Bejelentkezés Regisztráció

A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei


502 Ardelao 2018-01-08 23:07:36 [Válasz erre: 501 Ardelao 2018-01-08 23:02:04]

Kimutatás a jelen topikban szereplő művészekről

2018.01.08-i állapot

L-től ZS-ig

Név, művészeti ág

Szül. év

Bejegyzés sorszáma

Laurisin Lajos operaénekes (tenor)

1897

302..303.,304.,306.,307.,311.,312.,314.,315.,317.,318.,319.,320.,323.,325.

Laurisin Miklós zongoraművész, zeneszerző

1899

302.,305.,306.,319.,320.,321.,322.,447.,448.,449.

Lavotta János zeneszerző, hegedűművész

1764

474.,475.,476.,477.,478.,479.,480.,481.,482.,483.,484.

Lumpe Gizella énekesnő, énektanár

18..?

179.

Medek Anna operaénekesnő

1885

212.,213.,214.,393.

Michalovich Ödön zeneszerző, zenepedagógus

1842

45.,158.

Mosonyi Mihály zeneszerző, zenepedagógus, zenei újságíró, zenekritikus

1815

46.,51.,112.,158.,337.,338.

Németh Mária operaénekesnő

1897

414.,415.,416.,417.,421.,422.,423.,424.

Nyíregyházi Ervin zongoraművész, zeneszerző

1903

100.,101.,102.,103.,104.,105.,106.,114.,115.,116.,117.,130.

Ottrubay Melinda balett-táncos

1920

324.,326.,339.,340.,341.,344.,351.,352.

Papp Mihály színművész

1875

467.

Papp Viktor zeneíró, zenekritikus, szerkesztő

1881

6.

Pilinszky Zsigmond operaénekes

1883

130.,133.

Popper Dávid gordonkaművész, zeneszerző

1843

95.,96.,98.,99.

Radnai Miklós zeneszerző, színházigazgató

1892

23.,24.,34.,35.,36.,183.,184.

Rajter Lajos karmester, zeneszerző, pedagógus

1906

57.,87.,88.

Reményi Ede zeneszerző, hegedűművész

1928.

394.,395.,396.,397.,398.,399.,400.

Réthy Eszter operaénekesnő

1912

91.,92.,207.,

210.

Rubányi Vilmos karmester

1905

58.,59.,60.,61.,245.

Rubinstein Erna hegedűművész, operetténekesnő, színésznő

1903.

250.,251.,252.,253.,254.,255.,256.,257.,258.,259.,262.,264.

Ruzitska György zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus

1786

83.,84.,158.

Sándor Erzsi

1855

450.,451.,452.,453.

Sárosi Ferenc zeneszerző

1855

49.

Schmidt Ferenc zeneszerző, zongoraművész, karmester, pedagógus

1874

70.,72.,74.,76.,77.,78.,81.,108.,111.,113.,118.,128.,171.,172.

Sebeők Sári operaénekes

1882

32.,67.,68.

Szabados Béla zeneszerző

1867

94.,97.

Szabó Ilonka operaénekes,lírai szoprán

1911

282.,283.,284.,285.

Szabó Lujza operaénekes,kol. szoprán

1904

263.,265.,266.,353.

Szabó-Xavér Ferenc zeneszerző

1848

31.

Szamosi Elza operaénekesnő

1881

215.,216.,217.,378.,380.,467.

Szedő Miklós dr. orvos, operaénekes

1896

435.,436.,437.,438.,439.,440.,441.444.,445.,446.,458.,459.

Szendrei Alfréd zenetudós, orgonista, karmester, zeneszerző

1884

130.,137.

Szendy Árpád zongoraművész, zeneszerző, zenepedagógus

1863

355.,356.,357.,358.,360.,361.

Széchenyi Imre gróf zeneszerző

1825

386.,387.,388.,389.,390.,391.

Takáts Mihály operaénekes (bariton)

1861

454.,455.,456.,457.

Tamás Ilona operaénekes, szoprán

1914

243.,244.,245.,246.,247.

Tamássy Zdenkó zeneszerző

1921

458.,459.,460.,461.,462.,463.

Tóth Péter karmester

1924

3.,7.,8.,12.,13.,14.,15.,17.,19.,279.,280.,281.

Tutsek Ilona operaénekesnő

1905

195.,197.,198.,199.,200.,211.

Tutsek Piroska operaénekesnő

1905

195.,196.,197.198.,199.,200.,204.,205.,206.,207.,209.,210.,211.,260.,351.

Virovay Róbert hegedűművész

1921

38.,39.,40.,171.,404.

Volkmann Róbert zeneszerző

1815

28.,332.,333.,337.

Zádor Dezső operaénekes

1876

130.,134.

Zádor Jenő zeneszerző, zenetörténész

1894

107.,139.,140.,141.

Závodszky Zoltán operaénekes

1892

52.,185.,204.,205.,207.

Zichy Géza író, drámaíró, zeneszerző, zongoraművész

1849

37.,63.,64.,65.,66.,392.

