Múltidéző

/Pannon Enciklopédia – A magyarság kézikönyve – Zene és tánc – Operett - /

Az operett fénykora

A 30-as, 40-es évekre az operett kinőtte a gyerekcipőt. A kezdetben bretlinek csúfolt műfaj egy-egy premierje valósággal társadalmi eseményszámba ment, mint például a "Marica grófnő"-é Bécsben (a "Szép város Kolozsvár" szöveget már a pesti bemutatóra találták ki), a "Hawaii rózsája" berlini bemutatója (Ábrahám Pál), vagy az Operaházban bemutatott Lehár-darabok ("A mosoly országa", "Giuditta" – Walter Rózsival, Székely Mihállyal!). A "Sybill"-t (Jacobi Viktor) is műsorára tűzte első számú dalszínházunk. Bemutattak operettet a Budai Színkörben, a Városi (ma Erkel), a Pesti, a Víg- és a Magyar Színházban is, nem beszélve a Royal Revüszínházról és persze Erdélyi Miska, a zseniális igazgató, zeneszerző, szövegíró nyári, ligeti operettjeiről. A tehetséges zeneszerzők által komponált, kitűnő előadók ajkán felcsendülő dallamokkal egyik színházunk sem tekintette rangon alulinak az operettet.

Ekkor azonban a stílusában kettévált a műfaj: nagyoperettre és tánczenésebb hangvételűre. A rádió és a film útján Európába is betört az amerikai swing zene és a dél-amerikai ritmusok.

1931-ben egy frissen érettségizett 18 éves gyerekember kopogtatott be az Operettszínház igazgatói szobájába "Maya" című operettjével. 30 éves korára már ő lett a színház igazgatója, hogy azután érett fejjel ismét e pozícióba kerüljön. Fényes Szabolcs színrelépésével jött az a generáció, mely az angol valcerekben éppen olyan lírai tudott lenni, mint Kálmán Imre vagy Lehár Ferenc (Eisemann Mihály "Egy csók és más semmi", Ábrahám Pál "Toujours l'amour"), de volt érzéke ahhoz is, hogy a tánczene új ritmusait belopja az operett világába. Ábrahám már a 30-as években hamisítatlan swinges zenét komponált ("My golden baby"). Hát még Brodszky Miklós, Buday Dénes! Az már csak a sors gonosz fintora, hogy az akkor forradalmian ható dzsesszes zene elavultnak tűnt, amikor Ábrahám kiment Amerikába... Ottani sikertelenségébe beleőrült, skizofréniásan halt meg egy hamburgi hotelben 1960-ban.

Természetesen a konzervatív vonalnak is megvolt a közönsége (lásd Lajtai Lajos "Három tavasz"-ából a slágereket: "Legyen a Horváth-kertben Budán", "Hol van az a nyár"). Lehár ragaszkodott saját stílusához ("Cárevics"), és természetesen Kálmán hangvétele sem változott ("Montmartre-i ibolya", melyet kivételesen Szegeden mutattak be). A "régi" vonalat reprezentálta Huszka Jenő "Mária főhadnagy"-a is.

1947-ben Zerkovitz még megzenésítette Molnár Ferenc "Doktor úr" c. bohózatát, s a "Lehoznám néked a csillagot is az égből" kezdetű betétet az ország összes tánczenekara "bigin"-ben és tangó ritmusban kezdte játszani. A dalok és kuplék királyáról elismerték, hogy tánczenét is tud írni. Azután meghalt (majdnem egy napon Lehárral).

A 30-as évek elején ment el örökre Beöthy László igazgató, 6 év múlva, 1937-ben lebontották a Király Színházat, csak az operett nem halt meg. A II. világháború alatt a közönség a borzalmak elfeledésére járt az Operettszínházba. A háború konjunktúrát jelentett az operettnek!

Államosítás; a Rákosi- és Kádár-rendszer fényében és árnyékában

A szovjet csapatok még meg sem kezdték végső támadásukat Berlin ellen, amikor az Operettszínházban már a "Csárdáskirálynő"-t játszották. A háborúnál is nagyobb veszély leselkedett azonban a műfajra a "balra elhajló" kritikusok tollából, akik e zenés szórakoztatás puszta létét kérdőjelezték meg: "giccs... szentimentális... polgári". A támadásokat Gáspár Margit, az államosított Operettszínház igazgatónője hősiesen visszaverte. Sokakat kellett pótolni: Brodszkyt, Ábrahám Pált, Kálmán Imrét, Szirmai Albertet, akit az Egyesült Államokba sodort a háború, s csak 1964-ben, 84 éves korában jött újra Budapestre, egyik darabja bemutatójára.

A régi közönségnek változott az ízlése, humora, az új meg most jött életében először az Operettszínházba, és tágra nyílt szemmel hallgatta a felújításokat: Lehár Ferenc: "Luxemburg grófja"; Hervé: "Nebáncsvirág"; Kacsóh Pongrác: "János vitéz"; Ábrahám Pál: "Bál a Savoyban").

Az operettek szövegkönyve, humora korrodálódott az idők folyamán, a vékony szálú cselekmény könnyen széthullott. Azok viszont, akiknek kezét annak idején a fasizmus lefogta – Karinthy Ferenc, Tabi László, Békeffy István és Kellér Dezső -, lefújták a port, a felesleges pátoszt, maibbá tették a cselekményt. Új köntösbe öltöztették a "Csárdáskirálynő"-t, a "Három tavasz"-t stb. A zene pedig éppen úgy hatott, mint régen. Felnőtt egy új színészgeneráció: Rátonyi Róbert, Németh Marika, Petress Zsuzsa, Zentai Anna, Galambos Erzsi, Felföldi Anikó, Lehoczky Zsuzsa, Oszwald Marika. Közülük nem egynek már a musicalekhez is volt affinitása. Az állami támogatás biztos hátteret jelentett színháznak, művésznek egyaránt (akadt rengeteg színházon kívüli szereplés), a meginduló televízió is ontotta az operett-összeállításokat: már nemcsak a bevételtől függött a lét. Persze be kellett mutatni a szovjet operetteket is (Dunajevszkij: "Szabad szél", Miljutyin: "Nyugtalan boldogság", Scserbacsov: "Dohányon vett kapitány"), s a közönséget ezek is jól elszórakoztatták.

Végre-valahára – a "balra elhajló" kritikák követelésére – megszületett az új, a mai operett, amely nem fényűző palotákban, hanem egy "Állami áruház"-ban játszódik. Kerekes János zenéjével, Barabás Tibor és Gádor Béla szövegkönyve a rémhírekről, a vásárlási hisztériáról szól. Mindhiába, a legnagyobb sikere mégiscsak Feleki Kamillnak volt Glauziusz bácsi ugyancsak szentimentális, a könnyzacskókat támadó dalával. A baloldali sajtó nagy csinnadrattával fogadta az operett "újjászületését"; ehhez hasonlót csak Farkas Ferenc "Csínom Palkó"-jának operaházi bemutatója alkalmából tett, ahol a muzsika népi hangvételét ünnepelte. Egyébként ezt a művet először a rádió zenés színháza mutatta be. Innen indult el hódító útjára a "Bástyasétány 77" ("A vén budai hársfák békésen suttognak") is. Hogy a "Csínom Palkó" operett vagy dalmű, arról sokat lehetne vitatkozni. Hasonlóképpen nehéz a határvonalat meghúzni egy-egy zenés vígjáték és az operett műfaja között. A bemutatás helye korántsem mérvadó, hiszen számos színpadon játszottak operettet – A Dohány utcában megnyíló Blaha Lujza Színházban éppúgy, mint a József Attila Színház épületében, ahol tekintettel kellett lenni a külvárosi közönség ízlésére is. Az új magyar operett bölcsője mégis leginkább a Nagymező utcában ringott.

A Rákosi- és Kádár-korszakban az Operettszínház legnagyobb érdeme az volt, hogy szinte minden nap zsúfolt házak előtt játszott. A nézők a háború emlékei, a kor igazságtalanságai elől menekültek az új magyar operett könnyes-derűs mesevilágába. Elismerés jár a szerzőknek és a rendkívül tehetséges szereplőgárdának, de ha mai szemmel végignézzük az akkori sikerdarabokat, aligha találunk közöttük felújításra érdemes értéket. Csak egy-egy dallam maradt fenn; a címek már nem sokat mondanak a mai közönségnek: "Boci, boci, tarka", "Aranycsillag", "Palotaszálló", "Szelistyei asszonyok", "Valahol délen", "Ipafai lakodalom". Talán egyedül a "Szabadság, szerelem" tekinthető időtállónak, melynek zenéjét az akkor már 79 éves Huszka Jenő komponálta. Az ő, nemsokára bekövetkező, valamint Kálmán Imre halálával véget érni látszott egy nagy operettszerzői generáció története. Azután, amikor Szirmai Albert is eltávozott, következett a

Finálé

A 70-es években az Operettszínház mindössze két magyar premiert tartott az operett műfajában: a "Toledói szerelmesek"-et és a "Szerdán tavasz lesz"-t. Mindkettő hatalmasat bukott. Később kísérleteztek még Mozart-opera bemutatójával is, nyugati és magyar musicalekkel, mindenféle tarka műsorral, de új magyar operett nem született. A magyar operett – évszázados ragyogása és hányattatása után – Atlantiszként süllyed el a szemünk láttára.

Hogy lesz-e még valaha is új magyar operett, azt ma nem lehet megítélni. Valószínűleg soha többé Lehár vagy Ábrahám stílusában. Ahogy Mozart is csak egy van, s muzsikája örök értékeink megismételhetetlen része. Hasonlóan áll ez a magyar operett történetével is: "Grüss mir die Donau" ("Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket"), "Dein ist mein ganzes Herz" ("Vágyom egy nő után"), "Play gipsy" (Hej, cigány"), "I wonder, wonder" ("Ha egyszer elmúlt a nyár")... Ezeket és a számtalan gyönyörű magyar operettdallamot énekelni fogják, míg ember él a Földön.

SZINHÁZTÖRTÉNET

RÓNA KATALIN: A könnyű, zenés műfajról

Beszélgetés Gáspár Margittal

(SZINHÁZ – 1974. március szám)

Színházi életünkben alig találkozhatunk több félreértéssel, mint amennyi a zenés színházat körülveszi. Szenvedélyesen ütköznek a nézetek. Vannak, akik harciasan támadják, sokan lelkesen védik-pártolják hagyományait és jelenét. Némelyek elnézően mondják: „ahhoz képest, hogy operett", mások az ízlésnevelés jegyében vitatkoznak róla, és megint mások a színházba járó tömegek toborzójaként fogják fel.

-Valójában melyik a járható út? Milyen szerepet tölt be korunk színházi életében az operett, a könnyű, zenés műfaj? erről beszélgetünk Gáspár Margittal.

- Kedvenc rögeszmém, amint ezt már A Múzsák neveletlen gyermeke című könyvemben megírtam, hogy az operettnek is, mint a többi színházművészeti törekvésnek, kétezer éves története van. Az egyetemes színháztörténet során ugyanis világosan követhető a nagy drámai színházművészet fejlődésével párhuzamosan a játékos-zenés, félig-meddig rögtönzött könnyű műfaj vonulata is. Őse a mímesjátékokban kereshető, s az általános fejlődés folyamatában a commedia dell' artéban teljesedett ki a könnyed, szórakoztató, mindig komplex műfaj. Különböző válfajai, amelyek a századok során különböző neveket viseltek, egytől egyig annak a játékformának az ősei, amelyet ma operettnek nevezünk. Mint ahogy ennek egyenesági leszármazottja, mai ihletésű formája a musical. –

- Miért szálka sokak szemében a könnyű, zenés műfaj?

- Ahogy ma támadják az operettet, mindig támadták - más okokból, más indokokkal, de hát ez már évszázados küzdelem. Amíg nem ismerték fel benne az üzletet, amíg nem kommercializálódott, erősen csipkelődő, szórakoztató műfaj volt. Ezt a korszakot, Offenbach korszakát tekinthetjük az „aranykor-nak". Amikor azonban - tekintettel a kirobbanó sikerekre - üzletté kezdett válni, már egyre inkább olyan darabok születtek, amelyek társadalomra, társadalmi helyzetekre való tekintet nélkül bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között előadhatók. Így lehet részben indokolt, részben indokolatlan az operettel szembeni támadás. Indokolt, ha a bécsi operett teljesen a háttértől, a társadalmi fejlődéstől elvonatkoztatott, üres formává vált vázait viszik színre. De indokolatlan, ha azt a könnyű és gondtalan szórakoztatási formát veszik célba, tartják károsnak, amely állítólag a komolyabb zenei igényeket csökkenti vagy netán más műfajoktól vonja el a közönséget.  

Természetesen így van, de azért ez általában színvonal kérdése. Egy „poros" operett  „poros" előadásban nem erősítheti a közízlést.  

- Valójában mindig a színvonal a döntő. A tapasztalat azt mutatja, hogy a zenés színház, ha jól teljesíti hivatását, új nézőket toboroz más műfajok számára is, azok sorából, akik korábban nem voltak színházlátogatók. Hiszek abban, hogy alkalmas arra, hogy új tömegekkel is megszerettesse a színházba járást.

- Egyik kiváló kritikusunk nemrég megjelent cikkében azt állította, hogy akik az operettet rehabilitálni próbálják, lejáratják a köztudatban Bartók hitelét. Ezt a furcsa vélekedést csak annak jellemzésére idézem, hogy még ilyen művelt és okos koponyákban is mekkora zűrzavart támaszthat az az ártatlannak látszó szó, hogy operett. Már ugyan miért követne el merényletet a világszerte növekvő Bartók-kultusz ellen az, aki lelkifurdalás nélkül hallgat például Lehár-muzsikát? A Kilimandzsáró hava egy árnyalattal sem lesz kevésbé tündökletes attól, ha a dunántúli dombok lágy hajlataiban is szívesen gyönyörködünk.

 - Minden műfajnak vannak időhöz, korhoz kötött formái. Minthogy az a zene, amelyet az „arany-" és még az „ezüstkor" nagy operettkomponistái létrehoztak, valóban kitűnő - természetesen a maga műfajában -, és oly régóta élvezi a közönség elismerését, ez feltétlenül elgondolkoztató. Goethe, akinek igazán nem az volt a hobbyja, hogy közhelyembereket nevelgessen, azt írta valahol: „Ami több évtizeden keresztül maradandónak bizonyul, és mindenkor élvezi a nép kegyét, abban már kell hogy legyen valamilyen érték."  

- Az operettek szövege, mondanivalója igencsak elavult. A kérdés az, hogy a ma már valóban világszerte klasszikusnak számító operettzenét milyen módon lehet úgy színpadra vinni, hogy az előadás kielégítse az operettkedvelők igényeit, és egyszersmind közelebb kerüljön a mához, a ma nézőjéhez

- Azt hiszem, erre egyetlen út van - olyan értelmes vígjátékká kell alakítani a meglevő anyagot, amely önmagában is megállja a helyét a színpadon. Ha ironikus színezetet tudunk adni az alapcselekménynek, ahogy ezt a Luxemburg grófja és a Csárdáskirálynő felújítása igazolta - nyert ügyünk van. Természetesen a bécsi operett-típus átdolgozása sohasem lehet önmaga paródiája vagy szatírája, mert ennek a zene ellenáll.

- Hogyan látja az operett és a musical kapcsolatát vagy ellentmondását adott színházi kereten belül?  

- Nem látok ellentmondást az operett és a musical között. Nyilvánvaló, hogy a könnyű, zenés műfaj a korszerű életérzésnek megfelelő, új kifejezésformákat keresi. Ez mindenfajta fejlődés természetes folyamata. A musical ennek az „örök műfajnak" az egyéni útkeresése. És ez az útkeresés eredményekben igen gazdag. Zenében, táncban, sőt, ami a legfontosabb: mondanivalóban, tartalomban is igyekszik megújulni. Az esetek legnagyobb részében a musicalek szövegkönyvei színvonalas szerzők, jeles írók alkotásai.  

- Az Operettszínház néhány magyar alkotás mellett műsorra tűzi a világ különböző tájain sikert aratott nagy musicaleket is. Ezek Budapesten hol forró, hol hűvösebb fogadtatásra találnak.

- Feltétlenül jónak és szükségesnek találom a külföldön bevált musicalek bemutatását Budapesten. Hiszen ebben a még útkereső műfajban újat teremteni nagyon nehéz. Annál is inkább, mert a közönség a régihez szokott. A régit keresi, az ismert muzsikát akarja hallani, és a legérdekesebb újat is bizonyos fenntartással, idegenkedéssel fogadja. Van genius loci - így a közönség meghatározott „elvárással" megy az Operettszínházba, s az elmúlt tizenöt év nagy sikerei többségükben a régi operettek voltak. Persze minden csak szoktatás kérdése. Meg kell találni a kontaktust, még akkor is, ha az „elvárás" némileg ellenszegül az újnak.

-  A z utóbbi időben sok szó esik a színészképzésről a zenés műfajban, hiszen itt a művésznek egyformán jó színvonalon kell énekelnie, táncolnia és a színészmesterséget is úgy kell tudnia, mint egy prózai színésznek.  

- Az operett mindig a színészek színháza volt. Nagy egyéniségek, sugárzó tehetségek generációja teremtette meg az operett népszerűségét. A musicalek látszólag közelebb állnak a kollektív színjátszás műfajához, de valójában ezek is erőteljes színészi egyéniségekre épülnek. Bármelyik világhírű musicalt nézzük a Hello, Dollytól a La Mancha lovagjáig, úgy látszik, ez mindig jellemző marad. Ezért is nagyon fontosnak tartom sokoldalú operett- illetve musicalszínészek képzését.  

- A prózai színházakban egyre gyakrabban és egyre nagyobb sikerrel kísérőzene, esetleg tánc vagy pantomim egészíti ki, ha úgy tetszik, teszi egésszé az előadást. Mi a véleménye a két műfaj közeledéséről, találkozásairól?

- Korunkban, amikor a televízió-, a rádiójáték, a film szinte már elképzelhetetlen kísérő, aláfestő muzsika nélkül, természetes a prózai színház közeledése a zenéhez, a tánchoz. A közönség is a komplex műfajokat igényli. És ha arra gondolunk, hogy a színjátszás valamikor keletkezése idején is „összetett műfajú" volt, igazán nem mond ellent a természetnek, hogy ide is érkezik vissza. Nem szólva arról, hogy a zenével, tánccal illusztrált színház mindig könnyebben nyeri meg a tömegek érdeklődését. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lesznek mindig tisztán prózai művek, de - ahogy a kezdetektől fogva, nyilvánvalóan a jövőben is - egymás mellett és egymást kiegészítve fognak élni.

