéjükben, a táncaikban minden szimbolikussá vált, s ugyanakkor szenvedéllyel telítődött. Ravi Shankar játékából nemcsak mesteri tudás sugárzik, hanem hallatlan szenvedély is.
A test, a lélek, az egészség karbantartása terén is sokat tanultam az indiaiaktól.

- Még mindig jógázik?
- Igen, minden reggel, öt percet, húsz percet, egy órát — attól függ, mennyi időm van. De kiegészítettem sok olyan gyakorlattal, amit magam találtam és fejlesztettem ki, a saját szükségleteim szerint.

- Adott-e önnek valamit India a zenei interpretáció terén?

-Az indiai zenészek improvizációja hatott rám, amennyiben ott minden egyes hangjegynek jelentősége van. Úgy is mondhatnám, hogy minden egyes hangjegyet megízlelnek. Az ő fülük sokkal élesebb és kifinomultabb, mint a miénk. Mi a temperált skálánkkal lemondtunk a tökéletes pontosságról. Tiszta kvintről beszélünk, de ez a kvint a zongorán már nem tiszta. Az indiai zenében viszont mindig abszolút tiszta kvintet találunk. Ha már négy húrt kell hangolni, nem lehet abszolút tiszta kvintre hangolni. Az indiaiak hangszerén ellenben csak három főhúr van, s azzal lehet. Náluk nincs harmónia, nálunk van, s így szükségképpen engedményeket kell tennünk, ami persze minden hangnemben lehetővé teszi a modulációt, de azon az áron, hogy pontatlan hangközökkel operálunk. A ritmussal is hasonló a helyzet. Az ő ritmusaik sokkal összetettebbek, mint a mieink. Bár Stravinsky és Bartók óta mi is ismerjük a népzenék hetes és ötös ütemegységeit, ezek létezését Németországban és a nyugati országok zenéjében évszázadokon keresztül egyszerűen nem ismerték el, csak bizonyos hangnemekben (dúrban, mollban), és mindig hármas és négyes ütemegységekben komponáltak. A klasszikus zenében — olyan ritka kivételektől eltekintve, mint például Csajkovszkij bizonyos melódiái — szinte soha nem találni hetes ütemegységet. Pedig a népzenében létezett, s Bartók alkalmazta is. Az indiai zenében viszont nemcsak hetes, de tizenegyes, tizenhármas ütemegység is van. A hallgatónak követnie kell a páros és páratlan ütemek küzdelmét. Ha a hangsúlyok minden negyedik hangra esnek, s tizenegyes ütemegységben játszunk, a kettő csak negyvennégynél esik egybe. A tanult indiai közönség képes ezt követni, s ha tényleg egybeesik a negyvennégynél, a hallgatóság szinte extázisba esik, hiszen az előadónak nemcsak a négyre, hanem a tizenegyre is figyelnie kell. Ez egyfajta intellektuális s ugyanakkor szenvedélyes játék. Ez a zene tehát szellemi téren fejlettebbnek, a harmóniát tekintve pedig elmaradottabbnak mondható.

- Elképzelhető, hogy az indiai zene hatással lehet a kortárs zenére, és segíthet annak megújulásában?
- Hogyne, a hatás máris kimutatható, különösen az ütősöknél s mindenekelőtt a jazzben. Ma már vannak olyan ütőegyüttesek Franciaországban, Angliában, Amerikában, amelyek ugyanolyan jók, mint az indiaiak. Ez igen figyelemreméltó tény.

- Hangszeres művészként hogyan viszonyul az elektroakusztikus zenéhez?
- Fontos kísérletnek tartom, amelynek feltétlenül van létjogosultsága. Én magam azonban túlságosan hegedűs vagyok ahhoz, hogy inspirációs forrást találjak benne. Azt szoktam mondani, hogy óriási szókincse van, de még nincs nyelvtana.

- Pályája során ön több zeneszerzőnek adott megbízást egy-egy mű megírására. Köztudott, hogy Bartók az ön megrendelésére komponálta Szólószonátáját. Voltak-e olyan zeneszerzők, akik felkérés nélkül önnek dedikálták valamely kompozíciójukat?
- Sok ilyen volt. A legelső közülük Emest Bloch, aki legnagyobb meglepetésemre hétéves koromban bekopogtatott San Franciscó-i otthonunkba, s hozott nekem egy egyházzenei darabot, amely a héber Avoda címet viselte. Csodálatos darab, nagyon sokszor játszottam. Kimondhatatlanul boldog voltam, hogy nekem, a hétéves gyereknek írt egy darabot ez a nagy zeneszerző. Aztán még két szólószonátát ajánlott nekem, melyeket közvetlenül a halála előtt írt számomra. Még számos más zeneszerzőt említhetnék, hirtelenjében nem is tudnám felsorolni őket.

- Koncerteken mi jelenti önnek az igazi sikert: ha a közönség lelkesen tapsol (amihez nyilván hozzászokott), vagy ha saját maga elégedett a játékával?
- A közönségsikert hálásan és alázattal fogadom, de én vagyok önmagam legszigorúbb kritikusa.