Zsedényi Károly táncos, koreográfus, balettmester

1910

50.,343.,344.,345.,346.,347.,351.,352.,353.,354.


501 Ardelao 2018-01-08 23:02:04

Kimutatás a jelen topikban szereplő művészekről

2018.01.08-i állapot

A-tól K-ig 

Név, művészeti ág

Szül. év

Bejegyzés sorszáma

Adelburg Ágost hegedűművész, zeneszerző

1830

10.

Aggházy Károly zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus

1855

11.,154.,331.

Alexander László zongoraművész, zeneszerző, feltaláló

1895

130.,144.,145.,146.,147.,148.,149.,150.

Allaga Géza gordonkaművész, cimbalomtanár, zeneszerző

1841

493.,494.,495.,496.,497.,498.,499.,500.

Anday Piroska operaénekesnő

1903

118.,119.,120.,121.,129.,130.,132.,156.

Antalffy-Zsíros Dezső orgonaművész, zeneszerző

1885

151.,152.,153.,154.,155.

Báthy Anna operaénekes

1901

220.,221.,222.

Beleznay Antal

 

1857

227.,228.,231.,232.,233.

Bertha Sándor zeneszerző, zongoraművész, zeneíró

1843

371.,372.,373.,374.,375.,376.,382.,383.,384., 385.

Bihari János zeneszerző, hegedűművész

1764

481.,486.,487.,488.,489.

Bodó Erzsi drámai szoprán

1899

266.,362.,363.,364.,365.,366.,367.,368.,369.,370.

Bogáthy Mihály színész, énekes

1926

53.

Böhm Gusztáv zeneszerző, hegedűművész, karmester, operai rendező

1823

83.,85.,86.

Bräuer Ferenc zeneszerző, egyházkarnagy, zenetanár

1799

89.,90.

Burián Károly operaénekes

1870

9.

Buttykay Ákos, zeneszerző, zongoraművész

1871

230.,234.,237.,239.,240.,242.,257.,286.,287.,288.,289.,290.,291.,292.,293.,294.,295.,296.,297.,298.,300.,301.

Csermák Antal György zeneszerző, hegedűművész

1774 körül

481.,490.,491.,492.

Dalnoky Viktor dr., fogorvos, operaénekes, rendező

1866

415.,416.,417.,425.,426.,427.,428.,430.,432.,433.,434.,435.

Dohnányi Ernő zeneszerző, zongoraművész, karmester, pedagógus

1877

79.,80.,81.,128.,130.,158.,166.

Doppler Ferenc fuvolavirtuóz, zeneszerző

1821

191.,192.,193.,337.

Doppler Károly zeneszerző, karmester, fuvolaművész

1825

190.

Durigo Ilona operaénekesnő

1881

130.,131.

Egressy Béni zeneszerző, író, színész

1814

29.

Ember Nándor zongoraművész

1897

41.,42.,54.,55.,56.,277.,278.

Erkel Gyula karmester, zeneszerző, zongoraművész, timpanista

1842

157.,158.,160.,161.

Farkas Ödön zeneszerző, zenepedagógus

1851

186.,187.,188.,189.

Fedák Sári színművésznő, operettprimadonna

1879

467.

Fenyves Gábriel dr. zongoraművész, karmester

1895

130.,142.

Flattné Győrffy Gizella operaénekes

1874

378.,379.,380.,381.,392.,393.

Fusz János zeneszerző, karnagy

1777

135.,136.

Gábor Arnold operaénekes

1888

130.,143.

Gárdonyi Zoltán zeneszerző, zenetörténész, zenetudós

1906

158.,159.

Gertler Endre hegedűművész

1907

404.,405.,406.,407.,408.,409.,410.,411.,412.,413.

Geyer Stefi

1888

418.,419.,420.

Gobbi Alajos hegedűtanár, karmester, zeneiskolai igazgató, zenekari igazgató és zeneszerző

1842

224.,225.,226.

Goldmark Károly hegedűművész, zeneszerző, zenepedagógus

1830

44.,471.,472.,473.

Goll Bea táncosnő, színésznő

1927

41.,42.,50.,93.

Greisinger István zeneszerző, zongoratanár

18 ?

179.

Hámory Imre színész-operaénekes

1909

247.,248.,249.

Horváth Attila zongoraművész, zeneszerző, zenetanár

1862

173.,174.,175.,176.,177.,178.,179.,180.,181.,182.

Horváth Mihály zeneszerző, karmester, zenetanár, orgonaművész, zongoraművész

1903

313.,316.,318.

Jemnitz Sándor zeneszerző, karmester, esztéta, zenekritikus

1890

162.,163.,164.,165.,166.,167.,168.,169.,172.

Joachim József hegedűművész

1831

122.,123.,124.,125.,126.

Kabos Ilonka zongoraművész

1898

327.,328.,330.,334.,335.,336.

Kemény Egon zeneszerző

1905

171.,172.,305.,306.,308.,324.,439.,440.,444.,445.,447.,448.,449.,480.

Kern Aurél zenei író, zenekritikus, zeneszerző

1871

33.

Koessler János zenepedagógus, zeneszerző, karnagy, orgonista

1853

464.,465.,466.

