vissza a cimoldalra
2018-07-23
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60969)
Momus társalgó (6348)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2278)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4053)
Társművészetek (1259)
Milyen zenét hallgatsz most? (24997)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11286)
A csapos közbeszól (95)

Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1446)
Élő közvetítések (7311)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (952)
A díjakról általában (1033)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4309)
Operett, mint színpadi műfaj (3648)
Karmesterekről, karmesterségről-"úgy általában" (633)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2811)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (746)
Balett-, és Táncművészet (5534)
Franz Schmidt (3156)
Gaetano Donizetti (951)
Miklósa Erika (1224)
Kedvenc magyar operaelőadók (1085)
Momus-játék (5503)
Kimernya? (2729)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Fórum - Bartók Béla szellemisége (Búbánat, 2004-12-27 13:06:01)

   
276   Búbánat 2018-05-09 09:20:01

Bartók Rádió, ma 19:00- 19:3:0

Összhanghttp://hangtar.radio.hu/images/kh0.png

- a zenei élet aktualitásai


Egy különleges életút tanúi - Bartókné Pásztory Ditta hagyatéka a Zenetörténeti Múzeumban


Szerk.-mv.: Katona Márta
(Ism. holnap, 
9.30)

275   Búbánat 2018-03-25 19:52:27

19:35 órától az alábbi koncert-hangfelvétel sugárzása a Bartók adón

ÜNNEPI HANGVERSENY BARTÓK BÉLA SZÜLETÉSÉNEK ÉVFORDULÓJÁN

A március 25. vasárnap 18 óra - Bartók Béla Emlékház

(A ma kora esti hangverseny felvétele)

Horti Lilla (ének), a II. Nemzetközi Marton Éva Énekverseny 2. díjasa
és Balog József (zongora) hangversenye

 

Bartók Béla:

1. Húsz magyar népdal, BB 98 - részletek a) Régi Keserves, b) Bujdosó Ének, c) Juhászcsúfoló, d) Tréfás Nóta, e) Pár Ének, f) Panasz, g) Székely Lassú, h) Székely Friss, i) Kanásztánc, j) "Hatforintos" Nóta, 
 

2. Gyermekeknek - IV. füzet - részletek a) Andante, molto rubato, b) Kánon, c) Betyárnóta, d) Búcsú, e) Rapszódia, f) Halotti Ének (Balog), 
 

3. Improvizációk magyar parasztdalokra
(Balog), 
 

4. Román kolinda dallamok, BB 67 - I. sorozat (Balog), 
 

5. Román népi táncok, BB 68 (Balog), 
 

6. Három csíkmegyei népdal, BB 45b (Balog), 
 

7. 6. bagatell, BB 50/6
(Balog), 
 

8. Allegro barbaro, BB 63 (Balog), 
 

9. Húsz magyar népdal, BB 98 - IV. sorozat  "Új dalok" a) Hej édesanyám, kedves édesanyám, b) Érik a ropogós cseresznye, c) Már Dobozon, már Dobozon régen leesett a hó, d) Sárga kukoricaszál, e) Búza, búza, búza, f) Erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő, 
 

10. Falun BB 87a a) Szénagyűjtéskor, b) A menyasszonynál, c) Lakodalom, d) Bölcsődal, e) Legénytánc


(Ism. április 10., 12.36)

274   Búbánat 2018-03-25 14:29:42

Kiosztották a Bartók Béla – Pásztory Ditta-díjakat

Szabadi Vilmos hegedűművész és Vajda Gergely zeneszerző, karmester kapta a 2018-as Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjat a zeneszerző születésének 137. évfordulóján, vasárnap a Zeneakadémián

Vigh Andrea, a Zeneakadémia rektora a díjátadón elmondta: a Bartók Béla özvegye, Pásztory Ditta által alapított rangos elismerést minden évben előadóművészeti és zeneszerzői kategóriában ítélik oda a magyar zenei élet fejlődéséhez, valamint a bartóki szellemiség megőrzéséhez munkásságukkal jelentősen hozzájáruló művészeknek, együtteseknek.

"Szabadi Vilmos hegedűjátéka lenyűgözően virtuóz, különleges előadói kisugárzása intenzív és meggyőző" – hangsúlyozta laudációjában Onczay Csaba gordonkaművész.

Fekete Gyula, a Zeneakadémia rektorhelyettese Vajda Gergelyt méltatva kiemelte: zenéjét a technikai virtuozitás jellemzi, ötvözi az európai hagyományokat, az amerikai vernakuláris zenét a klasszikus kortárs zenei nemzetközi irányzatokkal.

(MTI)

273   Búbánat 2018-02-04 20:37:02

Bartók Béla szerződése a Bródy Sándorral közös szerzeményű „Molnár Anna” című táncjáték megzenésítésére

1300/1918. sz.

Szerződés

melyet egyrészről gr. Bánffy Miklós úr,  a m. k.  Operaház főigazgatója mint vevő, másrészt Bartók Béla úr zeneszerző, mint eladó, a következő feltételekkel kötött:

1./ Bartók Béla úr eladja a m. kir. Operaháznak „Molnár Anna” címén Bródy Sándor szövegére írandó táncjátékának zenéjét, s e táncjátéknak Budapest Szfőv. területére szóló kizárólagos előadási jogát, akként, hogy a jog kiterjed vevő M. Kir. Operaház esetleg ennek utóda által Budapest területén bármely színházban tartandó előadásokra; más már meglévő, vagy esetleg bármikor keletkező színháznak, színtársulatnak, körnek, egyesületnek vagy vállalatnak e művet, sem egészében, sem részében Bpest területén előadni nincs joga.

2./ Bartók Béla úr továbbá eladja a a m. kir. Operaháznak a fentnevezett táncjáték vezérkönyvét a zongora kivonatát. Bródy Sándor írótól megszerzett szövegkönyv felett,  a m. kir. Operaház igazgatósága szabadon rendelkezik, de a Bartók Béla úrtól megvásárolt mű, zeneanyagával, mint tulajdonával csak saját használatára rendelkezik korlátlanul.

Az igazgatóságnak nincs joga arra, hogy ezen anyagot másnak eladja, átengedje vagy lemásoltassa.

3./ Fizet a M. Kir. Operaház Bartók Béla úrnak, a kizárólagos eladási jogért, a vezérkönyvért és zongorakivonatért együttesen a mű első és második és harmadik előadásának bruttó napi jövedelmének – vigalmi adó címén 10 % (tíz százalék) levonása után fennmaradó összegéből 15 %-ot és az ugyanazon előadásokra eső bérlethányadból (öt) öt százalékot, a negyedik előadástól kezdve pedig úgy a napi bruttó jövedelemből, mint az illető bérlet hányadból 5 (öt) százalékot, ez utóbbi esetekben is a 10 (tíz) százalékos vigalmi adó levonása után fennmaradó összegeknek megfelelően.

Eladó köteles a szerzői díjak összegének 2 %-át a m. kir. Operaház személyzete nyugdíjintézetének átengedni: e nyugdíjintézeteket a színház főpénztára fizetéskor a szerzői díjakból levonja. A szerzői díjakat havonként számolják el és fizetik ki.

4./ Eladó köteles a mű teljesen kész vezérkönyvét és zongorakivonatát egy-egy példányban legkésőbb 1919 évi június hó 30-ig a M. Kir. Operaház igazgatóságának beszolgáltatni. Amenniyben a jelzett időpontig a szerző a kész darabot, az igazgatóságnak be nem szolgáltatja, köteles a neki előlegezett összegeket 5 %-os kamataikkal együtt visszafizetni; a színház szerzett joga azonban továbbra is fennmarad.

5./ Ama peres kérdésekben, melyek a szerződésből származhatnak, a szerződő felek, a per értékére való tekintettel a budapesti kir. törvényszék, illetőleg a budapesti központi kir. járásbíróság kizárólagos illetékességének vetik magukat alá.

6./ E szerződés bélyegilletékét, valamint az e szerződésből kifolyólag fizetendő összegek nyugtázásához szükséges bélyegek költségeit eladó fedezi.

7./ E szerződés egy eredeti példányban állíttatott ki, mely a M. Kir. Operaház irattárában tétetik le, a melyről eladónak hiteles másolat adandó ki.

 

Budapest, 1918, máj. 27.

gr. Bánffy Miklós        Bartók Béla

 

Vidor Dezső mint tanú

Tangl Lipót mint tanú

[jegyzet: 1 eredeti, 1 másolati pl.  Eredetin Bartók aláírása széttört]

[Előadóíven]

Szerződés

„Molnár Anna” c. táncjáték zenésítéséről

5./ E szerződésben kölcsönösen vállalt kötelezettségének biztosítékául 2.000 (kétezer)  korona kötbér köttetik ki, melyet a szerződést szegő, vagy a szerződési pontokban foglalt kötelezettségeket meg nem tartó fél szerződő ellenfelének haladéktalanul megfizetni köteles.

 

Forrás: Magyar Színházi Intézet, 1984 – A százéves Operaház válogatott iratai

272   Búbánat 2018-02-04 19:47:35

Balázs Béla és Bartók Béla honoráriuma A készakállú herceg vára című operáért

1026/1918. sz. 

„A készakállú herceg vára c. dalmű szerzői részére, névszerint: Balázs Béla szövegíró, Bartók Béla zeneszerző részére, egyenkinti  600 – 600 korona íródíjat engedélyezek, amely a szerződésben külön-külön megszabott részesedést tesz ki.”

Budapest, 1918. április 28.

Bánffy

Utalványok beterjesztettek, kiad. máj. 1.

[ceruzás feljegyzés]

Kékszakállú herceg 600 - 600 k. előleg

 

Forrás: Magyar Színházi Intézet, 1984 – A százéves Operaház válogatott iratai

271   Búbánat 2018-02-04 19:25:04

22-YEAR BATTLE BY SON OF BARTOK OVER ESTATE IS NEARING DECISION

By EDITH EVANS ASBURY
Published: March 23, 1981 - New York Times
270   Búbánat 2018-02-04 18:50:24

Bartók Béla XXVIII. Nemzetközi Kórusverseny és Folklórfesztivál Debrecen, 2018. július 5 - július 8.

269   Ardelao • előzmény268 2018-02-04 02:31:38

Kedves Héterő!

Véleményemet – már ami hozzászólásaid hangnemét általában illeti -, sajnos, kénytelen vagyok fenntartani. Ha annyira aggódsz Bartók szellemiségéért, miért e helyre írtad be magas lóról indított észrevételedet? Megértem, hogy számodra nincs új a Nap alatt. Azt is megértem, hogy számodra a fórum véleménycserét jelent. Hiszen a véleménycsere kapcsán lehet igazán fényezni önmagunkat, sznoboskodni, polgárpukkasztani, másokat degradálni, viszályt szítani, stb. Persze emelni, bíztatni, netán tiszteletünket is ki lehet fejezni, de ez meglehetősen távol áll Tőled. Meg sem kísérlem, hogy ennek szépségét megcsillantsam előtted, mert ehhez megfelelő receptorok kellenek.

A „másolás“ célját próbálom megvilágítani előtted: A topikok azért születnek, hogy abban bizonyos témák egy helyre kerüljenek. Bartók esetében például a Bartókról megjelent cikkek. Mert – bármennyire is hihetetlen – ezek nem mindenki számára érhetők el. Van, aki nincs abban az anyagi helyzetben, hogy megfizesse ezek elérhetőségét. (Mert -  bármennyire is furcsa - sokan vannak ilyenek.)  Van, aki már antikváriumban sem tudja beszerezni azokat a könyveket, amelyekben az idézett írások olvashatók. Ugyanakkor érdeklődik a téma iránt, és örömmel veszi, hogy olvashat róla. Az is előfordul, hogy egy adott cikk szerepel ugyan a neten, de elkerüli a figyelmet, és mint tudjuk, „ismétlés a tudás anyja“.

E „másolások“ tehát nem a mindentudó Héterők számára történnek, hanem ismeretterjesztésül azok számára, akiket érdekel e sok „zagyvaság“.

Ami pedig Bartók szellemiségét illeti:

Ha a topik címéhez akarnánk ragaszkodni, elég lenne legfeljebb húsz mondat ahhoz, hogy összefoglaljuk azokat az alapvető tulajdonságokat, amelyek Bartókot, mint embert és művészt, mármint a „szellemiségét“ jellemzik. De elég lenne végighallgatni a műveit, és egy szót sem kellene szólni. Máris ismernénk a „szellemiségét“. Persze, ehhez nemcsak fül, hanem lélek is szükséges.

Csakhogy egy ember karakterét alapvetően azok az életesemények formálják, amelyekben része volt, van, és lesz. Így lehet igazán megérteni az érzéseit, gondolatait, tetteit. Ezért hasznos, ha minél több részletet tudunk meg az általad Istenként kezelt és általam is nagyra tartott zeneszerző életéről. Semmiképpen sem degradálják őt ezek az írások, de ha netán degradálnák, akkor is róla szólnak, őt – és egyúttal a „szellemiségét“ – segítenek megérteni.

Ha ismerném például a Te életedet, biztosan megérteném azt is, mi késztet Téged örökösen arra, hogy másokat instruálj, meghatározd hogyan, kikről írjanak, kikről nem, hogy úgy kezelj másokat, nálad esetleg idősebbeket is, mint kioktatásra szoruló alattvalóidat. Biztosan megértenélek, bár egyet nem értenék Veled. Ám a „szellemiséged“ még jobban érthetővé válnék számomra.

Kérlek, nézd el nekem, hogy nem válok alattvalóddá, mert nekem is megvan a saját szellemiségem. Például az, hogy nem hódolok be semmilyen nagyság előtt, de nem is kívánok senkit a tisztelőmmé tenni. A jövőben is azt fogom tenni, amit jónak látok, Ügyelve, persze, arra, hogy fórumtársaimat – hacsak ők nem bántanak – ne bántsam.

Kiváló tisztelettel:

Ardelao      

268   Héterő • előzmény267 2018-02-04 00:03:05

Amit bemásoltál, nem bejegyzés, tehát nem is lehet "belerondítani". Bartók szellemiségét óvni - nem rosszindulat. De azt reméltem, saját korlátait néha átlépheti valaki, ezért - talán túlbecsülve a te korlátaidat - próbáltalak arra kérni, hogy ezt a - Bartók nevét viselő - fórumot kíméld a véget nem érő, értelmetlen bemásolásoktól, erre a célra van még bőven (nagyságra nézve jóval kevésbé elismert) zeneszerzőkkel foglalkozó hely a momuson. Bartókot becsüljük meg, a te szavaddal élve: ne rondítsunk bele.
Nem válna a momus dicsére, ha mégegy fórum, ráadásul egy ilyen jelentős szerzőé, egy (esetleg két?) személy bemásolás-lerakodójává degradálódna.

267   Ardelao • előzmény265 2018-02-03 23:30:07

Már megbocsáss, de nem lenne elegánsabb, ha rosszindulatodnak néha gátat vetnél, és nem rondítanál bele feleslegesen mások bejegyzéseibe? Tudom, nagyon nehéz, mert senki sem lépheti át saját korlátait. De, mert személyes véleményemet kérted, hát itt közöltem.

266   Momo 2018-02-03 23:20:00

a nagyszentmiklósi kincs...

265   Héterő • előzmény264 2018-02-03 23:12:54

Már megbocsáss, de nem lenne elegánsabb így, egyszerűen?
És esetleg hozzáírnád SAJÁT véleményedet, ha van? Talán akkor nem lenne szegény Bartók szellemisége szétfolyó, követhetetlen zagyvaság.

264   Ardelao 2018-02-03 22:37:03

 

SZEKERNYÉS JÁNOS—SZÖCS GYULA:

„Nagyszentmiklós — művész fiának”

Bartók első egyéni hangversenyének visszhangjából

 

Életrajzírói, munkásságának kutatói viszonylag keveset foglalkoztak eddig, Bartók nagyszentmiklósi kapcsolataival, pedig az első világháborút megelőző esztendőkben, több ízben is felkereste szülővárosát. Ellátogatott az Aranka menti városba gimnazistaként és főiskolai hallgató korában, s népdalgyűjtő útjainak is gyakori állomása volt Nagyszentmiklós.

Jelentőségben, kétségtelenül, Bartók 1903-as látogatása helyezhető az első helyre: a nagyszentmiklósi Fekete Sas szálló nagytermében tartotta ugyanis 1903. április 13-án a fiatal Bartók Béla első önálló nyilvános hangversenyét. A fiatal zongoraművész bécsi és budapesti fellépéseit követően a zenekedvelők országszerte kezdték megtanulni a nevét. Sikereinek híre hamar eljutott szülővárosába is, ahonnan a rokonok, a Bartók család őszinte barátai fokozott figyelemmel kísérték a fiatal művész pályájának állomásait, és meghívták szülővárosába hangversenyezni. Különösen a Simosich és a Jurkovics család vállalt fontos szerepet a meghívás elfogadásának kieszközlésében, a hangverseny megszervezésében. A tulajdonképpeni szervezőmunkát Bartók gyermekkori játszópajtása, Jurkovics Irmi irányította. Itt jegyezzük meg, hogy Jurkovics Irmivel Bartók éveken át levelezésben állott, rendszeresen beszámolt élete alakulásáról, külföldi koncertjeiről, szaporodó sikereiről.

Sajnos, ezek az értékes levelek a háború zűrzavarában elkallódtak. Jurkovics Irmiék buzgalmára, a szervezés alaposságára mi sem jellemzőbb, mint hogy a helyi lapban, a Felső-Torontálban — amelynek főszerkesztője abban az időben dr. Jeszenszky Géza, felelős szerkesztője pedig Pólya Endre volt — már 1903. február 22-én hírül adták a fényes külföldi sikereket aratott művész, közelgő nagyszentmiklósi látogatását. Az „Egy nagyszentmiklósi zeneművész sikere Bécsben” című közleményt — miként a Felső-Torontálban megjelent írásokat általában — nem tartják számon a Bartók-bibliográfiák, holott arról a mélységes tiszteletről tanúskodik, amellyel a nagyszentmiklósiak a Bartók család iránt viseltettek, ugyanakkor meggyőző adatokkal dokumentálja azt a tényt, hogy az Aranka menti város értelmisége állandóan számon tartotta a fiatal művész sikereit, s őszintén örült azoknak.

„Bartók Béla néhai Bartók Bélának, a nagyszentmiklósi gazdasági «Kristóf» intézet volt igazgatójának fia, kire még városunkban is sokan emlékeznek — olvashatjuk a Felső-Torontál XII. évfolyamának 8-as számában, — a napokban fényes sikert aratott a bécsi «Tonkünstler Verein» által rendezett hangversenyen remek zongorajátékával. A nagy osztrák lap, a «Neue Freie Presse» is valóságos feltűnésről ír, midőn Bartók Béla művészi játékát méltatja és ugyancsak a legnagyobb elismerés hangján emlékezik meg róla a «Pressburger Zeitung» is és büszkén említi Pozsonyt Bartók Béla második hazájának. Különösen dicsérik a lapok azt a mélységet, amellyel zongorán a legnehezebb zeneköltői műveket teljesen átérezve csak nem mint a sajátját játssza el.”

Kerek egy hónap múlva jelenik meg a második közlemény a nagyszentmiklósi hetilap hasábjain:

„Megemlékeztünk már mi is Bartók Béláról, városunk szülöttéről — írja az «Érdekes hangverseny» című beharangozó cikk — akkor, midőn egy bécsi hangversenye alkalmával a zeneszakértők érdeklődését a legnagyobb mértékben felkeltette remek játékával. — Bartók Béla a legközelebb európai körútra indul, hogy művészetét bemutassa a vén Európának. Büszkék lehetnek a nagyszentmiklósiak, hogy Bartók Béla szülővárosa iránt érzett kegyeletből önálló hangversenyének sorozatát április 13-án, Nagyszentmiklóson kezdi meg. A fiatal művész a Fekete Sas szálloda nagytermében tartja meg hangversenyét a következő műsor mellett:

1. Schumann: Sonata, fis-moll, 2. Chopin: a./ Nocturne, cis-moll, b./ Etűde, e-moll, c./ Ballada, g-moll 3. Bartók B.: a./ Ábránd b./ Etűde balkézre 4. a./ Schubert: Impromptu, Es-dúr, b./ Paganini—Liszt: Etűde, e-moll, c./ Saint-Saëns: Keringő, 5./ Liszt: Spanyol rapszódia.

— A művész hangversenyét egy e célra felkért rendezőség rendezi és a hangverseny megtartását és műsorát falragaszokon is tudtára adja úgy a helybeli, mint a vidéki közönségnek.”

A „rendezőség,” vagyis Jurkovics Irmiék, valóban megtöltötte plakátokkal a város utcáit, s értesítette a hangversenyről a környékbeli falvak értelmiségét is — egyszóval mindent megtettek, hogy Bartók Béla bemutatkozó hangversenye Nagyszentmiklóson igazi művészi és társadalmi eseménnyé váljon. Egy nappal a várva várt koncert előtt jelentették meg a Felső-Torontálban az utolsó beharangozó közleményt:

„Bartók Béla a nagyhírű zongoraművész, városunk szülötte, húsvét másodnapján, hétfő este tartja meg hangversenyét a «Fekete Sas» szálloda nagytermében. A hangverseny iránt nemcsak városunkban, hanem a nagy környéken is élénk érdeklődés mutatkozik, mit Bartóknak nemcsak kiváló művészete, hanem szülővárosa iránti ama előzékenysége is idézett elő, hogy itt tartja meg nagy körútja előtt első önálló hangversenyét. A művész már szerdán megérkezett városunkba és Bayer Gyula vendégszerető házának vendége.”

Bartókot, érzésünk szerint, nem annyira a szereplési vágy vezette az Aranka menti városba, hanem a gyermekkor nosztalgiája, a rokonsághoz, a barátokhoz — a szülőföldhöz! — való mélységes ragaszkodás. Budapestről meg is írja a reklámra is gondoló édesanyjának, egyik április eleji levelében: „[...]… ugyan minek tétetnők az újságba, hogy én játszottam Nagyszentmiklóson? Hát ez olyan nevezetes esemény?”…

A hangverseny megrendezése kiváló alkalmat kínált számára arra, hogy körülsétálja egykori bölcsőhelyét, hogy újra bejárja — immár felnőtt fővel — gyermekkora kedves színhelyeit. Számára a látogatás volt minden jel szerint az elsődleges cél, a koncertet inkább csak ráadásul, szívességből adta, hogy megszépítse a barátok, a nagyszentmiklósiak húsvétját. Anyja és húga társaságában mindjárt megérkezésük után elment a temetőbe, hogy lerója kegyeletét apja és az elhunyt rokonok sírja előtt. Felkeresték a gazdasági iskola épületét, amelyben a Bartók-gyerekek eszmélni kezdtek, amelyhez annyi emlék kötötte a Bartók családot. Viszontláthatták az iskola udvarát ékesítő régi fákat, amelyek oly kedvesek voltak valamikor Bartókné és a gyerekek számára. Megsimogatták tekintetükkel az öreg fenyőt, a bokros tiszafát, a vastagtörzsű tölgyeket, a japán-akácokat. ... Sorra látogatták a család rokonait, jó-barátait, s Bartók Béla az unszolásnak engedve kis házi hangversenyekkel kedveskedett a vendéglátóknak. Főleg a Bayer és a Jurkovics lányok gondoskodtak arról, hogy az ifjú művész nagyszentmiklósi időzése vidámságban és jókedvben teljék. Volt ideje a mulatozásra, mert a hangversenyre nem kellett különösebben felkészülnie. Meghirdetett műsorának minden számát játszotta már valahol, csak Chopin g-moll balladáját tanulta be kimondottan a nagyszentmiklósiak kedvéért. Igazán rangos műsora a világ bármely nagy hangversenytermében megállta volna a helyét.

„Bartók Bélának, a fiatal zongoraművésznek, hangversenye húsvét másodnapján folyt le a Czenczinger szálloda nagytermében — írja többek között 1903. április 19-i számában a Felső-Torontál. — A hangversenyt nagy közönség hallgatta végig, kiket valósággal elragadott a fiatal művész remek játéka. A hangverseny végén valóságos virágesőt zúdítottak a művészre és tisztelői óriási babérkoszorúval jutalmazták Bartók mesteri játékát.”

A Nagy-Szent-Miklóser Zeitung 1903. április 19-i számának beszámolójából azt is megtudhatjuk, hogy a koszorút a híres temesvári Mühle-féle kertészetből rendelték, s hogy annak szalagján a következő felirat állott: „Nagyszentmiklós — művész fiának!”

A lap, amely 1903. március 22-i számában már hírt adott a készülő hangversenyről, „a hét legfontosabb eseményének” minősítette Bartók Béla koncertjét. A krónikaíró fájlalja, hogy nem volt jelen komoly zenekritikus, aki megfelelő módon értékelte volna a fiatal művész magas-szintű zongorajátékát.

„A hálás közönség — jegyzi meg a lap — viharos tapssal fejezte ki tetszését, tolmácsolta köszönetét nagy fiának a páratlan műélvezetért.”

Lelkes hangú beszámolót közölt a hangversenyről a Nagybecskereken (Zrenjanin), a megyeközpontban megjelenő Torontál is. A közönség soraiban ülő Gassefeit Lujza pedig pár évvel ezelőtt így idézte fel Bartók első nagyszentmiklósi fellépésével kapcsolatos emlékeit:

„Nagy esemény volt. Alig fért el a közönség a Fekete Sas nagytermében. Óriási volt a siker; hosszú percekig zúgott a taps, s a művész rengeteg virágot kapott. Ma is emlékszem arra a szelíd mosolyra, amellyel Bartók Béla az én rózsacsokromat is fogadta.”

Szöllősi Béláné arra emlékezett, hogy a Bayer Gyuláéknál tartott „baráti összejövetelen” Bartók saját szerzeményeiből játszott, s különösen a készülő Kossuth-szimfónia bemutatott részletei ragadták lelkesültségre a társaságot. Nem árt talán idézni a keresztapa, Schreyer Viktor emlékező szavait a húszas években a Temesvári Hírlapnak, adott nyilatkozatából:

„... utoljára évekkel ezelőtt láttam Bartók Bélát, amikor zeneakadémiai tanulmányainak befejezése után Nagyszentmiklósra jött, hogy itt tartsa meg első hangversenyét. Meglátogatott és én mondtam is neki: — Nagyon szép tőled Béla, hogy gondoltál szülővárosodra és azzal tisztelted meg, hogy első hangversenyedet falai között tartod. ...

Bartók akkor csak kezdő volt még. ...”
 

A „kezdő” Bartók a Fekete Sasban és Bayeréknél is — kedvelt hangszerén — egy Bösendorfer-zongorán játszott. Bisztray-Balku Sándornak, Bayer Emília fiának a közlése szerint Bartók a hangverseny után ráírta a nevét a zongora fedelére. A kérdéses zongora hosszú ideig a Bayer család birtokában volt, ahonnan Buziásra, majd Nagybányára került. A késői örökösök, nem ismerve a hangszer külön értékét, 1968 táján eladták egy máramarosszigeti zenekedvelőnek. Mindeddig nem sikerült a zongora nyomára bukkanni, ismételt próbálkozásaink ellenére sem sikerült kiderítenünk, hogy ki az értékes hangszer jelenlegi tulajdonosa. Ha nem más, legalább fényképe odakívánkozna a nagyszentmiklósi állandó Bartók-kiállítás helyi vonatkozású anyagai közé.

Egyhetes nagyszentmiklósi időzés után, a főiskolai tanulmányai befejezése előtt álló fiatal művész visszatért Budapestre. Az aranybetűs babérkoszorút édesanyja vitte haza, Pozsonyba. Különösen a nagyszentmiklósi lányok szívében azonban még sokáig továbbrezegtek a fiatal Bartók megpendítette húrok. ... 1903. április 26-án anyjának írt levelében találjuk meg a gyermekkori játszótársak sajátos ragaszkodásának egyik visszhangját:

„... csütörtökön este ezt a táviratot hozták: — számol be édesanyjának a fiatal művész — «legoeszintebb jokivanataikat kueldik az árván maradt játszótársak emsy, emily, irmy.»

„Mindjárt másnap két levélben köszönetet írtam.” A két Jurkovics lánynak — Irminek és Emsinek küldte az egyik levelet, míg a másikat Bayer Emília kapta. A Jurkovics lányok postafordultával érkező viszontválasza egy fokkal még többet elárul Bartók fiatal nagyszentmiklósi rajongói ragaszkodásának természetéről. Bartók Béla 1903. május 3-án kelt levelében így ír erről anyjának:

 „Tegnapelőtt kaptam egy roppant kedves levelet Emsy és Irmitől, de nem tudom, melyik írta a kettő közül, két név, de egy írás. Azt írják (talán Elza már tudja), hogy Besenyőre vágtattak, de már csak az induló vonatot látták. Mindenféle szépet is írnak! «Mióta elmentek csöndes minden … [...] Nem halt meg még egyszer sem a nap anélkül, hogy az ’Est’-nek és ’Ábránd’-nak legalább rövid időt ne szenteltünk volna.» De, térjünk át fontosabb dolgokra, — vagyis a lefekvésre és alvásra. Jó-reggelt kíván B.” 

Az idézett levélrészletből világosan kitűnik, hogy Bartók Béla a valkányi vonaton tért vissza Budapestre. Az óbesenyői állomáson szállt vonatra, amelyet már nem értek el a nagyszentmiklósi tiszti főügyész lányai. Az utolsó mondat azt is elárulja, amit a levél tréfás hangvétele sejtetett, hogy a fiatal Bartókot nem hatotta meg különösebben a nagyszentmiklósi lányok határtalan lángolása. Vagy csak mímelte volna a közömbösséget?

Mindenesetre, miként Bartók anyjához írt leveleiből kiderül, s ahogy azt a nagyszentmiklósi emlékezők is bizonyítják, a Bayer és Jurkovics család tagjai Budapesten jártukban rendszeresen felkeresték Bartók Bélát. Pár hónappal a nagyszentmiklósi hangverseny után Jurkovicsékkal hallgatta meg Bartók az Operaház Wagner-ciklusának első darabját. Az istenek alkonya előadását pedig Bayerék társaságában tekintette meg. A művészért lángoló Jurkovics lányok Uher Ödön „császári és királyi fényképésznél” több példányt is rendeltek 1903 májusában Bartók Béla előző évben készített arcképéből, míg Bayer Emíliát maga Bartók ajándékozta meg egy fényképpel.

A már fentebb idézett Bisztray-Balku Sándor 1970. október 13-án ezzel kapcsolatosan a következőket írta: „[…]... meg említeném, hogy édesanyám (Bayer Emília) kapott még annak idején Bartók Bélától egy fényképet (mérete 10X14) kartonon — Mai és társa császári és királyi fényképész, Budapesten felirattal — dedikálva: «Első hangversenyem emlékéül Bartók Béla, 1903. július 30-án.» Ez a kép birtokomban van.”

Itt említenénk meg azt is, hogy a «Négy zongoradarab» című szerzeményének 1903. október 12-én befejezett II. Ábrándját, amely a házi hangversenyeken, Nagyszentmiklóson is játszott Kossuth szimfónia gyász indulómotívumainak sajátos visszacsengése, Bartók Béla Jurkovics Irminek és Emsinek ajánlotta. Az I. Ábrándnak is megvan a nagyszentmiklósi kötődése: a Fekete Sas szálló nagytermében játszotta először a bevezető zenével együtt, ténylegesen „nagy-közönség” előtt. Előtte csak egy magánestélyen játszotta, 1903. február 21-én, a budapesti zeneértő közönség pedig csak 1903. június 8-án hallhatta a Zeneakadémia olvasókörének jótékony célú hangversenyén.

A Bartók-szerzemények nagyszentmiklósi gyökereit, kapcsolatait, vonatkozásait sem tárta fel eddig a hazai Bartók-kutatás.

KORUNK, 1979. (1-2. szám)

Bartók Béla szülőháza

263   Búbánat 2018-01-20 10:23:29

Haandel fórumtársunk jóvoltából:

Élő koncertközvetítést hallhatunk a rádióban

In diretta dal Teatro San Carlo di Napoli
Béla Bartók: Il castello del Principe Barbablù
20 gennaio 2018 | ore 20.30 | Rai Radio 3

Barbablù, Gábor Bretz
Judith, Violeta Urmana

Orchestra e Coro del Teatro di San Carlo
Direttore | Juraj Valcuha

262   Búbánat • előzmény261 2018-01-15 12:41:58

Miután bemásoltam a nevezett cikket, bennem ugyanezek a szempontok - aggályok - felmerültek a hitelességével: 
egy 18 éves kezdő, zeneakadémiai növendék, aki igaz, már kisgyermekkorban kitűnt zenei tehetségével - még nem volt, nem lehetett elismert, "neves" zenész-komponista - sem aki operaszövegkönyv témában megkeresi Lehárt 1899-ben. 
Másrészt az is furcsa számomra, hogy Lehár operettkomponálási terveiről szól a válaszlevélben - de a legelső operettje, tudjuk, csak három évvel később, 1902-ben kerül bemutatásra, Bécsben: "A bécsi asszonyok".

Bartók Lajos
https://hu.wikipedia.org/wiki/Bart%C3%B3k_Lajos


• Kendi Margit (történelmi dráma, Bp., 1884);
 

261   laszloferenc • előzmény260 2018-01-15 12:37:53

A bulvársajtó már száz éve is bulvársajtó volt: alighanem Az Estnél összetévesztették Bartók Bélát Bartók Lajossal. Az utóbbi, 1914-re már feledésbe is merült író lehetett a levél címzettje, nem a 18 éves Béla, annál is inkább, mert Lajosnak volt egy Kendi Margit című drámája.

260   Búbánat 2018-01-15 10:35:53

"Amikor Lehárnak még rosszul ment."

Az Est, 1914. július 10. (164. szám)

 

"Érdekes dokumentumot vásárolt meg kéziratgyűjteménye számára Ernst Lajos műgyűjtő.

Egy német nyelvű levél ez, amelyet Lehár Ferenc 1899-ben intézett Bartók Bélához, a neves zeneszerzőhöz.

Bartók Béla egy operaszöveget küldött hozzá azzal az ajánlattal, hegy Lehár zenésítse meg. Az operaszöveget Bartók egyik tanítványa írta. Erre válaszolt Lehár a következő levéllel:


Tisztelt Uram! Bocsásson meg, hogy németül írok, de ezt a nyelvet folyékonyabban használom. E levéllel együtt mély köszönettel küldöm vissza a »Kendi Margit« cimű könyvet, amely engem a legteljesebb mértékben érdekel. Hogy miért küldöm vissza, meg akarom magyarázni. A »Kukuska« sikere azt a reményt ébresztette bennem, hogy e darabomat külföldi színpadok is játszani fogják. De minden igyekezetem dacára is egyetlen színpadot sem sikerült megszereznem. Hát nem elég ok ez arra hogy az embernek minden munkakedvét elvegye? Anyámnál gondtalanul élhetnék, de melyik 29 éves férfi vállalná az ilyen életet ?
Én semmiesetre sem! És hogyha én egy éven belül egy második operát is megírok, ki biztosítja nekem annak színpadi előadását Budapesten kívül? Állást vállalni nem akarok. Ki veheti hát rossz néven tőlem, ha a könnyebb múzsa felé fordulok: az operett felé! Ez legalább néhány hónap alatt ezreket jövedelmezhet. Ez az oka annak, hogy ezentúl operák kompozíciójától húzódozom. Bizonyára nem végtelen időkig, mert mihelyt anyagi eszközeim megengedik, hogy igazi hajlamaimat követhessem, nyomban vissza fogok térni az operához.

Tisztelettel, odaadó híve : Lehár Ferenc.

Azóta ez az idő ugyancsak elkövetkezett. A milliók, a melyeket Lehár szerzett és amelyek a világ minden részéből özönlő tantiémekből még egyre gyarapodnak, bizonyára megengednék neki, hogy »igazi hajlamát« követhesse. De úgy látszik evés közben jön meg az étvágy és Lehár tovább komponálja operettjeit."

 

https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/AzEst_1914_07/?pg=68&layout=s

 

259   Ardelao 2018-01-14 20:52:35

 

VERES SÁNDOR:

BARTÓK BÉLÁRÓL

 

1937-BEN történt. Egy, októbervégi estén, a Tudományos Akadémiáról — ahol akkor délutánonként a magyar népzenei összkiadás sajtó alá rendezésén dolgozott -— hazajövet, elkísértem egy darabon. Abban az időben a finomabb idegzetű emberek már megérezték a politikai légkör feszültséggel telített vibrálását és mélységes aggodalommal nézték a magyar égbolt alján sötétedő viharfelhőket. Magyarország akkor még látszólag a jólét és boldogság földje volt. De akik nyitott szemmel járták útjait, azok tudták, hogy a csillogó felszín alatt súlyos, meg nem oldott társadalmi, politikai és gazdasági kérdések sokasága mállasztja az alapépítményt. És borzongva tekintettek a nyugati határszélen túlra, ahol a náci zsarnokság embervéren hizlalt szörnyetege mind vészt-jóslóbban emelgette karmait és hallatta barbár üvöltözését. Erről beszélgettünk gondterhelten a fényreklámok színes villódzásában boldog gondtalanságot mímelő belvárosi utcán, majd meg arról, hogy mit kellene tenni? Talán el kellene menni olyan országba, ahol az emberek tiszta gondolkozását, szabad látását nem rontotta meg, nem homályosította el az európai népek körében egyre terjedő agybaj.
 

Es amikor az egyik belvárosi kiadócég kapujában — ahol éppen egy új folklór-tanulmányával kapcsolatosan volt valami dolga — elváltunk, azzal búcsúzott, nem tudja elképzelni, hogy itt hagyja Magyarországot, hiszen — mint mondá «mit csinálnék a népdalfelvételeim nélkül, amiket nem vihetnék magammal?»

Ámde az idő múlásával és a helyzet rosszabbodásával a maradás vagy kivándorlás problémája még csak akutabbá vált. 1939 nyarán már mind gyakrabban kísértett a háború réme s magam is akkor Londonban kétségek között vergődve, írtam neki, tanácsát, véleményét kérve a hazajövetel vagy kint maradásra vonatkozóan. Íme, kortörténeti érdekességű levelének egy erre vonatkozó része:

«Az-az értesülése, hogy én Magyarországot elhagyom, téves. De ez a hír már egy idő óta el van terjedve — sokan szóltak nekem erről. Más kérdés persze, hogy ki kellene-e vándorolni (amennyiben lehetséges), vagy sem. Többféle szempontból lehet ehhez hozzászólni. Ha valaki itt marad, holott elmehetne, ezzel hallgatólag beleegyezik mindabba, ami itt történik, mondhatják. És ezt még meg sem lehet nyilvánosan cáfolni, mert akkor abból csak baj lesz és céltalanná válik az itt maradás. Viszont azt is lehetne mondani, bármilyen kátyúba is kerül az ország szekere, mindenkinek otthon kell maradnia és segítenie a dolgokon tőle telhetőleg. Csak az a kérdés, van-e belátható időn belül remény arra, hogy eredményes segítőmunkát lehet elérni. Hindemith ezt próbálta Németországban 5 évig, de aztán, úgy látszik, elfogyott a bizalma.
 

Nekem — de-hát ez teljesen egyéni dolog — nincs semmi bizalmam. Viszont bizonyos munkákat (még legalább egy esztendeig) csak itt végezhetek, mert múzeumi anyaghoz vannak kötve. Másrészt nem látok sehol olyan országot, ahova érdemes volna kimenni, ha egyszerű továbbtengődésnél többet akarnék.
 

Szóval egyelőre teljesen tanácstalanul vagyok, habár érzésem azt mondja, aki csak tud, menjen el. De másokat ilyen irányban befolyásolni nem akarok.»  ...   

«Itt bizony jócskán romlottak az állapotok. A választás eredménye sem olyan rózsás, ahogyan azt egyesek látják.»

Majd lejjebb: «Aztán meg bármely nap arra ébredhet kormányunk feje, hogy „megbízható” többségének javarésze átpártolt a nácikhoz.»

(Azóta láttuk, hogy ez be is következett.)

A LEVÉL csupa aggódás, tanácstalanság. Teljes bizalmatlanság a magyarországi politikai viszonyok fejlődésével szemben. És bármennyire kísérti is az elmenetel, minden érzelmi szál s az egyéni segíteni tudás esetleges lehetősége idehúzza, valósággal kibúvókat keres, hogy ne kelljen a végső konzekvenciákat levonnia. Nem ő volt az egyetlen akkor itt, akiben jó magyarság és igaz demokratikus meggyőződés ilyen kényszerű belső harcot vívtak.

1940 őszén azután mégis elment. Eltávozott, mert úgy látta — s mily jól látta — hogy megszűnt a lehetősége minden egyéni kiállásnak a vad indulatok feltartóztathatatlan rohanásával szemben. Indulását halogatva, szinte az utolsó pillanatban szánta rá magát az útra, de még akkor is a félévutáni visszatérés gondolatával, hiszen még gyermeksorban levő fiát sem vitte magával. Elment olyan országba, ahol az emberi jogok és a szellem tisztaságának zászlaját magasan hordozták, ahol a szabadság eszménye nemcsak frázis, hanem komoly valóság és kitörölhetetlen élmény az emberek lelkében. Csodálatosan tisztavonalú arcán és mágikus tűzben égő szemeiben a magyarság igazi képének vonásait és az európai kultúra humanista tanításainak betűin kifinomult látását vitte magával Amerika népei közé. És most, amikor az emberiség történelmének egyik legvéresebb szakasza lezárult, amikor Európa valamikor egyik legműveltebb népének dühödt ordasokká vált, pusztító csordáit a világszabadságért, egyenlőségért és testvériességért harcba-szállt népei szétverték, a lassan-lassan újra magára találó művelt emberiség megrendülten áll a távol hazájától örökre elköltözött, immár Amerika földjében álmát alvó mester, korunk egyik legnagyobb egyénisége és leggrandiózusabb alkotógéniusza, Bartók Béla sírjánál.
 

BARTÓK, zenéjén keresztül, nemcsak a muzsikusok szűkebb köréhez szólott. Mint minden valóban nagy alkotóművész, művészetén túl, emberi nagyságával, erkölcsi magatartásának egyértelmű és megmásíthatatlan princípiumaival hatott legáltalánosabban. Minden emberi és művészi megnyilatkozása valóságos hitvallás a művészi és emberi igazság mellett, amelynek egész életében olyan megszállottja volt, hogy érte még az emigráció keserűségeit is vállalta, amikor úgy látta, hogy itthon nincs már módjában ezért küzdeni. Több volt ő nekünk az Egyesült Államokban, mint más nemzetek szellemi elitjének képviselői.
Ő annak a Magyarországnak volt szellemi követe, amelyet a külföld igen kevéssé ismert, vagy amelynek létezéséről egyáltalán nem is tudott. A nagy költők, nagy művészek és nagy szabadsághősök Magyarországának. Ezt a Magyarországot a kél világháború közti időszak hivatalos külügyi kiküldöttei nem igen képviselték. Az akkori Magyarország külföldi követei és reprezentánsai, igen kevés kivételtől eltekintve, olyanokból rekrutálódtak, akiknek semmiféle kapcsolatuk sem volt a magyarság legmélyebb létproblémáiba vágó politikai, gazdasági és kulturális kérdésekkel.

Igaz, Bartók nem volt aktív politikus. Ámde művészi és emberi megnyilatkozásai félreérthetetlenül eldöntötték politikai állásfoglalását. Demokrata volt a szónak legmélyebb és legkeményebb értelmében. Nem volt gazdasági szakember sem. Azonban népdalgyűjtései során bejárta az ország minden vidékét és közvetlen tapasztalatok útján ismerte meg Magyarország gazdasági vonatkozású kérdéseinek egyik legfontosabb területét, a nincstelen szegényparasztság bajait s ezzel kapcsolatban a földkérdést. Vajon az ő Egyesült Államokbeli kultúr missziója nem volt-e több s nem hozott-e a magyarságnak abban a nagy nemzetközi érdektelenségben, értetlenségben és idegenségben, amely minket a világban körülvesz, egymaga több megértést és elismerést, mint elégtelenre vizsgázott hivatalos követeink és kultúrattaséink tokaji boros propagandája? Annál is inkább, mert hiszen Bartók művészi munkássága mellett nép-zenetudományi kutatásainak eredményeiben éppen az ellenkezőjét hirdette, mint amit az elmúlt rendszer soviniszta magyar politikája hangoztatott, azt tudniillik, hogy a Duna-völgyi népek, magyarok, románok, szlovákok, rutének, délszlávok, horvátok az évszázados együttélés folytán népzenéjük is világosan kimutatható népi kultúr hatások alapján sokkal több közösséget mutatnak egymással, mint ellentétet. Egyben pedig mindenekfölött megegyeznek: ösztönösen, mint tőlük teljesen idegen idiómát, kizárják magukból a német hatást.
 

Ezért éreztük mindig, hogy az elmúlt években ránk-szakadt sötétségben, csüggedéseink nehéz óráiban sokszor az adott új erőt a kilátástalannak látszó harc folytatásához, hogy tudatunk mélyének tükrében ott világlott a bartóki fárosz visszfénye. Felmérhetetlen tragédiája a sorsnak, hogy most, amikor a magyarság, habár ezer sebből vérezve, szétzilálva, de mégis megtalálja önmagát, elvesztette azt, aki végre elfoglalhatta volna méltó helyét közöttünk. Mert amíg Bartók körünkben járt, barátok, tanítványok és rajongók aránylag kis csapatán kívül nem sokan vettek róla tudomást. Hivatalos elismerés — bár ilyesmit sohasem várt, de amely az élet anyagi küzdelmeiben sokszor megsegíthette volna — jóformán csak a főváros részéről érte. 1907-ben a pályája kezdetén álló muzsikust a Ferenc József zeneművészeti díjjal tüntették ki. Egyik legkitűnőbb művét, a Táncszvitet, a főváros megbízásából komponálta Buda, Pest és Óbuda egyesítésének 50. évfordulójának ünnepségeire, 1923. november 17-re. Első zongoraversenyét 1936. szeptember 2-án személyesen játszotta a Buda visszafoglalásának 250. évfordulója alkalmából rendezett hangversenyen s végül 60. születésnapját — az akkor már távollevő mester emlékezetére — csak a főváros ünnepelte meg hivatalosan. De a legnagyobb fesztivált, amelyre pedig már örömteljes szívvel készülődtünk, Bartók Béla hazatérésének ünnepségét, immár meg nem rendezhettük. Szegényebbek lettünk a valóság egy darabjával és halhatatlan nagyjaink pantheonjában az emlékezés örök lángjáról újabb mécsest gyújtottunk.

BUDAPEST, 1945. (1. Évfolyam, 2. szám)

258   Ardelao 2017-12-26 13:04:42

BARTÓK BÉLA : az én oldalam:

(Az egész zenei világ ünnepli most Bartók Bélát, a zseniális zeneszerzőt abból az alkalomból, hogy betöltötte hatvanadik életévét. A nagy muzsikus ez idő szerint óriási sikerrel hangversenyezik, feleségével, Pásztory Dittával együtt az Egyesült Államokban és New Yorkból kaptuk «Az én
oldalam
» anyagát. ...)


GYERMEKKOROM

Születtem 1881. március 25-én Nagyszentmiklós községben. Legelső zongoraóráimat édesanyámtól kaptam hatodik életévemben. Apámnak, aki egy földmíves-iskolát igazgatott, meglehetősen fejlett zenei képességei voltak. Zongorázott, műkedvelő zenekart szervezett, gordonkázni is tanult. Nyolcéves voltam, mikor elvesztettem. Halála után édesanyám, mint tanítónő küszködött a mindennapi kenyérért. Mivel még kilencéves koromban kisebb zongoradarabokat komponáltam, sőt Nagyszöllősön, 1891-ben, mint zeneszerző és «zongoraművész» a nyilvánosság előtt is szerepeltem. Igen fontos volt számunkra, hogy végre egy nagyobb városba juthattunk. Azidőtájt a vidéki magyar városok között Pozsonynak zenei élete volt a legélénkebb és ily-módon lehetővé vált számomra, hogy 15-ik évemig Erkel László (Ferenc fia) taníthatott. Közben szorgalmasan komponáltam Brahmsnak és a nálam négy évvel idősebb Dohnányinak erős befolyása alatt. Miután elvégeztem a gimnáziumot, a bécsi Konzervatóriumot tartották azidőtájt a zenei stúdium egyetlen komoly erődjének. Én azonban végül mégis Dohnányi tanácsát követtem és inkább Budapestre jöttem, ahol a Zeneakadémián Thomán Istvánnak a zongorában és Koessler Jánosnak a zeneszerzésben lettem a tanítványa


HARCOK

Műveim annakidején nagy ellentmondást keltettek Budapesten. A meg nem értésnek oka többek között abban is keresendő, hogy tökéletlen módon kerültek előadásra. Nem volt megértő dirigensünk, sem pedig megfelelő zenekarunk. Mikor a harc már nagyon kiéleződött, egynéhány fiatal zenész, köztük Kodály és magam is. 1911-ben egy Új Magyar Zeneegyesületet iparkodtunk alapítani. Azonban a célt nem érhettük el, minden törekvésünk meddő maradt. Ezért is, meg sok másféle személyes balsiker miatt 1912 táján visszavonultam a nyilvános zenei élettől. Nem egy, a mi viszonyainkhoz képest meglehetősen vakmerő utazást terveztem, de a világháború kitörése előtt csak egyet tudtam megvalósítani. Az 1917-es év határozott fordulót jelentett a budapesti közönségnek műveimmel szemben való magatartásában.

 

NÉPDALGYŰJTÉS TÖRÖKORSZÁGBAN

Tíz esztendővel ezelőtt a török hivatalos körök megkezdték városi zenekultúrájuk szervezését európai mintára. Azonban a török nemzeti zene kifejlesztése ügyében nem volt megfelelő tanácsadójuk. Felmerült tehát az a terv, hogy Törökország egyetlen politikai pártjának, a Halkevi-nak ankarai osztálya engem meghívjon. Két népdalgyűjtő út megrendezését ígérték, hogy a Magyar Tudományos Akadémia számára a magammal vitt hengerekre török népzenét vehessek fel.
 

Az első öt napra tervezett gyűjtőútnak betegségem miatt el kellett maradnia, de a másodiknak megvalósítását semmi sem akadályozta. A kirándulás technikai megoldása ez volt: a Halkevi megbízásából Achmed Adnan Bey zeneszerző kísért el, az ő feladata az énekesek faggatása és vallatása, továbbá a szövegek lejegyzése volt. A kiszemelt vidék Halkevi-fiókjait a központ utasította, tegyenek meg minden lehetőt segítségünkre, szállásoljanak el, gondoskodjanak autókról, szekerekről. Szorongó szívvel indultam útnak, mert török kísérőim nem sok jóval biztattak. Azt mondták, bizony hetekig kell a parasztokkal barátkozni, míg végre éneklésre bírja őket az ember. Dél-Anatóliába mentünk, a szíriai határ közvetlen közelébe, mert arra felé van a «Yürüköknek» téli tanyája.
 

Először egy Osmaniye nevű faluba mentünk. Kivonultunk egy parasztház udvarára. Magamban nagyon örvendeztem, hogy végre a helyszínen gyűjthetek török népdalokat. A ház gazdája, 70 éves Ali Bekir oglu Bekir, nagyon barátságosan fogadott. Mikor kora iránt érdeklődtünk, büszkén mesélte nekem — persze csak tolmács útján — hogy habár foga nincs, mégis mindent meg rág és habár hetvenéves elmúlt, olyan fürgén járja a hegyeket, mint a nyúl. Az öreg minden szabódás nélkül kint az udvaron rázendített egy nótára:
— „Kút pasa
çikti gozana ... „
 

Alig hittem fülemnek: Uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar dallamnak változata volna. ... Örömömben, mindjárt két teljes hengerre vettem fel az öreg énekét és játékát. (A török dallam magyar variánsa Hont-Füzesgyarmatról való: «öveg az ablakom, nem réz, Kin az én galambom kinéz.»)
 

Később elérkezettnek láttam az időt, hogy kényesebb kérdésekkel álljak elő az asszonyokra vonatkozólag. Hogy vajon az asszonyok másféle dalokat énekelnek-e, mint a férfiak?

— Óh, dehogy, dehogy is tudnának másokat — volt a rövid, de határozott felelet.

— Hát akkor, — így firtattam tovább — ugyebár, ezeket ők is tudják. Mert jó volna tőlük is hallani valamit.

Sok ümmögés után kisütötték, hogy az asszonyok állítólag még saját férjük előtt sem énekelnek, még férjük sem kérhet tőlük dalt, még ez sem illik. Be kellett látnom, hogy a férji jogoknál nagyobbra igazán nem tarthatunk igényt és csüggedten lemondtam minden további kísérletről. Pedig milyen kár. Mikor ott volt közvetlen közelünkben ugyanabban a házban, magának a házigazdának a felesége, nem is egy, hanem mindjárt kettő is belőle. …

 

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941. április 4. (4. Évfolyam, 14. szám)

257   Ardelao 2017-12-26 00:13:22

 

ILLÉS ENDRE:*

KÉT KAPU  

1.

Nehezen, talán sohasem szakadhatunk el teljesen az ifjúságunktól. Mint a konok darázs, minduntalan visszatérnek a szülői ház szép vagy sebző emlékei.
 

A Tátra alján éltem gyermekkoromban falun, egy nagy lakásban, és egy elvadult, óriás gyümölcsöskertben. Testvértelen gyerek voltam, olyan magányos, mint akit kémcsőbe forrasztottak. Apám kevés szavú, befelé forduló férfi volt — munkája végeztével, amikor csak tehette, zenét hallgatott. Mindez nagyon régen történt. Abban a zárt, felvidéki faluban házi kamara játékra összegyűjthető muzsikusok nem akadtak, a rádió csak évek múlva tűnt fel — a mi muzsikánkat akkoriban egy nagy, tölcséres gramofon szólaltatta meg. Ketten hallgattuk a sebesen forgó, fekete lemezeket, estébe hajló téli délutánokon, nyáron néha éjfélig is, mindig kettesben apámmal.
 

Első tíz évem zenével van átitatva. Apám lemezgyűjteményére úgy emlékszem, mint egy kimeríthetetlen kútra. Mint egy szép, boldog, gyerekkori betegségre, amikor az egész világ lábujjhegyen körülvesz, és kedves szolgálónkká válik. Külföldi katalógusokból válogatta apám, amit megkívánt, s kemény dobozokban, postán érkeztek a távoli lemezek. Nem annyira az énekhangok vonzották, inkább a hangszerek, a nagy concertók, a zenekarral versengő magányos hegedűk és zongorák.

Ebben a nagy áradásban én magam jó ideig egy rövid, két-három perces dalt hallgattam legszívesebben, akkoriban hét-nyolc éves lehettem. A tölcséres gramofon kezelését, a lemezcserét apám rám bízta, s én egymás után háromszor-négyszer is újraindítottam kedves lemezemet, nem tudtam betelni a megszólaló sötét férfihangokkal, a dalból kiáradó, majd elhalkuló, de végül is csillapíthatatlan fájdalommal — apám mindannyiszor velem hallgatta.
A dal Bartók Béla gyűjtéséből való. A Magyar népdalok című vékony füzetet, amely 1906-ban jelent meg, s Bartók és Kodály első gyűjtését tartalmazza, az én kedves dalom nyitja meg. A lemez Bartók Béla első hanglemeze — természetesen ez is idegenben készült, hiszen idehaza Fráter Loránd, Fedák Sári és Király Ernő dalolt és „mulatott” a magyar lemezeken. Az én két dalosom Erdős Richárd és Venczell Béla volt, az Operaház két basszistája.

Hogy a Bartók-gyűjtéssel ismerkedtem, hogy első, szívemig futó zenei élményemet Bartóknak (és apám válogatásának) köszönhetem, ezt persze csak jóval később tudtam meg, de a régi lemez ma is szól még, apai örökségként sikerült megőriznem, kissé recsegve, kopogva, egyre távolabbról szól — de szól.

2.

Vidékről kerültem Pestre, faluról, majd egy nagyon messzi kisvárosból, hegyek közül, lobogó mohósággal. És rögtön tegeződve akartam ismerni mindent, amit addig csak könyvek, hírek közvetítettek nekem. A nyugtalanító, amorf valóságra vágytam, érzékszerveim kielégítésére. Színházra, zenére, a hidakról a Duna látványára, a Gellérthegyre, a Ligetben Anonymus szobrára, sok-sok emberre, a körutakra, a kirakatokra — és a város bőkezűen fogadott, Pest és Buda már kiheverte az első világháborút.

Az orvosi kar dékánja kezet fogott velem, a kézfogás az egyetem polgárává avatott, s két hét múlva már boncolhattam is az anatómiai intézetben. Egy kart boncoltam először, s amikor késemmel belevágtam, megborzongtam: ez a kar nem is olyan régen még egy ember karja volt, élt, s ugyanúgy megszoríthatta volna a kezemet, mint a dékán az Üllői úton, sötét, merev dolgozószobájában.
Beleborzongtam, de nem féltem. Nagyon fiatal voltam, a halál nem ijesztett, az életet kívántam mohón.
Nem akármilyen életet.

Író akartam lenni. És hogy megismerjem az embert, a testét és a megtámadott lélek, árulkodó vallomásait: orvosnak kellett lennem. Egy kirakatban felfedeztem Einstein könyvét, nyolcvan oldalon mondta el a relativitás elméletét, s én elszédültem a helyéről kimozdított, kitágult világtól. Korányi Sándor volt a legkedvesebb tanárom, a fizika, a kolloidkémia bevonulása az orvosi diagnosztikába az egyik nagy élményem. A Nemzeti Színházban látnom kellett a Shakespeare-ciklust. Hevesi Sándor remeklő rendezéseit — a Vihar tetszett legjobban, de csalódtam is, mert a színpadról nem Babits Mihály fordítása szólt, csak Szász Károlyé. Medikus voltam, de beültem Riedl Frigyes néhány órájára, éppen arról a költőről beszélt, akit akkoriban nagyon szerettem — Vajda Jánosról. Az utcán ismeretlenül köszöntem Móricz Zsigmondnak és Rippl-Rónainak, szembe jöttek velem az Andrássy úton. Móricz gyengéden fogta a bizonytalanul lépegető, már nagyon fáradt Rippl-Rónai karját. Közben megjelentek az első novelláim is. Barátokat szereztem, a fiatal Szabó Lőrincet, Kodolányi Jánost, később a Párizsból hazatért Illyés Gyulát. Megismertem Tóth Aladárt is, az ifjú zenekritikust, aki ugyanabba a napilapba írta hangverseny-beszámolóit, amelyben az én novelláim is megjelentek. Sokszor beszélgettünk, sok koncerten találkoztunk.

És most jutottam el a forró maghoz.
A Zeneakadémia nagytermében láttam először Bartók Bélát, azon a szorongató, forró estén, amikor Waldbauer Imrével „I. hegedű-zongora szonátájá” játszotta. Néhány nappal karácsony előtt voltunk: váratlan ajándékként kaptam a lenyűgöző, elkábító estét, a hegedű és a zongora, tobzódó, megrendítő hangjait, és a zárótételben Ady Endre felforrt tengerének ellenpárját: az elszabadult tengert.

Ez a merész, viharzó, kérlelhetetlen sodrású zárótétel, és előtte a ködbe borult, panaszos adagio, és még előbb a szonáta drámai indítása, az első allegro, a hegedű és a zongora egymástól elkülönülő komor monológjai — ez a szédítő, lenyűgöző szonáta volt az én igazi kapum, amelyen beléptem Bartók világába.