- Azért elolvassa az újságokban megjelent kritikákat?
- Szinte soha. Számomra azaz érdekes, menynyire sikerül megfelelni annak az álomképnek, amit a zenéről a képzeletemmel kialakítottam, s mennyire tudom megközelíteni az ideált. Vannak szerencsés pillanatok, amikor elérni is sikerül. Azonban nemcsak egyfajta tökéletesség létezik. Nem mondhatom, hogy ma este ugyanúgy fogok játszani, mint tegnap. Nem lehet ismételni, csak újrateremteni.

- Gondolom, egyazon mű interpretációja is változik az idő múlásával.
- Nemcsak azért játszom másképp valamit, mert esetleg már jobban értem, hanem azért is, mert gazdagodott, színesedett a palettám. És persze minél jobban ismer egy művet az ember, annál több részletre figyel föl benne.

- Ön azon művészek közé tarozik, akik nem zárkóznak be művészetük elefántcsonttornyába, hanem politikai, közéleti kérdések iránt is élénken érdeklődnek. Ezért szeretném, ha elmondaná, reálisnak tartja-e az egyesült Európa eszméjét, s mi a véleménye arról, hogy hamarosan újra kell rajzolni Európa térképét.
- A föderációnak különböző fokozatai vannak. Egy nagy bürokratikus apparátus Brüsszelben önmagában még nem elegendő. Szükséges az is, hogy minden egyes régió autonóm kultúrája kibontakozhasson, s ezeket egész Európában tiszteletben tartsák. Létre kell jönnie egy olyan erőnek, amely nemcsak Európában, hanem a világ más részein is fenntartja, illetve megteremti a békét és az egyensúlyt. Nyugalmas Európára van szükség, amely azért meg tudja magát védeni. Magába kell foglalnia a Szovjetunióban élő népek kultúráját is, amennyiben azok képesek magukévá tenni az európai szellemet, amelyet remélhetőleg a tolerancia hat majd át. Engem egyetlen dolog aggaszt: az újraéledő nacionalizmus, amit pedig feltétlenül el kell kerülni. A majdani egyesült Európát ezer és ezer kis régiónak kell egyensúlyban tartania, amelyek lehetőséget kapnak arra, hogy kialakítsák, illetve megőrizzék kulturális autonómiájukat. Ennek megvalósulása lesz Európa fejlettségének mércéje.
 

Az interjút készítette: ARADI PÉTER

(Az Interkoncert RT szervezésében Yehudi Menuhin 1990. május 9-én és 11-én két hangversenyt adott Budapesten.)

688   Ardelao 2018-04-21 00:31:11

 

204 éve született, ezen a napon Egressy Béni (1814.április 21. Kazincbarcika – 1851. július 17. Budapest)

               
Egykori metszetek tanúsága szerint körülbelül olyan lehetett az 1814. április 21-én született Egressy Béni, amilyennek Gábor Miklós alakította az Erkel című magyar filmben. A színész Egressy Gábor öccse, maga is színész lett, vidéki tanítóskodás után. Zenét szerzett, zenei szövegeket írt. Az ő tollából ered a „Hazám, hazám, te mindenem, …” mert Katona József tragédiájából, ő készítette a Bánk bán librettóját Erkel Ferencnek, két másik opera, a Báthory Mária és a Hunyadi László szövegkönyve után. Egressy Béni zenésítette meg Petőfi Sándor Nemzeti dalát azonmód, 1848. március 15-én; de már öt évvel korábban ő nyerte a Vörösmarty Mihály Szózatának megzenésítésére kiírt pályázat első díját. Petőfi Sándor dalait ― A virágnak megtiltani nem lehet, Ereszkedik le a felhő, Ez a világ amilyen nagy, meg a többi ― később már szinte népdalként énekelték országszerte. Egressy Béni részt vett a szabadságharcban, hadnagyságig vitte, ő komponálta a híres Klapka-indulót („Föl, föl, vitézek a csatárai”). Harminchét évesen, tüdőbajban hunyt el.
 

Elsősorban a Szózat zeneszerzőjeként tartjuk számon. Hadd említsük meg, hogy Dohnányi Ernő a negyvenes években kiváló zenekari és kórusfeldolgozást készített a Szózatból, ezt akkor rádiónk be is mutatta. Dohnányi tapintattal kiigazította Egressy kompozíciójának prozódiai hibáit, „egyesítette” a zenei hangsúlyokat a költemény szóhangsúlyaival, ezt a dallam helyenkénti átritmizálásával érte el. Dohnányi Ernő Szózat-feldolgozásának kottaanyaga a Zeneművészeti Főiskola könyvtárában, vagy másutt, nyilván megtalálható.

A rádió helyesen járna el, ha fél évszázad múltán ismét bemutatná, hangszalagra rögzítené, és alkalmanként műsorára tűzné.
 

(déel)

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1989.IV.15.

687   Búbánat 2018-04-16 16:31:59

Ma hat éve halt meg Barabás Sári 

Barabás Sári emlékére

2012. április 18., Opera-vilag.net

A 98 évesen elhunyt Barabás Sárira, a müncheni Gärtnerplatztheater ünnepelt énekesnőjére emlékezünk –JÁNOSI ILDIKÓ írása

 

686   Búbánat 2018-04-13 13:11:23

Ma 118 éve született Lajtai Lajos zeneszerző (Budapest, 1900. április 13. - Budapest, 1966. január 12.)

„Az újrakomponáló”
Műhelye a stúdiók világa

Pest Megyei Hírlap Rádió és Televízió Újság melléklete - 1983. január 11.

