vissza a cimoldalra
2018-04-25
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3977)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60781)
Társművészetek (1248)
Momus társalgó (6313)
Milyen zenét hallgatsz most? (24996)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2277)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11272)
A csapos közbeszól (95)

Jonas Kaufmann (2203)
Astrid Varnay-Hochdramatischer Sopran (79)
Bartók Béla (1881-1945) (207)
Erkel Színház (9245)
Élő közvetítések (7040)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2681)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (759)
A nap képe (2053)
Momus-játék (5472)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1383)
Franz Schmidt (3108)
Opernglas, avagy operai távcső... (20067)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4258)
Edita Gruberova (3056)
Fanyalgások és Nyavalygások… avagy virtuális siránkozó elégedetleneknek (152)
A díjakról általában (1022)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

510   Ardelao • előzmény509 2018-01-12 11:59:01

Teljes mértékben egyetértek Veled. A régi időkben (1950-es évek, 1960-as évek eleje) versenyeztek egymással az iskolai kórusok. Színvonalasabbnál színvonalasabbak voltak ezek a megmérettetések. Az egykori MOM kultúrház (nem kis) nézőtere zsúfolásig megtelt az iskolai „dalnokok“ teljesítménye iránti érdeklődőkkel. A jobb (általános) iskolai kórusokat rádiófelvételre is behívták. Ez nemcsak a kórus, de az egész iskola dicsősége volt. Sok iskolában még a harmóniumok is részét képezték az oktatást szolgáló berendezésnek. Lukin László fiataloknak szóló előadásai a zeneakadémián élményszámba mentek. Ma, ha a stadionban sportolóink a himnuszt éneklik (már, ha mernek énekelni), nem a gólért, hanem azért szurkolok, hogy meg ne halljam őket, mert botrányosan hamisak. Ugyanakkor a külföldi csapatok tagjai teli torokból, és elfogadhatóan „zengik“ saját himnuszukat. Hát itt tartunk. És – sajnos – nemcsak a zene terén.

Sic transit gloria mundi ….   

509   Klára • előzmény508 2018-01-12 09:33:26

Miért is csodálkozunk? A művészeti tárgyakat - ének, rajz, művészettörténet - évekkel ezelőtt száműzték a tanrendből, más "fontosabb" tárgyak rovására, Valamikor az ún. általános műveltséghez hozátartozott bizonyos ismeretanyag, zenei alapelemek, rajz, stb. Ezt a fogalmat is száműzték. Néha nézem a TV-ben a jelenlegi kvíz-músorokat, vagy a régebbi Vágó-féle Legyen Ön is milliomos ismétléseket. Diplomás emberek - tisztelet a kivételnek - nincsenek tisztában olyan alapvető dolgokkal, mint pl a magyar történelem főbb eseményei, neves hazai és külföldi írók, festők, stb ismert művei, esetleg nemzeti hovatartozásuk, stb. Ma szinte arra épül minden, hogy a "google-ban vagy a wikipédiában megnézi": ÉS HA ÉPPEN NINCS KÉZNÉL? Miközben a témával foglalkozó szakemberek, agykutatók váltig állítják, hogy ezek a tárgyak olyan készségeket, agyi funkciókat fejlesztenek, melyen elengedhetetlenek (lennének) a későbbiekben?

Évek óta megy pl. a siránkozás, hogy kevés idegen nyelvet ismerő ember van hazánkban, és a fiatalokat adminisztratív eszközökkel kényszerítik idegen nyelvek megtanulására. Holott először fel kellene ismertni, hogy az idegennyelv tanítás milyen mődszereket igényel, hogy az óvodában tanult mondókák, az iskolai kötelező versek, memoriterek milyen mértékben készítik elő a nebulók agyát a későbbiekben sorra kerülő idegennyelv-tanulásra? Több nyelvet sikerült annak idején megtanulnom, tanítottam is pár évig - egyik első megdöbbentő élményem volt a magyar nyelvtan házagos ismerete, a pongyola nyelvhasználat. Hogyan tanuljon meg valaki egy idegen nyelvet, annak szókincsével és nyelvtanával, ha a sajátját nem eléggé ismeri? 