Kapcs. 3808. és 3807. sorszámok

SZINHÁZTÖRTÉNET

SZLOVÁK LÁSZLÓ: A „Ieminősített "műfaj ünnepe

 (III/3. rész)

* A Fővárosi Operettszínház fennállásának 50. évfordulóján elhangzott beszéd. (SZINHÁZ – 1974. március szám)

A közelmúltból a jelenbe

A teljes művészi fegyverzetben zenés színházat vállaló társulat most itt ül velem szemben, és én nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy ennek a munkának 13 éve részese lehetek. Elődeim elismert művészek voltak, én pedig kultúrpolitikus vagyok. Sokan azt vallják, hogy a színház diktatorikus vezetést igényel, és én diktátor nem vagyok. A munkatársak helyes megválasztásában kerestem a megoldást, és nem panaszkodhatom, mert ez is kialakult. Visszatetsző lenne talán, ha a tárgyilagosság látszatával akarnám értékelni ennek az utolsó 13 esztendőnek a történetét. Talán csak annyit, hogy az első három esztendő kielégítő művészi eredményeket hozott, majd hároméves hullámvölgy után az utolsó hét esztendő eredményekben gazdag volt. Tárgyilagosan meg kell állapítanom, hogy az elért eredmények aligha születhettek volna meg a Petőfi Színház nélkül. A Petőfi Színház kitűnő művészgárdája, Szinetár Miklós vakmerő művészi vezetésével sikerek és kudarcok közben lerakta a korszerű zenés színház alapjait. Színészeitől sokoldalú, igényes munkát követelt, modern tánckart szervezett, és kitartóan birkózott az e téren elmaradt közönségigényekkel. A Petőfi Színház kitűnő színészeit, valamint új feladatokra nevelt tánckarát a Fővárosi Operettszínház adoptálta, és elkezdhettük a munkát, hogy mi is bekapcsolódjunk a nemzetközi értelemben korszerű zenés színházak művészi áramkörébe. Színházunk első, kimagasló musicalsikerei Seregi László nevéhez fűződnek. Azóta is évről évre kitűnő rendezői munkával segíti színházunk fejlődését. Így hát Seregi László hozzánk tartozik szívünk - és a gyakorlat - szerint, akkor is, ha újabban vendégként jár haza. A művészi igények ugrásszerű növekedése, valamint sokrétűsége Vámos László főrendező vezetésével kimagasló eredményekhez vezettek. Vámos László művészi programja, melyet bemutatkozásakor, hat éve kifejtett a színház társulata előtt, az évek folyamán igazolódott. Programja ma is töretlenül érvényes. Lényege: korszerű zenés színház, korszerű társulattal, mely a nemes hagyományok hűséges ápolását is feladatának vallja. Ez a művészi program a társulat megfiatalítása nélkül lehetetlen lett volna, ezért indítottunk stúdiót színházunkon belül, és ezért létesített Vámos László a Főiskolán utóbb tanszakot a zenés színház művészgárdájának utánpótlására. Ennek a ma is érvényes, folyamatos nevelő tevékenységnek eredménye, hogy most, 50 éves fennállásunk jubileumán programunk minden egyes produkciójában megtaláljuk vezető szerepekben azokat a fiatal művészeket, akik már e legújabb korszak neveltjei. Ma már arról is könnyű szívvel beszélhetünk, hogy ez a határozott előrelépés kezdetben társulatunkat két táborra osztotta. Ez természetes! Nincs okunk és jogunk, hogy az elért eredmények fedezékéből fölényesen bíráljuk az akkori aggodalmakat. Az új, az ismeretlen bizonytalanságot ébreszt. Így van ez, amióta világ a világ. Az operett hívei megható ragaszkodással féltették saját műfajukat a korszerű zenés dráma meg-jelenésétől, és érveiket erősítette ideig-óráig, hogy új törekvéseinkhez még közönségbázissal sem rendelkeztünk akkor. A művészi fejlődés természetrajzi törvénye, hogy a kiélezett ellentétek színházunk javára váltak. A korszerű zenés színház hívei mindent elkövettek, hogy siker igazolja törekvésüket, ugyanakkor a hagyományos operett képviselői arra kényszerültek, hogy erőik teljes összefogásával igazolják műfajuk időálló voltát. És ez az ellentétes indulatokból fakadó versengés összekovácsolta a társulat egészét. A West Side Story sikere óta nem ellendrukkerként nézik meg egymás produkcióit az operett és a musical reprezentánsai, sőt büszkék, ha a hajdan még ellenérzéssel minősített „másik" műfajban szerepet kapnak. Kiderült, hogy nincs két műfaj, csak kibővült szín-skála, és kiteljesedtek a lehetőségek. A korszerű zenés színház nívóját jelöli, hogy vezető szerepekre olyan kiváló művészeket nyerünk meg évről évre, mint Bessenyei Ferenc, Psota Irén, Gábor Miklós, Darvas Iván, Básti Lajos. És most nem a tiszteletlenség megbotránkoztató merészségével mondom: kiváló vendégművészeink művészi fegyvertárát gazdagítja egy-egy vendégszereplés nálunk, magyarán: tanulnak az itt kapott feladatokból, és teljesebb fegyverzettel térnek vissza egy-egy vendégszereplés után saját prózai színházukba. Lelkesen méltatom színházunk eredményeit, de nincs ebben semmi hamis pátosz. Valódi ünnepe ez a magyar zenés színháznak, és az eredmények összegezése rendkívül nagy felelősséget ró ránk egy szüntelen változó, fejlődő műfaj szolgálatában. Nem titok, hogy értékes fiatalságunk hatalmas tömegének csak egy töredéke ismeri és szereti színházunkat. Velük is hangot kell találnunk. El kell érnünk, hogy fiatalságunk egésze színházunkat sajátjának érezze. Arra törekszünk, hogy műsorpolitikánkban teret kapjanak azok a korszerű zenés drámák is, melyek a fiatalságot saját problémáikkal szembesítik gondolatgazdag, bátor, tudatformáló erővel. A korszerű magyar zenés színház megteremtésének egyik alapvető problémája, hogy az írók, a valódi szerzők közül kevesen pártolták. Könnyű műfajnak tekintették, lenézték, távol tartották magukat. Márpedig befullad minden művészi vitalitás a színházban, ha nem kap méltó feladatot. Szerzőgárdát nevelni egy sokrétű színházi műfajhoz nagyon nehéz, de lelkesítő feladat. Ez év tavaszán a Művelődésügyi Minisztérium Színházi Főosztálya hatalmas írógárdát aktivizált a zenés színház megújhodása érdekében. Nem kis anyagi áldozattal és szakmai segítséggel pályázatot hirdetett, személyes agitációval megmozdította az Írószövetség élgárdáját. A most induló évadban már országszerte láthatjuk majd ennek a nagyszerű kezdeményezésnek az eredményeit. Úgy gondolom, ez az ünnepi találkozás méltó keretet ad, hogy megköszönjük mindazok fáradozását, akik a zenés színház ügyét előrelendítették. Az élet nem áll meg, egyszer napjaink is a történelem távlatába kerülnek, de úgy érzem, jó úton járunk. Színházunk félévszázados fennállásának jubileumi ünnepén tehát nem csupán elért eredményeinket ünnepeljük, de azt az örömöt is, hogy jó úton járhatunk. És hogy végre csak rajtunk múlik, mit hagyunk az utódokra. E fél évszázad történetének összegezése ad erőt és önbizalmat mindnyájunknak, hogy tovább munkálkodjunk hivatásunkban, és továbbvigyük szép mesterségünk ügyét egy otthonára talált, hazájában békésen munkálkodó, dolgos nép örömére. Ezzel az 1973-74-es évadot, valamint a következő 50 évet megnyitom. Ígérem, a legközelebbi, az évszázados évfordulón rövidebb leszek.

Kapcs. 3807. sorszám

SZINHÁZTÖRTÉNET

SZLOVÁK LÁSZLÓ: A „Ieminősített "műfaj ünnepe

 (III/2. rész)

* A Fővárosi Operettszínház fennállásának 50. évfordulóján elhangzott beszéd. (SZINHÁZ - 1974. március szám)

Igazi fordulat

Kétségtelen, hogy színházunk történetének legdöntőbb fordulata Budapest felszabadulása volt 1945. február 13-án. Ami akkor történt, az ma már történelem. Történelem még akkor is, ha átéltük. Nemzeti létünk legfájdalmasabb és legszégyenteljesebb korszaka véget ért, és megindult az élet. Az országépítés első időszakának egyik múlhatatlan értékű eredménye, hogy államosítottuk a színházakat. Es ez soha nem ismert lehetőségekkel ajándékozta meg hivatásukat szerető művészeinket. Az államosítás egy csapásra megszüntette a létbizonytalanságot, megadta a művészi alkotás korlátlan lehetőségét, és ami a legdöntőbb: biztosította, hogy a színház többé ne csupán egy polgári közönséghez szóljon, hanem kitárhassa kapuit az egész nép előtt. Színházunkban a nagy és szép hagyományok megőrzése, valamint a műfaj gondolati kiteljesítése ekkor Gáspár Margit igazgatói feladata lett. Nagy kultúrájú, írói-művészi hitele, eszmei elkötelezettsége az új, nagy feladatok méltó gazdájává avatta, és Gáspár Margit a legmagasabb színvonalon bizonyított is. Vezetése alatt színházunkban a műfaj érzelmi töltése nemes romantikává teljesedett, egyszerre jutott érvényre tudatformáló igazság, magas nívójú zene, költészet és féktelen, vidám életszerelem. Az új műsorpolitika a mi színházunkban úgy igazolódott, hogy a zenével, énekkel, tánccal szervezett drámai rítus az eszmeiség légkörében hazatalált. Szinkronban a történelmi fejlődés igényével a zenés színház nem lehetett többé olcsó romantika, sem búfelejtő kikapcsolódás. Gáspár Margit színházának nem volt egyetlen bemutatója, melynek újraértékelésére kényszerülnénk. A közönség szépséget váró izgalommal, ünnepi hangulatban foglalta el helyét a nézőtéren, és elragadó előadások sorát kapta. Gáspár Margit nagyszerű élgárdát toborzott, a legkisebb szerepeket is kitűnő művészekre bízta, fiatal gárdát nevelt, és igényes feladatokkal lehetővé tette, hogy a műfaj megérdemelt sztárjai a Magyar Népköztársaság kiváló művészei lehessenek. Szinte lehetetlen, hogy mindenkit felsoroljak, de lehetetlen, hogy ebben az ünnepi pillanatban ne idézzem akkori társulatunk élgárdáját. Tudom, hiányos lesz, már most bocsánatot kérek azoktól, akiket véletlenül ez az improvizált felsorolás nem említ - de gondoljuk meg, hogy itt játszott egyszerre, egy időben Honthy Hanna, Feleki Kamill, a felejthetetlen Latabár Kálmán, Latabár Árpád, Ajtay Andor, Mezei Mária, Sennyey Vera, Dénes György, Apáthy Imre, Keleti László, Bilicsi Tivadar, Rátonyi Róbert, Palócz László, Bikády György, Pálos György, Gábor Miklós, Mányai Lajos, Csákányi László, Pártos Erzsi, Somogyi Nusi, Somogyi Erzsi, Uray Tivadar, Lendvai Andor, Balázs István, Antalffy József, Gombos Kati és természetesen mindazok a jeles művészek, akik itt vannak közöttünk ebben az ünnepélyes pillanatban, művészi munkájuk Operettszínházunk történelmének jelentős része. De hogy a rendezőkről se feledkezzünk meg, a színház tagjaként, illetve vendégként itt rendezett akkor Marton Endre, Apáthy Imre, Székely György, Katona Ferenc, Szinetár Miklós, Simon Zsuzsa, és rendezett Ajtay Andor is. És hangsúlyozom, hogy akkor indította el pályáján Gáspár Margit az új, a fiatal gárdát, akik mai operettműfajunk reprezentánsai. Színházunk tánckarát, énekkarát magas színvonalra emelte, és munkássága alatt a Fővárosi Operettszínház a Munka Vörös Zászlórenddel kitüntetve a szocialista színházkultúra egyik fellegvára lett. A magyar közönség megismerhette szovjet és új magyar operettek érzelemgazdag, lírai és drámai színekkel mesélő muzsikáját, a  szövegkönyvek hús-vér embereket formáló erejét és tartalmi emelkedettségét. E nemes légkörben a hagyományos operettek felújításai természetesen valódi írói, dramaturgiai munkát követeltek, és lám, ez az igényesség nem kisebbítette a hagyományos operettek hatásfokát, sőt felvillanyozta a társulatot, és önfeledt, szép szórakozásra invitálta színházunk új, hatalmas közönségét. Gáspár Margit hétévi áldozatos munkája az operett minden értékes művészi lehetőségét összegezte, és megteremtette az operett második aranykorát. E nagyszerű feladatok folytatását és kiegészítését másodszor is Fényes Szabolcs tűzte ki célul. Nem volt könnyű dolga, mint hogy a zenés színházak új, nemzetközi követelményeit is szolgálnia kellett. Akkor már hozzánk is eljutott az a sok forradalmi törekvés a zenés műfajokban, melyek szüntelen megújuló vonulatában élünk ma is. A megszerzett nemes pátosz, illetve az örökzöld operettek önfeledt játékossága mellett a drámai alapanyag még fel nem mért lehetőségeket kapott. Az új eredmények nálunk akkor még óhatatlanul háttérbe szorították az effajta próbálkozásokat. Nevezzük nevén, a korszerű musical magyarra adaptálása (melyből Fényes Szabolcs négy évet vállalt mint igazgató) azóta is egyik legnehezebb feladatunk.

SZINHÁZTÖRTÉNET

SZLOVÁK LÁSZLÓ: A „Ieminősített "műfaj ünnepe

 (III/1. rész)

* A Fővárosi Operettszínház fennállásának 50. évfordulóján elhangzott beszéd. (SZINHÁZ - 1974. március szám)

Bizonyos vagyok benne, hogy senki nem minősíti cinizmusnak részemről, ha én most nem az épület fennállásának félévszázados évfordulóját szeretném méltatni. Bár ez az épület maga is a szívünkhöz nőtt, és örülnünk kell, hogy a történelem kíméletlen eseményeit túlélte - mégis úgy érzem, hogy mindenekfelett a zenés színház ünnepe ez. Azt mondtam, zenés színház, de senki ne higgye, hogy mint a forró kását kerülgetem a szót, hogy - operett. A nálunk musicalnek nevezett zenés dráma támadásait - tapasztalhatjuk - jól állja ez az oly sokszor fölénnyel „leminősített" műfaj. Egyetlen szakember sem vitatja, hogy rengeteget tanultunk az operettől, hogy az operettet kedvelő-pártoló nézők százezrei adtak kezdetben közönségbázist a korszerű zenés színház megteremtéséhez. Úgy gondolom, a hála arra kötelez, hogy megemlékezzünk a nagy elődökről. 1903-ban - 70 éve - még mindössze öt színház volt Budapesten. Ekkor Beöthy László sok energiával színházat alapított a Király utcában. Sok gáncsoskodást kellett legyőznie, de végül is megnyitotta a Király Színházat. Kitűnő társulatot szervezett, amellyel világsikerre vitte a magyar operettet. Vezető művészei, színészei azóta fogalommá váltak: Fedák Sári, Petrás Sári, Kosáry Emmi, Szamosi Elza, Lábass Juci, Medgyasszay Vilma, Környei Béla, Rátonyi Ákos, Rátkai Márton, Király Ernő, Ferenczy Károly, az idősebb Latabár Árpád. Ez a társulat magasra tette a mércét, és úgy elkényeztette a közönséget, hogy operettet játszani rendkívüli színészegyéniségek nélkül azóta sem lehet. Az sem mindegy természetesen, hogy milyen darabok ürügyén láthatta a néző kedvenceit. Beöthy Lászlónak ehhez is utánozhatatlan érzéke volt. Nem kezelte bizalmatlanul az ismeretlen szerzőket, így mindjárt második ősbemutatója tartós hálára kötelezte a közönséget. Talán hallottak róla, a darab címe János vitéz, melynek zenéjét az akkor még teljesen ismeretlen „civil" tanár, Kacsóh Pongrác írta Bakonyi Károly szövegkönyvéhez, Heltai Jenő verseire. Egyvégtében 67o táblás ház . . .! Szóval, így kezdte. - Házi szerzői Fall Leó, Lehár Ferenc, Kálmán Imre, Oscar Straus, Jacobi, Szirmai, Huszka. Sokszor ma is belőlük élünk. Bele se kezdek, hogy felsoroljam az ott bemutatott operettek címeit, de ha kinyitjuk a rádiót, és bárhonnan a világból egy ismert operettmelódia csendül fel, biztosra vehetjük, hogy megszületéséhez Beöthy László társulata adta az inspirációt, Beöthy pedig az előleget, a kedvet, a gondolatot, az ötletet, a Leányvásártól a Csárdáskirálynőn keresztül a Mágnás Miskáig. Érdekes, hogy a Király Színház épülete eredetileg Orfeum volt, Somosi orfeum. Ugyanaz a Somosi Károly építtette, aki később egy új Somosi orfeumot építtetett a Nagymező utcában Fellner és Helmer bécsi építészekkel, és mit tesz isten - mindkét orfeumból operettszínház lett. Az orfeumi pezsgődurrogás és csiklandós pucér viháncolás világa elsüllyedt, és nem véletlen, hogy a nem kevesebb életörömöt sugárzó operett ma is él.

A „megszépítő" messzeség

Színházunk történetének első korszakát irgalmatlan egzisztenciális harc jellemezte. Ebben a megrendítő küzdelemben sem szaktudás, sem jószándék, sem hivatástudat nem biztosíthatta a megmaradás lehetőségét színészek és színházvezetők számára. Gazdasági válságokkal terhelt akkori világunk egyetlen hivatalos szerve sem nyújtott védelmet, támogatást a zenés színháznak. A színészek nemegyszer konzorciális alapon vették át a színházat a bukott igazgatóktól, de összefogásuk szánalmas kudarcba fulladt mindannyiszor. Fiatal művészeink számára mindez megszépítő messzeségben lebeg, és szemükben a múltat csupán fogalommá nőtt nagy művészeink, és színjátszásunk nagy hagyományai jelentik. Ezzel szemben az az igazság, hogy a két világháború között egyre élesebben nyilatkozott meg a kapitalista, majd a fasiszta politikai rendszer, és ezzel együtt mind szorosabbak lettek azok a gazdasági és politikai bilincsek, melyek a színházművészet kiteljesedését lehetetlenné tették. Az Operaházon és a Nemzeti Színházon kívül állami színház nem volt. A többi színház hosszabb-rövidebb életű magánvállalkozásként szolgálta a magyar színjátszás ügyét, de az egzisztenciális bizonytalanság még a jó szándékú magánszínház-vezetőket is előbb-utóbb óhatatlanul a nívó feladására kényszerítette. A mesterségesen züllesztett ízlésre alapított színházban természetesen a művészek helyzete egyre bizonytalanabb volt. Magas gázsival honorált sztárok mellett néhány olcsó tagból toborzott társulattal próbált szerencsét az adókkal nyomorított színigazgató. Mert a magánszínházak igazgatói általában nem nyerészkedők voltak, hanem a színház megszállottjai, akik pályafutásuk végén szegényen elkotródtak, esetleg öngyilkosok lettek. A válság közérzete nem engedte, hogy színházvezetőink, drámaíróink a művésznek kijáró méltósággal és a művésztől elvárható felelősséggel ábrázolják az élet valóságát, így általában nem gondolatok, csupán frappánsnak ígérkező ötletek jegyében születtek a darabok, és a színész vásári portéka lett. Mint említettem, a magyar operett világhírét, rangját még a nagy gazdasági konjunktúrák idején kiváló művészek, szakemberek alapozták meg. S e nagyok között is kimagasló személyiség volt Beöthy László, a Király Színház zseniális igazgatója, a nagy játékos, a fanatikus hazardőr és művész. Az Operettszínház ebben az időszakban sikerekben és válságokban egyaránt bővelkedik. Jeles zeneszerzők és nagy művészek indultak el világhírű útjukra, a gyakran napi bevételekkel küzdő színházból. A színház vezetésével kitűnő színházi szakemberek és vállalkozó szellemű pénzemberek próbálkoztak. Hogy csak a legjelesebbeket említsem: Kabos Gyula, Bárdos Arthur, Góth Sándor, Sebestyén Dezső. Válságos társadalmi és gazdasági erőviszonyok között áll az Operettszínház élére Fényes Szabolcs. Európai hírű fiatal zeneszerzőként, sokoldalú tehetségével és a tehetséges emberek törhetetlen optimizmusával nagyszerű gárdát nevelt és irányított színházunkban. Fényes Szabolcs időálló operettprodukciókat szervezett önemésztő hittel és egy örök-gyermek bizakodó gyanútlanságával. Túláradó kedélye és játékossága bagatellizálta a nehézségeket, mércét tehetsége adott, ugyanakkor felelősségtudata, humanizmusa nemegyszer a tönk szélére juttatta. Fényes Szabolcs barátunk, munkatársunk ma is.

Múltidézés

 A Csárdáskirálynő, 1954 - Jákfalvi Magdolna írása

ZENÉS-SZÍNHÁZ-TÖRTÉNET -  sorozat

(Operettszínhaz.hu)

A Csárdáskirálynő emlékezeti hely, diplomáciai csereeszköz, identitásképző mítosz, dramaturgiai kihívás, repertoárpezsdítő telitalálat, tehát nemzeti klasszikus. Kálmán Imre operettje már száz éve újra és újra megfogalmazandó tézisekkel szembesíti a monarchia közösségét, hiszen tudnunk kell, kicsoda Sylva Varescu mihozzánk képest, hol is van a mesebeli, de (bármikor) hadba lépő Amerika vagy Párizs a monarchiás térképen, s legfőképpen: ki a Csárdáskirálynő.

A Gáspár Margit igazgatta korszak invenciózus dramaturgiai adaptálása és sosem látott sikere a ma csak Békeffy-Kellér változatként ismert Csárdáskirálynő. Az Operettszínházban az államosítás utáni szerződtetésekkor már csak az idősebb, régi sztárok őrzik a műfaj emlékezetét, Budapesten a Latabárok, Feleki és Honthy szinte egyedüliként hordozzák a zenés színházi játék különös tudását, így rájuk, vagyis erre a patchwork-társulatra kell darabot osztani. Honthy 1954-ben hatvan éves múlt, színészi, testi és hangi tudásának teljében, legendáriumát uralja, irányítja, tehát képes Csárdáskirálynő maradni, csak éppen grande dame-ként húsz év múlva néz vissza az eredeti történetre. Gáspár Margit dramaturgiai váza új struktúraként, meta- és szürreális szintként épül az 1915-ös Jenbach-szerkezet köré. Szilvia egy fél felvonás, talán csak a belépője erejéig Csárdáskirálynő, utána Cecília beléptével a régi Csárdáskirálynő veszi át a szerepkörré nőtt szerepet. Ez a dramaturgiai megoldás egymás mellé helyezi két generáció azonos élethelyzetét, s Gáspártól és Honthytól meglehetősen hangosan induló, de ritkán meghallott állításként vonul végig az operett-irodalmon a felismerés: minden közösség, minden generáció, minden társadalmi formáció megleli és felmutatja saját Csárdáskirálynőjét.

A Csárdáskirálynő emlékezete Honthy Hanna belépőjét őrzi élénken. 1954-ben "Hát itt vagyok, újra itt vagyok!" felkiáltással lép a Cecíliát játszó Honthy a Kálmán-darabbeli orfeumba, ténylegesen az Operettszínház színpadára, s a nézők jól tudják, hogy a hat éve eltűnt, az 1948 óta hiányzó Csárdáskirálynő tér vissza közéjük. A második háború utáni eltűnések, a visszatérések egyébként is napi valóságélményt jelentenek: ez az évtized az eltűnések és visszatérések évtizede, ki frontról, ki lágerből, ki keletről, ki nyugatról, s a legerősebb közösségi élmény, mely a memoárokat ellepi, az egymásra találás, a visszatérés mitikussá nőtt élménye. Honthy erre játszik, amikor több percig kitartja e visszatérés színházi pillanatát, s a Csárdáskirálynő a félreértés, a mésalliance, az elhallgatás helyett már beléptekor az újrakezdés cinkos és megbékélő üzenetével sétál körbe az orfeumvilágban. 