Kósa György zeneszerző, zongoraművész, karnagy, korrepetitor, főiskolai tanár

1897

348.,349.,350.,353.

Kosáry Emmi operaénekesnő

1889

230.,234.,235.,236.,235.,238.,239.,240.,241.,242.,286.,289.,291.,292.,293.,

294.,295.,296.,297.,298.

Környei Béla operaénekes

1873

217.,218.,219.,415.


500 Ardelao 2018-01-08 22:52:02 [Válasz erre: 498 Ardelao 2018-01-08 10:17:05]

„KOCH LAJOS:

ALLAGA GÉZA SZÜLETÉSE 100. ÉVFORDULÓJÁRA (8., befejező rész)

1882 februárjában hét lelkes magyar zenész, Ábrányi Kornél, Allaga. Engeszer Mátyás, Megyery Károly, Siposs Antal, Székely Imre és Zimay László, Magyar zenepártoló szövetkezetet alapított. A magyar zene kizárólagos ápolását és pártolását tűzte ki céljául. E művésztársaság abból az eszméből indult ki, hogy a magyar zene a népies keretből nem emelkedett ki eléggé, mert művészi fejleszthetőségének hite eddig nem hatott el a nagyközönségbe. Zenénk, annak ellenére, hogy mint művészi anyag már régen magára vonta a külföld figyelmét, e tekintetben ott áll, ahol Vörösmarty előtt nemzeti költészetünk állott. Franciaország és Németország példája által ösztönözve, ahol a világszerte elterjedt olasz hatást már leküzdötték, és a nemzeti zene diadalmaskodott, az volt a tervük, hogy időnkint eredeti és új magyar szerzeményekből összeállított műsorral hangversenyt rendeznek. Az elsőn, amelyet 1882. III. 10-én tartottak meg a Vigadó kistermében, Székely Imre, Zimay László, Ábrányi Kornél és Siposs Antal műveivel együtt bemutatták Allaga új szerzeményét, a cimbalomra és vonóshangszerekre (3 hegedű, viola, gordonka, nagybőgő) írott Magyar szerenádot. A mű négy léteiből áll: Andante, Scherzo, Intermezzo, Quasi marcia. Itt alkalmazta először Allaga a cimbalmot egész művön keresztül. A mű minden részében magyar érzés és ritmus lüktet. A szerenád két legszebb tétele az Andante és Intermezzo, amelyek gazdag motívumkészlettel és tiszta zenei gondolatokkal rendelkeznek. A magyar zene e magasabb műfajkezelése annak idején nagy tetszést keltett a hallgatóságban. Allaga széleskörű munkásságának jórészét a cimbalomnak szentelte. Működése alatt a cimbalomjáték mégnemesedett, technikáját megalkotta, előadásmódját megfinomította. Ezáltal is hervadhatatlan érdemekei szerzett a magyar zene terjedése körül.

Allaga Géza forrószívű, erőskezű ember volt. Jellemben kemény, akaratban elszánt. Határtalanul lelkesülő, haragjában félelmet nem ismerő. Sűrűvérű bácskai ember volt, akit szándékában egykönnyen nem lehetelt eltéríteni. Céljaiban előretörő, a megalkuvást nem ismerte. Ezt sokan tisztelték, de kevesen szerették benne. Amihez hozzáfogott, azt a legnagyobb alapossággal keresztülvitte. Mikor egyszer házat vett, kutyaólról is kellett gondoskodnia. Maga csinálta. Kutyapalota lett belőle. Elve volt: akarni, merni, tenni kell. Egészséges életerejéből fakadt jókedve. Legkedvesebb barátai voltak Feigler Géza, a Nemzeti Zenede fiatalon elhunyt tanára és Fodor József orvosprofesszor. Tréfáik néha tüzes szóharcokká váltak, amelyek harsogó kacajban végződtek. Pompásan rajzolt, noha sohasem tanulta. Humoros képsorozatait művészemberek is megcsodálták. Allaga nagyobb sikereket is elérhetett volna, ha alkalmazkodóbb természet. Egyszer megkínálták a Zenede összhangzattan katedrájával. Nem fogadta el, mert zongorajátékát nem ítélte megfelelőnek hozzá. Sőt maga fáradozott azon, hogy ezt a tanszéket egyik kollégájának, akit alkalmasabbnak tartott magánál, megszerezze. Fellegi Viktor, az Apolló zenei folyóirat szerkesztője rá akarta bírni, hogy vegye át a lap vezetését; nem vállalta, mert nem érzett hozzá képességet. Anyagi előnyöket nem keresett. Jövőjéért sohasem aggódott, mert tudta, hogy tevékeny lelkét a rozsda nem fogja be. Aki mindig teljesíti kötelességét, elégedett, értékes életet élhet. Csak amikor komponált, változott meg. Ilyenkor alig evett, nem aludt. Lázas izgalmában alkotásra vágyó lelke a test követelményeiről is lemondott. Szótlanná vált, tekintete magábameredő. Szeretettel, lelkes buzgósággal működött, hasznos szolgálatot tett minden ügynek, amelynek munkásává szegődött. Allaga a sokat dolgozók közé tartozott. Fellépésének ideje, az 1860-as évek, az ország politikai egén a fény-homály korszakát képezte. A ború elvonulóban volt, de a derengő fény még vakította a szemeket, és elhomályosította az eloszlott sötétség nyomán feltáruló valót. A fény-homály váltakozó korában apró tüzek pisloglak, egyik átvilágított a másikhoz. Őrtüzek gyúltak ki a magyar zene egén is. Komoly, határozott férfiak, különböző tehetséggel, de egyenlő lelkesedéssel dolgoztak a magyar műzene megteremtésén. Világító őrtűz volt Állaga is. Sok időn át fénylett, hosszú, munkás élet után tért meg pihenni. Míg a tölgy áll, nem tűnik szembe a hézag, amelyet megtölt. Csak ha kidőlt, vesszük észre, hogy mily nagy teret árnyékolt be terebélyes lombjaival."