Mi van a Kodály-módszerel? Lassan a külföldiektől fogjuk megtanulni, mert itthon már szinte a feledés homályába veszett/vész!

508   Ardelao • előzmény507 2018-01-12 05:06:39

Megdöbbentő, hogy manapság az ifjúság mennyire nem tud énekelni. Hiába rendezik meg évente a tehetségkutatókat, "X-faktor"-okat, "Csillag születik"-eket, stb., a fiatalok nagy általánosságban fülfájdítóan hamisan énekelnek. Pedig nem volt ez mindig így. A Sztojanovits Jenő által 1906-ban előadottak a mára is érvényesek lehetnek:

A ZENE, 1934. 4. SZÁM:

ÁLLAMI FELADATOK A ZENETANÍTÁS TERÉN
(Előadta Sztojanovits Jenő 1906-ban Pécsett, a Szabad Tanítás kongresszusán.)

          Ha manapság az úgynevezett művelt embert megkérdezzük, hogy szereti-e a zenét és ha igen : melyik fajtáját kedveli különösen, úgy erre a kérdésünkre sokféle feleletet kapunk.
          A leggyakoribb válasz az, hogy szeretem a zenét, de csak a könnyen felfogható zenét, sajnos a klasszikus muzsikát nem értem. A másik csak az operetteket kedveli, a harmadik csak a cigányzenét, vagy a magyar nótákat szereti, a negyediknek csak a tánczene tetszik s aránylag igen kevesen lesznek, akik azt felelik, hogy a jó zenét szeretik. Azt, hogy a zene megértése szeretete és pártolása milyen állapotban van hazánkban, pontos statisztikai adatokkal nem vagyok képes megállapítani, de minthogy egy negyed évszázad óta szeretettel foglalkozom ezzel a kérdéssel, sok olyan adatot hordtam össze, amelyek eléggé megbízhatóan világítják meg a kérdést.
          Úgy vélem a zeneművészet iránt országszerte nagy a közömbösség s igen csekély azoknak a száma, akik a zenét szeretik, értik és kultiválják, akár mint passzív hallgatók, akár mint aktív egzekutálók.
          Mielőtt ez állításomat bizonyítani megkísérelném, kifejezést kell adnom annak a meggyőződésemnek, hogy a zenét teljesen élvezni, megérteni és megszeretni csak az képes, aki azt tanulta. A művészetek között a zene ebben a tekintetben egyedül áll, mert lényege és tárgya teljesen elvont, s az idő folyamatában való megnyilvánulásait a hallószerv közvetítésével az agyvelő teljesen apart képzetekké kell, hogy feldolgozza. Ha a zene hallása alkalmával a hatás csak a hallószervek megrezegtetéséig terjed, de földolgozó, analizáló, szóval gondolkodó agyműködést nem vált ki, úgy az egyszerűen csak fizikai hatás marad, mint a minő a meleg, vagy a hideg, a savanyú, vagy édes, a sötét, vagy világos érzete.
          A zene iránt való közömbösségnek tehát egyik főoka az, hogy Magyarországon a zenét igen kevesen tanulták és tanulják. A zenei műveltséget bizonyos fokig meg lehet szerezni a nyilvános iskolákban, a különösen zenetanítással foglalkozó iskolákban s végül magánúton, az ének, vagy valamilyen hangszer tanulása révén.
          A múlt év szeptember haváig (1905) az összes felső, nép- és középiskolák közül csakis a polgári fiú- és leányiskolákban és a felső leányiskolákban tanították az éneket, mint olyan tárgyat, melyből a bukás nem számít, melyből bárki felmentheti magát s tanították egy teljesen elavult és értéktelen tanterv szerint. Az elemi és reáliskolákban, a gimnáziumokban, a kereskedelmi s másféle szakiskolákban tehát sem zenét, sem annak egyik ágát, az éneket, mint rendes tárgyat nem tanították. Némelyik iskolában mint rendkívüli tárgy szerepelt, tanterv nélkül, csekélyszámú tanulóval.
          Elmondhatjuk tehát, hogy a múlt év (1905) szeptember haváig Magyarország tanuló ifjúságának túlnyomó nagy része zene nélkül nevelődött.