Részlet a cikkből:


"Talán tíz esztendeje történt, pontosan nem emlékszem rá. Akkoriban az évtizedek óta Stockholmban élő Lajtai Lajos már minden nyáron hazalátogatott — és természetesen bejött a Rádióba is. Egy alkalommal bevittük valamelyik magnóhelyiségbe és lejátszottunk neki valami felvételt — írja a rádióújságban Földényi Ervin. A hangszóróból lüktető, sodró lendületű muzsika szólalt meg; a dobok tompa dobogása elé a trombiták húztak fémfüggönyt, hogy aztán lágy fuvolahangok építsenek hidat a következő témához, amelyben már az elektromos gitáré volt a főszerep. Lajtai feszült figyelemmel hallgatta az egyveleget.
— Ki írta?
Valamennyien nevetni kezdtünk.
— Te írtad, Lajos!
— Játsszátok le megint. ..
Lajtai második hallásra már úgy figyelt, mint aki nem akar hinni a fülének. Az új feldolgozásban az emlékeket idéző lágy melódiákat nem forgatta ki a hangszerelő - csak újraköltötte őket. S a szöveg nélküli egyvelegben a mai Óbudát, a modern Tabánt és a közelmúltbeli nyarat énekelte meg.
— Remek — tört ki Lajtaiból —, valóban én írtam ezeket a dalokat, de először csak a modern, ötletes hangszerelésre tudtam odafigyelni. Ki az, aki újrakomponált engem?

Bemutattuk neki Körmendi Vilmost…"

 

Búcsú Lajtai Lajostól

Film Színház Muzsika, 1966. január 21.

Élete utolsó évtizedeiben Stockholmban élt Lajtai Lajos, magyar zeneszerző, mégsem szakadt el egyetlen pillanatra sem a várostól, melyről dalai szóltak. Hiába járta a nagyvilágot, az ő világa Pest volt; az óbudai utcák, a Sziget, s az óra a régi Nemzetinél, ahol már nem áll meg a hatos villamos.

A fasizmus elől ment el Svédországba, de szinte minden év nagyrészét itthon töltötte. Természetes volt, hogy feltűnt a Hungária mélyvizében, a Kellér-asztalnál, vagy az Operettszínházban, ahol ma is Honthy a primadonna, s a Fészekben, színészek, muzsikusok, hírlapírók között. Talán az volt a furcsa és szokatlan, amikor ottjáró magyarok Stockholmban találkoztak vele. Az egyik búcsúztatóban olvastuk róla, hogy hazánkban vendégeskedő magyar zeneszerző — nos, Lajtai sohasem volt vendég Budapesten, ő itthon volt, itthon is halt meg, a körúti hotelben, mely előtt abban az utolsó pillanatban is elsuhant a megzenésített hatos villamos.

Kedden temették, a főváros által adományozott díszsírhelyen, nem mint idegenbe szakadt honfitársat, hanem mint finom, mindig pesti zeneszerzőt, s a magyar művészvilág kedves, rokonszenves alakját.

 

685   Ardelao 2018-04-13 12:16:58

 

Papp Viktor emlékezete

A jeles zenei szakíró, zenekritikus és a „Muzsika” című újság szerkesztője, aki 137 évvel ezelőtt, ezen a napon született. (1880.IV.13. – 1954.V.10)

 

„Szász Károly és ifj. Hegedűs Sándor rendes tagok, a KISFALUDY TÁRSASÁGBAN az 1931. évi tagválasztó rendes közgyűlésen betölthető írói helyre tisztelettel ajánlom Papp Viktor zenekritikust és zenetörténészt.

Társaságunknak régi hagyománya, hogy a tagok sorában legyen zenebírálattal és a zene történetével foglalkozó író is, sőt — különösen mióta megvan a GREGUSS-JUTALOM — egyenesen szükség van ilyen tagra, aki a GREGUSS-BIZOTTSÁGBAN a ZENÉSZETI előadói tisztet kellő szakértelemmel töltheti be. Már háromszor történt, hogy a ZENÉSZETI GREGUSS-JUTALOM odaítélésekor kénytelen volt a Társaság külső embert kérni föl az előadói tisztre, s két esetben éppen Papp Viktor volt szíves kérésünkre a nagy tudást igénylő s nem csekély munkával járó előadói tisztet elvállalni. Így hát szinte tartozik is a Társaság Papp Viktornak azzal, hogy őt tagjai sorába iktassa.

Papp Viktor — aki gyakorlatilag is műveli a zenét, s mint zeneköltő és hegedűművész több hangversenyt is adott — kora ifjúságától kezdve foglalkozik zenekritikával, s mint több lapnak és folyóiratnak munkatársa, három évtized óta állandó figyelője a magyar zenei életnek. Két év óta a rádiónak is egyik zenei tanácsosa. Mint a zenével foglalkozó irodalom munkásának, tizenkét önálló kötete jelent meg, melyek közül jelentősebbek a következők;

a) Arcképek az Operából — tíz operaházi nagy énekművészünk életrajza és művészetének jellemzése 

b) Arcképek a magyar zenevilágból — a magyar zenei élet tizenhét mesterének életrajza és méltatása

c) Dohnányi Ernő tüzetes életrajza és művészetének méltatása.