499 Ardelao 2018-01-08 22:51:26 [Válasz erre: 498 Ardelao 2018-01-08 10:17:05]

„KOCH LAJOS:

ALLAGA GÉZA SZÜLETÉSE 100. ÉVFORDULÓJÁRA (7. rész)

Allaga Géza igazi hangszere a gordonka volt. Virtuóz módon játszott rajta. Nemcsak kiegyensúlyozott, gyöngyöző technikával rendelkezett, hanem nagy zenei intelligenciája folytán előadása tiszta és világos, bensőséges és érzésteljes. Rendes hangszere egy Nemessányi Samu féle cselló volt, a ma már feledésbe merült régi hangszerkészítő jó munkája, később egy Rugieri-féle kitűnő olasz hangszert vásárolt. Zengő, mély hangját csodálattal hallgatták.

A gordonka mellett mestere volt a cimbalomnak is. Hosszas kísérletezés után Schunda V. József pesti hangszerkészítő 1874-ben feltalálta a pedálos cimbalmot. Hangtompítóval látta el, hogy a hangok egymásbazúgását megfékezze. A megjavított hangszert előkelő művésztársaság előtt bemutatta: Liszt, Erkel, Richter János, Ábrányi Kornél, Huber Károly, a két Erkel fiú, Gyula és Sándor, valamint  Allaga szép jövőt jósoltak a most már hangjában és külső kiállításában szalonképessé vált hangszernek. Ettől kezdve Allaga e speciális magyar hangszerrel foglalkozni kezdett. Szorgalommal és kitartással tanulta a cimbalmozást, azonban elsősorban zenekari hangszernek értékelte, amint azt Erkel a Bánk bánban, Liszt is több művében, a Vihar-indulóban és a 6. zongorarapszódia zenekari átdolgozásában alkalmazta. Schunda új hangszerének rendkívüli népszerűséget szerzett itthon és külföldön. Ennek elősegítésére megfelelő iskoláról és zeneirodalomról is kellett gondoskodnia. Erre Allagát nyerte meg, aki négy részből álló cimbalomiskolát szerkesztett. Lisztnek ajánlotta, aki elismeréssel nyilatkozott róla. Liszt egyébként élete végéig kedvelője volt e hangszernek. A Schunda—Allaga- féle fejlődés sok hívet szerzett a cimbalomnak. Harminc év leforgása alatt Schundáék 10.000 cimbalmot gyártottak és hoztak forgalomba, Allaga minden tekintetben megfelelő iskolájából pedig 12.000 példány fogyott el; német, francia, angol nyelven is kiadták. Allaga iskolája a cimbalomtanítást kiemelte eddigi naturalista állapotából és művészi magaslatra juttatta. Szélesebb alapon akkor indult meg a cimbalomtanítás, amikor a Nemzeti Zenede 1890. VI. 29-én választmányi határozattal felállította a cimbalomtanszéket és tanárául Allagát meghívta, aki ekkor már keresett cimbalomoktató volt. Tanfolyamát még Csikágóból is felkereste egy hölgy, aki két évet azért töltött Magyarországon, hogy nála cimbalmot tanuljon. Hatása alatt vezette be a cimbalomtanítást Mihalovich a Zeneakadémián 1897-ben.

Allaga úgyszólván egymaga teremtette meg a cimbalom irodalmát. Iskoláján kívül, amely szigorú metodikával fokozatos tanmenetben segíti át a növendéket a hangszer nehézségein, írt más műveket is cimbalomra: Mindennapi módszeres gyakorlatok a kézügyesség és gyorsaság fejlesztésére. Nyolc eredeti cimbalometüd, Húsz eredeti népdalábránd, 101 közkedveltségű magyar népdal (később megtoldotta még 3 kötettel), Legújabb tánc és zenealbum, A magyar nemzet hazafias dalainak hármas- könyve, szerkesztette a Schunda-cég kiadásában megjelent Cimbalom családi körben c. zeneműfolyóiratot. Tizennégy évfolyamában 128 füzet látott napvilágot. Megírta az első nagyszabású Cimbalom-koncertet, brilliáns és hatásos modorban.