          Figyelembe kell vennünk azt, hogy a polgári és felső leányiskolái tanulók s az ország összes zeneiskoláinak és magántanítóinak tanítványai az ország tanuló ifjúságának csak egy kis töredékét teszik.
          A legfájdalmasabb veszteség az, hogy azok, akik a gimnáziumon és reáliskolán át jutnak az egyetemre, akik tehát így jelentékeny társadalmi pozíciókba, vezető és irányító állásokba jutnak, teljesen híjján vannak a zenei műveltségnek s így se érzékük, se rokonszenvük nem lévén a zene iránt, nem is törődnek vele.
          A múlt év szeptembere óta a helyzet lényegesen javult azzal, hogy életbe lépett az új népoktatási tanterv, mely az elemi iskolák felső osztályaiban kötelezővé tette az éneket. Az új tanterv elég jó ahhoz, hogy hozzáértő tanító kezében szép eredményeket hozzon létre, de itt meg az a nagy baj, hogy az új tanítóképzőiskolák tanterve még sokkal fiatalabb, hogy sem megfelelő számú — éneket helyesen tanítani tudó — tanítót produkálhatott volna. A régebbi tanítók nagyrésze tudniillik nem ért hozzá s nem is valószínű, hogy utólag meg fogja tanulni.
          Mindazonáltal ezek az átmeneti nehézségek elmúlnak s a reformnak nagy jelentősége lenne a zenekultúra fejlesztése terén, ha az egész akció a középiskolák küszöbén meg nem feneklene. És itt azt vagyok bátor kérdezni, hogy miért kell az ének a polgári iskolai tanulóknak s miért fölösleges az a gimnazistának vagy a realistának? A gimnazista vagy a reálista fiúnak az általános műveltséghez való jogos igénye kisebb talán, mint a polgári iskolai tanulóé ?
          Igazán nyitott ajtót törnék be, ha itt most bizonyítgatni akarnám a zene és énektanulás fontosságát a kedély és az értelemképzés, a művésznevelés szempontjából s fölsorolnám a nyugati nagy civilizált államok állásfoglalását ebben az ügyben és mégis azt hiszem, kielégítő feleletet erre a kérdésemre nem kapok.
          A helyzet egyelőre az, hogy az állami élet, a tudomány, az egész művelt társadalom vezetőférfiainak túlnyomórésze zenei analfabéta. Nem tanultak annak idején semmiféle zenét, közömbösek iránta s azzal mentegetik legföllebb magukat, hogy nincs hallásuk. Az előbb felsoroltaknak csak természetes következménye a magyar zenekultúrának jelenlegi állapota, mely kezdetleges fokon áll.
          Nézzük csak futólag azokat az intézményeket, melyek a jó zenét szolgálják.
Az egész országnak van egy felső zeneiskolája, a magyar királyi Zeneakadémia, afféle zeneegyetem, ahol a magasabb és legmagasabb zenetudományt kultiválják. Mikor megszervezték, fényes tetőt csináltak egy nem létező épülethez és egyszerűen elfelejtették megcsinálni az alapot, az első és második emeletet, más szóval: a végén kezdték el a dolgot. Akkori vezetőférfiaink nem igen voltak tisztában a zenetanítás lényegével, értékével és céljával, aminthogy még manapság is ebben a tekintetben a legzavarosabb fogalmak uralkodnak.
          Jöjjünk tisztába, hogy mi a célja a zenetanulásnak.
A zenetanulásnak van egy általános és egy különös célja. Az általános célt szolgálja az a zene (ének) oktatás, melyben bizonyos fokig minden tanulónak részesülnie kell azért, hogy műveltségében hézag ne legyen. Megtanul annyit, amennyi képessé teszi arra, hogy a zenét megértse, s ez irányú lelki szükségleteit kielégítse. Ezt a célt szolgálnák az alsó és középfokú zeneiskolák. A zenetanulásnak második különleges célja, a dologbeli készség elsajátítása egészen az elérhető tökéletességig továbbá a művészi felfogás és értelmezés kifejlesztése, az arra hívatott egyéni rátermettség szolgáltató képességének legvégső határáig. Ezt a különös célt szolgálja az alsó és középfokii zeneiskolák folytatását és befejezését képező felsőfokú zeneiskola, amilyen az országban csak egy van, a magy. kir. Zeneakadémia.