Később, jóval később, többször is hitetlenül faggattam magamat: hogyan történt, hogy nem botlottam meg a magas küszöbön. Vajon értettem-e? Vagy a rám törő hangokban, abban a váratlan fél-zaklatottságban csak elhitettem magammal, hogy értem? Tárgyilagosan akarok tanúskodni magam mellett s ugyanakkor magam ellen is.

Hogy láttam-e a szonáta alaprajzát, hogy kibontakoztak-e előttem az első allegro kontrasztjai, hogy meghallottam-e a harmadik tételbe beáramló új meg új dallamokat, felismertem-e az átalakuló régieket, követni tudtam-e a zongorát, amikor a gyászzenét megszólaltató adagióban visszafogja a hegedű sikolyait — nem, nyilván nem így hallottam akkor, először ezt a hegedű-zongora szonátát. Még Bartók sugalló, elhitető játéka, még Waldbauer fénylő, felejthetetlen hegedülése sem adhatta át a teljességet — a teljességnek legfeljebb a töredékét

De a szorongásom igaz volt. A hangok lassúdó-gyorsuló körforgásaiban a szédülésem igaz volt. Hogy megértettem szenvedélyes kétségbeesését és végül diadalmas feltörő örömét — igaz volt. Hogy ritmus-váltásaiban megéreztem világteremtő erejét — igaz volt.

Ez a túláradó szenvedély; hangnemeket kitágító kétségbeesés, elkeseredéssel erősített életszeretet, a kétségek robbanó, rohanó lezárása — ez a dionüszoszi zene rögtön hatalmába kerített, s már akkor este, a legelső felzaklatottságban, besodort a kitárt kapun Bartók világába, ebbe a hősiesen zord, férfias világba.
Persze még sok kapun kellett belépnem.

3.

Az első megértett, átérzett dallam — még a régi gyermekévekben — Bartók Béla dallama volt. Ő jegyezte le. Ő formálta számomra feledhetetlenné.
 

És amióta értelmesen hallgatok zenét, mindvégig ő volt a legmegrendítőbb, a legörvénylőbb zenei élményem. Hallgattam koncertjeit a két háború közt a Zeneakadémián, a Vigadóban. Kortársa vagyok a zongoraszonátáinak, a vonósnégyeseinek, a Cantata profanának, a csodálatos első és második zongoraversenynek, a kétzongorás, ütőhangszeres szonátának, a szívemhez nőtt nagy hegedűversenynek. Kortársként, már a megszületésük pillanatában, rögtön a bemutatókon, elfulladva ismerkedtem velük. És ez az ismerkedés máig tart.
 

Befejezhetetlen.

 

NÉPSZABADSÁG, 1981. március 22. (XXXIX. Évfolyam, 69. szám)

 

*Illés Endre (1902-1986), drámaíró, könyvkiadó igazgató, műfordító, műkritikus.

(Megj., A.)

256   Ardelao 2017-12-25 00:13:37

 

A BARTÓK HEGEDŰVERSENY BEMUTATÓJA


Az 1944-es hangversenyévad méltó kezdeteként Budapest közönsége is megismerhette Bartók Béla legújabb nagyszabású és megrázó alkotását.

A hegedűversenyt 1938-ban fejezte be Bartók és az előadási jogot a Hollandiában élő Székely Zoltán kapta meg, aki a háború kitörése miatt nem vihette európai körútra a magyar zeneirodalom új remekét. A kéziratban meglévő partitúra egy fényképmásolatát sikerült megszerezni Szervánszky Péternek, a kitűnő fiatal hegedűművésznek és Magyarországon először Bartók szerzeményeit ö mutatta be a kolozsvári filharmonikus zenekarral.

Bartók Béla hegedűversenyében úgyszólván higgadtan összegezi mindazt a forradalmi újítást, amit ő hozott a magyar zeneszerzés történetébe. Találkozik benne klasszikus forma a legeredetibb és legmodernebb zenei álmok megvalósulásával. A szerző annak a kornak adja hű képét, melyben élünk a ma megfeszített küzdelme és gyötrelme szólal meg a zenekarban és a koncertáló hegedűszólamban. Egyéb kvalitásai mellett talán ez az oka, hogy annyira megtalálja az utat a közönséghez, a ma emberéhez, aki megérti a versenymű gondolatait, művészi és emberi mondanivalóját. A másik ok, ami könnyen hozzáférhetővé teszi ezt a kompozíciót: az egyetlen melódia tökéletes dallamossága, amit csodálatos fantáziával variál Bartók.

Az első tétel népdalszerű főtémájának variánsa a harmadik tételen uralkodó téma, a második pedig szép, lassú középrész, hatásos témaváltozatok, amely a szerző egyik legmelodikusabb kompozíciója. A háromtételes versenymű különben állandó fokozást mutat. A hárfa intonálja a darabot, majd rövid bevezetés után megszólal a hegedű töretlen vonalvezetésű szólója, amely azután egyre uralkodik a zenekar felett, annak ellenére, hogy úgyszólván egyenrangú szerepet játszik a magánhangszerrel. Hatásában és dinamikai erejében egyre emelkedik, hogy végül a harmadik tétel befejezésének hatalmas extázisában robbanjon ki. Bartók játszi könnyedséggel bánik a hangszerekkel, egyformán súlyt helyez a vonósokra és fúvósokra, éppen olyan gonddal csiszolta a zenekar hangjait, mint a szólistáét. Mondanivalójának közlésében, formába öntésében annyira emberi és egyúttal annyira zseniális, fantáziája korlátlan, kifejezésmódja szenvedélyes, mégis fegyelmezni tudja magát, szigorúan a nagy szellemek félelmetes erejével. Drámai alkotás a hegedűverseny, amelyben Bartók varázslatos, szuggesztív hatása leginkább érvényesül.

Szervánszky Péter előadásán érezni lehetett, hogy komolyan, becsületesen készült, de a pontosságon, tökéletes biztonságon, virtuóz tudáson túl megtaláljuk a lelket és értelmet is. Valóban, a mai muzsikusgárdában Szervánszky a legméltóbb interpretálója az új műveknek, így Bartók szerzeményeinek.

A Székesfővárosi Zenekart Ferencsik János vezényelte. Világosan, érthetően rajzolta meg a mű mondanivalóját, erős kézzel fogta össze a zenekart és nagyon vigyázott, hogy határozott formát adjon a kíséret kissé széteső bizonytalanságának.

A műsort Bartók Táncszvitje és Mozart Divertimentója egészítette ki.
 

N. M.

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1944. január 13.(7. Évfolyam, 3. szám)

255   Búbánat • előzmény252 2017-12-13 10:32:57

A legnagyobb magyar menekült: Bartók

V.S.  magazin

BÁN ZOLTÁN ANDRÁS - 2015. SZEPTEMBER 26., SZOMBAT 8:26

Szeptember 26-án hetven éve hunyt el Bartók Béla. Nem Magyarországon, hanem New Yorkban halt meg, ahova '40-ben költözött, bár ezt ő nem szánta végleges kivándorlásnak. Cikkünkben arra keressük a választ, hogy miért ment el, és miért tanácsolta azt, hogy „aki csak tud, menjen el”.

Kevés szívszorítóbb fénykép akad kultúránk történetében, mint amelyen a legnagyobb magyar zeneszerző látható az Excalibur nevű hajó fedélzetén; magányosan áll, hajába belekap a szél, szeme gyanakvón fürkészi a láthatárt. Az 1940. október 20-án Lisszabonból indult gőzös New Yorkba tart.

Bartók nemrég járt Amerikában, egész pontosan áprilisban, amikor honfitársa, a világhírű hegedűművész, Szigeti József társaságában adott koncerteket többek közt olyan reprezentatív helyen, mint Washingtonban, a Kongresszusi Könyvtárban, amiről lemezfelvétel is készült. Jelentős sikert aratott, és a honorárium, 1250 dollár fejedelminek mondható. Ugyancsak a nagy eredmények közt könyvelhető el a lemezfelvétel, melyen Szigeti és Bartók a klarinétos Benny Goodman, a „swing királya” társaságában játszotta fel a Kontrasztok című kamaraművét, melyet a zeneszerző Goodman megrendelésére írt.

Azaz minden oka megvolt rá, hogy kétségbeesett elhatározását, miszerint hamarosan elhagyja hazáját, ne úgy érzékelje, mint ugrást a semmibe. Némi joggal remélhette, hogy Amerikában megfelelő ideiglenes otthonra talál. Fontos ezt hangsúlyozni, hiszen a közhiedelemmel ellentétben Bartók tulajdonképpen soha nem tekintette véglegesnek áttelepülését. Legfőbb bizonyítéka ennek, hogy – amint fia, ifj. Bartók Béla leírta – a Csalán utcai tágas villalakás (ma a Bartók Emlékház) bérletét nem mondta föl, bízva a mielőbbi visszatérésben. (De az később olyan költségekkel járt, hogy a Budapesten maradt fiú 1942-ben mégis feladta a bérlést, ráadásul addigra Magyarország már belépett a világháborúba, így szertefoszlottak a közeli hazatérés esélyei.)

Az Amerikába tartó hajó fedélzetén

Az Amerikába tartó személyszállító hajó fedélzetén

És most, azaz október végén Bartók visszatért az Államokba, ezúttal már felesége, Pásztory Ditta társaságában. Az út meglehetősen kalandos volt, Olaszországon, Svájcon, Spanyolországon, végül Portugálián át vezetett, vonatokon és autóbuszokon, míg végül hajóval érték el a New York-i révet. Az érkezésről idézzük fel a New York Times 1940. november 3-i számának meghökkentően reklámízű beszámolóját. „Bartók Béla, az egyik legismertebb magyar zeneszerző kedden érkezett meg az American Export Excalibur nevű hajóján, feleségével, Pásztory Dittával. (...) Utazásukon két kis bőrönd kísérte őket, mert csomagjuk nagy része lekéste a hajó lisszaboni indulását. Madame Bartók azonnal a Bloomingdale áruházba ment, ahol a New Friends of Music alelnöke, Ira A. Hirschmann segítségével kiegészítette ruhatárát.” De szerencsére a kották nem vesztek el, így november 3-án már eljátszhatták a Town Hallban Bartók egyik legnagyobb művét, a két zongorára és ütősökre írt Szonátát, mely szép sikert aratott.

DE MIÉRT MENT EL VOLTAKÉPPEN?

Ez a kérdés kortársai közül sokakat foglalkoztatott, de teljesen megnyugtató és érvényes feleletet sem akkor, sem később sem talált rá senki. Doráti Antal, a nagy karmester, aki már Amerikában élt Bartók megérkezésekor, memoárjában érthető, de végzetes döntésnek festi le Bartók elhatározását. „Nagyon nehéz megérteni, hogy Bartók, a legmagyarabb magyar, hogyan volt képes magát arra elszánni, hogy elhagyja hazáját. Ezt a lépést drágán kellett megfizetnie, a szó szoros értelmében fölért az öngyilkossággal. Meggyőződésem, hogy szülőföldjének elhagyása megrövidítette az életét… Miért ment el? Egyszerű: az individuális emberi szabadságot mindennél többre értékelte. Sajátlag az egyre növekvő jobboldali nyomás ellen menekült, de lényegében ellene volt minden zsarnokságnak.

Szegénységben élt és halt meg. Amerikai szegénysége nem volt nagyobb az otthoninál. De nehezebb volt elviselni, mert idegenben viselt szegénység volt.”

Doráti elemzése rokonszenves, de korántsem pontos vagy árnyalt. Hogy Bartók az individuális szabadságot mindennél többre értékelte, az feltehető (ugyan ki nem értékeli azt sokra?!), de lényegében nem mond semmit. A jobboldali nyomás már erősebb érv, de a világfi Doráti valószínűleg nem érti, hogy Bartók szinte fizikailag undorodott a náciktól vagy az olyanoktól, akik ebbe az irányba hajlottak, „mindenki náci-gyanús”, írta egy levelében. És még ennél is mélyebben vall iszonyodásáról, sőt szégyenkezéséről svájci bizalmasának, Müller-Widmann asszonynak írt 1938-as levelében:

nálunk sajnos a »művelt« keresztény emberek majdnem kizárólag a náci rendszernek hódolnak: igazán szégyellem magam, hogy ebből az osztályból származom.”

BARTÓK A HORTHY-RENDSZERBEN

Vagyis Bartóknak szinte kizárólag morális, politikai vagy másként fogalmazva lelkiismereti oka volt az emigrációra. Nem üldözték, hanem csendben megtűrték, megbecsülték; a Zeneakadémián nyugdíjas, remekül fizetett állami állása volt, ahol 1934-től változatlan fizetésért már zongorát sem kellett tanítania, és az egyre jobban jövedelmező zeneszerzés mellett (egy levelében büszkén írja: „1934 óta jóformán csak megrendelésre dolgozom”) megmaradt szabadidejét szinte mániává fokozódó szenvedélyének, a népi dallamok lejegyzésének szentelhette.

1930-ben a Corvin-lánc alacsonyabb fokozatával, a Corvin-koszorúval is kitüntették, és noha ezt el akarta utasítani, imádott anyja tanácsára mégis elfogadta, bár az átadáson már nem jelent meg. Bartók bizonyos értelemben a Horthy-Magyarország fölött lebegve élte tökéletesen biztonságosra berendezett életét. Ahogy monográfusa, Tallián Tibor jellemzi: „igen jó financiális körülmények között, polgári-értelmiségi egzisztenciális biztonságban, egy nemzeti társadalom szellemi-művészi univerzumának középpontjában élt”. A rendszer nem kívánt tőle semmi különöset, és ő sem kívánt semmit a rendszertől. Nagyjából békén hagyták egymást, és ez így volt jól.

ELSŐ KACÉRKODÁS AZ EMIGRÁCIÓVAL

De nem volt ez mindig így. Fontos tudni, hogy az amerikai döntés nem az első kísérlete volt Bartóknak a kilépésre. Először 1920 táján merült fel az emigráció lehetősége. Bartók a Tanácsköztársaság alatt az úgynevezett Zenei Direktórium tagja volt, és amikor a fehérterror korai szakaszában direktóriumi társai, Kodály és Dohnányi Ernő ellen valóságos hajtóvadászat indult nem csupán a sajtóban, hanem munkahelyükön, a Zeneakadémián is, Bartók úgy érezte, betelt a pohár. Bár őt magát személyében nem üldözték, morális lénye oly mértékben sérült, hogy elkezdte keresni az elszakadás lehetőségeit. A művészeti modernség egyik centruma, Németország, azon belül is Berlin volt a legesélyesebb jelölt; 1920. október 23-án édesanyjának írt levelében igen plasztikusan festi le a korábbi eseményeket és azok következményeit.

Én még várok, várok, ameddig ilyen elzártan, ostromállapotszerűen vagyunk, meg sem lehet mozdulni. De – amennyire lehetett – már 3 országban érdeklődtem boldogulási eshetőségek iránt. Szóval: nekem itt bajom nincs, nem üldöznek (nem azért, mert egyáltalán nincs okuk rá – ilyesmivel most itt nem törődnek –, hanem mert nem mernek effélét tenni.) A 3 külföldi ország pedig Erdély, Bécs és Németország. Nekem a legkellemesebb Erdély volna, az egész volt Magyarországból ugyanis ezt a földet szerettem legjobban.”

De gyorsan kiderült, hogy mindez Trianon után tökéletesen megvalósíthatatlan, így Bartók maradt a belső emigrációnál, és voltaképpen 1923-ig, amikor bemutatták a Buda és Pest egyesítésének 50. évfordulójára megrendelt Táncszvit című zenekari művét, kerülte a nyilvánosságot. És később is irtózott a társasági élettől. Egy 1926-os levelében rémülten kérdi édesanyját, hogy mit tegyen, hogyan találjon a lemondásra valami ürügyet, mivel „Bethlen István miniszterelnök és felesége meghívtak 22 órára egy teára. Képzelheted, milyen kellemes ez!”

Mindamellett le kell szögezni, hogy feltehetően az ilyen „zaklatások” voltak a legkínosabbak, melyeket Bartóknak el kellett szenvednie a Horthy-rendszerben. Ám ez radikálisan megváltozott Hitler hatalomra kerülésével és aztán az 1938-as Anschluss bekövetkeztével. Bartók ettől kezdve elviselhetetlennek érezte a légkört, és tőle szokatlanul izgatottan, szinte hisztérikusan kiált fel egy október 24-i levelében:

El kéne menni innen, ama dögvész-országnak szomszédságából, messzire-messzire, de hova: Grönlandba, Fokföldre, Tűzföldre, Fidzsi szigetekre, vagy még a Mindenható se tudja hova!

Máskor higgadtabban elemez: „Ez az átkozott német előretörés olyan súlyos helyzetbe hozott engem, hogy hetekig az ezzel kapcsolatos és engem érintő kérdésekkel, a rajtuk való töprengéssel voltam elfoglalva.” A töprengés lassan szinte teljesen felőrli, és amikor látszólag döntésre jut, vagyis a maradás mellett érvel, érezni, hogy a következő pillanatban ismét felmerülhet egy ellenérv: „Még a legkedvezőbb esetben is óriási nehézséget és lelki gyötrődést jelentene számomra valamilyen idegen országban a mindennapi kenyér megszerzése, annyira, hogy erre még gondolni sem lehet. Mert ezzel nem érnék el semmit, hiszen ilyen körülmények között máshol sem tudnám tulajdonképpeni és legfontosabb munkáimat elvégezni. Tehát itt teljesen mindegy, hogy megyek-e vagy maradok. Aztán itt van az anyám, élete utolsó éveiben hagyjam el örökre – nem, ezt nem tudom megtenni!”

Csakhogy 1939 decemberében meghal a szentként tisztelt és körülrajongott anya, és ezzel leomlik a maradás melletti érvrendszer utolsó bástyája is.

MIÉRT ÉPPEN AMERIKA?

E kérdésre viszonylag könnyű a felelet. Azért ment Amerikába, mivel Európában, Svájcon kívül, nem kínálkozott számára más biztonságos és a zeneszerzői munkát nem gátoló menedék. Ugyanakkor Svájc teljesen megfelelő hely lett volna számára: Bázelben kimondott baráti kapcsolatot ápolt Paul Sacherrel, a Bázeli Kamarazenekar vezetőjével, aki Bartók egyik fő művének (Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára) megrendelője volt, és amely 1937-es bázeli premierjén óriási, egy „hipermodern” mű megszokottan tanácstalan fogadtatásához képest szinte kirobbanó sikert aratott. (Sacher ekkor a Divertimentót is megrendelte Bartóktól, amely szintén diadalmenet lett.) De Bartók félt. Úgy sejtette, Hitler Svájcot sem fogja kímélni, és Magyarországot is elháríthatatlan veszély fenyegeti.

Ugyanis az a közvetlen veszély forog fenn, hogy Magyarország is megadja magát ennek a rabló és gyilkos rendszernek. A kérdés csak az, mikor, hogyan? Tulajdonképpen az lenne a kötelességem, hogy kivándoroljak – írja Müller-Widmann asszonynak. És bár Svájc helyzetét tévesen ítélete meg, a magyar körülmények jellemzésében igaza lett.

Maradt tehát az Egyesült Államok, ráadásul láttuk, hogy az április–májusi tartózkodása a legszebb reményekre jogosította. Ám gyorsan csalódnia kellett. Nem is annyira a megélhetési lehetőségekben, hanem inkább a légkörben. Amerika a maga dübörgő nagyvárosaival nem volt megfelelő terep a természetimádó Bartóknak, és hamarosan kétségbeesetten idézi egyik levelében a Dante Poklának feliratát: „én ebben az országban élni nem tudok. Ebben az országban – lasciate ogni speranza.”

Doráti szerint Bartók éppen olyan szegény volt Magyarországon, mint Amerikában. Hogy Magyarországgal kapcsolatban ez tévedés volt, azt már kimutattuk. És az újabb kutatások azóta már feltárták, hogy a legendákkal ellentétben Bartók Amerikában sem élt olyan nyomorban, mint ahogy az bekerült a köztudatba. 1941-től a Columbia Egyetemen dolgozott rendes fizetésért; 1943-ban a Bostoni Szimfonikus Zenekar megrendelte tőle a Concertót, melyért komoly, 1000 dolláros honoráriumot kapott. És 1944-ben a nagy hegedűművész, Yehudi Menuhin az általa megrendelt Szólószonáta előadási jogáért 10 ezer dollárt fizetett, ami ma nagyjából minimum 500 ezer dollárnak, de valószínűleg jóval többnek felel meg, és az összeg Bartók minden gondját megoldotta volna. De egyre jobban elhatalmasodó leukémiája miatt már nem tudta élvezni a pénz kínálta előnyöket. 1945 szeptember 26-án halt meg New Yorkban, temetése igen szűk körben történt.

Bartók még távozása előtt, Budapesten, 1940-ben írt végrendeletében is megragadta az alkalmat a tiltakozásra.

Ha netán halálom után utcát akarnak nevemről elnevezni, vagy ha nyilvános helyen velem kapcsolatban emléktáblát akarnának elhelyezni, akkor kívánságom ez: Mindaddig, amíg a budapesti volt Oktogon-tér, és a volt Körönd azoknak az embereknek a nevéről van elnevezve (Mussolini, Hitler – a szerk.), akikéről jelenleg van, továbbá mindaddig, amíg Magyarországon, erről a két emberről elnevezett tér vagy utca van, vagy lesz, rólam az országban ne nevezzenek el sem teret, sem utcát, sem nyilvános épületet…

 

254   Ardelao • előzmény253 2017-12-13 09:34:30

Béla Bartók - Violin Concerto Nº1 Dedicated to Stefi Geyer

253   Ardelao 2017-12-13 00:40:54

A szívhez szóló Bartók,

Geyer Stefi emlékére
 

Szabadi Vilmos beszél terveiről

A Hungaroton Classic egyik újdonsága Bartók két hegedűversenyének felvétele.

E két műről együtt még sohasem készítettek magyar művészekkel digitális felvételt. A CD egy-két hete már a boltokban van. A szólistát, Szabadi Vilmos hegedűművészt kérdeztük róla.

A II. hegedűversenyt „a” Bartók-hegedűversenynek szokták említeni. A fiatalkori I. hegedűversenyről mit kell tudnunk?

- Bartók nagy szerelmének, Geyer Stefi hegedűművésznőnek ajánlotta a darabot. Közös emlékeik sokaságát komponálta bele. A kéziratot elküldte Geyer Stefinek, aki - bár szakított Bartókkal - haláláig nem adta ki a kezéből. Így a darabot csak 1958-ban mutathatták be, Svájcban.

Magyarországon alig hangzik el, a nyugati koncerttermekben viszont rendszeresen.
- Érdekes, hogy - a megszokott háromtételes formától eltérően - ez a mű csak kéttételes.
- Eredetileg háromtételesre tervezte, azután, rádöbbent, hogy Geyer Stefi portréját két ellentétes képben tudja megfesteni. Az első tétel vallomás a szép-lányhoz, a szerelem idealizált tárgyához. „Kizárólag a szívemből írtam” - jegyezte meg Bartók. Nem ismerek még egy olyan hegedűversenyt, amely ilyen erős érzelmi töltésű, ennyire szívhez szóló dallammal kezdődne. A második tétel inkább a virtuóz hegedűművészt mutatja be.

- A II. hegedűversenyt is most vette fel először?

- A művet 1984-ben tanultam meg, mégpedig abból a kézirat-fénymásolatból, amelynek eredetijét Székely Zoltán őrzi Amerikában. (A szerző a darabot barátjának, Székely Zoltán hegedűművésznek ajánlotta, ő is mutatta be 1939-ben Amszterdamban.) Ezt az utolsó verziót tartalmazó kéziratot összehasonlítottam a forgalomban lévő angol kiadással, amelyből mindenütt a világon játsszák a darabot, és 97 hibát találtam! A Hungaroton Classic felvételén természetesen a hiteles változatot szólaltatjuk meg a Magyar Állami Hangversenyzenekarral, Ligeti András vezényletével.

- Milyen más felvételen dolgozik mostanában?

- A legfrissebb termés a leendő Bartók-sorozat folytatásaként egy újabb CD (ugyancsak a Hungaroton Classic kiadásában), amely az ifjúkori hegedű-zongora szonátát és a híres, Yehudi Menuhin számára írt hegedű-szólószonátát tartalmazza, tehát Bartók egyik első és egyik utolsó művét.

- A hanglemezfelvételek mellett milyen koncertekre készül?

- Ma este a Zeneakadémián Bruch: „Skót fantáziáját” játszom a Magyar Állami Hangverseny- zenekarral, Jurij Szimonov vezényletével. Azután New Yorkban és Washingtonban adok koncerteket, életemben először. Azután Olaszországban turnézom, majd készülők angliai és írországi koncertkörutamra.

Solymosi Tari Emőke

NÉPSZABADSÁG, 1994. december 1. (52. Évfolyam, 282. szám)

252   Búbánat 2017-12-12 11:39:16

Corvin-láncokat és Corvin-koszorú

A Corvin-lánc története

[részlet]

"Már fél tizenegykor megkezdődött az autók felvonulása a Várba... az ünnepély résztvevői a főkapun át a díszruhás testőrök sorfala között vonultak fel a királyi vár Corvin Mátyás termébe... Tizenegy óra után két perccel kinyílt az ajtó, és Horthy Miklós kormányzó lépett a terembe. A kormányzó kíséretében volt Koós Miklós alezredes, első szárnysegéd. Mögöttük testőrök hozták a Corvin-láncokat és Corvin-koszorúkat." 1931. február 24-én Az Est című napilap tudósított ekképp a négy hónappal korábban alapított új államfői elismerés legelső átadási ceremóniájáról. E cikkből tudható, hogy a kormányzó önnön kezével akasztotta a Magyar Királyság általa legkitűnőbbnek elismert személyiségeinek nyakába a Mátyást ábrázoló, hosszú ezüstláncon lógó, 35 milliméter átmérőjű, díszes érmét, s a szertartás etikettje szerint a tíz "Corvin-láncossal" még néhány szót is váltott

A hagyományteremtő ünnepségről a korabeli krónikák szerint egyetlen meghívott hiányzott, Bartók Béla. A rögtön meginduló szóbeszéd szerint a zeneszerző nem is fogadta el a neki szánt Corvin-koszorút. Volt, aki ezt csak azzal magyarázta, Bartók elégedetlen volt a második fokozattal, amit rajta kívül 58-an - köztük a munka- és vetélytárs barát Kodály Zoltán - vehettek át, mások szerint viszont Bartók távolléte politikai demonstráció volt. Hogy valójában mi történt, azt még a szakirodalom sem tisztázta egyértelműen. Ujfalussy József Bartókról írott könyvében bebizonyítja ugyan, hogy az újságokban megjelent hír, miszerint a zeneszerző londoni utazása miatt nem volt jelen a ceremónián, bizonyosan tévedés. Arról nem is szólva, hogy a mégiscsak Bartók birtokába került Corvin-koszorút az egykori budai lakóházában lévő emlékmúzeumban ma is bárki megtekintheti. Ennek ellenére zenei berkekben ma is tartja magát a legenda, miszerint Bartók a Corvin-ceremónia napján Hatvany Lajos villájában Thomas Mann-nal beszélgetett. Ami csak ott hibádzik, hogy a Magyarországra többször ellátogató német író 1931-ben egyáltalán nem járt itt..."

/Murányi Gábor: A Corvin-lánc története = HVG, 1999. november 13. 97-104./

251   Ardelao • előzmény250 2017-12-12 10:16:00

 

Bartókné Ziegler Márta (Csíky Boldizsár írása)

Minthogy az előző bejegyzésbe beillesztett kép eltűnt, megpróbálom ismét betenni:

Képtalálat a következőre: „Ziegler Márta”

Ziegler Márta, a 3 éves ifj. Bartók Béla és Bartók Béla

250   Ardelao 2017-12-09 18:22:51

"ZIEGLER MÁRTA:*

TIZENHÁROM ESZTENDŐ

BARTÓK „ÉLETÉNEK NEVEZETES ESEMÉNYEIT, irányító szenvedélyeit” alkotásaiban bárki megismerheti. De Bartókról, az emberről és mindennapjairól kevesen tudnak. A sok jóhiszemű tévedést, félremagyarázást, amelyek életrajzíróinál minduntalan felbukkannak, meg lehet érteni, hiszen Bartók jóformán soha nem engedett magához közel senkit, nem ridegségből vagy a sokszor szemére hányt embergyűlöletből, hanem a reá annyira jellemző szemérmes tartózkodásból, s így őt megismerni nagyon keveseknek adatott meg.

Nem életrajzot írok, csak annak a 13 évnek az emlékeit idézem fel, amelyet vele töltöttem.

*

Bartók Bélának egyik jellemző tulajdonsága volt, hogy mindig oktatott, átadott saját tapasztalataiból és fejlettebbé, tanultabbá akarta nevelni a körébe tartozókat. A pesti múzeumokat és képtárakat ő ismertette meg nővéremmel és velem, még növendék korunkban. Megtanított a csillagok nevére, az általa gyűjtött bogarak, lepkék preparálására, ő ismertette meg nővéremmel és velem Ady Endre költészetét s kedves francia íróit: Flaubert-t, Maupassant-t, Daudet-t, s egyik legkedvesebb könyvét, Jacobsen Niels Lyhnéjét.

Tanítási célzatú (de számára egyúttal pihentető játék) volt az is, hogy egy-egy kevéssé elfoglalt estéjén számomra ismeretlen műveket zongorázott, s el kellett találnom a szerző nevét.

Amikor a Béla fiunk születését jelentő táviratot megkapta, kérdésemre, hogy mi volt első gondolata, azt válaszolta (könnybe lábadt szemmel): „Arra gondoltam, hogy majd írni tanítom.”

Egyik jellemző leveléből «A fából faragott,»    .. előkészületei közben:

„Elolvastam már Don Quijote 1., 2. fejezetét. Jó olvasni. És arra gondolok, hogy nyáron majd spanyolra tanítlak. Igazán! Párhuzamosan az olaszt is folytatjuk — és éppen az lesz az érdekes: két ilyen rokon nyelv összeboronálása és szétválasztása.”

Egyet azonban nem szeretett: a Zeneakadémián való tanítást. Ez nyűg, robot volt számára, s az ezzel eltöltött időről ő, aki „időkoldus”- nak nevezte magát, úgy érezte, hogy fontosabb dolgoktól (tudományos munkásság, komponálás stb.) vonja el. A lehető legrövidebb időre, heti 3 napra zsúfolta össze óráit. Felváltva aludt édesanyáméknál és Kodályéknál, s amint tehette, sietett haza Rákos-hegyre.

RAKOSHEGYI ELSŐ LAKÁSUNK (Jókai utca 3.) eléggé szűk volt, s nem biztosította számára azt a csendet, amire munkájához szüksége volt, így hamarosan átköltöztünk egy négyszobás házba, amelynek kertjében külön nyári lak is volt. Mellettünk, mögöttünk üres telkek s teljesen zavartalan csend. Mégis leginkább éjjel komponált; nappal a viaszhengerekre felvett népdalgyűjtései lejegyzésével, rendezésével, nyomtatásban megjelent román, szlovák stb. gyűjtések rendszerezésével, olvasással, nyelvtanulással foglalkozott. A népdalgyűjtés kedvéért megtanult románul, szlovákul, sőt később, afrikai útja előtt az arabbal is megpróbálkozott. A tétlenséget nem ismerte, illetve a tétlensége is valahogyan mindig „aktív” volt. A napi programhoz hozzátartozott, hogy „a gyereknek” rajzolt valamit. Másik játék volt a kártyavárépítés, de nem csak a szokásos házacskák, hanem komplikált kerítések, utak — bámulatosan biztos, nyugodt kézzel. A gyerek szabad fejlődésére igen nagy gondot fordított: iskolába csak a negyedik elemibe íratta be (az első három osztályból magánvizsgát tett).

Reggelenként tornászott Müller „Mein Systemje” szerint, és amikor csak lehetett, napfürdőzött. Bámulatosan bírta a napot, s napfürdőzés közben is mindig dolgozott, nyelvet tanult, hangszerelt stb. Naponta sétált, legtöbbször családjával, de néha magában is; olyankor mindig hozott valamit haza: egy különös kavicsot, kis vadvirágot stb. Egyik szenvedélye a bogár- és lepkegyűjtés volt Mindig vele volt a spirituszos-üveg a bogarak és a kloroformos-üveg a lepkék számára.

A reggeli torna és a séták mellett testmozgásnak egy labdajátékot játszott velem, s később a fiunkkal. A waidbergi Licht und Luft-szanatóriumból hozta ezt a játékot, ahol 1911 nyarán pár hetet töltött, ott játszották bőrrel bevont dobszerű ütőkkel, pingponglabdákkal.
A Waidbergben megkezdett és otthon folytatott, „természetes életmód” magával hozta a vegetáriánus étrendet is, amely mellett évekig kitartott. Külföldi útjai alatt azonban nem tartotta magát szigorúan ehhez az étrendhez, hanem lehetőleg mindig az ottani ország vagy város ételspecialitásait próbálta ki, ebben is az újat, az érdekeset keresve.

HANGOS SZAVA soha nem volt, ha valami bántotta, összeharapta ajkát és hallgatott. Egyébként nagyon hallgatag volt — azt mondta magáról, hogy beszélni semmilyen nyelven nem tud, magyarul sem. Nevetni ritkán nevetett, leginkább olyankor, amikor egy-egy külföldi levél hibás címzéssel jött, vagy valamelyik külföldi kiadójától sajtóhibákkal teli első korrektúráját kapta egy-egy magyar szövegű művének. Hogy a Tót legények táncát Tót lepények táncának szedték, ezt csak hallomásból tudom, de arra emlékszem, milyen derűt váltott ki nála, mikor a Lisztrevízió (Breitkopf und Härtel) egyik művének megjött az első korrektúrája, elején a Liszt Ferenchez írt Vörösmarty-ódával; „Zengj nekünk dalt, hangok nagy tanárja” stb., s ebben az összes t-t s-nek szedték.

És felejthetetlen volt a mosolya, ha valami derűset látott vagy hallott, s azt a családjával közölte.

Alkoholt soha nem ivott, a feketekávézást is csak az első háború után szokta meg. Valamikor az első háború alatt szokott rá a cigarettára is.
A betegséget nagy türelemmel, panasz nélkül viselte, még azt a nagyon fájdalmas középfülgyulladást is, amit az 1918-as nagy influenzajárványkor kapott. Pedig a dobhártya megnyitása után (Kodály hozott ki Rákos-hegyre autón egy szakorvost) minden, zongorán leütött hangot a felső quart-jával hallott egy ideig, s ez eléggé aggasztotta. Azt már inkább tréfásan panaszolta, hogy állandóan egy Hubay-kompozíciót hall.

Szakmai féltékenységet nem ismert. A kékszakállú próbái alatt pl. állandóan magával hurcolta Stravinszkij «Sacre du printemps»-jának négykezes zongorakivonatát, keresve az alkalmat, hogy gróf Bánffy intendánsnak előjátszhassuk, s az kedvet kapjon a balett előadására.

Megalkuvást nem ismert, erre világít rá egy 1909. június 21-i levele:

„Nem hagyott nyugton, míg írásban nem formuláztam azt, amit tegnap utoljára nem egészen helyesen fogalmaztam szóval. Vagyis: El tudok képzelni olyasvalakit, akiért minden áldozatot meg tudnék hozni, de olyat, senkit, akinek kicsinyes óhajait teljesítsem.

Miért?

Mert az ilyen emberhez nem fűzhetne az a legmagasabb foka a szeretetnek, amely nagy áldozatok meghozására szükséges.”

A TERMÉSZETET rajongásig szerette. Az akadémiai szünetekben lehetőleg mindig utazott vagy utaztunk, szerény turista-felszereléssel, hátizsákkal, külföldön, III. osztályon, olcsó hotelekben megszállva. Leveleiben sokszor leírta a vidék szépségeit, amerre járt.

Idézek néhányból:
„Albac, 1910. december 31. (Fehérvölgy, Románia, megj. A.) Hogy tetszenék neked itten! Ezek a hóborította tisztások, köröskörül fekete fenyőerdő, közepén hó és jég közt végigszáguldó patak! Bizony ez majdnem annyit ér, mint egy kirándulás a Tátrába.”

Mindig a hegyek vonzották, a síkságról, főleg a megművelt területekről azt mondta, megváltoztatva a Baedeker : „Eine fruchtbare Gegend” meghatározását: „Eine furchtbare Gegend.” [Termékeny vidék, rettenetes vidék, — németül.]

1915. július, Hédelről: (Szlovákia, megj. A.)

„Nagyszerű vad irtások vannak a hegyoldalakon, fantasztikus százéves korhadt fatörzsekkel, villámsújtotta fákkal. Az erdők legnagyobb része olyan, amilyent mi szeretünk. Aztán sötét völgyekben zuhogó patakok, megint nagy, széles magas hegyhátak, ahonnan azt hiszem, a Magas-Tátrát lehet látni.”

És sokszor küldött leveleiben egy- egy érdekes, nálunk nem található virágot.

Ha komponált, nem beszélt róla, nem is szabadott kérdezni, s általában tudomást venni róla, hogy dolgozik-e valamin és min. Csak amikor teljesen kész volt valamelyik mű, játszotta el. Egy-egy zenekari művének hangszerelését (pl. a Mandarinét) azonban nagyon gyakran nem a dolgozószobájában végezte, hanem családi körben, a nagy ebédlőasztalnál.

Akadt aztán olyan kivételes eset is, hogy megírta, min dolgozik, sőt a terveiről is. 1917. augusztus végi levelében írta Kertmegpusztára (Békés megye, megj., A.):

„Egyelőre — pour dégourdir mes membres musicaux (Hogy fellazítsam zenei tagjaimat —franciául) — megharmonizáltam 7 magyar dalt a gyűjtésből, többek között Ökrös Róza híres Angoli Borbáláját is. Ajánlom, hallgasd meg tőle, mert ilyen magyarul és még hozzá az Alföld kellős közepén, és még hozzá 7/8 taktusban hallani valóságos szenzáció.

De már gondolkozom a Mandarinon is: pokoli egy muzsika lesz, ha sikerül. Az eleje — egészen rövid bevezetés függöny-nyílás előtt — rettenetes zsivaj, csörömpölés, csörtetés, tülkölés: egy világváros utcai forgatagából vezetem be a t. hallgatót az apache tanyára.”

A népdalgyűjtésről azt írta nekem 1917 áprilisában: „Hiába, ez a munka belémrágta magát teljesen, úgy megszoktam, mint a dohányos a dohányt. Avval fáradságot, bajt nem sajnáltam.”

Gyűjteni rendszerint a nagy ünnepeken, karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor járt, mert akkor otthon találta a parasztokat. Lehetőleg vasútvonaltól messze eső falvakat keresett fel, s a férfiaknál ügyelt arra, hogy lehetőleg ne legyenek katonaviseltek, s így városi befolyás ne érvényesüljön náluk. A falusi értelmiség részéről elég sok értetlenséggel találkozott. Az is megtörtént vele, hogy mint gyanús idegent csendőrök kísérték be a községházára, amin magában kitűnően mulatott, hagyta magát kísérni, s csak a hivatalban mutatta fel a kultuszminiszter ajánlólevelét, melyben munkája legmesszebbmenő támogatására hívta fel a miniszter a hatóságokat.

Voltak azonban lelkes segítőtársai is, akik megértették intencióit, s mindenben kezére jártak.
Első gyűjtéseit egy kis primitív fonográffal kezdte, mely a Bartók Archívumban látható. Ezt (úgyszintén a később használt Edison-fonográfot) hátizsákban vitte magával. Előbbinek sárgaréz tölcsérét kívül a hátizsákra erősítette (igen élvezte, mikor valaki a vonaton megkérdezte tőle: „Kérem, ez az a híres magyar tárogató?”). Poggyászként a lehető legkevesebbet vitte magával kis kézitáskában; váltó fehérneműt, toalettszereket, csizma-húzót és kis, fekete viaszosvászon kötésű kottafüzeteket a lejegyzések számára. Volt úgy, hogy plédszíjban egy-két doboz hengert vitt magával (viaszhengerekre vette fel a népdalokat), de ha volt reá lehetőség, előre elküldte postán a hengereket.

Ha hosszabb időre ment gyűjteni, és érdemesnek látszott, a gyűjtést kiterjesztette az eredeti gyűjtőhely környékére is: „Rémséges utakon jártam, és rettentő szekereken” — írta Köszvényes-Remetéről 1912. április 13-án, de vállalt minden vesződséget, fáradságot a cél érdekében. Nemcsak népdalokat gyűjtött, hanem paraszt - kancsókat, tányérokat, kézimunkákat is, biztos érzékkel különböztetve meg a valódit az álnépitől.

Népdalgyűjtéseiről való hazatérte után, következett, a hengerek lejegyzése, tám-lapokra másolása, rendszerbe foglalása, amiben a család is segíthetett neki, sok idejét takarítva így meg.

NEM VOLNA TELJES A KÉP, amit Bartók mindennapjairól vázoltam, ha nem írnék azokról, akik az édesanyján kívül (akihez való rajongó szeretetéről már sók szó esett az életrajzokban) nagyon közel állottak hozzá, s akikről az általam ismert életrajzokban jóformán sosem írtak.

Az egyik: Irma néni (Voit Irma), Bartók édesanyjának 8 évvel idősebb nővére, akit Bartók második anyjának tekintett. Ő vezette háztartásukat az-után, hogy Bartók édesapja meghalt, s végig együtt maradt húgával. Bartók édesanyja kislánykora óta annyira ragaszkodott Irma nénihez, hogy az gyakran „Stecknadel”-nak hívta, értvén ez alatt azt, hogy úgy jár folyton a nyomában, mintha gombostűvel volna az anyja szoknyájához tűzve. Ez a kölcsönös nagy ragaszkodás szinte eggyé olvasztotta a család szemében Mamát és Irma nénit — egymás nélkül el sem lehetett őket képzelni. Mama volt a kenyérkereső, Irma néni vezette a háztartást, s féltő gonddal igyekezett azon, hogy a lehetőségekhez képest jól ellássa a családot, főleg persze Bartókot, akinek elég gyenge volt a fizikuma. Irma néni főzött, javított, toldozott, stoppolt, soha egy percig nem volt tétlen. Mama minden örömét, bánatát, aggodalmát ővele osztotta meg. Mindenre kiterjedő gondosságára egy jellemző jelenet: a Teréz körúti háznak (ahol akkor laktak) IV. emeletén, a lépcső tetején áll, s onnan lesi, jön-e Béla (aki soha nem használta a liftet), hogy előre kitálalja a levesét, nehogy Bartóknak várnia kelljen az ebéddel, s elveszítsen néhány percet drága idejéből. Milyen boldogan zsörtölődött, ha Bartók mögéje lopakodott, és kioldotta a kötényét! „Aba Béla!”( Aber Béla – Ugyan Béla – németül) — mondta, s tekintetében benne volt az öröm: Béla jókedvű!

A másik: Bartók testvérhúga, Elza (Oláh Tóth Emilné). Rajongásig szerette bátyját, s szeretetét átruházta mindenkire, aki Bartókhoz tartozott. Békés megyébe, pusztára ment férjhez, férje gazdatiszt volt. Eleinte Vésztőn, illetve az ahhoz tartozó Sziladpusztán laktak, később Rudolf-majorban, majd Kertmegen, s végül Szöllőspusztán, ezek a puszták mind a Wenckheim-birtokhoz tartoztak. Vendégszerető házuk mindig nyitva állt a hozzátartozók előtt, akiknek pihenésre, nyugalomra volt szüksége. Bartók is sokszor volt náluk hosszabb-rövidebb ideig, s mint ismeretes, sok népdalt gyűjtött ott. A cselédeket, a sommásokat mind megénekeltette; az ott gyűjtött népdalokban szereplő Garzó Péter, Varga Julcsa, Kocsis Rózsa, Ökrös Róza stb. mind ott élő személyek voltak.

Elzánál mindenkinek híznia kellett, persze elsősorban Bartóknak. A magtárban levő mérlegen hetenként ellenőrizte, s feljegyzést készített a „gyarapodásról.” Bartók egyszer avval örvendeztette meg, hogy malac-lopója zsebébe orvul néhány konyhai súlyt tett — de a nagy öröm nem tartott sokáig, Bartók arca hamarosan elárulta a „csalást.”

Szöllőspuszta éjszakai hangjai elevenedtek meg öntudatlanul, de félreismerhetetlenül «Az éjszaka zenéjében.»

Ennyit akartam Bartók Béla mindennapjairól írni, talán sikerül azokból az adatokból, melyeket itt leírtam, valakinek egyszer kiegészíteni a műveiből róla megalkotott képet. "

*Ziegler Márta (1893—1967) és Bartók Béla 1909-ben kötött házasságot. Az akkor 16 éves lány a művész zongorista tanítványa volt. Ez az írás Ziegler Márta 1966 májusában írt és a Documenta Bartókiana IV. kötetében megjelent visszaemlékezésének némileg rövidített változata.

Forrás: NÉPSZABADSÁG, 1981. március 22. (XXXIX. Évfolyam, 69. szám)

Képtalálat a következőre: „Ziegler Márta”

Ziegler Márta - Bartók Béla első felesége - és a 3 éves ifj. Bartók Béla.

249   Ardelao 2017-12-09 18:12:24

RÁNKI DEZSŐ:

„Átültetni a zenéje iránti szeretetet”
 

Kapcsolatomat Bartók zenéjével könnyű jellemezni, mégsem tudom, hogyan fogjak hozzá. Mint ahogy az ember nehezen tud beszélni mindarról, ami mindennapi életének természetes részévé vált. Az, hogy ez így alakult, a mostanában zenét tanuló gyerekeknél szokásos módon zajlott le. Amikor elkezdtem a zongoratanulást, más kis darabok mellett sokat játszottam a «Gyermekeknek» -ből és a «Mikrokozmoszból» is, így fülem korán hozzászokott a bartóki harmóniákhoz. A klasszikus harmóniavilágtól idegen disszonanciák nem bántóan hatottak, hanem mint természetes kifejezőeszközök rögződtek meg bennem. Később, amikor már bonyolultabb Bartók-darabokat tanultam, amelyekben a harmóniai tájékozódást nem könnyítette meg a népdal vagy népdalszerű dallam jelenléte, ez a korai kezdés segített át a nehézségeken.

Mégis, csak 16-17 éves koromban jutottam el oda, hogy Bartók zenéjében ugyanolyan otthonosan érezzem magam, mint Mozartéban vagy Schumannéban. Meggyőződésem, hogy a közönség viszonya az előbb leírtakhoz hasonlóan alakul, csak sajnos sokkal lassabban. Azt kívánni, hogy mindenki zeneelméleti tanulmányokat folytasson, hogy megértse Bartók zenéjének szerkezetét és hangzásvilágát, természetesen badarság volna; de hogy fogékony füllel és némi kitartással közeledjünk felé, azt hiszem, reális igény. Sokakban megvan az a hajlam, hogy csak azt szeretik újra hallani, amit már jól ismernek (ezt sajnos észrevehetjük az egész világon tapasztalható koncertrepertoár-beszűkülésben — a zene üzlet: tehát azt játsszák, amire a közönség bejön), de lassanként mégiscsak kialakult a Bartók-zene helye az elfogadott, mindennapi repertoárban.

Arra, hogy Bartók nagyságát elemezzem, megpróbáljam zenéjét szavakkal leírni, és így megszerettetni, nem vállalkozom, ezt a zenetudósok megteszik helyettem. Rám az a feladat hárul, ami minden aktív zenészre, és ezen belül elsősorban Bartók honfitársaira — hiszen mégiscsak mi élünk a legközelebb azokhoz a forrásokhoz, amikből zenéje táplálkozott, — hogy minden erőmmel népszerűsítsem, elfogadtassam, és szeretetemet a Bartók-zene iránt másokba is átültessem.

NÉPSZABADSÁG, 1981. március 22. (XXXIX. Évfolyam, 69. szám)

248   Ardelao 2017-12-08 18:15:18

PALOTAI ERZSI:

Bartók Béláné, Pásztory Ditta

„A mátraházi üdülő kertjében ülünk, fenyőerdő közepette, rózsák karéjában.    Simán hátrafésült, szoros kontyba font, ezüstbejátszó sötétszőke haj, tág, kék szemek, szorosra zárt száj, szorosra zárt lélek. Ha szól, bartóki módon beszél.  Tömören, sallang nélkül, lényegre-törőn.
 

De mikor gyermek- és ifjúkoráról kérdezem, lepattannak a zárak, s kinyílik egy ember, a zseni árnyékában felsugárzik a feleség, a maga valahai méz szőke lényével, viruló nőiességével, az ámulat, a lángésznek adózó csodálat örömével, aki nemcsak felesége volt Bartóknak, hanem tanítványa is, a bartóki zongoraművek alázatos és invenciózus, szigorú és mégis áthevült közvetítője.

Zseni társának lenni akkor sem könnyű, ha a társ nem alkotó tehetség. Hátha még saját álmai, mondandói vannak, igénye zenei nyelvre, előadói lehetőségekre! Nem könnyű dolog önnön lehetőségeit, kitörni vágyó képességeit alárendelni a lángésznek! A felismerés, a szolgálat, az alázat micsoda öröme és gyötrelmei!

Bartók életéről, és munkásságáról, könyvtárnyi irodalom van már, jobbnál-jobb monográfiák, műelemzések, — feleségével közös életük is köztudott,— de jóformán semmit nem ismerünk Pásztory Ditta előéletéről, gyermek- és ifjúkoráról. A villódzó, el-eltűnő és újra felhasadó emlékekben most felrévlik ez a gyermek- és ifjúkor. ...

Felvidéken született, a csöndes kis Rimaszombatban, szülei pedagógusok, anyja zongoratanár, apja fizikatanár, mellesleg zenetanári diplomája is van. Edithet az anyja nevezi el Dittának, az Edith név túl kemény, összetörné habos lényét.  Fehér bőrű, gyönyörű kislány, derékig érő aranyhajjal, tágra nyílt azúrkék szemekkel. Két öccse körülajnározza, ő az üdvöske, mindenki szereti, kényezteti és ő is szeret mindenkit — az élet átlátszó és vidám, nyílt arcok, tárt karok, tárt szívek. ... És ebben a boldog gyermekségben, hétéves korában
gyönyörű ajándékot kap: a zenét! Anyja zongorázni tanítja, apja zeneelméletre.  Micsoda új, mesébe illő játék! A többi mind elbújhat mellette! A hajas baba, az eddigi kedvenc, néma, csak akkor tudja mondani, hogy ”mama,” ha megnyomják a hátát, minden mást Dittának kell mondania helyette, egy kifundált babahangon. ... A zongora pedig beszél, s olyan édesen, hogy az embernek belézsibbad a szájpadlása. Az ujjgyakorlatok is érdekesek, az ujjak táncolnak és pukkedliznek a billentyűkön, nagyokat lépnek, keresztezik egymást, micsoda kunsztokat lehet csinálni a tíz ujjal! A skálázás meg éppenséggel nagy mulatság: mintha vendégség volna, születésnapi uzsonna, s a vendégek sorra bemutatkoznának: én vagyok a C-dúr, én az F- dúr. ... És sokszor kell bemutatkozni, sokszor ismételni, mert sok a vendég. ... Ditta C-dúrnak képzeli magát, ő az akar lenni, csakis C-dúr, mert ott nincs semmi előírás, kereszt vagy bé, ...csupa egyforma fehér billentyű ... (habár Ditta füle szerint — abszolút hallása van — az e és f hangok között egy lehelletnyivel mintha kisebb lenne a távolság, mint a többi hangok egymásutánjában, s talán ugyanez áll a h és c hangközre is. ...) A skálák megszemélyesednek, gyerekek, nimfák, tündérek alakját öltik fel, néha rosszalkodnak is, megmakacsolják magukat — gyakorolni kell, kézhez szoktatni a tündérkéket, engedelmessé tenni őket. ...Ditta szeret gyakorolni, szereti a vége hossza-nincs ismétléseket: Apja szakértelemmel, pedagógiai szenvedéllyel
, szeretettel és szigorral tanítja zeneelméletre. Ez az oktatás mintha előképe lenne egy majdani nevelésnek. ...

Ditta imádja az édességet. Nyolcévesen Lúgoson nyaral, az anyai nagyszülőknél.  Dobozszámra áll ott a csokoládé. Kötényébe rejt egy dobozt, ezüstlevelű piros rózsák dudorodnak a fedelén, s bebújik a nagy ruhásszekrénybe, a sötétben kibontja s majszolni kezdi a csokoládét. Lassanként eltűnik a felső sor, alul már csak pakolatlan bonbonok csücsülnek, nagyszerű, még azzal sem kell bajmolódni, hogy az ezüstpapírt lefejtse róluk. ... A nagyszülei szólongatják, felkutatják érte a nagy kertet, benéznek a ribizke-bokrok közé, keresik a bukszusok közt (dísznövény, megj. A.), végül kinyitják a nagy szekrényt, ott alszik a kislány, elpilledve, csokoládé bajusszal, üdvözölt pofácskával,...álmában is szorongatva az üres dobozt. ...

Az első világháborúban már nagyobbacska, tizenkét esztendős. Apja a fronton,  az anyának nehéz három éhes gyerekszájat jóllakatni. A nagynénjének ugyan, szintén fronton van a férje, de ő tehetősebb is, ügyesebb is, még csemegére is telik néhanapján. Egyszer egy csomó cukrozott gyümölcsre tesz szert. Tálra halmozza, szinte csendéletként, középen egy nagy, kandírozott dió csücsül. Háború van, kukoricakenyér járja, nagy ritkán bab torta. ...Ditta, nem tud ellenállni a diónak. Odasettenkedik hozzá, szinte köszön neki, mielőtt kézbe veszi, s enni kezdi a csodálatosat.

A nagynéni persze rögtön észreveszi a csendélet struktúrájának megbomlását. És persze rögtön Dittát veszi elő — ki más lehetne a tettes! Ditta olyan szenvedélyesen tagad, mintha soha a dióval nem lett volna közelebbi találkozása. Tagad, mert igazságtalannak érzi, hogy el kell csennie azt, amit más simán megkaphat. ... Először érzi az egyenlőtlenséget — megmakacsolja magát, szent meggyőződése, hogy neki kijárt az a dió, a tál közepéről az a fekete, fekete dió, a maga ragacsos, sűrű édességével.

Szereti a mesét, a játékot és nagyon szeret táncolni. Pajtásaival színházasdit játszik, abroszokból rögtönzik a függönyt, ágyterítőből a királyi palástot, csipkefüggönyből a tündér-ruhát. ...Meséket állít színpadra, a mesék édesek és vigasztalók, a mesékben igazságot osztanak, a jók elnyerik jutalmukat, fele-királyságokat nyernek és királylányok kezét, és talán még cukrozott diót is a királylányok mellé. 

A zene lassanként kiszorítja a színházasdit. Fantáziája, játékigénye, szereplési vágya mind kielégül benne, lubickol a zenében, megtalált életelemében.
De a szülői ház pedagógiája szigorú és céltudatos. Megértetik a kislánnyal, hogy a zene nemcsak játék, mulatság, szenvedély, hanem foglalkozás is, kenyérkereset, pálya, életcél, a jövő megalapozása. Szorgalmasnak kell lenni, pontosnak és fegyelmezettnek, akkor talán még zenetanár is válhat belőle. Ditta engedelmes, vágyai nem lebbennek el a szülői intelmek felett, megülnek csöndben, tudat alá szorítva. De a kötelező gyakorlatok, etűdök után Lisztet játszik és Chopint, főleg Chopint, hűségesen és mégis hűtlenül pontosan ugyan, de hozzáadva a kottafejekhez a maga életszeretetből, mohóságból, kíváncsiságból és ezüst ábrándokból összeszőtt lényét is.

Alig tizennégy esztendős, mikor szülei jószerivel elígérik egy helybeli fiúnak. Ditta félig még gyermek, kicsi, törékeny porcelán baba, inkább visszhang még, mint akarat.  A fiúra már alig emlékszik: a majdnem-el- jegyzés azt jelentette, hogy ha húszéves korukban is szeretni fogják még egymást. ...

Nagy energiával folynak a zenetanulmányok. Már Pestre jár vizsgázni. Somogyi Mór magán konzervatóriumába, majd Székely Arnold tanítványa lesz.

1922-ben pedig jelentkezik a Zeneakadémián felvételre. Bartók a zsűri elnöke. Ditta gyanútlan, mint egy újszülött. Nagyon kislányos, méz-szőke haja, egyetlen vastag fonatban, azúrkék szeme sem lát lényeget, inkább csak fényérzékeny. … Nem érzi a pillanat sorsdöntő súlyát, a nagyhatalmú zsűri nem bénítja, otthon van: zongorázhat! Gyermeki fesztelensége, alvajáró biztonsága lenyűgöző. „Pásztory Edith az én növendékem lesz” — mondja Bartók a meghallgatás után.

A mester a félig gyermek Dittába belelátta a későbbi, szerzetesi szorgalmú pianistát, mint ahogy a szobrász belelátja a márványtömbbe a ki vésendő szobrot. ...

Egy esztendeig tanítja az akadémián. Ditta elé egy új világ tárul. Mellbevágóan új világ ez.   Mestere, előadási módjának merőben más a lényege, mint amit Ditta eddig ismert és követett. Szikárabb és igazabb világ, amelybe most lép, néha talán kegyetlen is, de mindig katarktikus. Bartók megdönti Ditta addigi hajlamait, rokonszenveit, rajongásait — meredek világba viszi, de kézen fogva vezeti a meredélyeken.
 

Egy esztendeig. De mindig csak tanítás és tanulás. Semmiféle személyes közeledés, a tanítvány a zongora mellett, a mester meg emelvényen, akkor is, ha  a másik zongoránál ül.    Emelvényen, mert kikalapált emberségével feltoronylik mindenki közül. ...

A zeneakadémiai vizsga előtti időszakban egyszer hazakíséri növendékét. Először, mióta ismerik egymást. Most sincs szó érzelmekről, nem esik köztük egyetlen „maga meg én” mondat sem. Csak épp megkérdi Dittától, minden bevezetés nélkül, feleségül menne-e, hozzá?  Még olyan pillantások sem estek eddig, amelyek indokolnák a kérdést. Ditta pedig percnyi gondolkodás nélkül mondja ki az igent, úgy mondja ki, mint aki egész életében, ezt a kérdést várta, egész életében erre az igenre készült. Érzi, hogy kopernikuszi fordulat ez, tudja, hogy a világ most kifordul tengelyéből, hogy egy öntörvényű élet társául szegődik, hogy a most következő létben mások a nehézkedési törvények, a klimatikus viszonyok, más a flóra és a fauna. ... Igen, mondja még egyszer, hogy nyomatékosítsa a választ.

Telített, munkával, tanulással sűrített esztendők. Bartók nemcsak zenére tanítja feleségét, hanem a tágabb létezésre, a gömbölyű világra is. Szisztematikus és szigorú. Az otthoni tanítás, — mert az akadémiára, nem engedi többé feleségét, — fokozott szorgalmat igényel, tökéletes koncentrációt. Házasságuk második évében megszületik Péter fiuk.  

Ditta megbetegszik, Davosba kerül, a kisfiúra Bartók testvérnénje, az angyali Elza vigyáz.  Bartók megismerteti feleségét a táncművészetekkel, utaznak, bejárják, Olaszországot, Franciaországot, ...Dittát az építészet vonzza leginkább, az architektúra szinte zenei  szerkezete,  de szereti a szobrokat is, főképp a vésett szobrok gigantikus erejét,   szuggesztióját,  és szereti a festmények színét és leheletét,  a megtalált szín egyetlen  lehetőségét. ...