(Folyt. köv.)

Allaga Géza - Népszerű videók


498 Ardelao 2018-01-08 10:17:05 [Válasz erre: 497 Ardelao 2018-01-08 06:14:26]

„KOCH LAJOS:

ALLAGA GÉZA SZÜLETÉSE 100. ÉVFORDULÓJÁRA (6. rész)

Instrumentális művei közül említésreméltók: Suite, zenekarra négy tételben, Ima három vonóshangszerre, zongorára és harmóniumra, Trio három gordonkára, valamennyi kéziratban. 1897 szeptember 28—29-én Budapesten látogatást tett a román királyi pár, Károly király és Erzsébet, a Carmen Sylva néven ismert költőnő. Néhány nappal előbb a város falai II. Vilmos német császárt látták vendégül. Teljes díszben várta a főváros a román királyi párt is. 28-án este az Operában díszelőadást rendeztek tiszleletükre. A műsor egyik száma Allaga erre az alkalomra írott zenekari műve, a Romanesca volt. A benne földolgozott román népi motívumokat ismerősként üdvözölte a királyi pár, főleg Carmen Sylvának tetszettek a könnyebb hazai dallamok.

Van Allagának néhány zongorára írott szép szerzeménye is. Ilyen a Bajai emlék c. első zongoradarabja, amelynek szépségét és eredetiségét kora bírálói dicsérték. Bár Ábrányi Kornél a Zenészeti Lapok I. évfolyamában kioktatja, hogy „zene-darabot“ nem egészen így kell írni. Ábrányi rendszerint szigorú kritikusa volt Allagának. Kemény ítéletet mondott a Szerelmes kántorról is, ugyanilyen hangon nyilatkozott Allaga 1865-ben megjelent Szerelmi ábránd c. zongoraművéről is. Ebben a zongoradarabban programmszerűen illusztrálja egy szerelmespár első találkozóját, a vallomást, az első csókot, a féltékenységet, szemrehányásokat, majd a kibékülést lezáró csárdást, amely a mű legszebb része. Későbbi zongoraművei: Talánykeringő (a tempójelzésből és a téma kezdő hangjaiból Allaga Géza nevét betűzhetjük ki), Román dal és Eredeti román dal, Népfölkelő galopp, Négy brilliáns és könnyű zongoradarab (Keringő, Mazurka, Induló, Polka), Hajnali harangszó és ima, Koncertkeringő, Andante soslenuto, Andante espressivo, Valse mignon, Hedvig és Géza nótája. Ez utóbbi hat kéziratban maradt fenn. E zongoradarabokon végigvonul az 1860—1890-es évek zenei stílusának fejlődése. A Bajai emlék a Mosonyi-féle verbunkoskorszak egyik szép terméke, a későbbi darabok a századvégi szalonzene hanyatló irányának jellegzetességét viselik magukon. Élete főművének tekintette Allaga azt a húsz kótásfüzetet, amelyet Eredeti magyar rapszódia saját dalaiból címen 1904—1910 között adott ki. Ez a sorozat szinte művészi hitvallása. Legszebb alkotásait foglalja megában. A húsz rapszódia elsősorban anyagának gazdagságával ragadja meg figyelmünket és nagyobbrészt régi dalain épül föl. Újra felsorakoznak a szép magyar nóták, hogy büszkén hirdessék, mennyi eredeti érdekessége, finomsága, színgazdagsága, változatos ritmusa és kifogyhatatlan dallamkincse van a magyar zenének, ha találékony, termékeny, igaz daloslélekből fakad. Az utolsó füzetekbe (13—20) új témák is kerültek, hirdetve, hogy az ősz mester feltalálóképessége még nem merült ki. Dallamban, frisseségben nem maradnak el az előzőktől, pedig milyen betegen alkotta meg őket! A rapszódiák szerkezete körülbelül a Lisztéivel megegyező. Méltóságteljes, lassú bevezető után következik a hallgató, a zárótétel átmeneti fokozással gyors. Technikailag nem nehezek, közepes játékos is elzongorázhatja őket. A rapszódiák közül (a bácskai összetartozás bizonyítékául) tizenkilencet családja tagjainak ajánlott. Az egész sorozatot lezáró huszadikat, „ez a lelkem mélyéből fakadt gyászinduló a hattyúdallom, melyet féllábbal a sírban és csaknem megvakulva írtam, most 70. évemben“, mint azt a Rákosi Jenőnek felajánlott példányhoz megjegyezte, legkedvesebb barátja, Fodor József, a nagy magyar egészségtantanár emlékének szentelte, akit még bécsi tanulóéveiből ismert. A rapszódia-sorozat megjelenése után Allaga zenéjének kedvelői még hittek abban, hogy nem fejezte be életművét, és új dalokat várhatnak tőle. A reménykedés hiábavaló volt. Jóslata beteljesedett. A Fodor professzor emlékének ajánlott szép magyar gyászinduló utolsó alkotása.

(Folyt. köv.)