Ezért is egyértelmű, hogy a szerep és a színész helyzetének tökéletes azonossága performatív aktussá alakítja az egyébként reprezentáló gyakorlatot. Honthy a három és fél órás előadás alatt végig tudja tartani a szerepből és a szerep mögöttiből történő egyidejű megszólalást. Bravúrosan vált játékból szerepbe és látszólag-hallhatóan civilbe. Miskának felvezeti, hogy fiát meggyőzendő majd sírni fog, Edvinnek el is játssza, a néző értékelni tudja a színészi játéktechnika csillogó tudását. Honthy a hangjával is így játszik, a szerepé a néha elviselhetetlen fejhang, míg a chansonette-é a rendes, civil hang. Egyszerre énekel és mesél, s mindez nem is lehet másként, hiszen sztárallűrjeit a nézőkhöz beszélő, elidegenített megszólaló pózából építi fel. Az államszocialista operett budapesti, játékosan idióta változata a közösségi emlékezetet formázva érzi realistának a műfajt, nem alakítástechnikájában látja annak. 

A zenés színház kereteit képező feladatokkal Szinetár Miklós, az akkor fiatal rendező technikailag derekasan megküzd. Frissen végzett Nádasdy-tanítványként használ Sztanyiszlavszkij-féle "kis igazságokat", engedi ezzel csipkelődve játszani a sztárokat. Szinetár tudja, hogy az előadás a sztároké, akik leginkább saját koreográfiát hoznak, s lehet, hogy egy-egy jelenetet elhelyeznek saját szerepívükön, de az előadás egészét nem értelmezik át. Így bravúros belépők, koreografált táncbetétek feszesítik az előadás keretét, s dramaturgiai, nem pedig rendezésbeli ötletek dominálnak. Az előadást hat évtizeddel később nézve azonban feltűnő, mily pregnánsan működik itt a színház brutális emlékező-gépként, mily következetesen köti a szocialista realista operettjátszás ideája a műfajt továbbra is saját hagyományához. 

A fekete-fehér fényképek uralta színházi emlékezet Honthyt domináns pozícióba helyezi: a képeken nem néz a másik színészre, elnéz mellettük, felettük. Honthy belépő jelmeze kolosszális. Rózsás kalapot hord, a rózsadíszítés az övön folytatódik, a selyemruha csipkés. Nyakában gyöngysor, karján hosszú cérnakesztyű, könyök fölé ér. Borvető (Edvin) beleolvad a háttérbe, Németh Marika (a fotókon Szilvia) tapasztalatlanul szögletes, Csárdáskirálynőként nem látszik, mert hát nem is az. A nyitójelenet magyaros rövid csárdásruhájában, lapos sarkú csizmájában inkább népi, mint szexi. 1954-ben Rátonyit már nem kell felfedezni, az operett államosított intézményében elismert táncos-komikus, s ekkor ugyan még nem nyilvános napló- és memoárírói tevékenysége, művészi elemző tudása és tudatossága mégis lenyűgöző. Tudja, hogy "a műfaj a dilettantizmust minimális mértékben sem bírja el", így a felkészülést tekinti az alkotás alapjának.

Kálmán Imre A Csárdáskirálynő című operettje ezzel az 1954-es változattal vált a nemzet klasszikusává, a dallamokat dúdolja és fütyüli az egész város, végig a Sztálin úton, ez az "Operettolvadás operettországnak." - MGP megfogalmazásában. A Csárdáskirálynő 1954-es változata igazi szocialista realista műalkotás, mellyel a Fővárosi Operettszínház kiemelt pozícióba kerül: a társulat megkapja a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét, mellyel korábban egy színházat sem tüntettek ki, s Honthy Hanna pedig, aki a szovjet turnén Hruscsovval pózol (Honthy egyik ritka szemüveges fotója ikonikus képévé válik a turnénak) külön elismerésben részesül: Munka Érdemrendet vehet át. 

Gáspár Margit igazgatói hét évada mégsem a kezdete, hanem a lezárása egy korszaknak, melyet az adaptációk bravúrja, a háború előtti játéktechnika professzionalitása, különösen igényes zeneiség alakított közösségi művészetté. Gáspár miatt a Fővárosi Operettszínház biztos és biztonságos hellyé vált, az idiotizmus, a hülyéskedés intézménye valódi Asylumot rejtett a Rákosi korszakban, s megmentette az operett műfaját és művelőit. 1949-1956 között.

Kapcs. 3803., 3802. sorszámok

Múltidéző

• Magyar Nemzet, 1973. április 20.

Dohányon vett kapitány

Szovjet daljáték felújítása a Fővárosi Operettszínházban

Csaknem negyedszázaddal ezelőtt Budapestnek szinte egész művésztársadalma, a Nemzeti és a Madách Színház, az Operaház és a Színművészeti Főiskola szövetkezett arra, hogy a mostani Hevesi Sándor téri színházban, a Nemzeti kamarahelyiségében, Scserbacsov zenéjével és Adujev librettójával bemutasson egy hangulatos történelmi daljátékot, a Dohányon vett kapitányt.

Az 1949-es színlapon többek között Ruttkai Éva, Dayka Margit, Neményi Lili, Rátkai Márton, Somlay Artúr, Gózon Gyula, Tompa Sándor, Peti Sándor, Pethes Sándor, Baló Elemér, Mányai Lajos, Tapolczai Gyula, az akkor még főiskolás Varga András neveit olvashattuk. A daljáték magyar színpadra alkalmazásán Gáspár Margit, Innocent-Vince Ernő, Lenkei Lajos munkálkodott, a zenét Farkas Ferenc frissítette föl invenciózus ötletekkel.

Ennyi idő elteltével — miközben az országnak szinte valamennyi színháza bemutatta - a Fővárosi Operettszínáz ismét műsorára tűzte a Dohányon vett kapitányt, amely akkoriban a hagyományos bécsi operettstílushoz, grófok, mágnások szerelmi kalandjaihoz képest frontáttörést jelentett a zenés színpadon. E kedves szovjet daljáték maradandóságát mutatja, hogy a történet most sem veszített eredetiségéből és üde hamvasságából. Ha olyan művészre nem lehetett is kiosztani Nagy Péter szerepét — az ő korában játszódik a cselekmény —, mint amilyen Somlay Artúr volt, értékei miatt mégis megérdemelte a felújítást a dohányon vásárolt, okos jobbágyfiú története.

A színház is arra törekedett, hogy előadásával fölidézze az egykori siker emlékét. Ezért vendégként a látványos zenés műfaj egyik mesterét, az Operaház művészét, Békés Andrást bízta meg a rendezéssel, a díszleteket pedig Fábri Zoltánnal terveztette. Békés András a daljátékok előadásainak jó hagyományait követte: szélesen áradó, mutatós, eleven életű, mozgalmas operettként rendezte meg a Dohányon vett kapitányt, Fábri Zoltán díszletei pedig — talán csak a párizsi kép kevéssé sikerült bokor-jelzéseit kivéve — az orosz népmesék és mondák vidám világát költöztették az Operettszínház színpadára.

Az önmagában helyesen elgondolt rendezői és díszlettervezői törekvés ellenére mégsem jött létre igazi Összhang a két kitűnő művész munkája között. Fábrinak bájosan stilizált, mesebeli hangulatú házai, messzi hagymakupolái, bőséges játékterű színpada megemelt hangvételű, idézőjeles, meseszerű előadást kívánnának. Ehelyett a néző becsületesen kidolgozott, realista, minden apró részletet nagy gonddal hangsúlyozó játékot lát. Vágó Nelly élénk színösszeállítású, dekoratív jelmezei és Hidas Hédi orosz és francia táncanyagból is válogató — és a balettkarnak nem csekély szerepet juttató — koreográfiája átmenetet teremtenek a kétféle és nem tökéletesen egyeztetett I felfogás közt.

Énekes-vendéget hívott meg Iván, a szolgából kapitánnyá emelkedő leleményes fiú szerepére a színház: Berkes Jánost, az Operaház tagját. Ez a fiatal jó színpadi érzékű művész, aki néhány évvel ezelőtt napok alatt, hirtelen beugrással mentette meg és vitte sikerre a János vitéz nyári, margitszigeti előadását, most is bebizonyította, hogy jó kvalitású tenorista. Gyönyörűen fénylő a hangja — ha technikailag még korrekcióra és megfelelő énekmesterre szorul is —, a kissé letranszponált, népszerű szabadság-dalt magával ragadó erővel, operai színvonalon adta elé.

Nagy Péter cárt Hadics László alakította rezignált humorral, elnéző fölénnyel, az irodalmi anekdoták világából közelítve a történelmi alak felé. Az ő Nagy Pétere, valamint Zentay Annának szakmailag tökéletesen kimunkált, mulatságos és franciásan pikáns alakítása egy párizsi fogadó szerelmes tulajdonosaként példát mutathatott az egész előadás stílusára. A többiek mégsem érték el ezt a színvonalat: Benkóczy Zoltán, Homm Pál, Kiss Ilona, Konrád Antal, Kertész Péter a hagyományos operettstílust képviselték, pedig ez a színház az utóbbi években nagyot lépett előre. Bujdosó Mária szépen énekel, de nem elég színes jelenség, vékony szerepét Domonkos Zsuzsa egy kevés franciás hangulattal gazdagította.

Noha a zenekar Gyulai Gaál Ferenc vezényletével jó szakmai biztonsággal, szépen szólaltatja meg Scserbacsov daljáték-muzsikáját, a statisztéria élettelenebbül kapcsolódik a játékba és lazábban kötődik a zene élénk hangulatához. A tánckar pedig ezúttal — ez főképpen a koreográfus által nehéz feladatot kapott férfitáncosokra vonatkozik — a mostanában szépen emelkedő színvonala alatt mozog.

(g. i.)

Kapcs. 3801, 3802. sorszámok

Daltörténet:

SZABÓ MIKLÓS: Szabadság-dal – V.V. Scserbacsov: Dohányon vett kapitány - (Iván dala)  

Dalszöveg + videó

Az ősbemutató (1949. június 9. Magyar Színház) főbb szereplői: Somlay Artúr, Ferrari Violetta, Varga András, Rátkay Márton, Ladomerszky Margit

Az ország szinte minden nagyobb színházában bemutatták Vlagyimir Scserbacsov operettjét, így a Szolnoki Szigligeti Színház (1954), a Szegedi Nemzeti Színház (1959), a Kecskeméti Katona József Színház (1961) a Fővárosi Operettszínház (1973-74), a Miskolci Nemzeti Színház (1976) is játszotta a maga korában igen sikeres darabot.

A Dohányon vett kapitány című operettből részleteket a rádió már 1950-ben felvett (Miklós Kata, Szabó Miklós), később, 1956-ban ugyancsak rögzítettek a rádió stúdiójában néhány dalt belőle: Vámos Ágnes – aki Germaine szopránszólamát kapta -, továbbá Kövecses Béla énekel, a Magyar Állami Hangversenyzenekart Bánfalvy Miklós vezényli. 

Kapcs.: 3802. sorszám

Múltidézés

Film Színház Muzsika – 1973. április 14.

Scserbacsov daljátéka a Fővárosi Operettszínházban:

 
A Dohányon vett kapitány

Immár negyedszázada annak, hogy egy nagyszerű magyar színpadra alkalmazó gárda (Farkas Ferenc zeneszerző, Gáspár Margit, Innocent-Vincze Ernő és Lenkei Lajos író) meg egy nagyszerű szereplőgárda (közöttük Somlay Artúr, Rátkai Márton, Neményi Lili, Ruttkai Éva, Kállai Ferenc) sikerre vitte Budapesten Scserbacsov daljátékát, amely alighanem az első igazi szovjet zenés játék volt nálunk.

A Dohányon vett kapitány azóta sem került le a magyar színházak játékrendjéről; és most visszatért a fővárosi közönség elé is. Huszonöt év alatt voltaképpen semmit sem öregedett! Orosz népmeséket idéző egyszerűsége, tisztasága, bája ma is a régi. És a szabadságdal változatlanul a legnépszerűbb daljátékslágerek egyike maradt.

Iván jobbágyfiú-szolgalegény históriája:
Csöpp korában Szvinyin bojárék (milyen találó név!) dohányon vették meg: annyit adtak érte, amennyit kis teste nyomott. A felnőtt Iván, lusta bojárfi gazdája helyett, Frankhonban megtanulja a hajózás tudományát, megtanulja a hajózás tudományát, hazatérte után Nagy Péter cár kiváltja a szolgasorból, dohánymagért — és a mihaszna bojárcsemete helyett őt teszi meg hajóskapitánnyá. Szerelmi szála is van a történetnek kettő. Iván igazi szerelmese: Ljuba, de bizonyos Germaine marquise körülbelül olyan szerepet játszik az életében, francia földön, mint a francia királykisasszony János vitéz mellett.

A Fővárosi Operettszínház érezhető kedvvel újította föl a Dohányon vett kaptányt. Békés András rendezésében benne van az a két és fél évtizedes tapasztalat is, amelyet színházi életünk orosz és szovjet operák, operettek megszólaltatása közben szerzett; Scserbacsov daljátéka sokkal stílusosabban, s hitelesen „oroszosan” kelt új életre most. Békés igen harmonikus egységet hozott létre a szereplők két „nemzedéke” között is; a műfaj régóta elismert, jártas művészeivel együtt sok fiatal, zenés színpadaink biztató utánpótlása lép föl a Dohányon vett kapitányban.

Ezt a műfajt, a zenés mesét természetesen jobban érti Zentay Anna, aki Niniche-t, a párizsi fogadósnét olyan lendülettel, olyan gömbölyded. szexszel s vendégfogadói-konyhai tűzről pattant kedvességgel teremti meg franciásnak is, oroszosnak is, hogy Párizs és Moszkva operettszínpadai is szívesen fogadnák. Hadics László a zenés mese valóságlátását s a realitást egyszerre valósítja meg, Nagy Péter cárt alakítván. Pontosan érzi, hogyan simul át egy történelmi figura a róla alkotott költött történetbe, és hogy a zenés színpadon hogyan kell ezt hitelesen csinálni. Kiss Ilona bojárasszonya: kiváló stílusérzékű alakítás; légköre, súlya, sugárzása van. Az ifjabbak gárdájából említsük először az Ivánt kamaszos tisztasággal, természetességgel és az alakhoz illő félszegséggel játszó Berkes Jánost, aki az Operaházból jött át, hogy szépszínű tenorhangján vendégként énekelje el a népszerű dallamokat. (A szabadságdalt természetesen meg kellett ismételnie.) Bujdosó Mária annyira „népi” és annyira „polgári”, amennyire egy kereskedő Ljuba nevű lányához illik. Szépen énekel. Kár, hogy a figura — mint a János vitéz Iluskája is — a második felvonásban, dramaturgiai okokból, nincs jelen. Ez a második felvonás viszont nagyrészt a Germaine-t éneklő Domonkos Zsuzsáé, aki, úgy érezzük, kissé fiatal a szerepre; egyelőre hiányzik belőle a „grande dame”, a „femme fatale”. Biztatóan fejlődik Benkóczy Zoltán, aki a ceremóniamesterhez illő fizikai adottságai ellenére: fiatal művész. Jó színfolt, friss, üde jelenség Csongrádi Kata szemtelen orrocskájú grófnője. Oszvald Marika groteszk grimaszai, Kertész Péter férfiassága, Konrád Antal mulatságos karikatúrája, Pagonyi János francia morcossága, Mucsi Sándor kotnyelessége, Homm Pál mackós kedvessége színezi az előadást, amelyen zenekar, énekkar, tánckar sikeresen működött.

Gyulai Gaál Ferenc vezényelte a felújítást. Vágó Nelly jelmezei hitelesen hatnak, színesek; talán csak a bojárfiút öltöztette föl túl-csicsásan. S végül a díszletről. Fábri Zoltán legutóbb a vígszínházi Vampilov-bemutató díszlettervezőjeként, most pedig itt, vendégként, bizonyítja: nemcsak szeme van a darabokhoz, hanem füle is. Hallja, belülről, tehát szívközeiből hallgatja ki az adott műveket; így tervez.

D. L. (Búbánat: D.L. = "Dalos László")

Múltidézés

Haladás, 1949. június 23.

"AZ ÚJ ÉLETRE TÁMADT OPERETT"
 

Írta: Kárpáti Aurél

Közönség és kritika szokatlanul egyöntetű lelkesedéssel fogadta a Magyar Színház legutóbbi bemutatóját, Adujev és Scserbacsov operettjét. A Dohányon vett kapitány azóta is zsúfolt házak előtt kerül színre esténként, nézők sűrű tapsával igazolva a bírálók elismerését. Ritka jelenség manapság,  s ez az osztatlan siker már önmagában indokolttá tenné a vele való behatóbb foglalkozást. Ám jó okunk van erre más és több szempontból is.
E sorok írója elöljáróban bevallhatja, hogy három évtizedes kritikusi gyakorlata során egyszer sem került abba a szerencsés helyzetbe, hogy operettről komoly beszámolót írjon. Nem mintha lenézné a zene ritmusára perdülő könnyed-vidám színpadi játékot s csupán a komor-fenséges tragédiáit tartaná figyelmére érdemesnek. Nem. Ilyesmi igazán távol áll tőle. Már csak azért is, mert jól tudja, hogy maga a »műfaj« nem teszi. Minden azon múlik: mit milyen eszközökkel juttat kifejezésre. Ez dönti el, vajon bazári tucatáru-e vagy becsületes művészi munka? Egy egészséges bohózat mindenesetre többet ér, mint egy derékba tört történelmi dráma, még ha az előbbinek mondanivalója nem olyan »emelkedett« is, mint az utóbbié. Az operettel sincs hát másként. Tartalma, formája együtt változhat a korral (láttuk: mikén züllött el az utolsó negyedszázad alatt híven tükrözve a széthulló polgári társadalom sivár-üres életét), magát a műfajt azonban ez lényegileg nem érinti. Sőt, azt hiszem, épp a változás tartja életben. Kivált ha új, haladó és fejlődő lendületet kap a társadalmi megújhodás folyamán. Ilyenkor újra az igazi művészlét rangjára emelkedik, mint épp most a szóbanforgó kitűnő orosz librettó esetében is. Nem kívánom eltúlozni a dolgot, de a példa rendkívül tanulságos és megnyugtató. Érdemes hát róla részletesebben beszélni.

Az operett, ez a Meilhac— Halévy—Offenbach hármas keresztapaságával indult, múltszázadbeli fiatal műfaj — amely eredetileg a vidáman csipkelődő vaudeville-ből nőtt ki — elsősorban szórakoztatni akar, mulattatásra törekszik. Ha akad is benne olykor valami oktató szándék, bírálat vagy levonható tanulság, azt szinte szándéktalanul juttatja kifejezésre. Magával a felmutatott történéssel, helyzetekkel és alapokkal igyekszik hatni, többnyire csúfolódó, szatirikus formában, lehetőleg elbujtatva a tendenciát a művészi mondanivaló mögé. Ilyen volt a hajdani klasszikus operett. S ilyen a Dohányon vett kapitány is, ez a meseszerűen reális operett, amely egyszerre régi és új. Nemcsak azért mert meséje Nagy Péter korát idézve szól a legmaibb mához, hanem azért is, mert a későbbi szellemtelen, szentimentális. alpári hatásokra spekuláló »modern« operettel, ezzel a »fajtalan műfajjal« szemben az igazi, klasszikus operett legjobb hagyományait kelti új életre. A történelembe visszanyúlva, Adujev biztos kézzel emeli ki az orosz múlt mozdulatlanná merevedett társadalmi rendjének feltörő erőit, amelyek fenn és lenn megmozdulva, egyrészt a népnevelő és országépítő nagy cár, másrészt a tudatlanság, nyomor és szenvedés embertelenségéből kiemelkedő, tehetséges jobbágyfiú személyében realizálódnak, ellentétben a saját gőgjében és zsírjában fuldokló, elavult nemesi életformáihoz konokul ragaszkodó bojársággal. Maga a darab tulajdonképpen egy rendkívül egyszerű, tisztarajzú, de szinte magától értetődően jelképpé mélyülő anekdota. Péter cár bojárfiúkat küld Párizsba a hajósmesterség elsajátítása végett Ezek közül az egyik nyegle, ostoba, komisz-kegyetlen fickó, bizonyos Szvinyin Anton a szolgáját, Ivánt járatja maga helyett az akadémiára. Így a bojárúrfi nevében az eszes, törekvő jobbágyfiú szerzi meg kitüntetéssel a bizonyítványt pimasz gazdájának, aki folyton üti-veri őt s gyalázatosan megalázza. Hazatérésükkor azonban a cár előtt kiderül az egész turpisság. Szvinyin hajóját Iván menti meg a biztos pusztulástól, mire Nagy Péter — miután a dohányon vásárolt jobbágyfiút megveszi és fölszabadítja — kapitányi sorba emeli, rábízva az orosz hajóhad büszkeségét, a Poltavá-t, míg Szvinyinről sajátkezűleg húzza le a meg nem érdemelt tengerésztiszti egyenruhát.

Ezt az igénytelen-kedves történetet persze az operettekben elmaradhatatlan szerelem érdekes szálaival is átszövi Adujev, éppoly közvetlen természetességgel, mint ügyes találékonysággal. Az egészen átvonul a rég és új, a múlt és jövő, az elmaradottság és haladás ellentétének dialektikus vonala, anélkül, hogy ez a vidám-komoly kettősség pillanatra is erőltetetté vagy mesterkéltté válnék. Mint mondottam: maga a szerencsésen megfogott mese beszél itt önmagáért, minden külön „aláhúzás", vezércikk-szólam nélkül. Pontosan illik rá, amit a fiatal Engels mondott valahol a nép számára írott könyvekről, amelyeknek »az a feladata, hogy a dolgozó ember életét a napi munka után felvidítsa, felfrissítse és gondjaitól megszabadítsa: ugyanekkor azonban az is, hogy tudatára ébressze önmaga erejének, szabadságának, jogainak, felkeltve bátorságát és hazaszeretetét.”