          Van tehát legfelsőbbfokú zeneiskola, de nincs eleje és közepe. Félszeg helyzetében az Akadémia keményen tartotta a magas színvonalat és erősen megrostálta a fölvételre jelentkezőket. Az eredmény az volt, hogy elenyésző csekély számban talált megfelelő növendékeket, még pedig azért, mert céltudatos tantervvel dolgozó előkészítő iskolák nem voltak.
          A helyzet ma már tarthatatlan s az állam kénytelen lesz abból a lépésből kifolyólag, hogy a Zeneakadémiát megalapította s bizonyos tantervvel és a legmagasabb autoritással ellátta, a szükség által diktált konzekvenciákat levonni.
Ez a végleges rendezés azonban nem lenne helyes és üdvös, ha nem az egész vonalon történnék. Apró foltozgatásokkal és palliativ intézkedésekkel, rendszer és vezető gondolat nélkül, nem lehet a hiányokat megszüntetni. Itt csak radikális és tervszerű eljárásnak van haszna és eredménye. Ez az út hosszú és sok időt vesz igénybe, tehát minél előbb kell megindulni.
          Ha elfogadjuk azt a vezető gondolatot, hogy zenei kultúránkat az iskolákban kell megalapozni, úgy a teendő intézkedések egymásból folynak. Mindenekelőtt gondoskodni kell oly intézetről, mely zene és énektanárokat helyesen képez. A zenetanárképzésre az országos akadémia megfelelően van berendezve, kívánatos volna azonban, ha a zenetanár jelölttől nyolc középiskolai osztály sikeres elvégzését követelnék s nagyobb súlyt fektetnének a tanításnak a megtanítására. Kívánatos volna ezenkívül, ha az állam még egy ilyen zenetanárképzőt állítana föl az ország egy másik pontján, vagy Aradon, vagy Kolozsvárott, vagy Temesvárott, mert egy ilyen intézet kevés.
          Az énektanárképzés mai állapota egészen tarthatatlan.
         Énektanárokat tulajdonképpen az országban sehol sem képeznek. A tanítóképzőkben az ének ugyan rendes tárgy, de a képzés módja már nem felel meg a modern követelményeknek. Egy modern énektanártól meg kell követelni a megfelelő általános képzettségen felül azt, hogy kifejező és jól képzett énekhangja legyen, mert hogyan tanítson az énekelni, aki maga nem tud énekehii vagy hangja nincs? Különös súly fektetendő arra, hogy az énektanár tisztán, szépen és szabatosan beszéljen magyarul. Az éneklésben a szöveg helyes kiejtése, a helyes hangsúlyozás oly fontos részletek, amelyeket figyelmen kívül hagyni nem szabad. Az énektanárnak az általános zeneelméletben, az összhangtanban s legalább az egyszerű ellenpontban, a zenetörténelemben és zeneesztétikában, a formatanban, a hangotadó szervek ismeretében, az éneklés higiéniájában és módszertanában teljesen jártasnak kell lennie s azonkívül meg kell követelni tőle, hogy kitűnően játsszék zongorán és harmóniumon. Ezeket a tárgyakat a képzőintézetekben vagy egyáltalán nem, vagy pedig nem a szükséges terjedelemben tanulják.