Bartók nyomán megszereti Ady verseit, személyesen is megismeri Kassákot, József Attilát, meleg barátságba jut Kodályékkal.

A szellemi-érzelmi alakítással párhuzamosan szakadatlanul folyik az általános értelemben vett zenei nevelés is. Egy életre megtanulja, hogy egy zenemű közvetítésében soha nem szabad hívságnak lennie, érzelgősségnek, hogy mindig a műből kell kiindulni, nem saját érzelmi adottságaiból. Hogy nem elég, ha az Opus 14. zongoraszvit ürügyén zongorázik valaki, — az Opus 14. szvit szelleméből kiindulva kell játszani! A mester módszeresen készíti elő pódiumszereplésre feleségét. Két zongorán játszanak együtt, de nem megjelent kétzongorás műveket, hanem triókat, kvartetteket, felbontva a vonós hangszerek szólamait,  - ezeket Bartók játssza, a zongoraszólamot pedig Ditta. Bartók tárgyilagosságot követel az interpretálásban, nem engedi elnyálkásítani a művet egyéni beleélésekkel, de természetesnek tartja, hogy az előadó művész átszűrje a művet egyéniségén.

Az egyéniséget kell hát nevelni, olyanná felnöveszteni, hogy remekművek értője és tolmácsolója lehessen. Hogy egyenrangú társa lehessen a zeneköltőnek.

— Mit jelentett Bartókkal élni? — kérdezzük.

S a feleség válasza: —Állandó alakulást, érzelmi, értelmi növekedést. Létezést.

„Verj, vad kovács,...kemény, fájdalmas, műremekké!”
Kemény, fájdalmas műremek.

Bartók megalkotta, kivéste a márványtömbből a szobrot. Talán túlságosan is jól sikerült.  Talán fájtak is a levésett márványszilánkok. De Ditta nem roppant össze a heroikus lét alatt. Csak megkeményedett. A lelkierő, állhatatosság, kitartás, bátorság nem bőre, melyet le lehet vedleni, hanem húsa-vére, csontja-izmai. A sosem hajló gerinc idővel megmerevedik, már, nem is tud hajolni.

Férje halála után hónapokig ideggyógyintézetben kezelik. Mihelyt jártányi ereje van, 1946-ban, hazatér Magyarországra. Senki sem hívja. Csak visszajön a „szép hazába.” 

A „híres kis Magyarország” nem fogadja diadalkapuval. Lakása nincs, Miskolcon húzódik meg egy nagynénjénél. Nyugdíjat, kegydíjat akkor még nem kap, a szerzői jogdíjak ügye sincs még rendezve. Péter fia, New York-i hangmérnök támogatja pénzküldeményeivel. Végre, nagy nehezen, testvéröccse szerez neki Budapesten, egy leválasztott lakást, itt él tíz esztendeig, anélkül, hogy valaki rányitná az ajtót.

De változik a világ. Elérkezik az idő, amikor Bartókot már itthon is érdeme szerint kezdik becsülni. Megkésve persze, a világ ünneplése után lassan csoszogva, de elérkezik az idő.  (Zenei téren mi gyakran vagyunk fáziseltolódásban. ...)

S lassan azt is észreveszik, hogy itt él közöttünk Pásztory Ditta, Bartók felesége és munkatársa, a bartóki interpretáció leghűbb letéteményese, őrzője, gondozója.

Itt ül szemben velem a mátraházi üdülő fény verte kertjében. Egyszerű, sima, áthatolhatatlan. Valahol mégis, mélyen, mélyen, benne van a lenge, habos fiatal lány is, a méz szőke, az álmodozó, a játékos.  Most másmilyen. Elszántan igazmondó, nála minden szó az eredeti jelentés szerint értendő, és minden szava átgondolt, pontosan ütő.   Megszenvedett ember — magatartásának igazáért, lelki nagyságáért poklokat járhatott meg.

̶  Mik a tervei? — kérdezzük tőle. Az alapigazságok egyszerűségével feleli:

̶  Részt venni abban, amiben lehet és kell.”

Megjelent: a Film Színház Muzsika, 1976. július 24. (20. Évfolyam, 30. szám)

*

Makai Mihály (Debrecen) hosszú leveléből köszönjük azokat a figyelemre méltó gondolatokat, amelyeket egy régebbi közleményünk kapcsán ír a kritikusi munkáról.[…]…

Még inkább fontosnak tarjuk, hogy levelének folytatásaként írt reflexióit közreadjuk:

„Lapjuk 1976. 30. számában örömmel olvastam Palotai Erzsinek, Bartók Béláné, Pásztory  Ditta című írását."

Olvasónk a cikkel kapcsolatosan felidéz egy másik nőalakot, aki — az ő szavaival — ugyancsak Bartók egyik tanítványa volt. 

Idézzük tovább levelét:

„Bibliai Mártában — Kodályék nevezték így — Bartók a gondolati azonosságot lelte meg. 

A tanítványból később feleség, anya és olyan önfeláldozó munkatárs lett, aki azon túl, hogy felismerte Bartók jelentőségét, fanatikus hittel segítette át férjét a kezdeti kudarcok igazságtalanságain. Személyes terveit, zenei pályáját teljesen feláldozva élt Bartóknak — Bartókért. Kottáit másolta, a korrektúrákat javította, és mint munkatárs kísérte el gyűjtőútjaira, még Afrikába is. (Pásztory Ditta ekkor még alig 11 éves.) Jelen volt az 1916-ban született Opus 14. szvit születésénél, melyet 1923-ban Pásztory Ditta (vagy maga Bartók?), választott májusi vizsgájának egyik tételeként. Márta mondta el neki a zongoraszvit harmadik tételének algéri indítékait, majd Ditta játszott. Márta biztos ösztönnel érezte meg, hogy Pásztory Ditta Bartóknak már nemcsak tanítványa és zongorapartnere, hanem hivatott művésztársa és leendő felesége is. Tizennégy évi házasság után Márta lemondott Bartókról és a Pest-Buda egyesítésének nevezetes, 1923. novemberi hangversenyén Bartók Béla mellett Pásztory Ditta ült.

Ziegler Márta semmivel nem mérhető emberi magatartása, nagysága ürügyén legalább egy oldalt megérdemelne, ami nem csökkentené Bartók Béla és Pásztory Ditta sem emberi, sem művészi magatartását, értékét, inkább aláhúzná, kiemelné.  Hisz művészek házasságai sosem átlagemberek kicsinyes összetartozása, hanem önmaguk áldozata a művészetért.”

Örömmel adtunk helyt levélírónk jogos és figyelemre méltó gondolatainak.

Megjelent: Film Színház Muzsika, 1976. augusztus 7. (20. Évfolyam, 32. szám)

247   Búbánat 2017-12-07 14:20:41

DR. CZEIZEL ENDRE

A zeneszerzői képesség eredete - az 50 éve elhunyt Bartók Béla családfa-elemzésének tükrében

/Kritika  - 1995 / 11. szám/

Korábban munkatársaimmal feldolgoztuk az 1700 és 1950 közötti 250 év kultúrtörténetét, kiválasztva a legnagyobb géniuszoknak tartott 483 személyt. A munkásságukat a XX. században kifejtők közé egyetlen magyar került be és ő Bartók Béla volt. 1945-ben, tehát 50 éve halt meg. Emlékének családfájának bemutatásával is tiszteleghetünk.

A családfa
Bartók Bélának a XVIII. században élő 16 ükszülője közül ötnek ismert a neve. A névadó ükapa, Bartók Gergely (1/1) a Borsod megyei Szuha- főn élt. A dédapa, id. Bartók János (II/5) Borsodszirákon született, majd jegyzőként Magyarcsermelyen és Nagybecskereken dolgozott. Hosszú életű volt, 91 éves korában halt meg. Családja a XIX. század elején települhetett át Dél-Magyarországra. A nagyapa, ifj. János (III/l) a Torontál megyei Újvár községhez tartozó Dávidházán élt. Később a nagyszentmiklósi Földműves Iskola igazgatója lett. Fia id. Béla (IV/8) még Dávidházán született all gyerek között hetedikként. Ő mezőgazdasági szakképesítésének megfelelően hamarosan édesapja igazgató utóda lett Nagyszentmiklóson, mégpedig 21 évesen. Sok terve volt a mezőgazdaság belterjes fejlesztésére és a szakoktatás javítására, ennek érdekében folyóiratot is alapított. Szépirodalmi érdeklődése is átlagot meghaladó: prózát és verset is írt. Emellett zongorázott és gordonkázott, később táncdarabokat is komponált, így a helyi zeneegyesület elnöki tisztét is ellátta. Sokirányú képességének kibontakozását korai 33 éves korában bekövetkező halála akadályozta meg. E családi ág többi őséről keveset tudunk, de a nevek (Bozsovics, Bolyacsics, Ronkovics, Avramovics) szláv eredetre utalnak.

Bartók Béla édesanyjának, Voit Paulának (IV/24) a családja Pozsony vármegyéből származott. Ő Túrócszentmártonban, Voit Mór (III/16) és Polereczky Teréz (III/20) 10., legkisebb gyermekként jött a világra. Apja: Voit Mór szülei: Voit Pál (11/14) és Scherz Erzsébet (11/15) 15 gyermekének egyike volt. Anyja családjáról keveset tudnak a leszármazottak. A család e felének ősei között is csak egy magyar hangzású vezetéknév (Fegyveres) található. Voit Paula a tanítóképző elvégzése után Nagyszentmiklóson kapott tanítói állást. Itt ismerkedett meg, majd kötött 1880-ban házasságot a 25 éves id. Béla és a 23 éves Paula. Bartók Béla 1881-ben Nagyszentmiklóson született (a trianoni béke- szerződés értelmében e település is Romániához került). 1885-ben született meg húga, Erzsébet-Elza (V/16) Az édesapa korai halála miatt a gyermekek nevelésének minden gondja az édesanyára hárult. Ebben nagy segítséget jelentett nővére, Irma (IV/21). így náluk a családi négyes a két gyermek és a Voit nővérek együttélését jelentette. Mindez megmagyarázza Bartók Béla erős kötődését édesanyjához és általában a Voit családhoz.

Bartók Bélának mindkét felesége tanítványai közül került ki, tehát zenei érdeklődésük, sőt tehetségük igazoltnak tekinthető. Ziegler Márta (V/12) jómódú család leszármazottja: apai nagyapja, Ziegler Károly katonaorvos, felesége báró Galois Cecília, apja ifj. Ziegler Károly, anyja Rudolf Wanda. Egyik testvére, Hermina feleségül Kankovszky Edéhez ment. Bartók Béla és Ziegler Márta házasságából született ifj. Bartók Béla (VI/5), aki magát botfülűnek mondta és mérnöki végzettséget szerzett. A genetikai örökségének tartott precizitásával vált édesapja életének feltárójává. Ziegler Márta, válásuk után, unokatestvéréhez, Ziegler Károlyhoz (V/ll) ment feleségül, és még két egészséges gyermeket szült. Ők zenei tehetségüknek nem adták különösebb bizonyítékát.

Bartók Béla második felesége, Pásztory Edit (V/14) („Ditta”), Pásztory Gyula és Petrovics Kornélia gyermeke. Pásztory Ditta nemcsak felesége, de művésztársa is volt Bartók Bélának. Közös hangversenyeik ennek egyértelmű bizonyítékai. Mégis, gyermekük, Péter (VI/7) sem mutatta különösebb jelét zenei tehetségének. Az apai zenei örökség gondozása szükségessé tette ismereteinek ilyen irányú fejlesztését, így a zeneelmélet jó ismerőjévé vált.

Bartók Béla testvérének, Erzsébetnek jó hangja volt, de semmi több. Az ő három gyermeke közül a fiú: Béla (VI/9) zenére érzéketlen, a két lánynak, Magdolnának (VI/10) és Évának (VI/12) jó hallása volt, de zenei képzésben nem részesültek.

A családfa-elemzés egyik célja a kivételes tehetség eredetének feltárása. A zenei tehetség gyakorta feltűnő családi halmozódást mutat, Bartók Béla családjára azonban ez nem jellemző. Felmenő ősei között muzsikus nem található. Szüleiben ugyan a zenei tehetség jelei már megmutatkoztak, elég édesapjának nagy kedvvel végzett házi és társasági muzsikálásaira, sőt komponálásaira utalni. Emellett édesanyja pályaválasztásában bizonyára jó hallása és muzikalitása is szerepet játszott. Végzettsége az ének, zenetan, zongora oktatására is képesítette, így természetesen ő lett fiának első zongoratanára. Mégis, az életrajzírók inkább rendszeretetét és pontosságát szokták kiemelni, mivel szerintük Bartók Béla tőle örökölhette személyiségének e jellemző jegyeit. A szülők zenei tehetségéről gyermekük reflektorfénybe kerülése nélkül azonban bizonyosan nem lenne tudomásunk. Bartók Béla néhány rokonában a zenei tehetség megmutatkozott, gyakoriságuk azonban e nagyszámú személyt magában foglaló családfán nem haladja meg szignifikánsan a társadalmi átlagot.
Unokatestvérei között Bartók Géza (IV/11) nem adta tanújelét zenei tehetségének, mégis felnőttkort megélt két gyermeke említést érdemel. Bartók Ilonka (V/7), aki házassága révén Norvégiában, Bergenben él, jó zongorista. Bartók János (V/10) tehetséges zenész, zeneszerzést is tanult, basszista, a Magyar Rádió kórusában énekelt, és - híres unokatestvére nyomán - népdalgyűjtésre is vállalkozott.

A távoli rokonságban egyetlen neves muzsikus, Vidovszky László ismert, aki zeneakadémiát végzett, és zeneszerzőként, valamint zenetanárként dolgozott Pécsett. Említést érdemel még Bartók Béla egyik unokatestvére, Voit Ervin (IV/22) festő, aki Bartók Béláról is kitűnő portrét készített.

Bartók Béla zenei tehetségének kibontakozása

Bartók Béla zenei tehetsége nagyon korán megmutatkozott. Még nem tudott beszélni, de a táncdarabokat már 1882 júniusában, tehát tizenöt hónapos korában meg tudta különböztetni. Édesanyja szerint: „Hároméves korában dobot kapott, ezzel nagy öröme volt, ha én zongoráztam, ő kicsi székére ült, előtte zsámolyon volt a dobja, és megadta a pontos ütemet, ha 3/4-ből 4/4-re mentem át, egy pillanatig abbahagyta a dobolást, ekkor folytatta megfelelő ütemben...” „Négyéves korában egy ujjal kiverte zongorán az előtte ismeretes népdalokat, negyvenet tudott, és ha mondtuk a dal kezdő szövegét, ő azonnal el tudta játszani”. Az édesanya emlékezete szerint 1886. március 25-én, tehát ötödik születésnapján kezdte meg rendszeres zongoratanítását. Hétéves korában ismerték fel abszolút hallását. Kilencéves korában kezdett komponálni „különféle táncdarabokat és egyebeket”.
A mindig elfogult szülői véleményt hivatott szakemberek: Altdorfer Keresztély soproni orgonista és zeneszerző, majd Aggházy Károly, Liszt Ferenc egykori tanítványa, zeneszerző és zongoraművész is megerősítette. Az utóbbi azonnal felvette volna a budapesti Nemzeti Zenedébe. Ezt a család nem engedhette meg magának, de ettől kezdve az édesanya gyermekének további iskoláztatását már a későbbi zenei hivatás előkészítésének is tekintette. Tizenegy éves korában adta első nyilvános hangversenyét Nagyszöllősön, többek között saját művét A Duna folyását (Opus 18!) játszotta. Erről írta a helyi Ugocsa című lap: „A fiatal genie kompositiójából is bemutatott egy darabot...” Pozsonyi gimnáziumi éveiben már rendszeresek nyilvános iskolai szereplései.

Veleszületett zenei adottságainak nyilvánvaló jelei tehát már korán megmutatkoztak. De a nagy kérdés az, hogy vajon lesz-e az istenadta adottságokból társadalmilag fel- és elismert teljesítmény? Ez egyrészt a mesterektől függ. Az édesanyja által végzett alapszintű képzést később Nagyváradon Kersch Ferenc, majd Pozsonyban Erkel László, az ő halála után pedig Hyrtl József folytatta. Azután következett a Zeneakadémia, mégpedig azonnal a II. osztály, ahol Thomán István növendéke lett. Zeneszerző tanára Koessler János volt. Másrészt szükség van azokra a személyiségjegyekre, amelyek a mesterségbeli tudás megszerzése után a legnagyobbakat képessé teszik adottságaik teljes igényű megmutatására. Ezt nevezhetjük az „új világ teremtés” ritka képességének, amelyet kezdetben csaknem mindig az értetlenség, sőt ellenséges fogadtatásjellemez, melyben Bartók Bélának is sokszor volt része.
A kezdeti próbálkozások után, amelyre még Mendelssohn, Schumann, Brahms hatása nyomta rá bélyegét, saját útjának megtalálásához Richard Strauss Imigyen szála Zarathustra című szimfonikus költeményének a megismerése segítette 1902- ben. Ettől kezdve céljának az önálló magyar művészi zene megteremtését tartotta. Kezdetben a Liszt-Erkel zenei vonulatot, amely a verbunkoson, a csárdáson és a népies műdalon alapult, fejlesztette tovább. A Kossuth-szimfóniában, a Rapszódiában és a többi korai műben ez jól tetten érhető. Később Kodály Zoltánnal kötött barátsága és együttműködése kapcsán talált rá a népdalra, a „tiszta forrásra”, amelyből azután továbbépíthetett.

A zeneszerzői képesség jellegzetességei

Az ember a biológiai fejlődés csúcsteljesítménye. Különösen érvényes ez a központi idegrendszerre, fajunk: a gondolkodó ember (a Homo sapiens) meghatározó szervére. A központi idegrendszeren belül megtalálhatók a törzsfejlődés során kialakuló agyi struktúrák, így az ősi agy (archeocortex), a régi agy (paleocortex) és az ember sajátja: az új agy (neocortex). Mindegyik fejlődési fázisnak megvolt a maga genetikai meghatározottsága, az emberben ezek bonyolult egymás fölé rendelt rendszert képeznek. így a központi idegrendszer sok milliárd sejtjére visszavezethető fontosabb mentális funkciókat általában nem egy, hanem sok kromoszómahely génjei határozzák meg. Ezt nevezzük poligén öröklődésnek. Ilyenkor a gének és a megnyilvánuló jelleg között a távolság hosszú, és ez bonyolult folyamatokon keresztül érvényesül. Mindezeket a környezeti hatások számottevően befolyásolni képesek, tehát a poligén öröklődés mindig csak egy lehetőségbirodalmat jelent, amely megszabja az adottság spektrumát, a tól-ig-et, de hogy ebből mi valósul meg, az nem kisrészt a jótékony vagy ártó környezeti hatásoktól: a családi és társadalmi körülményektől függ. Ez magyarázza a szellemi jellegek nagy variációs lehetőségét és céljainknak megfelelő befolyásolhatóságát.

A zenei adottságok hátterében is poligén öröklődéssel kell számolni, amelyeknek valóra váltásához ugyanúgy szükség van a megfelelő értelmességre, a kreativitásra és a motivációkra, mint a többi specifikus mentális adottság megnyilvánulásakor vagyis képességgé válásakor. A zenei képességek vizsgálatakor természetesen külön kell választani a komponista, az előadóművész és a zeneélvező, vagyis a muzsika befogadására kész hallgató adottságait, illetve képességeit. Minket itt most a zeneszerzői képesség érdekel.

Eddig hat komponista géniusz (J. S. Bach, W. A. Mozart, L. van Beethoven, Liszt Ferenc, Erkel Ferenc és Bartók Béla) genetikai elemzésére vállalkoztam és ötük sok hasonlóságot mutatott. Bartók Béla azonban két szabályszerűségben kivételnek számított. Az öt szabályszerűség a következő:

1. A kivételes képesség felfelé ívelése a családban
Az említett öt géniusz családjában általában a
nagyapákban vált nyilvánvalóvá átlagot meghaladó muzikalitásuk. Fiaik már professzionális zenészek lettek. Az unokáik között pedig ott voltak a zenetörténet legnagyobb géniuszai.

2. A visszatérés az átlaghoz
A géniuszok gyermekeiből - ha voltak - nevezetes muzsikusok lettek (elég a Bach, Mozart és Erkel fiúkra utalni, de Liszt lánya, Cosima is ide sorolható). A Bach, Liszt és Erkel családban az unokák között is ismert zenészek találhatók. A gyermekek képessége azonban már elmaradt apjukétól, és különösen igaz ez az unokákra. így érthető meg e szabályszerűség megnevezése.
A fenti két szabályszerűség adja meg az általam piramis-modemnek nevezett tehetségtípus értelmét.

S egyben ez fejezi ki a genetika demokratizmusát. A gének szerencsés kombinációja révén minden generációban megszületnek a ritka kivételes adottságúak, akik kiemelkednek a társadalomból. A „visszatérés az átlaghoz” szabálynak köszönhetően azonban utódaik hamarosan visszatérnek a társadalmi átlaghoz. így minden generációban új családoknak adatik meg a kiugrás lehetősége.
Bartók Bélára azonban nem jellemző ez a piramis-modell. Szüleiben a „zenei gének” ugyan már kapiskáltak, és néhány rokonában a zenei tehetség megmutatkozott, mégis állítható: nagyobb formátumú muzsikusok a felmenő ősökben és az oldalágú rokonságban nem találhatók. Két fiában pedig zuhanásszerűen érvényesült a visszatérés az átlaghoz. Az ilyen típusú, általam gejzírmodellnek nevezett családi tehetség megjelenés a költőkre jellemző. A XX. században élő családok értékelésekor azonban a kisebb gyermekszámra is gondolni kell.

3. A hasonló hasonlót választ
A vizsgált géniuszok - az agglegény Beethoven kivételével (noha ő is zeneértő nőkhöz vonzódott) - mind hivatásos zenész (Bach második felesége, Erkel felesége és Bartók mindkét felesége) vagy zeneértő asszonyokat választottak feleségül.

4. A zenei tehetség korai megnyilvánulása
Mozart, Beethoven, Liszt és Bartók csodagyereknek számított, de Bach és Erkel is korán tanú- bizonyságát adta kivételes zenei adottságainak. A specifikus zenei adottságok tehát a legkorábban megjelenők közé sorolhatók, ezért is könnyebb a tehetségek kiválasztása e területen.

5. A férfidominancia
A specifikus mentális képességek részletekbe menő kutatása sok érdekes megfigyeléshez vezetett. így több vizsgálat tanúsága szerint a nők beszéd- és nyelvtanulási készsége általában meghaladja a férfiakét. A lányok hangképzése korábban fejlődik ki, kiejtésük tisztább, hamarabb képeznek szavakat és alkotnak mondatokat, könnyebben fejezik ki magukat, folyékonyabban beszélnek, hamarabb tanulnak meg olvasni, ritkább közöttük a dadogás és általában a beszéd-, valamint az olvasási zavar. E különbségek az életkor előrehaladtával azonban csökkennek, mégis a nők nyelvek és nyelvészet iránti fokozott érdeklődésében ezeknek az adottságaiknak szerepe lehet. Ezzel szemben a férfiak jobbak a térbeli tájékozódásban, a logikai levezetésekben és a számolási képességben. Különösen a férfiak jobb térbeli tájékozódása: térlátása- térérzékelése tekinthető bizonyítottnak. A térészlelés és a geometriai absztrakció között ugyanakkor szoros a kapcsolat, ez utóbbi pedig már rokon a matematikai képességekkel, amelyek köztudottan fejlettebbek a fiúkban. A zeneszerzői képesség is kivételes térérzékelést igényel, elég egy szimfónia szólamainak egymás közti kapcsolatára utalni. Ez két ténnyel támasztható alá.

Egyrészt - legalábbis eddig - minden nagy zeneszerző férfi volt. Pedig korábban a tehetősebb családokban a leányok zenei oktatására nagyobb súlyt helyeztek a fiúkénál. Mégis, a nőkből inkább csak híres énekesek, zongoristák stb., tehát interpretáló muzsikusok lettek. Voltak női zeneszerzők is, de rájuk már nem emlékszik a világ. Másrészt a nagy zeneszerzők gyakorta jó matematikusok (utalok csak Erkelre, Bachra vagy Mozartra) és sakkozók (Erkel és fiai) voltak. De ez igaz fordítva is, például Bolyai János, a zseniális matematikus a zenében is tehetségesnek bizonyult; hegedűjátéka virtuóz volt. A térbeli tájékozódásban tapasztalt férfifölény magyarázatakor az érzékszervek adottságspektrumában történt természetes kiválogatódásra alapoznak. A vadászat és általában a harc a férfiak feladata volt, és ennek során a tér három dimenziójának észlelése „életbevágóan” fontos. A gyengébb adottságúak tehát inkább estek a vadállatok és az ellenség áldozatául, ez pedig a jobbak feldúsulásához vezethetett, amely azután rögzülhetett a nemhez kötött öröklődés révén.

A tanulságok

A Bartók Béla nagyságrendű géniusz világra jöttéhez szükséges genetikai és külső feltételek ritkán adódnak. Jó lenne ezeket tudatosan elősegíteni. Az emberek többségében - a szomorú történelmi tapasztalatok ismeretében - azonban ellenszenv él az adottságok mindenfajta „kitenyésztésével” szemben. Erre nincs is szükség. Mégis, a természettudományos ismereteket dőreség lenne figyelmen kívül hagyni. Eszerint az új zenei géniuszok világrajötte elsősorban a muzsikusok vagy zenében tehetséges szülők gyermeknemzésekor várható. Ezt csak elősegítheti a muzsikusok hagyományos „beltenyészete”, vagyis egymás közötti házassága. A gének szerencsés továbbdúsulásához azonban megfelelő gyermekszám is kell, és erről a magyar értelmiség gyakorta megfeledkezik. A többi már a társadalmi feltételek függvénye és ezek Bartók meg Kodály országában nem mondhatók kedvezőtlennek. Bizonyára ezzel magyarázható, hogy a különböző kulturális szakterületek nemzetközi összehasonlításakor a magyarok a muzsikában vívták ki a legmagasabb rangot.

DR. CZEIZEL ENDRE

246   Ardelao 2017-12-06 12:13:08

 LAKATOS ISTVÁN:

BARTÓK BÉLA
HEGEDŰVERSENYÉNEK MAGYAR BEMUTATÓJA

Vaszy Viktor műsorpolitikájának köszönhető, hogy a Kolozsvári Filharmóniai Társaság idei első zenekari hangversenyének keretében szeptember 27-én megismerhettük Bartóknak ezelőtt öt évvel írott hegedűversenyét. Más nemzetek, akiknek olyan jelentőségű zeneszerzőjük van, mint Bartók Béla, alig várják, hogy a zeneszerző tolla alól kikerüljön a mű és már műsorra tűzik, majd bemutatják. Bartóknak évekig kellett várnia, hogy versenyművét Magyarországon előadják. A Bartók hegedűverseny Kolozsvárt került bemutatásra. Örvendetesnek és a jövőre bíztatónak mondható, hogy Erdélyben szólalt meg első ízben ez a remekmű. Elismerés illeti az illetékeseket, hogy ezt a zenei eseményt méltányolva, a hangversenyt rádión is közvetítették és így ország-világnak alkalmat adtak Bartók jelentős szerzeményének megismerésére.

Bartók Béla a maga különálló és személyes mondanivalóival mindig komoly feladatok elé állítja úgy az előadókat, mint a hallgatóságot. Az ő mélyen szántó, a zenei gondolatok súlyos, mindent átfogó érzelmi skáláján száguldó zenéje csak hibátlan előadásban érvényesül. Ebből a szempontból sem lehet senkinek kifogásolni valója, mert a magánhegedű szólamát Szervánszky Péter becsületesen előkészítette és a kolozsvári Filharmonikus zenekar sem sajnálta a betanuláshoz szükséges próbákat.

Bartók új versenyműve formailag a klasszikus hármas tagolódást követi. A saroktételek szonátaformát mutatnak, míg a középső lassú rész változatok sorozata. Éppen Bartók klasszikus utakat kereső zenei ösztönének köszönhető, hogy az egész mű hármas tagoltságában a régi művek szigorú egyensúlyát követi, úgy a kidolgozásban, mint az időtartalomban. Az egyes tételek önmagukban is formailag kerekek és arányukban biztonságosak. A felépítés logikusan követi a gondolkodó elme zenei megérzéseit. A témák kifejtésükben nyílegyenesen járják útjukat. Nem megszokott, mindennapi ez az út, de minden bonyodalmon keresztül is határozottan követik alkotójuk által megszabott kifejlődési vonalukat. Bár az átvezető részek minden mozgását első hallásra talán nem könnyű követni, a szigorú logika, mellyel Bartók, mint az öntudatos és útját fölényesen ismerő révkalauz zenei gondolatait kifejti, minden nehézségen átsegíti azt, aki a mondanivalók útvesztőjét figyelemmel kíséri. Éppen a versenymű lírai hangja, bő dallamvonala, a ritmusképletek merész és határozott jellege azok a tényezők, melyek a bartóki művet, a zenét élvezni akaró közönség előtt is könnyen érthetővé teszik.

A versenymű közeli rokonságot mutat a nagy hegedűversenyekkel. Mintha egyenes vonal vezetne a Bach E-dúr versenytől a Beethoven és Brahms D-dúr hegedűkoncerteken át az új Bartók műhez. A hegedűverseny fejlődési vonalának szintézisét kapjuk Bartók hegedűversenyében. A hangszer kezelésében a mesterségbeli készség lehetőségein a magánszólam soha nem lendül túl, de itt is összefoglalja mindazt, amit ezen a hangszeren eddig valaha is elmondottak. A hegedűtechnika minden lehetőségét kihangsúlyozza Bartók a műben és nem riad vissza attól sem, hogy a romantikus versenyművek technikai eredményeit felhasználja. Irányában is összefoglaló ez a mű, de túlemelkedik a zene minden stílusformáján, csak vetülete az egyes stílusoknak. Bartók lángesze minden irálybeli feladatot átszűrve mutat meg, és azt használja fel, ami benne legjellegzetesebb. A többszólamúság mesteri ötleteivel találkozunk, a témavezetés fölényes biztonságával, a hangzat köntös bizarr és sokszor szinte merev kialakításával, bartóki klasszicizmussal, romantikával, impresszionizmussal. Mindez átértékelve jelenik meg és a zeneszerzés jól ismert mesterségbeli eredményei új, eddig nem hallott hangon szólalnak meg. Megkapjuk azt, ami a magyar népdalban a leglényegesebb, ami a magyar verbunkos irányban legkarakterisztikusabb. A zene fejlődési vonala ott lebeg előttünk, amint a művet hallgatjuk és mégis minden szó és minden mondat, minden hangzat, minden ritmus, minden összhang, téma, motívum vagy annak töredéke egy nagy egyéniség új kifejezésmódjának tűnik. Éppen ez az egyéni szűrön átvezetett zenei kifejezésmód jelzi Bartók lángeszét és emeli őt minden kortársa fölé. Bartók versenyműve ma már nem is hat az újdonság ingerével, már nem érezzük azt, hogy mondanivalói különlegesek, inkább azt halljuk, hogy ugyanazt mondja, amit emberek mindig mondtak, mióta beszélnek, vagy írnak, vagy zenét szereznek, de ő másképp mondja el azt, amit ki kell mondania.

A szokásos nagy zárlatok sem hiányoznak (kadenciák), ezek a versenyművekben általában összefoglalják a tétel témakészletét és a hangszernek ezzel kapcsolatosan alkalmat adnak, hogy a benne rejlő adottságokat technikai lehetőségeket kihasználva a magánhangszer kezelője bizonyságot tegyen mesterségbeli készségének fölényéről. A nagy mesterek versenyműveikben nem is írták meg előre zárlataikat, hanem azokat a szólista legtöbbször rögtönözte vagy előre elkészítette és úgy adta elő. Bartók maga írta meg a zárlatokat, mert ki is akadhatna, aki a bartóki mondanivalókat folytatni tudná, hol is lehetne az a hegedűs, aki Bartók szellemében kadenciát tudna szerkeszteni vagy szerezni. A versenymű zárlata is új utat mutat, ha itt-ott fel is csillannak a témák, lényegében az a zárlat, melyben Bartók szól, csak annyiban követi a régi utat, hogy a hangszer magánosan szól, elhagyja a zenekart és magában folytatja a mondanivalókat. A kadencia szerves része a mű kifejtésének, szorosan hozzátartozik és nélküle megszakadna a szerzemény gondolatmenete.

A magánhangszer szólama és a zenekari anyag szoros kapcsolatban van, egymás nélkül a mű elveszti értelmét. A hegedű mondanivalóit a zenekar egyes szólamai körülölelik, vagy vele együtt lélegzenek. Minden összeforr egy teljes egésszé, amellett a magánhangszer uralkodik az anyag felett. A hangszerelés csillogó ötletes és amellett gazdaságos. Különösen feltűnő az egyes hangszerek lehetőségeinek és adottságainak kihasználása. A vonóstest éneklő lehetőségeinek kihangsúlyozása, a fafúvók gyöngéd színeinek keverése, a nagybőgők és gordonkák méltóságteljes vonalvezetése, a dobok és általában az ütőhangszerek merész kihasználása, rézfúvók néha egymásután lépnek be, hogy egy hangzatcsokorban egyesüljenek és soha nem hallott harcias kiáltásba törjenek.

Az első tétel indítása a hárfa egysíkú szabályosan ismétlődő hangzataival úgy hat, mint egy romantikus szerenád bevezetője, mely előkészíti a belépő magánhangszer dallamvonalát. A főtémával megszólaló hegedű karcsún, szemérmesen jelenik meg panaszos, lírai énekével. A lassú tétel gyöngéd, bánatos témája exhibicióként hat őszinte hangjával, siralmas panaszával. Az ötletesnél ötletesebb változatok mind az újdonság ingerével hatnak és kifogyhatatlan bőségszaruból ömlenek a panaszos mondanivalók. Ugyanazt a közlést kapjuk újabb és újabb szavakban. Bartók kifejező készlete végtelennek látszik, mindig talál új szavakat egyazon érzés elmondására. Ez a tétel bizalmas hangjával a kamarazene útjait követi. A zenekar minden hangszerének szava fontos, mint, ahogy egy vonósnégyesben minden hangszer külön mondanivalója összeforr egy egységes gondolatban. Mélységes férfibánat, áldatlan líra hangjait üti meg a szerző és betekintést nyújt lelkének legbizalmasabb redőibe. A zárótétel is szonátaforma kereteit mutatja, és tükörképe az első tételnek, csak míg versenymű nyitó- vagy indítótétele páros ütemű, addig a záró rész ritmusa páratlanütemű és időmértéke sokkal gyorsabb. Az új páratlan ritmus és időmérték-fokozás annyira megváltoztatja a bevezetőrész jellegét, hogy alig lehet észrevenni, hogy a befejező rész témakészlete azonos az indító tételévet. Mesteri ötlet volt a saroktételeknek ilyetén való megoldása.  

Bartók új hegedűversenye, a legcsodálatosabb ilyenszerű műve századunknak. Közeli rokonságot mutat fejlődési vonalában a hegedűirodalom legpompásabb versenyműveivel, nemcsak anyagában, de kifejezési módjában is. .Mintha ez a Bartók-mű összefoglalná mindazt, amit a zeneirodalom kimagasló hegedűversenyeiben kimondottak. A magánhangszer összeforr a zenekarral és szólama kihasználja a legvégsőkig, a hegedű, éneklő adottságait. Bartók él a korszerű zenekari kifejezés minden lehetőségével, ritmuselképzelései merészek, de ösztönösen egészségesek, dallamvonala olyan csodálatosan szép, hosszú lélegzetű és kifejezően gyöngéd, amilyennel Bartók-műben alig találkozhatunk. A szerzemény Őszinte, keresetlen hangja előkelő helyet biztosít a Bartók-hegedűversenynek a világirodalomban.

A versenymű hangszerszerűségét annak köszönheti, hogy Bartók átértékelve alkalmazta benne a hegedűtechnika fejlődési vonalának teljes skáláját Corellitől napjainkig, azért csillog és énekel a versenymű hegedűszólama.

A mű alaphangulata pesszimista és az emberiség örök küzdelmére mutat. Közeli a rokonság a világirodalom nagy alkotásaival, Goethe Faustjával vagy Madách Ember tragédiájával. Megnyugvást Bartók sem talál, csak vigasztaló hangjai vannak. Örökös, vég nélküli küzdelem tornyosul az új Bartók-műben is, az élet százfejű sárkányát ö sem tudja legyőzni, csak bíztatni tud bennünket, hogy harcoljunk és bízva bízzunk.  

A hegedűszólam nehézségeivel a fiatal nemzedékünk egyik jelentős hegedűse birkózott meg Szervánszky Péter, akinél alkalmasabb muzsikust alig találhattunk volna erre az előkelő szerepre. Fölényes, biztonsággal, mély zeneiességgel párosult gazdag mesterségbeli készséggel magyarázta az új bartóki művet. Vaszy Viktor lelkesen, őszinte ügyszeretettel vezette kitűnő zenekarát és nem sajnált sem időt, sem munkát, hogy ez az újdonság jelentőségével arányos előadásban kerüljön a nyilvánosság elé.

Vaszy elgondolásai nemcsak nemesek, de tiszteletreméltóak is.

Műsorpolitikája nagyon bíztató, és ha ezen az úton megmarad, akkor a kolozsvári filharmóniai társaság az ország második zenekarából rövid idő alatt a magyarság másik zenekari együttesévé lép elő és valóban érezni fogjuk, hogy mint annyiszor á történelem folyamán, Erdély nem volt szolgai másolója a budapesti zenei életének, hanem új színeivel és elgondolásaival; kiegészítette a főváros szerepét zenei életünk alakításában. A magyar zenei műveltség fejlődési, vonalának egyengetésében a budapesti és kolozsvári zenei élet párhuzamosan kell, hogy haladjon egymás mellett, útjaik sohasem szabad kereszteződjenek, és miként a párhuzamos vonalak, csak a végtelenben találkozhatnak.

Az eszményi cél, mely felé haladniuk kell, a legszebb és legfelelősségteljesebb feladat, amely zenei vezetőknek, adódhat.

(Kolozsvár).

A ZENE, 1943. december 10. (XXV. Évfolyam, 4. szám)

245   Búbánat 2017-12-03 09:03:06

Bródy Sándor Bartók Béláról

/Színházi Élet VII. évf., 23. szám (1918. június 2- 9.)/

A kékszakállú herceg vára operai bemutatóján a leglelkesebb volt a lelkes tapsolók hatalmas gárdájában Bródy Sándor, aki mint színműíró és regényíró világhíresség, de akiről senki nem tudta mostanáig, hogy a zenének is rajongó híve. Valósággal színházi rejtély volt Bródy egy operai premieren mint fáradhatatlan tapsoló. Érdekelt minket ez az új Bródy, Sándor bácsinak ez a váratlan és rejtélyes megnyilatkozása, elmentünk hát hozzá érdeklődni, mióta és miért lett zenei habitué?

  A világhírű magyar írót nem íróasztalánál ülve találtuk, ahogyan ezt a naiv olvasók képzelik, hanem ágyban feküdt és szivarozott. Megkértük, mondja el, mi van a rejtéllyel.

Szokása ellenére, Sándor bácsi ezúttal szívesen nyilatkozott:

 - Nemcsak zenei szenzációim között a legnagyobb „A kékszakállú herceg vára", hanem amióta élek és a művészet iránt érdeklődöm, a Bartók darabja gyakorolta rám a legnagyobb hatást. Egy véletlennél fogva, a premieren már negyedszer hallgattam végig. Írott színdarab - pedig mint műbíráló is dolgozom jó pár esztendeje - nagyon nehezen megy belém, úgyhogy több napra és több felvonásra osztva szoktam csak végignézni, ez az opera azonban reveláció volt előttem, mint egy új világrész, valami kinyilatkoztatás-féle. Egyszerre érintkezésbe jutottam a muzsikával, mellyel eddig annyi összeköttetésem volt csak, mint a legközönségesebb civileknek.

Nem akarok túlzásba menni, de a meggyőződésem, hogy Bartók Bélának ez a darabja a legnagyobb dolog, ami itt, ebben a városban az én életemben történt. Arról beszélnek, hogy nincs benne melódia. Bennem egészen ismeretlen forrásait fakasztotta a legkülönösebb melódiáknak és a legnagyobb gyönyörűséget szerezte. Egy úr és egy igen szép hölgy ült mellettem a főpróbán és most emlékezem rá, hogy amíg az előadás tartott, szíves kérdéseire elfelejtettem válaszolni. Nagyon szeretném valami módon meghatározni a hatást, melyet a zeneköltemény rám tett, én tudatlan, csak példával tudom:

- 8—9 éves gyerek lehettem, amikor parasztcselédünk Egerben elvitt Bartakovics érsek temetésére. Természetes, hogy a parasztasszony bebujt velem a székesegyház kriptájának a mélyébe. 27 harang zúgott azalatt, a tömjénfüst ráült a mellemre, az eszembe meg volt, úgy hallottam, hogy az érsek szívét aranyvederben - amíg földi hüvelyét itt az ezüst koporsóban a kő alá helyezik, - négy fekete paripa viszi szülőfalujába, Bélába. A cseléd hol sírt, hol nevetett, de azt se tagadta meg magától, hogy meséljen a gyereknek. Azt mesélte, hogy fenn egy borzasztó szép püspök, Haynald nevű papol, fiatal és aranyszájú. (Ő is hitte, én is, hogy tényleg aranyból van a szája). Még azt is mondta, hogy olyan kitűnő püspök, hogy hét gyönyörű zsidóasszonynak udvarol. Harangszó, tömjén, mese, erotika, az egész rendkívüli nagy érzés és hallás, élet és átszellemülés, amely akkor végbement bennem, most egyszerre váratlanul lelkem legmélyéből, amelynek létezését nem is tudhattam, egyszerre tört elő és ez zúgott és zengett, amíg a színpadon énekeltek. Ilyen példázatokból tudnám csak a hatást valahogy megmagyarázni. Ha vakmerőbb akarok lenni és teoretizálok, azt hiszem, hogy a bátorság, a nem friss tradícióval való szakítás, az új erő, minden művészeteknek ez az éltetője, csap ki belőle a magyar zseni munkájából, amely mögött óriási kultúra, de egyszer s minden szeplőtlen szűziesség is ragyog.

***

- Az előadás is nagyszerű volt - mondta tovább Bródy. - A két énekes fiatal, hittel teljes, agyon nem reklamirozott egyéni hang. (Én a szöveget se bántom.) Balázs Béláról legkisebb elragadtatással emlékeztek meg kartársaim, úgy vélem, nincs igazuk, egyszerű, színszerű és poétikus az és ha ez a poézis nem is őseredeti, a mintája is kitűnő, a másolat is jó. Az operalibrettisták között igen magasan áll ez a Balázs, aki itt különösképpen szimpatikus is, mert nem egy népszerű zeneköltő hű és önfeláldozó szolgálatába állott. Bartók mondta nekem a főpróba után, hogy nagy hálára van neki kötelezve s neki egyenesen kellett ez az operaszöveg. — Nem szeretnék kizökkenni abból a nagyszerű hangulatból, melyben engem az opera napok óta tart, nagyot kell neked mondanom: ezt a szép májust is felejtem, folyton ez az emberszülte remekmunka jár az eszemben, e körül fordul az életem módja is, s már számítgatom a napokat, hogy mikor hallom újra. Jobbnak és nemesebbnek érzem magam, mintha megnőttem volna magam magamban és képzeld csak el, eme négy nap óta nem volt meleg kártya a kezemben.

***

- Bartók nem csinált magának olyan nagy ügyet a maga opuszából és ami körülötte történt. Soha szerző még olyan kevésszer ki nem ejtette művét s a főpróba reggelén egy nagy kottát hordozván hóna alatt, mind arról beszélt, hogy a próba után Straviczki egy balletjét fogja Tango szobájában eljátszani. Vájjon fog-e a mű a grófnak tetszeni, előadatja-e, ő nagyon szeretné. Bizonyos, hogy a szerencsés véletlen, ami engem ahhoz juttatott, hogy ezekben a napokban sokat lehessek együtt Bartókkal, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy munkájának nagy szépségét és korszakos különösségét megérezzem. Az ember és a munka egy, az egyik megmagyarázza a másikat, az ember nagyon fölötte áll az itt körülötte hemzsegő, önmagukat aláhúzó figuráknak. Az kétségtelen, hogy ez a vékony, őszülő fiatalember szuverén, s igen nagy úr, olyan nagy, amilyen csak egy ilyen szegény muzsikus lehet.

***

- Kíváncsi voltam a fajtájára, akikből származik és akikkel együtt él. Olyan jó volt hozzám, hogy bemutatott az édesanyjának, aki egy igen erőteljes ősz úrhölgy és fia dicsőségére a legfőbb megjegyzése ez volt: Nézze, Béla milyen sovány! Nagyon is sokat dolgozik. - A família nem muzsikus, mint ahogy a zenetörténetből a nagy muzsikusokról tudjuk, ez maga ami és maga lett. A kislánya még tréfából se üt a billentyűkre és Bartók nevetve beszélte a premier utáni délelőtt, hogy a gyereke, aki már nyolc éves, nagyon el volt ragadtatva a nevezetes estétől, csak egyet kifogásolt, hogy a zene zavarta és nem értette a szöveget. A felesége viszont a költőnek csupa muzsika, alakja, vonala, mint egy Puchevant-kép, szép fiatal, olyan, aki mellett igazán lehet komponálni. Tanítványa volt a tanárnak és most munkatársa a népdalok gyűjtésében és szorgalmasan másolja kottáit, természetesen imádattal és tűzzel. Az a nagy - nagy gyűlölet, amellyel elhagyott öreg zeneszerzők, tehetetlen sablonvitézek, dallamvadászok és megavasodott professzorok körülveszik Bartókot, nem juthat a közelébe, alkalmasint ettől az asszonytól, ezért lesz olyan könnyű elviselni mindezeket a keserű és ártalmas ellenségeskedéseket. Bartókon semmi nyoma, hogy a lipótvárosi kaszinó zenetudósai, professzorai és a nem jó hallású Ruszt József 8 esztendeig akadályozták meg művének előadásában. Egyáltalán úgy hat rám Bartók, mint aki bizonyos a dolgában, azonfelül nem is törődik a maga dolgával, hanem csak azzal, amit csinál.

 

- Falun lakik,  be-bejár Pestre, nem volt petróleumja és szene a télen, azért nincs új munkája, de Bánffy gróf, aki legnagyobb tisztelője, majd kitalpalja a minisztereknél, hogy a következő télre legyen egy kis petróleumja, szene is. Most pedig kedvem jönne arra, hogy elmondjak néked egyetmást arról, mi minden járt a fejemben, amikor az első színpadi próba után mámoros fővel elhagytam az Operát. De nem egy cikkre való, hanem egy kötet anyaga jár az eszemben s mivel dilettáns lenni nem szeretnék, abban bizakodom, lesz még módom a magam mesterségében, a regényírásban valahogy megírni egy magyar zseni születésének, küszködésének és diadalának valóban regényes történetét.

 

244   Ardelao 2017-12-03 00:22:59

Prahács Margit ezt az írását, Bartók Béla 60-ik születés napjára (1941.IV.25.) készítette.

„Ezért itthon is gyakrabban találkozunk nevével a fővárosi hangversenyek műsorán. De hol vagyunk mi még attól, hogy ezt a nagy magyar tehetséget a maga teljes jelentőségében értékelni tudjuk! A külföld már közelebb jutott ehhez a felismeréshez. Bartók Bélát ma már az egész művelt világ, mint korunk zenéjének egyik legnagyobb mesterét ismeri és emlegeti. A világjáró művész elsősorban, mint nemzetének küldötte, mint e nemzet szellemiségének képviselője szerepel a külföldi nagyvárosok közönsége előtt. így, midőn Bartók az igazi nagy szellemek minden propaganda és lárma nélkül megvívott győzelmét aratja külföldön, ebben az elismerésben baráti és ellenséges államok egyaránt a magyar szellemiség előtt hajolnak meg, az előtt a nemzeti közösség előtt, amelyből ez a nagyszerű alkotó erő kiszakadt.

Előttünk áll karcsú, törékeny alakja, amikor mint előadóművész egy-egy dicsőséges külföldi körútja után megjelenik a budapesti hangversenydobogón. Fellépésében, mozgásában olyan egyszerű, nemes, finom, zajtalan, mint a benső világra koncentrálódó kivételes egyéniségek. Feje az uralkodó homlokkal és szemekkel csodálatosan tiszta vonalú. Átszellemült arcán, játéka közben mintha a hófehér haj ezüstös visszfénye találkoznék valami sajátos benső ragyogással.

Ahogy ujjai megszólaltatják a billentyűket, érezzük ennek a benső erőnek a hatalmát, mindenben a lényeget kutató, sugárzó zenei értelem és magával ragadó szuggesztív erő uralmát, amely különösen saját műveinek tolmácsolásában nyilatkozik meg. Mély felelősségérzet és komolyság, hajlíthatatlan gerincesség, megalkuvás nélküli, nyílegyenes céltudatosság, fáradhatatlan problémalátás jellemzik Bartók minden emberi és művészi ténykedését. Csak azt adja, ami az ő benső törvényszerűségének és igazságának megfelel, akár tetszik, akár nem.

Ez a törekvés, amely mindig a lényegre irányul, egyet jelent a tökéletességre, a teljességre irányuló vággyal és egy mélyen etikus világszemlélettel, amely nélkül nincs igazi nagy alkotás. A legvégső cél az a magasság, ahol a művészet már nem egyéb, mint hitvallás, minden dolog végső értelmének felfedése.

Bartók egész eddigi művészi pályafutása nem egyéb, mint ezeknek a csúcsoknak a mind teljesebb meghódítása. Százszorosan nehéz volt ez neki, egy olyan művésznek, aki nem a kitaposott utakat követte, hanem hazája gazdag népzenéjének ihletésére, faji talajban gyökerező, ősrégi elemekre visszamenő és mégis egészen új és egyéni zenei nyelv kiépítésére törekedett. Fokról-fokra bontakozik ki ez a zenei nyelv. Liszt Ferenc késői stílusa, Strauss Richárd, Debussy, Stravinsky, a fiatal, forrongó évek mintaképei. «I. zenekari Suite»-je, Rapszódiája még a romantika örökségén épít tovább. De elérkezik a magyar zenetörténet sorsdöntő esztendeje: 1905, amikor Kodállyal elindul népzenei kutató útjára. Eldugott kis falvakban, hegyekben, pásztorok között, talán életük legboldogabb idejét élik ők ketten, hogy ne csak dallamokat tanuljanak, hanem ezeknek eleven életét, lelki gyökereit, az egész népi kultúra szellemét is magukba szívják.

Talán ezek az évek, a fenséges havasok magánya, a természettel egybeforrt emberi lelkek egyszerűsége és bölcsessége érlelték ki bennük is a tévedhetetlen egyenességet, a konvencióktól, érzelgésektől, dagályosságtól teljesen ment szabad szellemet.

Mint tudat alatt szunnyadó anyanyelvükre ébrednek rá a magyar népdal klasszikus sajátságaira s ebből a nagy egymásra találásból születnek meg most már az igazi Bartók-művek. Azok a mesteri népdalfeldolgozások, amelyek a zongorakísérettel ellátott népdalokban, gyermekeknek írt apró zongoradarabokban hangzottak fel először, művészi becsüknél is nagyobb jelentőségűek az általános nemzeti kultúra szempontjából. Az új magyar műzene két nagy mestere minden területen egy nagy nemzeti eszméért küzd. A népi dallamkincset, mint megújító erőt akarja az általános nemzeti művelődés és öntudat központjába állítani s így egy új honfoglalást megindítani, amely századokra megszabja a magyar szellemi élet útját.

Bartók, mint korának egyik legegyénibb és legérdekesebb zongoraművésze, hangszerét alkotó munkásságában elejétől fogva nagy előszeretettel érvényesíti. A népzenéből szabadon kibontott erőkkel legelőször a zongora nyelvét újítja meg. Micsoda új hang volt Nyugat kimerült, enervált idegmuzsikájával szemben az «Allegro barbaro» ritmikus erejének szinte dionüszoszi viharzása! De addig, amíg Bartók a forrongó évek zongoraműveitől kezdve eljut a nemrég Amerikában is megjelent «Mikrokozmosz» című zongoratanulmányaihoz, még hosszú az út. Neki is szembe kell nézni — nemcsak eleinte, de még ma is — azzal az általános bizalmatlansággal, amellyel a romantika gondolatvilágában nevelkedett közönség az új zenével szemben viseltetik. Bartók nyelve olyan változást jelentett a múlttal szemben, hogy az emberi lélek legnehezebben formálható, legkonzervatívabb rétege, az érzelmi világ csak lassan tudja követni. A túlnyomó többség ma még mindig csak a hiányát érzi egy új művészetnek, közeledik is hozzá, de mintha félne saját arcának meglátásától, visszamenekül a múlt otthonosabb, kendőzöttebb, nyugalmasabb világába. Pedig Bartók zenéje a legfőbb bizonyítéka annak, hogy a jelenben is megvan az új erős élet minden gazdagsága. Műveiből korunk lelke is szól hozzánk, ahol viharok és örvények vesznek körül, de ez a mi életünk. Csodálatos érzés, mikor ez a zene a mai ember szívét megüti, mikor hangokban fejeződik ki előttünk az, amire szavakat nem találunk.

Valóban mintha minden emberi vágy olthatatlan szomjúságát és nyugtalanságát hordaná magában a 30 év körüli Bartók Béla. Ez a mélyen emberi, kereső, küzdő jelleg, ez az örök kérdés a nagy Ismeretlen után minden művében feltűnik. Ez a kérdés az, amely «A kékszakállú herceg vára» című egyetlen operájának még impresszionisztikusan csillogó színorgiáiban is keresztültör. A téma, amely alkalmat ad a forrongó bartóki lélek egyik legmélyebb megnyilatkozására: az örök férfi és az örök nő tragédiája. A Kékszakáll várának hét bezárt kapuja a férfilélek szimbóluma. Judit, az örök női vágyódás megszemélyesítője — bár érzi, hogy a tudás a végzete lesz — nem nyugszik addig, míg ezek a titkok sorjában meg nem nyílnak előtte. Teljesen a magyar népdal lélegzetét követő két énekszólam áll itt szemben egymással, a magyar nyelv és dallam összeolvasztásában igazi útmutatók a magyar opera történetében. A nyugtalan, folytonos kételyt kifejező női énekszólam megragadó ellentéte a férfi énekszólamában felhangzó tudó, figyelmeztető, de megrendíthetetlen nyugalom, majd a fájdalmas rezignáció.   És hiába pihennek meg egy kis időre a hatalmas fokozásban előretörő zenei erők a könnyek tavánál, hogy mint zenévé vált zokogás, soha nem hallott csodálatos hangzatokkal szorítsák össze szívünket. Az iram folyik tovább, megrázó küzdelemben és szenvedéllyel, hogy annál nagyobb legyen a végső letörés, a ráébredés a boldogságért vívott minden emberi küzdelem hiábavalóságára. Ahogy ez a zene az éjsötétségből kibontakozó hangszínek káprázatos crescendóján keresztül újra eljut a mindent magába olvasztó, vigasztalan, vak éjszakáig — a vár kapui újra bezáródnak, — olyan megrázó kifejezése az emberi magánosságnak, amilyent csak a nagy alkotók tudnak átélni és formába önteni.

«A fából faragott királyfi» című táncjátékában is a küzdelem a főmotívum, de itt már a ritmusé a nagyobb szerep. Az igazi királyfi küzd a királylány szerelméért, akit csak a királyfinak felöltöztetett fabábú érdekel. Útját állja a meginduló erdő, a medréből kilépő patak: mind Bartók misztikus természetfestésének zseniális megnyilatkozásai. De hiába a végső győzelem mámoros elragadtatása, a fabábú táncának groteszk, démoni ritmikája másról beszél. A xylophon száraz kopogásában a basszus élesen csapkodó akkordjaival, mint valami szívet-tépő kacagás hallatszik; a benső keserűségek, az emberi reménytelenségek zenéje muzsikál belőle, amely kíméletlen őszinteséggel mutatja meg a fabábokat kergető Ember szánalmas kicsiségét.

S mi más «A csodálatos mandarin» táncjátékának lényege, mint az összes zenei erőknek egyetlen felfelé-törő fokozása, a mindig ismétlődő bartóki küzdelem az elérhetetlen után? Valaminek a szenvedélyes űzése, ami értelmet ad az emberi élet minden szenvedésének, akarásának, amiben megnyugodhatik, feloldódhatik. Minden eszköz a lelki dinamika kifejezését szolgálja. Éles disszonanciái úgy hatnak, mint egy felkavart korszak lelkének minden oldalról megnyíló örvényei, ahol egy hatalmas kataklizma felszínre hozta a lélek mélyén szunnyadó, békés korokban háttérbe szorult rejtelmes, ősi erőket. Ennek a benső tűznek, olthatatlan szomjúságnak mindig teljesebb kifejező eszköze lesz, Bartók népzenétől ihletett elragadó erejű és gazdagságú ritmikája.

Tiszta zenekari oeuvre-jében az 1909-ben bemutatott «II. Suite» jelzi a határvonalat, amelytől kezdve Bartók háta mögött hagyja az Erkel— Liszt-féle romantikus, cigányos magyarság világát és az igazi magyar népzene szellemében alkot. Ennek, a mély rétegből kivirágzó új zenei magyarságnak, mintegy betetőzője volt, a híres zenekari «Tánc-suite»-je. Az 1925-i prágai nemzetközi zeneünnepélyeken valóságos forradalmat idéz elő ez a mű. Forró lélegzete, barbár ősereje, izgató, elragadó lendülete a népzenei források teremtőerővel való mesteri formálásában tárultak a bámuló hallgatóság elé. Az ellenséges állam fővárosában tombolva ünneplik a magyar mestert, mert, az idegen fülek igen jól kiérezték a mű nemzetközi sablontól teljesen elütő, erőteljes faji jellemét, a nyugati kultúrával vértezett keleti magyarság arcát.

A népi szellemnek ez az ábrázolása Bartók későbbi műveiben mind jobban átszellemül s valami sajátos kettősségben tűnik fel. A ritmus, mint minden élő folyamatot egyesítő őserő és mozgás, mindig nagy szerephez jut, de emellett mindig jobban kibontakoznak a vonósnégyeseiben, II. Zongoraversenyében már feltűnő „Prestissimo” tételek szinte kísérteties légiességgel suhanó, ellobogó hangvíziói s azok az anyagtalanná szellemült összhangok, amelyek földöntúli titokzatossággal, halvány ezüstös fényű derengéssel kúsznak fel a ködös félhomályból. Mintha Bartók ezekben a gyönyörű színfantáziákban már metafizikai régiókon át kutatná azt a titkot, amelyet a ritmus földi világa nem tudott megfejteni. Így lesz az 1930-as évek legfőbb problémája a tudatos kristálytiszta formálással megkötött erő, új hangszerszínek kutatása és kombinációja, a zene anyagának a színek által való megújítása, a hangszerek lelkének felidézése, zenei lehetőségeinek teljes kiaknázása. Csodálatos kifinomodása a hallóérzéknek és a benső világnak! Gondoljunk csak a «Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára» című művének Adagiójára. Hangzatok, amelyeket olyan jól ismerünk már az «Éjszaka zenéje» kis zongoradarabjából. A természetimádó művészlélek gyönyörű álmai ezek, ahol a zene teljesen elveszti földhözkötöttségét, az éj titokzatos, remegő hangjaiban való teljes beleolvadással tágítja ki a lét szűk korlátait s az örök világegyetem részesévé válik.