A Dohányon vett kapitány ötletes története ekképp, bár látszólag egyéni sorsokat bonyolít, egyáltalában nem sekélyesedik »magánüggyé«. A néző mindvégig érzi, hogy köze van a színpadon folyó tréfás játékhoz, amelynek szereplői — a tohonya mozgású bojárok, a pénzéhes kalmárok, az elnyomott muzsikok, a fürge hollandus hajóépítők és könnyelmű francia dámák, de főkép a cár jóvoltából »új nemzedékké« nevelődő ifjú kadétok — nemcsak egyéni vonásokkal jellemzett típusok, hanem osztályuknak képviselői is, megszabott osztályhelyzetüknek jellegzetes kifejezői. Egy cseppet szándékosan elrajzoltak, mulatságosan torzítottak, de az élő valóságtól soha el nem szakadók. Egyszóval reálisak, minden játékos túlzásuk ellenére. Azt mondhatnám: mintája ez az igazi, ideális propagandadarabnak, amelyben maga a propaganda »úgy elbú, hogy észre sem veszik« — és mégis hat.

Scserbacsov kísérőzenéje, a szellemben fogant. Különösen megragadó a második felvonás hatalmas nyitánya és Iván szívbemarkoló szabadságdala.

Az előadásnak ezúttal szokatlan nehéz feladatban kellett megbirkóznia. De ha érzik is rajta helyenként a birkózás némi erőfeszítése, a megoldás eléggé sikerült. Díszlet, rendezés, a szereplők játéka egyformán elárulja a stílustartásra való törekvést, a részletmunka apróbb hibái pedig nyilván lemorzsolódnak majd. Csupán általánosságban jegyezzük meg, hogy kevesebb több lett volna, mind a színpadi zsúfoltságot, mind a mese némely terjengősségét illetően. Egy kis szereplőtakarékossággal és szöveghúzással föltétlenül nyer a darab s a haladó és maradi réteg különbsége is határozottabban juthatna kifejezésre a tempóváltásban. De hagyjuk a kifogásokat. Inkább örüljünk annak, hogy a Major Tamás által kezdeményezett »frontáttörés« ilyen szépen sikerült az operett vonalán — igazi operett-együttes nélkül is. Bizonyosra vesszük, hogy az első megnyert csatát számos diadal követi majd, a közönség megbecsülésével becsületet szerezve a már-már reménytelenül eltemetett, váratlanul új életre kelő nemes műfajnak.

Múltidézés

HEGYEN-VÖLGYÖN LAKODALOM
Román operett a Fővárosi Operettszínházban

1953. június 27., Magyar Nemzet

Amennyire örvendetes, hogy a magyar irodalmi, prózai, színházi,  film- és képzőművészeti életben — ha még nem is megfelelő —, de komoly helyet foglalnak el a testvéri népi demokratikus országok művészeti alkotásai, annyira helytelen, hogy hangversenyéletünkben és zenés színpadainkon a népi demokratikus országok alkotásai elenyészően kis mértékben, vagy egyáltalában nem szerepelnek. Ezért helyes a Fővárosi Operettszínháznak az a hiányt pótló, követésre váró kezdeményezése, hogy román operettet tűzött műsorára. A „Hegyen-völgyön lakodalom”-nak nagy közönségvisszhangja, az estéről estére a színház bejáratánál függő Minden jegy elkelt-tábla híven mutatja közönségünk szeretetteljes érdeklődését a népi demokratikus országok életének művészi ábrázolása iránt.

A Hegyen-völgyön lakodalom érdeme, hogy egy kis román falu fejlődésén keresztül a mai élet ábrázolását kísérli meg az operett műfajban. Másik fontos sajátossága a paraszti környezet, mert így lehetővé vált, hogy a zeneszerző operettje muzsikáját a gyönyörű román népzene szellemében komponálhatta meg — ami zenéjének legnagyobb érdeme — és zenéjének ez a friss, paraszti hangvétele így drámailag teljesen indokolt.

Chirculeşcu  (ejtsd: Kirkuleszku) muzsikája nagy mesterségbeli tudással megírt, tehetséges munka. Kitűnően alkalmazza a nálunk is annyira népszerű hórák és szirbák élettől duzzadó elemeit a színpadon a szimfonikus közjátékokban. Nem teljesen a zeneszerzőn múlt, hogy az operett zene-drámai követelményeihez képest, zenéje a kelleténél visszavonultabb, szerényebb.

A finom fordulatokban bővelkedő kedves mese csak kevés lehetőséget adott együttesek, finálék, általában nagyobb zenei formák megkomponálására. így a zene részvétele a cselekményben háttérbe szorul. A szöveg (szövegírók: Nicolaide és Negrin) bizonyos szvitszerűsége következtében az érzelmi összecsapások, a hősök fejlődése — ami pedig a zenei emberábrázolás fontos feltétele — nem a színpadon történik. Az 1945-ben játszódó első felvonás parasztjai, akiket a kulák úgy csavar az ujja köré, ahogy csak akarja, a néhány évvel később lejátszódó második felvonásban már öntudatos, szocializmust építő emberek. A színpadi cselekmény (ennek kapcsán természetesen a zene is) azt a drámailag izgalmas momentumot hagyja ki, hogy a darab hősei hogyan változtak meg. Ez már csak azért is kár, mert az elnyomott és a felszabadult emberek ábrázolása önmagában nagyon jól sikerült. Mint kedves ismerősökre emlékszik rájuk vissza a néző.

Jól sikerült a mindent rendbehozó bábos (Latabár Kálmán szerepe) kedves, sokszínű figurájának megrajzolása is. A cselekmény, a dramaturgiai szerkezet nem ad lehetőséget az írónak arra, hogy jellemábrázoló készségét a jellemek fejlődésének ábrázolásában is megmutassa.

Az operett előadásának sikeréből természetesen a kitűnő Latabár Kálmán és főként  Várady László karmester, Roboz Ágnes koreográfus, Petress Zsuzsa és Keleti László vették ki részüket. Mikó András sokhelyütt ötletes rendezése inkább a burleszklehetőségeknek — eszközökben nem mindig válogatós — kihasználására (második felvonás immáron hagyományos kísértet-jelenete), mintsem a gördülékeny előadásra törekedett.

Reméljük, hogy a Hegyen-völgyön lakodalom bemutatásán a magyar közönség az eddiginél több, népi demokratikus országban született alkotással ismerkedhet meg a zenei műfajok területein is. Ugyanakkor reméljük azt is, hogy két operettszínházunk valamelyike bemutatja az új román operett- irodalom másik kiváló alkotását, a román Állami Díj első fokozatával nem véletlenül kitüntetett„Ana Lugojaná”-t.

/S. T./

Lehel György karmester nagyon fiatal volt még, amikor az alábbi  sorokat (előző bejegyzésem)  papírra vetette... Az ötvenes és hatvanas években  a rádióban nagyon sok kitűnő operettfelvételt (is) készített -  a darabok zenei értékeire, szépségeire koncentrálva páratlan művészi kifejező eszközeit.

Múltidézés

„MAI ÉLETÜNK AZ OPERETTSZÍNPADON”

Új Zenei Szemle, 1950. november-december (6.-7. szám)

A Magyar Zeneművészek szövetségének folyóirata

 Székely Endre és Hámos György nemrég bemutatott »Aranycsillag« c. operettje mai életünk szocializmust építő harcait, problémáit, győzelmeit állítja témaként az operettszínpadra. Szereplői néphadseregünk tisztiiskolás fiataljai, egy termelőszövetkezeti csoport parasztjai, egy fodrász-szövetkezet dolgozói, egyszóval dolgozók, új életünk építésének harcosai. A darab cselekménye: a dolgozók harca az ellenség, a kulákok, a horthyzmus ittragadt képviselői ellen, a magyar falu (és itt nemcsak egy faluról, hanem országunk összes falvairól szó van) fejlődéséért, a villany bevezetéséért, az árvízveszedelem elhárításáért. A témának, szereplőknek, cselekménynek ilyen megválasztása döntő eredményt jelent, hiszen felszabadulásunk óta ez az első eset, hogy ilyen mondanivaló került operettszínpadra.

Sőt, az operett szakemberei egy részében — egészen a »Szabad szél« bemutatásáig — az a döntően helytelen »elv« alakult ki, hogy mai életünk, aktuális politikai feladataink nem is valók az operett keretei közé, hogy az operett meseszerűséget, bizonyos irrealitást követel, hogy a párttitkárral nem lehet operettdalt énekeltetni stb.

 A Kossuth-díjat nyert »Csinom Palkó« mutatta meg, hogy az operett nyelve milyen nagy és helyes fordulatot jelent, hogy a magyar történelmi múltat magyar zenei kifejező eszközökkel meg lehet jeleníteni az operett-műfaj keretein belül. A »Csinom Palkó«  nagyjelentőségű lépés volt az új magyar operett megvalósítása felé. Dunajevszkij Sztálin-díjas nagyoperettje pedig példaként szolgált arra, hogy a szocialista realizmus művészi követelménye az operett-színpadon is megvalósítható követelmény és az operett műfajától egyáltalán nem idegenek mai életünk legizzóbb problémái, az imperializmus ellen, a békéért, a kis népek szabadságáért vívott harc. A »Szabad szél« példamutatása óta most először lépnek fel magyar szerzők ugyanezzel az igénnyel: a mi életünk problémáinak operettben való életrekeltésével.

Vizsgáljuk meg, mennyire sikerült ezt az eredménynek számító szándékot megvalósítaniuk. A szövegkönyv — Hámos György munkája — a problémát kitűnően oldja meg. Cselekménye sohasem válik papírízűvé, végig leköt, fordulatai hitelesek, izgalmasak. De ennél még sokkal nagyobb eredményt jelentenek a játék alakjai, szereplői. A librettónak sikerült elérnie, hogy szinte minden egyes alakja az élet hitelességével lép színpadra. A színpadon mozgó személyek  tipikusak, ugyanakkor mindegyik egyéni ízzel, sajátosságokkal is rendelkezik. A tisztiiskolás honvédek híven tükrözik néphadseregünk munkás- és parasztfiataljainak hazaszeretetét, harckészségét, lendületét. Akár Gulyás bajtárs kitűnően megrajzolt portréját, akár a termelőszövetkezeti csoport Moszkvát is megjárt elnöknőjét, Kovács Julit vagy a horthysta ezredest, Csatáry Gedeont nézzük: eleven figurákat látunk, egyéneket, akik típusok képviselői, százezrek problémáit vetik fel, olyan élőn, ahogy azokat ma dolgozó népünk felveti.

Érdeme a szövegkönyvnek, hogy az operettszínpad hagyományos komikus szerepét is pozitív hőssé, mélyen emberivé faragta. A néphadseregbe vágyódó, célját elérő kis Hoska borbély, humora mai, őszinte, derűs és tiszta humor. Tehát az operett tematikája és annak megoldása is hatalmas eredményt jelent. A darab politikai mondanivalójával, hitelességével kitűnő agitációs eszköze napjaink legfontosabb kérdéseinek. Politikai hatásával -— és ezt a közönség reagálásán is lemérhetjük — az operett közkedvelt és népszerű, nagy tömegeket mozgósító műfaján keresztül segíti a dolgozó magyar nép békeharcát; még forróbbá teszi népünk szeretetét Néphadseregünk munkás- és parasztfiataljai iránt, megmutatja és tudatosítja azt az új viszonyt, mely a Néphadsereg katonáit és dolgozó népünket egybefűzi. Ezért tartjuk komoly, politikai tettnek az »Aranycsillag«-ot.

Székely Endrének az »Arany csillag «-hoz írt zenéje kitudja fejezni a darab mondanivalóját, alátámasztja a szövegkönyv harcosságát, politikai hatását. Székely zenéje magyar zene, mai magyar zene. És mivel a szövegkönyv a mai élettel, a Néphadsereggel foglalkozik, a zene súlypontjait természetesen a mi társadalmunk, dolgozó népünk dalai, a tömegdalok képezik.

Az »Aranycsillag«-ba Székely Endre három új tömegdalt komponált, mely közül kettőnél komoly a valószínűsége, hogy valóban tömegdallá, tömegek dalává válik. Legsikerültebb ezek közül a »Menetnóta«, melynek a magyar népzenével való kapcsolata egyenes és világosan látható : „Győ-ze-lem-ről zeng a da-lunk, bol-dog a mi nó-tánk”  „Új é-let-nek nap- ja ra-gyog, ont- ja su-ga-rát ránk” stb.  (Kottarészlet). 

 Fontos erénye az operett muzsikájának, hogy dolgozó népünk új életét érzékelteti. Szocializmust építő népünk életének alaphangulata a harcos optimizmus hangja;  az áldozatkészség, önfeláldozás nagy célunk érdekében és a törhetetlen hit és optimizmus, mely mutatja, hogy célunkat - a szocializmus felépítését  -  el is fogjuk érni. A mi dolgozó népünk ma már derűs, vidám, mert tudja, hogy övé minden hatalom az országban; optimista, mert tudja, hogy ezt a hatalmat nem ragadhatják ki kezéből, megvédi minden ellenség aljas támadásától. És ezt a derűt, vidámságot fejezi ki sikeresen Székely Endre zenéje.

A nagyszabású »Kultúrterem« jelenet (melyre később még visszatérünk) nemes, népünnepély hangulata, vidám biztonsága mutatja, hogy Székely Endre  jól látja dolgozó népünk életét, hangulatát. Példája ennek még az is; hogy szinte első ízben sikerült tükröznie az újfajta, tiszta szerelmet, a szocialista ember, a dolgozó ifjúság szerelmét. A régi operettstílus éppen a szerelmi dalokat, kettősöket alacsonyította részben erotikus fülledtséggé, részben szentimentális kispolgári nyavalygássá. Székely Endre szerelmi kettőseiben, dalaiban a szerelmet mint az új típusú ember életének elidegeníthetetlen részét, nemes és tiszta  vonzalmát ábrázolja. Mintapéldája ennek a Gulyás bajtárs és Zsuzsi kitűnően sikerült »Csókolódzó kettőse«, melynek dallama egyébként a népdalmotívumok továbbfejlesztésének, népi dallamok felhasználásának helyes útján jár.  „Simulj hozzám kis-lány, hm..”  " Sí-mulj hoz-zám kis lány,  tra - la - la - la, tra - la - la-la, Pil-lan-tá-sod vesd rám, tra - la - la - la-la"  (kottarészlet)

Ugyancsak kitűnően sikerült, bensőséges zene a két főszereplő szerelmi kettőse is. A szovjet operettnek nagy átkomponált jeleneteit veszi példaképként a darab egyik legsikerültebb jelenete, az 1. felvonás harmadik képének kezdete, mely két duettet, a menetnótát és a népi táncjelenet énekkaros kísérőzenéjét foglalja magában. Ez a jelenet felépítésében, formájában a legjobb új operett-törekvést jelenti. De más új formával is kísérletezik Székely az »Aranycsillag« zenéjében. »Dal a fényről« című háromszakaszos dalformájú számának középrészeként népdalt (»Édesanyám rózsafája«) dolgoz fel. A népdalnak trióként való felhasználása és magának a népdalnak hegedűszóló-kíséretes feldolgozása rendkívül poétikus hangulatot áraszt. Sikerült kísérlet az új tömegtánc — a »Dobbantós-csárdás« —  zenéje is.   Allegro molto:  „Új tánc  dob-ban a-ho-va csak lé-pünk , Sar-kunk kop-pan, gye-re jár-jad vé-lünk, Fal -vak, gyá-rak ap-ra-ja és nagy-ja vi-gas-sá-gát de szí-ve-sen be-le-ad-ja.  Lá-nyok kör-be, ka-ri-ká-ba jár-nak, Pá-ros tánc-ra de szí-ve-sen áll-nak. Büsz-kén lép-nek lány-hoz a le-gé-nyek, tánc-ra ké-rik, szép szemibe be-le -néz-nek.  stb. (kottarészlet) 

Az »'Aranycsillag« zenéje más stílusú számainak (takarító-polka, fodrászjelenet, reakciós chanson) érdeme, hogy nem teszik a mű zenéjét heterogénné, jól illeszkednek a darab jellegébe is. Székely Endre zenéje tehát a szövegkönyvhöz hasonlóan jelentős eredmény. Jelentős eredmény azért, mert dolgozó népünk megváltozott életét, az újtípusú embert, az újtípusú szerelmet ábrázolja. A zene sikerének kell tekinteni átgondolt és jól megoldott formai kísérleteit, a tömegdalnak, a magyar népdalnak az operettben való helyes és szerencsés alkalmazását, a zene mondanivalójának egységét is. De legjelentősebb eredménye a zenének, hogy alátámasztja és kiemeli a darab politikai mondanivalóját és ezáltal a békeharc komoly mozgósító erejű tényezőjévé válik.

De nézzük még, mit nem sikerült Székely Endrének megoldania az » Aranycsillag« zenéjében. A zene mondanivalójának, politikai állásfoglalásának gazdagsága sok esetben nem áll arányban a zenei kifejezőeszközök gazdagságával. Székely zeneszerzői eszközei nem eléggé fejlettek, nem eléggé választékosak. Ha egyes szép melódiájú dalokat közelebbről megnézünk (például a »Kiskertemben nyílik a rózsa« kezdetű duettet), láthatjuk, hogy a harmonizálás, a modulációs fordulatok nem támasztják eléggé alá a dallamok teljes kibontakozását. Dallamai néha túl nagy ambitusúak, mint például a »Dicsőség most a munka« szövegű tömegdalnál.

 Kell néhány szót szólni még a szerzőnek a népdalhoz való viszonyáról is. Nagy örömmel kell megállapítani, hogy a darab során gyakran csendülnek fel népdalok vagy népdallal rokon dallamok (például: »Toborzó«) és ezek kitűnően megfelelnek az operett stílusának, hangulatának. A népdalszerű, dallamokra és talán az új népdal megalkotására jó példa Juli és Zsuzsi kettősének bensőséges, szép dallama. Székely jól, könnyen bánik is a népdallal és néhány feldolgozása a darabon belül szépen megoldott. (»Édesanyám rózsafája«, »Megérett a meggy«.) Azonban ez a könnyű kéz, amellyel a szerző a népdalhoz nyúl, néha könnyelműséghez, a feldolgozás, harmonizálás kissé felszínesnek ható formájához vezeti.

Még egy kérdésről kell megemlékezni, a zenei idézet problémájáról. Székely Endre él az idézet eszközével és éppen a darab központi zeneszámánál, a »Dal az aranycsillagról« című tömegdalnál. Véleményünk szerint azonban nem helyes módszerrel idéz. A zenei idézetnek akkor van hatása, és létjogosultsága, ha a hallgató felismeri és tudja, hogy tudatos idézetről van szó, nem pedig csak asszociál a hallottak alapján az idézett zenére. Székely Endre úgy idéz egy motívumtöredéket a Marseillaise-ből, hogy a hallgató nem gondol tudatos idézetre, tehát az veszít hatásából és zavarólag hat.

A darab kevés dramaturgiai hibája közé tartozik, hogy míg egyes képek bőségében vannak a hatásos, nagyobb szabású zeneszámoknak (II. felvonás 1. kép),  addig az egész III. felvonásra, melyben pedig egyrészt a dráma izgalma a tetőfokra hág, másrészt a megoldást, a honvédek, a dolgozó nép győzelmét tartalmazza, csak egyetlen új zeneszám marad és az sem a legsikerültebbek közül való  (»Dicsőség most a munka«). Ugyancsak dramaturgiai hiba vagy esetleg a szerzőnek a műfajban való gyakorlatlansága okozta, hogy a zeneszámok legtöbbje csak egyszer hangzik el és a legjobb dallamok nem térnek vissza reminiszcencia formájában, közjátékokban stb. Ezért van, hogy a hallgató, aki egyszeri hallásra nem jegyez meg dallamokat, azzal a kielégületlen érzéssel jön el a színházból, hogy a zene egyetlen dallamát sem »tudja fütyülni«, annak ellenére, hogy a dallamok egy tekintélyes része nagyon is alkalmas arra, hogy a széles tömegek is megjegyezhessék, énekelhessék. 

Minden kétséget kizáróan leszögezhetjük - és ebben a darabnak a néphadsereg tagjai, a dolgozók ezrei előtt estéről-estére aratott hatalmas sikere is bizonyíték! -, hogy mindkét szerző helyes úton járt, amikor az »Aranycsillag«-ot megalkotta. Az új magyar operett döntő eredményt jelent: jelenti lényegében az újtípusú, a realista magyar operett megszületését és első sikerét. Tudjuk, hogy az »Aranycsillag« a követendő út első határkövét jelenti és biztosak vagyunk abban, hogy továbbmenve ezen az úton, az új magyar operettirodalom számos kitűnő alkotással fog gazdagodni. A darab és a zene sikeréhez nagymértékben hozzájárult Zentai Anna, Petress Zsuzsa, Latabár Kálmán, a  Magyar Népköztársaság Kossuth-díjjal kitüntetett Érdemes Művésze, Homm Pál, Bikádi György kitűnő színészi alakítása és muzikális éneklése, Várady László gondos és ízléses karmesteri munkája, valamint a Fővárosi Operettszínház ének- és zenekarának a feladat komolyságát és fontosságát felismerő kitűnő teljesítménye.