         Az állam két énektanárvizsgáló-bizottságot nevezett ki, melyek ezekből a tárgyakból való készültséget több-kevesebb szigorúsággal megkövetelik a jelöltektől. A tapasztalás azt bizonyítja, hogy ezek a bizottságok rendkívül elnézők s olyanokat is ellátnak oklevéllel, akik erre nem kvalifikáltak. Ezeknek mindenesetre megvan az a mentségük, hogy ugyan hol tanulhatták volna meg alaposan ezt a studium- tömeget? Egyszerűen sehol, mert ezekből a tárgyakból nagyobbrészt sem magyar nyelven megírt megbízható tankönyvek, sem módszerek és rendszerek, sem iskolák, sem tanítók nem léteznek. Az akadémia tanulói is például az összhangzattant német nyelvű tankönyvekből, a zenetörténelmet, módszertant, esztétikát, formatant a tanárok magyarázatai után tanulják.
          Ebbe a káoszba végre rendet hozni s egy megfelelő tantervvel, tanerőkkel és segédeszközökkel ellátott énektanárképző intézetet felállítani, mindenesetre állami feladat, így volt ez a rajztanítással is. Addig kísérleteztek, míg végre belátták azt, hogy megfelelő rajztanárokat csak egy erre a célra berendezett s megszervezett rajztanárképző intézetben lehet nevelni.
          A második állami feladat, a zenetanítást országszerte rendezni. Ezt a kérdést a zenetanulás kétféle céljának megfelelően kell megoldani. A közoktatásügyi minisztérium megindult a helyes úton: az elemi iskolákban kötelezővé tette az énektanulást. Folytassa a reformokat tovább. Mindenekelőtt a polgári iskolák számára új és modem tan tervet kell készíteni, amely az éneket céltudatosan és helyesen állítja be a tanítás keretébe, azután egy megfelelő tantervvel be kell vezetni az énektanulást a középiskolák alsó osztályaiba, gondot fordítva arra is, hogy az énektanítás keretében általános zenei ismereteket is nyújtsunk. Önként adódik az iskolaszerte fölállítandó iskolai énekkarok kérdése. Sajátságos, hogy a polgári életünk lefolyása közben oly sokszor érezzük szükségét az éneknek, de arról nem gondoskodunk, hogy legyenek is akik énekeljenek. Már az iskolai életben egy sereg hivatalos ünnep van, amelynek hivatalos programmjában a karének előkelő szerepet tölt be, künn az életben is lépten-nyomon kívánjuk az éneket. Ott, ahol ünnepi komolyságot, megfelelő hangulatot akarunk kelteni, ahol az emberi léleknek a közönségesnél érzékenyebb fogékonyságát akarjuk kiváltani, ott, ahol a szó már nem tud mindent kifejezni s ahol érzéseinknek szárnyat akarunk adni: ott kívánjuk és segítségül hívjuk az éneket. Gondoskodjunk tehát arról, hogy legyenek akik énekeljenek és tudjanak is énekelni. Németországnak mintegy ötezer férfidalosegyesülete, női és vegyeskara van, mintegy 600.000 működő taggal. Magyarországban teng-leng körülbelül 140 dalárda, összevissza 4000 taggal. Nem gondolják uraim, hogy az a 600.000 dalos német minden szervezetnél erősebb és megbízhatóbb kapcsokkal köti össze a német dal bűvös erejével a hatvanmilliónyi nagy németséget a végletekig felfokozván bennök az összetartozóság nagy nemzeti érzését? S vajjon nekünk nem volna-e szükségünk ilyen kapocsra, mely széthúzó társadalmunkban fölköltse az összetartozás érzését s a magyarság eszméjét a magyar dal bűbájos erejével belopja az idegen nemzetiségek szívébe ?
          