E három kötet a magyar zenetörténet megírásánál hézagpótló mű és teljesen új adatok feldolgozása.

Éppen egyik jeles esztétikus társunk, Négyesy László, állapította meg az operaházi arcképekről, hogy azok «jórészt úttörő jelentőségűek».

d) Beethoven és a magyarok — a mesterek mestere halálának százados évfordulójára készült. A magyar vonatkozásokat teljesen felöleli, módszeresen adja elő, több teljesen ismeretlen adatot dolgoz fel, s mint az egész centenáris irodalomban talán legtöbb új adatot tartalmazó mű: értékességével igen jelentősnek mondható.

Papp Viktor e négy kimagasló művének, de talán egész működésének is egyik legkiválóbb tulajdonsága: irodalmi stílusa. Főként előadásának nemessége teszi őt jelentékeny íróvá. Bírálói mind ezt emelték ki — «nemesveretű belletrisztiká»-nak nevezve Beethoven és a magyarok című munkáját.

Nagyobb-arányú zenei dolgozatai közül kiemelendő a zenei Greguss-jutalomról szóló említett két jelentése, melyek az 1917-től 1928-ig terjedő időszak kimerítő magyar zenetörténetét adják. Az első jelentést Négyesy László az 1925. évi műbírálati Greguss-jelentésben «a legjelentősebb zenekritikai dolgozatok egyikének» mondotta.

Papp Viktor a Voinovich Géza társunk szerkesztette «Budapesti Szemlé»-ben évek óta időnként összefoglalja a zenei eseményeket, lexikoni pontossággal, teljességgel és kritikai méltatással. Megalapította állami támogatással és szerkeszti a «Muzsika» című zeneművészeti, zenetudományi és zenekritikai folyóiratot, mely elérte a legjobb külföldi régi zenei folyóiratok színvonalát. A Muzsika az 1929-es teljes és az 1930-as fél évfolyam megjelenése után, jelenleg — anyagiak híján — szünetel.

Tekintettel a fentebb mondottakra, tisztelettel és melegen ajánlom Papp Viktor megválasztását.”

Budapesten, 1930. december 27-én.

ifj. Hegedűs Sándor és Szász Károly
a KISFALUDY-TÁRSASÁG rendes tagja.

A KISFALUDY-TÁRSASÁG ÉVLAPJA, 1930. (Új Folyam 58.) VIII. Tájékoztató 

*

684   Búbánat 2018-04-13 11:45:02

Ma 112 éve született Koréh Endre (Sepsziszentgyörgym 1906, április 13. - Bécs, 1960. szeptember 21.)  operaénekes (basszus)

  • Film Színház Irodalom, 1944. január 6.

„Egy édes, álmos medvebocs...” - Beszélgetés Koréh Endrével

Fül- és szemtanúi voltunk legutóbb annak, hogy Koréh Endre, Operaházunk kiváló énekművésze komoly hangversenyen énekelt Schubert-, Brahms- és Schumann- dalokat, de a közönség a koncert végén egyhangúan kiáltotta feléje:

A medvebocsot

Koréhnak a »medvebocs« olyan népszerű száma, mint amilyen Lucienne Boyer-nek a »Parlez moi d’amours ...« vagy Paul Robeson- nak, a világhírű néger énekesnek az »Old man river ... ,« esetleg hogy nagyot mondjunk, Saljapinnak az »Ej ubnyem... «Minden kívánsághangversenyen ezt énekli, rengeteg hanglemezt adlak el ezzel a felvétellel.

— Három évvel ezelőtt, — mesélte nekünk Koréh Endre, — egy este nálunk vacsorázott néhány vendég, köztük Zakál Dénes, a nemrég elhunyt tehetséges zeneszerző. Megpendítettem előttük, hogy szeretnék egy jó zeneszámot, amellyel koncerteken szerepelhetek. Zakál leült a zongorához és így született meg az »Egy édes álmos ráncos medvebocs« című dal. Nem vagyok jazzénekes, de nagyon örültem a számnak és bizony valahányszor kérik, elénekelem.

Koréh a legkomolyabb művészek egyike. Egyformán nagy sikere volt »Don Carlos« Fülöp-jében, a »Parsifal-« Gurnemans-ában, az »Istenek alkonya« Hagen-jében, a »Szöktetés a szerályból» Ozmin- jában.

— Csaknem valamennyi műsoron levő darab basszus-szerepét tudom, — mondta aztán. — Most tanulom Ochs szerepét a »Rózsa- lovag«-ban, majd nemsokára utazom Bécsbe. A bécsi Operaház szerződtetett le huszonöt estére. Márciusban kezdem meg a vendégjátékomat és felváltva énekelek Budapesten és Bécsben. Beethoven »Fidelio«-jában Rocco szerepét fogom énekelni.

— Van még egy medvebocs
szerű száma?
— Igen. A »Mély pincében ...«

Könnyű neki, olyan mély hangja van, mint az orgonának.
Szerintünk a medvebocsnak azért van olyan nagy sikere, mert ez a remek művész, noha igen elegáns úriember, mégis mulatságos, ha a medvebocsról énekel. Koréh ugyanis igazi nagy darab ember…

683   Ardelao 2018-04-13 00:34:33

Egy csoda-zongorista emlékére:

31 évvel ezelőtt hunyt el Nyíregyházi Ervin magyar zongoraművész.