Az ilyen lelkiség a költői eszmében is csak az őseredeti, mélyen emberi témák után vágyódik. Hol találná meg ezt teljesebben, mint a népi költészetben, a kilenc csodaszarvasról szóló ősi népballada mitikus világában. «Cantata profana»-nak hívja Bartók ezt az egyik leghatalmasabb alkotását, amely címe ellenére is mélyebben vallásos jellegű, mint sok jellegzetes egyházi kompozíció. Itt már a csúcsokon vagyunk: a művészet, mint hitvallás, amelynek szenvedélyes istenkeresése az ősi, tiszta létformák után való vágyban nyilvánul meg. Egy új világ zenei hirdetője ez a mű, amelynek hatalmas szerkesztő erővel felépített, mindent magával sodró polifóniája, bensőséges, mély lírája, a polifóniából kibontakozó új összhangjai a legkülönfélébb oldalakról csillogtatják meg előttünk a mindig megújuló és mégis mindig örök zenei törvények világát.

Csakis ezen a zenei nyelven lehetett kifejezni Bartók új világszemléletét. El mindentől, ami az embert megfosztja a természettől, az élettől és önmagától, el a mesterkéltség és lapos célszerűség világától, hogy újra visszatalálhassunk az örök erkölcsi értékek eredeti érzelmi gyökereihez, élményszerűségéhez. Így emelkedik az Ősi ballada két legszebb, befejező sora:

— „A mi szájunk nem iszik többé pohárból, csak tiszta, hűvös forrásból" — a bartóki eszmevilág legfőbb szimbólumává.  

Ez a lélektisztaság és nemesség az ezüsthajú Bartók Bélát újra visszatéríti a fiatal lelkekhez. Megírja a máris világhírű «Mikrokozmosz» című zongoratanulmányait, amelyekben az egész zongorapedagógiát rendkívül kiszélesített zenei látókörrel új alapokra fekteti. S megírja azokat a gyönyörű ifjúsági kórusait, amelyekkel ő is belekapcsolódik Kodály idevonatkozó nagyszabású kultúrmunkájába. így nevel az új magyar műzene emberi és nemzeti együttérzésre. Eszköze a népi dallamok, ritmusok, szövegek összefogó ereje, ugyanakkor, mikor a legművészibb táplálékot nyújtja a felmagasztalt gyermeki lélek számára.

És ha szólni akarunk még Bartók Béláról, a tudósról, a zenei folklóré mai legnagyobb világtekintélyéről — akinek a népzenei tanulmányai a művelt világ minden nyelvén megjelentek, — itt is elsősorban, mint a tudományos etika nagy harcosát tisztelhetjük benne.

Kodállyal együtt végzett 3 évtizedes népzenei kutatásainak eredménye a magyar művelődéstörténelem egyik legnagyobb fontosságú szellemi értéke, a nemzeti önismeret főeszköze. Bartók óriási anyagát feldolgozó, összehasonlító módszerével, — amellyel, a szomszéd- és a rokonnépek népzenéjének egymásra gyakorolt hatását vizsgálja —, egy hajszállal sem tér el a szigorúan tudományos szempontoktól. Itt is csak a lényeget, a mulandó, napi vélemények és ízlések felett álló igazságot tartja szem előtt. Igen sokat támadták. Román népzenei gyűjtései miatt itthon hazafiatlansággal vádolták, viszont odaát azt hányták a szemére, hogy a tudomány módszereiből a románság ellen politikai fegyvert kovácsol. De Bartókot semmi sem ingatta meg fanatikus igazságszeretetében — s az idő őt igazolta. Mert, amikor szlovák népdalok, román táncok, rutén kolomejkák, bolgár ritmusok egyformán mutatják a művésznek és a tudósnak az utat a zene szűztiszta forrásai felé, hogy ezekkel csak még Öntudatosabbá és termékenyebbé tegye saját magyar zenei anyanyelvét, egy európai láthatárú magyar nemzeti öntudatosság hirdetője lesz, aki az igazabb, boldogabb Magyarország számára alkotott.

S ahogy a nagy művészek mindig intuitív hírnökei és útmutatói nemzetük jövőjének, úgy hinnünk kell, hogy a Gondviselés nem hiába adta nekünk, magyaroknak, éppen nagy történelmi megpróbáltatásaink idején, Bartók Bélát.

60-ik születésnapjára legszerényebb hálakép azért, hogy felmérhetetlen munkával és zseniális művészetével, itthon éppen úgy, mint idegenben, egyaránt csak hazája javát és nagyobb dicsőségét szolgálja, hallgassuk és értsük meg az ő szavát. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat, mert olyan szózat ez, amely a magyar nemzetet ma Európa vezető, zenei nemzetévé emelte."
 

PRAHÁCS MARGIT

MAGYAR SZEMLE, 1941. 40. kötet

243   Búbánat 2017-12-01 02:12:46

„Bartók nem ismert megalkuvást”

Beszélgetés Sándor György zongoraművésszel

Népszabadság, 1961. október 8.


Sok év múlt el a koraifjúság óta, amikor gyakran voltam együtt baráti körben Sándor Györggyel, az azóta világhírűvé lett zongoraművésszel. A harmincas évek derekán hagyta el Európát, s Amerikában telepedett le. Sokat gondoltam rá azóta. Gyakran érkezett késve, kipirult arccal ifjúkori kóborlásaink kiindulópontjára, s ilyenkor mi úgy néztünk rá, irigykedő csodálattal, mint akiről tudtuk, hogy valamilyen gyönyörűen titokzatos helyről érkezett, „órán voltam’’ — mondta védekezésképpen; de ez szinte felesleges volt, megbocsátottunk neki mindig: Bartóknál volt órán.
Nagyon ritkán beszélt a „tanár úrról”, csak azt hallottuk tőle sokszor, ifjúi áhítattal emlegetve: „nem olyan, mint más ember...” Most, több mint húsz év múltán is késve érkezett a találkozóra. Most is a Zeneakadémiáról jött: a Liszt- Bartók nemzetközi zongoraverseny zsűritagja Sándor György, aki egyébként - ha éppen nem turnézik - egy nagy amerikai egyetem zongoraművészképző tanszékének a vezetője.

Éppen olyan vagy, mint akkor  - így nézegettük, üdvözöltük egymást, s ő valóban mit sem változott, hiszen a régi szerelme örök szerelem maradt: Bartók. A mostani nagysikerű budapesti hangversenyén is, természetesen, „őt” játszotta ...
— Nem olyan volt, mint más ember... - így kezdte most is, nyilván visszaemlékezve arra a gyakori rövid „jellemrajzra”, amelyet most olyan szívesen egészített ki:
— Tanárnak is rendkívüli volt... Áradt belőle a szuggesztivitás, és ez csodálatos harmóniában párosult halk, szerény egyéniségével. (Egyébként társaságban is ilyen volt, amellett kitűnő humorérzékű.) Zseni volt. És a tanítvány tudta ezt, érezte. Tanulni a világ egyik legnagyobb muzsikusától! — lehet-e ennél nagyszerűbb? Igyekeztem magamba vésni minden szavát, zongorajátékának minden hangját. Négy évig tanított. Rövid idő; De az utána következő években is, mintha mindig ő irányított volna. Irányítani; Igen, csak ennyit akart. Irtózott attól, hogy lekopírozzák, vagy hogy a tanítvány az utánzás közepette végül valamiféle Bartók-torzképet alakítson ki. Mondom, ő csak irányítani akart, hogy a tanítvány fantáziáját megtermékenyítse. Játszottunk neki: s utána - ha nem volt csapnivalóan rossz a produkció - nagyon udvariasan, nagyon kedvesen, legtöbbször csak ezt a három rövidke szót mondta:
Ez jó volt! - azután odaült a zongora mellé és ő maga játszotta el a darabot, amelynek szinte minden üteme most egészen másként hangzott, mint az imént. A zongorázás technikáját szinte nem is tanította, hadd játsszon ki-ki a maga módján! Ha ő tolmácsolt egy darabot, ebből ki ne értette volna meg a szerző mondanivalóját, a mű tartalmát? ... - a technika, a forma már ebből következett. A „tanár úron” érződött, hogy hatalmas alkotó művész, és éppen ezért értette oly tökéletesen mások alkotásait, interpretálta őket ihletett tisztelettel.
S embernek is nagy egyéniség volt. Nem ismert megalkuvást az igazságban. Elveiből sohasem engedett. Még jobban felnéztünk rá, amikor megtudtuk: megtiltotta, hogy a fasizálódó Olaszországban előadják a műveit. Ilyen volt és maradt mindig ... Ismeretes, hogy még itthon úgy végrendelkezett: amíg Hitler és Mussolini nevével van tér a hazájában, őróla semmiképpen se nevezzenek el közteret vagy utcát. S amikor a fasizmus mind uralkodóbb nyomással nehezedett az országra, élő tiltakozásul hagyta el hazáját.
— Kétszobás kis lakásban élt New York házrengetegének a közepén. Csak szűk baráti kör vette körül, a temetésén is csak nyolcan álltunk a sírjánál... Nem volt praktikus ember, ezért nem is tudott asszimilálódni Amerikában. Ezért is élt odakinn az alatt a néhány év alatt csaknem végig igen rossz anyagi körülmények között. „Odakinn” az a szokás, hogyha egy-egy nagy „név” érkezik, egyéves szerződést kap, és hangversenykörútra viszik. De ha az esztendő letelt, más lép a helyére, az új ember indul el éves körutazásra. Bartókkal is így történt. S következtek a nehéz idők, jövedelem nélkül. Azután végre egy megbízatás a Columbia Egyetemről; a Parry-féle szerb-horvát-gyűjtemény feldolgozása; ez volt az utolsó folklorisztikus tevékenysége. Utána, megint anyagi gondok... s a gyilkos kór is emésztette. Később könnyíthetett volna a sorsán, ha más ember lett volna... Amerikában sok a magánalapítvány. Egy ilyen alapítvány keretében kínáltak fel Bartóknak pozíciót az egyik magánegyetemen; betöltésével semmi más feladat nem járt volna, mint az, hogy évenként egy koncertet tartson. Az az alapítvány bár szerény, de rendszeres havi jövedelmet biztosított volna. Nem fogadta el. Mert nem akart - mint mondta - munka nélkül pénzhez jutni. Vele ne gyakoroljanak kegyet! S hiába igyekeztünk, nem sikerült neki megmagyarázni, hogy ez nem kegy, hiszen a „kegyosztó” sem jár rosszul, mert a törvény szerint az alapítványra fordított összeget levonják az adóból, tehát az illetőnek nem kerül pénzébe a jótékonyság. S ezenkívül: a Bartók név reklámja is megér az intézménynek annyit, mint amennyi a befektetés... De Bartók hajthatatlan maradt.
Az utolsó napok .. . szinte, haláláig dolgozott. A feleségének írt III. zongoraverseny 17 taktus hangszerelésének kivételével még elkészülhetett (a befejezés Serly Tibor munkája). A mester e csodálatos hattyúdalát azután Ormándy Jenő vezényletével én szólaltattam meg elsőként, Philadelphiában. Röviddel halála előtt ideadta nekem a Concerto kefelevonatát, hogy javítsam ki, azután küldjem el a kiadóhoz Londonba. Amikor három nappal később visszavittem neki a kórházba, már nem engedtek be hozzá, az utolsó vérátömlesztést kapta, hogy végrendeletét még elkészíthesse. Másnap meghalt, elment - ahogyan ő mondta szomorúan - „tele poggyásszal” és a már be nem teljesedett legnagyobb vággyal, hogy örökre visszatérjen Magyarországra.
 

Magyarország... - erről is beszélgettünk Sándor Györggyel. Néhány napja érkezett, éjszaka, de rögtön elindult a pesti éjszakába, először a Dessewffy utcába, ahol valaha lakott, azután a ligetbe; a gyermekkorhoz, az ifjúsághoz. A Zeneakadémia XII. tantermébe. ahol Bartók tanította, csak másnap juthatott be ...— A legmélyebb impresszió? A régi barátok ... Sokat megölt a háború, a fasizmus, de akik élnek ... az egyikből az Operaház igazgatója lett, hírneves zeneszerző a másikból, a harmadik magas állami poszton van .. A város? Még szebb, mint valaha. A közönség a világ leglelkesebb közönsége közé tartozik; hozzáértésben is. zenekultúrában is. A zenei hetek rendezése kifogástalan. A magyar művészek? Itthon megint részt vehettem Fischer Annie és Ferencsik koncertjén, nemrég még Amerikában és Londonban hallgattam tolmácsolásukat, óriási sikerük alkalmával. Bartók három színpadi művének előadását is megnéztem a pesti Operában, emlékezetesen szép volt; csütörtökön Kovács Dénes remek játékában hallottam Bartók II. hegedűversenyét. A Liszt - Bartók nemzetközi zongoraversenyen a magyar művészek szereplését magas nívó jellemezte. S a fesztivál internacionális művészserege bizonnyal elősegíti, hogy a zene nemzetközi nyelve közelebb hozza egymáshoz nemcsak a nyugati és a szocialista országok muzsikusait, de népeiket is. Az én hangversenyemen a szovjet Rozsgyesztvenszkij vezényelt, örültem, hogy megismerhettem. Tökéletesen azonosult Bartókkal; világosan, tisztán értelmező, remek muzsikus, egyike a világ legjobb fiatal karmestereinek. Remélem, muzsikálunk még együtt...

Sándor György Magyarországból Párizsba indul. Bartók-műveket játszik hanglemezre. Azzal ünnepli a Bartók-évet, hogy mesterének mindhárom zongoraversenyét eljátssza Európa különböző országaiban. Valóban méltó nagykövete Bartók muzsikájának, amely - mint ahogyan Sándor György is mondja - évről évre nagyobb tömegeket vonz, s tesz Bartók hívévé, Magyarország ismerőjévé világszerte.

/György István/

242   Ardelao • előzmény240 2017-12-01 00:20:18

Bartók János:

BARTÓK BÉLA ÚTJA (folytatás)

Az 1910-től az 1920-ig terjedő időszak Bartók zeneszerzői útjának egyik legnevezetesebb és talán bizonyos szempontokból a legnehezebb szakasza. Amennyire könnyű ma felismerni és helyesen vagy helytelenül méltatni az igazi magyar népzene hatását az új műzene fejlődésére, annyira, de annál még inkább nehezebb feladat volt az úttörőé, aki abban az időben még a zenetörténeti példákat sem nagyon ismerhette. Hiszen a népzenék tudományos megismerése és megismertetése, melynek Bartók is egyik részese — csak a legutolsó években kezdte a zene-történeti kutatás módszereit átalakítani. Bartókot egyébként sohasem vezették intellektuális úton szerzett élmények. Tehát ha lett volna, már akkor egy olyan zenetörténész, aki kimondta volna az európai zenei stílusok végső elfáradását és egyben megállapította volna azt is, hogy mindegyik nagy stílus alapja egykor valamilyen népi zene volt. Bartók még ebben az esetben is az önmaga által felismert valóságból indult volna el. A világháborús évek előtt már sokféle népzenét ismert, megismerte Debussy-t és Sztravinszkij-t és megírta már az első népdal- feldolgozásait. Tovább kellett menni és az útnak talán ez volt a legmeredekebb része. Bartóknak az emberi lehetőségek határáig meg kellett tagadnia minden reminiszcenciát, egyedül kellett lennie teljesen, mert nem egyes népdalok átírásáról és a kihasznált nyugat-európai zenei eszközök felfrissítéséről volt szó. Az ilyen értelemben vett felfrissítés munkáját elvégezték a romantikus kor szerzői. Bartók a népzenét eredeti mivoltában és értelmében hallotta meg és ez a népzene egy egészen más világot jelent, mint a Purcell-től Brahms-ig terjedő tér és idő zenéje.

Különféle népdalok átírása jellemzi Bartók zeneszerzői munkáját leginkább ezekben az években; 1912-ben keletkezik a «Négy régi magyar népdal» férfikarra, 1914—17-ben a «15 magyar parasztdal» zongorára, a «Magyarországi román népi táncok» zongorára, 1917-ben a «Tót népdalok» vegyes-karra zongorával stb. Az 1914—16-ban Balázs Béla szövegére komponált «Fából faragott királyfi» táncjátékban eredeti hangszeres dallamvonalakban ismerjük meg a magyar népi zene szellemét. Ezekkel a művekkel Bartók véglegesen elhatárolta magát a közvetlen előző koroktól, olyan korlátlan lehetőségeket nyitott meg önmaga előtt, amelyeket csak a legnagyobb, Bartókot mindig jellemző alkotó fegyelmezettséggel lehet eredményesen kihasználni.

Ez időszak külső eseményei közül «A fából faragott királyfi» és az 1911-ben írt «A kékszakállú herceg vára» bemutató budapesti előadása (1917, illetve 1918) a legnevezetesebb. Nevezetes ez a két bemutató azért is, mert a Tango Egisto által vezényelt előadásokat Bartók kifogástalannak tartotta. Népzenei gyűjtőútjait szűkebb területen, 1918-ig folytatta.

A világháború végével beállott gazdasági és politikai változás Bartókot ismét hangversenyzésre kényszerítette. Különösen érdekesek ezekből az évekből a londoni és párizsi hangversenyek. Ezeken mutatja be az 1921-ből és 1922-ből való hegedű-zongora szonátáit. Nevét és jelentőségét már jól ismerik ekkor a nyugati országokban, művei mindenfelé megszerezhetők, mivel azokat 1918 óta a bécsi Universal Edition adja ki. Angol, német, francia és amerikai folyóiratok sorra közölnek cikkeket Bartókról, 1921-ben a „Musikblätter des Anbruch“ Bartók-számot ad ki. 1926-ban Kölnben bemutatják a Lengyel Menyhért szövegére készült «Csodálatos Mandarin» című táncjátékát, melyet 1919-ben komponált. Ezt a művét 1929-ben Prágában is bemutatták, a budapesti bemutató még eddig nem történt meg. Bartókot hazájában, Magyar- országon általában kevésbé értékelték abban az időben (és sok vonatkozásban még ma is) működését, aminek okát sok tényezőben kereshetjük. Az a jelenség, hogy a művelt osztályok nem ismerték a magyar népzenét és így az abból fakadó műzenét sem érthették meg, továbbá, hogy Bartókot jó egynéhány sajtóközlemény és félhivatalos vélemény tót és román népdalgyűjtése miatt „hazaárulónak“ tekintette; csak tünetei egy nagyobb egységű jelenségcsoportnak. Egyébként is Bartók kezdetben is, ekkor is és ma is megszemélyesítője, helyesebben megmutatója mindannak, amit most egyszerűen Magyarország elintézetlen társadalmi és kulturális kérdéseinek nevezhetünk.

A népi zenék hatása az 1920-as évek idején újabb formában jelentkezik a Bartók-művekben. Kevesebb a népdalátirat és több az olyan mű, melyben Bartók eredeti dallamvonalakkal mutatja meg az új zene hangzás törvényeit. Ilyen művek elsősorban a «Zongoraszonáta» és a «Zongoraverseny» továbbá a «Szabadban» című zongoradarab-sorozat. E művekben egyesült Bartók kétféle eddigi zenéje a legteljesebben. Mi volt ez a kétféle Bartók-zene, helyesebben Bartók zeneszerzői tevékenységének kétféle útja?

1906-tól kezdve állandóan írt Bartók népdalok felhasználásával műveket, de amellett voltak olyan művek is mint például a vonósnégyesek, azután a «Vázlatok» zongorára (1908—1910), a «Négy zenekari darab» (1912), «öt dal énekhangra zongorakísérettel» (Ady Endre verseire, 1916) stb.

A népdalmentes művekben is igen sokszor találkozunk olyan elemekkel, amelyeket Bartók a népzenéből ismert meg, de ezek a művek valószínűleg, ha nem is úgy, ahogyan vannak, a népi zene megismerése nélkül is megszülettek volna. Ez a csakis ilyen értelemben kétfélének mondott Bartók-zene az 1920-as évek folyamán eggyé-olvadt és ezt az egységet az sem zavarja többé, ha Bartók ismét ad ki 1929-ben népdalátiratokat («Húsz magyar népdal» énekhangra zongorakísérettel). 

Az igazi magyar zenét nagyrészt Bartók fellépései nyomán ismeri meg a külföldi világ. Bartók első amerikai útja alkalmával (az 1927— 1928-as hangversenyszezonban), két hónap alatt 29 városban adott hangversenyt. A következő évben, Oroszországban és Spanyolországban jár hangversenykörúton. 1929-ben ez-idő szerint utoljára játszott Budapesten szólózongora-est keretében egész estet betöltő műsort.

A legújabb időkben ismét többet foglalkozik a népzenével, összehasonlítja a magyar népzenét az összes közeli és távoli szomszédnépek népzenéjével és ennek sorában áttanulmányozza alaposan a szerb, horvát, lengyel, bolgár stb. népzenéket. Sőt 1936-ban a török kormány felkérésére Törökországban népzenegyűjtő úton vesz részt. 1934-től kezdve Bartók a Zeneművészeti Főiskola helyett a Magyar Tudományos Akadémián folytatja a munkáját, ahol az Akadémia megbízásából a magyar népdalok egyetemes kiadását készíti elő. A Magyar Tudományos Akadémia 1936-ban tagjai közé választja. Bartók Lisztről beszél a székfoglalóján, és sok egyéb között, Liszt legértékesebb műveire, és Liszt, kezdeményező szerepére hívja fel a figyelmet.

Az 1930-óta írt műveiben Bartók elsőnek használja ki saját stílusát és újításait nagyobb formák alkotására (II. Zongoraverseny 1930—31, V. Vonósnégyes 1934, «Zene, vonós- és ütőhangszerekre és cselesztára» 1936 stb.). Ahány mű, annyiféle megoldás. Ez a formai és tartalmi sokféleség különösen kitűnik a «Mikrokozmosz» című 153 zongoradarabot tartalmazó sorozatból. Igaz, hogy Bartók itt a tanítás céljai miatt szándékosan a sokféleségre törekedett. Bartókot sokszor hasonlították már Bach-hoz. A hasonlóságnak van alapja, ha arra gondolunk, hogy Bach stílusában minden helyet foglalt, ami volt előtte hosszú időn keresztül, Bartóknál pedig együtt van mindaz, ami egy kultúrán belül sokfelé fog szerteágazni és fejlődéseket elindítani.

A ZENE, 1941. március 25./július 15. (XXII. Évfolyam, 12-14 szám)

241   Búbánat 2017-11-28 21:46:00

VÁROSFAL (OPERA) ANTIKVÁRIUM

29. könyvárverés

2017. 12. 06. SZERDA 17:00

18. tétel

Bartók Béla Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje

Bartók Béla Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje. 127, javarészt kiadatlan dallammal.

KIKIÁLTÁSI ÁR:3 000 HUF

TÉTEL TELJES LEÍRÁSA

Bp., (1934). Somló Béla Könyvkiadó 36+32 p. (kottamelléklet). A kottamellékletet Bartók Béla kézírásáról sokszorosították. (Népszerű Zenefüzetek 3.) Fűzve, kiadói papírborítóban.

aukció időpontja:

2017. 12. 06. szerda 17:00

aukció helyszíne:

Újlipótvárosi Klub-Galéria, 1136 Budapest, Tátra utca 20/B

kiállítás helyszíne:

Városfal Antikvárium | Budapest, V. Múzeum krt. 27.

kiállítás ideje:

november 29 – december 5, nyitvatartási időben

240   Ardelao 2017-11-28 18:25:59

 BARTÓK JÁNOS:

BARTÓK BÉLA ÚTJA
(Vázlat) 

1941. március 25-én volt hatvan éve annak, hogy a magyar és egyben a legújabb zenetörténet egyik legnagyszerűbb egyénisége, Bartók Béla a torontál megyei Nagyszentmiklóson a napvilágot meglátta. Muzsikus- tehetségű apja a nagyszentmiklósi földműves iskola igazgatója volt, akit nyolcéves korában elvesztett. Az apa hivatásos foglalkozása és a fia jövője közölt első tekintetre nem találunk összefüggést. De ha arra gondolunk, hogy Bartók életének milyen jelentős részét töltötte nép- dalgyűjtő útjain földmívelők között, és hogy a szabad természetnek milyen jelentős szerepe van Bartók zenéjében, akkor mégis azt kell hinnünk, hogy a természeti jelenségek, valamint az azokkal való állandó foglalkozás és a zene közölt valamiféle igen nagy belső kapcsolat lehetséges.

Bartók első zongoraleckéit, nyilván ezzel együtt a zenei alapismereteket, anyjától kapta hatéves korában. Tízéves, mikor először szerepel nyilvánosság előtt (Nagyszöllősön) egyszerre zongoraművészi és zeneszerzői minőségben. Anyja az apa halála után, mint népiskolai tanítónő lett a család fenntartója, idejekorán igyekezett olyan városba kerülni, ahol fia számára a rendszeres zenetanulás lehetővé váll. Több vidéki város után 1893-ban így kerültek Pozsonyba. Bartókot itt tizenöt éves koráig Erkel László, Erkel Ferenc fia tanította zongorára és összhangzattanra. Pozsony, — éppúgy, mint a többi nyugati halárhoz közel eső polgárvárosunk - közvetítette hozzánk az európai, de elsősorban a német zenekultúrát. Zenekari hangversenyek és operaelőadások mellett a társas életet itt ekkor még jellemző gyakori kamarazenés összejövetelek jó alkalmak voltak a zeneirodalom megismerésére. Ez idő-tájt Liszt, Wagner és Brahms művei jelentették a zeneszerzés legújabb irányait, a legutolsó jelentős eredményeket. Bartókra leginkább Brahms művei hatottak, de ez a zene nem sokáig irányította alkotó fantáziáját. Mikor a gimnáziumi tanulmányainak befejezése után Budapestre jött és itt a Zeneakadémián Thomán István és Koessler János tanítványa lett, csakhamar tudta azt, hogy Brahms zenéje nem nyit utakat az újabb zeneszerzés területén. Zeneakadémiai növendékéveiben (1899—1903) különösebben Wagner és Liszt műveit tanulmányozza, de a kívánt új úthoz így sem jut el. Annál eredményesebb azonban zongoraművészi fejlődése. A Liszt-tanítvány Thomán István irányítása mellett a kifejezésbeli és technikai tudás sok új lehetőségével ismerkedik meg, alkalmazkodóképességét és virtuozitását a legmagasabb fokig kifejleszti. A nagyobb nyilvánosság is, mint elsőrendű pianistáról vesz tudomást ebben az időben.

A zeneszerző Bartók fejlődését újabb hatások akkor befolyásolták, amikor megismerkedett R. Strauss műveivel. Ez a zene sok új eszközt és hangzáskombinációt mutatott meg Bartóknak, legalábbis hasonlókat (elvben) azokhoz, amiket Bartók ez időben ösztönösen vagy tudatosan keresett. A Strauss-művek csoportja azonban csak egyike volt a haló tényezőknek. A századforduló éveiben ismét megerősödött a már akkor legalább háromnegyed évszázados vágy a magyar zeneszerzőkben egy önálló magyar műzenei nyelv kialakításával kapcsolatban. Bartók is kezdi számba venni az akkor legeredetibbnek vélt magyar zene elemeit. Közben ismét Liszthez fordul és sok olyan elemet talál Liszt zenéjében — különösen a kevésbé népszerű és részben az utolsó művek között, amely jelentős a zene további fejlődése szempontjából („Haláltánc“, Faust-szimfónia, „Années de Pélérinage“ stb.).

Ebben az időben írja Bartók első nagyobb méretű műveit. 1903-ban komponált „Kossuth“ című szimfonikus művét 1904 februárjában Richter János mutatja be Manchesterben. Az 1904-ből való zongoraötöst a Prill-féle vonósnégyes mutatja be Bécsben. Az ugyanebben az évben keletkezett zongorára és zenekarra írt rapszódiát (op. 1.), amellyel 1905-ben, eredmény nélkül versenyzett Párizsban a Rubinstein-díjért, mindmáig — Bartók egyéb és azóta írt műveinek magyarországi előadásaihoz viszonyítva — gyakrabban játsszák. Bartók e műveinek csoportjába tartozik még az 1. zenekari szvit is (1905, op. 3).

A magyar népi zene és általában a népi zene megismerése hozott semmi más hatáshoz nem hasonlítható fordulatot Bartók zeneszerzői fejlődésében. Hogy pontosan mikor és milyen körülmények közölt találkozott Bartók a magyar népzenével és miként történt az, hogy Kodállyal egy időben, de Kodálytól függetlenül találta meg a magyar zenei anya-nyelvet; ezt meghatározni adatok hiánya miatt egyelőre nem tudjuk.  

Bartók a következőképpen nyilatkozik erről:

«Fölismertem, hogy a tévesen népdaloknak ismert magyar dallamok — amelyek a valóságban többé-kevésbé triviális népies műdalok — kevés érdekességet nyújtanak és így 1905-ben hozzáfogtam a mindaddig teljesen ismeretlen magyar parasztzene fölkutatásához.»

Ma már kezdjük sejteni, hogy ennek a fölismerésnek a jelentősége túlnő a zene határain is, nemcsak arról van itten szó, hogy megnyílt az út az önálló magyar műzenei stílus kialakulásához és a zene történetének egy új korszakához. A primitív zenéhez és kultúrákhoz való visszatérés folyamata akkor is és ma is jellemzője a kultúrtörténetnek és a társadalmi fejlődéssel párhuzamosan halad. Nem tudhatjuk, hogy Bartók és Kodály abban az időben tudatosan gondoltak-e erre, annyi biztos, hogy fölismerésükhöz zenei úton jutottak. A nyugat-európai zenei stílusok termőereje a múlt század vége felé teljesen kimerült, azokkal az eszközökkel semmi lényeges újat mondani nem lehetett és ezt Bartók és Kodály is jól tudták.

Bartók az első népzenei gyűjtőútjain csak a magyar falvakat kereste fel, de gyűjtőmunkáját csakhamar kiterjesztette a nemzetiségi nyelv-területekre is.

A kelet-európai népzenék dallamban, ritmusban, kifejezésben igen távol állottak mindama zenéktől, melyeket akkor egy nyugat-európai műveltségű zenész ismert és megszokott. Az iskolában megtanult összhangzattan és formatan igen kevés segítséget nyújtott a kelet-európai népzenéket felhasználó zeneszerző számára. Mégis azt kell hinnünk, hogy az akkori új zeneművek, — ha nagyon távoli vonatkozásban is — segítségére lehettek a népi zenékből építő új zenéknek. Wagner, de még inkább Strauss és Liszt művei rést ütöttek a zenélés régebbi eszközbeli keretein. Ha Strauss és Liszt és az őket követő zeneszerzők műveinek egy-egy kisebb részlete sem válhatott a kereset új zene modelljévé, arra alkalmas volt, hogy megbontsa az esetleg évszázadok óla megszokott fordulatokat és átmenet legyen a régi és az egészen új között.

[Érdemes megjegyezni, hogy az itthoni zenészkörök egy bizonyos rétege, nevezetesen az, amelyik még ma is a Liszt rapszódiákban látja a magyar műzenei alkotás egyik csúcsát, szeret e korai művekre hivatkozni Bartók méltatásánál. Pedig kár ezt az első Bartók-zenét ilyen, egyébként értelmetlen zenepolitikai célra felhasználni. E kiforrott stílusú és a húszegynéhányéves Bartók Bélát igen nagyon megmutató költői tartalmú műveket. a XIX. századbeli magyar műzenei törekvések legszebb befejezésének tekinthetjük.]

Bartók népzenei munkájának kezdettől fogva két iránya van: zeneszerzési és néprajzi. Gyűjtőmunkája során nemcsak egyéni céljaira készített feljegyzéseket; elejétől fogva gondolt arra is, hogy a magyar népzenét a tudományos világ és azután mindenki megismerhesse. 1912-ben Kodállyal együtt javaslattal fordulnak a Kultuszminisztériumhoz egy egyetemes magyar népdalkiadvány érdekében. Számos kisebb, részletekkel foglalkozó cikk után 1921-ben elkészül egyik alapvető munkájával: «A magyar népdallal.»

1907-ben Bartókot kinevezték zongora-tanárnak a Zeneakadémiára és ez a körülmény újabb munkaterületet jelenteti számára, mert a tanításhoz megfelelő kiadványokról is kellett gondoskodni. Sorra dolgozza át Bach. Haydn, Mozart, Beethoven, stb. műveit a tanítás céljaira. Bartók kiadványainál az „átdolgozás“ nem jelent szövegváltozást, hanem ellenkezőleg; a legszigorúbb közlését az eredeti műnek, előadási utasításokkal és ujjrenddel, esetleg formai elemzésekkel ellátva.

A zeneszerző Bartóknál is legtöbbször a tanítás szempontjai érvényesülnek. Legelső önálló népdalfeldolgozásai között találjuk a «Gyermekeknek» és «Pro deti» című, összesen 85 darabot tartalmazó zongoradarab gyűjteményét. E sorozatot (1908 — 09) Bartók újabb zeneszerzői stílusa első összefoglaló eredményének tekinthetjük. Bizonyos mértékig összeegyeztető munka, amennyiben a nyugat-európai tonalitáshoz tartozó akkordok és hangzások sok helyen megjelennek ezekben a darabokban a magyar és szlovák dallamok alatt és felett. Bartók eredeti akkord-fűző invenciója, és hangszerelése mégis annyira újszerűvé tette ezeket a darabokat, hogy csak igen lassan lehetett általánosabban bevezetni a Czerny—Dussek—Pleyel, stb. zongoratanító-irodalomhoz szokott tanárok körébe.

Amilyen fokozódó mértékben vonta le Bartók a népzenei tanulság konzekvenciáit újabb műveiben, oly fokozódó mértékben növekedett a meg nem értés és támadás műveivel kapcsolatban. Bartók és vele együtt Kodály úgy vélték, hogy az új művek nem kifogástalan előadása az egyik oka a meg nem értésnek, ezért 1911-ben több fiatal muzsikussal együtt megalakították az «Új Magyar Zeneegyesületet.»  

Az új egyesület eredeti célja, egy zenekar szervezése volt, amely az új műveket legalább megközelítően jó előadásban mutatta volna be. Kodály és még inkább Bartók műveinek előadása már most nehézséget okozták a hazai zenekaroknak, pedig a korai Bartók- és Kodály-művek még a feleannyi új zenei és technikai feladatot nem nyújtják minden újszerűségük mellett, mint a későbbi kompozíciók. Ennek a jelenségnek egyik okát abban találhatjuk, hogy a század-eleji zenekaraink tagjai között igen sok osztrák, német és cseh származású muzsikus volt, akiknek már ezek a korai Bartók- és Kodály-művek is teljesen idegen világot jelentettek. De ugyanilyen idegen volt ez a zene a magyar származású átlag-zenészeink számára is. Eltekintve attól, hogy valamennyien a magyar, de általában semmiféle népi zenét nem ismertek, hangszereiken a technikai tudást a XIX. század második felében működő francia-német-olasz pedagógiai tanár-irodalom művein keresztül szerezték meg. A helyzet valamit javult azóta, a zenekarok tagjai részben kicserélődtek, hajlékonyabb felfogású hangszeresekkel, vannak sokan, akik megismerkedtek az újabb zenei stílusokkal, de Bartókot mindmáig elkísérték műveinek magyarországi, félig jó vagy „éppen hogy“ előadású bemutatói.

[Az «Új Magyar Zeneegyesület» nemcsak az új művek előadását, hanem általánosságban az értékes zeneművek megismertetését és terjesztését is feladatai közé vette. Bartók az egyik hangversenyen Beethoven egy kevésbé ismert zongoraművét játszotta. Ezeken a hangversenyeken leggyakrabban az akkor nemrég alakult Waldbauer-Kerpely vonósnégyes szerepelt. Bartók és Kodály legtöbb vonós hangszerekre írt kamaraművét Waldbauerék mutatták be; szerepük általában jelentős a legújabb magyar zenetörténetben.]

A tervezett zenekar felállítása azonban különböző okok miatt nem sikerült, az egyesület kamarazenés hangversenyeken mutatta be Bartók és Kodály új műveit. A vállalkozás egyéb tekintetben sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket és ennek következtében Bartók visszavonult a nyilvános zenei élettől, illetve az ilyenféle kezdeményezésektől. Tevékenységének súlypontját a zeneszerzésen kívül (1911-ben írta «A kékszakállú herceg vára» című operáját, 1910-ben a «Két kép» című zenekari munkát, 1912-ben a «Négy zenekari darab»-ot, stb.) ismét a népzenegyűjtésre helyezte, noha a gyűjtőkörutak mennyisége tekintetében nem feltételezhetünk nagyobb ingadozásokat ezekben az években. Ugyanis 1913-ban a Román Tudományos Akadémia kiadta bihar megyei román népdalgyűjtését, melynek anyagát Bartók a közvetlen előző években gyűjtötte. Ugyancsak 1913-ban Észak-Afrikába utazott Biskra környékére és ott az arab népzenét tanulmányozta. Közben folytatta a magyar népdalok összegyűjtését is. Magyar és román, valamint a szlovák és arab gyűjtőútjairól hazahozott anyagnak csak egy igen kis részét közölte beszámoló cikkeiben és az említett bukaresti kiadványban. Kéziratos feljegyzései és a fonográfhengerekre felvett dallamok lejegyzése még évtizedek múlva is adnak munkát Bartóknak.

(folyt.köv.)

239   Ardelao 2017-11-26 00:37:36

«KÖSZÖNTJÜK BARTÓK BÉLÁT»

„A világ a népek nagyságát a szerint méri, hogy melyik mennyiben járult hozzá a civilizáció előbbre jutásához, az emberiség közös nagy céljának, a kultúrának eléréséhez. Az a nép, mely csak nyersanyagot, vagy a föld termését adja az összességnek, hasznos, de nem nagy. Területek mérhetetlen tömegét hódítók, hazájukat hősiesen védő önfeláldozó népek is csak annyiban nagyok, amennyiben kultúrát visznek vagy védelmeznek. A magyarság, mint összesség, az utóbbi téren is megtette a kötelességét a kultúrával szemben. A történelem évszázadokon át a keresztény civilizáció erődítményeivé tette Magyarországot, melyben a magyar hősiesség betonövezete útját állta a leglehengerlőbb támadásoknak.

Századunk felé haladva azonban mind nagyobb szerepet kap a kultúra munkájában az egyén. Az összesség megtette kötelességeit, az egyén félistenné válik. Atlasszá, kinek feladata tartani az eget. A tudósok, írók, művészek azok az Atlaszok, akiknek vállán nyugszik a kultúra égboltja.

Magyarország sok ilyen Atlaszt adott a világnak. A zeneművészet terén a múlt század egyik zene-félistene, Liszt Ferenc, magyar volt. A magyar népzenét keresve az újjászületés korának népszínmű-dalait világgá röpíti rapszódiáiban. Mint magyar hódította meg a nagy-világot. Mint magyar lett a nemzetek felett álló újromantika vezére.

Az a nagy lépés, amelyet a világ a zeneművészetben a századunkban tett, szintén összefügg a magyarsággal. A XX. század úgy nevezett, „modern” zenéjének döntő forradalmára Bartók Béla és Kodály Zoltán. E két nagy magyar mester rányomta bélyegét a modern zenére. De míg Lisztet a világ minden magyarsága mellett elsősorban, mint az újromantika pazarul tündöklő lángeszét csodálta, addig Bartók és Kodály művészete magát a hanggá vált magyar lelket, az örök magyar géniuszt zengi.

Csodálatos művészet ez: a múlt évezredeiben gyökerező Kelet és a jövő évezredek felé ágazó Nyugat násza. Az ifjúságában is öreg Nyugatnak új életet ad az öregségében is ifjú Kelet.

Ez Magyarország nagy szerepe a jelenben.

Bartók Bélát hatvanadik születésnapján kétszeresen kell ünnepelnünk, mert ő is egyik valóra váltója ennek a nagy násznak. És mert ő is azokhoz az Atlaszokhoz tartozik, akik az égbolt hordozói. Kétszeresen szeretnünk kell, mert ő ott is harcol a magyarság jövőjéért, ahol a szónak már nincs hatalma. Neve ma az Ó- és Újvilágban egyaránt fogalom. Jelenleg Amerikában hangversenyezik határtalan lelkesedés kíséretében. Művei az amerikai magyarság lelkében lángra gyújtják az óhaza iránti szeretet tüzét. Útja magyar missziós út, mint egész élete.

Bartók Béla távol van tőlünk. A távolság közte és köztünk igen nagy. De csak térben. Lélekben közel van hozzánk s mi is közel vagyunk hozzá. Sőt a távolság nagysága csak felfokozta szeretetünket. Ezzel a felfokozott szeretettel köszöntjük a hatvanéves Bartók Bélát.”

Írta: dr.Horusitzky Zoltán.

A ZENE, 1941. április hó

238   Ardelao • előzmény237 2017-11-24 17:05:23

BARTÓK BÉLA ÉS PÁSZTORY DITTA AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN

A budapesti hangverseny látogató közönség e zenei évad elején, október 8-án hallhatta Bartók Bélának és feleségének Pásztory Dittának külön-külön és együttes zongorajátékát a hosszabb időre tervezett amerikai hangversenykörútjuk előtt.

Az ez idő-szerint, utolsó budapesti hangversenyükhöz hasonlóan, Bartók Béla és Pásztory Ditta New-Yorkba való megérkezésük után, már három-négy nappal megkezdik hangversenyeiket.

Első fellépésük alkalmával, november 4-én, bemutatták Bartók «Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre» című egyik legjelentősebb kamaraművét, melyet már az európai kontinensen is (Basel, London, Párizs, Budapest) a legnagyobb sikerrel adtak elő. Az első New Yorki előadás oly nagy érdeklődést keltett, hogy egy héttel később, meghívott előkelő közönség jelenlétében meg kellett ismételni a Columbia Broadcasting System New Yorki stúdiójában. A rádióközvetítést az Egyesült Államok területén ötven állomás továbbította, 30—40 millió hallgató részére. A rádióban való előadás alkalmával grammofón-lemezre is felvették a művet.

November 24-én a New Yorki „Town-Hall“-ban ismét kétzongorás-hangverseny keretében léptek fel, műsorukon Mozart, Debussy, Bach, Bartók és Brahms műveivel. Az egyes műsorszámokat egyre fokozódó- érdeklődés és lelkesedés követte, Bartók kétzongorás «Mikrokozmosz» átiratából a „New Hungarian Folksong“-ot meg kellett ismételni.

Közben Pásztory Ditta Mozart F-dúr versenyét adta elő a rádióban. Ezt a műsorszámot nemcsak az Egyesült Államok adói, hanem a kanadai és dél-amerikai rádióállomások is közvetítették. Pásztory Ditta stílusos Mozart-értelmezése és egyéni előadókészsége nagy feltűnést keltett az amerikai zenészkörökben.
Ez első hangversenyek nagy sikere után Bartók Bélát és Pászlory Dittát oly sok fellépésre szerződtették, hogy programjuk április elejéig teljesen belelt.
Bartók Bélát november 25-én a New Yorki „Columbia“ egyetem a népzenei kutatásai révén elért zenetudományi úttörő és alapvető munkásságának méltatásával a zene doktorává avatta.

A további hangversenyek közül magyar szempontból különösen Bartók Cleveland-ban tartott hangversenye nevezetes. Saját II-ik zongoraversenyét és Mozart d-moll versenyét játszotta igen nagyszámú közönség részvételével. A napilapok, folyóiratok és magazinok több hasábos cikkekben foglalkoznak Bartók Béla és Pásztory Ditta fellépéseivel. Erre csakugyan sok alkalom kínálkozik, mert nemcsak a sok hangverseny ad nyilvánosságot Bartókéknak és ezzel együtt a magyar zenének, hanem számos felolvasás és zenekari hangverseny is. Bartók hangversenyútjai során minden jelentősebb egyetemi városban előadást tart a magyar népzenéről és azt külön zongoraműsorral illusztrálja. Legújabb zenekari művét, vonószenekarra írt «Divertimento»-ját Saint Louisban mutatták be november 7-én. Ez a mű a zenei évad legnagyobb sikerét jelentette és a bemutató után további harminc zenekar tűzte műsorára még ebben az évben.

Igen érdekes a Boston-ban rendezett február 4-iki hangverseny műsora. Bartók hegedű-zongora-klarinét trióját játszotta Szigeti József és Benny Goodman közreműködésével. E műsoron szerepel még Bartók hegedű-rapszódiája és Debussy klarinét-zongora kompozíciója, Benny Goodman közreműködésével, továbbá Debussy kétzongorás ,,En blanc et noir” -ja, Pászlory Dittával.
Egyéb kétzongorás hangversenyek részben zenekarral, részben anélkül: New York, Baltimore, Detroit, Chicago stb. városokban voltak.
Február 12-től március 10-ig Bartók szerzői estek voltak és részben lesznek Saint Louis, Denver, Provo, Mills, Ciatlle városokban.
Bartók műsorain Kodály művei mindenhol szerepelnek, saját művei közül a
«Mikrokozmosz» gyűjteményből játszik a leggyakrabban. E zongoradarab-sorozat többezres első kiadása Amerikában elfogyott, hír van arról is, hogy Bartók a teljes sorozatot grammofon lemezre játssza.
Bartók iránti érdeklődés állandóan növekedőben van és ennek kulturális jelentősége magyar szempontból is egyelőre felbecsülhetetlen eredménnyel fog végződni.

A ZENE, 1941. március 1. (XXII. Évfolyam, 9. szám)

 

237   Ardelao 2017-11-23 00:11:03

BERG LILY:
BÚCSÚ A TÁVOZÓ MESTERTŐL

Néhány hete, hogy Lisszabon repülőteréről a Clipper nevű amerikai gépen Bartók Béla nekivágott az óceánnak. (Nem repülőgépen! Egy személyforgalomra is berendezett amerikai teherhajóval utazott., megj. A.)
Szeretettel intünk búcsút az elszálló gépmadár után a hosszabb időre távozó Mesternek, akinek alakja felrajzolódik a magyar égre. Művészete magyar földből sarjadt és magyar levegőben nőtt naggyá, mindig és mindenkor a magyar géniusz dicsőségéi zengi.

* * *

Bartók munkásságát, új zenei honfoglalásnak nevezhetjük. Zenéje nemcsak világnézetében, dallamkitalálásában és technikájában új. de anyagában is. Muzsikája új világot, új magyar világot mulat meg nekünk.

A 19-ik század elején a verbunkos uralkodik és az akkori magyar műzene romantikus stílusának veti meg alapját. A verbunkosból születik meg a csárdás, mely a nótaszerzők tolla alatt elsekélyesedik. Üres formalizmusban merül ki a magyar zene, ritmikai képletek, a bokázó záradék örökös ismétlésében, unalmassá vált sallangok, cifraságok külsőségeiben, anélkül, hogy a magyar temperamentum, a magyar néplélek villanásaiból, őserejéből egyetlen igaz szépséget is felvethetne. A dallamkincsben lerongyolódott magyar zenének hatalmas ellenféllel kellett megküzdenie: a német művészettel, mely elzárta előlünk a szemhatárt. A magyar zene, sorvadásnak indult. A faji lélekkel való igazi kapcsolat hiánya, a nemzeti vérkeringés megszakadása ép olyan kórokozója volt betegségének, mint az ellenálló erő hiánya az idegen befolyásokkal szemben.

Ekkor jelenik meg a magyar néptől eltávolodott s a külföld utánzásában elkorcsosodó magyar zene horizontján: Bartók Béla. Az ifjú Bartók eleinte Liszt követője. Később megszédíti Strauss Richard zenekari színpompája, majd Debussy s az impresszionizmus színfoltjai vakítják el rövid időre. De lelkében ég a vágy forradalmi újítások után. Felismeri, hogy nem lehel továbbmenni a megkezdett úton, ha a magyar zeneművészet úgy külsejében, mint bensőjében meg nem újhodik. A magyar népköltészet, népművészet mesebeli gazdagságot tár elénk. Lehetetlen, hogy a magyar zenét ne ihlesse meg a néplélek, hogy a magyar zenében semmi se legyen abból az őserőből, abból a nagy gyűjtő- medencéből. mely a magyar szellem valamennyi megnyilatkozásában pazarul szórja kincseit.
Bartók első feladatának tartotta, hogy kiűzze a magyar művészetbe betolakodott idegen szellemet és felidézze az ősi magyar lelket. De előbb meg kellett találnia a magyar lélek rejtekhelyét. Tudta, hogy az odavezető út nem sima és mégis elindult, hogy felkutassa az ősmagyar lélek örök szimbólumát: a parasztdalt.

Hosszú, keserves vándorút, ezernyi fáradtság volt az ára, végül mégis győzelem jutalmazta vállalkozását. Bejárta az országot törekvéseinek osztályosa, Kodály Zoltán kíséretében. Elment a magyar föld, a régi magyar föld legtávolabbi zugába is. Magányos pásztorokkal, emberkerülő aggokkal, szaporanyelvű öreg anyókákkal, beszédes gyermekekkel kötött barátságot, kicsalta titkukat, belelátott lelkűkbe, melynek mélységeiben húzódott meg a magyar népdal. Igazi hőstett a magyar dalnak ez a felfedezése. Acélos akaraterő, sziklaszilárd hit és a művészi ideálért való rajongás telte lehetővé.

Bartók megajándékozta Magyarországot egy nagyszerű kincsesbányával. amelynek létezéséről alig tudtunk. Sejtelmünk sem volt, hogy a magyar néplélek ilyen páratlanul gazdag zenei rezonanciában. A magyar népdal ezer arculatot öltött Bartók művészetében. A technika, mellyel feldolgozta, csak fokozta kifejező erejét, felnagyította szépségét.

Zenéjének legemberibb hangja, mely a közönséghez talán legközelebb áll: zongoradarabjai. Roppant erőt sűrítenek magukba. Látomások gyúlnak ki képzeletünkben hallgatásuk nyomán. Lehet-e tökéletesebben elénk idézni az ősmagyarok félelmetes lovasrohamát, dühös harci robaját, dübörgését, népvándorlás korabeli kataklizmáit, mint az «Allegro barbaro» elsodró erejű hangorkánja? Ismét a magyar lélek más arcát látjuk az «Este a székelyeknél» című kis remekmű vibráló csöndjében. A székely faluk, erdők, hegyek és tavak minden titka feltárul ebben a sejtelmes zongoramuzsikában. A Medvetáncban a medvetáncoltató búsan groteszk élete, a medve szimbolikus tragédiája: a leláncolt erő megalázása él, amint a gazda és medve, mint egymás rabszolgái vándorolnak egy életen át. Bartók új, eddig sohasem hallott, ismeretlen érzéseket és hangulatokat vitt be a zongorastílusba. Férfias lírája, melyet a romantika s a modern dekadencia nem tudott effeminálni, nem tűri az érzelmes ellágyulásokat. Ez a líra izmos, őserejű, mélyről fakadt.

Zenekari darabjai egyéniségének fejlődését még szemléltetőbben tárják fel. amint az első «Szvit» alföldi délibábjaitól járatlan utakon elérkezik az erdélyi hegyek szűz ormaira. Faji magyar zenét ír, mely ezer éven át rejtőzött a lelkek mélyén, hogy végre kitörjön. Természetes, hogy az ő orkesztere hangzásában és dinamikájában is faji és egyéni. Ez a zenekar káprázatos színekben villódzik.

Kamarazene-kompozícióinak levegője ismét más. Quartettjei hallgatásakor új, titokzatos régiókba emelkedünk fel, ahova zeneszerző tán még alig jutott el. Érdekes hangszínek, gazdag polifónia ragadja meg a hallgatói, aki alig tud számot adni magának benyomásairól.
Dalaiban kongeniális költőtársa, Ady Endre sirámait zengi.

Egyetlen dalműve: «A kékszakállú herceg vára» az első dalmű, melyben a maga hamisítatlanságában szólal meg a magyar néplélek, mert a magyar humusz legmélyebb rétegéből kelt életre, az anyaföld oltalma alatt álló parasztdal édestestvéreként. A parasztdal különben teljesen átment Bartók vérkeringésébe. Sok témája van, melyet népdalnak tartunk, pedig saját invenciója. Bartók annyira magyar, hogy ha román, vagy szláv dallamokat dolgoz fel. akkor is megérzik művészetének hovatartozása. A magyar lélek kitör belőle. Mikor elhagyja a népi anyagot, mely szinte metafizikaivá tisztul egyéniségében, levegője akkor is annyira egyéni, hogy élesen megkülönbözteti minden más mestertől. A «Fából faragott királyfi» pantomimje a bemutatón a reveláció erejével hatott. Ekkor találkozott Bartók először a táncos színpaddal. A darab tündéri és groteszk táncok sorozata. A kubizmus merev, szögletes vonaljátéka a zenében a feléledt fabáb groteszk táncdallama, mely zenekari torz portréját juttatja eszünkbe. A természet megmozdulásának, életre-támadásának meleg lírája drámaivá forrósodik, mikor az erdő megindul, és a folyó kilép medréből.

«Vonós-hangszerekre, cselesztára és ütőhangszerekre» írt műve talán a csúcsa a bartóki művészetnek. Merészen vegyül a népdal polimetrikája a jazz szinkópás. hullámzó ingadozásaival. Ez oltja be fluktuáló dallamaiba a parasztdal csapongását. Bartók ritmuskitaláló művészete képletek szédítő kaleidoszkópját mulatja, mikor a 3-ik tétel utolsó huszonnyolc ütemében taktusonként változtatja az ütem-nemet (6/8, 5/8, 8/8, 12/8, . . stb.), hibátlanul megőrizve a dallamvonal egységes töretlenségét.

«Mikrokozmosz» című darabjai, mint furcsa rajzú és színű rakéták röppennek ki a zongorából. Ezek a szempillantás alatt szerlefoszló alakzatok a zárt, csodálatos bartóki világnak legbizarabb, legérdekesebb lényei.

Bartók formáló-ereje a legnagyobbakéra emlékeztet. Architektonikája, különösen utolsó quartettjeiben, beethoveni magaslaton áll. Belső erőtől feszülő forradalmi dallamvonala, dinamizmusa beleolvadt az új, lineáris szerkesztésmódba, mely új harmónia-rendszer kikristályosodását vonta maga után. A romantika s az impresszionizmus elavult akkordrendszerével szemben kialakult modern kontrapunktikus stílus, horizontális dallamvonal tökéletesedéséhez nagyban hozzájárult művészetével.

Bartók azonban nemcsak világraszóló alkotómester, de nagy előadóművész és nevelő is. Zongorajátéka fényszóróként világítja meg a klasszikus mesterek arcképét. Amint játékának egy-egy sugara reáesik Mozartra vagy Beethovenre, eddig észre nem vett vonásokat kelt életre. Egyénien szólaltatja meg Scarlattit, Couperint és kortársait. E művek előadásának főérdekessége: különleges színű billentése, melyről külön tanulmányt lehetne írni. Billentésének egyéni színe és varázsa van. Hideg, csillogó, kemény és kissé száraz. Nemcsak belülről fakadó jelenség, de szikár fizikumában is rejlik, mellyel nem lehet telt, súlyos, érzéki színhatást elérni. Ez a sajátos martellato hang, művei előadásánál igen fontos szerepet játszik.

Bartók nagy egyéniség és zongorázása külön játéktípust képvisel, de mégse nyomta rá bélyegét tanítványai játékára. Nem erőszakolta senkire markáns egyéniségét, sőt arra törekedett, hogy mindenki megőrizhesse saját énjét. Ha elfogadhatónak tartotta tanítványa felfogását, nem változtatott rajta. Hangsúlyozta, hogy nem szereti, ha utánozzák. Két dolog volt, amiben nem engedett; a ritmus és a pedálozás. E kettő legtökéletesebb kiviteléért a végsőkig küzdött, s ha valakinél nem tudta megvalósítani elképzelését, nem szívesen foglalkozott vele. Igen nagy türelem és jóakarat jellemezte tanári működéséi. Tanítványaival szemben mindig megértő volt és soha nem láttuk fontoskodónak vagy nem őszintének. de mindig közvetlennek és természetesnek. Sokat játszott nekünk és sokszor tette próbára az órán hallásunkat bonyolult gyakorlatokkal. Nem szerette, ha túl sokat foglalkoztunk valamely darabbal, így elérte, hogy nagy anyagot dolgoztunk fel egy iskolaév alatt. Zeneirodalmi jártasságunkat is ellenőrizte. Voltak kedveltebb és kevéssé kedvelt zeneszerzői. Megfigyeltem, hogy Verdit nem szerette. Wagnert elismerte, de nem rajongott érte, szívéhez a francia muzsikát éreztem közel, de elsősorban a klasszikusokat. Nagyon szívesen jártunk óráira, éreztük, hogy az a zenei és világszemléleti légkör, amit Bartók teremtett a tanteremben, egész életünkre döntő hatással lesz.

Bartók nemcsak saját művészetét teremtette meg, de elvégezte a jövő magyar zene alapelveit is. Népdalgyűjtő munkásságának eredménye a sok ezer fonogram a Néprajzi múzeumban. Lemezre felvette a paraszt ajkáról a régi dalokat, amint talán több évszázados szájhagyományban éltek. Nagyszerű hallásával és zenei érzékével átírta a sok irracionális értéket, mely a paraszt énekében kibomlik, lehető tökéletességgel adta vissza nekünk s az így papírra vetett népdalokat törzskönyvezte. A Tudományos Akadémia készül kiadni ezt a nagy munkát, a magyar zene monumentáit, melyek zenénk múltját elevenen őrzik.

Amit a magyar nyelvészek már elvégeztek, dialektusok szerint összegyűjtve és feldolgozva a magyar szókincset, úgy cselekedett Bartók, de még annál is többet, mert gyűjtése egyetlen, hiteles és teljes enciklopédiája a magyar zenei szólásmódnak. A jelenen keresztül elmerült a múlt századokba s felszínre hozta a veszendőnek indult, pótolhatatlan értékeket, egyúttal a jövő útját is megmutatva. Bármilyen zenei világnézetnek hódoljon is a jövő nemzedékek zenésze, bármilyen technikával akarja megvalósítani eszményét, az eljövendő magyar muzsikának és magyar faji nyelvezetnek, anyaga nem lehel más, mint a Bartók és Kodály gyűjtötte népdalok és változataik s a hozzájuk csatlakozó kiegészítés. Roppant gazdag kincs ez, évezred sem elég kimerítéséhez, feldolgozásához. Magyar költő nem szakadhat el a magyar nyelvtől, a magyar muzsikus sem fog ezután elszakadhatni a magyar zenei nyelvtől, mert köti az anyaföld. Ez Bartók Béla, a zenei honfoglaló, halhatatlan érdeme, mellyel nemcsak a magyar és egyetemes zenetörténetbe, de a magyar szellemiség történetébe is örökre beírta nevét.

A ZENE, 1941. január 1. (XXII. Évfolyam, 5. szám)

236   Ardelao • előzmény235 2017-11-22 18:07:06

Bartók Béla levele Müller-Widmann* asszonynak, Bázelbe;

(Részlet a levélből)

… […] „Október 8-án  még búcsúhangversenyünk volt Budapesten; én Bach A-dúr koncertjét játszottam, feleségem Mozart gyönyörű ( alig ismert) F-dúr koncertjét – ez volt első szólófellépése, nagyon szépen játszott – azután Mozart 2-zongorára írt koncertjét játszottuk, végül én a Mikrokozmoszból adtam elő.