Ezek után visszatérek a zenei oktatás második speciális céljának és föladatának elérésére és megoldására alkalmas állami beavatkozás megjelölésére. Ez a speciális zenetanítás kérdésének megfelelő tantervekkel s iskolákkal való megoldása. Ezt nem én sürgetem egyedül s nem is először. Ezt maga a zenetanításnak mai helyzete sürgeti leginkább. Vegyük azt a legegyszerűbb esetet, hogy valaki zongorázni, vagy hegedülni akar tanulni. Ha egy kissé lelkiismeretesen kezeli ezt a kérdést, úgy az első lépésnél már zavarba jön. Kitől tanuljon és hol? Vannak államilag képesített s államilag nem képesített zenetanárok. A bizalom természetesen az államilag képesítettek felé fordul, de a gyakorlat még nem erősíti meg a bizalmat, mert ime a kiváló művészek és tanárok sora: nem államilag képesített, tanár! Az országban működő zenetanárok kilenctized része is állami képesítés híján van. Ez a módszer azonban drága s végeredményében bizonytalan. Bizonytalan azért, mert nem tudni, hogy az illető tanár milyen módszer, rendszer és tanmenet szerint tanít. Kérdés, hogy négy-öt évet tanulván, fölveszi-e az egyedül államérvényes zeneakadémia a növendékei sorába? Erre a felvételi vizsgára senki fia sem mehet azzal a biztos tudattal, hogy megfelel-e a követelményeknek  Az illető tanulni vágyó tehát azt gondolja magában: bizonyosan lesz olyan iskola, amelyik olcsóbb is, mint a magántanulás, amelynek bizonyosan megfelelő tanszemélyzete és tanterve van, amelyik iskolának tehát bizonyos számú osztályát buzgalommal elvégezvén, bejuthat az akadémiába. Hosszas keresgélés után rájön az illető, hogy ilyen iskola az egész országban nincs. Alig van két iskola, amelyiknek egyforma tanterve volna s a leghíresebb iskolából sem veszik föl az akadémiába fölvételi vizsga nélkül és végül: mégis csak az akadémiába kell jutni, mert annak van meg az egyedüli joga, hogy államérvényes bizonyítványokat adjon ki.
          Ez az állapot annyira tarthatatlan, hogy az államnak kötelessége rajta mielőbb segíteni. Ha már megcsinálta az állam a tetőt, hát építsen legalább alája utólag házat, tegye normálisan lehetővé azt, hogy bizonyos föltételek mellett oda mindenki bejuthasson. Mindenki csak helyeselheti azt, ha az állam a tanítás ügyét komolyan veszi s a zenetanítás ügyével is szakszerűen és behatóan foglalkozik De akkor ne álljon meg a fél úton s ne csináljon fél munkát. Mindenki örömmel fogja üdvözölni azt, ha a zenetanítás ügyét az állam országszerte rendezi, mert ennek eredménye az lesz, hogy mindenki olcsón és jól tanulhat zenét, de hát akkor rendezze is.
          Mindenekelőtt készítsen a zenetanítás minden ágára jó tanterveket, azután állapítsa meg az iskolák típusait, melyek elvégzése a zeneakadémiához vezet, állítson fel egy sereg ilyen iskolát s végül : állítson föl legalább még egy zeneakadémiát valahol az országban, mert ez az egy kevés. A meglévő magániskolák legyenek kötelesek az állami tantervet elfogadni s aszerint tanítani, legyenek kötelesek csak államilag képesített zenetanárokat alkalmazni, vizsgálataikat ellenőrizze az állami zenei tanfelügyelő s végül: akik ezeket az iskolákat elvégezték s tovább akarják képezni magukat, vagy el akarják érni a művészi fokozatot, az előző jó bizonyítvány alapján, fölvételi vizsga nélkül, vétessenek fel az akadémiákba, aminthogy az érettségi bizonyítvány alapján mindenkit vizsga nélkül fölvesznek az egyetemre.
          Ugyanilyen iskolákat fölállíthatnak a városok is, megfelelő állami szakellenőrzés mellett. így aztán a fejnek meglesz a törzse és meglesznek s végtagjai is. Elsőrendű állami föladatnak tartom a zeneművészet népszerűsítését is, melynek egyik leghatásosabb eszköze a népszerű, olcsó zenekari hangversenyeknek országszerte, akár vándorzenekarral való rendezése, de erről a témáról igen tisztelt barátom Molnár Géza fog értekezni s így befejezem előadásomat azzal a kívánsággal, vajha az itt megpendített eszméket az államhatalom minél előbb megvalósítaná!“

