vissza a cimoldalra
2019-11-20
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11450)
A csapos közbeszól (95)

A Magyar Zenekarok helyzetéről (84)
Társművészetek (1450)
Kimernya? (3297)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3509)
Élő közvetítések (8247)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2358)
Meg kell újítani az ének-zene oktatást! (137)
Erkel Színház (10374)
Pantheon (2446)
Kiss B. Atilla (202)
Operett, mint színpadi műfaj (4148)
High Fidelity - beállt a jégkorszak? (546)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1805)
Franz Schmidt (3456)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4458)
Legyen a zene mindenkie! - avagy mit tehetnenk a mai magyar enekoktatasert (62)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

43   Edmond Dantes • előzmény42 2019-05-04 22:12:52

MAO-ban mar gyakorlatta valt. Eiffelben kisebb vatta is eleg lesz a cca.350-400 hely feltoltesehez. Az orosz Faustra maris bejelentkezem ket db.vattacskara ;-)

42   nickname • előzmény40 2019-05-04 21:17:21

Bocsánat, de mit kell érteni a kilátásva helyezett, 10 ezer forintos belépőár alatt? Gondolom nem ennyiért árulják majd a jegyeket az Eiffelbe, mert ha igen, akkor nem nagyon lesz közönség. Lehet majd vattázni a foghíjjas nézőteret. 

40   IVA 2019-05-03 06:34:40

Az arany meg az asszony és Tóték – 2019. április 28.

