vissza a cimoldalra
2019-10-16
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11440)
A csapos közbeszól (95)

Házy Erzsébet művészete és pályája (4585)
Kedvenc előadók (2841)
Momus-játék (5743)
Élő közvetítések (8193)
Egyházi zene (220)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7223)
Simándy József - az örök tenor (630)
Bende Zsolt (157)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3451)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2679)
Opernglas, avagy operai távcső... (20323)
Rost Andrea (2047)
Erkel Színház (10327)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1778)
Franz Schmidt (3434)
Plácido Domingo (910)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

20319   telramund • előzmény20318 2019-10-08 20:17:35

Kedves Otello! csak irigyelni lehet azért a 24 óráért és a ragyogó összehasonlító ,értékelő,fimoságokra odafigyelő kiemelkeően megírt kritikádért! Nagy gratula!

20318   otello 2019-10-08 16:17:39

A világ két legjobb Normája 24 órán belül – Marina Rebeka és Kolonits Klára Toulouse-ban (2019. október 5. 19.00, október 6. 15.00)

 

Jó ideje számoltam már vissza a napokat az elmúlt hétvégéig, amikor végre élőben hallhattam egyik kedvenc művészem Normáját. Az, hogy mellette a MET utóbbi éveinek legjobb Normáját (márpedig sok helyen ezt írják róla) meghallgathattam, igazi bónusz volt. Az első szereposztás tenorjának és a második szereposztás Adalgisájának rejtélyes eltűnésével úgy alakult, hogy ugyanabban a rendezésben és ugyanazokkal a partnerekkel (sőt, lényegében ugyanarról a helyről) sikerült a két karakteres szoprán előadását élveznem – ami azonnal adja magát egy részletes összehasonlításnak.  

Már Norma néma megjelenésekor meglátszott a két címszereplő eltérő szerepfelfogása. Míg Rebeka az őt egyfajta mágikus lényként tapogató gallok között a fájdalomba belefásult, büszke papnőként állt, addig Kolonits egy emberközelibb, a fájdalmában a reményét tán nem teljesen elvesztett, másokban még szeretet találó papnőt mutatott. Az ezt követő Casta Diva konzisztensen követte ezt a vonalat. A lett szoprán Casta Divája egy reprezentatív, a külvilágnak kötelezően elvégzendő ima „elmondása” volt, amelynek során a zenével összhangban néha előtört a mélyről jövő fájdalom. A másik interpretáció egy sokkal bensőségesebb felfogást tükrözött: a magyar Norma, mintha tán tudomást se venne a körülötte álló követőitől, egy teljesen introspektív imát énekelt, puhább hangütéssel. A felvonás fináléjához közeledve, miközben Adalgisa elbeszéli szerelembe esésének történetét, Rebeka lépésről lépésre olvad fel és engedi át magát az emlékeinek, míg Kolonits arca hamar felragyog és elönti az őszinte boldogság. Pollione megjelenésekor ismét máshogy reagálnak: a premierszereposztás Normájából egy pillanat alatt feltör a korábban gondosan elfedett szomorúság és igazi fúria válik, amit hatalmas tartott záróhang koronáz a felvonás végén. A spinto adottságait maximálisan kihasználva igazán katartikussá teszi az első felvonás végét. Ezzel szemben Kolonitsról egy reményvesztett alabástromszobor képe maradt meg emlékezetemben, egy megcsalt asszony kimondhatatlan fájdalmával arcán. Talán csak most tudatosult benne, hogy a római végleg elhagyta? Érdekes, hogy a két eltérő felfogás eredménye az volt, hogy Marina Rebeka helyett inkább Adalgisával tudott „menni” a néző, beütött időlegesen a Turandot-Liu effektus az első részben. A második felvonás elején mindkét Norma, a teljesen fekete, üres színpad közepén ülve és a gyermekek ruháját/pólyáját szorongatva, megindítóan mutatta be a papnő kétségbeesett vívódását, majd annak Adalgisával való kibékülését. A Mira, o Norma volt az első pont, ahol biztosan elkezdtem érezni, hogy az én Normám Kolonits Klára lesz. Az az ív, ahogy a színpad közepén összetörten, leszegett fejjel ülő Norma lépésről lépésre eljut a megkönnyebbülésig/boldogságig – csodálatos karakterábrázolás. A harcba hívásban ismételten megmutatkoztak a szerepfelfogások különbségei: Rebeka valódi amazon módjára, bosszúvágytól eltelve, az indulat hevében küldte csatába a gallokat és kezét „tábornokként” sokáig tartotta. Kolonits művésznő ezzel szemben hamarabb „lekapta” kezét és egy olyan hajigazítást csinált, ami azt sugallta, hogy néhány másodperccel döntése után meg is rettent annak következményeitől. Nem tudom, hogy utóbbi mozdulat mennyire volt szándékos, minden esetre a szereppel való teljes együttlélegzésre utal. Ha jól tudom, Schopenhauer a Norma zsenialitását abban látja, hogy a néző teljesen elveszíti életkedvét a Qual cor tradisti résznél. Azt kell mondjam, ezek szerint nem látott Kolonits Klárához fogható művészt életében a szerepben. Ami az In mia man alfin tu sei alatt történt, már azért a bruttó 8 percért megérte volna Toulouse-ba utazni. Ahogy eljutunk a Polliónéhoz a szeretetre vágyó arccal simuló papnőtől addig, hogy a hadvezér a lábai előtt hever és Norma kérdezi ’Preghi alfine? Indegno! È tardi’, végül egészen a duett zárlatáig – hát, ez maga volt a MŰVÉSZET. Végig libabőr, a kettős második részében még a szemem is bekönnyezett. Teljes érzelmi K.O.. Ezzel szemben Rebeka itt veszti el a csatát szerintem (vagyis mit veszti el? Kevésbé győz... :) ). Valahogy nem tud igazán szívhez szóló lenni az ő bosszúszomjas Normája, egy csipetnyi lélek hiányzik. Nem látjuk meg benne kellően a szeretetteljes emberi lényt. Ezek után a Qual cor tradisti már csak meggy a torta habján – mindkét előadásban remekül tolmácsolva. Norma végül pedig a színpad elejére jön, miközben a háttérben felcsapnak a lángok…Rebeka mint egyfajta megszabadított bukott angyal, a magyar szoprán pedig mint egy angyallá vált, megtisztuló papnő marad meg utolsó képként emlékezetünkben. Amikor ezek után mindkét Norma egyedül kijött a függöny elé, a színház valósággal felrobbant…