(1903.I.19. Bp. – 1987.IV.13. Los Angeles)

 

Nyíregyházi Ervin fantasztikus vallomása művészetéről, életéről.
 

Egy magyar csodagyermek, amikor 27 éves

Írta: PÁSZTOR ÁRPÁD

 

Az utcákon öles falragaszok hirdetik a 13 éves Yehudi Menuhint. És este kigyúlnak a Vigadó szikrázó bronzcsillárjai, Budapest hölgyei felöltik legszebb ruháikat, a termek megtelnek fénnyel, ragyogással, — egy név, egy kisgyermek furcsa zengésű neve, a világhír, a reklám utolsó erőfeszítésre fokozza ezt a szegény várost, az autók négyes sorban gördülnek a Vigadó elé, már az előcsarnok, a vörös-szőnyeges lépcső is káprázat, amint felvonul egy világváros estélykarneválja. Fenn a terem zsúfolva szépséggel, gazdagsággal, a művészet élvezetének feszültségével.

Yehudi Menuhin. ... Yehudi Menuhin!, ...zsongja, ragyogja, veri vissza a márványos falakról a tömött nagy- és kisterem, amely a hangverseny rendezővállalatnak legalább 30.000 pengő bruttó bevételt jelent, azután morajló, udvarias taps, bevonul a pódiumra egy kis buggyos, rövidnadrágos fiúcska, mögötte a felnőttek komoly, ünnepélyes frakkjában a kísérő zongorista, a-mögött a kottaforgató.

— Ez a kis fiúcska 3000 dollárt kap ezért az egy estéért! — gondolja öntudatlanul az elcsendesülő sokadalom, de a gyermek álla alá fészkeli Stradiváriusát, felemeli vonóját és megkezdődik a pszichológiának egy felderítetlen problémája: a zenei csodagyermek titokzatos kérdése.

Brahms izgatott, férfias dekadenciája még kissé a vonóban maradt. Bach, az abszolút zene már szárnyal. Mendelssohn édes futamai a szívekbe lopják magukat, a zene, kerítő, érzéki hatalma hozzáadva egy gyermekfenomén misztériumát, elkábítja, halk sóhajra, morajló álmélkodásra, dübörgő tapsra ragadja a csilláros csarnokot. Már megbocsátják, elfelejtik a szőke fiúcskának a 3000 dollárt, az isteni hangok elöntik a szíveket, láz ül az arcokra, a szemekbe, de megoldatlan marad a csodagyermek nagy problémája.

Technika, az érzés túlérettsége, az egyéniség ereje, vagy alárendeltsége-e? ... Ki magyarázza meg a zenei csoda-gyermeket? És mi lesz a csodagyermekből, ha megnő? Megmarad-e a reprodukáló művészet legelső sorában, vagy az évek kiütik kezéből a csodálatos vonót?

Nyíregyházi Ervinnél

Csengessünk be a Lendvai utca 18. számú villa egyik lakásába, ahol K. G. úr családjának már hetek óta kedves vendége Nyíregyházi Ervin.

Gyermekkorában az ő nevét is öles falragaszok hirdették, az ő zongorahangversenyére szintén kigyúltak a csillárok, világjáró csoda volt ő is, Révész Géza tanár könyvet írt róla, nyolcéves korában az angol király előtt játszott, egyike volt a világ legnagyobb zene ígéreteinek, mert nemcsak reprodukáló, de alkotó csoda is volt. Komponált, egy új Mozartot láttak benne, — azután felnőtt, a gyermekkor megoldatlan csodája elmúlt, megkezdődött a harc a művészettel, az egyén fejlődése széttörte a gyermek varázslatát. ... Nyíregyházi Ervin ma 27 éves!

Tizenhárom éves külföldi kóborlás, nagyrészt amerikai tartózkodás után visszatért szülővárosába, de mi lett belőle, meg van-e elégedve sorsával, mi a véleménye magáról, eddigi útjáról, a kritikáról, a közönségről, mi életének művészi célja? Kérdezzük meg, hallgassuk meg. Milyen ma, férfikora kezdetén a hajdani világhíres csodagyermek?

Megjelenésében van valami feminin neuraszténia, látszik róla, hogy teljesen idegéletet élt. elpuhultnak látszik, karja, lába hosszú, indaszerű, szeme álmodozó, elmélyedő, hosszúkás arca töprengő, a haja szökés.

Nem szokásos interjúról van szó ― kezdtem. Kérdéseimben sokszor kegyetlen és fájó leszek, és ha gondolja, hogy ne folytassuk ezt a beszélgetést. ...
Miért ne?, feleli szomorú mosollyal. Mindent elmerek mondani.

— Kinn a város Yehudi Menuhinnal van tele. Maga is volt egyszer ilyen Yehudi Menuhin, a világ csodája! Ha visszanéz művészpályáján a kezdettől máig, mit felel, ha azt kérdezem, hogy meg van-e elégedve?

Egy pillanatig gondolkodik, s aztán halkan feleli:

Nem.
Miért? Részletezze ezt.
Mert a vágyaim nem teljesültek olyan arányban és módon, amint óhajtottam volna.
Mit óhajtott volna elérni?