És most itt vagyunk szomorú szívvel és Önnek és kedveseinek búcsút mondunk – hogy mennyi időre vagy talán örökre, ki tudja - ! Nehéz, végtelenül nehéz a búcsú. És ezt a csodálatosan szép országot, az Önök országát, talán utoljára látni, és azzal a gondolattal, hogy milyen jövő vár rá, és barátainkra, akik itt vannak! 

Geyer Stefi tegnap délutántól ma estig itt volt, sokat segített és velünk töltötte itteni utolsó óráinkat.

Ez az utazás voltaképp ugrás a bizonytalanságba a biztos elviselhetetlenből. Már az én nem egészen megnyugtató állapotom miatt is; gondolok a még mindig meg nem gyógyított periartritiszre,* Isten tudja, hogyan és meddig tudok dolgozni odakint.

De nem tehetünk semmit; egyáltalában nem kérdés; így kell-e lennie; mert így kell lennie. 

Köszönöm Önnek és kedveseinek mindazt a szépet, mindazt a szeretetet és barátságot, amivel megajándékoztak és kívánjuk a lehető legjobbakat a jövőre.”

Bartók Béla

Genf. 1940. október 14.

 

Megjegyzések, A.)

*Anne Müller Widmann, Paul Sacher svájci karmester felesége,

*periarthritis: lágy szövetek gyulladása.

235   Ardelao 2017-11-22 11:39:35

BARTÓK BÚCSÚESTJE.

Néhány nap múlva a végtelen óceánra bízza élete hajóját Bartók Béla. Furcsa talán, hogy ilyen régies pátosszal beszélünk egy amerikai utazásról. De hiába, nem lehet megilletődés nélkül gondolni arra, hogy nagy emberünket belső vágyak és külső vonzások messze sodorják tőlünk, tér és idő bizonytalan távolába. Mert hiszen Bartóknak kinyilvánított szándéka, hogy sokáig, esetleg talán véglegesen Amerikában marad. Bízzunk a kedvező körülményekben, hogy Bartók keddi búcsúhangversenye, amelyet véle együtt útrakész felesége, Pásztory Ditta társaságában adott, nem jelent végleges búcsút.

Mindenesetre gyönyörű, maradandó emlékünk lesz ennek az estének mindegyik művészi élménye: Bach a-dúr koncertje, Bartók végtelen mélységekbe világító tolmácsolásában. Azután egy nálunk úgyszólván ismeretlen, bűbájos, f-dúrban irt Mozart-koncert, amelynek elmésen csillogó előadásával Bartókné remekelt. Majd kettejük közös, magasrendűen virtuóz produkciója, Mozart két- zongorás esz-dúr versenyében. És legvégül egy izgatóan érdekes sorozat a «Mikrokozmoszból,» amelyet a mester maga mutatott be.

Az emberi szellem legcsodásabb megnyilatkozásait fogadtuk magunkba egész este s nem tudtuk, mi esne jobban: örülni-e, vagy sírni, olyan túlságosan szép és nagyszerű volt. Minden hangra áhítattal figyelő, lelkes és hálás közönség töltötte meg a termet és tombolva ünnepelte a Bartók-házaspárt. A finoman alkalmazkodó kíséretért teljes elismerést érdemel Ferencsik János karmester és a Székesfővárosi Zenekar.(Iv.)

PESTI HÍRLAP, 1940. október 9. (62. Évfolyam, 230. szám)

234   Ardelao • előzmény233 2017-11-22 11:24:14

Bartók Béla és B. Pásztory Ditta búcsúhangversenye

 

Kétzongorás zenekari estje igen sok tekintetben túlnőtt az üzemszerű hangversenyek keretén és fontos külön jelentőséggel bírt.
Azok a nehézfelfogásúak, akiket még az eddigi bizonyítékok pergőtüze sem győzött meg teljesen, most — a Bartók-házaspár hosszúnak fenyegető amerikai útja előtt — talán szintén tudatára ébredtek annak, mit jelent, ha ily nagymester közöttünk él. ... Ezt a „közöttünk-élés”-t általában sokszor félremagyarázzák; sokan a maguk társas életének kisebb-nagyobb jogaival és kötelességeivel arányosan olyan igényeket támasztanak a művésszel szemben, amiknek ő — épp a művészi feladatainak felelősségteljes tudatában — nem tehet eleget.

A nagy művészt — mint minden valóban nagyra hivatott embert — életfeladatának parancsszava irányítja. Ez a parancsszó szüntelenül cseng a fülében s a még elintézésre váró teendőinek egész tömege türelmetlenül figyelmezteti őt az iramló élet kurta voltára. Ő nem ér rá időt pocsékolni! ... Pihenésre, szórakozásra, persze, neki is szüksége van. De pihenője, szórakozása elüt az átlagostól. Elvégre az atléta is másként pihen és szórakozik, mint a hét végén kiruccanó hivatalnok: tervszerűen és módszeresen lazítja és heverteti izmait s tartózkodik a szórakozásnak olyan eszközeitől, amelyek féltve őrzött „kondíció”-ját károsan befolyásolhatnék.

Aki a banketteken való részvétel száma szerint vagy más társas összejöveteleken kimutatható jelenlét alapján méri ki a „közöttünk-élés” fogalmát, félrevonult, magános embernek mondotta Bartók Bélát, holott ő csakis azért zárkózott el, hogy töményített erővel és figyelemmel dolgozhasson tovább és munkája nagyszerű eredményeivel sokszorosan bizonyíthassa: lám, közöttünk van, és hozzánk tartozónak érzi magát! Ö is csak azért vállalja a magányt, hogy minden egyes nyilvános szereplése alkalmából minél többet és lényegesebbet nyújthasson, adhasson magából azoknak, akikkel mindenkor közösséget vállalt. ... Ha megjelenik és a saját mesteri szerzeményeit - vagy a klasszikusok remekműveit értelmezi számunkra: ha művészi fölfogásainak engedménytelen szigorával és e művészi szigor ünnepélyes szépségével ajándékoz meg minket, közelebb került hozzánk, mint sok-sok más közéleti férfiú, akit főként onnan ismerünk, hogy minden kellemes alkalomnál — jelen volt. ...

A Bartók-házaspár kedd esti búcsúhangversenye a Zeneművészeti Főiskola zsúfolt nagytermében s az esemény kiütköző jelentősege jegyében folyt le.

Nem csupán a zenevilág színe-java sereglett itt össze, hanem a magyar szellemi élet számos régi meg újabb oszlopos tényezője is. Értékesebb közönséget nagyon régóta nem láttak így együtt ezek a falak. ... A műsor éjfél felé végződött, amit nem mentségül hozok fel most, ha nem elemezem részletesebben a hangverseny egyes pontjait. Bartók Béla, Bach: «A-dúr versenyművét,» B. Pásztory Ditta, «Mozart: F-dúr versenyművét» adta elő a Székesfővárosi Zenekar kíséretével, Ferencsik János karmester vezénylete alatt. Majd Mozart kétzongorás «Esz-dúr versenyműve» következett — felejthetetlen értelmezésben. Végül Bartók Béla saját «Mikrokozmos»-ából játszott egy — ráadásokkal bővített — sorozatot.
 

Nem a részletezések időpontja ez, amikor könnyes szemmel búcsúztatjuk az egészet — Bartók Béla közöttünk-élését. Távozása szimbolikus erejű. S akik forrón tapsoltak neki, e szimbólumok mellett foglaltak állást: az emberi és művészi jellem kristályos tisztasága mellett.

Jemnitz Sándor

NÉPSZAVA, 1940. október 9. (68. Évfolyam, 229. szám)
 

233   Ardelao • előzmény232 2017-11-21 01:23:07

Zeneakadémia nagytermében október 11-én kezdődik az idei évad első hangversenysorozata. Beethoven-ciklus lesz, és mint előadók részt vesznek benne a halhatatlan lángész legkiválóbb magyar tolmácsai. Dohnányi Ernő kezdi a ciklust zongoraművekkel, másodiknak Bartók Béla és Zathureczky Ede zongora-hegedű szonátaestje következik. A további szereplők Fischer Anni, Ungár Imre, Waldbauer Imre és Kerpely Jenő lesznek.

PESTI HÍRLAP, 1939. szeptember 8. (61. Évfolyam, 205. szám)

232   Ardelao 2017-11-18 21:46:15

Bartók Béla és B. Pásztory Ditta kétzongorás estje

Bartók Béla — mint ismeretes — annakidején fiatal zongoranövendékét vette feleségül. Pásztory Ditta azon túl is, hogy Bartókné lett, Bartók-tanítvány maradt s a nagyszerű mester legkiválóbb neveltjeként lépett tavaly, sokévi kemény és lelkes munka után, a nyilvánosság elé. Ez lenne a száraz tényállás, de ennél sokkal többet mond és két egymásnak teremtett lélek bensőséges művészi frigyéről beszél az, hogy Bartók hitvesének rendkívüli zenei tehetségét és fogékonyságát munkatársi viszony kiépítésére tudta felhasználni, sőt ebből a viszonyból alkotó-ihletet is nyert. Hiszen B. Pásztory Ditta zongoravirtuózként való bemutatkozása tavaly egy új, nagyjelentőségű Bartóki- mű előadásával történt s ezt az új művet — két zongorára és ütőhangszerekre — a lángeszű mester úgy és azért komponálta, hogy feleségével közös pódiumon mutathassa be a hazai és külföldi közönségnek.

Igaz örömünkre ezzel nem merült ki a rendkívül szerencsés társulás. A pénteki hangverseny gazdag kétzongorás műsora ismét elénk hozta a nagyszerű művészpárt és páratlanul érdekes, lenyűgöző, egyúttal felvillanyozó élménnyel ajándékozott meg bennünket. Mindenekelőtt: Mozart két zongorára irt szonátáját végre méltó tolmácsolásban hallhattuk. A szokásos sportszerű vagy rögtönzésszerű lezongorázás fogalmat sem adhat ennek a maga nemében egyedülálló remekműnek tartalmi, formai és hangzásbeli szépségéről. De micsoda élet pezsgett most a gyönyörű három tételben, hogy megelevenedett bennük az egész mozarti világ. Ugyancsak felejthetetlen hatást tett az utolsónak játszott három Debussy-darab: «En blanc et noir,» különösen az elsőnek mámorító hangvarázsa. Kétzongorás bemutatót is kaptunk, Sztravinszkij Concertóját, de erről így kapásból nehéz ítéletet mondani. 

Mindenesetre a francia-orosz mester legérdekesebb és legkomolyabb szándékú dolgai közé merjük sorolni a politonalitás és poliritmia végleteiben tobzódó versenyművet. Végül néhány szót még a műsor Bartók-újdonságáról, a «Mikrokozmosz» címszó alá foglalt zongora-vázlatok új sorozatáról. A mester hangképzeletének ezek a játékos kísérletei a legszigorúbb művészi logika és a legteljesebb művészi szabadság határvonalán mozognak. Adalékok egy lángelme természetrajzához. Legőszintébb visszhangot az utolsó darab: «Öt tánc bolgár ritmusban» váltotta ki a közönségből, amely egyébként egész este tombolva ünnepelte Bartókot és kongeniális hitvesét. (Ív.)

PESTI HÍRLAP, 1939. március 25. (61. Évfolyam, 70. szám)

231   Búbánat 2017-11-17 21:21:10

Csodálatos videót tett közzé apjáról Kocsis Krisztián

Fidelio.hu,  2017.11.07. 12:36

A legnépszerűbb videómegosztón elérhető felvételen Kocsis Zoltán fiát tanítja zongorázni Bartók egykori zongorájánál.

A videó 2006-ban készült, amikor Kocsis Krisztián kilenc éves volt, és Bartók zongorájánál apja Bartókra tanította. A felvételen a Mikrokozmosz második füzetéből a "Párhuzamos mozgás kis hatodhangközökben" című darab hallható.

230   Ardelao 2017-11-15 18:50:43

TÓTH  DÉNES:
BARTÓK ÉS AZ EXPRESSZIONIZMUS.

A Bartóki életmű jelentékeny ideje esik az expresszionizmus kifejlődésére az európai muzsikában. Amikor végigszántott ez a hatalmas forradalom a művészetekben, akkor alakult ki a fiatal Bartók stílusa, érthető tehát, hogy az expresszionizmus döntően befolyásolta a bartóki stílus kijegecesedését. Mégis elhibázott dolog lenne az expresszionista Bartókról beszélni, mert egyénisége sokkal nagyobb jelentőségű, sokkal átfogóbb, semmint, hogy a háború-utáni izmusok ezen, legerősebbikével el lehetne intézni ezt a döntő jelentőségű művészetet.

Ahogy a fiatal Bartók fantáziáját a Strauss utóromantika ragadta meg, olyan démonikusan hatott reá később az expresszionizmus formatörő eksztázisa, sodróerejű dinamikája. Az expresszionizmus felszabadította az ősemberi szenvedélyeket, a tudatalatti világ titkos erőit és Bartók megigézve követte ezt az új utat, ha kritikusi értelme hamarosan meg is látta a veszélyeket, amik ebben a nagy felszabadultságban rejtőztek és azok felett úrrá is tudott válni. Azonban nem volt közömbös Bartók előtt az a tény, hogy az európai expresszionizmus épp azokat az ősi rétegeket szabadította fel, elemi indulatokat, mitikus erőket, amelyeket ő a magyarság ázsiai rétegében kutatott.

Bartók elindult megkeresni azt az ősi magyar világot, ami mélyen az európaiság rétegei alatt feküdt, az ázsiai barbár erőket, a sámánizmus rejtett világát és miközben a népművészeten keresztül lángeszének fényénél belepillantott ebbe a világba. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan más európai országokban is az impresszionizmus felületi, kolorit kultúrája után annak visszahatásaképpen, de meg világháború döbbenetes élményétől is leigázva és megrendülve eljutottak a művészek a befelé-fordulás koncentrált perceiben a bennük rejlő ősi emberihez, az elemi érzelmek és indulatok világához.

Hogy Bartók művészete összekapcsolódott az expresszionizmussal, annak tehát éppen az ősi magyar, ázsiai lélek felfedezése iránti olthatatlan szomja volt egyik vezető indítéka.  A népballadák, a sirató énekek, a régi típusú népdalok világa feltárta előtte egy ősi élet látomását: Bartók úgy érezte, hogy a kelet-európai ember saját kultúrájának a megalapozását itt kell kezdeni. Eltávolítani mindent, ami ehhez a lélekhez ezer év óta hozzátapadt, az esetlegest, a változót és könyörtelen aszkézissel és fegyelmezett logikával csak erre az ősi lélekre kell szegezni a tekintetet, mert itt rejtőzik a titka annak az új kultúrának, amely csak akkor tud igazán kultúra lenni és élő szellemi hatalom, ha mögötte rejtett népi erők mítosza, metafizikai háttere áll.

De ez a bepillantás egy már elveszettnek hitt ősi világba csupán Bartók egyéni élménye volt.  Hogy ez megtalálja az utat az egyetemes európai zeneiséghez, a hidat az összeköttetést, az expresszionizmus adta. És ez az expresszionista formanyelv készen hozta ennek a meglátott világnak a kifejezési lehetőségeit művészi eszközökkel. Ezeket öntudatosan és kitűnő ökonómiával fel is használta Bartók, aki azonban teljesen és fenntartás nélkül mégsem tette magáévá a nyugat-európai expresszionizmus tantételeit. A maga útját járta és a kínálkozó eszközökből csak annyit használt fel, amennyit szükségesnek talált művészetének továbbépítésére. Az expresszionizmus, azóta eltűnt, beolvadt, feloldódott, részben megsemmisült,  

Bartók művészete azonban teljesen sértetlenül került ki ennek a nagy művészi forradalomnak az összeomlásából. Sztravinszkij kénytelen volt megtagadni ezt a stílusát, radikálisan ki kellett irtania magából mindent, ami erre emlékeztette, hogy továbbfejlődhessen, hogy művészete zsákutcába ne kerülhessen. Bartók azonban tovább építette saját klasszicizmusa irányában mindazt, amit itt nyert. Semmit sem kellett megtagadnia, semmit sem kellett megsemmisítenie.

Az expresszionizmus forradalma magával hozta már pusztulásának csíráit is. Az indulatok dzsungeljében eltévedt és elsüppedt az építő értelem, a formátlanság formája, a kiegyensúlyozatlanság, a lávaként elömlő érzelmi túlfűtöttség alkalmas volt a régi formanyelv elpusztítására, de nem volt alkalmas egy új zenei világ felépítésére. Az expresszionizmus ősanyaga a vitalitásnak ugyanolyan dinamizmusát keltette életre, mint amelyik a barokk zárt formákat áttörő lendületét inspirálta. A barokk mögött azonban ott állt az európai ember biztos hitével, jellembeli szilárdságával, racionalizmusának bizakodásával és ezt az elementáris áradást le tudta vezetni a polifónia rendezett medreiben. Az expresszionizmus, forró lávája elégetett mindent maga körül, és ha hatalmas erőket is szabadított fel, ezeket kormányozni nem tudta. A démonok megfékezésére segítségül sietett a neoklasszicizmus akadémikus testőrsége. Erre tulajdonképpen nem volt szükség, mert ez a láz önmagát emésztette el, sérültjei pedig bemenekültek egy új akadémizmusnak bűvös falai közé.

Aki sértetlenül megúszta ezt a krízist, az egyedül Bartók volt. Nem alkudott meg, nem kért segédcsapatokat a múlt századból, nem perzselte meg szárnyait az expresszionizmus tűzvésze, mert ami csak múló jelenség volt az európai zenében, az nála sokkal mélyebbről jött a magyar és általában a kelet-európai népzene ősi rétegeiből. Nem volt szüksége Bartóknak soha kívülről elfogadott klasszicizáló normákra, mert művészete magában hordozta a klasszicizmust expresszionizmusának legvégletesebb idejében is. Kérlelhetetlen következetességgel kereste meg muzsikájának forró anyagában a forma körvonalait. Az a klasszicizmus, ahová most utolsó műveiben Bartók eljutott, legkisebb részletében sem átvétel múlt századok sémáiból, de teljességgel saját műve, saját erőfeszítéseinek végső eredménye. Így vált a mai Bartók sajátmagának klasszikusává, klasszicizmus alatt természetesen nem történeti stílust, de az alkotó erő sajátos, önmaga törvényei szerint igazodó egyensúlyát értve.

Sokan bennégtek, az expresszionizmus forró-kohójában, elpusztította őket a túlhevített láz, az érzelmek gátlástalan expanziója. Mások megtagadták még idejében ezt az önkívületet, és saját legszebb álmaik megvalósításáról lemondva elmenekültek kevesebb termékenységet nyújtó, de biztonságosabb tájakra. Bartók megérezte az örvény szédületét, de valami ősi magyar mértéktartással, mindig megérezte hol válik ez az eksztázis halálossá, hol lesz méreg, halált-hozó veszély, az ősi indulatok előretöréséből, és meg tanulta kormányozni a felidézett szellemeket. Bartók ma, az egyetlen nagy alkotó, akinek nem kell visszavonnia semmit, akinél nincs stílustörés, mert minden önmagából folyik és következik félelmetes biztonsággal. Nem tért ki a harc elől, megismerte a mai művészi alkotás minden belülről fellépett démonikus veszélyét, de bátran szembenézett velük, nem alkudott meg, nem hátrált meg.  Ezért van külön jelentősége ennek az etikus magatartásnak, mert a nagy művész mögött ott érezzük a heroikusan élő nagy embert is.

A ZENE, 1941. április 15. (XXII. Évfolyam, 11. szám)

229   Ardelao • előzmény228 2017-11-14 12:27:27

 

Képtalálat a következőre: „Bartók Béla”

BARTÓK BÉLA ÚJ RAPSZÓDIÁJA.

Londonból jelentik:

Benny Goddman, Amerika legelső klarinétművésze, Szigeti József a kiváló magyar hegedűművész tanárára klarinét-szerzemény megírására kérte fel Bartók Bélát, a világhírű magyar zeneszerzőt. 

Bartók erre a célra rapszódiát írt klarinétra, hegedűre és zongorára. Az új mű bemutatóját óriási érdeklődés előzi meg mind az amerikai, mind az angol zenei világban. Goddman egyébként nemrég játszotta gramofonba Mozart klarinét-ötösét a Budapesti Vonósnégyessel.
 

BUDAPESTI HÍRLAP, 1938. október 21. (58. Évfolyam, 238. szám)

228   Ardelao • előzmény227 2017-11-11 22:43:25

Bartók Béla az angol rádióban
LONDON, 1938. január 19.
 

Az angol daventry állomásról, 1500 méteres hullámhosszon, Bartók Béla hangversenyt ad csütörtökön, greenwichi idő szerint este 9 óra 20 perckor, a világhírű magyar zeneszerző személyes közreműködésével. A hangverseny Bartók magánszámával kezdődik, aki «Mikrokosmos» című szerzeményének nyolc darabját mutatja be, ezt követi Frederich Grinke és David Martin hegedűművészek száma, akik Bartók legújabb hegedűkettőseit játsszák, majd Bartók a «Mikrokosmos» további hét darabját zongorázza, ezt követi öt hegedűkettős, végül Bartók öt bolgár táncot játszik.

BUDAPESTI HÍRLAP, 1938. január 20. (58. Évfolyam, 15. szám)

227   Ardelao 2017-11-09 23:54:16

 

Bartók-bemutató Kecskeméten. 

A Kecskeméti Városi Dalárda Vásárhelyi Zoltán karnagy vezetésével «Éneklő Alföld» címmel Bartók ünnepélyt rendezett, s azon huszonegy Bartók-kórust mutattak be.

A kecskeméti Katona József Színházban rendezett ünnepélyen megjelentek Bartók Béla, Sergio Failoni, az Operaház karnagya, Issay Dobroven* és sokan mások a főváros zenei életének vezetői közül. A nagysikerű matinén a városi dalárdán kívül három kecskeméti iskolai énekkar, a félegyházi (Kiskun-, megj. A.), úrinők kongregációjának és három nyíregyházi iskolának az énekkara, továbbá két nagykőrösi iskolai énekkar lépett fel.

A bemutatón a bevezető beszédet Harkay Béla kecskeméti főjegyző mondta.

 

BUDAPESTI HÍRLAP, 1937. április 20. (57. Évfolyam, 88. szám)

*Dobroven, Iszaj Alexandrovics (1891-1953), orosz származású karmester és zongoraművész.

(megj. A.)

226   Búbánat 2017-11-07 14:51:26

„EBÉD HARMINC CENTBŐL”

/Ozsda Erika – Magyar Idők, 2017. november 5./

Sir Solti György egy interjúban elmondta, hogy Bartók Bélát nem emberként, hanem istenként tisztelték. Sok évvel később Solti végiggondolta az együtt töltött néhány napot, amíg zongorázni tanult nála, és rájött: Bartók egy angyal. Ez a földre szállt, különleges ember azért járt itt, hogy az emberiséget szolgálja. Sipos József Bartók című dokumentumfilmjét nemrég mutatták be a mozikban.

Sipos József rendezőként és producerként már többször foglalkozott Márai Sándor műveivel. Az 1945-ös naplóját lapozgatva talált rá egy bejegyzésre, amely szerint az író tudomására jutott, hogy meghalt a legnagyobb magyar, Bartók Béla.

– Nagyon meglepődtem, mert legnagyobb magyarként eddig mást aposztrofáltunk – meséli a rendező –, s mivel mindig erősen bíztam Márai ítéletében, elkezdtem kutakodni Bartók után. Sok könyvet olvastam róla, amelyekben érdekes leírások voltak a bartóki művészetről, de hogy valójában milyen ember, arról alig valamit. Rudolf Péterrel, akivel sok filmben dolgoztunk már együtt, kezdetben játékfilmet szerettünk volna készíteni. Egy 1946-os kiadványban találtam rá Bartók Béla levelezésére. A levelek főleg az édesanyjának szóltak, később második feleségének, Pásztory Dittának vagy a gyerekeinek, akiknek érdekes pillanatairól számolt be. A több száz oldalas gyűjteményt egy éven keresztül minden este olvasgattam. Ekkor már halványan körvonalazódott számomra egy kép a zeneszerzőről, akit nem csak a zene, sok minden más is érdekelt, de ez az anyag még kevés volt.

Kutatásaim során egyre közelebb jutottam a személyiségéhez, és egyre mélyebbre a bartóki világban, de ez még mindig nem volt elég egy hiteles filmhez.

A HARMADIK LEVÉL UTÁN

Nagyon óvatosan kellett és kell bánni a témával, mert Bartók Béla valóban nemzeti kincs.

A zenetörténészek és azok, akik könyveket írtak róla, óvják, őrzik.

– Nem is nagyon akart senki beszélni, bár én mindenkit megkérdeztem. Elég zárt közeg – állítja Sipos József.

– Nem engedik kiszolgáltatni a bartóki hagyatékot, aminek az lehet az oka, hogy féltik a zeneszerzőt. Akik ismerik és szeretik, pontosan tudják, hogy semelyik politikai oldalhoz nem tartozott, mindig a tisztesség és az emberek szeretete vezérelte. Ugyan mindkét oldallal volt konfliktusa, de egyik mellé sem állt. Akik viszont vele foglalkoztak, mind közel kerültek hozzá. Mind! És Bartóknak még mindig van kisugárzása, pedig 75 éve nincs közöttünk.

Tavaly nyáron Vikárius László, a Bartók Archívum vezetője azt kérdezte a rendezőtől, hogy miért nem keresi fel Bartók fiát Amerikában. Sipos József levelet írt a megadott e-mail címre, ahonnan hosszú ideig nem érkezett válasz. A harmadik levél után valaki az iránt érdeklődött, hogyan és miért szeretnének Bartók fiával találkozni. Végül hosszabb levélváltás után azt az üzenetet kapták, hogy a 93 éves Bartók Péter vállalja a beszélgetést, de rossz tapasztalatai miatt feltételekhez köti. Siposék mindent vállaltak, és szinte azonnal elindultak Amerikába. Arra se volt idejük, hogy bárkitől pályázati pénzt kérjenek, vagy finanszírozót találjanak. Feleségével, a film producerével, Détár Krisztinával úgy döntöttek, az út egyben a nyaralásuk is lesz.

Bartók Péter idősek otthonában él Floridában. Segítségre szorul, mert kilencvenéves korában csípőprotézist kapott, nehezen jár, és rosszul lát. Ennek ellenére vállalta a forgatást.

TÖPÖRTYŰS POGÁCSA

– Nagyon érdekes volt az együtt töltött néhány nap – emlékszik vissza a rendező. – Egy idő után a beszélgetésünk monológgá változott, ahogy egyre mélyebbre merült az emlékeiben. Talán már nem is nekünk beszélt… Írt egy könyvet Apám címmel, de a forgatáson sokkal több emléket elevenített fel. A végén úgy éreztük, hogy már nemcsak nekünk fontos ez a találkozás, hanem neki is. Olyan szuggesztíven mesélt, hogy a második napon eldöntöttem, ennél jobb játékfilmet nem lehet készíteni. Akkor változott át dokumentumfilmmé.

Az utazás előtt nagy talány volt, hogy Bartók Péter hogyan beszéli nyelvünket. A nagy magyar zeneszerző fia nem beszélhet angolul a nemzeti hősről, de rossz kiejtéssel vagy erős akcentussal sem! Miután bemutatkoztak, Bartók Péter első kérdése az volt: „Elhozták a töpörtyűs pogácsát?” Még mindig az a kedvence, és azt ott nem lehet kapni. Mindjárt odaadták neki, amelyhez egy korty magyar pálinkát is ivott. Siposék az első három perc után megkönnyebbültek: Bartók fia tökéletesen tud magyarul.

– Péter nyolc éve senkihez sem szólt az anyanyelvén, ezért is csoda, hogy ilyen gyönyörűen és tisztán beszél – mondja Sipos József.

Már a film első perceiben kiderül, hogy Bartók Péter egész életében az apja bűvöletében élt, azt a munkát folytatta, amelyet ő kezdett el, persze nem zeneszerzőként. A konfliktusokat is vállalva a Bartók-hagyaték megőrzésének szentelte életét. Hiszen a zeneszerzőt Magyarországon többször megbántották, életében olykor ellenségként kezelték, előfordult, hogy letiltották. Aztán posztumusz Kossuth-díjat adtak neki…

Bartók Bélának Amerikában nagyon megfogyatkoztak a bevételei. Több helyen kellett adóznia, és betegsége miatt nem tudott fellépni. A családtagjain kívül másnak nem panaszkodott, csak a fiának írta meg, hogy harminc centből ebédelt. Senki sem tudta, hogy milyen szegényen él, hogy nincs mit ennie. Amerikában nem árulta el, hogy ő az a nagy művész, akit a világon mindenhol ismernek. Senkitől sem kért semmit, a családjában is ő tartotta a lelket, pedig akkor már halálos beteg volt.

Mielőtt a Bartók házaspár elindult Amerikába, fiukat itthon gyámra bízták, de rövid időn belül dönteni kellett a sorsáról, mert hadköteles korba lépett. Péter a filmben elmeséli, milyen kalandos körülmények között jutott ki Amerikába, majd New Yorkban hogyan találkozott véletlenül az apjával az utcán. A fiatalembert besorozták, és amerikai haditengerészként a Panama-csatornához küldték. A háború után a katonákat nyugdíjazták, így 21 éves korától pár száz dollárból nyugdíjasként élt. Később hangmérnök lett, és elkezdte az apja gyűjtéseit, felvételeit rögzíteni.

– Bartók Péterrel négy óra rögzített anyag készült – mondja Sipos József. – Sok történetet mesélt az édesapjáról, az egyik kedvencem sajnos időhiány miatt nem került be a filmbe: Bartók és Kodály Zoltán együtt folytattak népzenekutatói munkát, amelyhez pénz kellett. Bartók azt mondta, jelentkezik a párizsi Rubinstein-zongoraversenyre, megnyeri, és majd abból fizetik az utazás költségeit. Megírta a kottákat, elküldte Párizsba, elhívták a versenyre, de előző este a zsűri közölte vele, hogy nem jó a partitúra, mert bizonyos hangnemek nem stimmelnek. Bartók próbált érvelni, de hiába. Megkérdezte, hogyan lenne jó. Mondták, úgy, ha ebbe és ebbe a hangnembe áttenné a harmincperces zenekari művet. „Rendben, holnapra megcsinálom.” Holnapra?!

Háromheti munka!” Bartók zongora nélkül, éjszaka fejben áthangszerelte és másnap benyújtotta a partitúrát. Nem akarták elhinni, azt hitték, volt egy másik példánya. Hiába adta elő óriási sikerrel a darabot, a versenyt nem ő nyerte meg. Rosszkedvűen találkozott az egyik magyar zsűritaggal, aki azt mondta, ne keseregjen, a győztes egy fillért sem kap, mert a zsűri ellopta a pénzt! Ekkor belépett a kávézóba egy férfi nagy kalapban, nyakán sállal, és odament hozzájuk. „Melyikük Bartók Béla? Maga? Ön a XX. század legnagyobb művésze! Engedje meg, hogy bemutatkozzam,

Maurice Ravel vagyok.” A francia zeneszerző is vigasztalta, mondván, ne törődjön a versennyel, őt még zsűritagnak se akarták bevenni. Itthon Bartók szomorúan mesélte el Kodálynak, hogy nem sikerült pénzt szereznie, aki viszont mosolyogva közölte, hogy neki igen!

Így hát elutazhattak.

NEMZETI ÜGY

Népdalgyűjteményünk gazdagságát tekintve a világ élvonalába tartozunk. Eddig kétszázezer magyar népdalt gyűjtöttek és rendszereztek. Miután a friss diplomás Bartók Gerlicepusztán meghallotta a székelyföldi, kibédi szolgálólány, Dósa Lidi énekét, eldöntötte, dokumentálja a magyarországi és erdélyi falvak örökségét. El is indult, felkereste a parasztokat, akik kezdetben nem akartak megnyílni. Féltek a hangfelvevő géptől, a fonográftól. Bartók már akkor tudta, hogy egy nép zenei múltjával foglalkozni nemzeti ügy. „Én részemről egész életemben minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni, a magyar nemzet és a magyar haza javát” – írta egy levelében. Sebestyén Márta Kossuth-díjas népdalénekes már többször ellátogatott Dósa Lidi sírjához, ahol elénekelte azt a dalt, amelyet Bartók először hallott tőle. A zeneszerző művészete és tudományos munkássága korszakalkotó jelentőségű. Kacsóh Pongrác az elsők között méltatta 1904-ben. „[…] ez a kolosszális tehetségű és imponáló tudású ifjú ember Liszt Ferenc szimfonikus talentumának egyenes örököse. Az első tiszta magyar szimfonikus.”

– Bartók büszke volt arra, hogy magyar – fűzi hozzá a rendező. – Nagyon jó lenne, ha ma azok az emberek, akik nemzeti érzésekről beszélnek, példaként őt állítanák. Számunkra azóta is csoda, hogy Bartók Béla fiával beszélgethettünk! Miután elkészült a film, izgultam, hogy Péter mit szól hozzá. Nekem érzelmesnek tűnt, hiszen a felvételeket még mi is végigbőgtük. Aztán az egyik munkatársa, Peter Hennings üzent, hogy hívjam fel, mert már háromszor le kellett neki vetíteni a filmet, annyira szereti. „Magát az apám küldte a mennyországból, hogy beszélgessünk, hogy el tudjam mondani, amit még szeretnék, és mindez eljusson a magyar emberekhez, és az egész világ megtudja, milyen ember volt Bartók Béla” – mondta a telefonba. Alig hittem a fülemnek. Nagyon büszke vagyok, úgy érzem, már ezért érdemes volt elkészíteni a filmet Bartókról, amelyhez a fotókat, a zenei felvételeket, mindent a fia adott.

Az alkotás egyik különlegessége, hogy az összes zongorabetétet Bartók és Pásztory Ditta játssza. Az operatőr két családi albumból olyan fényképeket vehetett fel, amelyeket eddig médiában soha senki nem láthatott. Bartók Péter a hagyatékot az irodájában őrzi. Sok mindent még nem küldött el a bázeli archívumba, ahol a világ legnagyobb művészeinek a kéziratait őrzik, s ahová Péter segítségével a stáb is bejuthatott. Ennek a biztonságos, föld alatti gyűjteménynek a fenntartását egy gyógyszergyár azzal a céllal finanszírozza, hogy az emberiség kultúrájának egy részét minden körülmények között megőrizzék.

– Bár Péterrel nem beszéltünk róla, de szerintem a még nála lévő hagyatékot Bázelba küldi majd el, pedig jobb lenne, ha itthon őriznék – jelenti ki Sipos József. – Örömmel segítenék, ha ez ügyben Magyarországról hivatalosan is megkeresnék őt. Bartók Péter ugyanúgy szereti a hazáját, ahogy az édesapja, egész életében a hagyatékkal foglalkozott, amiért megérdemelne állami kitüntetést.

Biztos vagyok abban, hogy szívesen venné.

225   Ardelao • előzmény224 2017-11-05 13:17:39

Bartók Béla:

Kisebb írások a román népzenéről. Bukarest, 1937.
(Serien m
ărunte despre muzica populară românească Bucureçti 1937.)

Aligha található tudós, aki a román népi zene vizsgálatával olyan sokat és olyan lelkiismeretesen foglalkozott volna, mint épen Bartók Béla. Román vezető körök ezt mindig értékelték.

A bukaresti tudományos akadémia már 1913-ban kiadta Bartók egyik gyűjteményét ennek címe:«Chansons populaires roumaines du Comitat Bihar.» A román királyi udvar is több kitüntetésben részesítette. A Román Zeneszerzők  Egyesületének tagja. Műveiből 1924. október 20-án Bukarestben szerzői estét rendeznek, melyen Enescu Bartókkal eljátszotta az egyik hegedű-zongora szonátát. A hangversenyen Constantin Brăiloiu meghatóan meleg szavakkal üdvözölte Bartókot

Az utóbbi években több támadás érte román részről Bartókot.  Legérzékenyebben érintették Petran egyetemi tanár, régész és Sabin Drăgoi  zeneszerző, temesvári zeneiskolai igazgató írásai, akik kétségbe vonták a tudós alaposságát, jóhiszeműségét. Az írások azt látszottak bizonyítani, hogy Bartók lealacsonyítja a tudomány módszereit és működésével politikai fegyvert kovácsol a románság ellen.

Constantin Brăiloiu, a Román Zeneszerzők Egyesületének vezértitkára, a tudós lelkiismeretességével, a kartárs szeretetével, lovagias kötelességének tartotta, hogy Bartóknak minden írását, mely a román zenével foglalkozik, összegyűjtse és azokat román nyelvre lefordítva nyilvánosságra bocsássa. Így minden román, akit az igazság érdekel, meggyőződhetik Bartók szigorúan tudományos és alapos, minden politikától mentes gondolkozásmódjáról. Bartók ezen írásai már részben megjelentek a legelőkelőbb román zenei lapban a «Poezie $i Musica»-ban, az újabban megjelent előkelő kiadású füzethez Brăiloiu írt előszót és abban azt mondja, hogy miután először beszélteti a román népzenéről megjelent írásai útján, egy másik írásban a támadásokra személyesen fog válaszolni.

Előttünk fekvő füzetben Brăiloiu Bartók minden írásából közli azokat a részeket, melyekben a román népzenével foglalkozik. Részletekkel találkozunk Bartók,  következő írásaiból: „A hunyadi románok zenedialektusa.” (Ethnográfia, Budapest, 1914). Ugyanezen írás megjelent német nyelven is  „Der  Musikdialekt der Rumänen von Hunyad” címen (Zeitschrift für Musikwissenschaft, 1920 márciusában). „Rumänische Volksmuzik” (Schweitzerische Sängerzeitung 1933. Bern)., „Román népzene” (Zenei Lexikon,  Budapest, 1931. II. kötet 419— 420. oldal), részletek „Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje,” című műből. (Somló Béla kiadása Budapest). Ezen írás megjelent német nyelven is a következő címen: „Die Volksmusik der Magyaren und der benachbarten Völker” (Ungarische Jahrbücher, 1934. Budapest). „Volksmusik der Rumänen von Maramures” (München, Drei Masken Verlag, 1925),  „Roumanian folkmusik” (A dictionary of modern music and musicians, London. 1924), ugyan ez német nyelven is megjelent (Das neue  Musiklexikon, Berlin. 1926).

Aki ezeket az írásokat elolvassa, az egy pillanatig nem fog kételkedni abban, hogy Bartók a román népzene vizsgálatánál soha más szempontot, mint a tudományos tárgyilagosságot, nem ismert. Mint ahogyan az komoly tudóshoz illik, nem hagyta tudományos vizsgálódásait politikai elgondolásoktól félrevezetni.  Mindez pedig bizonysága annak, hogy Bartók nemcsak, mint tudós, komoly, de mint ember is nagy.

A dolgozatot számtalan Bartóktól lejegyzett népi dallam hangjegye ékesíti.

Lakatos István.

A ZENE, 1939. július 1. (XX. Évfolyam, 15. szám)

224   Ardelao • előzmény223 2017-11-05 12:59:53

 

SZIKLAY ANDOR:
MAGYAR LÁBNYOMOK. …

Ott van-e még a hajfürt a falon?”
„Ott.”

(Mindig is rövidre fogta a szavát; legjobban hallgatni szeretett. De most elmosolyodott, ami nagy ritkaság volt nála a háború kitörése óta. Sétált az „amerikai magyar Debrecen” Buckeye Road-jának otthonos magyar cégtáblasorai közt, magyarosan ebédelt, a Csuhaj néni — ez volt a neve — vendéglőjében, és most a Wade Park Manor-ban, ahol megszállt s ahonnan látni lehetett a Kossuth-szobrot, magához vette mindig tömött aktatáskáját, hogy a Severance Hall-beli próbára gyalogoljunk hármasban: Bartók, Gombos, meg én.)

„Hajfürt a falon” — mi ez? Karinthy-humoreszkbeli halandzsa? Vagy „P.Howard” (Rejtő Jenő) valamelyik mókás kalandregényében alcím? Esetleg kémek titkos jeligéje? Mindjárt megmondom.
Visszatérve Amerikából 1931-ben, Pesten meglátogattam Thomán professzort, hogy átadjak egy kis ajándékot, amit egy New York-i volt tanítványa küldött. A dolgozószobába lépve, mindjárt feltűnt egy nagy aranyozott keret a falon, alatta ezüst babérkoszorú, benne pedig — egy szürkésfehér hajfürt.

Az öregúr élénken magyarázott: „Egy napon, óra után, megkérdezett a Mester, hogy nem utaznék-e véle” (így, „véle” — ízesen beszélte ezt a gyönyörű nyelvet, amelyen évtizedek óta először írok ismét nyomdának magyarul) „Bayreuthba, ... hát boldogan, de útiköltségről nem tett említést, nekem meg bizony nem futotta utazgatásra. Éppen az előző napon érkezett jó szüleimtől az összeg, amit most, vizsgáim végeztével, az Akadémián le kellett fizetnem az oklevélért. Hát bizony én nem fizettem le. Elutaztam rajta a Mesterrel. Így hát, kedves öcsém, mai napig sincs diplomám...”

„Kacsintott egyet a kisöreg, nemzetközi hírű tanára Bartóknak, Dohnányinak, Reinernek, Engel Ivánnak, Keéri-Szántónak, Székely Arnoldnak. ...” Az állomáson volt egy borbély, ott a Mester megstuccoltatta oroszlánsörényét. Jó néhány nagyobb hajfürt lehullt a földre az olló alól, ... egyet fölvettem, eldugtam, ... ott lóg, ni, ... ott van, kedves öcsém, Liszt Ferenc hajfürtje, azé az isteni művészé, azé a. ...” Hevületében kicsordult a könnye; elakadt a szava Thomán tanár úrnak.

(„Kedves Mama, Thomán tanár úr már megint jótevőm. Mondta, vegyem meg a Schubert Impromptukat s én megmondtam, hogy e hónapban igazán nem lehet, mert nincsen pénzem, erre megvette nekem — így mondta — emlékbe. ... Aztán az ő közbenjárására elmehettem a Sauer koncertjére s a már megvett jegyemet eladhattam. Most meg a Walkűröket adta ide, és az igazgató úrral beszélt az ösztöndíj ügyében. ...” Bartók-levél, 1900. január 21.)

Amikor Bartók Clevelandban járt (1940. december), még csak két hónapja hagyta oda végleg Magyarországot; októberben volt búcsúhangversenye Budapesten. Az első sorban adott széket Thománnak. Mindvégig gyakori látogató volt a Thomán-otthonban, jól ismerte a „hajfürtöt a falon”... Vajon mi lett azzal, azóta? A háború alatt meghalt Thomán és majdnem meghalt Budapest; él-e ott valaki ma, aki még emlékszik arra a talizmánra, vagy éppenséggel tudja, hogy az hova lett?
 
„A clevelandi magyarok nagy estét adtak, cigányzenével. palotással!! Itt is magyar, ott is magyar, mindenütt magyar, de nem nagyon örvendezhettünk ennek, mert bizony a második nemzedék már csak üggyel-bajjal töri a nyelvet.” (Bartók-levél fiainak, 1940. december 24.)

Bizony igaz. Ezért kellett az angol nyelvhez fordulni a magyar kultúra átszármaztatása céljából: a „Young Magyar-American”-t Báchkai Béla adta ki havonta Kanadában, a „Second Generation”-t pedig én, hetenként, a Szabadság mellékleteként. Bartók tetszéssel nézegette ezek egyes példányait. Általában figyelte az amerikai magyar sajtót; egy levelében rá is szólt akkori legjobb barátjára: „Pali, úgy látszik, nem olvasod figyelmesen a Szabadságot!” (Kecskeméti Pálhoz, a Brandeis-egyetemről nemrég visszavonult, Princetonban élő filozófushoz, 1945. augusztus 11-én.)

 „Milyen volt Bartók?” kérdik gyakran. Még külsejét is, amely alapos válaszban csak mellékszerepet játszana, ellentmondó kifejezésekkel és bizarr jelzőkkel kénytelen az ember megközelíteni: a vézna óriás, alacsony titán, halk szavú forradalmár, beteg halhatatlan, ezüstszobor-fejjel, ... perzselő szemekkel, amelyek Molnár Antal szerint „az ő lelki rejtekének varázslatos ablakai, meg-megvillanva hírt adnak roppant mélységekről, félelmes titkokról, mágikus erőkről.”

Megkérdeztem: „Milyen hangszeren játszott először?”
„Dobon. Kétéves koromban. Mama mondta, hogy váltakozó ritmusokat doboltam órákig. Négyéves koromban magyar nótákat játszottam egy ujjal a zongorán. Kilencéves koromban szonatinákat, Mozart-utánzatokat komponáltam.”

Muzsikustársadalombeli közfelfogás szerint a mi életünk legnagyobb Beethoven-játékosa a néhány évvel ezelőtt elhunyt Wilhelm Backhaus volt. Nagy ajándék a Sorstól, hogy másfél évtizeden át, haláláig, családunk barátja volt. Gyakran voltunk együtt diplomáciai szolgálatom európai évei alatt. Egyszer a Library of Congress-beli felejthetetlen Bartók-Szigeti koncertről beszélgettünk, amelyet hanglemezről ismert; ez vezetett kérdésemhez:

„Milyen zongoristának tartotta Bartókot?” Kissé elfordult, hosszasan nézett ki az ablakon, ... egészen 1905-ig kellett ellátnia, amikor az első európai zongoraművész-versenyt, a Párisban nagy izgalmak közepette lefolyt Anton Rubinstein Competitiont tartották, ... a bírák közt volt a Liszt óta legnagyobbnak tartott virtuóz, Busoni. ...

„Grossartig ... fabelhaft ...” felelt Bachkaus. „Nagy-tudással, eredeti felfogással, ritka ösztönnel játszott, ... a technikája is nagyszerű volt, ...nekem mind között ő tetszett legjobban. ... Első díjat adtam volna neki. ...”

AMERIKAI MAGYAR VILÁG, 1974. október 13. (11. Évfolyam, 41. szám)

223   Ardelao • előzmény220 2017-11-05 12:47:24

 

BARTÓK BÉLA ÉS ZATHURECZKY EDE

«matinéja karácsony hétfőn d. e. 11 órakor a Magyar színházban.»

Műsor: Mozart: A-dúr, Brahms: G-dúr szonáta.

Bartók: Magyar Népdalok, Szonatina, II. Rapszódia és Bartók zongoraszerzeményei saját előadásában (Éjszaka zenéje, Kis suite). 

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1938. december 23. (24. Évfolyam, 287. szám)

222   Ardelao • előzmény221 2017-11-04 00:52:00

VÁZLAT BARTÓK BÉLA ARCKÉPÉHEZ

Tagadhatatlan igazság, hogy az igazán nagy művészek elemi hatása szoros népi közösségükből magyarázható. De ezt a fogalmat az utóbbi időben jobbról is, balról is olyan rablógazdasággal aknázták ki, hogy petyhüdt zsákként esik össze és holmi mángoló deszka alatt bizonyára papírvékonnyá laposodnék. Türelmetlen elméletek burjánzottak el, amelyeknek nem új lényegek feltárása a fontos, hanem a minél gyorsabban foganatosítható gyakorlati hatályuk. Kevésbé fontos itt, hogy mi is az a népi közösség s ezen túlmenően: milyen az a nép, melyek érzelmi és gondolatvilágának jellemző tényezői, mifélék összességükben a nép lelki arculatának kitevői!? Komoly értelemben vett tudományos munkát, az egyéni és tömeglélek elemzéséből, művészeti és társadalomtörténeti kutatásokból leszűrt, illetve csak leszűrendő eredményeket, mint mellékes előfeltételeket ugorja át ez a tudománytalan aktivizmus, amelyet már azzal is megtiszteltünk, ha pusztán áltudományosnak nevezzük. Hiszen előlegezi a feladat egyedül fontos részét, hallgatólag elintézettnek veszi mindazt, aminek elintézése neki voltaképpen csakis azért sürgős, hogy minél gyorsabban a tettek mezejére léphessen vele, illetve a tárgyra térjen.

A nép arca! . . . Hányan ismerik? Kinek van világos elképzelése róla?. . .

Érthető, ha a tömeglélek bizonyos vágyálmainak képviselői támadják ugyanannak a tömegléleknek más irányú kifejezőit. Érthető, de nem menthető, mert az e fajta türelmetlenség mindig korlátoltság és középszerűség mellett bizonyít. Zseniális meglátók épp azért zseniálisak, mert a totalitások íves átfogói. Humoros lehetne, ha nem lenne oly tragikus, hogy néhány magyar zeneíró például kétségbe vonta Bartók Béla magyar érzelmeit, magyar eszmevilágát és zenéjének magyar jellegét. Ki szavatol azért, hogy épp az illetőknek lenne kiváltságosan tiszta megismerésük a magyarság mivoltáról!? Lehet, hogy a keresztmetszet felületének egyik pontcsoportja valóban az övék. De még ez sem biztos. Lehet, hogy vágyálmaik nem is a tömeglélek mélyéből előtört igazi látomások, hanem hamis képzetek, az ideig-óráig türelmes tömeglélekre ráfogott koholmányok. Kifogásaikból legfeljebb az tűnik elő, hogy nekik más az elképzelésük, más az ízlésük és hogy a maguk legkevésbé sem általános érvényű fogalomkörében Bartók Béla nem talál, de nem is kér helyet. Ki merné állítani, hogy tulajdon magyarságuk Bartókénál gyökeresebb és ennél fogva jogosultabb!? S még ha módjukban, illetve tehetségükben állna és fel is sorolnák a magyar embertípus valamennyi megszólaló válfaját, ezzel közvetve legfeljebb mégis csak azt igazolnák, hogy Bartók Béla egy teljesen új — vagy egészen ősi és régóta némaságra ítélt — válfaj nyelvét oldotta meg. Bartók lelkében évszázadokig szunnyadt népi vonások ébredtek új életre, zenéjén keresztül szólalnak meg és hirdetik feltámadásukat. Zengő daluk valahogyan épp, azáltal válik hitelessé és meggyőzővé, mert hiányzik belőle mindennemű támadó él: önmagáért van, mint ahogy a nagy művészet épp azáltal válik természetszerű jelenséggé, hogy szabadon sarjadzik és szabadon bontogatja virágszirmait. Számoljunk le egyszer a «l’art pour l’art» -elmélet mellett és ellen szóló érvelésekkel; a sudár fatörzs ezerféle hasznos célra dolgozható fel, de nedvdús növekedése közben vajmi keveset törődik ezzel a későbbi kitermelhetőségével. A művészetek mesteri alkotásai épp, azáltal oly sokrétűen jelentősek, mert nemzedékek váltakozó érzelmi és szellemi szükségleteit tudják kielégíteni, de már nem is lehetnének olyan kiteljesedettek, ha az eleve eltökéltség és célirányosság józan módszereivel kerültek volna napvilágra. Szabadon születtek, a sors kegyes ajándékaként és nem állíthatók elő a közszükséglet előre kiagyalt iparművészeti receptjei szerint.

A népvándorlás hullámaitól a Duna—Tisza közére sodort magyarság alig néhány évtizeddel honfoglalása után tért át a keresztény vallásra: nála csaknem egybeesett az éghajlati és földrajzi életviszonyainak felforgató változása kultúrájának, egész fogalomkörének nem kevésbé döntő fölcserélődésével.

Ennyi új élettényező még a legedzettebb ellenállást is kemény próbára teszi. Szokatlan tájék közepette testileg-lelkileg egyaránt új benyomások fogták ostromzár alá. Ilyen feldúló élmények sokadalma úgyszólván maga alá temette a múltak emlékeit s ezek még sokkalta mélyebben kerültek feledésbe, mint más népeknél, hiszen a magyar úgyszólván emlékeztető jelek nélkül járt-kelt még majdnem idegen földön, amelyen véletlenül sem találkozhatott régibb önmagával, ősi élmények emlékét felébresztő, visszahívó tárgyi hagyatékokkal. Már-már úgy rémlett, hogy ez az ősi élménykincs végkép lemerült az öntudatlanság titkos rétegeibe.

Mily látnoki biztosságra, mily ösztönös magabiztosságra volt szükség, hogy magyar művész visszatapogatózzék és vissza is találjon a forrásokhoz, amelyekről évszázadok óta közvéleményszerűen hitték, hogy nem buzognak többé és soha újból fel nem fakaszthatok!  Amíg vérsejtek statisztikájában bízó fajbiológusok és más satnya divatú szobatudósok csipeszre fogott halott idegrostokkal próbálják összetákolni az élő néplélek elvont arculatát, addig Bartók Béla előzetes nézetekkel mit sem törődve, az «Éjjel zenéjé»-nek csillagosan szabad ege alatt álmodta meg, álmodta vissza ezt a betemetett ősi arcot és vonásról-vonásra tárta fel ismét előttünk.

Figyelemreméltó ezért, hogy a religió értelmében vett dogmatikus elem mennyire hiányzik Bartók munkásságából: a «Kantáta» miként válik «profánná» abban. Profánná — oly értelemben, amilyenben az egyház valamikor profánnak minősített minden muzsikát, amely nem vallásos célokat szolgált és nem a túlvilági lét metafizikus fogalomkörében, hanem a földi élet tükrében szemlélődő lélek szükségleteit elégítette ki. S ilyen értelemben csakugyan földszagúan, pogányul profán Bartók Béla muzsikája. Ámde kantátába magasztosodik a távlatok által, amelyeket körülötte feltár. Mert a földi élet tükrében szemlélődő lélek gyakorlati tapasztalataiból szűri le minden jó és rossz, minden nemes és aljas, minden boldogítóan kívánatos és lezüllesztően csúf dolgok tudását.

Bartók csakis azokat az életértékeket fejezi ki, amelyeket fajtájának lelkében feltalált és önmagában is újraélt. Ő megajándékozta a világot a magyar falu látomásán keresztül minden falvak ősi képével. A természettel összeforrott, ösztönösen okos, de vallásos absztrakciókkal szemben épp oly türelmes, mint a közönyös paraszt, e falvak lakója.

JEMNITZ SÁNDOR

A ZENE, 1936. (5. szám)

221   Ardelao 2017-11-04 00:46:54

JEMNITZ SÁNDOR:

BARTÓK  BÉLA: «A KILENC CSODASZARVAS»
(CANTATA  PROFANA)

Profán kantáta; Bartók Béla első nagy énekkaros szerzeménye: feszült érdeklődéssel vártuk, hogy ez a mű, amelyről már három év óta tudunk és hallunk, végre nyomtatásban váljék hozzáférhetővé. Futólagos belepillantás csak elégtelen áttekintést nyújt ilyen igény-teljes újdonságnál, amely felől viszont értesüléssel kell lennünk, mert Bartók Béla egy-egy új, nagy műve általános érdekű jelenség: az emberi haladás és művészeti fejlődés barátainak közös  ügye.

«Profán kantáta.» Erről a címről önkéntelenül is egy másikra, régebbire, az «Allegro barbaro»-ra kell visszagondolnunk. Külalakjára nézve szabályos klasszikus formájú mű volt az is: «háromrészű dalforma.» Csak éppen a tartalma és a hangulati jellege, dallamvonala és összhangzatfűzése volt megkapóan újszerű és merész. Biskrai; arab, ... A szabályos Allegrónak egészen rendkívüli — «barbár» — volt a hanglejtése.

Ez a «Profán kantáta» is szabályosan tölti ki a kantátaműfaj formaképletét. A kettős vegyes-karra, nagy zenekarra, egy-egy tenor- és baritonszólóra írt mű világosan tagozódik zenekari előjátékra, epikusan helyzetfestő énekkaros bevezetésre és a szöveg által adódó drámai magánénekes és összkaros részletekre, akárcsak a hasonlóan nagy együttesnek szánt számos ismert régibb kantata. Csak éppen a tartalom és a hangulati jelleg más ismét, — egészen más, egyáltalán nem egyházi, mint ennek az eredetileg egyházi műfajnak egyéb irodalma. Profán. . . .

Profán abban az értelemben, amelyben az egyház valamikor megkülönböztetésül profánnak minősítette a nép nem dogmatikus célokat szolgáló, hanem a maga sajátos lelki szükségleteit kielégítő «világi» muzsikáját. Érezzük, hogy ez a megjelölés tőszomszédságba kívánkozik a forradalmian harcos kedvű és kemény «barbár» mellé. S méltán, mert Bartók Béla ezzel a művével is ősi, betemetett, rab népi indulatokat szabadít föl béklyóik közül.

«A kilenc csodaszarvas» szövege régi román népballada. Gyönyörű megrázó népballada.  «Volt egy öreg apó», aki kilenc szép szál fiát nem polgári foglalkozásokra, hanem szabadságra, vadászatra nevelte. A fiúk vadászat közben egyszer csak a csoda-szarvas nyomára bukkantak és addig-addig űzik a nemes vadat, míg maguk is szarvasokká változnak.  Apjuk utánuk ered és visszahívja őket, de ők már nem térhetnek vissza, mert «szarvuk ajtón be nem férhet, karcsú testük gúnyában nem járhat, szájuk többé nem iszik pohárból, csak tiszta forrásból. . . .»

A csodaszarvas itt a szabadságra született ember végzetét beteljesítő sors jelképe. Aki az igazi szabadság részesévé lett és testében-lelkében teljesen fölszabadult, az nem törik bele ismét, a polgári társadalom szürke jármába, és ezentúl csak, «tiszta forrásból» ihatik.

Alig tévedünk, ha e gondolatból Bartók Béla művészi önvallomását véljük fölcsillanni. Üzenet ez mindazoknak, akik a polgárosodás értelmében vett «lehiggadást» várják tőle. Aki egyszer keresztültörte magát az elavult nézetek és megcsontosodott előítéletek korlátain és az övéhez hasonló bátorsággal rontott ki a szabadság magányos mezejére, az nem térhet vissza többé jámboran az istállóba, mint a közönséges csikó, ha kitombolta a csakis-fiatalság csakis hevületét. Itt magasabb rendű megismerésekről, a szív és értelem fejlődésének eredményeiről van szó és ezek többé vissza nem srófolhatók.

Végtelenül komoly és mély művészi hitvallomás ez, amelyet csakis Wagnernek a «Nürnbergi  mesterdalnokok»-ban lefektetett személyi igazolásával tehetünk párhuzamban. Ellen-Tannhäuser nyilatkozata ez, aki a Vénusz-barlang minden hétköznapiságot fölemésztő, kiégető szerelmeiből nem somfordálhat vissza többé a Biterolfok langyos érzelmi világába,  de e kiváltságosságán nem bukik el, mint az ifjú Wagner romantikus hőse, hanem eltökélten  vállalja sorsát s bár a vadon magányában, de független és szabad marad.

Bartók Béla kantátája zenei vonatkozásában az utolsóelőtti nagy Bartók-újdonság, a II. zongoraverseny stiláris vívmányait építi ki tovább. A bécsi Universal Edition kiadásában egyelőre csak az énekhangos zongorakivonat jelent meg, úgyhogy a zenekari letét szépségei még megközelíthetetlenek számunkra, hiszen a mű eddig még csak Londonban került előadásra. Két különálló négy-négyszólamú kórusa nem képvisel külön föladatokat, hanem zeneileg szorosan kiegészíti egymást. Szokatlanul magas fekvésű tenorszólójában a  «legnagyobbik szarvas, jaj, a legkedvesebb fiú» szólal meg, a baritonszóló viszont az apa hangját értelmezi. Reméljük, hogy a tiszta D-dúrban kicsengő dallam-dús mű mihamarabb  nálunk is hallható lesz. De jól! Mert tessék-lássék előadásoknak nincs semmiféle művészi jelentőségük.