L E H E L GYÖRGY

Ma 52 éve halt meg Szirmai Albert zeneszerző  (Eredeti neve Schönberger Albert (Budapest, 1880,. július 2. – New York, 1967. január 15. )

Visszapillantó tükör - (két évvel ezelőtti cikk)

Köszönöm, ami késik, nem múlik... :-)

Múltidézés

Luxemburg grófja, 1952. - Kékesi Kun Árpád írása

 ZENÉS-SZÍNHÁZ-TÖRTÉNET -  sorozat

(Operettszínhaz.hu)

Az államosított Operettszínházban a Luxemburg grófjával vette kezdetét a "klasszikus operett új kultusza". Gáspár Margit átírás nélkül nem tartotta elképzelhetőnek régi operettek műsorra tűzését, de nem pártolta sem szellemtelen vonalasításukat, sem a szöveg és a zene egymás ellen fordítását, amelyre az Orfeusz szolgáltatott kínos példát 1952 februárjában, a békeharc magasztos történetéhez illesztett frivol Offenbach-muzsikával. A Luxi - ahogy maguk között nevezték - e végletek elkerülésére vállalkozott, jó példát igyekezvén mutatni az operett hagyományának revideálására. A sajtó ezért nem csupán színházi, de kulturális tettként üdvözölte, Lehár "derűs, optimista" zenéjében, "csupa dallam-muzsikájában" pedig jelentős hozzájárulást látott a szocializmus építéséhez. Erre pedig szükség is volt, hiszen a Luxi bemutatójának éve a személyi kultusz tetőpontján minden szempontból komoly kihívás elé állította a lakosságot a szocializmussal való kényszerű kísérletezés négy éve tartó folyamatban. 

Lehár 1909-es születésű művének átdolgozott verziója olyannyira összeforrt Honthy Hannával és Feleki Kamillal hogy színháztörténeti közhellyé lett: Békeffy István és Kellér Dezső új szövegkönyve az Operettszínház számára, kifejezetten nekik készült. Az átdolgozók szeme előtt minden bizonnyal e két színészóriás lebegett, az új változat ősbemutatója mégis Miskolcon volt, az Operettbeli premier előtt pedig színre vitték Szegeden és Szolnokon is. Az ötletadó Gáspár Margit szerint a jó átigazításhoz "a megadott operett-szöveget vagy annak jó magját kell kiteljesíteni", s ez esetben az volt az eredeti librettóban megtalált "jó mag, ősi komédia ötlet", hogy "az orosz nagyherceg (az átdolgozott műben egy angol mágnás, Sir Bazil) nőt akar vásárolni". Békeffy és Kellér változatában tehát Bazil Bazilovics alakult át Ugaranda kormányzójává - elvégre 1952-ben egy orosz, még ha herceg is, nem lehetett nevetség tárgya -, a körötte nyüzsgő trió pedig három tőkéssé, koncessziókra vadászó angol lordokká. Ez jól mutatja az átdolgozás irányát: a társadalmi problematika kiépítését, a "hamis aktualizálás" és a "mai politikai fogalmak visszavetítésével" történő időszerűvé tétel elkerülésével. (Ez adja egyébként az átírt librettó máig tartó népszerűségét is: az ideológiai tompítottság, a politikai jelmondatnak beillő megnyilatkozások hiánya, a rendszer szöveges kiszolgálásának mellőzése.) A mesében rejlő társadalomkritika kiaknázása a megnövelt terjedelmű prózai dialógusokban történt, amelyek átvették egyes zeneszámok szerepét. Rékai Miklós, aki az új librettóhoz igazította a muzsikát, komoly bemetszéseket ejtett a zenei szöveten. Miközben egyes számok más szereplőkhöz kerültek - például Juliette "desszert-dalából" Angela belépője lett, Bazillal énekelt duettjében pedig Fleury vette át a helyét -, jó néhány szám teljesen kimaradt. Az operett 1937-es, zeneileg Lehár által átdolgozott változatát tekintve nem kevesebb, mint hat szám - két szóló, egy duett, két tercett és egy kvintett - tűnt el, a harmadik felvonásból például az összes új zenés rész, és csak rövid reminiszcenciák maradtak. Mivel a zenei átszabás felsértette a darab köré vezérmotívumokból font hálót, és alaposan megrostálta az ensemble számokat - pedig a mű nem kevés részlete egy zenedráma komoly követelményeinek is megfelelő módon elégíti ki a műfaj által megkövetelt slágerközpontúságot-, az Operettszínház produkciója inkább adott lehetőséget egyes színészek "szólózására" (még a kettősökben is), mint a zenei anyag összetettségének érzékeltetésére. A Luxemburg grófja pedig azóta is így, szövegében feljavított, zeneileg azonban csonkított formában él a honi játékhagyományban.

Az előadás két színész pályáján is mérföldkövet jelentett. Honthy Hanna itt lépett abba az új szerepkörbe, amelyet aztán "egész idős korában betöltött, és valóságos diadalutat járt végig vele". A kritikusok körében azonban nem talált osztatlan tetszésre, hogy már-már rokonszenvessé tette az igencsak megkérdőjelezhető viselkedésű és ugyanilyen cselekedetekre buzdító "nagyvilági kerítőnő", Madame Fleury alakját. Ráadásul Feleki Kamill ellopta tőle a show-t egy olyan alakítással, amelyet a színházi évad nagy eseményeként értékelt a kritika. Feleki a felsült vén szerelmes komédiai archetípusát mélyítette el, miközben "a telhetetlen pénzarisztokrácia egyik típusának vérbő szatíráját" is kínálta. De nem a hülye tőkés sztereotípiáját hozta, hanem komplex karaktert teremtett, akiben az agylágyult trotli mellett egyaránt felsejlett a jóságos nagypapa, a mogorva öregúr, a fénykorán túljutott sármőr és a hatalmával visszaélő zsarnok. Nem véletlenül kapott a színész néhány hónap múlva Kossuth-díjat, amelyhez egy másik 1952-es alakítása is hozzájárult: az Állami áruház Glauziusz bácsija. Ugyanezen évben forgott Gertler Viktornak az operettből készült filmje is, Feleki pedig ezzel az alakítással robbant be a magyar filmművészetbe. 

A legendás Csárdáskirálynőn kívül egyetlen bemutatója sem bírt olyan tekintélyes hatástörténettel az Operettszínház 1949-1956 közötti korszakának, mint a Luxemburg grófja. Gáspár Margit, Békeffi és Kellér itt találtak rá az átdolgozásnak arra a formájára, amely hatékonyabbnak bizonyult, mint a politikailag sokkal direktebb Gerolsteini nagyhercegnő kortársivá tétele, s alapelvei egy az egyben alkalmazhatók voltak a Csárdáskirálynő esetében. A kritika szerint a szerzőpáros megmutatta, "mit lehet e téren tehetséggel és hozzáértéssel produkálni", az igazgatónő számára pedig nem volt kérdéses, hogy őket bízza meg a Kálmán-mű átigazításával is. Az 1954-ig 278 előadást megért Luxit pedig csak a Csárdáskirálynő tudta "kitúrni" az Operett repertoárjáról, hiszen a szenzációszámba menő új bemutató iránt mutatkozó óriási igény miatt egész egyszerűen kellett neki a hely. A Luxi azonban még két széria erejéig visszatért: 1957 februárjában és 1963 áprilisában. A forradalom által szétzilált 1956/57-es évad-ban ennek felújítása lett az Operettszínház egyetlen bemutatója, hogy újabb 94 előadáson nézőszáma az előző sorozattal együtt megközelítse a négyszázezer főt. A Lehár-mű átigazított verziója utána is töretlenül népszerű maradt, sőt leváltotta az operett korábbi magyar változatát. Az átdolgozott és tegyük hozzá: zeneileg könnyített formájú Luxemburg grófja lett a legnépszerűbb Lehár-operett Magyarországon, lekörözve a Víg özvegyet. Több mint félszáz bemutatót ért meg, nem egy vidéki színház műsorán majd minden évtizedben feltűnt. A Luxi, s benne Fleury és Sir Bazil szerepei "emlékezeti helyeivé" váltak annak az operettstílusnak, amely megszakított folytonossággal ugyan, de hozzákapcsolta a 20. század második felét az elsőhöz, s amely szerepekben (szövegszerűen és színészi megoldásokban) mindmáig eleven maradt Honthy Hanna és Feleki Kamill szelleme.

A sorozatban még további dokumentumok vannak, de Kemény Egon színpadi darabjai nincsenek köztük. 

Örülök, hogy felhívtad erre a sorozatra a figyelmet, tanulmányozni fogom az írásokat.

Kiváncsi vagyok,találnak-e az Operettszínházban Kemény Egon zeneszerző nagyoperettjeiről dokumentumokat.

Mi ezen a fórumon is, és a Fórum - Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (smaragd, 2016-09-10 17:01:08) oldalon is mindhárom nagyoperettjéhez bőséges adalékot, korabeli kritikákat, színlapokat és fotókat adtunk közre (a fotók egy része  sajnos már nem található az interneten).

Közelgő személyes évfordulói - 2019 és 2020 - is alkalmat kínálnak művei ismertetésére.  

Múltidézés

Kacsóh Pongrác: János vitéz - képes színházi füzet (1979) - 22 oldal

Bemutató díszelőadás a Király Színház-i ősbemutató 75. évfordulóján, 1979. november 17-én, a Fővárosi Operettszínházban.

Múltidézés

Állami áruház, 1952 - Kiss Gabriella írása

 ZENÉS-SZÍNHÁZ-TÖRTÉNET -  sorozat

(Operettszínhaz.hu)

"A témát Barabás Tibor hozta, akinek a bátyja valamelyik áruháznak volt a vezetője, és ott valóban megtörtént az az eset, amiről a darabban szó esik, hogy az angol rádió hatására valamilyen árucikknek hatalmasan fellendült a forgalma. (...) azt hiszem, ez volt az egyetlen aktuális témánk, amit valóban kintről, az életből hoztunk." Így emlékszik vissza Gáspár Margit az 1951/1952-es évadnak arra a bemutatójára, amelynek két tétje volt. Legitimálni tudja-e a Fővárosi Operettszínház a szocialista államhatalom előtt ennek az eredendően "burzsoá" műfajnak a korszerűségét? Sikerül-e rehabilitálni a háború előtti zenés színház sztárjait? A nevetés (szovjetizáltan polgári) színházának támogatottsága ugyanis azon állt vagy bukott, hogy születnek-e "új, mai mondanivalójú, szövegében és zenéjében is a mai szellemet sugárzó operettek", illetve sikerül-e bebizonyítani, hogy Bilicsi Tivadar, Feleki Kamill, Honthy Hanna és Latabár Kálmán nemcsak "hallatlan testi ügyességű táncosok, kiváló énekesek, akrobaták és szemfényvesztők", hanem az új kor új embertípusainak "alkotó emberábrázolói" is.

Ezért sem meglepő, hogy az Esti Budapest 1952. július 5-i száma az új kor új konfliktusokkal szembe néző hőseinek szempontjából vizsgálja Bessenyei Ferenc, Somogyi Erzsi és Latabár Kálmán alakítását. Vagyis Barabás Tibor és Gádor Béla Állami Áruház című "zenés vígjátéka" ugyanúgy a szocialista realista esztétika mércéje szerint ítéltetik meg, mint Urbán Ernő Tűzkeresztség és Sándor Kálmán A harag napja című "színműve". Az 1952-es Állami Áruház azonban nemcsak színpadra állította a feketéző reakciósokon is győzedelmeskedő szocialista kereskedelem mítoszát, hanem a Zsdánov, Málenkov és Révai József nevével fémjelzett kultúrpolitika egyik ma is köztünk élő terméke lett.

Ennek egyik oka, hogy az 1952. május 30-án bemutatott "zenés vígjáték" mindenekelőtt Gertler Viktor 1953-ban forgatott kurzusfilmje révén él a színházi emlékezetben. Letöltéseinek száma ma is számottevő, Glauziusz bácsi dalát pedig (Ember lesz az én kis unokám?) még az X generáció is ismeri. A másik oka, hogy Ascher Tamás 1976-ban bemutatott rendezése révén azonban helyet kapott a magyar színháztörténeti kánonban is. Amikor ugyanis a Csiky Gergely Színház színpadán "két bőrkabátos alak vigyázott mozdulatlanul a tartós jókedvre", akkor egy "par excellance szocialista operett" újrajátszása vált a "Kaposvár-jelenség" legendáját éltető "politikai misévé".

De vajon érdekes-e a Gáspár Margit-korszak e velünk élő legendája a 21. század hazai operettjátszása számára? A válasz két szempontból is határozott "igen". Egyfelől nehéz nem észrevenni, hogy a Szőke István, Ács János, Mohácsi János, Alföldi Róbert, Zsótér Sándor, Székely Kriszta nevéhez kötődő rendezői hagyomány többé-kevésbé radikális átíratai "kortárs darabként", mi több: "társadalmi drámaként" értelmezik Kálmán Imre, Szirmai Albert, Kacsóh Pongrác, Fényes Szabolcs, Offenbach klasszikusait. Vagyis a műfajnak arra az iróniájára fókuszálnak, amely az Állami Áruház esetében ideológiai alapon felépített szerelmi konfliktusokban nyilvánul meg. A táncos-komikus - szubrett viszony például megkettőződik: a szakiskoláról visszatérő, frissen kinevezett vezérigazgatóval lojális oldalon Dániel és Klinkó vetélkedik Boriska kegyeiért, az imperialisták által manipulált oldalon pedig a volt reakciós igazgató, Dancs legelteti szemét a mindenkori főnök titkárnőjének, Gizinek a gyönyörű lábán. A féltések és félreértések is ideológiai alapúak és így is rendeződnek. A női konfekcióosztály vezetője csak akkor nyerheti el a férfi konfekcióosztály legjobb eladónőjének kegyét, ha reflektálatlan profit-termelőből öntudatos kommunista eladóvá válik, míg a nagyképű és tudálékos, "estelente Mozartot, Beethovent, Bacchust" dalolgató vetélytársnak esélye sincs a boldogságra. A Népi Demokrácia termelőinek és kereskedőinek illetve a reakciós erőknek az összecsapásával elfoglalt Kocsis és az egyfelől elhanyagolt, másfelől befolyásolható Ilonka kapcsolata is azon múlik, hogy meg tudnak-e változni. A lánynak meg kell tanulnia őszintén bízni a szocialista kereskedelem árufelvásárlási pánikon is győzedelmeskedő erejében, a fiúnak pedig fel kell ismernie a szocialista családmodellben rejlő lehetőségeket: az egyéni vágyak és a tervgazdálkodás érdekei úgy egyeztethetőek össze, ha összeházasodik kolleganőjével, és munkahelyüket otthonnak tekintik. A karrieroperett e szovjetizált változata tehát azért tudja "a szatíra tüzével" kiégetni az életből mindazt, ami "az új társadalommal való bizonyos szembenállásra mutat", mert az "itt és most" aktualitásának érzését erősíti. S a társadalmi realizmust jellemző tipizálásnak ez a módja válik karikatúrává, amikor a Virágos Magyarország (2012) buffó-polgárőre "magyar harcos" belépővel jelenik meg, vagy amikor a Röpülj lelkem (2016) Etelközy Mátyásának színidirektori és parlamenti képviselői pályáját csak a Szent Kenyérbe rejtett dinamit robbanása törheti meg.

Az Állami Áruház modellértékűen mutatta fel, milyen keretek között valósítható meg az operett-szerepkörök aktualizálása és "emberarcúvá" formálása. Petress Zsuzsa azért vált a szocialista primadonnák első számú megformálójává, azért tűnt Ilonka szerepében "igazi embernek", mert "szemétkosárba dobta az operettnaivák émelygős mézeskalács-figuráját és a népszínműveskedő víglányok hazug vidámságát". Az Ilonka édesapját játszó Bilicsi Tivadar képes volt lemondani a "köszönőember" nevű entrée sikeréről, amikor is a színész - például két év múlva Ceciliaként Honthy Hanna - "bejött egy figurában, s a közönség tapsolt, ő bájosan kilépett a figurából, utána azonban visszalépett abba". A szerepkör hagyományos eszközkészletétől volt viszont képtelen eltávolodni Boriska szerepében Rajnay Elli, aki a szubrettek bravúros pajkosságával "kancsalított és csetlett-botlott", illetve Mátrai György, Csák Hugó és Hódossi Judit, akik "Hacsek és Sajó"-stílusban reprodukálták a "kíváncsi" illetve "süket" vevő és a végzet asszonyából lett titkárnő sztereotípiáját.

"A dalolva, táncolva tomboló dionüszoszi jókedvet, a féktelen életörömöt" természetesen a "télvíz idején kerti törpét" és "törött porcelánlibát apróléknak" eladó "Latyi" illetve az 1954-ben bemutatott Csárdáskirálynő Bónija (Rátonyi Róbert) és Miskája (Feleki Kamill) garantálta. Ezt igazolja, hogy az előadás legnagyobb sikerét a Színház és Mozi 1952. július 4-i számának reklámértékű óriásfotóján látható zárójelenet aratta, amelyet sem a színpadi szituáció realitása, sem az operett cselekményvezetése nem indokolt - és a filmből is kimaradt. Az Állami Áruház ugyanis azért fejeződik be a nézők előtt le nem játszott kultúrműsorból kimaradt Orrmonológ-paródiával, hogy Dániel eljátszhassa szerepálmát, Cyranót. Latabár Kálmán partnere a vicomte-ot alakító másik táncos komikus, Klinkó (Rátonyi Róbert), aki az első felvonásban A két veréb című dal operaénekeseket imitáló, "finomkodó" előadásmódjával és mesterkélten magas hangjával nevetette meg a közönséget. Ennek a színészetnek az egyik legnagyobbja a kapitalista gazdaságtanon iskolázott, "lelkén is könyökvédőt viselő", "szűk keresztmetszetű", idős könyvelőt játszó Feleki Kamill. Glauzius bácsi dala az Állami Áruház egyetlen örökzölddé vált slágere. A siker annak köszönhető, ahogy "ez a pocakos, alacsony, bájosan infantilis és rendkívül ügyes mozgású színész" az értelmi hangsúlyokat aláhúzva, rámondta-aláénekelte a melódiára az Én kis unokám szövegét. Latabár Kálmán clown színészi eszközkészletét használta fel Dániel kartárs jellemfejlődésének ábrázolására. A nyáron bundát és hócsizmát is a vevőre tukmáló eladó egy női ruhabáb mögül bukkant elő, "az új igazgatóval való vitája közben fel-felugrott a székéről, és kétszer mellé ült, a harmadik alkalommal viszont egy oldalpillantással felmérte, vajon ezúttal jól helyezkedett-e el", és pontosan poentírozta a klasszikus pesti kabaréhumor szójátékait, spät-reakcióit, a szándékos elhallásokat. S leginkább ezek a pillanatokkal igazolták, hogy "a magyar zenés színház a szocialista korszakban működés-, illetve inkább hatásképtelen" lett volna a háború előtti színházi kultúra sztárjai nélkül.

Az előbbi bejegyzésben ismertetett írás szerzője Dunajevszkij Szabad szél  című operettjének 1950. évi  színházi bemutatójával foglalkozik, az akkori idők politikai – kulturális elvárásainak tükrében. Nem tér ki arra a szerző, de érdemes itt az operett rádiós felvételéről is szólni:  

1964. április 2., Kossuth Rádió 20.30 – 21.46:

„A Magyar Rádió új felvételének bemutatója”

Iszaak Oszipovics Dunajevszkij: Szabad szél – az operett keresztmetszete

A dalszöveget Innocent Vincze Ernő és Romhányi József fordította

Közreműködik: Barlay Zsuzsa, Forgács Éva, Koltay Valéria, László Margit, Neményi Lili, Szőnyi Olga, Kishegyi Árpád, Külkey László, Palcsó Sándor, Palócz László, Melis György, 
az MRT Énekkara és Szimfonikus Zenekara

Vezényel: Sebestyén András

Az összekötőszöveget elmondja: Elekes Pál

Zenei rendező: Fejes Cecília
Szerkesztő: Bitó Pál

Főbb részletek az operettből: 

- Nyitány

- Stella és Markó kettőse, I. felv.: „Stella nézd, hogy szikrázik a fény a kék tengeren” (Szőnyi Olga, Melis György) 
– „Kettesben veled” (Koltay Valéria, Palcsó Sándor)
- A márkinő sanzonja (Neményi Lili)
- Matrózinduló (Férfikar)
– Filip és Tamás kettőse /Matrózkettős/, II. felv.: „Duli-duli” (Külkey László, Kishegyi Árpád )
– Pepita dala, II. felv.: „Házunkban, hol világra jöttem” (Koltay Valéria) 
- Hármas és Pepita dala (Koltay Valéria, Forgács Éva, Barlay Zsuzsa)
– „Olyan jó, olyan szép” (Koltay Valéria, Palcsó Sándor)

– Együttes, III. felv.: „Orvul tört ránk, eltiporta földünk, úrrá lett itt az ellenség…./ Szél, szél, szállj keletről hozzánk, szél,szél új világot hozz ránk…” (Palócz László, Férfikar)

Megemlítem a „Szabad szél” részleteinek egy korábbi (1950-es évek) rádiófelvételét is, ezen Gencsy Sári, Petress Zsuzsa, Rafael Márta, Bikádi György és Melis György énekel, közreműködik a Magyar Rádió Szimfonikus zenekara és kamarakórusa. Vezényel: Lehel György

Múltidézés

Szabad szél, 1950 - Kékesi Kun Árpád írása

(ZENÉS-SZÍNHÁZ-TÖRTÉNET -  sorozat

(Operettszínhaz.hu)

Az államosított Operettszínház első szovjet műből készült bemutatóját a szocialista színházkultúra kiemelkedő eseményévé avatta a sajtó és a szakma, a hivatalos értékelés pedig még az aktuális évad előző három bemutatóját is sikertelennek bélyegezte - pedig szépen vonzották a közönséget -, hogy a negyediket jobban kiemelhesse és fennen hirdesse: a Szabad szél "kultúrpolitikai áttörés", "társadalmi jelentőségű tettet" hajtott végre.