Váratlan felelet

Amikor ezt kérdeztem tőle, zenei pályára, zenei eredményekre, sikerekre vagy kudarcokra gondoltam, egy emberre, akinek egész életét a zene tölti be.
 
Nyíregyházi Ervin rám-nézett és szaggatottan felelte:
Nem tudtam elérni azt, amire vágytam, ... a nőknél.

Furcsán, értelmetlenül néztem rá. Mit ért ez alatt, hogyan magyarázza meg?

És ő folytatta:

Nemcsak szexuális kielégülésre gondolok. Mert mi sem könnyebb, mint így egy nőt találni, hanem a szellemi erotikában nem volt szerencsém. Hogy reális megnyilatkozásba is átvihessem azt a pszichikai és művészi inspirációt, amelyet a másik nemmel való együttlét adhat.

Ezt röviden szerelemnek nevezik.

Nem egészen, feleli Nyíregyházi. Mégpedig két szempontból nem. Az egyik, hogy lényege nem a fiziológiai kielégülés, a másik pedig az, hogy nem játszik benne fontosabb szerepet, a szeretet, amelyet a szerelem szóval össze szokták vegyíteni. Ezért nevezem erotikának és nem szerelemnek és az életben (tehát a művészetben is) ezt az erotikával színezett felfokozást keresem. Ez magyarázza meg művészi sikereimet és kudarcaimat. ... (Persze, most nem gyermekkoromról van szó). Művészi meggyőződésem, hogy nem kell a művésznek magán uralkodni, és mindig a legintenzívebben önmagát kell adni.

Most New Yorki kritikáira emlékeztetem, — vágtam közbe. — Azt vetették szemére, hogy teljesen önkényesen bánik a klasszikusokkal.

Kritika és tradíció

Nem vagyok meglepve, ha a kritika megtámad, felelte a művész. Lenézem és megvetem azokat a kritikusokat, akik olyan sokat törődnek a tradícióval. Ki tudja azt, hogy Beethoven hogyan gondolta, hogyan játszotta valamelyik szonátáját? ... És ha tudnák is? …

Mit jelentene az? A művész úgy élje ki magát, ahogy annak szükségét érzi. Az a princípiumom, hogy az ember élje ki magát minél intenzívebb módon, hogy minden percét töltse meg szívéből fakadó, intenzív tartalommal, amennyire azt csak teheti, hiszen az életben úgyis olyan sok akadály van. A koncertpódium a zenészé, neki ott kell kiélnie magát, önmagát adni és nem a tradíciót. Utoljára Los Angelesben hangversenyeztem májusban. Schumannt, Debussyt, Schubertet, Lisztet, Chopint játszottam, — Beethovent nem! Nem mintha nem szeretném, de beléje kapaszkodik leginkább a tradíció. Én nem tartom be az előírásokat, úgy játszom, ahogy abban a pillanatban érzem, lehet, hogy a lassúnak előírt tételt gyorsabban veszem, ki nem hagyok semmit, de megesik, hogy némely részt, amelyet szeretek és szépnek tartok, kétszer is eljátszom. ... Intenzíven kiélem magam. Sok embernek, aki nem ismert, mint csodagyermeket és nem ragaszkodik a tradícióhoz, élmény a játékom, sokan megütköznek rajta, hogy így mégsem lehet! Ez utóbbiak azok, akik a zenét technikának tekintik, akik az úgynevezett szakemberek és az-az általános nézet, hogy a zenéhez ők értenek igazán.

Ön forradalmár?, jegyeztem meg tréfásan.

Forradalmár, de annyira, hogy a szakemberek, akik a technikában keresik a forradalmat, nem is veszik észre. Hogy egy nagyon bonyolult kérdést durván és kategorikusan leegyszerűsítsek, így fejezhetném ki, amit mondani akarok, hogy nem én állok a zene szolgálatában, hanem a zene áll az én szolgálatomban. A zene is csak eszköz a célhoz.

És mi a cél?

A szellemi erotikában kiélni magam, amelynek határa már-már a tragikumba vész. Az erotikus és tragikus érzések foglalkoztatnak és az, hogy megközelítsem ezek zenei megnyilatkozásának jellemzőit.

Komponál még?

Komponálok, de nem írom le. Nem mondom, hogy nem szeretném, hogy érzésvilágom erotikus realizálódása zenei tökéletes és kiható kifejezést ne nyerjen. Talán ez volna életem legnagyobb álma.

Mit ért ez alatt?  
Hogy egy nagyszabású kompozícióm legnagyobb mértékben kihasson a tömegre.
Tudjuk, hogy „mit nem lehet mégsem”

Mit tart ön eddigi életéről, eredményeiről küzdelmeiről és a helyről, amelyet ma elfoglal? ,

Szinte gondolkodás nélkül felelte:
 — Tudom, hogy általában fiaskónak tekintenek! «Tehetséges, de nem fejlődött azzá, aminek indult,» — ez az általános vélemény.

És nem nyugtalan emiatt?
Emiatt nem. De általában véve szomorú vagyok.
Szomorú? Hiszen csupa harc és lázadás, amiket beszél!
Igen, szomorú!és általánosítva felelte, mert tudjuk, hogy «mit nem lehet mégsem!» ... Beláttam az elérhetetleneket. Elsősorban, hogy erotikus vágyam úgy realizálódjék, ahogy azt érzem. Mert ezek az élet legkimagaslóbb eseményei. Az angol király előtt játszani nem kimagasló esemény. Nagy pillanataim azok voltak, amelyekben a valóság megközelítette a belső intenzivitást. De fájdalom, ezek a nagy pillanatok igen-igen ritkák.