A ZENE, 1934. (3. szám)

220   Ardelao 2017-11-01 15:17:26

ESEMÉNYEK A HANGVERSENY ÉLETBŐL.
FILHARMÓNIAI HANGVERSENY BARTÓK ÉS HINDEMITH BEMUTATÓK.  

Ernest Ansermet, a modern zene egyik legkiválóbb karmestere vezényelte minap a filharmonikus zenekart. Műsorán két bemutató is szerepelt, amelyek különösen jelentős zenei eseménnyé emelték a hangversenyt. Bartók Béla két zongorára és hét ütőhangszerre írt szonátája külföldi bemutatója és sikerei után most került nálunk először előadásra. Bartók személyes nyilatkozata szerint már néhány évvel előbb tervbe vette, hogy zongorára és ütőhangszerekre ír valamit. Időközben rájött arra, hogy az egyensúly nem lenne kielégítő egy zongora és a lényegében hangos ütőhangszerek között. Ezért két zongorát állított hét ütőhangszerrel szembe. Ezek az üstdob, a nagydob, a réztányér, a gong, a húrozott kisdob, a húrnélküli kisdob és a xylophon. A legfontosabb szerepet ezek közül a xylophonnak és az üstdobnak szánta, amelyek gyakran átveszik a vezetést és a témák hordozói lesznek. A többi hangszerek egyébként csak aláfestik a zongorák játékát, a hangsúlyozandó részeket

erősítik, vagy a zongorarészek ellenpontját játsszák. Megtudjuk még Bartók nyilatkozatából azt is, hogy az első rész lényegében megtartja a klasszikus szonátaforma kereteit, hogy a II. rész dalforma és a III. rész rondó és szonátaforma kombinációja. A modern művész tárgyilagossága nyilvánul meg ezekben a mondatokban, aki az alapos és értékes szakmunkára, a mű tiszta zenei szövetére veti a fősúlyt. Nincs ebben a nyilatkozatban egyetlen szubjektív megjegyzés, szinte úgy tűnik itt elénk Bartók alkotó egyénisége, mint akinek annyi gondja van az új zene építőanyagának összehordásával és megteremtésével, a zenei erők egyensúlyozásával, hogy szinte önzőnek tartaná azt az álláspontot, amely a zenében csak egyéni élmények kifejezését látja.

Új művének legfőbb problémája új hangszerszínek keresése és ezeknek új kombinációja. Az exotikus zenék közelebbi megismerése hozta felszínre az ütőhangszerek új felfogását. Az európaiak eddig ugyanis az ütőkben csak a lárma, a zörej, a dinamikus fokozások eszközét látták. Ősi népzenékből tanulják meg ezeknek a hangszereknek finomabb zenei kiaknázását. Bartók művében ez a törekvés nemcsak ritmikai-dinamikai szempontból jelent erősebb és gazdagabb árnyalatokat, hanem csodálatosan finom színekben is. Ezek az új hangszerszínek már a tavaly bemutatott «Zene húros-hangszerekre, ütőkre és celesztára» című művében is feltűnik, ahol a zongorát, a modern felfogáshoz híven, csak, mint egyszerű ütőhangszert, mint egyet a többi ütők között szerepelteti. A zongora az új stílusban tehát elveszti éneklőhangszerként való szerepeltetését, visszatér eredeti legsajátosabb lényegéhez, amely ezt a hangszert részint a zene motorikus, dinamikus elemeinek ritmikus jellegű pregnáns motívumoknak, akkordoknak, részint a pedáltechnikával lágyan elmosódó pasztelszíneknek érvényesítésére alkalmassá teszi. Hogy lehet ezeket a lényegbeli tulajdonságokat a fent említett 7 ütőhangszerhez hozzásimítani s ezt az egészen eredeti új hangszeres együttest az örök emberi lélek kifejező eszközévé tenni, ezek azok az eredmények, amelyek megelevenednek előttünk Bartók művében. Mert hiába ismerjük a legpontosabban a mű, zenei szerkezetét, hiába vagyunk tisztában a témák zseniális feldolgozásával vagy kombinációjával, az egyes tételek kristálytiszta körvonalozottságával, mit ér mindez, ha igazi élményt nem jelentenek számunkra. És éppen abban látjuk Bartók nagyságát, hogy ebben a tekintetben sohasem lesz adósunk, mert minden problémája, minden új utakat kereső nyugtalansága mögött az egész ember áll. Ahogy a két zongora a többi hangszerrel egy új síkon, ritmusok és színek új kombinációjának síkján összeolvadnak, egymással szembeállnak, a hangérzésnek és ezzel együtt a benső világnak olyan kifinomodásáról, átszellemesítéséről tesznek tanúságot, amely korunk zenéjében párját ritkítja. A szonáta második tétele különösen jellemző ebből a szempontból. Csodálatos hangvíziókat revellál előttünk, amelyek önkéntelenül eszünkbe juttatják azoknak a régi mestereknek tiszta áhítatát, akik a zenében egy magasabb-rendű világ megnyilatkozását látták, amelyhez a halandó ember csak alázattal közeledhet, hogy elleshessen valamit csodálatos titkaiból. Ilyen taktusoknál egyszerre elvesztik érvényüket a modern zene elvei, amelyek a neoklasszicizmus személytelenségére, észkonstrukcióira vonatkoznak. Ennek a neoklasszikus stílusnak lapos egyszerűsége, élesen tagolt formái egy mindent egyéni színezetűvé varázsoló nagy lélek kohójában sajátos intenzitást és ragyogást nyernek.

Bartók invenciójának tiszta zeneisége már magával hozza a kamarastílus, a bensőbb jellegű eszközök előnyben részesítését. Minél kisebb a hangszer-együttes, annál finomabb és tisztább hanghatásokra képes. Viszont ez a kis együttes kifinomult zenei kultúrát követel a hallgatótól, a zene szellemibb felfogását az erősen érzéki hatású nagy zenekarokkal szemben. Bartók művének első budapesti előadása éppen ennek a kamarastílusnak nem megfelelő környezet miatt nem tudta érvényesíteni a mű szépségeit. Az opera nagy színtere, bármennyire is kitűnő az akusztikája, nem alkalmas ilyen intim hatásokban bővelkedő alkotás előadására. Kamarastílus kamaraterembe való, különösen mikor az új, szokatlan hangzás a legnagyobb összeszedettséget kívánja a hallgatótól. A második zongoránál ülő Bartók Béláné teljes átéltséggel, pompás ritmusérzékkel és színes billentéssel tükrözte vissza az egész zenei együttes gyújtópontját, Bartók Béla páratlan szuggesztivitású szerzői és előadói egyéniségét. Az ütőket kezelő Jegesi József és Vigdorovits Sándor tanúbizonyságát adták annak, hogy a köztudatban jelentéktelennek tartott ütőhangszerek milyen nagy zenei képességeket kívánnak az előadóktól.

A másik bemutató Hindemith «Mathis der Maler» című suite-je is már nagy sikert aratott a külföldi metropolisokban. A német modern zene elismert vezérének művészetét elejétől kezdve lehetetlen volt egy bizonyos szellemi magatartásra, vagy irányra beállítani. Valóban a jelen zenésze volt ő, aki a mindennel való játszás öröméből és felszínességéből kiindulva mindenkor aktuális stíluskérdések nyomán haladt. Éppen úgy kipróbálja erejét a «Neue Sachlichkeit» száraz értelemmel irányított, de nagyszerű technikai tudást bizonyító többszólamú szerkezeteiben, mint az élethez közvetlenül kapcsolódó, a gép, a sportok korának szellemét híven kifejező jazz komédiákban, mint az új hanghatásokat kereső, valódi értékeket felszínre hozó brácsaműveiben, dalaiban. Később ő is maga mögött hagyja minden magasabb eszményt felrobbantó, forradalmi korszakát s komoly témák felé fordul. A «Mathis der Maler» című operájának már a hőse is jelzi ezt az átfordulást. Hol van már ez az opera előbbi színpadi műveinek (Hin u. zurück, Neues vom Tage stb.) teljes eszmementes és irodalommentes beállításától. Hőse Mathias Grünewald (1470-1528., megj. A.) a reformáció harcokkal, lelki-szellemi ellentétekkel terhes korának nagy német festője, akit a szerző, mint a halhatatlan művészi alkotó erő megszemélyesítőjét állít a kultúrát romboló, folytonosan fellángoló emberi ellentétekkel szemben. S ez a magasabb eszme, a szellem fölénye az anyag fölött, a nemzeti múltba, való belemélyedés Hindemith zenéjét, is megnemesítette. A most bemutatott suite három részt ragad ki az operából. Az első a bevezető «Angyalkoncert,» ahol Hindemith, mint igazi germán művész, a polifóniában, a szólamok mesteri kontrapunktikus szövésében találja meg sajátos zenei kifejezését. Ezzel is bizonyítja, hogy észak a polifónia igazi hazája s nem véletlen, hogy kiépítésén különösen a germánok dolgoztak. Ez a problematikus szövevényes jellegű stílus Délen el sem volna képzelhető. Ahogy a témákat a különféle hangszercsoportokban az ellenpontozó művészet minden elképzelhető fogásával feldolgozza, egymással szembeállítja, variálja, méltán kelti fel a szakemberek csodálatát, de inkább az ész, mint a szív munkája. A II. rész «A sírbatétel» felírást viseli, megindító siratóének, csupa panasz és fájdalom, amely az opera utolsó jelenetét előzi meg. Nagy erőfeszítéssel kiküzdött emelkedés után annál nagyobb a végső akkordokban újra visszatérő csüggedt rezignáció. A művész nagy, tragikus magányossága él ebben a tételben, búcsú mindattól, ami számára az életet jelentette, amire törekedett, amit alkotott, ami után hiába vágyódott, s amit szeretett. Az utolsó tétel «Szt. Antal kísértése» címen abból a színpadi jelenetből került a suite-be, amely Grünewald híres isenheimi oltárképét eleveníti meg s Szt. Antal képében Mathist állítja a démonokkal szembe. Az élesen körvonalazott pathetikus jellegű főtémának folyton erőteljesebb kibontakozása ábrázolja ezt a küzdelmet, amely a befejező «Lauda Sion Salvatorem» hálaénekben a zenekar teljes összefogásával harcolja ki a Hit győzelmét. Nem hiába ihlette Hindemith alkotását az a német mester, aki a keresztre feszített Krisztust ábrázoló festményén csak magának a felszögezett, fájdalmában égre sikoltó kéznek megrázó ábrázolásával korszakalkotó volt a művészi kifejezés terén. A sok tévelygésen, keresésen keresztül Hindemith is eljutott ezzel a művével a helyes útra, ahol a zene nemcsak a kézzelfogható valósághoz tapad, hanem az ember legnemesebb törekvésének, az önmagunkon való túljutásnak, a fejemelkedésnek lesz legfőbb kifejezője. 

S végre meg kell emlékeznünk a karmesterről, aki a saját személyét háttérbe szorítva, a leghívebb tolmácsolója volt Bartók és Hindemith műveinek. Ernest Ansermet eszményi típusa a modern karmesternek. A modern zene mestereinek legnagyobb keservei közé tartozik az a karmester, aki műveiket saját felfogása szerint akarja tolmácsolni, s nem azt olvassa ki a partitúrából, ami ott van, hanem amit ő szeretne, hogy ott legyen. Ansermet emellett, hogy nagyszerű mesterségbeli tudással rendelkezik és teljesen biztos a zenei problémák meglátásában, fegyelmezett a mű világos, objektív, minden fölösleges, oda nem tartozó elemet kikapcsoló, hű ábrázolásában. Igazi francia karmester, akinek a tiszta vonalvezetés, a formák szépsége, a gazdag, kifinomult ritmika, a legfőbb eszményei, amelyeket éppen olyan plasztikusan tud elénk állítani Haydn szimfóniájában, mint Ravel balettzenéjében, mint Bartók és Hindemith műveiben. Nagyszerű vezénylése nagymértékben járult hozzá, hogy a filharmonikus hangversenyek konzervatívabb közönsége is kellőképp méltányolta az új zenei értékeket, hiszen itt szeme előtt láthatta, hogy világhírű külföldi karmesterek büszkén és boldogan szegődnek a magyar zenei lángelme, az egész világon ma az elsők között emlegetett Bartók Béla művészetének szolgálatába.  

 

PRAHÁCS MARGIT.

A ZENE, 1938. november 15. (XX. Évfolyam, 3. szám)
 

219   Ardelao 2017-10-31 12:24:21

PÁSZTORY DITTA EMLÉKÉRE

BARTÓKNÉ PÁSZTORY DITTA FELLÉPÉSE

 

Az Állami Hangversenyzenekar hétfői estjének Bartókné, Pásztory Ditta szereplése adott jelentőségetA zeneszerző özvegye szűkebb körben már többször fellépett a nyilvánosság előtt, de a Zeneakadémia nagytermében 1940. október 8-a, a Bartókkal tartott nevezetes búcsú-est óta most játszott először. Bartók és feleség e tizenhét évvel ezelőtt búcsúzni jött erre a pódiumra. Bartók, azóta örökre távozott a halhatatlanságba. Felesége, a zeneszerző zongoraműveinek egyik legkiválóbb interpretátora, most újra fellépett a dobogóra: megható, felejthetetlen pillanat volt.
A műhöz, a kétzongorás szonáta zenekari változatához, mely ezen az estén Pásztory Ditta és Tusa Erzsébet előadásában megszólalt, más személyes vonatkozások is fűződnek: 1943 januárjában a Bartók-házaspár mutatta be New Yorkban, Reiner Frigyes vezényletével.    

Második előadása a zongoraművész Bartók utolsó szereplése volt a nyilvánosság előtt. 

A Zeneakadémia közönsége meghatottan köszöntötte és ünnepelte Pásztory Dittát ezen az estén. Abban a reményben, hogy ez az első lépés volt ahhoz, hogy visszatérjen a koncertéletbe, s minél gyakrabban hallhassuk őt Bartók zongoraműveinek tolmácsaként.
 

A hangverseny első felében Réti József nagyszerű tolmácsolásában Britten «Les illuminations» című dalciklusát hallottuk, majd egy új magyar művet: Lendvai Kamilló «Négy zenekari invokáció»-ját. Sándor János vezényelt, mindhárom műben kitűnően, s újra bizonyítva, hogy az ifjabb karmester-generáció egyik leghatározottabb, legjelentősebb egyénisége.
 

Fábián Imre

Film Színház Muzsika, 1967. szeptember 29.

(11. Évfolyam 39. szám)

218   Búbánat 2017-10-30 11:41:45

Bartók Rádió esti műsorán szerepel

19.35  - 21.02  A Szombathelyi Szimfonikus Zenekar Bartók hangversenye


Vezényel:  Petró János

 Km. Szenthelyi Miklós (hegedű) és Sebők György (zongora)

Műsor:

II. hegedűverseny (Szenthelyi)

III. zongoraverseny (Sebők)

Táncszvit

(Szombathelyi Bartók Terem, 1983. július 25.)

(Ism. november 11., 12.36)

217   Ardelao • előzmény216 2017-10-28 18:38:21

Bartók-bemutató, a második filharmóniai hangversenyen

Az új zene sikere elsősorban az előadótól függ, Bartók Béla első kísérletei nagyrészt azért nem találták meg a közönséghez vezető utat, mert első tolmácsolói nem tudták átérezni, meggyőződés nélkül, sugalló erő nélkül szólaltatták meg Bartók muzsikáját, és minthogy maguk sem értették, megértetni sem tudták. Ernest Ansermet genfi karmester világhírét annak köszönheti, hogy benne megértőre talállak a zeneköltészet új klasszikusai; bár korban nem tartozik az új nemzedékhez, együtt érez vele és úgy tudja hangra változtatni az úttörők hangjegyeit, ahogyan a zeneköltők azt elképzelték. ő volt a második filharmóniai hangverseny vendége.

Ez a hangverseny eseménye volt zenei életünknek. Ha valaki nem is híve az új mestereknek; de muzsikus, bizonyára eseménynek tekinti, mégpedig kimagasló zenei eseménynek az olyan hangversenyt, amelynek műsorán egy Bartók- és egy Hindemith-bemutató mellett ott szerepel Ravel Daphnis és Chloe-szvitje és Haydn 95. számú c-moll szimfóniája, még hozzá hiteles — mert maguk a költő-kortársak által hitelesített — előadásban. Hindemith műve: Szvit a Mathis a festő című dalmű zenéjéből, egyike a kiváló német mester legjellemzőbb, legérettebb alkotásainak. Ha kifejezőereje nem is olyan gazdag, színei nem is olyan meg- ejtőek, mint operája hősének: Mathias Grünewaldnak, az isenhelmi oltár alkotójának színei és kifejezőereje, mesteri kompozíció az Angyalok hangversenye, a Sírbatétel és a Szent Antal megkísértetése. Láttató erejű. Természetes, hogy sikeréért csak kongeniális tolmácsolás kezeskedhet. Az Ansermeté ilyen volt.

Bartók Béla legújabb művének bemutatása volt az est fénypontja. A szonáta két zongorára és ütőhangszerekre készült. Előadásában a két zongora mellett üstdob, nagydob, réztányér, gong, húrozott kisdob, húr nélküli kisdob és xilofon vesz részi. Ez a hangszer együttes meglepő, bár nem szokatlan, mert hiszen az úgynevezett «jazz-kamarazenében» gyakran találkozunk zongora és ütőhangszerek együttesével. Ha szigorúan vesszük, a modern zongora is lényegében ütőhangszer. Bartók csodálatos és elragadó fantáziával él a kilenc hangszer színeivel, keveri azokat, fokozza hatásukat s olyan új hangzáslehetőségeket talál mondanivalójának előadása közben, amelyek nem szokatlanságukkal, hanem művésziességükkel ejtenek bámulatba. De költői mondanivalója is új és mély ebben a nemes formájú művében. Ama kevesek közé tartozik ő, akik, ha megszólalnak, sohasem ismételnek.

Ansermet vezényletével négy művész szólaltatta meg a szonátát: maga a költő és felesége: Pásztory Ditta, továbbá Jegesi József és Vigdorovits Sándor. Feljegyzésre érdemesnek tartjuk, hogy a filharmóniai hangversenyek inkább konzervatív hajlandóságú közönsége rendkívüli melegséggel fogadta a Bartók-bemutatót, a zenei évad nagy ajándékát. A taps arra vallott, hogy egyre nagyobb azoknak a száma, akik legalább intuícióval tudják megközelíteni a hangoknak azt a csodálatos birodalmát, amelyet Bartók fedezett fel a művelt világ számára.

A Filharmóniai Zenekar második hangversenye a nagy siker jegyében folyt le. A közönség örült az új zenének. A zeneművészetnek azok a barátai is, akik nem lelkesednek az újért és nem szívesen néznek szembe a Mával, nyereségnek tekintik, ha időnként tájékoztatják őket a költészet új irányairól, ha megismerkedhetnek új remekművekkel. Érdekesebb és élvezetesebb ez, mint a tegnap unalomig ismert hangversenydarabjainak örökös ismétlése. (f. gy.)

ESTI KURIR, 1938. november 3. (16. Évfolyam, 248. szám)

216   Ardelao 2017-10-26 23:43:48

Bartók új kamaraműve Londonban

A londoni nemzetközi zeneünnepségeken ez idén Bartók Béla fogja képviselni Magyarországot. «Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre» című kamaraműve június 20-án szerepel az ünnepségek műsorán. (Előtte június 11-én a luxemburgi rádióállomás közvetíti ugyanezt a művet.)

— Bemutató előadása Baselben volt 1938. január 16-án az I. G. N. M. (Internationale Gesellschaft für Neue Musik) 10 éves jubileumi hangversenyén. A két zongorarészt a szerző és felesége Bartókné Pásztory Ditta szólaltatták meg; ugyanők lesznek a mű előadói a luxemburgi rádióban és a londoni ünnepségeken.

A baseli bemutató előadás nagy sikeréről és a kompozícióról a svájci lapokon kívül az angol, hollandi, cseh stb. lapok is tájékoztatták a zenei közvéleményt.
A zenei ünnepségek műsorán Hindemith, Markievicz, Webern neveivel is találkozunk, kiknek zenekari műveit világhírű dirigensek fogják megszólaltatni (Adrián Boult, Scherchen stb.).

ESTI KURIR, 1938. június 5. (16. Évfolyam, 126. szám)

*

Bartók Béla részben feleségével együtt bemutatja Európa nagyobb metropolisaiban új kétzongorás szonátáját. Eddig Páris, Amsterdam, Zürich és Prága kötötték le. Egyik zenekari művét eljátssza a belgrádi filharmonikusokkal és Zathureczky Edével.

Szonátaestéket ad Rómában, Milánóban, Firenzében, majd vendégül látja őt Bukarest, Temesvár, Nagyvárad és Kolozsvár.

ESTI KURIR, 1938. szeptember 15. (16. Évfolyam, 207. szám)

215   Ardelao 2017-10-25 17:35:34

Bartók Béla unokahúgának sikere külföldön

Bartók Béla unokahúga: Bartók Ilonka zongoraművésznő. A Zeneakadémián végezte tanulmányait és a kiváló nagybácsi volt a mestere. Most az északi államokból hallunk róla. A bergeni stúdióban koncertezett; Bach, Beethoven, Bartók műveit játszotta.
Budapesten még nem lépett föl, de remélhetőleg nemsokára itthon, a pesti Stúdióból hallgathatjuk.

Színházi Élet, 1931. 29. szám (július 12-18) XXI. Évfolyam

 

Bartók, Kodály és a magyar népzene Norvégiában.

Bartók Ilonka* zongoraművésznő a múlt hónapban Bartók- és Kodály-műveket játszott a norvég rádióban. A bemutatott zongoraműveknek legalább a fele Norvégiában «első előadás» volt. Bartók Ilonka 1930-óta a bergeni rádióállomás házi-zongoristája és — a norvég rádióhallgatók között megtartott szavazás szerint — a norvég rádió legnépszerűbb szereplője. Szóló fellépéseinek műsorát igen gyakran csak a két nagy magyar zeneszerző műveiből állítja össze, amelyeket egyre élénkebb érdeklődéssel fogad a norvég közönség és a zenekritika. Egyik tekintélyesebb oslói zenekritikus a fiatal norvég zongorista-generáció figyelmét Bartók műveire irányítja, egy részletezőbb cikk keretén belül. Bartók és Kodály művei mellett az eredeti magyar népzene iránt is mind többen érdeklődnek.

Bartók Ilonka számos újságcikk és rádióelőadás útján ismertette a magyar népzenét és minden egyes előadásában kiemelte azt, hogy a cigányzene nem azonos a magyar népzenével. Népzenei előadásait újabban a délelőtti «iskola-rádió» keretében tartja. A norvég rádió külön az iskolák számára szervez általános ismeretterjesztő előadásokat, amelyeket a tanuló-ifjúság rendes tanóra gyanánt hallgat meg. Ilyen iskolai rádióelőadásban is ismertette Bartók Ilonka a magyar népzenét, illetve az erre a célra összeválogatott magyar dallamokat.

Legutóbbi rádióhangversenyével kapcsolatban a bergeni «Morgenavisen» feltűnő helyen ismertető cikket közölt Bartók és Kodály zeneszerzői és zenefolklorisztikai munkásságáról.

A ZENE, 1938. április 1. (XIX. Évfolyam, 12. szám)


*Bartók Ilonka (1901), zongoraművésznő, Bartók Béla unokahúga. Géza nevű nagybátyja leánya volt. A Budapesti Zeneakadémiát végigjárta, zongorára Bartók Béla tanította.

1924-1930 között egy női kvartett tagja volt. 1924-ben férjhez ment egy norvég tengerész-tiszthez. 1930-tól Norvégiában élt, a bergeni Rádiónál állt alkalmazásban, mint szólista. Szép karriert futott be. A magyar zene lelkes propagátora volt.   

*

Bartók Ilonka sikerei Norvégiában.

Bartók Ilonka, Bartók Béla unokahúga, a háború utáni években tűni fel nem mindennapi képességeivel a Zeneművészeti Főiskola növendékhangversenyein. Kitűnő eredménnyel végezte tanulmányait, s mint elsőrendű és nagyra-hivatott zongoraművésznő indult meg pályáján. Néhány siker után elhallgattak a róla szóló hírek. A fiatal művésznő Norvégiában férjhez ment, s azóta mint Ilonka Bartók Kopsland főleg a bergeni rádióban működik. A norvég Radiobladet most hosszabb beszélgetést közöl a magyar művésznővel, bevezetésül pedig elmondja Bartók-Kopsland Ilonka nagy sikereit a norvég zenei életben. Azok a diadalok, amelyeket a kitűnő művésznő Norvégiában aratott, alkalmasak arra, hogy a magyar zenei kultúra dicsőséget a skandináv félszigeten is hirdessék. A kiváló zongoraművésznő a bergeni rádió egyik legkedveltebb és legsokoldalúbb előadója.  

AZ ÚJSÁG, 1935. július 3. (11. Évfolyam, 148. szám)

*

Bartók-est a norvég rádióban.

Az összes norvég rádióállomás közvetítésével február 2-án nagyszabású Bartók emlékhangversenyt rendezett K. Bartók Ilonka a norvég rádió állandó munkatársa. Bartókról szóló előadási Olay Mosby újságíró olvasott fel, majd részben Bartók Ilonka zongoraszólói, részben a Rádiózenekar előadásában Bartóknak már Norvégiában is népszerű művei kerültek műsorra. Az emlékhangversenynek élénk, sajtóvisszhangja volt a norvég, angol és amerikai lapokban.

SZABAD NÉP, 1946. február 9. (4. Évfolyam, 33. szám)
 

214   Ardelao 2017-10-25 00:33:45

PRAHÁCS MARGIT:
Bartók-bemutató

Londoni, párisi, berlini, baseli, velencei, new-yorki stb. bemutatója után végre megismerkedhetett a magyar közönség is Bartók Béla új művével, amelynek vezér könyve «Zene húros-hangszerekre, ütőkre és celestára» címen több mint egy év előtt jelent meg. Azóta már a nemzetközi Rádió műsorában is többször szerepelt. Világsikerének egyik fő mértéke, a soviniszta francia kritika, elragadtatással ír Kelet kiapadhatatlan gazdaságú zenei forrásairól, amelyekből ilyen életerőtől duzzadó alkotások születnek. Újabb bizonyíték ez a mű arra, hogy mennyire nem kötik a lángelmét konvenció, begyökeresedett szabályok, ha új értékes mondanivalója van és ezt a mondanivalót megfelelő formában ki is tudja fejezni. A régi szabályokat elsöpri az új élmény, forró lehelete, hogy maga teremtsen szabályokat a jövő nemzedéke számára.

A nagy művész mindig magában hordja a folytonos keresés, a folytonos problémalátás nyugtalanító feszültségét, ami egyet jelent számára az igazság keresésével: csak azt kifejezni, ami az ő benső lelki törvényszerűségéből kifolyólag igaz, akár tetszik ez másoknak, akár nem. Ez a törekvés adja Bartók egyéniségének és művészetének is azt a mélyen etikus jelleget, mely nélkül nincsen nagy alkotás. Nyílegyenes céltudatossággal megy előre a maga útján, ugyanazzal a hajlíthatatlan, meg nem alkuvó gerincességgel, amivel a fiatal Bartók elindult az úttörők göröngyös pályáján. Ha diadalmas külföldi körútjai után itt-ott megjelenik a magyar hangverseny dobogón, ma már itthon «is» világhírének kijáró hódolattal fogadják. De hogy a legtöbben tanácstalanul állnak egy-egy új művével szemben, azt igazán nem csodálhatjuk. Ilyen bemutatókat mindig hosszú szünetek szokták követni, míg végre újra akadnak, lelkes tolmácsolok, akik nem sajnálják a fáradságot arra, hogy meghódítsák a bartóki muzsika izgatóan érdekes világát.

A «Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára» Dohnányi mester vezényletével a filharmonikusok legutóbbi hangversenyén került bemutatásra. Bartók expresszionista korszakának túláradó lelki feszültségei, az Allegro barbaro, a Csodálatos mandarin ősi, ösztönös indulatainak hatalmas forgataga után itt áll előttünk a mai Bartók portréja; kristálytiszta formák, felsőbbrendű szellem, mély és nagy emberiesség, az eddig elért eredmények klasszikusan letisztult összefoglalása és emellett örökké új előretörés.

Legelőször Bartók új viszonya a népzenei elemekhez tűnik szembe. Míg korábbi műveiben a népi zenét teljes gazdaságában és közvetlenségében érvényesítette, most nem az anyaga, hanem erőinek igazi teremtő ösztönnel való teljes felszívása, átszellemítése lép előtérbe. Ez a zene elveszti előbbi kitörő féktelenségét — az új zene, forrongó korszakán, mint fiatalság ki-tombolásán minden mester keresztülment — de ma már ezt az elementáris erőt tudatos és nagyszerű formaművészet fékezi, amely erő azonban állandó forrása marad a zene elragadó vitalitásának. erőt, Bámulnunk kell azt a szellemi erőt, amivel Bartók lelkének legfinomabb rezdüléseit éppen olyan biztos kézzel tudja formába kényszeríteni, mint viharzó indulatait. Kifejező eszközei közül legelső helyen áll a zene őseleme, a ritmus. Debussy már kibontotta a hangzás őstörvényeit, de a ritmusé még a mai nemzedékre várt. Bartók bámulatosan differenciált ritmustehetségével ezen a téren az elsők közé tartozik. Új művének például talán egy taktusa sem azonos ritmusban a másikkal azért mégis minden összefüggő, egybefolyó egység, egy nagy mozgásfolyam hatalmas hullámzása, amelyben az egyes részek organikusan olvadnak bele. Nincs itt semmi kiagyalt, kiszámított, de éppen semmi véletlen és lényegtelen. Már a mű címe «Zene» ilyen és ilyen hangszerekre is mutatja, hogy ez a mű formai szempontból is önmagából vonja le a törvényszerűségét.

Négy tétele: Andante tranquillo, Allegro, Adagio, Allegro molto hangulati tartalmuknak megfelelően a legkülönfélébb változatokban nyújtják a mű legfőbb zenei problémáját.

A zene anyagának új hangszínek útján való megújítását, új hangszerszínek kutatását, a hangszerek lelkébe való legmélyebb behatolást, zenei lehetőségeik legteljesebb kiaknázását, amelyek itt a húros hangszerek — értve ezen a vonósokon kívül a zongorát és hárfát — a különféle ütők és az acélrudakból szerkesztett egyik hangszerfajtákhoz sem tartozó celesta kombinációban érvényesülnek.

Az első tételben a vonósok uralkodnak. Folyton változó ütem-nemekben, a violák puha sordinójával nyugodt hullámzással indul a téma, egymásután veszik át a többi szólamok, a sötétebb, világosabb színek már egymásba folynak s valami sajátos halvány, ezüstös fényű derengésben kúsznak tova. Milyen érdekes itt megfigyelni, hogy miképp nőnek ki a polifóniából új szépségű összhangok, amelyek a hatszólamú szerkezetben a hangviszonyok rendkívül kiszélesített logikájából születnek, tehát lényegében egy polifon szerkezeten át jutnak új harmonikus logikához. A ködös félhomályból lassanként egyetlen feltörő vonalban duzzadnak erőre a szólamok, hogy az Esz-dúr dinamikai csúcspontjának tiszta ragyogásában egyesüljenek. De ez a napsütés csak pár pillanatig tart, már újra visszamerülünk a szinte anyagtalanná átszellemült, összhangokba, amelyekből ugyanilyen földöntúli titokzatossággal emelkedik ki az első hegedűk és violák témája. Még egy pár témafoszlány, hogy a végén a két utolsó szólam is egybefusson, feloldjon egyetlen befejező hang kristálytisztán kihangzó, messze távolodó csengésébe. Ez után a tiszta metafizikai zene után, amely fölötte áll minden szubjektív extázisnak és szentimentalizmusnak, az «Allegro» tétel nagyszerű lüktetése újra visszahoz minket a földre. Az egész tétel duzzad az életerőtől, pattanásig kemény, akarati jellegű, amelyet csak fokoz az ütők és a zongora témáinak, a vonósok oldalakon keresztül játszott pizzicatoinak éles körvonalazása, a ritmikus invenció kifogyhatatlan gazdagsága, változatossága. Bámulatos, hogy Bartók szerkesztő zsenialitása mit tud kihozni a legegyszerűbb kis témából s emellett soha nem hallott színek legkülönfélébb kombinációival gyönyörködtet. A dobok például, amelyek itt a vonósok szinte kísértetiesen suhanó, kromatikus témájával halk dübörgéssel vegyülnek össze, az egész műben sokszor oldalakon keresztül jutnak a legváltozatosabb formákban szerephez. Bartók nemcsak ritmikus, hanem minden zenei lehetőségüket kiaknázza. Úgy látszik mintha ez az egész tétel a legszabadabb kibontása volna az összes zenei erőknek, amelyek a végső fokozásban szinte elemi erők viharzásával ragadnak magukkal s mégis mind itt, mind az egész mű minden kis motívumában, az egész szerkezet felépítésében ott érezzük a szellem, rendező hatalmát, amely a legtisztább megformálás oldalait vetítik elénk a partitúrából. Az «Adagio» igazi jellegzetes bartóki Adagio: hangzatok amelyek, «Az éjszaka zenéje» című kis zongoradarabjában csendültek fel először, a természettel teljesen összeforradt művészlélek csodálatos víziója, amilyenek párját a ma zenéjében csak Kodály «Hegyi éjszakák» női kórusában találjuk. A xylophon hideg, világos csengése vezeti be a tételt, amely élesen válik el a dobok glisszandóinak, trilláinak sötét hátteréből. A legellentétesebb színek kombinációja már Bartók konstruktív, klasszikus stílusából folyik, vagyis a világos formálásra elhatárolásra való törekvésből, mert az élesen elkülönülő színek, is mint konstruktív, építő értékek szerepelhetnek. Érdekes megfigyelni, hogy az Adagio magyaros hajlású dallamvonalában is, amelyet a vonósok hoznak, mennyire a ritmus az uralkodó, mintha a nagyobb lélegzetű melódia nem férne meg azzal a lázas, ideges lüktetéssel, minden ízében mozgásra, való beállítottsággal, ami annyira jellemző a mai lélekre. De e-helyett mennyi varázslatos szépségű új összhangzás a celesta, hárfa, zongora puha együttes futamaiban, a vonósok remegő tremolóiban, transcendens légiességében!

Csodálatos kifinomodása a halló érzéknek s ezzel együtt a benső világnak, amely ilyen kozmikus zenének a felfogására és visszaadására képes. S végre az utolsó tételben újra a ritmus, mint teremtő őserő, mint minden élő folyamatot egyesítő ősmozgás jut uralomra, nem a mechanisztikus jellegű modern szimfonikus dinamizmus, amely olyan hű tükre a gépek korszakának, hanem a népzenéből felszívott erő és gazdaság ez, a maga ősi tisztaságában és mélyen emberi gyökereiben. S mintha minden csak azért lett volna: a zenei erők egy utolsó hatalmas összefogásában gyönyörű magyar dallam kap szárnyra, amelyben mint egy korálban egyesülnek a hangszerek. Olyan ez a befejező magyar melos szinte romantikus kiterjeszkedésében és intenzív kifejezésében, mint a lélek legmélyéről feltörő hitvallás, a vér, a szív, a szellem hovatartozásának hitvallása.

Ismét egy magyar alkotás, amely világviszonylatban az új zenének egyik legértékesebb alkotása, s amelynek csak hosszú évek után fog eljönni az igazi diadala, tolmácsolok és közönség részéről teljes értékében való megértése.

A ZENE, 1938. március 1. (XIX. Évfolyam, 10. szám)

213   Búbánat 2017-10-20 17:53:21

Film Színház Muzsika

1961. december 29./52. szám

Bartók, opus 15., ..

"A Rádióban érdekes és  eddig ismeretlen Bartók-műről készült felvitel a  minap.  Bartók Béla 1915-ben  február és augusztus  között az  öt  Ady- dallal  körülbelül egyidőben öt más dalt  is írt, - ismeretlen szerző verseire.
Bartók  e kompozícióját  az opus  15 jelzéssel látta  el. Egy ideig nem akarta  a  dalokat a  nyilvánosság  elé  bocsátani, mert  a  dalok  szövegét  nem érezte teljesen megfelelőnek. A  dalokat  Berlinben  és  Bécsben 1919 februárjában  -  a szerző  engedélyével  —  műsorra  tűzték,  de  a  bemutatókra nem  került  sor. A dalok zongorakíséretes  formában a közelmúltban  napvilágot  láttak az  Universal  vállalat  kiadásában.  Ebből  Kodály Zoltán zenekari  változatot  komponált. A zenekarkíséretes dalokból stúdiófelvétel  készült  a  Rádiózenekar  közreműködésével és  Lehel György  vezényletével.  Az öt dalt Andor Éva énekli.
A külföldi kiadáshoz  Waldbauer Iván előszót  irt, amelyben  hangoztatja,  hogy  a  dalok  eddig  még  semmiféle formában  sem  kerültek  nyilvánosságra.   Találgatásba bocsátkozik  az  ismeretlen  dalszövegíró felől is, — ezek azonban  Kodály  Zoltán,  valamint  Denijs Dille  professzor,  Bartók-kutató  szerint  — nem helytállóak.  Annyi bizonyos, hogy  Bartók  maga  sohasem volt  hajlandó  a  költő személyét  felfedni."
 

Bartók Béla: Öt dal - Op.15.

1. Tavasz - Az én szerelmem

2. Nyár – Szomjasan vágyva

3. A vágyak éjjele

4. Tél - Színes álomban

5. Ősz - Itt lent a völgyben

 

212   Ardelao 2017-10-20 16:13:12

Egy ismeretlen Bartók-levél

A Fővárosi Levéltárban őrizzük és gondozzuk, sok egyéb fővárosi intézmény iratanyaga mellett, a volt Budapest Székesfővárosi Iskolán kívüli Népművelési Bizottság iratait. Ez utóbbi iratok körött, azok rendszerezése során, bukkantunk rá az alább következő Bartók-levélre, amelyben, mint egy csepp vizében a tenger, tükröződik Bartók Béla egyéniségének egyik legtiszteletreméltóbb vonása: megalkuvást nem Ismerő elvhűsége.

A levelét Novágh Gyulának, a Népművelési Bizottság igazgatójának írja 1938. március 27-én, „az egyre fokozódó krízis” idején.

Nekünk, budapestieknek, különösen azért becses ez a levél, mert arról tanúskodik, hogy a Zeneművészeti Főiskola egykori neves tanárának tengernyi teendője mellett a fővárosi népművelésre is jutott ideje, gondja s ereje.
A Bartók-levél magyarázatra nem szorul, önmagáéit beszél. Hogy a „Budapest" a levél mellett fekvő Novágh-választ is közli az alábbiakban, a Bartók-kutatást kívánja támogatni, illetve még jobban megvilágítani azt, ami Bartók levelében csak utalásként áll.
Íme, a levelek betűhíven:

Budapest, 1938. március 27. II. Csalán út 29.

Méltóságos
Novágh Gyula Igazgató Úrnak

Igen tisztelt Igazgató Úr!

Csak most értesülök némi csodálkozással, hogy A Zene legutolsó számában visszatértek egy ügyemre, amelyet 1907 nov.-i, a Pesti Naplóban közölt nyilatkozatommal, joggal lezártnak tekinthettünk. Most újra közölték azt a nyilatkozatomat, azzal a téves megtoldással, hogy én azt német közegeknek tettem vagy küldtem. Nagyon leköteleznének a Zene legközelebbi számában annak a közlésével, hogy én mind e mai napig, vagyis 1938. március huszonhetedikéig soha semmiféle nyilatkozatot német közegek számára nem tettem, nekik ilyet nem küldtem.

Ami a juryben való részvételemet illeti, legnagyobb sajnálatomra, mostantól fogva már nem vállalhatok ilyen munkát. Az egyre fokozódó krízis olyan problémák elé állít, amelyeknek megoldására minden időmre, minden erőmre és minden energiámra az utolsó cseppig szükségem van.
Kiváló tisztelettel igaz híve

Bartók Béla

*

Novágh Gyula válasza:

Méltóságos Uram!

Folyó évi március hó 27-én kelt nb levelét megkaptam.

Engedje meg Méltóságos Uram, hogy válaszomat azzal kezdjem, hogy a Zene című folyóirat kiadásában már nem vesz részt a Bizottság, amennyiben azt 1938. január 1-től a Fővárosi Zenekar vette át, és a szerkesztést Dr. Horusitzky Zoltán felsőbb zeneiskolai tanárra bízta. Ennek megfelelően szíves sorait eljuttattam Dr. Horusitzky Zoltán tanár úrhoz azzal a kérésemmel, hogy a Zene c. folyóirat következő, 12. számában a Méltóságod által kívánt helyreigazító közlés megjelenjék.

Az Országos Liszt Ferenc Társaság által kiirt pályázat bíráló bizottsági tagságáról való lemondását őszinte sajnálattal tudomásul vettem, kérve azonban Méltóságodat, hogy szíves támogatását a jövőre fenntartani méltóztassék.
Őszinte nagyrabecsüléssel

Novágh Gyula, igazgató, a fővárosi népművelés vezetője.

Méltóságos Bartók Béla úrnak a Zeneművészet Főiskola tanára
Budapest II. Csalán u. 29.

A levelekhez mindössze annyit fűzünk hozzá, hogy a Zene 12. számában Bartók nyilatkozatával kapcsolatban semminemű közlés nem történt. Egyébként hozzánk Bartók Béla egész élete és munkássága minden közlésnél érthetőbben és ékesebben beszél.

Baraczka István

211   Ardelao • előzmény210 2017-10-20 00:44:30

Bartók-siker Bécsben

A Zenebarátok Egyesületének hangversenyén Oswald Kabasta (1896-1946, megj., A.) vezénylete mellett most játszották először Ausztriában Bartók Béla új zenekari művét, amelyet a szerző vonós-hangszerekre, celestára és ütőhangszerekre írt. Az osztrák sajtó az est szenzációjának nevezi Bartók művét s a lapok egyöntetűen érdekesnek, eredetinek, szokatlannak és mégis hatásosnak találják Bartók elgondolásait és megoldásait.

ESTI KURIR, 1938. január 16. (15. Évfolyam, 12. szám)

210   Ardelao • előzmény209 2017-10-19 00:31:19

Bartók Béla 2500 tót népdalért perli a Maticát!
Itthon adják ki a tót dalokat is?

— A 8 Órai Újság tudósítása —

Ódon fonográf fölé hajolva találjuk Bartók Bélát az Akadémia egyik kis üléstermében, amelynek fél-kőralakú asztalán szanaszét hevernek a kotta kéziratok. A magyar dal nagy mestere az asztal szélén ül, sebesen rója egy üres kottalapra a hangjegyeket, miközben az ócska Edison gép tűje alig hallható hangokat csal ki a forgó hengerből. A laikus fül számára nem egyéb halk zörejnél a gépből kiszűrődő hang s persze, hogy meglepő, amikor a fehérhajú mester lelkesen, csillogó szemmel magyarázza:
— „Egy tót asszony énekel. Évekkel ezelőtt készült helyszíni felvétel, éppen most kottázom le a dallamát.”  ...

Meglepi őt az újságíró látogatása.
— „Csak nem valami botrány megint?”  - kérdi szinte aggódva, s szinte mentegetőző mosollyal teszi hozzá:— „Mert, tudja, nem szeretek ilyen dolgokban nyilatkozni, de meg nem is tudok semmiről.”

Megnyugtatjuk, hogy - ilyesmiről szó sincs, s a hengerre mutatunk, jelezve, hogy éppen estekről a tót népdalokról van szó. Egy prágai lap megírta, hogy Bartók Béla perrel fenyegeti a Matica Slovenská tót kultúregyesületet, amelytől visszaköveteli azt a hatalmas tót népdalgyűjteményt, amelyet Bartók évek hosszú és fáradtságos munkájával gyűjtött össze, s amelynek kiadására az egyesület záros határidőre kötelezettséget vállalt, de ennek mindmáig nem tett eleget.  

„Kénytelen leszek perelni" 

— „Ez igaz,” — jegyzi meg Bartók – „de a tudósítás téved abban, hogy én pályázat alapján nyertem volna el ezt a megbízást. Nem pályázat, hanem szerződés történt köztem és a Matica között, amely az általam összegyűjtött mintegy 2500 tót népdalból álló gyűjtemény kiadását vállalta — öt éven belül. Ez 15 évvel ezelőtt történt, de a kiadás máig sem jelent meg, mert a Maticának az anyag átvizsgálására és sajtó alá rendezésére, állítólag nem volt elég szakembere. Hosszú ideig is vártam arra, hogy a zene kultúrális szempontból rendkívül értékes anyagot visszakapjam, s ha ezt nem érem el békés úton, akkor valóban kénytelen leszek perelni.”

22.000 népdal

A professzor-művész az asztalon heverő kottajegyekre mutat:

— „Nehogy azt higgye, hogy anyagi szempontok vezérelnek. Hosszú évek óta foglalkozom a népdalmotívumok összehasonlító gyűjtésével s „A magyar nép és a szomszéd népek népzenéje“ című munkámban kifejtettem, miért fontos és értékes ez a munka zenetörténeti szempontból. Főleg a magyar, a tót és az oláh dalokat gyűjtöttem össze. Mintegy 12.000 magyar és közel 10.000 tót dalról van szó. A magyar dalok kiadását az Akadémia vállalta és én a kultuszminisztérium megbízásából már harmadik éve itt dolgozom, hogy a felgyülemlett hatalmas népdalanyagot sajtó alá rendezzem. E dalok kiadásánál, amely szintén nagy nehézségekkel jár, feltétlenül szükségünk van a Maticának átadott gyűjteményre is, hiszen az összehasonlító munkánál elkerülhetetlen a tót dallamokra való hivatkozás. Szívesebben vettem volna, ha ez a tót dalgyűjtemény nálunk, Magyarországon kerül kiadásra, de erre akkor nem volt pénzünk s örülnöm kellett, hogy a Matica ezt vállalta. Valami kis tiszteletdíjat akkoriban fizettek, de ez távolról sincs arányban az én többéves nehéz munkámmal.”

— „Most sem pénzt akarok, — teszi hozzá szelíden, — hanem a gyűjtemény anyagát akarom visszakapni, amihez a szerződés szerint jogom van. A főcélom az, hogy együtt legyen a tudományos anyag, s hogy az kiadásra kerüljön. A magyar gyűjteményen már három év óta dolgozunk Kodály Zoltánnal, ő a lakásán, én itt. Most már az előkészítő munka végén tartunk, s most következik a tulajdonképpeni sajtó alá rendezés. Eddig csak korrigáltuk és összeszedtük az anyagot.”

Dr. Csák Zoltán

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1937. november 26. (23. Évfolyam, 269. szám)

209   Ardelao • előzmény208 2017-10-18 12:09:02

Bartók Béla: Rapszódia zongorára és zenekarra.

Három ütemes zenekari bevezetés után a zongora intonál egy nagyon határozott ritmusú témát, melyet a zenekari bevezetéssel együtt periodizálva ismétel meg a szerző. A zenekari bevezető-motívumból bontakozik ki a főtéma. Egy oktáv-futamos átvezető rész készíti elő az epizód-témát, ebben a fúvók imitálva lépnek be egymás után. A főtéma futólagos érintése után ismét egy új témacsoport jelentkezik a zenekarban. Ezt a zongora megismétli, majd érdekesen továbbszövi. A tempó mindig élénkebb lesz. A zongora tizenhatod figurái színesen fonják körül a zenekar különféle hangszerein jelentkező népi tánc-témát. Midőn a zenekar tuttija is átveszi a dallamot, hirtelen felcsillan a bevezetés adagiójának jellegzetes motívuma. A kürt és a szóló-zongora duójával végződik halk D-dúrban kicsendülve a formaképzésben is bravúrosan felépített mű.
Előadja: Bartók Béla.

A ZENE, 1937. október 15. (XIX. Évfolyam, 1. sz.)

*

Világraszóló sikere volt Bartóknak Párisban

Párisi tudósítónk írja:

Döntő sikerrel mutatta be tegnap este a Salle Gaveban a Société Philharmonique zenekara Bartók Béla vonós-zenekarra, ütőhangszerekre és hárfára írott művét. A nagyszámú közönség lélegzetvisszafojtva hallgatta a zseniális magyar mester merész művét. Végül percekig tombolva ünnepelték a nagyszerű zenekart és a vezénylő Sacher bázeli karmestert, aki a tavalyi bázeli ősbemutatót is dirigálta.

Bartóknak ez a műve Budapesten még nem került előadásra. Szeptemberben a velencei Biennale zenei ünnepségein valamennyi munka fölött diadalt aratott. A párisi közönség és kritika szerint a bemutatott kompozíció nemcsak Bartók legtökéletesebb műve, de a háború utáni művészet legnagyobb zenekari remeke. (K. A.)

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1937. november 12. (23. Évfolyam, 297. szám)

208   Ardelao 2017-10-17 11:37:36

Bartók Béla: «Magyar parasztdalok.»
1. Ballada. 2. Magyar népi táncok.

Népdal gyűjtemény, ének témáit dolgozza fel Bartók e két színes orkeszter- darabjában. A ballada hétnegyedes dallal indul, variációi egymásba kapcsolódnak. Érdekes az a felfokozás, melynél puzónok intonálják a témát a vonósok megszakított tremolói és a fafúvók diatonikus futamai közben.
A táncok témáját előbb a vonósok unisonojában halljuk, később a fafúvókban, majd a zenekar tuttijában. Egy másik téma jelenik most meg az oboa és fagót szólamában, majd szinkópás orgonapont fölött a hegedűkben, mialatt a fuvolák és klarinétok tizenhatod figurákkal fonják körül. Az előbbi tánctémát intonálja az oboa, utána ismét az egész zenekar felel rá. Kissé szlávos a nagyon sikerült dór-téma: előbb a hegedűkben, majd a vonósokban és a fúvók figuráit unisonojában. Szellemes a 3/4 és 2/4 váltakozáson felépített téma, előbb az angolkürtben, aztán a fuvola és basszusklarinét unisonojában. Dudával kísért tánc hatását kelti a B orgonaponton felépített 2/4-es tánc (allegro), ennek tematikus anyaga szolgáltatta a hatásos kódát is.

A ZENE, 1937. április 1. (XVIII. Évfolyam, 11-12. szám)

*

A Zeneszerzők Nemzetközi Együttműködésének Állandó Tanácsa, az idén Drezdában tartja üléseit. A szász fővárosban ebből az alkalomból május 22—30-ig nagyszabású nemzetközi zenei ünnepet rendeznek. A zenei hét műsorán csak egyetlenegy magyar zeneszerző szerepel: Bartók Béla, akinek negyedik vonósnégyesét adják elő.

*

Bartók új műveit mutatták be az «Éneklő Ifjúság» nagysikerű hangversenyén. A kitűnő mester eredeti elgondolású, a szabad természet, a tisztaság és a falu varázsát emlékezetünkbe idéző újszerű technikával komponált frappáns kórusait a kitűnően iskolázott együttesek meglepő pontossággal és lendülettel adták elő. A közönség egész este lelkesen ünnepelte az ifjúsági énekkultúra kitűnő bajnokait, valamint magát Bartók Bélát, aki «Mikrokozmosz» című gyermekdarabjait maga szólaltatta meg saját egyéni utolérhetetlen művészetével.

A ZENE, 1937. június 1. (XVIII. Évfolyam, 13-14. szám)
*

207   Búbánat 2017-10-16 17:50:34

Az Opera.hu oldalról

Bartók TáncTriptichon az M5 HD műsorán október 16-án

2017. október 16-án (hétfőn) 22:15-től látható felvételről a Bartók TáncTriptichon című produkció az M5 HD műsorán, melyet idén májusban mutatott be az Opera.

Az opera Magyar Évadának keretében, Bartók Béla A fából faragott királyfi című művének 100. évfordulója alkalmából Frenák Pál, a kortárs tánc világhírű koreográfusa, teljesen új alkotásban állította színpadra a művet, melyben a Compagnie Pal Frenak kortárs táncosai és a Magyar Nemzeti Balett együttese együtt dolgoztak. 

Bartók TáncTriptichon című esten Seregi László A csodálatos mandarinra készített koreográfiájának felújítása, valamint egy szintén a Magyar Évad inspirációjára készült, a néptánc és a balett technikáit ötvöző Táncszvit-koreográfia szerepelt Juhász Zsolttól. Bartók népzenei ihletettségű művét a Duna Művészegyüttes és a Magyar Nemzeti Balett művészei közösen keltették életre.

A felvétel a 2017. május 28-i bemutatón készült az Operaházban. Az előadás karmestere: Kovács János.

Szereposztások:

A fából faragott királyfi

Királykisasszony – Vasas Erika, Esterházy Fanni, Rohonczi Viktória, Tokai Rita
Királyfi – Feicht Zoltán, Dmitry Timofeev, Holoda Péter, Maurer Milán, Morvai Kristóf
Fából faragott – Esterházy Fanni, Holoda Péter, Halász Gábor, Keresztes Patrik, Maurer Milán, Vasas Erika, Ricardo Vila Manzanares
Tündér – Frenák Pál, Holoda Péter, Maurer Milán
Erdő / Patak – Feicht Zoltán, Frenák Pál, Halász Gábor, Holoda Péter, Keresztes Patrik, Maurer Milán, Morvai Kristóf, Dmitry Timofeev, Ricardo Vila Manzanares

Szöveg: Balázs Béla

Koreográfia: Frenák Pál

Díszlet: paradigma:ariadné

Jelmez: Frenák Pál, Zalai-Ruzsics Boglárka

Dramaturg: Péter Márta

 

A csodálatos mandarin

A mandarin – Bajári Levente
A lány – Kozmér Alexandra
A fiatal diák – Balázsi Gergő Ármin
Az öreg gavallér – Alekszandr Komarov
Három csavargó – Szegő András, Szakács Attila, Vladyslav Melnyk

Librettó: Lengyel Menyhért

Koreográfia, jelmez: Seregi László;

Díszlet: Forray Gábor

 

Táncszvit

Duna Művészegyüttes

Szóló – Bajári Levente, Radina Dace

Koreográfia: Juhász Zsolt

Díszlet: Túri Erzsébet

Jelmez: Furik Rita

Világítás: Lendvai Károly

206   Ardelao 2017-10-16 16:37:40

Bartók Béla és Bartók Péter 1929-ben

Ritka felvétel: Bartók Béla és Bartók Péter 1929-ben

205   Ardelao • előzmény204 2017-10-15 16:41:51

Az ankarai új török zeneiskola három tanfolyamra tagolódik. Drámai zenére, drámai művészetre (!) és hangszeres tanfolyamra. A konzervatórium azt a célt tűzte ki, hogy nemzeti török zenét teremtsen meg a népzene alapján. A népdalok gyűjtésében a közoktatásügyi miniszter meghívására Bartók Béla is részt vesz.

A ZENE, 1937. január 2. (XVIII. Évfolyam, 6. szám)

*

Bartók Béla Baden-Badeni nemzetközi zeneversenyen

Berlini tudósítónk jelenti: Március 18 — 21-ig rendezik Németországban a Baden-Badeni nemzetközi zeneversenyt. A programon kizárólag a világ jelenkori zene- költészetét mutatják be, így akarnak érdekes összehasonlításokat tenni a különböző zeneirányzatok között. Ezen a versenyen természetesen Magyarország is szerepel és pedig Bartók Béla műveivel, melyeket zenekari interpretációban fognak majd bemutatni. A baden-badeni rendezőség reméli, hogy a modern zenének ezen az új «Wartburgján» Bartók személyesen is meg fog jelenni.

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1937. február 28. (23. Évfolyam, 48. szám)

204   Ardelao 2017-10-14 15:06:06

„Liszt oeuvre-je fontosabb, mint Wagneré”

Bartók Béla székfoglaló Liszt-előadása az Akadémiában

A Magyar Tudományos Akadémia nyelv- és széptudományi osztálya hétfőn délután ülést tartott. Az ülésnek az adott különös jelentőséget, hogy azon Bartók Béla, a világhírű zeneszerző tartott székfoglaló előadást Liszt Ferencről.

Melich János megnyitója után Bartók Béla felolvasásának keretében négy, Liszt Ferenccel kapcsolatos kérdést vizsgált meg. Az első a Liszt-szerzemények és a nagyközönség között levő viszonyra vonatkozik. Bartók azt látja, hogy a nagy- közönség még ma sem értékeli eléggé Lisztnek jelentékeny műveit; inkább kedveli a kevésbé fontosakat, mint például a rapszódiákat. Ez — az előadó szerint — azért van így, mert a közönség nem tudja meglátni a zeneművekben a lényeget, hanem inkább a külsőségek után indul.

A második kérdés: mekkora volt Liszt műveinek jelentősége a zeneművészet további alakulására? Bartók szerint ebben a tekintetben Liszt oeuvreje fontosabb, mint Wagneré; nem azért, mintha Liszt művei tökéletesebbek volnának, mint Wagneré, — hiszen, éppen ellenkezőleg van a dolog, — hanem azért, mert Wagner minden saját kezdeményezésű új lehetőséget saját maga a legteljesebb mértékben kiaknázott és kifejlesztett. Ezzel szemben Liszt műveiben sok olyan előre mutató kezdeményezés van, amelynek teljes kihasználását nem maga Liszt vitte véghez, hanem utódai.

A harmadik kérdés Lisztnek; „A cigányok zenéje Magyarországon” című könyvével, illetve annak az úgynevezett cigányzenére vonatkozó téves állításaival kapcsolatos. Az előadó szerint Lisztet tévedéséért csak részben szabad hibáztatni. Liszt tévedéséért inkább a XIX. századbeli viszonyok okolhatók, zenefolklore körébe vágó alapfogalmak, teljes hibás volta, romantikus vonzódás a túlzsúfoltság, a sallang és a pátosz félé, ennek fejében a klasszikus egyszerűség elejtése. Okolhatjuk ezen kívül nagyapáinkat is, akik nem tudták, vagy nem akarták az igazság felé, a magyar falu felé vezető utat Lisztnek megmutatni.

A negyedik kérdés ez: milyen joggal tekinthetjük Liszt Ferencet magyarnak? Ebben a kérdésben a döntő szó magáé Liszté, aki számtalanszor vallotta magát magyarnak. Egy Liszt Ferencnek az egész világ részéről kijár az, hogy ebbeli akaratát tudomásul vegyék, és annak ne mondjanak ellent.

A közönség hosszasan ünnepelte előadása után Bartók Bélát, akit az Akadémia nevében Melich János üdvözölt a tagok sorában.
Az előadó ülés után az osztály zárt ülésen folyó ügyeket tárgyalt, majd tagajánlási értekezlet volt.

BUDAPESTI HÍRLAP, 1936. február 4. (56. Évfolyam, 28. szám)

*

Jótékony célú Liszt-est az Operaházban.

A Filharmóniai Társaság rendkívüli díszhangversenyt rendezett hétfőn este az Operaházban, az Újságírók Szanatórium Egyesülete javára.
A műsor Herczeg Ferenc költői prológusával kezdődött, amelyet Bulla Elma mondott el, finom, közvetlen hangon. A prológus témája: legenda az újság-íróról, aki csak nézi és regisztrálja a földi javakat anélkül, hogy része volna bennük.

A nagy tetszéssel fogadott bevezetés után következett az est zenei része, amelynek műsorát Liszt Ferenc szerzeményeiből állították össze. A zenekart a tőle megszokott elmélyedéssel Dohnányi Ernő dirigálta, a Liszt-év congeniális szellemű vezére.
Stefánián Imre, a Zeneművészeti Főiskola ismert nevű tanára az A-dúr zongoraversenyt játszotta olyan sikerrel, hogy szereplését meg kellett toldania a „Liebestraum”-mal.