Az arany meg az asszony szimbolikus mű. Nem egyedülállóan az, és nem is szűk körű társaságban: minden színmű, opera, balett, játékfilm eleve szimbolikus. Senkik sem vagyunk azok közül, akiket a színpadon látunk, sem rabszolgák, sem fáraók, sem máglyahalálra ítélt eretnekek, sem zsoldoskapitányok, sem a többik. Mégis át tudjuk érezni, élni azt az élethelyzetüket, sorsukat, a lelkükben lezajló történéseket, amelyek kimerevednek egy-egy színpadi előadásban, mert a jó művek általános emberi jellemeket és helyzeteket szimbolizálnak. Mi közöm van nekem a germán mitológiából vett alakokhoz, istenekhez, félistenekhez, törpékhez, Grál-lovagokhoz? – ez a kérdés csak addig merül fel bennünk, amíg nem ismertük meg Wagner zenéjét és nem döbbentünk rá, hogy azok a hősök mi is vagyunk, a rokonaink, a szomszédaink is ők. Ehhez a felismeréshez azonban a színjátszóknak nem kell úgy kinézniük, mint amilyen én vagyok, vagy a szomszéd, vagy a vezérigazgató. A színházi élményben az a csodálatos, hogy másmilyenekben ismerjük fel magunkat és életünk szereplőit, akiknek a színpadon csak a jelképeivel találkozunk. Így lesz az előadás a mi asszociációs kalandunk, szellemi és érzelmi kaland. A baj, a rossz színház ott kezdődik, amikor egy rendező a jó, olykor zseniális szerző és a közönség közé tehénkedik: majd ő megmutatja, hogyan kell a művet értelmeznünk, „közel hozza hozzánk”, a nézőtéren ülő bambákhoz, akik a mitológiai vagy történelmi vagy más korban, más vidéken élt személyekben és sorsukban nélküle nem ismernénk fel önmagunkat és saját élethelyzeteinket. A rendező a színről eltűnik, de ott hagyja saját személyét, s ha olyan is van neki, személyiségét. Aki valamennyit „ad magára”, és arra, hogy a kritikusok mit írnak majd róla, a maga hozzáadott szimbólumát vagy szimbólumrendszerét hagyja ott. Jobb esetben egyet, bár az is képes gyengíteni vagy akár kioltani is a szerző jelképrendszerét.
Káel Csaba a biztosra akart menni: egyszerre több szimbólumrendszert is megjelenít a színpadon, nem mondhatni, hogy eredetiket. Sajnos nem nyit nekünk ablakot az opera miliőjére, egy visszavonult, jómódú kereskedő otthonára, ahol mégis boldogtalanság honol, Lőcse városában. Pedig nagyon érdekelne, milyen lehet egy ilyen környezet tehetséges és művelt rendező és díszlettervező fantáziája szerint, mert sosem jártam Lőcsén, főleg nem a XV. században. Szerencsére Káel nem élt a rendezői közhelyek közhelyével, ti. hogy mai környezettel és személyekkel hozná közel és tenné számomra is átélhetővé a történetet (hiszen tőlem is csaknem olyan távol van a cselekmény kora, sőt az alapszínmű írójának kora is, mint egy tizenöt éves nézőtől); szerencsére nem látunk loftlakást, ahol Wolfgang házi mozi előtt ülve várná az estét, Anna pedig a mobilján böngészve nézelődne kifelé az ablakon. Azazhogy nem ily módon élt ezzel a rendező, hiszen az ablak inkább olyan, mint egy multiplex mozi vászna, amelyen nem hópelyheket látunk, hanem vattacsomókat, hol remegni, hol megállni a levegőben, halvány emlékét és hangulatát sem idézve fel egy alkonyati havazásnak, amikor nem kellemes az utcán lenni, viszont hívogat egy meghitt otthon melege.
Kétoldalt hatalmas lépcsősorok keretezik a színpadot, de percig sem képzeljük, hogy egy városi palota lépcsői: csak színpadi lépcsők. A középkori lakás atmoszférájáról már lemondtunk; arról is, hogy megdermedjünk a falai közt honoló ridegségtől, szeretethiánytól. Elég hidegek a fények, de a színpad (díszlet: Szendrényi Éva) csak nem áraszt semmilyen miliőt sem. Németh Anikó jelmezei sokat akarnak, többet, mint operai és mesés jelmeznek lenni együttvéve – és keveset tudnak. Az otthon üldögélő polgári asszony ruhája túlontól is nagyvonalú, fejdíszéről aláomló fátyla talán mégis a középkorra utal, öltözékének színvilága azonban inkább Barbie-ra vagy kínai gyártású írószerekére. És nicsak, Anna homloka fölött csaknem élethű állatfej ékeskedik, talán macskáé, farka is van, amellyel gazdája játszadozhat. Ugyanígy rókafej és rókaegyebek utalnak Wolfgang állati lényére, talán a jellemére, amely a mesében él, a természetben viszont nem. A kakast még elfogadnánk Rotaridész jellemzésére, bár ez igen gyenge és elcsépelt jellemzés, ám a színészek és a szolga ábrázolása további állatokkal már megterhelően fölösleges (bármilyen fölöslegesen aranyos is Beöthy-Kiss László Hinkója), és más szimbólumvilágot kever ebbe a zűrüs világba. Persze az ember örök vágya állatokat játszani, állatokon keresztül emberi jellemeket, de úgy gondolom, amilyen gazdag fantáziaterep nyílik erre A ravasz rókácskában vagy mesejátékokban, vagy a Csipkerózsika divertissiment-jában, annyira idegen Kenessey Jenő inkább tanmesének, mint mesének felfogható operájában. Ám nem elég, hogy a rendező beleszeretett ennek a sántító és rendszerré összeállni nem tudó szimbólumvilágnak az ötletébe, belepakolta még az énekesek mozgó-táncoló alteregóit is (talán Gluck Orfeuszának vagy a Milhaud Francia salátájának a hatása alatt?), pazarlóan megkettőzve a jelmezek költségét is, és már le sem merem írni, mert hátha el sem hiszik nekem, hogy az irizáló fények és a hamis kincseket áprázoló felülmúlhatatlan (?) csillogás mellett megjelennek az elektronikusan világító jelmezek is, ami már Káel Csaba Don Pasqule-kitalációjában is példázta a decens művészi ízlést…
Sajnálom, hogy gyerekkoromban nem láttam Az arany meg az asszony operaházi előadását. Nem tudom, mennyire élne bennem a zenéje azóta. Bár hallgani kellemes, most, ezzel a színpadi feldolgozással, nem lettem a rajongója. Ha némely harmóniáján nem érezném A kékszakállú herceg várának feltehetően akaratlan hatását, fel sem merülne bennem az a kérdés, hogy nagy zene-e a Kenesseyé. Ugyanakkor annak tartom A keszkenő című balettét, és lelkesen üdvözölném, ha azt a Magyar Nemzeti Balett műsorára tűzné.
Wolfgang, a kereskedő szomorúságát és boldogsága helyébe lépő bosszúját Kovács István gyönyörű hangon, átéléssel szólaltatta meg. Az Annát megformáló Megyimórecz Ildikó hódító jelenség, de még nem hódító személyiség a színpadon. Hódító szoprán hangja szíven ütött a magas regiszterben – egyetlen frázisban, a többiben nem. Szívesen írnék a pályájához fűzött reményeimről, ha az Operaház honlapja a színházban kapott feladatainak felsorolásán kívül egyebet is elárulna róla.