Ki a kedvenc költője?
Poe.

Mennyire bevilágít Nyíregyháziba ez a vallomás. Poe is a szellemi erotika örök nosztalgiájának betege volt. ... És elgondolkodva néztem a velem szemközt ülő művészre. Mintha Dosztojevszkij egy regényalakjával beszélnék. Milyen nőies, törékeny és mégis milyen határozottan, keményen kitart művészi elvei mellett.

November tizenhetediki budapesti hangversenyére terelődik a beszélgetés.

Friedemann Bach-t, Scriabin-t, Liszt-et, Schönberg-et, Debussy-t fogom játszani, mondta. Kivételesen gyakorlok erre a hangversenyre budapesti barátaim miatt, tette hozzá mosolyogva — ismerőseim miatt, tanáraim miatt, akik itt élnek és nem mentek át velem együtt az utolsó tizenkét év eseményein és nem tudják áthidalni az űrt, gyermekkoromtól máig. Nekik nem akarok fájdalmat okozni és szeretném, ha meg lennének: elégedve. Tudom, hogy sokan közülük nagyon szomorúak volnának, ha úgynevezett baleset érne. Én úgy szeretek játszani, ha nem köt semmiféle szempont, remélem, hogy budapesti hangversenyemen ezen a megkötöttségen túl tudom magamat tenni. Célom az intenzív élet keresése! ... Én a zenében keresem ezt, lehet, hogy más a szerelemben, vagy az olvasásban, vagy a footballban. Az mindegy, hogy miben, a fontos csak az, hogy ne hagyjuk kialudni magunkban az intenzivitás lángját. 

* 

Sokáig és sokat gondolkoztam Nyíregyházi Ervin kijelentésein.
Mikor szűnik meg hat valaki csodagyerek lenni?

Alighanem akkor, amikor megkezdi nagy harcát önmagával és a művészettel.

A csodagyermek isteni adottságát hozza magával, és amikor öntudatra ébred és kezdi keresni magában az embert, megszűnik a varázslat.

PESTI NAPLÓ, 1930. november 1.

[Előzmények: «A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei»: 100-106. sz., 114-117 sz. és 130. sz. beírások]

682   Ardelao 2018-04-12 17:09:17

80 évvel ezelőtt (1938. április 12.) hunyt el a világhírű orosz basszista énekes:

Képtalálat a következőre: „Saljapin”

Fjodor Ivanovics S A L J A P I N

(1873.II.13. – 1938.IV.12)

Valóságos regény Saljapinnak, a nagy orosz basszistának élettörténete.
 

Ő maga beszélte egyszer, hogy apja szegény parasztember volt, aki későn tanulta csak meg a betűvetés, meg az olvasás mesterségét; azután falujából felköltözködött a városba, ahol valami írnoki állást kapott és így tengette nyomorúságos életét.

A kis Fjodor nagyon eleven fiúcska volt és már akkor feltűnt harsány, tiszta hangocskája, amikor, pajtásaival játszva, játékukat énekkel kisérték.

Szép hangjának hamar híre ment úgy, hogy nemsokára a templomi énekkarban foglalt helyet, s annak is legkiválóbb muzikális támasza és dísze volt. Szülővárosában — Kazánban — majd minden templomban énekelt. De ekkor a biztatóan megindult művészi pályafutás hirtelen félbeszakadt. Ki kellett lépnie az énekkarból, hogy azzá legyen, ami az apja volt.

A fiatal Saljapin azonban többre vágyott; duzzadó tehetsége tudatában nem tetszett neki a kis hivatalnoki pálya egyhangúsága, kényszerű igénytelensége és kicsinyessége. így tehát 16 éves korában kóbor életre adta magát, amely tele volt nyomorúsággal és bizonytalansággal, de viszont korlátlan szabadsággal és függetlenséggel.

Eleinte, mint vándorló mesemondó kószált szerte hazájában; a falvakban áhítatos gyülekezeteket toborzott maga köré és figyelmes hall­gatóinak elmesélgette azokat a fantasztikus legendákat, amelyeket az orosz paraszt mindenekfölött szeret.

Később Asztrahánba került, s itt vett részt először színielőadásban. Ez a szereplése vitte őt arra a gondolatra, hogy színész vagy énekes-pályán próbálkozzék. Egyik Nyizsnyij Novgorodi vásár alkalmával szerződtette őt egy impresszárió az ufai Színházhoz húsz rubel (50 korona) havi fizetéssel.

Azt hiszi ez a szegény, kopott vándorló, akinek összes vagyona az a néhány ványadt ruhadarab, ami testét födi, hogy most már elért boldogsága küszöbéhez. A színpadon szorosan a súgólyuk elé áll, kezeit mellére szorítja s szemeit állandóan a karmester pálcáján szegezve harsogja a nézőtér felé dalait, amelyek az Ufában előadott francia operettekben előfordulnak.

Bármily esetlenül viselkedik is a színpadon, csodás hangjával valósággal lenyűgözi a közönséget.