Báthy Anna sokszor méltatott előkelő stílusában, nemes átérzéssel énekelt el három dalt.
A szünet után Bartók Béla zongorázta el a „Haláltánc”-ot. Sajátságos, egyéni előadó művészete alig találhat ennél a műnél teljesebb kifejezési terrénumot. Játékát szinte kozmikus erő hatotta át; éles, acélos ritmikája és billentés művészete új, ismeretlen világításban mutatta be ezt a geniális alkotást. A közönség hosszan ünnepelte Bartókot.

Ezután ismét dalok következtek: Svéd Sándor melegen zengő baritonja, előadásának férfias lírája is megérdemelt sikert aratott.
Az énekszámokat Herz Ottó dr. kísérte, szépen és jól, mint mindig.

Végül pedig osztatlanul Dohnányi Ernőé és a zenekaré volt a hallgatók lelkes elismerése, a Tasso című szimfonikus költemény, ragyogó színekben gazdag előadásért. (Op.)

BUDAPESTI HÍRLAP, 1936. február 4. (56. Évfolyam, 28. szám)

203   Ardelao • előzmény201 2017-10-14 14:18:32

KÉT BARTÓK-BEMUTATÓ

Egy elfogulatlan úriember, aki még sohasem látta őt, műveit sem ismeri és a muzsika világrengetegében idegen, nemrég látta először Bartók Bélát a zongora előtt. Megpillantotta és így szólt:

«Íme, az utolsó ember!

Egyik utolsó példánya annak a megnemesedett, magasrendű típusnak, melyet az emberi kultúra évezredei termeltek ki, egy magasztos szellemi világ nevelt és ma már, sajnos, kiveszőben van. …

Amint bejön a pódiumra, halkan, nesztelenül, észrevétlenül, leül a zongora elé és világítani kezd ez az arc, ez a homlok, ez a szellemiséget sugárzó szem: az egész jelenség legtökéletesebb fizikai megszemélyesítése a «homo sapiens»-nek.»

Aki ezt a Bartók-arcképet elénk festette a hangversenyterem egy csöndes zugában, finom ösztönnel érezte meg e nagy szellem lényegét, Bartók homlokának legjellegzetesebb jegyét: a magányosságot. Míg nézzük őt, a fehér-fekete billentyűk fölé hajolva, roppant homlokát szinte belemerítve a hangok láthatatlanul örvénylő tenger végtelenjébe, átborzong rajtunk egyedülvalóságának tragikus sejtelme. Fehér haja az alpesi csúcsok fényével sugározza körül homlokának monumentális kupoláját. Ez a hatalmas csontboltozat uralkodik az egész test fölött, ezen a vékonycsontú, már majdnem anyagtalanná szellemült arcon és a törékeny kis alakon.

A rejtelmes kisugárzású homlok, amely körül a zseni északi fénye dereng, ez az «északfok, titok, idegensége,» amely Bartók Béla néven jár közöttünk, mintha magát az örök «Muzsikust» személyesítené meg, aki egyedül van, mindörökre egyedül, akinek társa nem is lehet korában, és az emberek között, akinek a problémái senkiéhez sem hasonlók és aki nem is tudja kifejezni a maga mondanivalóit ugyanazon a nyelven, amelyet mások is beszélnek.

Bartók Béla két nagy művét mutatták be rövid egymásutánban: tizennyolc év után felújított operáját, „A kékszakállú herceg várát” és a „Cantata profanát,” amely Londonban oly emlékezetes sikert ért meg. Ismeretlen, messze tájak felé ragadnak bennünket e féktelen ritmusok, ezek az elképesztő hangzásfantáziák, ezek a zenetudomány eszközeivel teljesen elemezhetetlen kombinációk. A bartóki zenekar hangszerei mindenki őrjöngő harcát vívják mindenki ellen, az emberi ösztönöknek, szenvedélyeknek démonikus alvilágát idézve föl a didergő lélek, a káprázó fantázia előtt. A kékszakállú herceg várának komor recitatívjaiban és a zenekar sokszor már hangszeren-túli hangzásaiban látomásokkal viaskodik Bartók, elemi erőkkel birkózik, mint egy féktelen óriás. Igen helyesen jegyzi meg Tóth Aladár, a kiváló zeneesztétikus, hogy Bartók nem törődik a hangszerek és az emberi hang teljesítőképességével. «A hangszereket maguk a hangszerek tüntetik el az ő orchesterében.» Egy jeles és tudós híve, Ottó Ferenc sokat foglalkozik azzal, hogy Bartók a lángelme makacsságával törekszik új zenei nyelv kialakítására és az új zenei nyelvhez új hangszereket és új lehetőségekig fejlesztett emberi hangokat követel szuverén gőgjében. Beethovenre emlékeztet ebben, akinek zabolátlan képzelőereje, transzcendentális világokban csapongó hangfantáziája olyan hangokat hallott, amelyeket a korabeli instrumentumokkal nem tudtak kifejezni, őróla is vallja a zenetudomány, hogy a messze jövőkben jár száguldozó ázsiai képzelete és a maga muzsikáját még ki nem talált hangszerekre, új hangképzési lehetőségekre komponálja.

Ez a barbár fantázia — az Allegro barbaro költője — féktelenül éli ki magát a Cantata profanában, amelyet egy magyarrá átköltött román népballada szövegére írt. Vakmerő disszonanciái olyan feszültségeket éreztetnek meg, amelyeket a mai idegek alig bírnak elviselni. A Cantata profana egy kiváló elemezője rámutat, hogy Bartók egyszerre több témát mer megszólaltatni, kiszabadítja magát minden formából, elszakad minden stílustól, széttördel minden keretet féktelen lobogásában, barbár szabadságvágyában. A zenei nyelvújítás merészségeit a múltban is megtaláltuk. Liszt Ferenc az Esztergomi misében, különösen annak Crucifixus-ában, — mint életrajzírója, a tudós De Pourtalés megállapítja — megdöbbentő harmóniai újításokat enged meg magának és vakmerő módon használja a szekund-disszonanciákat, sokkal vakmerőbben, mint a mai legmodernebb zeneszerzők. De ilyen, minden stílussal, formával, hagyománnyal, zenei törvénnyel szakító prometheusi lázadást, mint a Bartók Béláé, még nem élt végig a muzsika Olimpusza!

A lángész szuggesztiója alatt vacogjuk, vagy lángoljuk végig ezt a bilincstördelő birkózást a Cantata profanában. Fölismerjük a nagy magányos viaskodó homlokán a lángész északi fényét. És megértjük a léleknek azokat a rezzenéseit, a tudat-alattinak azokat a vívódásait, amelyek e merész modulációkban, e disszonanciákban, e ronggyá tépett frázisokban, e sikoltó-lihegő kakofóniákban jelentkeznek. De őszintén be kell vallanunk, hogy a vad szépségeknek e göröngyös útján nem szívesen követjük Bartók Bélát. Ez nem a szellem kényelemszeretete, nem a képzelőerő tunyasága, nem a lélek bátortalansága, nem is csökönyös ragaszkodás a hagyományokhoz. Bartók e barbár őserejének, a forrásokhoz visszatérő képzeletének termékenyítő hatásától sokat várunk. De nem tudunk elszakadni mindattól, amit eddig muzsikának neveztünk, és aminek nem folytatása, nem továbbfejlesztése Bartók műve. Amit ő nyújtott most, már nem evolúció, hanem lázas forradalom.

Balassa Imre

KATOLIKUS SZEMLE, 1936. (12. szám, december)
 

202   Ardelao • előzmény201 2017-10-13 21:08:54

Filharmóniai hangverseny.

A filharmonikusok tegnapi műsorának érdekes eseménye volt Bartók «Cantata profana» művének bemutatója. Bartók ebben a művében a román népköltészet egyik alkotását a „Szarvasokká vált fiúk" balladáját dolgozza fel. Ez a rendkívüli kompozíció megalkuvás nélkül halad az új zene útjain és úgyszólván teljesíthetetlen nagy feladatok elé állítja a kórust is, a szólistákat is. Minden dicséretet megérdemelnek az előadók, akik Bartók nagyjelentőségű művének bemutatását lehetővé tették.

A Bartókot ünneplő nagy tapsokból méltán vették ki megérdemelt részüket Vaszy Viktor betanításában a Palestrina kórus és a szólókat éneklő Rösler Endre és Palló Imre.

A hangversenyen egyébként Dohnányi vezényletével Bruckner ötödik szimfóniáját és Respighi „Madarak" szvitjét kapta a hallgatóság.

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1936. november 11. (22. Évfolyam, 258. szám)

*

BARTÓK-EST

A Székesfővárosi Népművelési Bizottság és a Liszt Ferenc Társaság együttes rendezésében került Bartók muzsikája tegnap este a közönség elé. Az est eseménye a legutóbb bemutatóra került «Cantata Profana» második előadása volt.

Vaszy Viktor érdemes karmesteri munkájának fényes diadalt hozott a rendkívüli nívójú produkció, amelynek sikerében egyformán osztoztak a magánszólamokat éneklő Hámory Imre és Rösler Endre és a Palestrina-kórus.

A szerző maga is szerepelt: pompás művészetével eljátszotta zongorára és zenekarra írt III. Rapszódiáját, frenetikus tapsok mellett. Az ünneplésből egyformán jutott a műsor többi számának is. Vaszy Viktor és a Székesfővárosi Zenekar remekeltek.

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1936. december 12. (22. Évfolyam, 284. szám)
 

201   Ardelao • előzmény200 2017-10-13 14:14:04

«A KÉKSZAKÁLLÚ HERCEG VÁRA»
Az Operaház BARTÓK repríze

A férfi szíve-lelke hétrétű, hét lakattal őrzött titok és ezt a titkot csak az igazi asszony fejtheti meg. Az asszony keresi, kutatja a férfi szívében az igazi igazat: tudni akarja, hogy mi van a külső vért mögött. Egyre beljebb és beljebb jut Judith asszony a kékszakállú herceg sötét várában, felpattan előtte a hét lezárt szoba: a férfiszív szomorú titkai. Itt tudja meg, hogy minden ígéretes jövőből szomorú múlt, minden új örömből hervadt emlék, minden új asszonyból elhagyott szerető lesz.

Bartók Béla kis egyfelvonásosának, a Kékszakállú herceg várának szimbolikus értelmét félreérthetetlenül ábrázolja Oláh Gusztáv és Nádasdy Kálmán artisztikus színpada. A balladák, misztérium játékok hangulatát kelti fel a hatalmas, fekete stilizáltan gótikus ablaknélküli vár: a kékszakállú herceg szíve. Mintha azonban a játék folyamán itt-ott kis zökkenőt éreznénk, A szimbólumok és realitások kissé közelkerültek egymáshoz. Az óriási szimbolikus gyöngysorok közül kihalászott reális ékszerek, a hatalmas vetített liliom mellől letépett valószerű liliom, a stilizált szomorú fűzfák mellett feltűnő élő női szoborcsoport visszás érzéssel ingadozik a valóság és a fogalmi világ között. Nem érthető az utolsó kép, miért lépnek elő az összes szobákból női alakok, ahelyett, hogy a felnyitott ajtók újból becsukódnának? Ezek a momentumok azonban az egész elgondolás érthetőségét nem befolyásolják.
 

Némethy Ella és Székely Mihály az opera egyedüli szereplői. Remekül éneklik és játsszák hasonlíthatatlan új nehéz szerepüket. A kosztüm tervekkel valóban remekelt Oláh Gusztáv. Failoni zenekara kissé hangos, de memóriáját és forró meggyőződését minden elismerés megilleti. Tizennyolc év alatt a közönség hozzáérlelődött és nevelődött ehhez a muzsikához, mely ma már rendkívüli érdeklődésre tarthat számot. 

Dr. Kóla Margit.

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1936. október 30. (22. Évfolyam, 245. szám)

«A kékszakállú herceg vára» „című misztériumot nyolc esztendővel ezelőtt írtam (1910-ben, 1918-ban volt az ősbemutató., megj. A.), Bartók Béla és Kodály Zoltán számára, azért mert alkalmat akartam nekik adni arra, hogy színpadi muzsikát írhassanak. («A fából faragott királyfi» című táncjátékom is csupán Bartók kedvéért készült.) Nagyon sok embernek az a véleménye, hogy ezek a szövegek rosszak. Azonban, sajnos, abban az időben az írók nem nagyon tolongtak Bartók Béla körül, mert vagy félbolondnak, vagy rosszhiszemű szélhámosnak tartották, úgy hogy nem volt más, akitől szöveget kaphatott volna. Most Bartók megírta balettjét és megírta első operáját és kivívta velük magának azt az elismerést, amely zsenijének kijár.

Az én szövegeim tehát betöltötték hivatásukat. Egyéb mondanivalóm rólunk nincsen. Ha most már majd jönnek mások, akik szebb szövegeket írnak Bartók Béla számára, én csak örülni fogok neki.”

Balázs Béla

200   Ardelao • előzmény199 2017-10-12 14:35:36

Szövegét írta: Euripides,

Zenéjét szerezte: BARTÓK BÉLA

Senkivel sem érintkezve, a világtól teljesen elzárkózva dolgozik legújabb művén Bartók Béla. Operát ír Euripides egyik drámájából. Őszre már el is készül Bartók Csalogány utcai magányában a nehéz munkával, mely minden valószínűség szerint a pesti Operaházban fog először színre kerülni.
Mint irodalmi érdekességet érdemes megemlíteni, hogy Euripides szövegét Babits Mihály modernizálta és tette színpadképessé.

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1936. augusztus 5. (22. Évfolyam, 178. szám)

*

A ma délutáni ünnepségek

A Magyar Tudományos Akadémia ma délután 5 órakor díszközgyűlést tart, ahol József királyi herceg elnök mond megnyitóbeszédet. Este 7 órakor Szendy Károly polgármester rádióbeszéde emlékezik meg az ünnepségről, majd este 8 órakor a Városi Színházban ünnepi díszhangversenyt tartanak Ormándy Jenő, a philadelphiai zenekar igazgatójának vezénylésével és Bartók Béla közreműködésével. A hangverseny után a külföldi vendégek tiszteletére a főváros a Gellért-szállóban fogadást rendez.

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1936. szeptember 3. (22. Évfolyam, 201. szám)

199   Ardelao 2017-10-12 11:41:34

DOHNÁNYI ERNŐ és BARTÓK BÉLA kétzongorás hangversenye.

Ünnepi eseménye volt tegnap este a magyar zenei életnek, a magyar koncertpódiumnak: Dohnányi Ernő és Bartók Béla kétzongorás hangversenye. Olyan markáns és domináló egyéniségek kerültek személyükben egymás mellé, akiknél nem hasonlóságuk, hanem ellentétességük fokozta nagyszerű együttes produkciójuk érdekességét.

Bach C-dúr koncertjét, Mozart D-dúr és Brahms f-moll szonátáját és Liszt Patetikus koncertjét tűzték műsorukra. Minden számukkal frenetikus sikert arattak.

A kamarazenekar tagjai (Banda, Gáti, Salgó, Országh, Kerpely) művészien szerepeltek.

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1936. április 24. (22. Évfolyam, 94. szám)

198   Búbánat • előzmény169 2017-10-11 19:12:18

Az M5 csatorna sugározza ma 21.05 és 23.15 óra között

Bartók Világverseny és Fesztivál gála - 2017

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara

Vezényel: Kovács János

A zenei versenyek legemlékezetesebb pillanatai többnyire a gálakoncertekhez kötődnek. Túl a hónapokig tartó felkészülésen, túl a különböző fordulók és a döntő feszültségein az ifjú művészek itt már felszabadultan játszhatnak. S valóban: a gálakoncerten általában sokkal jobban szokott sikerülni egy-egy olyan mű előadása, amely a korábbi fordulókban, vagy éppen a döntőben hangzott el.

Bartók Béla születésének 135. évfordulója alkalmából a Zeneakadémia útjára indította a Bartók Világverseny és Fesztivált. A legrangosabb nemzetközi zenei versenyek elitjéhez csatlakozó megmérettetés nem csupán kétévente más kategóriában meghirdetett hangszeres seregszemle kíván lenni, Bartók életműve köré fölépülő zeneszerzőversennyel, zenetudományi szimpóziummal és a nagyközönséget megszólító programokkal egészül ki. A világraszóló magyar komponista nevével fémjelzett versenyre - amelyen első alkalommal hegedűművészek indulhattak - százhatan jelentkeztek, s közülük hatvanöten kapták meg a lehetőséget, hogy a nemzetközi zsűri előtt bizonyítsanak. A versenyt egy sorsolással egybekötött ingyenes fesztiválnap nyitotta, majd négy fordulón és egy gálakoncerten követhették a verseny izgalmait az érdeklődők.

A száztíz éves zenepalota különleges helyszínei között a zeneszerző egykori tantermébe és a Nagyterem Művész szobájába is betekintést nyerhettek a résztvevők.

A nagyzenekari döntő versenyprogramjában három versenyző mérte össze tudását, ahol Bartók két hegedűversenye mellett Beethoven, Brahms és Csajkovszkij hegedűversenyét választhatják előadásra. Ebben a fordulóban, csakúgy, mint a gálakoncerten a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara működött közre Kovács János vezényletével. A zsűri munkájában magyar részről Szabadi Vilmos, Kelemen Barnabás és Baráti Kristóf vettek részt, mellettük olyan kiváló külföldi hegedűművészek és professzorok fogadták el a Zeneakadémia meghívását, mint Salvatore Accardo, Quian Zhou, Ivan Zenaty, Krzysztof Wegrzyn, Joel Smirnoff és Takashi Shimizu.

 Bartók neve szorosan összekapcsolódik a magyar kultúrával, a világon bárhol játsszák zenéjét, az összetéveszthetetlenül hordozza magyar gyökereit, ugyanakkor egyetemes érvényű. A Bartók Világverseny és Fesztivál grandiózus nemzetközi kulturális híd, mely szorosan összeköti a világ összes tájáról érkezett zeneművészeket a magyar zenekultúrával. 

Kovács János karmester Bartókhoz hosszú időn át nem mert hozzányúlni, mert – ahogy egy interjúban elmondta – „a tanárom, Simon Albert olyan magasságban közelítette meg Bartók műveit, hogy erre sokáig nem voltam képes.” Ma a legjelentősebb Bartók-dirigensek egyike, akiről Kocsis Zoltán is mindig a legnagyobb tisztelet hangján beszélt.

(TV 24; Zeneakadémia.hu)

197   Ardelao 2017-10-11 16:32:37

Bartók Béla újabb londoni sikere.

A londoni Evening Standard írja az angol rádió legújabb magyar hangversenyéről: Bartók Béla második zongora-versenye, amelynek zongoraszólamát a szerző játszotta ragyogó művészettel, nyugtalan, hevesvérű lüktető zene nagyszerű ritmus érzékkel és hellyel-közzel keserűn ható szépségekkel. A szerzemény mögött élénk, fáradhatatlan, sokoldalú és kifinomult elmét lehet sejteni.

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1936. január 17. (22. Évfolyam, 13. szám)

*

HANGVERSENYEK

A Székesfővárosi Népművelési Bizottság tegnap este rendezte ünnepi Liszt-hangversenyét. A műsor minden tekintetben méltón sorakozott az ünnepi Liszt-év zenei eseményei közé. Pianistáink legjobbjai közül kivételesen díszes gárda vonult fel egy-egy nagyszabású

Liszt-kompozícióval. Az élen Bartók Béla a Haláltáncot játszotta lenyűgöző hatással. Szatmári Tibor mesteri előadásban az a-dúr koncertet, Heimlich Lajos színes és bravúros művészettel az Esz-dúrt, a nagytehetségű fiatal Geszler György ugyancsak brilliáns technikával az E-moll koncertet. A Székesfővárosi Zenekar kitűnő zenekarát nagy körültekintéssel és lendülettel vezényelte Vaszy Viktor.

A Gertler-kvartett tegnapi kamaraestjén rendkívül értékes és érdekes műsort kapott a kamarazene közönsége. Összecsiszolt együttesük a legfinomabb kamaratónussal, tiszta klasszicitással és a legaprólékosabban kidolgozott dinamikával remek előadásban szólaltatta meg az előadásra került Mozart, Beethoven és Bartók műveket. Kivételesen meleg ünneplésben részesítették a kvartett tagjait: Gertler Endrét, Pierre de Groote-t, Révész Lászlót és Marcel Louon-t.

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1936. február 20. (22. Évfolyam, 42. szám)

196   Ardelao 2017-10-11 01:08:28

Bartók Bélát meghívták Japánba!

Japán zenei vonatkozású érdekességek szempontjából kezd napról napra érdekesebb lenni. A sok osztrák karmester és énekes mellett, akik a közelmúltban szép sikerrel járták meg a Keletet, Japán érdeklődése a magyar zenészek és énekesek felé fordul. Amint jól értesült forrásból halljuk, a közel jövőben több magyar zenei kiválóság kap majd meghívást Japán hangversenyekre. Az első közöttük Bartók Béla, akit a napokban hívott meg a legnagyobb japán Hangverseny-rendező Társaság, hogy tartson előadásokat a magyar zenéről.

Bartók Béla elfogadja az érdekes meghívást, de az elutazásra csak a jugoszláv, bulgár, török tanulmányútja befejezése után kerülhet sor.

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1936. július 24. (22. Évfolyam, 168. szám)

 

195   Ardelao 2017-10-10 11:10:04

1921.

194   Ardelao 2017-10-09 12:40:00

Fischer Edwin zenekari estje Bartók Bélával.

Fischer Edwin a modern zenei előadók között a tiszta klasszicizmus úttörője. Rajongó hite hallgatóit is fanatizálja és egyéniségének erejével páratlan Bach—Beethoven kultuszt teremt
Közép-Európában. Tegnapi hangversenyének egyik számában Bartók Bélával együtt Bach C-moll versenyét játszották, természetesen utolérhetetlen művészettel.

A Városi Színház telt háza dübörgő tapsokkal ünnepelte Fischer Edwint, Bartókot és a Filharmóniai Társaság zenekarát.

(8 ÓRAI ÚJSÁG, 1936. február 29. /22. Évfolyam, 50. szám)

 

193   Ardelao 2017-10-08 20:50:44

Bonyodalmak Bartók Béla Greguss díja körül
Ma este dönt a Kisfaludy Társaság

— A 8 órai Újság jelentése. —

Az 1929—1934. évkör legkiválóbb zeneművészeti alkotása számara kiírt Greguss emlékérmet pár nappal ezelőtt ítélte oda a Kisfaludy Társaság Bartók Bélának, I. zenekari szvitjéért, amely az előadói jelentés szerint, 1929 novemberében került Magyarországon teljes egészében először bemutatásra. Bár Papp Viktor előadó csak a Kisfaludy Társaság január 8-iki ülésén fogja először felolvasni előadói jelentését, mint értesülünk, Bartók Béla az előadói jelentést meg sem várva, máris levelet írt a Kisfaludy Társaságnak, amelyben a Greguss-díjat visszautasította. Bartók Béla nyilatkozott is a visszautasítás okáról, kijelentvén, hogy az emlékérmet azért nem fogadja él, mert az első zenekari szvitje nem tartozik az 1929—1934-es évkörbe, tekintve, hogy annak első teljes magyarországi előadása 1909-ben volt.

A második ok, amely őt a visszautasításra késztette az, hogy szerinte az 1929—1934-es évek alatt sokkal értékesebb, sokkal érettebb kompozíciók kerültek bemutatásra, mint az ő első szvitje. Bartók Béta levelében, amelyet a Kisfaludy Társaságnak küldött, támadást intéz Papp Viktor ellen és azt írja, hogy „a társaság válasszon magának más előadót, mert aki zeneművek külső körülményeit megbírálni nem tudja, az nem képes a belső értékek megállapítására sem.“

Beszéltünk Papp Viktorral, a Kisfaludy Társaság előadójával, aki a következőket mondotta:
— Egyelőre nem nyilatkozhatom Bartók professzor kijelentéséről, a választ a Kisfaludy Társaságnak kell megadni. Ma délután keresem fel Berzeviczy Albertet, aki magához kéretett. Valószínűleg ma este történik döntés ebben az ügyben.

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1936. január 3. (22. Évfolyam, 2. szám)

192   Ardelao 2017-10-08 17:21:51

BARTÓK VONÓSNÉGYESÉNEK PÁRATLAN SIKERE! 

 Londonból jelentik: 

A His Master's Voice gramofonvállalat lemezfelvételt készített Bartók Béla A-moll vonósnégyeséről. A világhírű magyar mester e művének népszerűsítését az egész angol zenekritika fontos eseményként üdvözli. A Manchester Guardian szerint Bartók vonósnégyese a legszebb kamarazenemű, amelyet ma élő zeneszerző írt. 

Bartók messze túlhaladja benne első vonósnégyesének kifejezését és technikáját, s minél gyakrabban hallja az ember ezt a remekművet, annál több szépséget fedez fel benne.” 

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1935. október 12. (21. Évfolyam, 233. szám)

Béla Bartók - String Quartet No. 1 in A minor - Takács Quartet

191   Ardelao 2017-10-05 23:57:17

Bartók Béla sikere Stockholmban

Stockholm, 1934. április 21.

Saját tudósítónktól.

Bartók Béla stockholmi hangversenye, amelyet a svéd filharmonikusokkal együtt adott a stockholmi koncertházban, nagy sikert hozott. A koncertház díszterme zsúfolva volt előkelő közönséggel, amelyek élén megjelent a svéd trónörökös pár és Ingrid hercegnő is. Bartók Béla második zongoraversenyét mutatta be és úgy nagyszabású művével, mint annak nagyszerű tolmácsolásával teljesen elragadta a megjelenteket. A közönség a hangverseny végeztével lelkes ünneplésben részesítette a magyar zeneszerzőt és elhalmozta virágokkal.

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1934. április 22. (20. Évfolyam, 90. szám)

190   Ardelao 2017-10-04 23:47:47

BARTÓK és Bukarest.

Bukarestből betiltották azt az ünnepséget, amelynek keretében a temesvári szimfonikus zenekar emléktáblával akarta megjelölni Bartók Béla nagyszent-miklósi szülőházát és egyben a világhírű komponista közreműködésével hangversenyt is akart rendezni. Bartók Béla halhatatlan érdemeket szerzett éppen a román népi zene felkutatása és összegyűjtése terén s ezekért az érdemeiért a román zeneszerzők egyesülete dísztagjául is választotta, a román király pedig magas rendjellel tüntette ki. A bukaresti belügyminiszter most mégis megtiltotta az ünnepséget. Bartók Béla nem lesz kisebb azzal, ha Nagyszent-miklóson elmarad a Bartók- ünnepély. De vajon a román kultúra jó hírneve növekszik ezzel a betiltással?

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1934. február 22. (20. Évfolyam, 42. szám)

189   Ardelao 2017-10-04 12:33:28

A holland rádió magyar estje.

Szerdán este [1933.VI.7-én, megj. A.], akik rádiókészülékükön véletlenül ráakadtak a hilversumi holland leadóra, azoknak kellemes meglepetésben volt részük. A hilversumi leadó este 7 óra 40 perctől kezdve a magyar zenének és a magyar dalnak hódolt. A hollandok — a nemzetközi megállapodáshoz híven — magyar estét rendeztek! Először Kodály Zoltán különböző szerzeményeit hallgattuk, majd Bartók Béla művei kerültek sorra. Közben Di Moorlag amsterdami énekesnő magyar népdalokat énekelt, később pedig, több kisebb magyar zeneszerzemény után, a hollandok Bartók Bélának Falusi jelenetek című, női karra írt művét adták elő. A holland hölgyek pompás művészettel szólaltatták meg a hilversumi leadón keresztül Bartók magyar motívumokban annyira gazdag szerzeményét, úgy, hogy a holland rádió magyar estje nagyszerűen sikerült, s bizonyára a magyar zene és a magyar dal sok örömet szerzett a holland hallgatóknak is. A hilversumi rádióállomás bemondójától egyébként megtudtuk azt is, hogy június 12-én viszont a hilversumi rádió holland hangverseny-programját a budapesti stúdió fogja átvenni és hallgatóinak közvetíteni.

Június 7-én tehát a holland rádió, volt hangos a magyar zenétől, s június 12-én pedig a magyar rádió közvetít holland programot.  /K. E./

8 ÓRAI HIRLAP, 1933. június 9. (19. Évfolyam, 129. szám)

188   Ardelao 2017-10-04 12:00:07

BARTÓK BÉLA A ZENEAKADÉMIÁN                                              

Bartók Béla pénteken ismét megjelent a Zeneakadémia dobogóján. A dicsőséges amerikai hangversenykörútjáról visszatérő zeneköltőt nagyszámú lelkes közönség fogadta frenetikus tapsviharral; olyan nagy és «szűnni nem akaró» volt a lelkesedés, hogy Bartók Béla alig jutott szóhoz, helyesebben alig jutott «zongorához», vagy tízszer kellett Bartóknak a zongora mellől felkelnie, hogy megköszönje a feléje zúgó tapsokat, míg végre megkezdhette hangversenyét.

Mihelyt azonban leütötte az első hangot, a nézőtér lélegzetfojtó csendbe burkolódzott. Nem csoda: Bartók zongorajátéka a «leg lélegzetfojtóbb» zongoraművészet, minden zongoraművészet között. Annyira végsőkig koncentrált előadó-művészetet, mint Bartók Béláé, egyet sem ismerünk. A gigantikus temperamentum, az ösztönök izzó vulkánja itt minden pillanatban szétrobbanással fenyegeti a zenei formákat; a formák azonban mégsem robbannak szét, ellenkezőleg, szóróban, vasmarokként ragadják meg a belső költői tartalmat: mert az érzelmek, a szenvedélyek óriás erejével itt teljesen egyenrangú erő ez az alakító-szellemnek rendkívüli ereje. Minden Bartók-interpretáció: valóságos élő szobor.

Bartók Béla zongorajátéka szűkszavú művészet. Szentimentális ömlengésnek, körülírásnak, vagy éppen dagálynak nyomát sem találjuk benne, Sokszor úgy hat, mintha valaki csupa indulatszóval beszélne hozzánk. S bár maga a legideálisabb tisztaság és értelmesség, mégis feszülten kell odafigyelnünk, hogy egyetlen hangot se szalasszunk el fülünk mellett: ilyen tömör zenei mondat szerkezetiben a zene minden szava pótolhatatlanul fontos. Bartók játéka nem «bőbeszédű,» de hallatlanul «beszédes». A dallammintázásnak ebben a páratlan beszédességében egyedül Dohnányi versenyezhet Bartókkal. A deklamatív szellem azonban egészen más Bartóknál és más Dohnányinál. Dohnányi mélyen melodikus lélek; a melódia gyönyörű, mondhatnánk «schuberti» folyamatossága az a bársonyos párkány, melyen át a deklamatív akcentusok, a beszédes szavak kifejezésteljesen kihajolnak. Bartóknál a deklamáció, a drámai hangsúly az ősi, az elementáris élmény, mely hallatlan erővel kapaszkodik bele a melódia zeneiségének vaspárkányába. Dohnányinál - tehát: melódia, mely beszéddé tágul, Bartóknál: beszéd, mely dallamívbe koncentrálódik. Bartók deklamációját természetesen csak nagyon csonkán jellemezheti a «beszédes» jelző.

Ez a deklamáció néha olyan ősi, őserdei élményekről beszél, hogy beszéde inkább robusztus, elementáris «gesztusokat,» mint «szavakat» juttat eszünkbe. Az ökölbe szorult kezek, az extatikusan szétvetett karok, a dacos fej felvetések, a duhaj felegyenesedések vagy hirtelen összeroskadások megrázó pantomimikus kifejezése ez. Ezt a gesztikuláló elemet megtalálhatjuk Bartók szerzeményeiben is és talán éppen ez magyarázza Bartóknak a pantomim műfajához való nagy vonzódását. («A fából faragott királyfi,» a «Mandarin».)

A magyar közönség úgy látszik csak most eszmélt rá teljesen, micsoda felbecsülhetetlen nyeresége hangversenyéletünknek. hogy Bartók Béla, aki sokáig hűtlen maradt ragyogóan induló «zongoraművészi pályához» az utóbbi években visszatért a koncertpódiumra és már nemcsak, mint a saját szerzeményeinek s más modern újdonságoknak leghivatottabb megismertetője, hanem mint a klasszikus irodalomnak egyik legnagyobb intepretálója is gyakrabban gyönyörködteti közönségét. Pénteki zongoraestjén a műsor egész első részét klasszikus szerzemények töltötték be. Rossi a-moll toccatája volt a nagyszerű «entrata». Majd Mozart c-moll fantáziája következett, Mozartnak talán legsötétebb víziókat, legkomorabb hangulatokat idéző zongoraműve: Bartók páratlan intuícióval idézte fel, az adagio-részek «grüblerisch» mélységét, s azt a nyomasztó feszültséget, mely még a kis b-dúr andantinot is túlfűtött atmoszférába burkolja.

Beethoven költészete ezúttal a kis Asz-dúr és F-dúr szonátában elevenedett meg. Az Asz-dúr szonátát most hallottuk először Bartóktól. Hogy az első tétel nyugalmas harmóniájában, milyen leírhatatlanul szűzies tisztaságban csendül meg Bartók lírája, hogy a «Marcia funébre» heroizmusa, hogyan visszhangzik Bartók hősi harcokra edzett lelkében, azt könnyen elképzelheti mindenki, aki egyszer már mélyebb pillantást vetett Bartók poétaszívébe. A legszenzációsabb élmény talán mégis a Scherzo volt: «scherzo» Beethoven értelmében, «tréfa,» melyben a legelementárisabb emberi indulatok űzik játékukat.

A kongenialitás legmagasabb ormára Bartók természetesen műsora modern magyar számaival érkezett el. Kodály «Sírfelirat»-át talán sohasem fogja az emberiség olyan megrendítő és olyan mélységesen műértő interpretácíóban hallani, mint mi Bartók kortársai, akik ezt a remekművet Bartók Bélától hallhattuk. Ez az interpretáció újra felrázta emlékezetünkben, hogy micsoda ritka szerencsével dicsekedhetik az a nemzet, melyet egyszerre két olyan hatalmas és ma egyedülálló muzsikus-zsenivel ajándékozott meg a sors, mint Bartók és Kodály.

Kodály két fiatalkorú opusza után (mindkettőt meg kellett ismételni), végre sor került a

Bartók szerzeményekre. Megcsendült egész titokzatos, mágikus varázsával «Az éjszaka zenéje,» a Beethoven-utáni zongorairodalomnak egyik legnagyobb mesterműve, majd a négytételes »Suite« következett, a letipró erejű «Allegro molto»-val, az Allegro barbarónak ezzel a pokoli szenvedélyű testvér-tételével s végül az első románctánc fejezte be a hangversenyt, mely, mint minden Bartók-hangverseny, felejthetetlen volt.

A közönség mondhatnánk az egész estét végigtapsolta: a tapsviharok teljesen kitöltötték az egyes számok közötti szüneteket. A műsor utolsó száma után egymásra következnek a ráadások: az első «siratóének,» az «Este a székelyeknél,» az «Angoli Borbála» balladája.

A közönség még mindig nem tágít: a hangversenyterem lámpáit eloltják, falakat rengető taps, rá a felelet, éljenzés, míg Bartók újra megjelenik a dobogón.

 Bizony, többet jelent az ilyen spontán ünneplés minden, «hivatalos ünnepélynél.» Mert ez nem szertartás, hanem a mi életünk. (T.-th.)

PESTI NAPLÓ, 1928. március 18. (79. Évfolyam, 64. szám)

187   Ardelao • előzmény184 2017-10-02 12:16:28

 Bartók Béla, és új zongoraversenyműve                                     

Bartók Béla már évek óta nem lép budapesti hangversenydobogóra. Zárkózott, magányos életet él hűvösvölgyi otthonában — mint aki lerázza magáról a körötte pereskedő, útját vesztett mai világ ezernyi apró bilincsét. Szavát legfeljebb a rádióban hallatja — mint aki csak a Messzeségnek beszél. Mondanivalója hatalmas művészi alkotásokban és szigorúan tudományos munkákban gyülemlik fel íróasztalán. A magyar közönség alig ismer belőlük valamit. Mert zeneéletünk irányítóinak úgy látszik módfelett kényelmes Bartók passzivitása. Operaházunk például ez idén ismét leszögezte, hogy Bartók színpadi műveit nem veheti műsorára: hadd hirdessék tehát továbbra is az Elssler Fanny bécsi valcerei az ország első színpadán a «magyar kultúrfölényt» és ugyanakkor maradjon csak hazánk egyik legnagyobb fia saját hazájában eldugott mostohagyermek, szóljon ezentúl is Bartók szava-muzsikája csak a «messzeségnek».
 

Bartók új kompozíciói külföldön kerülnek bemutatásra. Ott felfigyel rájuk a világ. Felfigyel egész Európa Bartókra és Bartókon keresztül a magyar népre; felfigyel erre a csodálatos muzsikára, melynek hangjaiban soha nem álmodott ősi és friss kulturális erők szabadulnak fel. Ősi erők, melyekben sokáig csak romboló, «keleti» barbárságot láttak, s melyekben most Bartók zenéje megmutatta a legmagasabb kultúrára hivatott friss építőerőt. Bartók megmutatta, hogy nékünk nemcsak «kiművelődött» a Nyugat «üdvös befolyása alatt», hanem már jövővel terhes kultúra volt az is, amit eredetileg magával hozott, ami vad bozontosságában ellenszegült a Nyugat fésűjének, ami mindmáig nem találta meg helyét az európai művelődés kereteiben.

 

«És éppen ez Bartók zenéjének világraszóló, egyedülálló jelentősége: elvezetett bennünket az emberi lélek legirdatlanabbnak, leghozzáférhetetlenebbnek hitt bozótjaiba, felidézte azoknak legpogányabb, legzabolátlanabb szellemét, és ahogy zsenije rávilágított ezekre a bozótokra-szellemekre: ámulva láttuk, hogy amiben járhatatlan vadont láttunk, az éppúgy Út, mint akár Dante útja, amit babonás gonosz démonként űztünk ki házunkból, az éppúgy világító, isteni lélek, mint a fausti lélek.»
 

A legnagyobb német zenekritikus, Einstein Alfréd szerint a mai zeneéletben Bartók a «legbiztosabb» érték; «ha az egész mai zene elsüllyedne,» — írta nemrég Bartók egyik kompozíciójáról — ez a mű, akkor is megmaradna».

— Egy kis nemzet, melynek még rengeteget kell tanulnia a Nyugattól, egy fiatal zenekultúra, mely, máig is most teszi első önálló lépéseit! És íme: ennek a nemzetnek egyik fia, népének «barbár» zenei világából olyan épületet emel, melyben Bach, Beethoven, Mozart országának gyermeke ma jobban bízik, mint saját hajlékában! Lehetséges ez? Tudjuk, mit jelent Bartók nekünk, magyaroknak. Tudjuk, micsoda hatalmas horgony ez a lelkünk legősibb nehezét friss, alkotó életre keltő muzsika Ady Kelet és Nyugat között ingadozó «Kompország»-ának. De mit jelenthet egy kis nép, még ha van is ilyen horgonya, a mai világfelfordulásban, hol régi, hatalmas horgonykötelek foszladoznak-szakadoznak? Hogyan lehet egy létéért küzdő nemzetnek magányos dalosa mégis remény és biztonság a mai keserves általános létért való küzdelemben?
 

Ne feledjük azonban: amit mi nyugati műveltségnek nevezünk, azt ma durva, barbár hatalmak fenyegetik elnyeléssel. Sötét, homályos, vak ösztönök leskelődnek körülöttük, benyúlnak csápjaikkal életünkbe, kicsavarják kezünkből és ellenünk fordítják a civilizáció fegyvereit, mert a műveltség pallosa durva harci bárd lesz kezükben. Ami Európának világító gondolat vet, az vak fanatizmust szül bennük. Nevezzük «Ázsiának» vagy «Balkánnak,» a mai Európa tehetetlen velük szemben, hiszen tehetetlen önmagával is. Ellenük nincs már «védőbástya,» — mi magyarok is hiába akarnánk továbbszőni «nyugat védőbástyájának» régi dicsőségét. Európának ma egyetlen titkos reménye: hogy ezeknek a nyers, vak erőknek megnyílik a szemük. Hogy ezek a «barbárok» ráeszmélnek mélyebb-önmagukra, hogy megtalálják kusza álmaik, sötét szenvedélyeik mélyén az embert, mely tán más mint Dante vagy Goethe, de kezet foghat azzal, mert álmaiban ő is lát, szenvedélyeiből ő is épít: világot, kultúrát.
 

«Ennek az új vallásnak, új kultúrának, előhírnöke Bartók Béla, és nem véletlen, hogy egy magyar ember a hírhozó, egy magyar aki megtanulhatta Nyugattól, hogy mi az a «magas kultúra» és aki megtanulhatta saját népének parasztjai között, hogy mi az a «mély kultúra,» aki műveltségével bele mert vágni népe lelkének ősi vadonába, és általában az emberi léleknek abba a rengetegébe, hol eddig a zenének egyetlen géniusza sem talált utat, és hol Bartók, megtalálta a haladás útját.» Bartók tehát útmutatóként élére állt egy óriási népi közösségnek, melynek határait ma még nem is sejthetjük, magas kultúrából eddig kirekedt, de oda most elhasználatlan új kincsekkel feltörekvő népek közösségének, mely a Balkánnál kezdődik és beleviszik az ázsiai pusztaságokba. Ezért elmondhatjuk, hogy «Nyugat bástyája» Magyarország, Bartók Bélával «Kelet világítótornya» lett, fényt visz oda, hol a kincses emberi élet sötétben tapogatózott.  

 

És ma erre van szükség. Milyen különös, hogy mikor a magyar államférfiak a Duna-medence országait vezető Magyarországról álmodoznak, ugyanakkor nem veszik észre, hogy ezt a Magyarországot a kultúra, a művészet szellem birodaImában, már meg is teremtette Bartók Béla. Az a Bartók Béla, akit buta, korlátolt agyvelők még szidni merészeltek azért, mert saját népe dalain kívül összegyűjtötte és feldolgozta a románok, szlovákok népdalait is, ahogy gyűjtötte és művészetébe olvasztotta az arabok zenéjét is! Bezzeg most alig győzi hangoztatni a Revíziós Liga, hogy mi mindent köszönhetnek az utódállamok népei kulturális szempontból a magyarságnak! És valóban, tehet-e «dicsőbbet» egy nemzet, mint dolgozni más népek helyett is, reprezentálni, összefoglalni legsajátabb kultúrájában egy egész nagy emberi közösséget, önnön eredeti fényével felderíteni messzi pusztaságok homályát.

 

Bartók Béla felismerte ezt a nagy hivatásunkat Kelettel szemben, mely végeredményben hivatás Nyugattal szemben is. Felismerte, előbb és tisztábban, mélyebben, mint a híres kultúrpolitikusok. Megteremtett művészétében egy olyan nagy közösséget, amilyet a világ összes diplomatái nem fognak egyhamar összehozni. Ez a magános hűvösvölgyi remete, messzeségeknek szóló szavával, közelebb áll a valóságos, forró élethez, mint az élet fórumain tülekedők egész serege. Könnyű a művészetben, a muzsikában! Nem tagadjuk: Könnyű a művésznek korábban és mélyebben látni, hiszen elfogulatlanul, bátran, szabadon nézheti a világot; könnyű neki közösségeket teremteni, hiszen a művészetben nincsenek egymással összeütköző érdekek, ott minden részlet vágya közös, általános emberi vággyá nemesedik; és könnyű annak forró ölelésben összeforrni az élettel, aki saját örömeinek, bánatainak mélyén megtalálja minden ember örömét, bánatát. De milyen nehéz szabadon nézni a világot, megtalálni a részletben az egészet, leásni az egyéni örömök-bánatok legmélyebb közös gyökeréig, ... milyen nehéz valódi művésznek lenni!
 

Milyen rettenthetetlen belső küzdelmek árán vásárolta meg privilégiumát a zseni! És ha privilégiuma messzebbre és tisztábban látni, a széthullót összefogni, az élet fókuszában állni, akkor legyen közöttünk is privilegizált helyzete, legyen nekünk példa és vezér, művészetét, melynek magas régióiban szabadon valósíthatta meg az élet örök törvényeit, tekintsük úgy, mint a régi éjszakai hajós a vezérlő csillagokat. Olyan csillagot, mint Bartók géniusza, semmiféle felhőnek sem szabad eltakarnia a magyar égen. Tisztán kell ragyognia, olyan töretlen fénnyel, amilyen tiszta, töretlen sugarú eredeti tüze.
 

*
 

Aki jelen volt tegnap a Vigadóban Bartók II. zongorakoncertjének magyar bemutató előadásán és látta azt a rendkívüli hatást, melyet ez a grandiózus remekmű a magyar közönségre gyakorolt, az érezhette: csak rövid idő kérdése, hogy Bartók művészetében legmagasabb hivatásara ébredjen a magyar nép. Bartók talán még egyetlen kompozíciójában sem fogott át ilyen kristályos, olyan szigorúan koncentrált formában olyan roppant messzeségbe vesző távlatokat, mint ennek a zongoraversenynek négy tételében.* Az ember szinte megdöbben attól a titáni formáló erőitől mely a legzabolátlanabb szenvedélyektől, legpogányabb víziókból, a temperamentum és fantázia legféktelenebb lázadásaiból egy zongoraversenyműnek ilyen élesen kirajzolt zenei stílusát, szinte a Bach-koncertek modern testvérpárját tudta megteremteni. Nem könnyű követni ezt a muzsikát. melyben minden hang mögött óriási perspektívák nyílnak, melyben érezni a zseni fantáziájának azt az iszonyú erőfeszítését, mellyel úrrá lesz a barbár lélek gigászi vadonán. De ebből az izgalmas küzdelemből olyan lenyűgöző költői szépségek fakadnak, melyek már első hallásra is valósággal lázba ejtik a hallgatót. Reméljük, ez a kompozíció gyakran fog hangversenyműsorainkon szerepelni és akkor rátérhetünk majd részletesebb méltatására is. Annyit azonban máris leszögezhetünk: Bartók II. zongora-versenye a IV. vonósnégyes mellett a XX. század leghatalmasabb instrumentális alkotása.                                           

Tóth Aladár

PESTI NAPLÓ, 1933. június 4.

Megjegyzés:

*Tóth Aladár bizonyára a három-tételes II. zongoraverseny második részébe beillesztett scherzo-karakterű trióra gondol, amikor a mű négy tételéről ír. (A.)

 

186   Ardelao 2017-10-01 05:21:42

Az alábbi beírást - mint ide is tartozót - áthoztam a Ferencsik János topikból:

Részlet Bónis Ferenc: Tizenhárom találkozás Ferencsik Jánossal c. könyvéből:

Ferencsik János Bartók Béláról:

„[…]

          Bartók Béla, akárcsak barátja, Kodály Zoltán, nehezen megközelíthető ember volt. Hozzá, sajnos, nem jutottam olyan közel, mint Kodályhoz. Hamar elment tőlünk -  először csak a szónak földrajzi távolságra utaló értelmében, azután végérvényesen és jóvátehetetlenül – de a nyilvánosságot akkor is kerülte, amikor még itt járt köztünk.

          Bartókot 1934-ben ismertem meg. Igazgatóm, Radnai Miklós, ki akart vele békülni. Hogy mi volt feszültségük oka, azt nem tudom. Sejtem csupán, hogy operájának és táncjátékának mellőzése hangolhatta az Operaház ellen Bartókot. Ezeket ugyanis, mivel szövegkönyvírójuk az emigráns kommunista Balázs Béla volt, jó másfél éven át nem játszhatta az opera. Radnainak végül sikerült valamilyen kompromisszummal elhárítani a felújítás politikai nehézségeit. Ott voltak azonban a művészi és emberi nehézségek. Radnai nagyon sokra tartotta Bartókot, és mindenképpen fel akarta oldani a közte s az intézmény között lévő feszültséget. Ezért elküldött engem Cieplinskyvel, a lengyel balettmesterrel Bartókhoz. Feladatunk az volt, hogy tisztelegjünk nála és megtudakoljuk kívánságait a felújítással kapcsolatban. És közöljük vele, hogy azokat egytől-egyik teljesítjük.

          Így is történt. Elmentünk Bartókhoz, aki kedvesen fogadott. De egy bizonyos hűvösség mindig volt benne. Az ember nagyon érezte a három lépés távolságot. Később ez a távolság olykor egy lépésre vagy egy fél lépésre csökkent.

          Bartók először is fogta a zongorakivonatot meg egy piros ceruzát és azt mondta: „most pedig beírjuk a húzásokat”. Vagyis azok a húzások, amelyeket mostanában, a szerző nevében és a betű szerinti teljességet megkövetelve, egyesek kárhoztatnak: éppenhogy Bartókra vezethetők vissza. Ő maga nemhogy nem ragaszkodott a táncjáték minden egyes hangjához, hanem kifejezetten megkövetelt bizonyos húzásokat. Akárcsak az I. szvitben vagy a Csodálatos mandarinban. A Mandarinnak vannak helyei, melyeket fél taktussal rövidített. Nagyon szigorú volt önmagához is: nem tűrt meg semmi olyat, amit valamikor leírt ugyan, de később feleslegesnek érzett.

          Bartók rövidítéseit feltétlenül respektálni kell. Egyrészt azért, mert ő tudta, hogy mit akar. Másrészt, mint gyakorló előadó, ismerte a hatás titkát. Természetesen nem holmi olcsó hatásvadászatra gondolok: arra csupán, hogy Bartók tudta, hol bőbeszédű fiatalkori zenéje. Semmi okunk sincs arra, hogy okosabbak legyünk Bartóknál.

          Miután Bartók bevezette húzásait az én zongorakivonatomba, eljátszottam a Fábor faragott királyfit. Amíg én zongoráztam, ő állandóan ellenőrzött. Volt egy szalag-metronómja: úgy működött, mint az órainga. Azzal mérte a tempót. Én, ha a tempó ellen vétek, mindig lassabb vagyok a kelleténél. Bartók ezt nem szerette. Ahol lassabban játszottam, mint ahogy ő elképzelte, ott bekarikázta a kottába nyomtatott metronómszámot.

          Arra is volt példa, hogy pontosan az ő metronóm-jelzése szerint játszottam – de az is lassú volt neki. Ilyenkor önmagát korrigálta. Őrzöm még azt a példányt, melyben Bartók áthúzta saját, nyomtatott metronóm-jelzését, és gyorsabb tempó-utasítást írt helyette. Ha korrigált, mindig gyorsabb tempót írt a lassabb helyett. Egyetlen javításáról tudok, ahol lényegesen lejjebb tette a metronóm-számokat: a Tánc szvitben.

          Ez a szakadatlan „műszeres” tempó-ellenőrzés – melynek kedvéért állandóan megállított játék közben – még ma is érthetetlen számomra. Valamilyen játék lehetett ez nála. Mert Kodály például soha nem „metronomizált”. Írt ugyan metronóm számokat, de inkább csak úgy nagyjából. Akárcsak Richard Strauss. Az ő metronóm-számait sem kellett minuciózusan betartani. De Bartók más volt: ő ezt is rettenetesen komolyan és szigorúan vette, mint mindent az életben. Pontos volt a végletekig.

          A zenekari próbákon ott volt. Nagyon tartottam tőle, jobban, mint Kodálytól. Úgy éreztem: valami kérlelhetetlen belső szigor árad belőle. Az utolsó ítéletkor érezheti úgy magát az ember, olyan pőrén, ahogy én őelőtte. Szerencsére csalódtam; merevsége fölengedett. De csak egyetlenegyszer történt meg, hogy valamire azt mondta: „ezt a részt dirigálja úgy, ahogy érzi”. A későbbiek során aztán változtatott az elképzelésén.

          Volt úgy, hogy a próbákon ott voltak Kodályék is. Egy bizonyos helyre Bartók azt mondta: „ezt vehetné kissé gyorsabban”. Kodály meg, ugyanerre a helyre, ezt mondta: „vehetné kissé lassabban”. Érdekes módon mutatkozott a két karakter különbsége. A vokális szerző a szélesívű éneklést hangsúlyozta volna, a hangszeres szerzőnek ugyanaz a frázis túlságosan szélesívű volt.

          […]

          Ez a „metronomizálás” mondhatni, a mániája volt Bartóknak. Többször dirigáltam a Tánc szvitet, amelyet senki se dirigált szívesen. Részben azért, mert nem volt „hatásos” darab; nem szakadt le a csillár a nagy sikertől. Másrészt vannak benne bizonyos helyek, amelyeket ma már játszva dirigálunk, régebben azonban a hetek meg ötök még bonyolult helyeknek számítottak. Én szívesen dirigáltam, többször is műsorra tűztem. Őt azonban nem mertem meghívni, mert féltem tőle.  Egyszer találkoztam vele, és nagy alázattal jelentettem, hogy dirigáltam a Tánc szvitet. Nem éppen barátságtalanul, de hidegen és szárazon ezt mondta: „Ha tizenöt percnél tovább tartott, akkor rossz volt.” Így. Ennyit. Én persze behúztam a nyakamat; nem tudtam megmondani, hogy milyen hosszú volt, örültem, hogy el tudtam dirigálni.

          Utolsó találkozásunk szomorú volt: búcsúkoncertje, melyet feleségével adott a Zeneakadémián. Én kísértem, s az első próba előtt elmentem hozzájuk. A tempókról beszélgettünk és Bartókék egyéb kívánságairól, hogy ne kelljen aztán a zenekart fölöslegesen megállítani. Akkor üldögéltünk is egy keveset, és valahogy oldottabb lett a hangulat. Hogy korábban nem így volt, az talán az én hibám lehetett, mert eleve féltem tőle. Beszélgetés közben azonban, akkor és ott, Bartók felengedett. Előadásokról volt szó, meg karmesterekről; úgy láttam, a téma határozottan szórakoztatja. Mosolygott, talán nevetett is, amikor Dohnányi Ernő karmesteri magatartását „osztályoztam”.

          Dohnányi dirigálásának ugyanis – ezt ma is vallom – három kategóriája volt. Azokat a kompozíciókat, melyeket nagyon szeretett és nagyon tudott, mindig kotta nélkül dirigálta. Azokat, amelyeket szeretett és tudott, de már nem olyan nagyon, azokat kottából dirigálta. Amiket pedig nem tudott rendesen, azokat kottából és szemüveggel. Ez nagyon tetszett Bartóknak: alighanem neki is megvoltak a maga idevágó tapasztalatai.  Mert Dohnányi nem tartozott a szorgalmas emberek közé, akadtak művek, amelyeket csak az utolsó percben tanult meg – és akkor bizony sűrűn feltette a szemüvegét.

          A búcsúkoncert után Fellner Alfréd barátunk adott vacsorát Bartók tiszteletére. Ott elég messze ültem tőle, nem tudom, mi mindenről beszélgettek. Annyit tudok, hogy sokszor emlegette az angol nyelvet és Amerikát. Néhány nappal később, feleségével együtt, elhagyta Magyarországot.”

185   Ardelao • előzmény184 2017-09-29 10:59:23
Elírás. Helyesen:
«und wer's nie gekonnt, der stehle weinend sich aus diesem Bund!»
184   Ardelao • előzmény183 2017-09-29 10:39:58

Bartók Béla szerzői estje


BARTÓK művek bemutatása a Zeneakadémiában

1926. december 8-án

Száz esztendő múlva azt hiszem, nem lenne olyan magas helyár, amit az emberek, akár egy esztendei koplalás árán is, meg ne fizetnének, nem lenne olyan amerikai méretű amfiteátrum, melyet az utolsó talpalatnyi helyig meg ne töltenének, csak azért, hogy hallhassák Bartók Béla műveit, magának Bartók Bélának előadásában. Istenem, mit adnának ma a zenekedvelők azért, ha magától Beethoventől hallhatnák a Hammerklavier-szonátát!

Az ember azt gondolná, mikor Bartók, Bartók-műveket játszik, az emberek egymás hegyén-hátán tolonganak a hangversenyterembe, olyanok is, akik egy kukkot sem értenek a muzsikához, már csak azért, hogy majdan unokáiknak elmondhassák: én ott voltam, mikor maga Bartók Béla adta elő a Bartók-műveket, én hallottam magát a Szerzőt! Milyen különös: közöttünk él, mint honfitársunk, a világ legnagyobb élő zongorakomponistája, aki egyúttal a világ egyik legnagyobb élő zongoraművésze is, és hányan vannak mégis ebben az országban, akik Bartók Bélát sohasem hallgatták meg zongoraestjein! Sokan, bizony sokan vannak a nevetségesen elfogultak és bűnösen közömbösek: lám, Bartók tegnapi szerzői estjén is csak alig háremnegyedrészt tellett meg a Zeneakadémia nagyterme. De jól van ez így is. Hogyan fog szégyenletesen elbújni, megverten hátrálni a Kiepurák és Heifetzek xerxesi hada a Bartók-közönségnek ma még kicsi, de annál elszántabb leonidászi csapata elől, ha majd a jövő kimondja egyrészt lesújtó, másrészt felemelő ítéletét! Ha valami Kiepura-rajongó véletlenül betéved a tegnapi Bartók estre, bizonyára megdöbben azon a látványon, ami ott fogadja: ezt a belső, izzó lelkesedést, ezt a meggyőződéses, rendíthetetlen hitet nem találja soha a divat-sztárok reklámhangversenyein; mert amit itt. lát: az egy darab hatalmas, örök magyar élet, ünneplés, mely egyúttal alkotó, építő munka, tett, mellyel egy nemzet az egész emberiség eszményi útját egyengeti. Ezt a látványt, a mai zeneéletben, sehol sem látjuk olyan ragyogó fényben, mint Bartók Bélának és nagy kortársának és barátjának, Kodály Zoltánnak hangversenyein. A Zeneakadémia lámpái már rég kialudtak a tegnapi hangversenyen, de a koncertdobogó körül még rendíthetetlen ott állt az új magyar zene Bartók Bélát ünneplő serege és hangos üdvrivalgásokkal, frenetikus tapsokkal újabb és újabb ráadásokat követelt, a bemutatott művek állandó megismétlése miatt szinte halálra fáradt szerzőtől.

A lelkesedésnek «vitam et saguinem» kiáltása valóban csak olyan igazi, mély költőket illet meg, mint aminő Bartók Béla; mert az ilyen igazi költő maga is saját vérével és saját életével írja, amit ír; Bartók művei a magyar vér és egy küzdelmes emberi élet művei. Ezért csak olyanok lelkesedjenek értük, akik tudnak «vérükkel és életükkel» lelkesedni;
«und wer's alle gekonnt, der stehle weinend sich aus diesem Bund!»

*

Bartók Béla újonnan bemutatott szerzeményei újabb fordulópontot jelentenek Bartók művészi fejlődésében. A két hegedű-zongora szonáta és a «Tánc-szvit-é» befejezése után Bartók évekig nem komponált semmit. A tegnapi szerzői estén tehát hirtelen, szinte eruptív művészi kibontakozásnak lehettünk tanúi, mely megrendítően mély és bámulatosan gazdag skálájú remekművekkel gazdagította a magyar zeneirodalmat. Bartók hatalmas egyénisége majdnem egészen új stílus köntösében lép elénk. A «stílusváltoztatás,» kissé diszkreditált fogalom a modern zenében. A külföld modern muzsikusai, élükön Sztravinszkivel és Schönberggel, egyre-másra forgatják a zenei-stílus köpönyegét, hogy az új köntösben mondanivalójuk is az újság látszatát keltse. Bartók fejlődésében viszont minden újabb stílusperiódussal újabb belső, tartalmi elmélyülés jár együtt. Bartók művészi stílusának kialakulásában két tényező játszik fontos szerepet: az egyik a szertelen, határtalanul gazdag kifejezőeszközök megszerzése, a másik a mind intenzívebb koncentrálás gondolata. Mindkét faktor Bartók művészi fantáziájának sajátos alkatából nyeri magyarázatát.