Még néhány gondolat a Normákról. Nagyon jó volt látni, hogy mindkét énekesnő mennyire a képességeinek tudatában alakította a szerepét ugyanazon rendezésen belül. Rebeka sötétebb matériájához, „vágósabb” hangjához, a gyakoribb (de)crescendo használattal karöltve, ez a szerepfelfogás jobban illett. Kolonits mesteri díszítései, leheletfinom megszólalásai pedig az ő Norma-képét tették teljesen hitelessé. Utóbbinál muszáj megemlítenem, hogy a YouTubeos Norma felvételeihez képest is jobbnak hallottam, különösen a mély hangokon. Többször a 20. század első felének historikus koloratúraszoprán felvételeken hallható mellregiszterére emlékeztetett a rendkívül hatásos hangképzés (Rebeka esetében is vannak mellhangok törés nélkül, de valahogy kevésbé kimunkáltak). Végezetül pedig, az egyik olasz barátom külön kiemelte, hogy a magyar szoprán olasz kiejtése jelentősen jobb volt.  

Adalgisa szerepét mindkét szereposztásban Karine Deshayes énekelte. Bár ő mezzónak brandeli magát, nekem egyértelműen telt lírai szopránnak tűnik, egy jó Donna Elvira/Giovanna Seymour hang. Ettől eltekintve azonban nagyon tetszett az, hogy minden frázisán érezni lehetett, hogy pontosan tudja, miről énekel, illetve hogyan kell azt hatásosan előadni. Minden mondatának jelentősége volt, még a sotto voce énekelt hangokat is jól projektálta, így érdekessé tette a szólam kevésbé ihletetten komponált részeit is.

A fiatal spanyol tenor, Airam Hernández most Toulouse-ban debütált a római hadvezér szerepében. Míg hangja jelenleg inkább Nemorino mint Pollione, mégis adottságaihoz szabva egészen korrekt alakítást nyújtott. Bár a szerep javában és főleg a középtartományban sikerült egy hősiesebb hangszínt kikevernie, a cabaletta (szerintem kissé túldíszített is volt, a szerephez nem feltétlen illő) és a nagy ensemble jelenetekben való vokális elveszés megoldása még várat magára. Viszont az Adalgisa-Pollione kettős, valamint a Qual cor tradisti tenor része kifejezetten tetszett. Összességében úgy tűnt, mintha ebben a rendezésben a korábban kalandozó, felelőtlen Pollione a darab végén nőne fel, válna férfivá és törne azonnal össze. Ezt hangban jobban mutatta meg a tenor, akinek színészi képességei még sajnos eléggé kezdetlegesek, a klasszikus kézemelgetés-köpenyrázás tengelyen mozog leginkább. Kíváncsian várom, hogy alakul karrierje!