Tóth Péter Tóték című operájának előadása jobban tetszett, és talán még jobban tetszett volna, ha…
Ha nem Az arany meg az asszony tolakodó túl(meg)rendezettsége okozta fáradtsággal, nem mindvégig kissé fázva nézem, és nem a Bánffy terem – most már állíthatom – kényelmetlen üléséről. Nem mondom, hogy nem ültem még ennél kényelmetlenebb széken stúdiószínházakban, szabad téren, sőt az Operaház III. emeletén vagy páholyaiban is, de kétségtelen, hogy az utóbbi időkben leggyakrabban látogatott Erkel Színházhoz szokva ez nem kényelmes színház. Ha majd még az első (jelenleg A) sor elé is le lehet ülni, földre terített párnákra, a fiatalok nagyon fogják szeretni.
Így igen hosszadalmasnak tűnt a Tóték, de élvezhetőbbnek, vélhetően attól, hogy Örkény István darabja olyan remekmű, amelyet még a tolakodó rendezéssel sem lehet agyonütni. Pedig szegény darabot egyéb is fenyegethetné. Míg pl. a Figaro házasságaDon Carlos, az Otello, a Bánk bán hallatán, láttán sosem merült fel bennem, miért „kellett” operát komponálni a drámai remekművekből, a Tóték esetében sajnos és egyelőre igen. Nem mondhatom, hogy ez a zene nem tetszett, még azt sem, hogy zavart, csak egyelőre, első hallásra nem éreztem, hogy valami más minőséget adott volna a színműhöz. Még azt sem, hogy nem követte a darab tragikomikus, abszurd jellegét – bár A varázsfuvola és a Hovanscsina zenéjének rafinált idézése szellemes volt, műfajérzékem szerint ezekkel mégis a vígopera felé billent a darab műfaji mérlege.
Nem ez az első Tóték, amelyet operaszínpadi dimenziókba „emelve” láttam: 2004-ben Vidnyánszky Attila a Beregszászi Nemzeti Színház társulatával bemutatott előadást a Bárka Vívótermének nagy terére apadtálta, népi zenekarral és táncosokkal, Mariska (Szűcs Nelli) sparhelden sülő rántott húsával és erős alakításokkal. Azóta mégis úgy gondolom, illetve tapasztaltam, hogy a Tóthék jobban érvényesül kamara méretű helyen és a kamarajelleg meghittségével. Ehhez a véleményemhez képest kellemesen csalódtam az operaváltozatban, leszámítva az egyelőre nyitott kérdést: miért?
Az írói zsenialitás Káel Csabát több önmérsékletre szoríthatta a jelképhasználat terén, mint Az arany meg az asszony esetében, noha a játékban és főleg a jelmezekben (Németh Anikó) a kissé kevesebb, kevésbé harsány többet adott volna. Ágika megjelenítésének magyarnemzeti-baba jellege elrajzolta a figurát, még ha ezért kárpótolt is kissé a rakott aljrész kimerevítésének szellemessége.
Tetszettek az énekesek. Játékban és hangban elsősorban Szvétek László, már-már feledtetve, hogy nem prózai Tót-alakítást látok. Vajda Júlia éneklése is, még inkább roppant színpadi otthonossága Mariska szerepében. Ágika gyermeki lényét Nánási Helga megszemélyesítésében nkább a hangja hitelesítette, mint a termete. A Magyar Állami Operaház Énekkarának lelkes szereplése és színvonala szinte a főszereplők sorába emelte a falu népét.
Mindkét darabról szólva utaltam a második megtekintés lehetőségére. Vajon mi venne rá? Semmiképpen sem az, ami az elsőre: az igyenes regisztrációs jegy, amiért ezért az előadásért is köszönet illeti az Operaházat. A kilátásba helyezett 10000 forintos belépőár viszont végképp nem! Talán kíváncsi lennék egy másik szereposztásra. Vagy ugyanerre: az Erkel Színházban, és nem csak az Erkel színházi helyárak miatt.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Erkel Színház

GERSHWIN: Porgy és Bess

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Mahan Esfahani (csembaló)
"Halk húrok"
TALLIS: Felix namque
BERIO: Rounds
RAMEAU: Les tendres plaintes
RAMEAU: Le lardon – La boiteuse
RAMEAU: L'entretien des Muses
RAMEAU: Les cyclopes
COWELL: Set of Four
SRNKA: Triggering
J.S. BACH: 3. (a-moll) partita, BWV 827
21: "Kóda" - kötetlen beszélgetés az előadókkal
A mai nap
történt:
1805 • A Fidelio bemutatója (Bécs)
született:
1937 • René Kollo, énekes
1948 • Barbara Hendricks, énekes
elhunyt:
1894 • Anton Rubinstein, zeneszerző, zongorista (sz. 1829)
1950 • Francesco Cilea, zeneszerző (sz. 1866)