Szovjet műről lévén szó, a színház rendkívüli körültekintéssel kezelte a Szabad szelet, mégis ugyanolyan jelentős átdolgozásnak vetette alá, mint bármely más operettet. Az ötletadó Gáspár Margit és a fordító Hámos György komoly dramaturgiai feljavítást végzett a librettón: Iszak Dunajevszkij Sztálin-díjjal kitüntetett operettje ekkor kapott "nagyszabású drámai építményt", kimunkált "operett-drámai csomópontokkal", zenedrámai csúcspontokká tett finálékkal. Noha kissé túlzott az igazgatónő, amikor úgy értékelte: az Operettszínház verziójának "az eredeti szöveghez jóformán alig maradt köze", kétségtelen, hogy a Szabad szélből ők kreáltak hatásos, jól játszható, ma is könnyen színpadképessé tehető operettet. A sajtó azonban kivonatosította, a cselekmény fordulatainak tendenciózus levezetését adva szimpla üzenetté formálta és súlyos elvi igazságok szószólójaként, a kommunista eszmeiség népszerűsítőjeként tüntette fel az előadást. Ráadásul militarizálta az operettet: fináléját "a nyílt harc kezdetének" nevezte, amelynek kiváltó oka, hogy a darabbéli matrózok rájönnek, "a hosszú veszteglés után most útra készülődő hajóiknak nem déligyümölcs a rakománya, hanem amerikai fegyver". A kritika tehát hidegháborús propagandát folytatott, amikor paradox módon egy olyan "kor tükreként" tüntette fel a Szabad szelet, amelyben "a nemzetközi szolidaritás hatalmas, háborúellenes tüntetésekkel lép fel azok ellen, akik egy új világháborúra uszítanak".

A színrevitelre egy elismert opera- és egy kezdő, de már komoly sikereket elért prózai színházi rendező kapott felkérést. Nádasdy Kálmán és Pártos Géza meghívása a Szabad szél kvalitásait szem előtt tartva, a bemutató rangjának emelése érdekében történt és beváltotta a hozzá fűzött reményeket: a kritikusok kiemelték a dialógusos részek hangsúlyos megformálását és a drámai erővel bíró zenés részekkel történő egybeolvasztását. Emellett az érzelgősség és az öncélú humor kigyomlálása, valamint az erős atmoszférikusság keltett feltűnést, bár a sajtó ennél többre értékelte a hatásosan aláhúzott "politikai mondanivalót". S legfeljebb ebben az aláhúzásban lehetett szerepe a szovjet útmutatásnak, amelyre több utalást találunk a korabeli lapokban, ám a hazai viszonyokra szabott szöveg és zene ismeretében nehezen elképzelhető, hogy a kötelező feladat kipipálásán túl mihez is segített hozzá.

Az első ötéves terv indulásának évében a Szabad szél ítészei "a szocialista, tervszerű munka eredményességét" vélték felfedezni a kórus és a zenekar magas színvonalra emelésében, a társulat együttessé formálásában, a pályájuk elején álló és az idősebb színészek összecsiszolásában. A legnagyobb elismerés Feleki Kamillnak járt, aki énekes számot nem kapott, de a Súgó számára írt, a magyar szövegkönyvbe betoldott szerepében lehetősége nyílt a táncoskomikusi szerepkör fölé emelkedésre, sokféle arcának megmutatására. Szintén felsőfokban írtak Bilicsi Tivadar és Keleti László játékáról Filipp és Foma, a "két vidám, élettel teli, szolidaritástól és forradalmi hittől áthatott matróz" szerepében, akik Stan és Pan típusú figurákként jelentek meg, s az ő "Duli-duli" számukat dúdolta a közönség az utcán. Hozzájuk képest némileg háttérbe szorultak a primadonna-bonviván és szubrett-táncoskomikus párosok, akiknek kapcsán főként azt hozták szóba, hogyan formálja át a szovjet operett ezeket a szerepköröket. Stella és Márkó esetében a megszokottnál kontúrosabbra, amelyhez Homm Pál játéka tudott igazodni, a partnereié, Birkás Liliáné és váltótársáé, Németh Marikáé kevésbé. A második pár tagjai közül Petress Zsuzsa részesült pozitívabb megítélésben, Rátonyi Róbert viszont addigi pályája legerősebb bírálatát kapta a "bevált eszközök" alkalmazása, az "olcsó sikerekre vadászás" miatt, alakítása problematikusságának fő okát azonban Miki figurájának áthidalhatatlan "belső ellentmondásaiban" látták.

A festői látványvilágnál figyelemfelhívóbbnak bizonyult a hangzás teltsége, gazdagsága: Gáspár Margit visszaemlékezése szerint "zeneileg egyik legjobban sikerült előadásunk volt a Szabad szél". E célból jelentősen kibővítették a zenekart, amelynek munkáját "Várady László operakarmesteri múltjához illő műgonddal" felügyelte. A színpad előbb egy délszaki kikötőváros kicsiny terét tárta a nézők elé emeletes házikókkal, meredeken emelkedő utcácskával, a mesei összképbe illesztett villanyvezetékekkel, benzinkúttal. Majd a Hetedik Mennyországhoz címzett matrózkocsmát masszív boltozatos falakkal, fölé boruló halászhálóval, lampionokkal és a csapszék tetején megvilágított sellő-díszítménnyel. Fülöp Zoltán díszletei "tágas, hangulatos keretbe" foglalták a játékot és Márk Tivadar karakterekhez illeszkedő jelmezeivel együtt szép példáját adták az akkoriban sokat emlegetett, de kevéssé tisztázott "operettrealizmusnak". A látvány lényeges eleme volt a tánc, Roboz Ágnes pedig, akinek koreográfusként ez volt a diplomamunkája, fordulatként értékelte a Szabad szelet, mivel itt már nem a boyok és girlök produkálják magukat, hanem "a nép táncol, és felszabadult örömmel, bizakodva néz jövőjébe".

Annak ellenére, hogy a feljavítás éppoly hatásossá tette Dunajevszkij művét, mint pár évvel később Lehár és Kálmán operettjeit, a Luxemburg grófja és a Csárdáskirálynő átigazított verzióitól eltérően a Szabad szél nem vált maradandó részévé a hazai színházak repertoárjának. Az aktivizálás neki szánt funkcióját betöltve egyre ritkábban került műsorra, és a hatvanas-hetvenes években országszerte mindössze öt új produkció készült belőle, azt követően pedig már annyi sem. Egyre inkább múlt időbe helyeződött, ahogy a rendszerváltás után a mögé vetített eszmerendszer egésze. Hiába alkotott az Operettszínház ötletesen megírt, pazar melódiákkal teli nagyoperettet a Szabad szélből, ma már letörhetetlennek bizonyul a darabról az ideológiai abroncs, amelybe a kritika kényszerítette.

Fejes Teri neve nyilván tévedésből került az 1949-ben bemutatandó operettszínházi fiatalok közé.

Múltidézés

Bécsi diákok, 1949 - Kékesi Kun Árpád írása

(ZENÉS-SZÍNHÁZ-TÖRTÉNET -  sorozat

(Operettszínhaz.hu)

Az 1949 nyarán államosított Fővárosi Operettszínház új alkotással, a Bécsi diákokkal nyitotta meg kapuit. Próbái idején gőzerővel folyt Magyarország szovjetizálása, előadásai pedig a bitófák árnyékában zajlottak. Hamar népszerűvé vált tánckvintettje ("Egy jó kis vicces spicc nem árt") szeptember 16-án csendült fel először, amikor kezdetét vette a Rajk-per és a premierrel egy időben a Kossuth Rádió helyszíni közvetítése a tárgyalóteremből, az utolsó előadás napján, december 26-án pedig véglegesítetésre került a Belügyminisztériumtól függetlenített ÁVH létrehozásáról szóló határozat. A bemutatót rendkívüli készülődés előzte meg: a színház új igazgatója, Gáspár Margit vidékre utazott tehetségkutatásra, vezető komikusokat és énekeseket kötött le, s a szocialista munkaeszmény jegyében óráról órára lebontott feladattervben rögzítette a művészek és a műszak teendőit az első próbától a premierig. Az alkotói és befogadói oldalról egyaránt felsrófolt várakozás nem kizárólag egy színház bemutatkozásának szólt. A vállalkozás tétjét arra hegyezte ki a sajtó, hogy újjáépíthető-e a kapitalista giccs termékének beállított, léhának és ízléstelennek bélyegzett operett, s átemelhető-e az erőszakosan formált új rendbe. E sorskérdés felvetésének előzménye az a "koncepciós per" volt, amelyet - miközben a megannyi justizmord előkészítése zajlott "a szovjetben" közel két évtizede alkalmazott mintára - az operettel szemben kezdeményeztek. A műfaj halálos ítéletét elkerülendő kezdett Gáspár Margit abba a mentőakcióba, amely az operett integrálását célozta a kommunista üdvtörténethez illeszkedő színházeszménybe. Az 1848 őszén játszódó Bécsi diákok is bizonyítani igyekezett: a forradalom és szabadságharc azon átideologizálását erősítette, amelyet 1948-ban, a centenárium megünneplése előtt végeztek el a kommunista párt illetékesei. S ugyan a forszírozott forradalmiság ellenére a békeidők hangulatát árasztotta az előadás, mégis új korszak kezdetét jelentette, és elindította a teátrumot afelé, hogy hét évre a keleti blokk egyik legjobb zenés színháza legyen, a politikailag igazolt operett műfajával a középpontban.

Az Operettszínház Munkaközössége által írt darab nem az operett szovjetizálását célozta, hanem neves színészeknek szánt hálás szerepekkel teli, épkézláb vígjáték kialakítását Obernyik Károly Magyar kivándorlott a bécsi forradalomban című műve nyomán. Amíg az 1848-ban írt politikai bohózat egy magyar földbirtokos hányattatásait követi a felkeléstől zaklatott osztrák fővárosban, addig a Bécsi diákok fókuszába a forradalmi ifjúságot állították és markánsabbá tették a szerelmi bonyodalmat. A darabírás és a zenei válogatás tekintetében a klasszikus operettszerzői gyakorlatot tartották szem előtt a szerzők: hogy kellett benne szerep Honthynak, Latabárnak, Bilicsinek és Rátonyinak, az Operettbe "kitelepített" Mezei Máriának és Ajtay Andornak, s el kellett kezdeni a fiatalok, Petress Zsuzsa, Hadics László, Szentessy Zoltán, Fejes Teri bemutatását. Emiatt az operett népes szereplőgárdát vonultatott fel, s kiváló megmutatkozási lehetőséget kínált a kisebb szerepek alakítóinak is. Ami a zenét illeti: a kritika elismeréssel adózott Majorossy Aladár "modern retusának", aki ifj. Johann Strauss műveiből és korabeli muzsikából montírozta össze a zenei anyagot úgy, hogy "bent maradt a stílusban" (Színház és mozi).

A Vígszínházban kezdő, majd a Nemzetibe került Marton Endre rendezése, ha mással nem is, igényességével fokozott figyelemre tartott számot, s érdemének tudható be a kritikákban szóvá tett "komoly színvonal-törekvés" (Szabad nép), a "friss, emberi közelség a bohókás, zenés játék ősi területén" (Független Magyarország). Az alakítások nem voltak mentesek az operettjátszásban megszokott öncélúságtól, összerendezésüknek köszönhetően mégis a Bécsi diákok lett az egyik első hazai operettelőadás, amely együttes játékra törekedett. Ebben komoly szerep jutott azon fiataloknak, akiknek még nem volt alkalma egyéni fogások kialakítására, így maximálisan igazodni tudtak színésztársaikhoz: a recenzensek bennük látták az új színházpolitika legjobb igazolását. Az idősebb generációt illetően pedig a műfaj "legjobb erőit mozgósította" a színház, "ám sztárok helyett - ezúttal először ebben a műfajban - egy kitűnően összehangolt együttest" lehetett látni (Színház és mozi). Az összehangolásra pedig azért is fokozott szükség volt, mert a szöveg és a zene viszonylatában az előbbi dominált: a darab terjedelméhez képest viszonylag kevés a nyitány és a három finálé melletti 3 szóló, 3 duett, 1 kvintett és 1 szóló-kórus kombináció. A markáns prózai történetalkotás és az ehhez mérten átgondolt rendezés időszaka a Bécsi diákokkal kezdődött az Operettben, még ha egy idő után tehertétellé vált is.

A díszletek és jelmezek megalkotására Fülöp Zoltánt és Márk Tivadart, az Operaház tervezőit kérték fel, az előadás képi világa pedig az újdonság erejével, festőiségével és különlegességével hatott a közönségre. A látvány mozgalmasságát jókora statisztéria biztosította, amely a forradalmi tematikának megfelelő tömegérzést igyekezett kelteni, magába foglalva a Roboz Ágnes mozgatta tánckar sokat dicsért tagjait is. Nagyban fokozta az összhatást a néhány muzsikustársával Szegedről érkezett, az ottani operatagozatot Vaszy Viktorral újjászervező Várady László "szikrázóan energikus" zenei irányítása (Színház és mozi), az Operettszínház elismertségét pedig ekkortól erősen befolyásolta, hogy Várady személyében olyan zeneigazgatót kapott, aki Kodály és Weiner Leó növendékeként végzett, majd német operaházaknál szerzett tapasztalatot. Gáspár Margit színháza nem csak a színészi, a rendezői, a tervezői és a táncos, hanem a zenészi munka tekintetében is elsőrangú erőkre (Várady mellett főként Bródy Tamásra és Gyulai Gaál Ferencre) támaszkodva törhetett a csúcsra, s joggal írhatta Szirtes György, az egykori üzemigazgató: ilyen társulat a Fővárosi Operettszínházban "sem előtte, sem utána nem volt".

Múltidézés

(Két teljes írást már  betettem ide a topicba  a 3762.  és a 3775. sorszámok alatt: Fényes Szabolcs: Maya; Jacques Offenbach: A gerolsteini nagyhercegnő)

Államosított kultúra és ideák

(gyk) Fidelio. 2018.11.23. 15:10

 Újjáépítés és államosítás címmel tartott színháztudományi konferenciát a Theatron Műhely Alapítvány 2018. december 3-án, hétfőn az MTA székházában.

"A konferencia nyitott mindenki előtt."

„Közel hetven éve, 1949-ben ment végbe – sok más kulturális intézmény mellett – a színházak államosítása Magyarországon. Ez a művelet sok esetben a háborúban megsérült épületek tényleges újjáépítésével is együtt járt, de ha új épületet nem is, új struktúrát, új működési rendet mindenhol épített magának az új gazda” – tudtuk meg Jákfalvi Magdolna színháztörténésztől, a Theatron Műhely Alapítvány egyik vezetőjétől, a közelgő évforduló alkalmából rendezendő színháztudományi konferencia szervezőjétől.”

Fővárosi Operettszínház

„1949-1956-os korszakról, a Gáspár Margit éráról. Gáspár Margit igazgatói évei tették lehetővé, hogy a teátrum hét évre a keleti blokk legjobb zenés színháza, a Walter Felsenstein által 1947-ben alapított Komische Oper magyarországi párjává váljon, az opera helyett a politikailag igazolt operett műfaját állítva a középpontba.”

"Jákfalvi Magdolna szerint azért fontos az államosítás folyamatának színháztörténeti kutatása, mert

a jelenlegi színházi struktúrán jól látható az a folyamat, amit az 1949-es államosítás indított el.

A kultúrához való egyenlő hozzáférés mélységesen komolyan vett elve olyan szubvenció-keretet improvizált a színházak mindennapjai köré, mely a repertoártól kezdve a játéktechnikáig sok mindent átalakított. Kulturális emlékezetünk szerkezetének megértését segíti, ha tudjuk, milyen döntések milyen következménnyel jártak az államszocializmus kialakulásának éveiben.”

A konferencia programja a TMA honlapján olvasható, zenés színházi kutatásaik részleteit az Operettszínház honlapján tervezik publikálni.

ÚJJÁÉPÍTÉS ÉS ÁLLAMOSÍTÁS / konferencia /

PROGRAM

Időpont: 2018. december 3., hétfő.

Helyszín: MTA székház, 1051 Budapest, Széchenyi István tér 9., II. emelet, Kisterem.

A Magyar Tudományos Akadémia Színház- és Filmtudományi Állandó Bizottsága és a Theatron Műhely Alapítvány tisztelettel meghívja az ÚJJÁÉPÍTÉS ÉS ÁLLAMOSÍTÁS című konferenciára.

"Közel hetven éve, 1949-ben ment végbe – sok más kulturális intézmény mellett – a színházak államosítása. A közelgő évforduló arra késztet, hogy elgondolkodjunk az 1949-es politikai akarat és hatalmi diszpozíció mechanizmusain. A tudományok és a művészetek szovjetizálásának megértése jelentős kihívás korunk tudománytörténeti kutatásai előtt. Ezt a megértést azzal kívánjuk elősegíteni, hogy konferenciát szervezünk az államosítás folyamata mint egyfajta „emlékezeti hely” köré."

(Kivonat a programsorozatból:)

16.00 – 18.20 Esettanulmányok: az operett államosítása (Philther)

KÉKESI KUN ÁRPÁD: Átideologizált forradalomkép operettköntösben. A Bécsi diákok (1949) mint az államosított Operettszínház nyitóelőadása

GARA MÁRK: A görlöktől Másenyka álmáig (1949)

SZABÓ-SZÉKELY ÁRMIN: Kurzusváltás az Operettben – Apáthi Imre: Aranycsillag 1950.

FEKETE NORBERT: Apáthi Imre: Szelistyei asszonyok, 1951

KISS GABRIELLA: „Ez így teljesen irreális...” : Dr. Márkus Éva, Mikó András: Állami Áruház, 1952.

HEGYI DÁNIEL: Bozóky István Pettyes (1955) és dr. Székely György Balkezes bajnok (1955) című előadása

JÁKFALVI MAGDOLNA: Szabadság, szerelem. A forradalom korai államosítása Huszka utolsó operettjével (1955

Múltidézés

Fővárosi Operettszínház – Lehár Ferenc: Cigányszerelem – 1990 – képes színházi füzet  - (24 oldal)  + színes  és fekete-fehér fotók

Bemutató dátuma: 1990.04.06

Koreográfus: Gajdos József

Zenei vezető:  Váradi Katalin 

Diszlettervező: Csikós Attila
Jelmeztervező: Kemenes Fanny

Rendező: Vámos László

Szereposztás:

Dragotin Péter - Gárday Gábor/Marik Péter/
Zórika, Dragotin Péter lánya - Kalocsai Zsuzsa,/Oszvald Marika/ Szóka Júlia
Jolán, Dragotin Péter unokahúga - Oszvald Marika/Szilágyi Olga/Vásári Mónika
Józsi, cigányzenész - Jankovits József/ Virágh József
Kőrösházy Ilona, földbirtokosnő - Domonkos Zsuzsa/ Kovács Brigitta/Tiboldi Mária/ Zsadon Andrea
Bolányi Gergely - Peregi Péter/Sipeki Tibor
Dimetreanu Kajetán - Csere László/Hidvégi Miklós/ Szolnoki Tibor
Kolompár Mihály, cigányvajda - Benkóczy Zoltán/ Makay Sándor
Julcsa, Zórika dajkája - Kovács Iby/ Mányai Zsuzsa
Misa, Dragotin inasa - Magasházy István/ Széki József
Kéremné asszony - Benkő Adrienne/Ködmön Piroska
Dimetreanu, polgármester - Váradi Balogh László

Egy női párbaj és egy gyorsan megírt operett története: Luxemburg grófja

Réti Ilona

Fidelio.hu, 2019.01.02. 09:35

Újra látható az Operettszínházban Lehár Ferenc klasszikusa, a Luxemburg grófja, főszerepben Fischl Mónikával. Az ünnepelt énekesnőről és az öregecske udvarlójáról, és persze az igaz és nem annyira igaz szerelemről és a nagy tévedésekről szóló operett, a műfaj egyik legmulatságosabb története.

Az Operett Magazin 2018. szeptember-októberi számában megjelent cikk utánközlése.

Az Operettszínház motorja - interjú Mátrai Borival

 Virányi Orsolya

Fidelio.hu - 2019.01.01. 10:00

Miközben beszélgetünk, hárman jönnek oda hozzá és kilencszer csörren meg a telefonja, Michael Buble Sway című slágerének dallamain. A színházban mindenki tudja, hogy ez Mátrai Bori művészeti főtitkár telefonja. Ami egész nap csörög.

Interjú. Kulisszatitkok

Az Operett Magazin 2018. szeptember-októberi számában megjelent interjú utánközlése.

Fekete hangú fehér lány - interjú Peller Annával

Szabó G. László

Fidelio.hu, 2018.12.30. 07:40

"Mostanában zárt világban mozog. Apácák között, mint álapáca, ő Deloris van Cartier az Oscar-díjas amerikai zeneszerző, Alan Menken musicaljében. A Peller Annával készült interjú az Operett Magazin első számában jelent meg."

Az Operett Magazin 2018. szeptember-októberi számában  (1.) megjelent interjú utánközlése.