497 Ardelao 2018-01-08 06:14:26 [Válasz erre: 496 Ardelao 2018-01-08 01:01:30]

„KOCH LAJOS:

ALLAGA GÉZA SZÜLETÉSE 100. ÉVFORDULÓJÁRA (5. rész)

Tehetséges, stílusos művelője volt Allaga a karirodalomnak is. Ilyen művei fennmaradtak férfi- és női karra. Magyarsága ezekben is kidomborodik. Karénekei mindig szépen és jól hangzanak. Költői hangulatok és érzések melodikus kifejezései, amelyeket harmonizálási és ritmikai finomságok támasztanak alá. Egészséges, férfias erő jellemzi őket, igazi és valódi táplálékok épízlésű karénekesek számára. Értékben semmivel sem maradnak mögötte a korabeli alkotásoknak, némelyikük ma is kedvelt műsorszám. 1867 karácsonyakor Szabadkáról Bajára utazott. Művész-lelkére az alvó pusztaság megragadó hatást tett. Hótakaró födte a vidéket, ameddig szem ellátott. Ekkor született meg szövegével együtt Téli dal c. első férfikara. Szellemesen dolgozta fel. A basszusok a tél motívumának egyhangú variációit éneklik (Hó lepi sűrűn el a puszta zord vidéket), míg fölöttük a tenorszólamok a szán csengőit utánozzák és friss hangon tesznek vallomást: Lánykám, te érted a viharral szembeszállni boldogság. Felejthetetlen hatást tesz e gyönyörű karének a hallgatóságra. Hasonlóan finom megoldású a Petőfi költeményére, Édes öröm ittalak már..., írott férfikara. Salamon Ferenc szerint e költemény „csaknem ahány sor, annyi változás“. Az élet- és kedélyállapot e változatosságát jelzi Allaga is e páratlanul hangulatfeslő kórusában, csupa illat, csupa szín, csupa költészet csokorba kötve. Egyéb ismert férfikarai: Matrózdal, Vadászdal, Fáy András humoros költeményére: Az asszonygyűlölő (Közdana), Váradi Antal versére komponálta felkérésre „Az orsovai daloskör jeligéjét.“ Szépen dolgozott karműve a Rákóczi imája c. régi magyar ének. Saját szövegére írta néhány női karát, Suzon-dal, Mazurka. Kobold-induló, valamennyit zenekarkísérettel.

Az Orsz. Dalárdaegyesület pályázatára készültek Allaga Királyhimnuszai, Jókai költeményére, háromféle feldolgozásban. A Királyhimnusz megírásának gondolata az 1867. koronázáskor vetődött fel, amikor I. Ferenc József király Wenckheim Béla belügyminiszter előtt odanyilatkozott, hogy meg kellene bízni valamelyik költőt és zeneszerzőt ilyen himnusz megalkotásával. A közvélemény az eszme mellett foglalt állást, már csak azért is, mert a hivatalos ünnepélyeken elhangzó Gotterhalte nem éppen emelkedett hangulatot teremt meg. A kivitel gyakorlati megoldására csak 1882-ben került sor, amikor az Orsz. Dalárdaegyesület úgy a szövegre, mint a zenére a pályázatot meghirdette. A beérkezeti pályaművek közül egyel sem talált a Tudományos Akadémia e célra kiküldött bizottsága alkalmasnak. Új pályázatot hirdettek, amelynek eredménye szintén meddő volt. 1892-ben, a Dalárdaegyesület huszonötéves jubileumán elfogadták Ábrányi Kornél azt az indítványát, hogy a Királyhimnusz szövegének megírására kérjék fel Jókait, aki a költeményt megírta. Ekkor meghirdették a 150 aranyas zenei pályázatot. A beérkezett művek számbeli eredménye fényes volt. Az ország minden vidékéről mintegy 200 himnuszt küldtek be. Ezek közül tizenkettőt ítéltek érdemesnek, amelyeket a Dalárdaegyesület megküldött a tagegyesületeknek, hogy hármat közülük válasszanak ki előadásra. 1892 nyarán a jubileumi ünnepségen kerültek bemutatásra. A városligeti Iparcsarnokban, tikkasztó hőségben rendezett hangverseny botrányba fulladt, mert a végére tették a három viszonylagosan legtűrhetőbbnek ítélt himnusz eléneklését, amikor már a közreműködők és a verseny közönsége is tünedezni kezdett. Az eset annál kínosabb volt, mert a Királyhimnusz ügye nem pusztán zenei volt, hanem nemzeti kérdés is. Allaga nem hagyta annyiban a dolgot. Három himnuszából a legsikerültebbet 1898 január 1-én, a Hunyadi László előadása előtt az Operaházban, az összes szólisták közreműködésével előadatta. A közönség érdeklődéssel hallgatta és viharosan megtapsolta. Allaga mindhárom Királyhimnusza inspirált, lendületes munka. Egyszerű, világos, erőteljes dallamok, amelyek rávallanak a nemes célokért küzdő zeneszerzőre.

(Folyt. köv.)