Bartók, mint a legtöbb magyar költő, a külső reális világtól lemondó, józan gesztussal elfordul, hogy az élet jelenségeinek vízióiból merész ós lázas álomvilágot építsen magának és ebbe a víziós, mélytüzű színekkel ragyogó álomvilágba beletemetkezzen. A magyar költők közül ebből a szempontból talán Vörösmarty hasonlít legjobban Bartókhoz. De Bartók álomvilága a lélek legősibb tájait tárja fel előttünk. Az «ember világát,» Bartók művészetében az őstermészet hatalmas rengetege veszi körül. Ebben a kifürkészhetetlen őstermészetben, minden zugban titokzatos istenek, titokzatos erők leskelődnek; Bartók fantáziája megeleveníti ennek az erdeinek gigantikus árnyait a gigantikus gesztusokkal; felidézi a leggyengédebb, legfinomabb tündéri alakokat, melyek azonban a monumentális környezetben, minden lírai gyengédségük mellett is monumentális perspektívát nyernek. És Bartók látja ennek a vadonnak gyermekét, a primitív embert: a magyarországi parasztot, merész képzelet-világával, tragikus vízióval, elementáris érzelmeivel, jellegzetes, gyakran a groteszkbe átcsapó humorával; a föld gyermekét látja a parasztban.

Ebben a világban csak éber, fegyelmezett érzékekkel járhatunk; a titokzatos hatalmak között pillanatra sem engedhetjük el magunkat Itt nincs helye bőbeszédű ömlengéseknek, dekadens, langyos álmodozásoknak. Az Erő órái: itt forradalmi, vad kitörések; a Gyengeség órái: misztikus, borzongó, ősfélelem; még a játék, a halk, szelíd ábrándozás órái is ennek az ősvilági környezetnek igézete alatt állnak. És valóban Bartók művészetében szigorú esztétikai lakonizmus uralkodik. A bágyadt érzelgősséget, a dekadens szentimentalizmust nem ismeri ez a művész. Acélos, forradalmi erővel, mint valami kérlelhetetlen, férfias hódító tör keresztül Bartók ezen a sűrű rengetegen. De sohasem veszti el magát, az ezernyi borzalom és szakadatlan küzdelem közepette, mert saját ösztönéletében ugyanazokat az elementáris erőket érzi lobogni, mint, amelyek az élet vadonjában körülveszik. Meghasonlás, megtörtség nélkül áll ezért előttünk, ez a nagyszerű művész: egy ember, aki maga körül az őserdőt, önmagában pedig az ősembert zendíti meg.

Könnyű átlátni, hogy ilyen őserdei-fantáziának, mint amilyen Bartóké, a kifejezési eszközök leggazdagabb tárházára van szüksége, hogy az emberi lélek rengetegének hangokat adjon. Sötét morajokat vad dübörgéseket, titokzatos suttogásokat kell lépten-nyomon zenében megrögzítenie; ezért kell a hangszerek teljesítő képességét a végsőkig kiaknáznia. Mindaz, amit a modern zene Berlioztól és Liszt Ferenctől egészen Sztravinszkijig technikában újat és érdekeset felvetett Bartóknál egyéni folytatásra talál; Bartók valóban forradalmár, önmagát, gigászi fantáziáját tagadná meg, ha nem volna az.

A művészetben azonban gyakori jelenség, hogy éppen a legzabolátlanabb és legmerészebb költői szellemek szigorú és zárt formákkal igyekeznek megkötni fékezhetetlen képzeletüket. Sőt, majdnem csak általános szabályként állíthatjuk fel, hogy az ilyen féktelen képzelet csak akkor kerüli el a formátlanságot, az idomtalanságot, ha a legzártabb, legszigorúbb formák
vas sínein mozog. Gondoljunk csak Dantéra, Dürerre, vagy Bachra.
Ugyanezt a jelenséget tapasztaljuk Bartók Bélánál is. Bartók tehát nem elégedhetett meg a technikai lehetőségek határtalan kitágításával; neki amellett szigorú, zárt, formai- koncentrációra is kellett törekedni. Ezer dologra kell figyelnünk az «őserdőben,» de mindenre koncentráltan és nem elszórakozva kell figyelnünk. Bachnak természetesen könnyebb volt a dolga. Ő a szigorúan zárt formák síneit örökbe kapta saját korától. Bartóknak viszont magának kellett megkovácsolnia ezeket a vas síneket. Bartók fellépésének kora Liszt, majd Strauss Richard «al fresco» stílusának kora volt.

Ez a stílus pedig minden volt, csak éppen nem szigorúan zárt. Érdekes volna követnünk, hogyan kovácsolta meg Bartók magának a forma síneit, hogyan találta meg a régi magyar népdal segítségével az új zárt, szigorú dallamformát: hogyan alakított ki belőle egészen új kontrapunktikát, hogyan fejlesztette ki forradalmi harmonizálását, melyben egyetlen szintetikus akkorddal egész' dallamvonalakat tudott (mintegy egyetlen, vaserejű markolással) összefogni. De a mai hangverseny újdonságai most pillanatnyilag elterelik a régiekről a figyelmet, s arra késztetnék bennünket, hogy Bartók egész fejlődése helyett annak csak legutolsó stádiumával foglalkozzunk.

Bartók most bemutatott zongoradarabjai («Kis zongora-darabok, Három párbeszéd, Csörgőtánc, Menuetto, Dal, Induló, Preludio — all'ungherese, Zongora-szonáta, Szabadban, Az éjszaka zenéje, Síppal-dobbal») kevés kivétellel szigorúan polifonikus, kontrapunktikus alkotások. Ha összehasonlítjuk ezeket a zongoradarabokat az őket közvetlenül megelőző szerzeményekkel, az Improvizációkkal, vagy a két hegedű-zongoraszonátával, azt tapasztaljuk, hogy míg ez utóbbiaknál a formai tömörség hordozója inkább a melodikából kifejlesztett harmonikus szerkezet, addig a mostani újdonságoknál a koncentráció alapja maga a melodikus struktúra, a szigorú többszólamúság,

Mondanunk sem kell, hogy a szonáták és improvizációk legfőbb konstruktív-akkordikus eredményeit Bartók átmentette új stílusába is, Bartók új kontrapunktikája lényegesen különbözik a régitől, például az első vonósnégyes ellenpontjától. Az első vonósnégyes fugaszerű részei inkább Beethoven utolsó kvartettjeinek polifon szelleméből indulnak ki, míg az új zongoradarabok inkább Bach és a Bach előtti olaszok többszólamú stílusára emlékeztetnek.

Bartók új, «Kis zongoradarabjainak» előfutárait felfedezhetjük ugyan fiatalkori Bagatelljeinek és Vázlatainak egy-egy darabjában, sőt a «Három párbeszéd,» a «Menüett» bizonyos fokig úgy hat, mint a régi kis polifonikusabb zongoraművek formagondolatának folytatása.
Mégis ennek a mai polifóniának szigorú «merev-rendszerében» egy egészen új Bartók-stílust kell üdvözölnünk, melynek legforradalmibb, bár Bartók egyéniségére talán kevésbé jellemző hajtása, a «Zongoraszonáta» lassú tétele, legtökéletesebb megnyilatkozása pedig talán az említett szonáta pokoli erejű, démonikus első tétele és az «All'ungherese,» a legmélyebb és legelementárisabb, amit eddig Bartók a harciasan robogó, forradalmi lendületű «élettánc» formájában alkotott.

Általában szinte elcsodálkozunk, milyen szervesen, természetesen ömlik át és milyen bámulatos költői erővel mélyül el Bartók egyénisége ebbe az új formavilágba. Ritmusainak lenyűgöző erejét, melodikájának víziós líráját egyetlen régebbi darabjában sem találtuk ilyen megdöbbentően mélynek, tragikus erejében ilyen megrendítőnek. Egyik darabjának címe; «Az éjszaka hangjai.» Valami sírást és távoli kósza muzsikát, madárzenét, csillagzenét, majd az éjszaka fenséges himnuszának nyugalmasan megcsendülő transzcendentális melódiáját, mindent, amit csak el tudtok képzelni, kileshettek ezekből a hangokból; anélkül, hogy ezek a hangok tücskök, madarak vagy csillagok akarnának lenni, földöntúlian reális képet rajzolnak elétek az éjszakáról, Bartók éjszakájáról; a magyar természetpoézisnak egyik legcsodálatosabb remekműve ez. Az «Éjszaká» -nak ez a grandiózus képe Kodály «Hegyi éjszakáinak» női kórusával együtt méltó a legnagyobb magyar lírikusok költeményeihez, pedig Petőfi és Vörösmarty is írtak költeményeket a csillagokról!

A zongora-újdonságok mellett bemutatásra került az estén Bartóknak legújabb vokális kompozíciója is, a «Falun» című tót népdalciklus énekhangra és zongorára. Bartók vokális népdal-feldolgozásai között ugyanazt a legmagasabb helyet foglalja el, mint a zongorára írt népdal-feldolgozások között a nyolc «Improvizáció.» A tót parasztság öt példátlanul szép dalát, látta itt el Bartók zongorakísérettel. Ezeket a dalokat egyébként női énekhangokra és kamarazenekarra, is átírta Bartók s a szerzemény ebben a formában a közel jövőben fog bemutatásra kerülni. Helyszűke miatt a kompozíció részletes méltatását a «zenekari bemutató» után fogjuk közölni.

Ezúttal csak a «Falun» énekszólamának nagyszerű megszólaltatójáról, Basilides Máriáról kell a legnagyobb elismerés és legőszintébb csodálat hangján megemlékeznünk. Nehezebb zenei feladatra nem igen vállalkozhat énekesnő, mint, Bartók dalainak előadására.
A muzikalitásnak valóságos tűzpróbája ez a tót népdalciklus, valamint az-az öt megrázóan szép Ady-dal is, mely Bartók öt magyar népdalával együtt a tegnapi műsort kiegészítette. Hogy Basilides a dalok zenei részét tökéletesen megoldotta: már ez magában véve is olyan szenzációs teljesítmény, melyet aligha tud e két művész Európában a magyar művésznőnek utánacsinálni. De ahogy Basilides Mária a technikai részen túl, a legtermészetesebb gesztussal, a művek tartalmát szinte maradéktalanul kifejezte, az egyenesen az előadó művészet történelmének legragyogóbb lapjaira kívánkozik, íme, egy énekesnő, aki a népdal elementáris érzésvilágát, objektív «általános» hangvételét éppoly tökéletesen magáévá tudja tenni, mint az Ady-dalok komplikált, szeszélyes hangulatait és megrázóan szubjektív «egyéni» tónusát.

Ha mindehhez, amiről eddig beszámoltunk, hozzágondoljuk még Bartók zongorajátékának felülmúlhatatlan varázsát, akkor elképzelhetjük, hogy milyen egész életre szóló élmény volt ez a hangverseny, a magyar zeneművészetnek ez a nagy napja. (T—th.)

PESTI NAPLÓ, 1926. december 10. (77. Évfolyam, 281. szám)

*
183   Ardelao • előzmény173 2017-09-28 17:03:40

HANGVERSENY


BARTÓK BÉLA zongoraestje

Jászai Mari írja emlékirataiban:

«Mit ér a művészet, ha az embernek nincs súlya!»

Valóban: mit ér a művészet, ha nem lüktet benne mélyenszántó és hatalmas emberélet, ha nem áll mögötte egyéniségének eredeti tüzével, gigantikus «súlyával» a «nagyember».

Könnyű szórakozást kereső közönség megtapsolhat «súly»-nélküli művészetet is, de igazán nagy művészet lélekbemarkoló hatását csak ott érezzük, ahol az emberi lélek nagysága szól hozzánk. — Hatalmas, mélyenszántó emberélet a művészetben: ez a titka annak a lélekbemarkoló hatásnak is, melyet Bartók Béla keddi hangversenye a Zeneakadémia nagytermet megtöltő közönségre gyakorolt. A hallgatóság soraiban bizonyára akadtak olyan «tegnapi,» sőt «tegnapelőtti» kultúrán felnőtt lelkek, akik nem tudják, vagy még nem tudják beleélni magukat a művészi kifejezésnek azokba az új lehetőségeibe, melyeket a Bartók muzsika tár fel előttük. De a legcsökönyösebb, legmeg-nem értőbb «konzervatívok» egyre kisebbedő táborát is ellenállhatatlanul rabul ejtette az-az igézet, mely Bartók gigantikus egyéniségéből kiárad; aki Bartókot hallgatja, pillanatra sem kételkedhetik abban, hogy itt
nagy emberrel van dolga.

Bartók Béla, mint zongoraművész is kétségkívül egyike a legeslegnagyobbaknak. Szédületes technikája, káprázatos kifejezőereje, csodálatosan egyéni zongorakezelése, az a példátlan intuíció, mellyel az előadott művet áthatja, az-az érzelmi mélység, mellyel azt, amit meglátott, maradéktalanul átéli: külön fejezet a zongorajáték történetében. A ma élő művészek között talán senki sem tud annyit meglátni egy Beethoven-szonátában, mint Bartók. A német kultúra szellemében nevelkedett zsenik«mint d’Albert,» tősgyökeres germán temperamentumok, mint Fischer Edwin, közelebbi rokonságot tarthatnak Beethoven szellemével; Bartók azonban többet mond Beethovenben, ha nem is mondja ezt a «többet» annyira «beethoveni» nyelven, mint ők. És végül, ami Bartók játékát bizonyos szempontból minden kortársának játéka fölé emeli: egyetlen előadóművész sem mondja olyan grandiózus emberegyéniség nyomatékával azt, amit kinyilatkoztat, mint Bartók Béla; mert mindazok között, kik ma zongorán keresztül szólnak hozzánk, ő a legnagyobb ember, az ő egyéniségének van a legnagyobb «súlya.»

Ilyen zongoraművészet tolmácsolásában Beethoven F-dúr szonátája: valóban reveláció. Minden hang az elsőtől az utolsóig a legmélyebb tüzű temperamentum lángjában ég, a legtisztább líra szűzi fénysugarában fürdik. Bartók lírizmusánál megindítóbb, meghatóbb poézist sohasem hallottunk. Az érzelmek itt nincsenek feldagasztva, nem burkolódznak a szentimentalizmus ködébe. Bartók fájdalma-öröme nem «kelleti» magát. Zongoráján a hatalmas, férfias érzelmek világa sokszor a legcsodálatosabban tiszta gyermekhangon szól hozzánk: férfibánat, férfiöröm, mely nyílt gyermekszemek könnyében vagy mosolyában tükröződik, hogy a következő pillanatban már ősi, vad ösztönök vulkánikus kitöréseinek adja át helyét. «Primitív» ez a művészet a szó legjobb legkomolyabb értelmében: elementáris egyszerűségében, tisztaságában, hallatlanul gazdag és komplikált belső világ rejtőzik.

Ilyen magasabb értelemben vett «primitív» előadó-művészet szinte arra van teremtve, hogy kiemelje a feledés homályából a XVII. század olasz mestereit, hogy ezeknek a mestereknek
«primitív» csembaló- és orgonastílusán keresztül megláttassa a mai közönséggel a költői tartalom rendkívüli gazdagságát, komplikáltságát. Bartók tehát pompásan felismerte az előadó-művészetére váró feladatoknak egyik legszebbikét, mikor műsorára tűzte ki Frescobaldi-nak monumentális G-dúr tokkátáját s a nálunk még teljesen ismeretlen Michelangelo Rossi-nak C-dúr tokkátáját és három táncszerzeményét. A műsor régi olasz szerzőknek szentelt részét azután a XVIII. század első felének művészei egészítették ki: Benedetto Marcello négytételes B-dúr szonátája. Domenico Zipoli C-dúr Pastoralja, Deila Ciaja egyik Cansoneja és egy Scarlatti-szonáta A legutóbbi kivételével valamennyi művet maga Bartók írta át zongorára.

A legnagyobb élménnyel természetesen ezúttal is a saját kompozícióit játszó Bartók ajándékozott meg bennünket: hiszen ezekben az interpretációkban a legmaradéktalanabb kongenialitás foghat kezet a zsenialitással! Az előadott Bartók kompozíciók, a tavalyi szerzői esten bemutatott művek közül kerültek ki. De hallottunk újdonságot is: három megkapóan szép kis rapszódiát, újabb megnyilatkozását Bartók mélyen költői népdal-feldolgozó művészetének. A hangversenyt a grandiózus zongora-szonáta fejezte be. — Vajon tudták-e a Bartók-koncert hallgatói, hogy micsoda példátlan kiváltság: Bartók Bélának, a Beethoven-utáni idők legnagyobb zongora-zeneköltőjének műveit hallgathatni magának Bartók Bélának, korunk egyik legnagyobb zongorajátékosának tolmácsolásában? Vajon tudták-e, mennyire irigyelni fogja őket ezért a kiváltságért az-az utókor, amely Bartók-műveit már nem hallhatja ebben a «legautentikusabb» interpretációban?

— El kell ismernünk: a budapesti közönség immár tudatára ébredt ennek a ritka kiváltságnak: imponáló tömegben jelent meg nagy hazánkfia hangversenyén s olyan lelkesedéssel ünnepelte Bartókot, hogy tapsaival szinte megakasztotta a hangverseny menetét. Nemcsak végigtapsolta, hanem alaposan meg is hosszabbította az egyes számok közötti szüneteket, megismételtetett egyes műveket s a Zeneakadémia csillárai már rég kialudtak, mikor még mindig a dobogó előtt tolongott az újabb és újabb ráadásokért tapsoló rajongók serege.

PESTI NAPLÓ, 1927. december 1. (78. Évfolyam, 278. szám)

*
182   Búbánat 2017-09-28 10:56:26
Bartók Rádió ma délután

Hangversenykülönlegességek

12.36 - 13.48 Szigeti József (hegedű) és Bartók Béla (zongora) hangversenye

1. Beethoven: A-dúr (Kreutzer) szonáta Op. 47.,
2. Debussy: Szonáta hegedűre és zongorára,
3. Bartók:
a) II. szonáta
b) I. rapszódia

(Washingtoni Kongresszusi Könyvtár, 1940. április 13.)
181   Búbánat 2017-09-28 10:54:33
KÉT ZENEI VILÁG TALÁLKOZÁSA

VÁRADI HELGA ELSŐ LEMEZE TAVASSZAL JELENIK MEG BARTÓK & BAROKK CÍMMEL

www.magyaridok.hu, Izsó Zita
2017. SZEPTEMBER 27. SZERDA 06:48 2017. 09. 27. 07:48

Váradi Helga csembalóművész jelenleg a Zürichi-tó partján fekvő Zollikon református templomának orgonistája. Koncerttevékenységei és egyházzenei munkája mellett a Zürichi Zeneművészeti Főiskola kutatási részlegének munkatársa, ahol Bartók Béla fiatalkori szerelméről, Geyer Stefi hegedűművésznőről gyűjt publikálásra anyagot. Első lemeze 2018 tavaszán a svácji Claves kiadó forgalmazásában jelenik meg Bartók & Barokk címmel, amelyben a Mikrokozmosz válogatott művei csembalón szólalnak meg. A lemezt október 1-jén, 18 órakor a Csalán utcai Bartók-emlékházban mutatják be.

Bartók Béla és a régizene kapcsolata kevésbé ismert, nem él a zenei köztudatban. Mi ennek az oka, illetve miért pont ezt a témát választotta?
– Első lemezemmel szerettem volna emléket állítani Bartók Béla fáradhatatlanul kutató szellemiségének, akiről ma elsősorban a népzenegyűjtés jut eszünkbe. A tény, hogy ez az elmélyülni akarás nemcsak a népzenének, hanem Európa műzenéjének is szólt, hozzátartozik Bartók Béla teljesebb megismeréséhez. Vagy tíz éve is lehetett, amikor Barna Péter zenetudós barátom felhívta figyelmemet a Mikrokozmosz előszavára bécsi egyetemi éveim alatt. Az előszó végén meglepő megjegyzést olvashattam: Bartók Béla néhány művet a csembalóra is ajánl benne előadásra. Ez kíváncsivá tett: vajon hallhatott-e annak idején csembalót, és ha igen, milyet? Talán a hangzás vagy egy csembalóművész karizmatikus előadása inspirálta őt az előszó megjegyzésére? Netalán a korabeli repertoár, úgy mint Bach és Couperin műveinek tanulmányozásakor merülhetett fel benne az ötlet? A XX. század elején még gyerekcipőben járt a régizene ismerete, a romantika hagyományai uralkodtak mind a repertoár, mind az előadás-művészet tekintetében. Bartók Béla munkájában ez az érdeklődés nyilvánvalóan periferiális lehetett, elsősorban a zongorára és a zeneszerzésre, a népdalgyűjtésre, illetve annak rendszerezésére koncentrált élete során. Számomra viszont ebben egy izgalmas kombináció bemutatása rejlett, amelyben több szálat kapcsolhattam össze: egy frissen ható hangzás, egy a csembalót szokatlan szempontból bemutató alapgondolat, ugyanakkor a barokk zene nagyjaihoz is kapcsolódó, kaleidoszkópként működő koncepció. Egyszerre tudom tehát bemutatni a hallgatóknak François Couperin, Johann Sebastian Bach, Domenico Scarlatti művészetét és azt kontrasztba állítani Bartók Béla zenéjével.

Mi az oka annak, hogy két csembalót használt a felvétel során? Bartók műveinek hangzásához mit ad hozzá ez a hangszer?
– A lemezt egy konkrét hangszeren szerettem volna felvenni, amelyet ma Neuchatelben, Svájc francia részén a Szépművészeti Múzeumban őriznek. Készítője, a híres Ioannes Ruckers egy Hollandiában alkotó csembalóépítő dinasztia tagja volt. Csembalóiknak olyan értéke van manapság, mint egy Stradivarius-hegedűnek. Ez a hangszer 1632-ben készült, amelyet 1745-ben, Franciaországban egy úgynevezett ravalement során megnagyobbítottak, az akkori ízlésnek megfelelően. Külseje La Fontaine mesejeleneteivel díszített, japán és kínai lakkfestményeket imitálva a hangszer egész teste aranyozottan borított, hangzása máig egyedülálló. Maria-Antoinette, a francia királynő ajándékozta egyik udvarhölgyének, aki a Montmollin család tagjának, egy, az udvarban szolgáló svájci gárdistának lett felesége. A forradalom után, 1792-ben az udvarhölgy férje halálát követően annak családjához küldte a hangszert Svájcba, Neuchatelbe.
A hangszer 1844 óta a múzeum tulajdona. A felvétel előkészületei során jutottam arra a döntésre, hogy rendhagyó módon két hangszert kell használnom. Ennek egyik oka a Ruckers-csembaló hangterjedelme, másik oka finom karaktere. Ahhoz képest, hogy a hangszer jelenleg 385 éves, kiváló állapotban van és rendszeresen játszanak rajta koncerteket – Bartók zenéjének azonban, úgy éreztem, erősebb, néhol robusztusabb hangzásra volt szüksége, ha már kópiákról volt szó. Ezért használtam a saját kétmanuálos csembalómat is, amelyet 2014-ben Martin Vyhnálek prágai mester készített. Ezzel párhuzamosan kialakult a végleges lemezkoncepció is: a két hangszer egyúttal a két zenei világ, Bartók Béla és a régizene találkozását is szimbolizálja. A bartóki zene csembalón játszva egészen izgalmas ritmikai hatásokat eredményez, ugyanakkor karakterében sokszor a népi hangszerekre is emlékeztet. Plaszticitása pedig letisztultan adja át a zenei szerkezeteket, különösen a fugális stílust.

A lemez előkészületei során eljutott a zeneszerző fiához, Bartók Péterhez is. Hogy tetszett neki az anyag, milyen meglátásai voltak?
– Bartók Péter alakja összefonódik a Mikrokozmosszal, hiszen édesapja azért is fogott bele a komponálásába, hogy fia zongoratanulmányait ezzel megalapozza. Ugyanakkor a Zürichi Zeneművészeti Főiskolának végzett kutatási projektem, Geyer Stefi hegedűművésznő életének dokumentálása kapcsán is felmerült a találkozás gondolata. Geyer Stefi szorosan kapcsolódik Bartók Bélához, 1907-1908-ban a zeneszerző 26 évesen mélyen beleszeretett, kapcsolatuk alakulásáról levelezésük tanúskodik. Bartók Péternek egyedüli élő kapocsként elképesztő memóriája van, 92 évesen letisztultan tudott mesélni nemcsak a csembalóval kapcsolatos emlékeiről, hanem Geyer Stefivel való találkozásairól is. Amikor Floridában meghallgatta a Bartók & Barokk felvételét, érezni lehetett, hogy milyen feltétlen elkötelezettséggel és odaadással viseltetik édesapja iránt: szinte egy másik világban járt a zene hallgatásakor. Ez számomra egy megrendítő pillanat marad, és hálás vagyok azért a nyitott szívű fogadtatásért, amit megtapasztalhattam Floridában. Bartók Péter támogatása jeleként ajánlást is írt a lemezhez, ezt a CD-füzetben lehet majd olvasni. A zene előadásmódjával kapcsolatosan nem tett megjegyzéseket, de a csembaló billentyűsorainak összekapcsolási lehetősége különösen megragadta.

Ön hosszabb ideje külföldön él. Van lehetősége arra, hogy a magyar zenét és a magyar zeneszerzőket népszerűsítse?
Külföldön máig fogalom Liszt, Bartók és Kodály neve, ha magyar zeneszerzőkről van szó, tudják, kikről van szó. A lemezemet Svájcban is érdeklődéssel fogadják, bemutatkozó koncertek várhatóak több városban is, a Svájci Rádió érdeklődését fejezte ki. A tény, hogy a Zürichi Zeneművészeti Főiskola ilyen mértékű kutatást és publikációt tesz lehetővé Geyer Stefihez fűződően, további visszajelzés arról, hogy a tehetséges magyarokat megbecsülik és értékelik. Az 1956-os forradalom menekültjeit máig tisztelet övezi, megbecsüléssel emlékeznek Svájcban arra a majd 14 000 menekültre, akiket az ország annak idején befogadott és kiválóan képzett munkaerőként sikeresen beilleszkedtek. Saját munkám során, néhány generációval később és szerencsére más életkörülmények közepette csak pozitív tapasztalataim voltak. Remélem, hogy a jövőben is tovább népszerűsíthetem a magyar zeneszerzőket és kultúrát, elképzelésekben és ötletekben részemről nincs hiány.
180   Ardelao • előzmény172 2017-09-27 23:51:02

Magyar zene-premierek New Yorkban


Kodály sikere — Bartók Béla megérkezett — Tíz hetet tölt Amerikában

New York, január.
(A Pesti Napló rendes tudósítójától.)

Dohnányi Ernő őszi amerikai vendégszereplése az idén elmaradt, a magyar művészet mégis gyönyörű képviselethez jutott az őszi szezonban. Szigeti József nagysikerű hangversenyei, Kresz Géza melegen fogadott koncertjei után egyszerre két jelentős magyar zenei premierről emlékezik meg a New Yorki zenei kritika: Kodály Zoltán Háry Jánosát, majd Psalmus Hungaricusát mutatta be Willem Mengelberg dirigálása alatt a Philharmonie Society.

Mindkét zenemű mély analitikai kritikát kapott igen sok elismeréssel és dicsérettel, de egyúttal annak kiemelésével, hogy Kodály Zoltán erősen konzervatív művész, honfitársa, Bartók Béla mellett.

A kiemelésre különös ok volt: Bartók Béla a Columbus fedélzetén, december
19-én tízheti vendégszereplésre New Yorkba érkezett. Jöveteléről hetekkel azelőtt hosszú cikkekben emlékezett meg az amerikai sajtó. A cikkek ünneplő tónusban voltak tartva, ismertették Bartók Béla egész zenei pályafutását és nagy eseményként harangozták be érkezését.

A Pesti Napló New Yorki tudósítója az elsők között volt, akik mindjárt megérkezése után üdvözölték Bartók Bélát. Telefonbeszélgetést folytattam vele. Bartók Béla fáradt volt, megviselte kissé a viharos tengeri utazás és csak röviden számolt be programjáról: arról, hogy New Yorktól a Washington állambeli Seattleig fogja bejárni az amerikai kontinenst, hogy magával hozta új zongora-koncertjét, hogy magyar szerzőket fog bemutatni mindenütt, sok Kodályt, több Bartókot és Szigeti Józseffel együtt fog szonáta estélyt adni februárban. A telefontól koncertre sietett: Weisshaus Imre nevű tanítványa adott az Engineering Hallban modern magyar muzsikából hangversenyt, Bartók-Kodály, Kadosa kompozíciókat és saját műveit játszotta kedvező, lelkes fogadtatás mellett.

Bartók hangversenyére napokkal előbb elfogyott minden jegy. Bemutatkozását olyan érdeklődés előzte meg, amire régóta nem volt példa. (F.N.)

*

Bartók Béla nagysikerű bemutatkozása New Yorkban


New York, január.
(A Pesti Napló rendes tudósítójától.)

Bartók Béla amerikai vendégszereplése a magyar zenepropaganda számára igen nagy értékű gyarapodást jeleni. Nemcsak a rendkívüli művészeti értéke miatt, amit az amerikai zenekritika Bartókban tökéletesen értékel, hanem főként abból a tényből kifolyólag, hogy Bartók jelenti Amerika számára az igazi magyar zenét, amit eddig itt is azonosítottak a cigány muzsikával. Minden lap megemlékezik Bartók Béla és Kodály Zoltán kutatásairól, amelyek megismertették a világgal az igazi, eredeti magyar dallamokat és a kivételes nagyságoknak kijáró elismeréssel adózik Bartók Béla modern kompozícióinak.

Az első hangverseny, amelyen Bartók Béla Amerikában szerepelt, a legnagyobb siker jegyében zajlott le december 22-én este a Carnegie Hall-ban.

Willem Mengelberg filharmonikus zenekarával lépett fel Bartók, mint zeneszerző és komponista. Hirdetett és várt zongorakoncertje helyett azonban 1904-ben komponált rapszódiáját játszotta el, mert Mengelberg annyi próbát talált szükségesnek, amennyije nem állott rendelkezésre elég idő.

A csalódásnak a New York Times ad legerősebben kifejezést, mert szerinte a lejátszott rapszódia nem reprezentálja igazán Bartók Bélát és nem a modern komponistát mutatja be. Az önmagát megtaláló fiatal tehetség romantikus, nacionalista muzsikája ez, a zenei ideák túl gazdagságától szenved, meleg érzés, vad képzelő tehetség, büszkeség és melankólia nyilatkozik meg benne, de látszanak még rajta idegen befolyások, amelyektől megtisztítva Bartók zeneszerzői koronájának egyik gyöngyszeme lenne ez a mű.

Ez a legszigorúbb kritika, amit Bartók kapott. A többi nem ismer mást, mint meleg dicséretet. A New York American nagyon kedvesen és bájosan így fejezi be cikkét:
Úgy halljuk, Bartók nemsokára eljátssza zongora koncertjét a philadelphiai zenekarral. «Elyen.»

Az «éljen»-t a Carnegie Hall nézőterén hallotta a New York American kritikusa.

Igen meleg ünneplésben részesítették itt Bartók Bélát. A zenekar felállással tisztelgett előtte és a «brávo» kiáltások viharát, elragadtatott magyar éljenek tették színesebbé. (F.N.)

PESTI NAPLÓ, 1928. január 3. (79. Évfolyam, 2. szám)

*
179   Búbánat • előzmény171 2017-09-27 13:37:39
Kapcs. a 171. sorszámhoz

Folytatom egyben befejezem az interjú második részével:

„A megkerült fekete notesz esete” – II. rész

„Szenzáció a Bartók-kutatásban? – Beszélgetés Somfai László zenetörténésszel

/Film Színház Muzsika, 1987. február - Kurcz Béla/


- Mit jelent ez Bartók esetében?
- Kodállyal én erről már nem beszélgethettem. De elődöm. a belga Denis Dille professzor, miután látta, hogy Bartóknál meglepően kevés a vázlat, megkérdezte efelől Kodályt. Ő elmondta, hogy Bartók hosszú időn keresztül tudatosan megsemmisítette vázlatait, mondván, az nem tartozik a nyilvánosságra. Az 1920-as évek közepe táján aztán megváltoztatta ezt a szokását. A későbbi művek „fogalmazványai” nagyrészt fennmaradtak, s a kutatók rendelkezésre állnak, ma zömmel Amerikában. Maradtak fenn vázlatok a korábbi darabokhoz is, de csak a véletlennek köszönhetik létüket. A legtöbb vázlat, amit ma a budapesti archívumban őrzünk, Kodály felesége, Emma asszony révén került hozzánk.

- Hogy „úszta meg” hát ez a fekete vázlatfüzet?
- A közel százoldalas kottás könyvecskét valószínűleg takarékossági okokból nem semmisítette meg Bartók, mert egy csomó lap még üres volt benne. Tartogatta a legközelebbi népdalgyűjtő útra, nyaralásra. Hogy a vázlatokat helyesen értelmezzük, tisztában kell lenni azzal: hogyan komponált a szerző. Bartók – amennyire ezt egyáltalán rekonstruálni lehet – ideális körülmények között otthon, úgyszólván a zongora és az íróasztal között komponált. Sokat rögtönzött. A körvonalazódó anyagot följegyezte normál méretű kottalapokra, tovább finomította, végül a kikerekedő formát megint papírra vetette. Ha azonban nem volt a közelben zongora, akkor praktikusabb volt egy ilyen zsebfüzet. Feljegyezhette bele az eszébe jutó témákat, és hozzákezdhetett kisebb részletek kidolgozásához. Néha jól látható: miként bomlik ki egyetlen csírából az egész. Egy-egy többtételes mű esetében meg lehet tudni a füzetből, mi az, amit legelőször leírt. A vázlatkutatásnak egyébként a zeneszerző stílusa és személyisége szempontjából van nagy jelentősége. Ami eredeti gondolatként először jut eszébe, az nem az „anyanyelv”, nem a zenei grammatika és a szókincs, hanem az igazi lelemény. Ami azután ezzel az eredetiséggel a későbbiekben történik, azt nagymértékben már az egyéni nyelv grammatikája határozza meg. Az ihlet, az eredeti témák kitalálása a szerző számára is egyfajta csoda. Szinte érezzük ezen pillanatok varázsát, ahogyan a vázlatfüzetben lévő oldalon „kitalálja” a 2. hegedű-zongora szonáta két tételének alaptémáit…

- Az alapmotívumok ismeretében esetleg a nagy Bartók-művek is más megvilágításba kerülnek, azáltal, hogy a hangsúlyok máshová tolódnak?
- Biztosan. Hogy meddig tart egy tulajdonképpeni zenei alapgondolat, az többnyire kitetszik az első leírt formából, a vázlatokból. A későbbi formákban már kevésbé evidens. Néha a vázlat környezete is megvilágító erejű. Ebben a noteszben általában nincsenek dátumok. Bartók nem volt pedáns ilyen szempontból. Mégis a kontextusból – hogy mi mi után, vagy milyen anyagokkal egy oldalon szerepel – sok minden kiderül. Például az, hogy A kékszakállú egyik híres klarinét témáját valószínűleg már egy évvel korábban fölvázolta. Akkor még a zenekari Két kép című kompozíción dolgozott. Aki mindkét darabot ismeri, szereti vagy dirigálja, annak ez az adat több, mint puszta keletkezéstörténeti információ.

- Hogy a notesz végül is előkerült, ez pusztán érdekesség vagy inkább szenzáció?
- A Bartók-kutató szempontjából izgalmas szenzáció lehet. Számos munkafolyamatot a muzikológusnak is el kellett végeznie addig, amíg a fakszimile kiadás aktuálissá vált. Ütemről ütemre azonosítani kellett minden hangjegyet. Akad itt olyan oldal, amelyen két három kompozíciónak az anyagai keverednek. Ezen kívül több mint egytucatnyi olyan kompozícióhoz írt vázlat is akad, amely végül nem valósult meg.

- Tudnak a világ más részein is a fekete füzetről?
- Egyelőre csak egészen szűk szakmai körben értesül(het)tek arról, hogy ilyen létezik. Azt hiszem, mindez a Bartók-kutatás szempontjából igen nagy jelentőségű lesz, hiszen szerencsétlen csillagzat alatt indult az 1950-es években. Lendvai Ernő, Demény János és a többi nagy pionír tulajdonképpen alig férhetett hozzá a kézirathoz. Jórészük Amerikában van, vagy ha budapesti archívumban, akkor jó mélyen elzárva, nehogy kiadatlan dolgok kerüljenek illetéktelenek kezébe. A Bartók-kutatás első periódusa nem hasonlít ahhoz, ahogy a nagy zeneszerzői életműveket szokták tanulmányozni. A zenei elemzések Bartóknál szinte kizárólag a nyomtatott kottára támaszkodtak. A Beethoven-, a Bach-, a Mozart-, a Wagner-, a Schoenberg-kutatás viszont mindig is figyelembe vette a a művek genezisét. Ez a kis Bartók-füzet, bár a hatvan-egyvalahány oldalnyi vázlat csupán, mégis azt jelentheti, hogy nagy lehetőséget kap a fiatalabb vagy a középkorú kutatógeneráció itthon és külföldön. Megpróbálhat úgy közeledni a Bartók-zenéhez, mint ahogy Beethoven muzsikájához is. Ezáltal a Bartók-kutatás mindenfajta különlegessége, különutassága lassan föloldódig, s Bartókkal úgy foglalkoznak végre, mint bármely nagy klasszikus zeneszerzővel.

- Mikorra jelenik meg nyomtatásban a füzet?
- A kiadó március végére ígéri a megjelenést. 27-én a Zenetudományi Intézet Zenetörténeti Múzeumában olyan Bartók-kiállítást nyitunk meg, amelynek ez a vázlatkönyv az egyik „sztárja”. Sokféle Bartók-kiállítás szerkesztésében vettem részt. De ez lesz az első, amely muzsikusként és muzikológusként valóban fölajz és érdekel. A Bartók műhelyében című tárlaton vázlatokat, fogalmazványokat, változatokat mutatunk be, s tulajdonképpen az alkotás folyamatába adunk betekintést. Számos, soha nem látott kéziratot most először tárunk az érdeklődők elé. Legalább öt évre tervezzük a kiállítás nyitva tartását. A magyaron kívül azonnal angol nyelven is közreadjuk a katalógust, mert élénk nemzetközi szakmai látogatottságra számítunk.


(A Film Színház Muzsika e lapszáma a cikkhez tartozó két fotóval illusztrálja az elmondottakat: lapok Bartók kompozíciós vázlatfüzetéből)
178   Ardelao • előzmény177 2017-09-27 00:02:36

DEMÉNY JÁNOS:

Bartók új sírja

Modern évszázadunk nagy magyar zeneszerzője, korunk picassói léptékű géniusza Amerikában halt meg 1945 őszén, miután öt évvel előbb zongoraművész fiatal feleségével tengerentúli turnéra indult, biztos programmal, bizonytalan világba.

Rejtélyes betegség, amelyről tudnia sem volt szabad, fehérvérűség vitte sírba 64 éves korában; néhány perccel déli tizenkét óra előtt, amikor nálunk az idő este hat felé járt.
1945. szeptember 26-a volt, a második világháborúból való ocsúdás kábult ideje még, a rádióban Mozart Requiemjének hangjai érzékeltették a megrendítő hírt, hogy mi történt.
Szeretteitől távol halt meg, édesanyját nem sokkal nagy útja előtt vesztette el, szerencséjére viszont második házasságából született fia még utána utazhatott az özönvíz előtt. A haza fogalma azonban Bartók számára az ezer gyökérrel való földbe kapaszkodás görcsös valósága volt.

Bartók halála e sorok írójának is szinte személyes tragédiája: egy fiatalember fejlődésének óriási teher-próbája a géniusszal való találkozás. Mindössze két alkalom volt erre, és mindig valami űrt hagyott maga után; mintha készületlenül érte volna a jelenés. Gyürkőzni a harmadik találkozásra, amikor sikerül jobban megértetni magunk. Ez maradt el 1945. szeptember 26-án.

Fontos említenem: még 1947 végén bízott meg Kodály a Bartók-levelek gyűjtésével, e folyamatos — félbe-hagyhatatlan — tevékenység során a levelek háttérrajzához és „infrastruktúrájához” eléggé nagyszabású kutatómunka, és így széles körű levelezés is járult. Ennek egyik momentumát idézem most, mert vele az egykori temetést látjuk, a ferneliffi sírhoz vezető utak drámai hangulatát.

Ahonnan Bartók hamvai hazatértek negyvenhárom évi pihenés után.
Bartók két amerikai zongoratanítványa, Wilhelmine Creel és Dorothy Parrish, a harmincas évek derekán tartózkodott Budapesten, köztük az előbbivel sikerült tartalmas levelezésbe bonyolódnom, így keletkezett Mrs. Creellel csaknem száz levélváltásom és egy látogatása is Budapesten, 1963 tavaszán. Egyik korai, sűrű 16 oldal terjedelmű beszámolójából idézem fel Bartók temetésének történetét. Következik tehát egy kiadatlan, hiteles dokumentum részlete:

„Bizonyára érdekli önt, hogy Dorothy Parrish és én intéztük el, hogy Bartók temetésénél a gyászszertartást megfelelő ember végezze. A »temetés-rendező« (amerikai eufémizmus a temetési vállalkozóra) közvetlenül Bartók halála után eljött a kórházba, hogy Bartók Péterrel beszéljen. Péter először azt mondta, hogy a temetésen egyáltalán ne legyen zene. Ezt a vállalkozó ellenezte (és jól meg is okolta ellenkezését). Végül Péter azt mondta, legyen egy orgonista, aki csak Bachot játszik. A vállalkozó ekkor a »lelkész« felöl érdeklődött, aki a szertartást végzi és gyászbeszédet mond, Péter természetesen annyira zavart volt. hogy ezt nem tudta megbeszélni, és azt mondta a vállalkozónak, csinálja azt, amit jónak lát. Én a hasonló ügyekben szerzett tapasztalataim alapján tudtam, hogy ő valószínűleg olyasvalakit választ, aki visszataszítóan olcsó vallásos beszédet fog tartani — lehet, hogy nagyon fájdalmasat azoknak, akik hallják, de bizonyára nem egybehangzót Bartók egyéniségével. Így én megkérdeztem Pétert, kérhetnék-e egy unitárius lelkészt a szertartás vezetésére, mivel Bartók — ahogy saját maga mondta nekem — neveltetés és hagyományai révén unitárius volt. (Tudtam azt is, hogy a New York-i unitárius lelkész méltóságteljes, művelt és feddhetetlen ember.) Péter beleegyezett. Így Dorothy és én együtt elmentünk, hogy az egyetlen nagy New York-i unitárius templom lelkészével beszéljünk. És úgy találtuk, hogy reményeinknek valóban megfelel.

A gyászszertartás eszerint úgy folyt le, ahogy az illett egy nagy emberhez — tökéletes méltósággal és tisztelettel. Nem hiszem, hogy akár Péter, akár Ditta fel tudták volna fogni, hogy ez mit jelentett, vagy azt, hogy érzéseik mennyire mentesültek egy hosszú és olcsón vallásos beszéd fájdalmától. Aligha tudhatták, mennyire ízléstelen és bosszantó tud lenni egy ilyen szertartás ebben az országban. Dorothy és én úgy éreztük, hogy Bartók e világtól való búcsújának olyannak kell lenni — és olyan is volt, — mely illő az ő élete fennköltségéhez és tisztaságához.

Nem tudom, módjában van-e Önnek levelet írni a lelkésznek; így én írtam neki, és megkértem, küldjön önnek egy másolatot a felolvasott szertartásból. De ha egyenesen kíván hozzáfordulni, címe: The Reverend Dr. Laurance J. Neale, Unitarian Church of All Souls, 1157 Lexington Ave, New York, N.Y.

(Dr. Neale a szolgálatai fejében minden pénzt visszautasított, és megtiszteltetésnek tartotta, hogy mindezeket nyújthatta.)"

(A levél kelte: 1949. július 15. Megjegyzem még, hogy a gyászbeszédet sohasem kaptam kézhez, kapcsolatteremtő igyekezetem is ezúttal eredménytelennek bizonyult.)

A szabatos levélből felrémlik előttem a krizantémfürtök közt fekvő Bartók halottas arca „a feltámadás előtti állapotában,” és ahogy egy korabeli újságból vágtam ki ezt is: „a tűz kialudt” — szerencsésen tömör utalás ez az élő Bartók szemének rádiumos sugárzására.

A hamvak hazaszállításának a gondolata szinte a temetés pillanatától kezdve állandóan kísértett, esetenként a legkülönbözőbb formákban nyilatkozott meg. Néhány kiragadott példa:
1948 nyarán követeli itthon egy energikus hang: hozassa haza a Magyar Köztársaság a hamvakat! (Szivárvány, 1948. június 19.)

Csaknem évtizeddel később Bartók elsőszülött Béla fia nyilatkozatában öccse nevében is summáz: „Édesapámnak az volt a kívánsága, és családom is szeretné, ha apám magyar földben nyugodna. Érckoporsóban temették el, éppen azért, hogy óhaja megvalósítható legyen. Tisztában vagyok e kérdés körül esetleg felmerülő nehézségekkel, de érdeklődni szeretnék, hogyan indíthatnám el diplomáciai úton az akciót, és a felmerülő anyagi természetű problémák hogyan lennének megoldhatók. Mi nem azt akarjuk, hogy apánk holt-testét, mint csomagot szállítsák haza. Ahogyan Kossuth Lajos hamvait is fiai kísérhették Magyarországra, mi is azt szeretnénk, hogy Péter öcsémmel együtt kísérői lehessünk az utolsó úton, amely porladó testét az anyaföld öleléséhez vezeti.” (Ország-Világ, 1957. június 4.)

További, immár csaknem két évtizeddel később szinte kinyilatkoztatásként hat a hír egyik napilapunk címoldalán. Hazahozzák Bartók Béla hamvait. A Nemzeti Pantheonban helyezik el. (Esti Hírlap, 1965. június 2.)

A téma a napirendről sohasem kerül le. Ádám Jenő karnagy, zenepedagógus és zeneszerző a Magyar Nemzet hasábjain megjelent felhíváshoz (Hozzuk haza Bartók hamvait!) csatlakozva, leírja látogatását a sírnál: „A New York közelében levő köztemető igen egyszerű és nem is mondható különösebben gondozottnak. A temető összes sírjával egyezően kb. 30X40 cm nagyságú, vízszintesen földre helyezett márványlap jelzi Bartók nyughelyét. Három sorban, halványodó betűkkel ez áll rajta: »Béla Bartók, 1881—1945 Nagyszentmiklós, Hungary, New York, N.Y.« Sírhant nincs a temetőben, nem borul az ő hamvaira sem. November 1-jén jártam ott, 12 szál vörösbarna őszirózsa, négy gyertya volt a síron; egy a sírlámpában égett. ..

A temetőkert felügyelője jelezte, hogy a sírkerthez közel, a kerítés mellett futó autóút szélesbítése céljából jókora sávon — s ebbe Bartók sírja is beletartozik — kiemelik a hamvakat. Ez esetben — úgy tudja — Bartók hamvai átkerülnének egy másik temetőbe, ahol a hatóság sírkő állítását is engedélyezné. A sírbontás egy okkal több a hamvak hazahozatalára. Hogy ez illő, abban senki sem kételkedik.”

Bartók Péter nyilatkozata már egészen közelmúlt. Egy interjú zárómondatai: „... sokan úgy érzik, hogy Bartók Bélának hazai földben kellene örök álmát aludnia, de egy sírt megbolygatni, ha már valakit végső nyughelyére tettek — a jóérzésű ember első hallásra berzenkedik ellene. De semmiféle végső döntés nem született még.” (Film, Színház, Muzsika, 1987. április 11.)

A publicisztika sok mindent nyilvánosan megörökít. De volt több egyéni kezdeményezés, ami levelezésekben lappang. Egy ilyen típus bemutatása sem érdektelen. Magyarországon publikált Bartók-levelek, tanulmányok, esszék hatására egy lelkes kanadai magyar nő vette kezébe az ügyet, szervezett, agitált. F. O.-né Cs. Márta Montrealból segítségemet kérte, jó szavakon kívül mást nem adhattam, de annak is örült: „... nagyon köszönöm levelét — írta 1954. június 9-én, — nagyon köszönöm hitet visszaadó szavait. Tudnia kell, hogy immáron több mint egy éve próbálom elindítani Bartók Béla hamvainak hazavitelét, de közöny, nemtörődömség, sőt, szemöldök felvonó csodálkozás fogadta a gondolatot. Azt is tudnia kell: mi áll e gondolat mögött itt, idegen földön. Egyfajta, nem kincstári honvágy; a Concerto honvágya, amely mindannyiunkban fáj, többé-kevésbé tudatosan, s amely dacos örömmel mondja: legalább ő hazamegy. Végleg.” Íme, a Bartók-kutatás szép felhangzengése, a világmagyarsággal való kontinuitás!

A végső döntés időközben mégis megszületett, mintha Ady „szép ámulásainak” korát élnénk ismét: Bartók Béla hazatért — de végleg. Családi intenciók szerint sem „temetés” ez; csak hamvait helyezik el fiai együttes belátása értelmében, a Bartók szelleméhez méltó hazatérés kossuthi szituációja szerint, hűségük jegyében a Farkasréten, az 1945. szeptember 28-tól 1988. június 22-ig tartó ferneliffi ideiglenes tartózkodás után.
Ahogy ifjúi éveim kivételes öröme volt a géniusszal való — már említettem — két személyes találkozás, most is csak ezt az örömet érzem. Bartók sírját látom nemsokára.
Nekem ez a harmadik találkozás.

NÉPSZABADSÁG, 1988. július 5. (46. Évfolyam, 160. szám)
177   Búbánat 2017-09-26 10:24:19

• Budapest, 1980. (18. évfolyam) 5. szám május

Halász Miklós: Bartók Béla utolsó interjúja

1945. május elsején a clevelandi Szabadság ezt a kettős interjút közölte:

Bartók Béla és Vámbéry Rusztem Nyilatkozata

A magyar nemzetgyűlés most megválasztott tagjai a magyar jövő problémáiról

A Londoni Magyar Tanács táviratban értesítette Vámbéry Rusztemet, hogy Budapest népe a nemzetgyűlés tagjává választotta Gróf Károlyi Mihályt, Bartók Bélát, Bölöni Györgyöt és Vámbéry Rusztemet.

Felkerestük a New Yorkban tartózkodó két új képviselőt, Bartók Bélát és Vámbéry Rusztemet, hogy mondják el véleményüket megválasztásukról és politikai terveiket a legközelebbi jövőre.

Bartók Béla nekünk, amerikai magyaroknak, nemcsak a világhírű komponistát jelenti, nemcsak a makulátlan jellemet, aki egy nagy lélek magától értetődésével állt ki minden becsületes ügy mellé és minden hatalom ellen, mely az emberi méltóságon akart végiggázolni. Nekünk ő elsősorban az úttörőt jelenti, aki az irodalmat évtizedekkel megelőzve tört utat magának a néphez. A magyar néphez, mely kemény héjjal burkolta körül magát, hogy legalább a lelket óvja a megaláztatástól, hamisítástól és őrizte ős bánatának nyers tisztaságát! Bartók Bélának szólalt meg először a magyar nép.

1940 óta New Yorkban él a nagy művész, aki alighogy meghódította új formáinak a közönségét, máris új meg új próba elé állítja, csakúgy mint kritikusait. A modern zene legnagyobb mestere örült a hírnek, hogy Budapest népe első szabad megnyilvánulásában őt is megtisztelte bizalmával, bár még nem tudott megválasztása körülményeiről és részleteiről.

— Örülök neki, és hazamegyek mihelyt lehet. Aminthogy úgyis hazamentem volna. Tudom, hogy a külső viszonyok igen nehezek lesznek, de egy zongora csak akad és egy csendes szoba, ahol dolgozhatok — mondta.

Nem mintha Bartók nem kívánna aktíve belekapcsolódni a demokratikus újjáépítés nagy munkájába. De az élet elsősorban zene s annak is alkotó folyamata Bartók számára, a politika pedig kultúrpolitika.

— Kodály Zoltánnal együtt kezdeményeztük, mondta, a magyar nép zenei művelését. Ez nem koncerteket jelent vidéki városokban, ami nem hatol mélyre, nem ölel át széles rétegeket és csak passzív művelődést jelent legjobb esetben. A népet aktív részesévé kell tenni a zenekultúrának s ez elsősorban az énekkarokon át és főképp az iskolákban valósítható meg. A nép zenei megnevelése azonban felülről kell hogy kiinduljon: elsősorban zenetanárokat kell nevelni. Ezek viszont vándor zenetanítókat képeznek ki, akik vidéki központokban székelnek, s onnan járják be az iskolákat, s onnan irányítják az énekkarok kiépítését, programját. Az alapvető zenei kiképzés alatt kiválasztódnak aztán a tehetségesek, akik számára meg kell nyitni a magasabb zenei iskolákat.

— Rendkívül boldog vagyok, mondta még, hogy Kodály Zoltán épségben van, a hír szerint élén áll a magyar— orosz kultúrbizottságnak. Nem lepett meg ezzel szemben, hogy Dohnányi Ernő kitartott a németek és nácik mellett; már elmenetelem előtt meg
figyeltem rajta, hogy hisz a németek csillagában.
Bartók friss volt és élénk, nem látszott rajta, hogy betegeskedik, ő azonban erősködött, hogy igen.

Majd Vámbéry Rusztemet kerestük fel, az Új Demokratikus Magyarországért mozgalom elnökét.[...]

Az interjú készítője, Halász Miklós ezt írta kiegészítésül:

Bartók az 157-ik utca nyugati részén lakott, mely egyik keresztútja a Manhattan sugárútjainak. Tágas dolgozószobájának ablakai az utcára nyíltak, az átlátszó fehér függönyök nem tompították a beözönlő napfényt, de a forgalom beszűrődő zaját sem. A kevés, finom bútorzat személytelennek, ideiglenesnek hatott. Egy széles kerevet állt a szoba közepén keskeny asztal mögött. Jobbra hatalmas zongora uralta a termet, de méginkább az önkéntelen rend.
Bartók a kereveten kínált helyet nekem, ő maga állva maradt, szemben velem. Súlyosan betegnek mondták, de arca enyhén napbarnítottnak látszott. Alacsonyabbnak tűnt, mint amilyennek vártam. Látásból, képekről s egy mellszobráról ismertem, de tekintetét most először. Nyugalom áradt belőle átfutó viharok után, a komolyság nyugalma, a komoly dolgok komolyan vétele. Barátaitól hallottam, hogy a szabad természetben egyszerre fürge lett, mint egycsikó, szaladt egyik fától a másikig, mindegyiket gyorsan megvizsgálva és azonosítva. Egyik virágtól a másikhoz ment, szagolgatta, és megmondta mindegyiknek a nevét, kicsattanó jókedvvel és büszkén. Azt is mesélték, hogy egyszer vendégül látva őket, hirtelen a zongorához ült, túlzott ünnepélyességgel bejelentette nagy klasszikusok nevét, egyiket a másik után. Csakhamar kitűnt, hogy mindegyiknek a karikatúráját játszotta. Elragadóan mulatságos volt a különböző szerzők zenéjének meztelenített, tiszteletet keltő, eltúlzott, kiemelt lényege. Végül bejelentette az utolsót: Bartók Bélát. Feszült kíváncsiság, várakozás fogta el a kis intim vendégséget. De Bartók önmagát nem karikírozta, hűségesen, odaadó komolysággal játszotta önmagát.
A komolysága jól megfért a humorral, nemes volt mindkettő.

Közben itt-ott az üvegajtón női csevegés szüremlett át. Bartók kiváló zongorista feleségéhez jöttek látogagatók, vásárlás közben benéztek hozzá.
— Tudok én itt dolgozni? — kérdezte hangosan önmagától Bartók.
Amíg beszélt, még azzal a kérdéssel sem zavartam, vajon jól vagy pontosan értettem-e egy-egy kijelentését, amit még ily formában ismételni is illetlennek éreztem.

Hozzá kell még tennem, hogy az interjú megjelenése után Bartók tiltakozott a szerkesztőségnél. Kijelentette, hogy nem tudta a vele folytatott beszélgetés célját, nem tudta, hogy amit mond, újságban meg fog jelenni. Nem a cikk egyes kitételei ellen tiltakozott, hanem azt hangsúlyozta, hogy nem volt szándékában interjút adni.

Ennek figyelembevételével kell számon tartani Bartók utolsó interjúját.
  
Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Virágh András (orgona)

17:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

"A II. Fehér Ilona Nemzetközi Hegedűverseny nyitókoncertje"
Fesztiválakadémia Budapest
BARTÓK: 44 duó két hegedűre, BB 104 (részletek)
Kokas Katalin, Kelemen Barnabás (hegedű)
MENDELSSOHN: d-moll hegedűverseny
Tóth Kristóf (hegedű), Anima Musicae Kamarazenekar (művészeti vezető: G. Horváth László)
SCHNITTKE: Concerto grosso, No. 1
Shlomo Mintz, Kelemen Barnabás (hegedű), Dinyés Soma (csembaló, preparált zongora), Anima Musicae Kamarazenekar (művészeti vezető: G. Horváth László)
Vezényel: Jan Latham-Koenig

20:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

„Amikor leszáll az éj”
A Fesztiválakadémia Budapest nyitókoncertje
SAINT-SAENS: Violons dans le soir
Horti Lilla (szoprán); Natalia Lomeiko (hegedű); Balog József (zongora); Molnár Piroska (vers)
POPPER: Requiem, Op. 66
Danjulo Ishizaka, Natalie Clein, Jan-Erik Gustafsson (cselló); Balog József (zongora)
MOZART: g-moll vonósötös (K. 516)
Kelemen Barnabás, Kokas Katalin (hegedű); Yuri Zhislin, Dmitry Smirnov (brácsa); Jan-Erik Gustafsson (cselló)
J.S. BACH: „Mein gläubiges Herze” – ária a BWV 68-as kantátából
Horti Lilla (szoprán); Dmitry Smirnov (hegedű); Philippe Tondre (oboa); Lakatos György (fagott); Dinyés Soma (csembaló)
SOSZTAKOVICS: d-moll cselló–zongora szonáta, Op. 40
Fenyő László (cselló); Diana Ketler (zongora)

20:30 : Budapest
Vajdahunyadvár

Közreműködik: Radnóti Katalin (fuvola), Kiovics Okszáná (hegedű), Szabadfi Mónika (csembalo)
Semmelweis Vegyeskar (karigazgató: Oláh Márta)
Musica Sonora Kamarazenekar
Vezényel: Illényi Péter
J.S. BACH: V. Brandenburgi verseny BWV 1050
VIVALDI: Gloria RV 589
SCHUBERT: Esz-dúr mise D. 950
A mai nap
született:
1866 • Francesco Cilea, zeneszerző († 1950)
1944 • Maria Joao Pires, zongorista
elhunyt:
1757 • Domenico Scarlatti, zeneszerző (sz. 1685)
1969 • Kemény Egon, zeneszerző (sz: 1905)