Somossy Károly, aki megtanította Pestet mulatni

/Peller Károly/ - Fidelio.hu

Élete olyan kalandos, hogy csoda, miért nem készült belőle film vagy színdarab. Persze sok minden balladai homályba vész. Ami biztos: mai szlenggel szólva Somossy (Singer) Károly igazi celeb volt. Az Első Fővárosi Orfeum alapítóját Peller Károly, a Budapesti Operettszínház művésze mutatja be.

Az Operett Magazin 2018. szeptember-októberi számában megjelent cikk utánközlése.

HONTHY HANNA A SZÍNPADNAK ÉLT

2018. DECEMBER 29. SZOMBAT 08:04 Magyar Idők

"NEGYVEN ÉVE HUNYT EL AZ OPERETTEK KIRÁLYNŐJE, A PRIMADONNÁK PRIMADONNÁJA"

/Temesi László/

Az operett legendás nagyasszonya, Honthy Hanna negyven éve, 1978. december 30-án hagyta itt a műfaj színes és az akkori rendszer szürke világát. Olyan díva távozott az élők sorából, akiért egy ország rajongott, aki korának meghatározó sztárja volt, jellegzetes hanggal és fejedelmi allűrökkel megáldva, pedig a mélyszegénységből jutott fel a csúcsra.

[…] „Az Első Hölgy kor nélküli és test nélküli. Nem az emberi vágy, hanem a művészi akarat élteti és teszi vonzóvá. Honthy sosem alakít, sosem szerepet formál, megkülönböztethetetlenek Grande Dame figurái egymástól, legyen akár Anna a Gerolsteini nagyhercegnőben, Antónia a Mária főhadnagyban, Madame Fleury a Luxemburg grófjában. Így éri el, hogy 1954 óta már három nemzedék egészen biztos abban: a Csárdáskirálynő címszereplője az idős Cecília, míg a fiatal és szenvedélyes Szilvia csak a szubrettség halvány utóképe” – olvasható Jákfalvi Magdolna színháztörténész Honthy Hannáról szóló tanulmányában”

[…] „A Budapesti Operettszínházban 2016. február 22-én a társulat aktív és nyugdíjas primadonnáinak gyűrűjében avatták fel egész alakos bronzszobrát, melynek állandó helye azóta is a teátrum nézőtéri társalgójának télikertjében van. Az avatóbeszédben elhangzott, hogy a primadonnák primadonnájára még száz év múlva is emlékezni fog a szakma és a közönség. Ebben biztosak lehetünk.”

Fischl Mónika a Mayáról: „Ezen a zenén nőttünk fel!”

Fidelio, 2018.12.09. 09:25

Több mint negyven évvel az utolsó bemutató után látható a Budapesti Operettszínház Fényes Szabolcs népszerű revüoperettje, a Maya.

Fischl Mónika és Bordás Barbara beszél az új produkcióról. - Video

Lehár Ferenc operettjét ünnepelte a sanghaji közönség

Fidelio/MTI 2018.12.05. 10:05

Nagy sikerrel mutatták be Lehár Ferenc kései művét, A mosoly országa című nagyoperettet szerdán Sanghajban, Káel Csaba rendezésében.

145 éve született Kacsóh Pongrác zeneszerző, zenepedagógus - és holnap lesz 95 éve, hogy elhunyt...

Marosséllyei Kacsóh Pongrác (Budapest, 1873. december 15. – Budapest, 1923. december 16.) magyar zeneszerző, zenepedagógus, főreáliskolai igazgató-tanár.

[...] "Mátyássy Bence, a János vitézt játszó színész, aki ezzel a szereppel debütált a Nemzeti nagyszínpadán, anyai ágon dédunokája Kacsóh Pongrácnak. A 2009-es bemutatóról ITT olvashatunk ezzel a címmel: Kukorica Jancsi szerepében Kacsóh Pongrác dédunokája.

– Régebben is tudtam, hogy dédapám ismert zeneszerző volt – meséli -, de ez nem számított mindennapos beszédtémának a családban. Egyszer gyerekkoromban láttam színházban a János vitézt; arra emlékszem belőle, hogy a huszárokkal együtt bejött a színpadra egy fehér ló. Kiskoromban gyakran dudorásztam Kukorica Jancsi furulyadalát, sokáig nem is tudtam, honnan való. Azután kezdtem el kérdezősködni dédapám felől, amikor megkaptam a szerepet.

Matematika-fizika szakos gimnáziumi tanár volt, emellett kikapcsolódásként zenét szerzett, később persze komolyabban foglalkozott a muzsikával. Amint az a muzsikáján is érződik, szentimentális ember volt. Ebből talán én is örököltem valamit. Puccini volt zenében a non plusz ultra számára, egyszer Rómában meglátta őt egy kávéház teraszán, és aláírást kért tőle. A kézjegyét őrizzük a családi hagyatékban, amint azt a két kottafüzetet is, amelyet a mostani bemutatóra megkaptam a szüleimtől. Ezekben a János vitézt próbálgatta dédapám, ott vannak az elvetett, sikerületlennek tartott dalkezdemények."

Kacsóh Pongrác mellszobra Kecskeméten a Katona József parkban

síremléke pedig Budapesten, a Kerepesi temetőben

Fidelio/MTI

2018.12.09. 13:45

A Szolnoki Szimfonikus Zenekar január 12-én a Budavári Palotakoncertek műsorával szórakoztatja a szolnoki publikumot.

Az újévköszöntő produkció nem csupán azért kivételes, mert a műfaj legjobbjai lépnek fel, hanem mert a Budavári Palotakoncertek produkció – bár több külföldi fellépésen van már túl – hazánkban első alkalommal mutatkozik be a fővároson kívül, mondta Ignácz Ervin, a Szolnoki Szimfonikus Zenekar Nonprofit Kft. ügyvezetője. Az újévköszöntő koncertre eddig már több mint hétszáznegyven jegy elkelt, ezért a szokásos módon a délutáni főpróbára is lehetőség lesz jegyet vásárolni.

A szimfonikus zenekar nagy adventi koncertet ad december 13-án. December 20-án huszonöt résztvevővel indulnak Kínába, ahol tizenkét koncertet adnak tíz kínai nagyvárosban. A zenekar másik fele pedig készül a színházi szilveszteri gálára.

Vadász Dániel, a Budavári Palotakoncertek producere elmondta: a január 12-én Szolnokon bemutatandó újévköszöntő produkciót január 13-án a pécsi Kodály Központban is láthatja a közönség. Úgy véli, az operettet szükséges átmenteni a következő generációnak és minél szélesebb körben elérhetővé tenni a közönség számára.

Az újévi előadáson a Szolnoki Szimfonikus Zenekar lép fel Izaki Maszahiro és Cser Ádám vezényletével, a színpadon az Operettszínház sztárjai – Kalocsai Zsuzsa, Bordás Barbara, Lévai Enikő, Szendy Szilvi, Kardffy Aisha, Dolhai Attila, Boncsér Gergely, Kocsis Dénes, Kerényi Miklós Máté –láthatók. Az esten közreműködik a Budapesti Operettszínház balettkara.

Az újévi zenés forgatagban sokszínű válogatást hallhatnak a világ zenés színpadainak legnagyobb sikereiből. Részletek csendülnek fel a legkiválóbb operett- és musicalszerzők műveiből, többek között Kálmán Imre, Lehár Ferenc, ifj. Johann Strauss, Huszka Jenő, Szirmai Albert, Jacques Offenbach szerzeményeiből. Az est háziasszonya Szulák Andrea lesz.

2018. DECEMBER 5. SZERDA 05:55 2018. 12. 05. 08:23 Magyar Idők

"ÉRTÉKRENDEK KÖZÖTT NINCS LAVÍROZÁS"

https://magyaridok.hu/kultura/ertekrendek-kozott-nincs-lavirozas-3732704/

"BAGI IVÁN ÉS NACSA OLIVÉR HUMORISTÁK TELJESEN ÚJ ARCUKAT MUTATJÁK MEG"

[…] „– A Budavári Palotakoncertek nagyon sok emberhez eljutottak, de mennyire kötik ezt Nacsa Olivér nevéhez?

N. O.: – Idestova hat éve annak, hogy megálmodtam és producertársammal megvalósítottam ezt a különleges eseményt, amelynek kapcsán számos alkalommal szólaltam már meg. A televíziós közvetítések elején pedig mindig mondok egy ünnepélyes köszöntőbeszédet. De a hétköznapi visszajelzések során is azt tapasztalom, hogy magát a brandet elsősorban az én nevemhez kötik.

B. I.: – Így sokkal több emberhez jut el az operett műfaja.

N. O.: – Reneszánszát éli a műfaj, és a minden évben jelentkező Budavári Palotakoncert egy emblematikus zászlóshajója lett, ami azáltal, hogy a zárt színházi térből áthelyezte az operettet egy elegáns polgári környezetbe, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a műfaj visszakapja méltó rangját. Ráadásul azzal, hogy ez a rendezvény az augusztus­ 20-i ünnepek záróprogramja a magyar köztévében, több millió emberhez jut el. Az elmúlt években pedig az esemény többnapos fesztivállá érett, kiegészülve a népzenével és a néptánccal, valamint a klasszikus zenével, hiszen csatlakozott hozzánk a Magyar Nemzeti Táncegyüttes és a Nemzeti Filharmonikusok.

– Az előző rendszerben eléggé félrepozicionálták az operettet.

N. O.: – Nagyon, de ez érthető.

B. I.: – Ennek a csodálatos műfajnak a történetei a múltunkról szólnak, és sok esetben találhatók bennük történelmi vonatkozások. Éppen ezért a szocializmus éveiben megpróbálták a vásári komédia szintjére zülleszteni.

N. O.: – Ez egy ízig-vérig magyar műfaj, hiába próbálják az osztrákok a magukénak mondani Lehár Ferencet, Kálmán Imrét, ők soha nem fogják tudni ezt a műfajt olyan szinten művelni, mint mi. Mint említettem, reneszánszát éli az operett, és a köztévének is sok olyan tervünk és koncepciónk van beadva, amely újabb lökést adhat majd neki. Egy szó, mint száz, az operett manapság hihetetlenül népszerű, jó nézettségeket produkál. Remélem, hamarosan eljutunk oda, hogy úgy kezeljük, mint egy országimázst építő hungarikumot.” […]

Gerolsteini nagyhercegnő, 1950

Jákfalvi Magdolna írása

A Gerolsteini nagyhercegnő az államosítás után a harmadik bemutatója a Fővárosi Operettszínháznak, s ekkor még természetes, később válik feltűnővé, hogy van olyan társulat, mely képes Offenbachot énekelni, van olyan írócsapat, mely képes átírni, van olyan vezetés, mely nem bukik bele a Rajk-per utáni hónapokban egy olyan előadásba, melynek második felvonása a tárgyalóteremben, koncepciós perrel záródik.

Az államosítás utáni évek a politikai helyzet értelmezéséről és reprezentálásáról szólnak, mindezt a komoly szocialista realista művészet közegében az operett (miként Gáspár Margit fogalmaz) "hülyeségeivel" vegyítve. A Gerolsteinin kísérletezik ki azt a rendkívül pragmatikus és kockázatosan politikai dramaturgiát, mely szocialista operett-tematikára és adott társulatra írva biztosítja a színház folyamatos működését. Az Offenbach-mű átdolgozására írócsoport vállalkozik, a színlapon ezt "az Operettszínház munkaközössége" névvel jelzik, Honthy ironizálásában: "írók, zenészek, műszaki munkások termelőszövetkezeteként". 1950-ben a Marshall-segély friss téma, s az író-munkások az operettparódia legegyszerűbb retorikai technikájával, a behelyettesítés alakzatával átszerkesztik a teljes klasszikus alkotást. Az átiratban Gerolstein elszegényedett birodalom, elsősorban pénzre van szüksége, a nagyhercegnő tehát elfogadja a szomszédok Bratschild (Marshall)-kölcsönét. Hiba, hogy nem hiszi el közkatonájának, a nép gyermekének, hogy a szomszédok gonosz kölcsöne megtévesztés, csak elszegényedést és éhezést hoz magával.

Az Offenbach-mű témájának didaktikus átalakítása valamennyire elfedi a társulati igényeket kiszolgáló átalakítást. Az államosított Operettnek nincs olyan állandó bonvivánja, sem hangi, sem színpadi tapasztalatban, aki Honthy mellett színpadra léphetne (a frissen leszerződtetett Homm Pál vagy az Operából átjátszó Sárdy nem tölti be ezt a szerepet), ezért a darabokat az ötvenhét éves Honthyra és három erős táncoskomikusukra, Latabárra, Felekire, Keletire alakítják át. Ez lesz a Gáspár-éra egyik dramaturgiai öröksége, legendáriumának különös forrása.

Honthy Hanna ebben az előadásban lép a népi demokratikus operettszínház deszkáira először igazi nagyoperettben. Ruhakölteményei szoborrá idealizálják testét, alakra simuló egyenruhában, nadrágban áll az első felvonásban a nézők elé. Ez a belépés Honthy még mindig tökéletes testét egyrészt szexuális tárgyként mutatja, azonban a férfi katonaruha óhatatlanul annak a Fedák Sárinak a legendás, 1904-es nadrágszerepét rajzolja asszociatív mezőként szerepe köré, aki börtönbüntetését letöltve 1950-ben még tiltólistán lévő, kitelepített színésznő.

Honthy körül hárman zengenek: Latabár, Feleki és Keleti. Mindhárman tapasztalt táncoskomikusok és karakterszínészek. Latabár Bumm-tábornokát "chaplini figurának" látják a kortársak, aki a gyávaság és a törékenység humorát burleszk-alakításba zárja. Feleki mellette az udvari tánctanár, akinek majdnem egész szakmai pályája ráment erre az operettre, hiszen a hivatalos pártnézők az arisztokratikus tökéllyel vitt rövid szerepét saját személyével azonosítják. Keleti László Lapin, a rendőrfőnök, akit mozgása, fizikai adottságai és maszkja miatt a Stan melletti Pan karikatúra-alakításának értik.

Mindehhez a burleszkhez Offenbach zenéjét Polgár Tibor dolgozza át, a kortársak szerint gyorsan, "lüktető fortissimókkal megtűzdelve a finálékat", bár talán kicsit túlteng a "hárfa-glisszandó és a fafúvók" hangja. Polgár Tibor a korszak legendásan megbízható komponistája, filmoperettek kompilációi teszik majd ismertté, a Gerolsteinivel párhuzamosan Keleti Márton Dalolva szép az élet zenés filmjéhez komponál zenét. Az Operettszínházban Várady László az új zeneigazgató, akinek köszönhetően a színház általános zenei elképzelései nagyívűek és messzire tekintőek, a zenekar pedig képzett és válogatott tehetségekből áll fel.

Azonban a korszak első nagy politikai botránya is a Gerolsteini nagyhercegnőhöz köthető. A Gerolsteini vita, majd csata néven ismert jelenség a színházi emlékezetpolitika működésének modelljévé vált, hiszen itt látható, hogy alig négy hónappal az államosítás után a kisember-néző, a felelős elemző, a kultúrpolitikus, az állami vezetők mind, együtt rakják össze azt az esztétikai elvárásrendet, mely színházi közéletben beszédmóddá válik. A gerolsteini vita politikai kontextusát rejtett szálak szövevénye rétegzi. Rákosi Mátyás levéltárban őrzött irataiból a nyilvános, esztétikai jellegű bírálatokon túli mozzanatok is felsejlenek, ezek reakcióval, ellenforradalmi buzdítással vádolják az előadás létrehozóit, s ez komolyabb vád annál, mint hogy nem tudnak énekelni és játszani. A Rajk-per után pár hónappal többen úgy vélekednek, hogy a mű "maga az ellenforradalom, botrányos és feltétlenül be kell tiltani". Indoklásként a darab pozitív hősének, Péter közlegénynek egy mondatát idézik, aki a második felvonásbeli bírósági tárgyalásán állítólag Rákosi egy szintén bírósági perében elhangzott mondatát kiáltja a hercegeknek: "Én nem védekezem, én vádolok!" Teljesen egyértelmű: pár hónappal a Rajk-per után az idiotizmust állami ideológiaként működtető rezsimet színpadra állítani - bátor és botor mozzanat egyidejűleg.

A támadások hatására Gáspár Margit kénytelen az előadás dramaturgiai dinamizmusát a politikai valóság mezejére léptetni, tehát levelet ír Rákosinak. Ez a levél a szenvedélyes és felelős direktor kétségbeesett áriája: segítséget kérve magára vállal miden dramaturgiai hibát. "Ha ez a munka az ő igyekezetük ellenére mégis káros, akkor én látok rosszul valamit, én vittem félre őket. Kérem, Rákosi elvtárs, ítélkezzék felettem."

A Gerolsteini csata pár hétig tart, Révai személyesen tekinti meg az előadást, s elég hamar döntenek: a Rákosi perbeszédben elhangzó mondatot ki kell húzni, de ideológiailag helyes úton jár a színház.

Ez az igazi szocialista realista operettes hepiend.

Theatron Műhely Alapítvány, Budapesti Operettszínház

/operettszinhaz.hu - 2018. december/

2018. 11. 29. 23:26 Sonline.hu

Sikerrel mutatták be Lehár Ferenc nagyoperettjét Kínában

Nagy sikerrel mutatták be Lehár Ferenc kései művét, A mosoly országa című nagyoperettet szerdán Sanghajban, Káel Csaba rendezésében.

A történet a szerelemről szól, és izgalmas mozzanata az európai nő és a kínai férfi, Lisa Lichtenfels grófkisasszony és a nagykövet, Szu-Csong herceg kapcsolata.

A Shanghai Opera House és a Müpa közös bemutatóját azért is nagy érdeklődés övezte, mert az országban most először került színre a mű. A kínai-magyar koprodukcióban született látványos előadást Budapesten február 1-jén lehet majd látni – közölte a Müpa csütörtökön.

Lehár késői operettjét 1929-ben mutatták be. A zeneszerző pályafutásának egyik meghatározó sikere ez az alkotás, évtizedekkel A víg özvegy (1905) és a Luxemburg grófja (1909) után.

A történet a szerelemről szól, és izgalmas mozzanata az európai nő és a kínai férfi, Lisa Lichtenfels grófkisasszony és a nagykövet, Szu-Csong herceg kapcsolata, amely nem bizonyul életképesnek: a nagylelkű keleti arisztokrata végül maga segíti hozzá az általa imádott Lisát, hogy megszökjön tőle, Gustav von Pottenstein-Hatfaludyval.

A sanghaji előadás különlegessége kelet és nyugat találkozásában rejlik. Az európai rendező, karmester és díszlettervező fémjelezte előadás kosztümjeit, mintegy 200 jelmezt, például egy Sanghajtól 200 kilométerre fekvő műhelyben készítették kínai jelmeztervező felügyelete mellett.

A közönség nagy ovációval fogadta az előadást. A két kultúra különleges találkozását élhették át személyes élményként: az összekapcsolódás ráadásul a színpadon is megtörtént, hiszen valóban két különböző kultúrából érkeztek maguk a művészek is, ettől vált a mű a nézők számára igazán magával ragadóvá.

Igaz, a kínai szólisták közül néhányan, Ausztriában vagy Németországban tanultak, európai hangképzésben is részesültek, ám például ahogy Mi szerepében az énekesnő a Lehár által elképzelt kínai dallamot énekli, vagy megszólal a Szu Csong által énekelt világhírű operettdallam, a Vágyom egy nő után, azzal itt Kínában is azonosulni tudtak, hiszen Lehár zenéjének elképesztő ereje van, egyszerűen fantasztikus hallgatni – idézi a közlemény Káel Csabát.

A produkciót saját repertoárján tartja a Sanghaji Opera, valamint a tervek szerint az előadás kínai és európai turnéra is indul majd.

A februárban a Müpában is látható produkció különlegessége szintén a nemzetköziségében rejlik, mivel a kínai szerepeket kínai, az európaiakat magyar és a kontinensről érkező művészek alakítják majd: Szu-Csong herceget a kínai tenor, Jicsie Si énekli, Lisa szerepében pedig a jól ismert örmény szoprán, Karine Babajanyan látható.

Hszü Csung személyében a darab karmestere is Kínából érkezik, de színpadra lép majd Ernyey Béla és Náray Erika is. Február 1-jén és 2-án a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében lesz látható az előadás.

A Budapesti Operettszínházban a Maya második bemutatója (december 1.) több emlékezetes pillanattal ajándékozta meg a nézőt! Hangsúlyozom: pillanatokkal..., mert azért az érdemleges és élményt nyújtó jelenetek mellett  ott vannak a más operettek színpadra állításakor is sokszor megtapasztalt, olykor erőltetett, félrevezető üresjáratok is. A dramaturgia, a díszlet, jelmez összhangban van a Réthly Attila  megálmodta történetelmesélés "hogyanjával": a rendező igyekszik megteremteni a XX. század első harmadára asszociáló, a történelemkönyvekből ismert kliséket, mindezt megfricskázva és idézőjelbe tenni... belevan sürítve az első Nagy Háború időszakának sírva-vigadós embertipusai is, de a Fényes Szabolcs - Harmath Imre szerzőpáros darabja igencsak "kifordítva" érkezett el általa hosszú idő után a Budapesti Operettszínházba. Maya elsődleges hangulata az „egzotikum”, de megkapjuk a korabeli operettek, zenés játékok  butuska librettóiból való „áthallásokat” is, és   fellelhetők  benne a Rejtő Jenő légiós történetei ihlette, olykor abszurdba illő miliő és szóhasználat, a tangeri kocsma vagy párizsi szálloda vagy palota, és egy lebúj vagy éppen egy báli-jelenet hamisítatlan színvilága, kavalkádja - a  kihagyhatatlan erotikával, a csábos kokottokkal, vagy éppen az estélyi ruhás hölgyek és urak, táncosok báli forgatagával, ahová közéjük még egy álruhás, cirkuszi bohóc is dukál (á la Cirkuszhercegnő; á la Mézeskalács…)

 Elfogadom, hogy új koncepció jegyében "revüsítették" az amúgy klasszikus zenei alapokon, és hagyományokon nyugvó operettet,   hiszen a jogtulajdonos csak ilyen feltételekkel járult hozzá, hogy a darab több évtized után újra az Operettszínház színpadára jusson.