496 Ardelao 2018-01-08 01:01:30 [Válasz erre: 495 Ardelao 2018-01-08 00:01:13]

A ZENE, 1941/13. SZÁM:

„KOCH LAJOS:

ALLAGA GÉZA SZÜLETÉSE 100. ÉVFORDULÓJÁRA (4. rész)

Allaga zeneköltői nagysága dalaiban jelentkezik igazában. Akár nyomtatásban, akár az akkori áldatlan viszonyok következtében kéziratban vagy más úton terjedtek, szerzőjüket a hazai dalirodalom jelentős művelőjévé avatják. Kortársai közül messze kimagaslik, mert nem naturalista, mint a legtöbb népdalszerző, hanem az a képzett zenész, aki vasszorgalommal sajátította el a zeneszerzés dologbeli készségeit. Dalai széles körben ismertek, mert izmos, tisztavérű művelője a magyar dalköltésnek. Mindig faji alapon áll. Tisztultabb érzésű és költészetű magyar zeneíró kevés van nála. Dalain nemes ízlés, öntudatos technikai kezelés és eredetiség ömlik el. Gazdag dallamerővel, szárnyaló ihlettséggel rendelkezik. Nótái a népdal továbbfejlődött válfaja. Csupa szív-, csupa érzésdalok, örömből-fájdalomból, mosolyból-könnyből fakadó nóták. Allaga méltán vált egyik kedvelt dalszerzőnkké, finom költészete színes virágokkal gazdagította a magyar dal kertjét. Tehetségének és készültségének termékeit eszményített formában juttatta el hallgatóihoz. Eredeti dallamvonala témáit arra a művészi harmóniai magaslatra helyezi, ahová velükszületett belső nemességük utalja. Feltalálóképessége rendkívül változatos. Hallunk áhítatos menetű témákat, amelyek színte vallásos énekekből merítették eredetüket, másokat meg mintha a középkor nemes patinájával vont volna be. Azután frissebb motívumok csendülnek meg, nemes hevületben zengő melódiák gyúlnak fel, majd gondtalan dalok: személyi líra. Még a szomorúját is könnyű, finom, bensőséges érzelmek ihlették. Dalaiban rugalmasabb, erélyesebb faji vonás került nótaköltésünkbe. Harmatos nótákkal lepte el a magyar zene országútját. Politikailag nehéz idők ólomszínében tette őket hajlékonnyá és szeretetreméltóvá. Allaga büszke volt bácskai származására. A bácskai ember külön típus. Itt forróbban süt a nap, mint másutt. Tüzesebb nóták születnek. A magyar nótához bizalmas érzések fűzik: csupa tisztelet az alföldi néptípus iránt. A lélek finom meghatódottságával készült dalai méltán vonultak be a köztudalba. Megbecsülésükről a magyar dal egyik hivatott dalosa, Takács Mihály operaénekes (ld. a 454.,455.,456. és 457 sz. bejegyzést) 1906-ban Allagához intézett levele ad számot, amelyben felemlíti, hogy egyik hangversenyén két híres magyar dalát akarja énekelni. „Szükségét érzem, — írja —, hogy manapság, amikor annyi avatatlan kéz kontárkodik a magyar zene szerény, de kedves virágos kertjében, bemutassam annak két legszebb virágát. Okuljanak és tanuljanak belőle.“