507   Ardelao 2018-01-11 12:21:18

Képtalálat a következőre: „Sztojanovits Jenő”

Sztojanovits Jenő zeneszerző, karmester, zenepedagógus

(Pest, 1864.04.04.-Budapest, 1919.01.28.)

„Sokan emlékezünk még arra a jóságos arcú, meleg tekintetű, középtermetű, széles vállú, nyugtalan férfiura, akit vagy húsz évvel ezelőtt mindenütt ott láttunk, ahol zene hangzott, vagy zenéről volt szó. Minden zenei mozgalomban részt vett, szakadatlanul dolgozott, szervezett, agitált és alkotott. Dalárdákban, színházakban, iskolákban, templom kórusokon sűrűn találkoztunk vele, - vagy a nevével. A századforduló magyar társadalmának valóságos zenei motorja, aki csak egy célt látott és egy célt nézett: a magyar zenekultúra előbbre vitelét.

Sztojanovits Jenő azok közé a magyar muzsikusok közé tartozik, akiknek érdemeit nem ismerik eléggé. Ha nem is felejtették el őt, sohasem helyezték arra a polcra, mely megillette. Holott az ő működése nélkül ma nem volna ilyen fejlett daloskultúránk, iskolai zeneoktatásunk, kórus-zenénk és szegényebbek volnánk sok szép magyar dallammal. Ha a magyar zenetörténetnek egyszer lesz egyetemes összefoglalója, annak munkájából Sztojanovits alakja ki fog emelkedni. Az alapozók és építők lelkes gyülekezetében ő a legértékesebbek egyike.

Életrajzi adatait – melyek hitelességre számítanak – azért kell felsorolnom, hogy kitűnjék, milyen sokrétű művészegyéniség volt.

Sztojanovits Jenő 1864. április 4-én született, Budapesten. Atyja, Sztojanovits István, fővárosi iskolaigazgató volt. Anyja: Bellovics Karolina. Szülei zeneszeretők és zeneértők. Első zeneoktatója nagyapja, Bellovics József, budafoki kántortanító. Később ennek fia, Bellovics Imre, jónevű karnagy és kitűnő muzsikus, vette kézbe feltűnően tehetséges unokaöccse nevelését. Tőle kapta alapos, sokoldalú elméleti és gyakorlati kiképzését. A budapesti kegyesrendiek gimnáziumának elvégzése után orvosi pályára ment. Öt évig járt egyetemre, utolsó szigorlata volt hátra, mikor a zeneművészet elhódította. Alig húszéves korában «Peking rózsája» című operettjének sikere a Népszínházban – Blaha Lujzával és Hegyi Arankával a főszerepben – megpecsételte jövőjét. Muzsikussá lett és muzsikus maradt. Operák, operettek, balettek, egyházi művek, daljátékok, dalok és karművek egymás után kerültek ki szorgalmas tolla alól. E mellett több, mint tíz éven át újságírói és zenekritikai működést fejt ki. Közben több iskolában éneket tanít. Fiatalságának ebben a termékeny idejében írja legszebb műveit: az «Új Romeo», «Csárdás», «Tous les trois» baletteket s a «Ninon» két felvonásos operát. A «Csárdás» időrendben (1890) a első sikeres magyar tárgyú balett. Úttörő, értékes magyar muzsika. Bemutatóján nagy sikert aratott, s rövid idő alatt, sorozatosan, tizenkét telt házat hozott az Operaháznak. Összesen 79 előadást ért meg. Vezérkönyvének részeit ma is, külföldön is játsszák. A «Csárdás» balett után 1898-ban következett a «Ninon» opera, mely tizennégyszer került színre, ami az akkori viszonyok közt sikernek számított.

Alkotó munkája mellett állandóan folytatott karmesteri működést. Karnagya volt a Magyar Dalosszövetségnek, a Szent István Bazilika, majd haláláig a Koronázó Mátyás-templom ének- és zenekarának. Nagyarányú pedagógia munkásságának igen sokat köszönhet a mai nemzedék. Vagy tőle, vagy oktató irányú szerzeményeiből, vagy tankönyveiből szerezték meg a zenei alapot. A Budai Dalárda az ő vezetése alatt nyerte el először a királydíjat. Az Országos Magyar Zenész Szövetségnek hosszú időn át elnöke volt. Ő szervezte meg a ma már híres Fővárosi Énekkar, ő vetette meg az alapját a Székesfővárosi Zenekarnak. Ő építette fel a fővárosi iskolai elemi zeneoktatást. Ő volta z első ének-szakfelügyelő Budapesten. Általában a székesfőváros zeneművészeti, egyházzenei és oktatási intézményeinek ő volta az első, szívvel-lélekkel dolgozó, elhivatott zenei vezetője.