Oroveso szerepében az első szereposztásban Szabó Bálint meglehetősen unalmas produkciót nyújtott matt hangon. Váltótársa, Julien Veronése ígéretes fiatal basszista – nagyobb, izgalmasabb hangon szólaltatta meg a szerepet. Külön kiemelném még a Clotilde szerepében fellépő remek Andrea Soare-t, igazi luxus volt a kis szerepben ilyen egészségesen csengő hangot hallani.   

A rendezés, egy franciául(!) beszélő szarvasembert kivéve, nagy újdonságot nem igazán hozott. Az, hogy „szarvasunk” pedig a zenére beszélt rá…miért nem lehetett művészi mozgással valahogy a kívánt tartalmat (ha jól tudom, a mondák misztikumát) sugallni? Másrészt igazán feliratozhatták volna, hogy mit mondott. A jelmeztervezőnek viszont gratula, Norma ruhái mesteriek voltak.

Az operát mindkét alkalommal Giampaolo Bisanti vezényelte, az előadások java részében jól ráérezve az optimális belcanto tempókra, hogy a zene se túl gyorssá se túl unalmassá ne váljék. A zenekar néha viszont kicsit hangos volt (például a finálé végén mindkét szereposztás énekeseit eléggé elnyomta).

Összességében életem egy fantasztikus operai 24 óráján vagyok túl. Néhány részletet meg is osztanék belőle az érdeklődőknek. Ezen a linken letölthető [csak hang] mindkét Norma Casta Divája, az első felvonás fináléi (az „Oh! Rimembranza” résztől kezdve), mindkét In mia man.. és az azt követő egész finálé. Emellett a Pollione ária és cabaletta, Adalgisa-Pollione kettős, valamint a második felvonás eleje Kolonits Klárával (a Mira, o Norma végéig bezárólag). Jó zenehallgatást-összehasonlítást! ;)

Kiváló képek mindkét szereposztásról itt.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Erkel Színház

ERKEL: Hunyadi László – OperaKaland
ismétlés: 16:00

17:00 : Budapest
Müpa, Üvegterem

Szabady Ildikó (fuvola)
Bellus Csilla (zongora)
"Hangulatkoncert"
MOZART: C-dúr Andante, K. 315
SCHUBERT: a-moll („Arpeggione”) szonáta, D. 821
DEBUSSY: Suite bergamasque - 1. Prélude, 3. Clair de lune, 4. Passepied
MENDELSSOHN: Rondo capriccioso, op. 14

19:00 : Budapest
Óbudai Társaskör

Meláth Andrea tanszékvezető növendékei:
Topolánszky Laura, Fenyvesi Gabriella, Erdős Róbert, Gulyás Bence, Katoh Hiroko, Finszter Eszter, Tuznik Natália
Zongorán közreműködnek: Alter Katalin, Harazdy Miklós, Szabó Ferenc János
"A dal mint műfaj különböző korokban"
Zenés, prózai este zeneakadémistákkal


19:00 : Budapest
Festetics Palota Tükörterme

Miksch Adrienn (ének), Fülep Márk (altfuvola), Varga Gábor (klarinét), Ambrózy Attila (fagott), Benedekfi István, Dragony Tímea, Kéry János (zongora), Bábel Klára (hárfa)
Kruppa Vonósnégyes
"Mini-Fesztivál • 4.2"
DOBOS DÁNIEL: Drumul Dracului (Az ördög útja)
OLSVAY ENDRE: Kabala - ősbemutató
SUGÁR MIKLÓS: Kettősjáték
NYITRAI LÁSZLÓ: Leggiero
MADARÁSZ IVÁN: In memoriam...
HUSZÁR LAJOS: Sanctus, op. 46
BARTA GERGELY: Felix namque
DRAGONY TÍMEA: Lángrózsa - ősbemutató

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Ránki Dezső (zongora)
Horti Lilla, Horváth István, Hámori Szabolcs (ének)
Magyar Rádió Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán)
Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Vásáry Tamás
BEETHOVEN: 4. (G-dúr) zongoraverseny, op. 58
BEETHOVEN: Krisztus az Olajfák hegyén, op. 85
A mai nap
történt:
1926 • A Háry János bemutatója az Operaházban
született:
1952 • Szigeti István, zeneszerző
1962 • Dmitrij Alekszandrovics Hvorosztovszkij, énekes († 2017)
elhunyt:
1621 • Jan Pieterszoon Sweelinck, zeneszerző (sz. 1562)
1982 • Mario Del Monaco, énekes (sz. 1915)
1983 • Jakov Gotovac, zeneszerző (sz. 1895)
1986 • Arthur Grumiaux, hegedűs, zongorista (sz. 1921)