Úgy ültem be a szombaton a Maya második premierjének előadására, kíváncsian Fényes Szabolcs darabjában felcsendülő zenékre, hogy a népszerű, az idők folyamán slágerekké nemesedett dalokat vártam, de ezekből csak keveset kaptam, azok is  „beavatkozásokon” mentek keresztül úgy, hogy nem az csengett ki a fülemben, amelyet a korábbi ének-, zenei-színházi előadásokból megismertem; kevésbé a dalszövegek változtak meg, viszont jelentős  a zenéket érintő  „más” hangzás – ezeket el kell fogadnom az új szövegkönyv és partitúra alapján színpadra állított Mayából, a kompromisszumok jegyében.  Hiszen bennem máig Mayának az a zenéje él, mely a Magyar Rádió 1971-es stúdiófelvételéről ismeretes:  (Házy Erzsébet, Németh Marika, Galambos Erzsi, Bende Zsolt, Palócz László, Radnay György, Palcsó Sándor... az MRT Énekkara és Szimfonikus zenekara); ott a zene  nem revüsített:  a "klasszikus" nagyoperettes  és a könnyedebb „tánczenés”  hangzás együttese teszi élményszerűvé a befogadást.   Itt csaknem teljesen más zenét kapunk a részben átírt szövegekhez.

A mostani bemutatóra csaknem teljesen új hangszerelést kapott a Maya, s ebbe a munkába többen beledolgoztak, sőt, a két részben játszott három felvonásos revü-operettet az újraalkotók "kénytelenek voltak"  a zeneszerző más darabjaiból átvett és újrahangszerelt dalokkal "feldúsítani" - ez utóbbiak számomra egy-két énekszám kivételével teljesen ismeretlenek.  Viszont akkor miért maradtak ki a felhangzó dalok közül olyan népszerű számok, nagyszerű dalok - melyek az említett rádiófelvételen rajta vannak -  mint például:  " Oda vagyok magáért, a fekete hajáért, egyetlenegy szaváért, mosolyáért. (Maya, Barbara, Rudi);  "Ugye, hogy nem felejtesz el" (Maya); "Párizs, te szép" (Maya, Barbara, Rudi, kórus"; "Tudom, hogy van neki, na mije van neki, szöszi haja van a fején.”  (Madelaine, Dixie).  A finálék zenéi teljes átdolgozásra kerültek a rádiófelvételen lévőkhöz képest.

Ugyanakkor a történet többé-kevésbé követi az eredeti szüzsét.  A darab színrevitele látványos kiállításban került a nézők szeme elé, ami  színes, egzotikus, fordulatos, élvezetes, bár a második rész második felében kissé "leül", de a szereplők játéka lekötik a nézők figyelmét, mert tetszetős, humoros, profin kivitelezett; előadásuk mind dalban, mind táncban, de a prózamondásban is fergeteges.   

Nagyszerű ötlet a sok közül: egy repülőgép színpadra érkezésének a pillanata felhőkből leereszkedve, de tetszett a tangeri kocsmajelenet a lotyóival, bunyóival, miként a párizsi bohémvilág is a maga szalon-lokál mutatványos számaival.  De kérdezem, minek ide az első felvonásban megidézett „Casablanca”- szerű hatásra hajazó, erőltetett, és mintha korabeli filmforgatást látnánk, az afrikai környezetben játszódó jelenetbe a kamera, a világítótestek,  a kameraman emberek szerepeltetése?...    A díszletek a forgószínpaddal, a süllyesztő és felemelő szerkezetek, a fényeffektusok jól illusztrálják és emelik ki a történések „emelkedett” pillanatait…

A Maya címszerepét  Bordás Barbara alakítja, legutóbb Offenbach Kékszakáll-jában láttam őt, itt teljesen más karakter, a csábos táncosnő szerepében jól mutat és remekül énekel (de egész más hangfekvésben, mint egy klasszikus operettben kell),  táncol, talán a szövegmondás nem annyira az erőssége… Gubik Petrát először láttam színpadon, ügyes, tehetséges fiatal művész (Barbara) – a bemutatkozó „Miau” számát igencsak hatásosra vette… A későbbi megmutatkozásai kissé sablonosak, inkább a helyzetkomikum oldaláról jeleskedik, a musical-vonala itt bizonyára remekül érvényesül. Gömöri András Máté Charlie szerepében rám nem tett semmilyen értékelhető benyomást, éneklése darabos, színjátszása közepes, táncolnivalója kevés akad a darabban. Dancs Annamarinak (Madeleine) a második részben vannak jelenetei, kevéske énekszámait, duettjeit, táncait kedvesen, túlzottan affektálva adja elő. Kocsis Dénes formálja meg Rudit, Barbara kedvesét. A fiatal táncoskomikus művész már több operettben megmutathatta kivételes képességeit, ez a szerepkör láthatóan nagyon jól fekszik neki.

Az előadás további szereplői: Laki Péter (Dixi),  Laklóth Aladár (Gorilla), Földes Attila (Bambó, zenebohóc), Csuha Lajos, Miklós Attila, Péter Richárd és Csere László.

Az énekkarnak nincs sok feladata, annál inkább a balettkarnak – a koreográfia Lőcsei Jenő munkája, ügyesen aknázza ki most is a mesterségbeli tudását, a korabeli revü-táncok „táncparkettre” alkalmazását. A zenekar pedig jól  "muzsikál" Dinyés Dániel első karmester (aki az egyik hangszerelője is e partitúra-változatnak)  pálcája alatt: világos tempói, muzikalitása mind a zenekari árokban lévő muzsikusoknak, mind a színpadon tartózkodó ének- és táncművészeknek igazodásul és hasznos támpontúl szolgál.

A Maya az utolsó premierje volt a jelenlegi igazgató, Lőrinczy György irányította Budapesti Operettszínháznak – kitől februárban a pályázatnyertes Kiss-B. Atilla operaénekes és stábja veszi át a stafétabotot.

ÖRÖKZÖLD PÁRIZSI HACACÁRÉ EGY ÚTSZÉLI VIRÁGÉRT

Magyar Idők, 2018. NOVEMBER 30. PÉNTEK 14:33

B. Orbán Emese

"A MAYA ZENÉJE ÉPPEN OLYAN VÁLTOZATOS, MINT A CSELEKMÉNYE"

"A történet szempontjából a Maya szövevényes krimi, amelyben bár egy pisztoly is eldördül és egy ököl is keményen lecsap, mégsem hal meg senki. Földrajzilag is tág térben mozog: Párizs–Tanger–Párizs.

A helyszínek is változatosak: legénylakás (az elegáns fajtából), francia idegenlégiósok kedvenc bárja (Berber bár, hogy is hívhatnák másként) állomáshelyükön, a konstantinápolyi pályaudvar, párizsi kerületi rendőrkapitányság, egymás melletti szobák a Ritzben (hol máshol), a Champs-Élysées színház foyer-ja, majd páholya… és így tovább, tovább, oh, régi-régi szép idők! És jóravaló bohémek és jobb sorsról álmodozó „útszéli virágok” és aljas őrmester és összeillő párok és valaki, aki egyedül marad, mert hiába, neki ez a sorsa. Ez mind a Maya.

És a zene. A Maya zenéje éppen olyan változatos, mint a cselekménye: az Itt a luxusvonat foxtrott, amerikai valcer a My sweetheart, nyilván induló a Legionista induló és simán „dal” egy 1932-es plakát szerint a Szeretnék egyszer kicsit boldog lenni. Ismerősek ezek a számok annak is, aki még életében nem látta, hallotta ezt az operettet. De elárulom azt is, hogy az Oda vagyok magáért és a Hacáré, hacacáré is a Maya betétdala. És olyan ikonikus művészek játszottak az idők folyamán a darabban, mint Patkós Irma, Tolnay Klári, Karády Katalin, Honthy Hanna, illetve Básti Lajos, Rátonyi Róbert, Bilicsi Tivadar, Palócz László, Harsányi Frigyes…"

"...a darab a magyar rádiózás történetében is fontos pillanat volt, ugyanis a Maya volt az első helyszíni színházi közvetítés az új kommunikációs eszköz históriájában.

És bár kissé lehangoló, hogy a választás azért esett a Mayára, mert nem voltak magasak a jogdíjak (éppen készültek levenni a repertoárról), a rádiós siker fantasztikus volt, és hozzájárult nemcsak a Maya további sikeréhez, hanem egy addig nem létező műfaj elterjedéséhez is."

Ma este premier az Operettszínházban!

Fényes Szabolcs - Harmath Imre: Maya

2018. november 30. 19:00 / Nagyszínpad

A főbb szerepekben: Fischl Mónika (Maya), Szendy Szilvi (Barbara), Dolhai Attila (Charlie), Auksz Éva (Madeleine), Brasch Bence (Rudi)

Karmester: Bolba Lajos

(Holnap a második szereposztásban játszik: Bordás Barbara, Gubik Petra, Gömöri András Máté, Dancs Annamária, Kocsis Dénes és mások. A karmester: Dinyés Dániel)

Maya - olvasópróba

Operettszínház 

Közzététel: 2018. szept. 25.

Ezekre a kérdésekre február után kaphatunk ilyen-olyan válaszokat - amikortól majd elindul Kiss B.-vel a teátrum új korszaka. Addig persze a pályázati anyagát és nyilatkozatait is alapul véve még sok "teóriát" fog gyártani a nyomtatott és elektronikus sajtó. Ez a dolga... De amúgy sok meglepetésre nem számíthatunk már; elég részletesen leírta elképzeléseit és terveit, és megindokolta, hogy mit, miért és hogyan fog tenni és kikre fog számítani, kikre szeretne támaszkodni az együttműködést illetően.

Részletek: Magyar Narancs, 2018.11.22.

László Ferenc : Huszárfakadás

Milyen lesz Kiss B. Atilla Operettszínháza?

„Nemzetmegtartó csúcsintézmény”-e az Operettszínház? S ha igen, miképpen is teljesedhet ki „az intézmény nemzetművelésre hivatott mivolta”? Amióta csak olvashatóvá vált Kiss B. Atilla tenorista operettigazgatói pályázata, ilyen és ehhez hasonló talányokon merenghet a zenés színházi műfajok iránt fokozott érdeklődést tanúsító közönség.

Érdekesség

MH 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár - több fotó is!

A napokban a Budapesti Operettszínház színészei jártak a dandárnál. A színház felkérésére a Maya című revü-operetthez kaptak szakmai segítséget egy napban a művészek.

Fényes Szabolcs darabjának történetében, melyet november végén tűz műsorára a színház ugyanis idegenlégiós szál is fut. A kiképzők igyekeztek olyan használható tudást átadni, ami valósághűvé teszi majd a katonákat alakító művészek játékát. A feladatok között volt alaki foglalkozás, futás, felülés, fegyverrel való mozgás módok gyakorlása majd végül teljes menetfelszerelésbe öltöztek a színészek.

Az Operettszínház művészei közül Gömöri András Máté, Kocsis Dénes, Laki Péter, Miklós Attila és Laklóth Aladár vett részt az egynapos kiképzésen.

"Álomgyár a Budapesti Operettszínházban"

Maya sajtótájékoztató

(Operettszinhaz.hu oldalról)

Több mint negyven évvel az utolsó bemutató után tűzi műsorára a Budapesti Operettszínház Fényes Szabolcs népszerű revüoperettjét, a Mayát. A november 30-ai illetve a december 1-jei premieren a korábbi előadások és a nagysikerű tévéfilm olyan ikonikus szereplői is jelen lesznek, mint Almási Éva, Galambos Erzsi, Lukács Sándor vagy Zana József.

"Fényes Szabolcs csodálatos zeneszerző és az Operettszínház legendás igazgatója volt. Én magam és a művészeti tanács is úgy gondolta, hogy jelen kell lennie ezen a színpadon. Sokat beszélünk Lehár Ferencről, Kálmán Imréről, Ábrahám Pálról, de van egy másik vonulata is a magyar operett szerzőknek, akik, mint Fényes Szabolcs is, a legelső vonalhoz tartoznak, még akkor is, ha később éltek és alkottak, mint a nagy elődök. Boldogok vagyunk, hogy ez a bemutató létrejöhet, ami nem kismértékben köszönhető a jogtulajdonos Gém Györgynek" - mondta Lőrinczy György, az Operettszínház főigazgatója a premiert beharangozó sajtótájékoztatón.

Az eseményre meghívást kapott az 1967-es bemutató két sztárja, Felföldi Anikó, akit Madeleine-ként láthatott annak idején a közönség, és Harsányi Frigyes, aki Charlie szerepében debütált az Operettszínházban.

Felföldi Anikó elmesélte, hogy a tényleges bemutatót 1966 nyarán a Feneketlen-tó melletti Budai Parkszínpadon tartották, majd ugyanazzal a szereplő gárdával került be az Operettszínházba a produkció. Nagy előnyt jelentett, hogy a próbafolyamat során jelen volt Fényes Szabolcs, az ő irányítása mellett született meg a végleges zenei anyag. A szövegeket Romhányi József írta, a koreográfiát az Operaház akkor már igen neves művésze, Seregi László készítette vendégként, a rendező a felejthetetlen Horváth Tivadar volt, a zenekart Körmendi Vilmos dirigálta.

Harsányi Frigyes 26 éves volt, amikor megkapta Charlie szerepét, pont ennyi idős a mostani előadás Charlie-ja, Gömöri András Máté, akinek ez az első bonviván szerepe. Harsányi Frigyes felidézte a ma már legendás előadás főbb szereplőit. Mayát Lehoczky Zsuzsajátszotta, aki akkor már hatalmas sztár volt, köszönhetően a My fair Lady elképesztő sikerének is. A táncos komikus párt, Rudit és Barbarát Rátonyi Róbert és Galambos Erzsi formálta meg, a Madeleine-t alakító Felföldi Anikó partnere Németh Sándor volt, Bambó, a zenebohóc szerepében pedig Sárdy János volt látható.

A mostani előadás zenei vezetője, Bolba Tamás azt hangsúlyozta, hogy az Operettszínház az egyetlen játszóhely ma Budapesten, ahol egy ekkora zenekarral (negyven fő!) és stábbal létre lehet hozni egy ilyen minőségű zenés színházi előadást. Mint mondta, nem volt könnyű dolguk a zenei anyag elkészítésénél, mert az eredeti, 1931-es ősbemutató kottáinak nagy részét nem találták meg, mégis, "a jogtulajdonos Gém György által segített produkció megpróbál egy valamikori legelső könyvhöz hűen igazodni. Bízom benne, hogy egy csodálatosan szép muzsikát, igazi minőségében és volumenében fogunk tudni megszólaltatni"- tette hozzá a zenei vezető.

Az előadás rendezője Réthly Attila arról beszélt, hogy a rendkívüli szcenikai igényeket igénylő darab színpadra állítása kapcsán hamar eljutottak ahhoz a gondolathoz, hogy egy álomgyárat jelenítsenek meg. "A 20. század eleji filmgyárak mintájára egy olyan közeget találtunk ki, hogy a boldogság- és álomkeresés, ami az egész darabot át- meg átszövi, a "gyári oldalról" is látható legyen, vagyis megjelenjen benne kicsit a mi szakmánk, a mi életünk és annak a fonákja, azaz egy fajta backstage hangulat is. Ez ad lehetőséget arra, hogy gyors váltásokkal frappáns és megújuló szcenikai világot teremtsünk."

Gém György - jogtulajdonos, az előadás egyik átdolgozója  - beavatta a jelenlévőket Fényes Szabolcs életének néhány részletébe. Így megtudhattuk, hogy Fényes Nagyváradról érkezett Magyarországra és rendkívül fiatalon, 21 éves korában robbant be a budapesti színházi életbe, épp a Mayával. Ez annak is köszönhető volt, hogy a korszak nagy tekintélyű dalszövegírója, Harmath Imre tehetségesnek találta az ifjú szerzőt, és vállalta, hogy megírja a zenéhez a szövegkönyvet és a dalszövegeket. "Harmath gyakorlatilag egy krimit írt rengeteg fordulattal. A néző jelenetről jelenetre valami meglepetést lát, és próbálja megfejteni a viszonyokat" - ecsetelte Gém György jogtulajdonos, aki annak a G. Dénes Györgynek a fia, aki rendszeres szerzőtársa volt Fényesnek. Több operettet, zenés vígjátékot, sőt még musicalt is írtak közösen. "Fényes bűbájos és nagyszerű ember volt. Sok zsidó származású szerzőt bújtatott, mentett meg vagy adott neki munkát feketén a háború éveiben" - emlékezett Gém György, aki elmondta azt is, hogy az eredeti darab szövegén a mostani bemutatóhoz alig változtattak, mindössze néhány kevésbé érthető kifejezést modernizáltak. Leginkább a zenébe nyúltak bele a rendezővel, Réthly Attilával közösen. A stílushoz alkalmazkodó zeneszámokat, slágereket, revüszámokat illesztettek a műbe, amelyek természetesen mind Fényes Szabolcs szerzeményei. "Az ő szellemében, az ő társrendezőiként dolgoztunk. Bízunk abban, hogy az előadás egy fiatalabb generációt is közelebb hoz az operett és a revü színház világához."

A Maya címszerepét Fischl Mónika és Bordás Barbara alakítja, akik olyan elődök nyomában járnak, mint Karády Katalin, Honthy Hanna, Lehoczky Zsuzsa és Almási Éva. A két művésznő boldog, hogy a klasszikus primadonna szerepek után egy másféle zenei világba is kalandozhatnak, és A chicagói hercegnő után ismét egy táncosabb, bohémebb szerepet ölthetnek magukra.

Partnerek Dolhai Attila, illetve Gömöri András Máté lesznek. Barbaraként Szendy Szilvi és Gubik Petra lép színpadra, aki ezzel a szubrett szereppel debütál az operett műfajban. Madeleine-ként Auksz Éva és Dancs Annamari mutatkozik be, mellettük Dixiként Kiss Zoltán és Laki Péter brillíroz. Brasch Bence és Kocsis Dénes formálja meg Rudit. Csuha Lajos és Oláh Tibor lesz a Varietéigazgató, Mészáros Árpád Zsoltnak pedig különleges szerepkombinációt talált ki Réthly Attila; az első felvonásban feltűnő Gorillát és Bambót, a vajszívű zenebohócot egyaránt ő játssza majd, szintén Gorilla lesz Laklóth Aladár, míg a másik Bambó szerepében Földes Tamástláthatják majd a nézők. Az előadás további szereplői: Petridisz Hrisztosz, Miklós Attila, Langer Soma, Péter Richárd és Csere László.

A koreográfus Lőcsei Jenő, a látványvilágért Khell Csörsz díszlettervező és Velich Rita jelmeztervező felel. A zenei vezető, Bolba Tamás mellett a másik karmester Dinyés Dániel, karigazgató Szabó Mónika. A hangszerelésben az előadás karmesterein kívül Fekete-Kovács Kornél és Podráczky Ákos működött közre. A sajtóeseményen az újságírók ízelítőt kaphattak a darab nagy slágereiből, mint a Luxusvonat, az Álmaimban valahol vagy a Végy egy sétapálcát.

Charlie-k, ha találkoznak

"A Budapesti Operettszínház szomszédságában, egy Nagymező utcai kávézóban adott egymásnak találkát Harsányi Frigyes, a teátrum legendás művésze és Gömöri András Máté, a színház fiatal tehetsége. A Maya című operett egykori és jelenlegi Charlie-ja nemcsak alkatában, férfias megjelenésében és sármos kiállásában hasonlít egymáshoz, mindketten huszonhat évesen kapták meg Fényes Szabolcs leghíresebb művének férfi főszerepét. Máténak sok musical után ez az első nagyoperett szerepe - Réthly Attila rendezésében -, Frigyes pedig ezzel debütált 1967-ben az Operettszínházban, hogy aztán harmincnégy éven át a társulat vezető szólistája legyen."

/Operettszinhaz.hu/

Silvesterkonzert der Staatskapelle Dresden
Johann Strauß’ »Die Fledermaus«
29.12.2018 / 30.12.2018 |  30. Dezember 2018, ab 22 Uhr im ZDF

Jonas Kaufmann EISENSTEIN
Elisabeth Kulman PRINZ ORLOFSKY
Andreas Schager ALFRED
Rachel Willis-Sørensen ROSALINDE
Tuuli Takala ADELE

Sächsischer Staatsopernchor Dresden
Franz Welser-Möst DIRIGENT

Maya-Galathea, 1931-1957.

Jákfalvi Magdolna írása

„Maya egy Galathea, Harmath Imre és Fényes Szabolcs alkotta nő, a szépség és az önfeláldozás ideája, minden férfi vágya, vigaszt és örömet nyújtó szexmunkás. Az első huszonöt év primadonnái, különösen Honthy Hanna, Karády Katalin és Tolnay Klári mind átformálták, átalakították az eredeti Mayát, s 2018-ra egy különös ikon áll előttünk." [...] 

(Az írás a Theatron Műhely Alapítvány és a Budapesti Operettszínház közös színháztörténeti kutatási projektje keretében jött létre.)