Eredményes és szorgalmas munkájáért a király a Ferenc József-renddel tüntette ki.

Halála előtt két évvel került színre második operája, az «Otelló mesél» négy felvonásos dalmű. Akkor már olyan idők jártak, hogy csaknem minden művészetet megbénított a háború, így Sztojanovits műve is elkallódott.

Férfikora delén, 55 éves korában, 1919. január 29-én hullt ki Sztojanovits kezéből a toll és a vezénylő pálca.

Sztojanovits elsősorban zeneszerző volt. Dalos lelkű teremtőlélek. Szerette volna teleszórni melódiákkal az egész világot. Két operája, tíz operettje, kilenc iskolai daljátéka, számos egyházzenei szerzeménye és más műve mind tanúsítja, hogy elhivatott zeneköltő, akinek nagyobb arányú alkotómunkára, vállalt kötelességek és kenyérkereseti gondok miatt, nem lehetett ideje.

Mégis, Sztojanovitsban a pedagógus volt a legnagyobb. Szerette volna megtanítani zenére a székesfőváros egész közönségét. Ezért foglalkozott olyan behatóan mindennemű énekoktatással és a dalos-üggyel. A templomok kórusán is azért töltött el annyi időt, hogy az áhítat perceiben könnyebben belophassa a szívekbe a zeneművészet engesztelő szeretetét.

Ez a nyugtalan, hajszolt lélek valóságos megszállottja a zenének. Azért élt a világon, mert van zene, s azért ütközött élekbe és szögletekbe, mert az életen keresztül csak a zenét látta, érezte és élte. A zene szülte, s a zene temette el őt. Idő előtt felégette szervezetét ez a démoni, misztikus erő.

Papp Viktor“

Forrás: ZENEKÖNYV RÁDIÓHALLGATÓ SZÁMÁRA – ARCKÉPEK-ÉLETRAJZOK

Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
Müpa, Üvegterem

Szabadi Ildikó (fuvola), Papp Tímea (hárfa), Sárosi Dániel (orgona)
"Hangulat Extra"
FROBERGER: a-moll toccata, FbWV 101
KERLL: d-moll passacaglia
J.S. BACH: g-moll szonáta, BWV 1020
MOQUET: La flute de Pan, Op.15 - I-II. tétel
LIEBERMANN: Szonáta fuvolára és hárfára, Op.56

19:00 : Budapest
Erkel Színház

MOZART: A varázsfuvola

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Alekszej Vologyin (zongora)
"MVM Koncertek – A Zongora"
SCHUMANN–LISZT: Widmung
SCHUMANN: Kreisleriana, Op.16
CHOPIN: 2. (F-dúr) ballada, Op.38
LISZT: h-moll szonáta

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budafoki Dohnányi Zenekar
Vezényel: Hollerung Gábor
Une symphonie virtuelle - Rameau operáiból összeállított szimfónia
VAJDA JÁNOS: Pièces symphoniques - des memoires de Mme Karnyó (ősbemutató)
BEETHOVEN: II. (D-dúr) szimfónia, Op.36
DOHNÁNYI: Szimfonikus percek, Op.36

19:30 : Budapest
Pesti Vigadó

Miranda Liu, Pablo Hernán Benedí, Charlotte Saluste-Bridoux (hegedű)
Concerto Budapest
Vezényel: Keller András
"Ifjú hegedűvirtuózok"
HUBAY JENŐ: III. hegedűverseny, Op.99
VERESS SÁNDOR: Hegedűverseny
JOACHIM JÓZSEF: II. (d-moll) hegedűverseny, Op.11
A mai nap
történt:
1926 • A Turandot bemutatója (Milánó)
született:
1918 • Astrid Varnay, énekes († 2006)
1924 • Szőnyi Erzsébet, zeneszerző