Néhány gazdag polgár felkarolja és a moszkvai konzervatóriumra küldi őt, hogy ott tanuljon. De vándorló ösztöne nem hagy nyugtot neki s innen is elűzi őt. Egyszer négy éjjen át fekszik éhezve egy barlangban. . . . Szerencsecsillaga akkor tűnik fel, amikor a véletlen egy jó énekmesterrel hozza össze, aki rendszeres oktatásban részesítve őt, — megvetette alapját Saljapin későbbi dicsőséges pályafutásának.

(Floresztan)

A ZENE, 1913. 10. szám. 

*

Fedor Saljapin tegnap este énekelte a Basiliót a Szevillai borbély-ban. A közönség bizony nem elégedett meg ezzel a kis szereppel, nem csak látni, de hallani is akarta Saljapint. A második felvonás közben a színház illetékesei ezután, el is határozták, hogy Saljapint még egyszer felléptetik. Miután belgrádi szereplése elmarad, meg lehetett valósítani a második estét is: így Saljapin 7-én, hétfőn a «Faust» Mefisztójában fog fellépni. Schwarz Vera és Pataky Kálmán lesznek a partnerei ezen az estén.

*

Saljapin, Schwarz Vera és Pataky Kálmán együttes fellépése «Faust» előadásában hétfőn este a Városi Színházban.

Saljapin, a világ legnagyobb énekesének tegnapi fellépésére háromszor is megtelt volna a Városi Színház hatalmas nézőtere. A művész kolosszális sikere arra késztette az igazgatóságot, - hogy vendégjátékát meghosszabbítsa, ami egy estére sikerült, így Saljapin hétfőn este fellép, még pedig leghíresebb szerepében, a Faust Mefisztójában. Saljapin partnerei a bécsi Staatsoper kiváló tagjai lesznek. Margitot Schwarz Vera, Faustot Pataky Kálmán énekli.

AZ EST, 1927. november 5. (251.szám)

Великий Шаляпин (Фильм 1) (1992)

50 perces film a "nagy" Saljapinról

 

681   Búbánat 2018-04-12 10:31:26

Montserrat Caballé ma 85 éves

Bartók Rádió mai műsorán szerepel:


12:36 – 13.39

Montserrat Caballé Giuseppe Verdi-áriákat énekelhttp://hangtar.radio.hu/images/kh0.png

1. Az álarcosbál - Amélia áriája II. felv., (km.: Római Rádió Szimfonikus Zenekara, vez.: Bruno Bartoletti - Római Rádió, 
1969. október 14.),

 2. Ernani - Elvira áriája III. felv. (km.: Milánói Rádió Szimfonikus Zenekara, vez.: Gianandrea Gavazzeni - Milánói Rádió, 
1969. március 25.),

3. A trubadúr - a) Leonóra áriája IV. felv., b) Miserere (km.: Giuliana Matteini, Valiano Natali, Richard Tucker - ének, Milánói Teatro Comunale Ének- és Zenekara, vez.: Thomas Schippers - Firenzei Teatro Comunale, 
1968. december 11.),

4. Luisa Miller - a) Luisa áriája I. felv., b) Luisa áriája II. felv. (km.: Ezio Flagello - ének, New York-i Metropolitan Opera Zenekara, vez.: Thomas Schippers - New York-i Metropolitan Opera, 
1968. február 17.),

5. A kalóz - Gulnara áriája II. felv. (km.: Firenzei Teatro Comunale Zenekara, vez.: Franco Capuana - Firenzei Maggio Musicale, 
1967. június 15.)

680   Búbánat 2018-04-10 13:49:03

Ma éjjel az M3 csatorna műsorán

2018. április 10. kedd 23:00 - 00:00

Századfordító magyarok

Fischer Annie (1914-1995)

(2002)

"A nő, aki mindenkit lezongorázott a színpadról. Hogyan élt ez a tündöklő tehetség a hétköznapokban? - Fischer Annie portréja."

 

Rendezte: Horváth Tünde


Időtartam: 60 perc

  
Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Hold utcai református templom

Christoph Bossert (orgona)
J. S. Bach összes orgonaműve / 9. – Neumeister korálok

19:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia, Kamaraterem

Ránki Fülöp (zongora)
"Liszt születésnap - esti koncert"
LISZT: Nagy koncertszóló
LISZT: 5. (e-moll) magyar rapszódia
LISZT: h-moll szonáta

19:30 : Budapest
Klebelsberg Kultúrkúria

Rumy Balázs (klarinét), Fülei Balázs (zongora)
BRAHMS: f-moll szonáta klarinétra és zongorára, Op. 120/1
BRAHMS: Esz-dúr szonáta klarinétra és zongorára, Op. 120/2

20:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Virágh András (orgona)
19:00 : Cegléd
Kossuth Művelődési Központ, Kamaraterem

Melody Quintett
Andrásik Attiláné (hegedű), Drávucz Renáta (zongora), Kreszits Margit (klarinét), Pócz Ildikó (fuvola), Sindel-Kocsis Zsuzsanna (cselló)
A mai nap
történt:
1845 • A Tannhäuser bemutatója (Drezda)
született:
1913 • Forrai Miklós, karmester, karnagy, zenetanár († 1998)
1916 • Emil Gilelsz, zongorista († 1985)
elhunyt:
1987 • Jacqueline Du Pré, csellista (sz. 1945)