 Allaga dalainak száma, beleértve a színpadi művek számára írottakat is, százon felül van. Szövegírói Kölcsey, Vörösmarty, Czuczor, Arany, Jókai, Kempelen Győző, Bényei István, Váradi Antal, Szigligeti, Rákosi Jenő, de legszívesebben Tóth Kálmán elismerten szép költeményeit zenésítette meg. Maga is költői lélek, aki számos dalának szövegét megírja. Ilyenek a hangulatos Galamb posta, a jókedvű Három mester, a Falu végén kurta kocsma, oda vár a rózsám ma, amelyben művészien váltogatja a 3/4 + 2/4 ütemeket, Az én rózsám karcsú, mint a pálma (kéziratban), a finomívelésű Égi öröm rózsapiros szárnya, a szépen tagolt Álom-e ez vagy valóság?, az andalító Szép a virág, illatos ág..., a különleges dallamvezetésű Ha egy olyan szerető teremne..., a leányának farsangi emlékül ajánlott Van-e rózsa szebb a pirosnál, ez a „Vilma csárdás“ néven elterjedt bájos magyar tánc, a Kandúr és cinege c. megható gyermekdal, valamint az 1890-es évekből való eredeti Magyar tréfás zenekép, megjátszva előadandó mókás jelenet, amelyben egyvelegszerűen fűzte egybe több dalát. Legszebbek azonban a Tóth Kálmán költeményeire szerzett dalai. Az „édesbús szerelmi dalok költőjének“ gazdag kedélye, gyöngéd lírája gyönyörű nótákra ihlette Allagát, és dallamaiban visszatükrözte azt a világot, amelyet a vers költője kifejezett. A magyar dal Petőfit követő legnagyobb művelője megnyitotta a magyar nóta nagy mestere költészetének gazdag forrását is. Milyen dús tehetséget árul el az ékítményes Jaj Istenem, én teremtőm ..., a remekbe szabott hallgató nóta: Búra hajlik szomorúfűz ága, Rudolf trónörökös kedvenc dala, a Tóth Kálmán emlékének ajánlott „15 eredeti dal“ c. füzetből a szinte epikusan szélesedő Messze hallik a muzsika, mulatoz a puszták fia c. felségesen szép dal, az elbájoló Folyó vagyok, te meg hab, a bánatosan érzelmes Mikoron a hajnal, mint egy piros lányka, a férfias Te kis bohó, ne légy hát oly szomorú ..., vagy a kedveskedő Ne süss nap oly keményen ... a Bácskai kvaterkázó nótákból. Ezek a dalok nemcsak Tóth Kálmán költészetének szép megnyilatkozásai, hanem a kiváló képességekkel megáldott zeneszerző dallamkincsét is feltárják. A felsorolásban ne feledkezzünk meg azokról a szép dalokról sem, amelyeket Vörösmarty Zápor, Czuczor Leányálom, Kis gyöngypatak mondd meg nekem, Arany Fiamnak, Szigligeti Este van, hull a fényes csillag, Rákosi Jenő Este lesz nemsokára c. költeményeire szerzett; de a kisebbekről sem, mint arról a bensőséges, meleg dalról, Harangoznak, tíz az óra, amelynek szövegét gyerekkori barátja, Odry Lehel írta, aki szárnyaló baritonján sokszor énekelte Allaga Zerge- (Horánszky) utcai lakásán. Ne mulasszuk el felemlíteni az első siker alkalomadóját, Bényei Istvánt, a magyar színésznyugdíjasok jótevőjét, akinek verseire született meg a felejthetetlenül szép Fönn a lombos bércek tetejében, a balladaszerű cigánynóta Kiráj vágyok! poros országút á birodálmám..., a szeretetreméltóan kedves Tehetek én róla, hogy szerelmes vagyok, valamint a Félre keserv, félre, pokol fenekére c. zamatos bordal.
Ami Allaga dalait magasabbra értékeli kortársaiénál, az stílustiszltasága, egyéniségének tükröződése és a magyar zene szellemének idealizált kifejezése. Olyan tulajdonságok, amelyekben alig tudtak hozzá hasonló eredményt felmutatni. Dalait nagyobbrészt jellemző, rövid elő- és utójátékkal látta el. Kidolgozásuk mindenben szabatos, átlátszó, könnyed, hangulatos. Előadásuk az énekesre nézve hálás, a hallgató pedig önkéntelenül is elábrándozik mellettük. Ez teszi őket maradandó értékűvé és ha ma ritkábban csendülnek is fel, gondoljunk mégis arra, hogy szerzőjük ihletett lelkének húrjain pendítette meg költészetét.

(Folyt. köv.)


495 Ardelao 2018-01-08 00:01:13 [Válasz erre: 494 Ardelao 2018-01-07 22:50:55]

„KOCH LAJOS:

ALLAGA GÉZA SZÜLETÉSE 100. ÉVFORDULÓJÁRA (3. rész)

Két ízben dolgozott együtt Allaga Tóth Kálmánnal, kora népszerű lírikusával, aki a drámairodalom terén is szerzett babérokat. 1861. december 2-án mutatta be a Nemzeti Színház Dobó Katica vagy az egri szép napok c. háromfelvonásos eredeti történeti népszínművét. Tóth Kálmán célja e darabbal az volt, hogy az örökös huszárok és csikósok után kissé emelkedettebb népszínművet írjon, és egyúttal a nők hazafias tevékenységét is ébreszteni kívánta, midőn az Eger várát védelmező magyar nőket a színre vitte. A Dobó Katicához írott zene volt az akkoriban feltűnt, alig 20 éves Allaga Gézának első színpadi műve. Figyelemreméltó muzsika volt. Nagy sikert aratott, midőn az egri nők, parancsnokuk, Dobó Katica vezetésével a színpadra vonultak és elénekelték szép dalukat: Eger várban dob, dob, dobolnak. Néhány egyéb hatásos száma is van e zenének, mint az első női kar, két himnusz, a férfiak bordala: De jó ez az egri piros, a bánatos dallamú Egykor én rám mosolyogtál, a Gyászkar, valamint a széles felépítésű Diadalinduló, amelyeket később zongorarapszódiájában feldolgozott. Tóth Kálmán és Allaga e kedves darabja bejárta az ország színpadait és mindenütt hatást keltett. Tóth Kálmáimal írott második darabja az Ördög párnája c. népszínmű volt. 1875. október 22-én játszották először a pesti Népszínházban. A bemutató kettős érdekességű: ez volt az újonnan megnyílott színház első népszínmű bemutatója, és először lépett benne a Népszínház színpadára Blaha Lujza. A darab a polgári munka becsét dicsőítette, de nehézkes jelenetei, valamint a hevenyészett előadás következtében (öt nap alatt tanulták be) megbukott. Allaga mindamellett ügyesen válogatta össze és részben szerezte azokat a népdalokat, amelyeket a közönség Blahánéval sűrűn újráztatott. A kritikusok sokat ócsárolták Tóth Kálmán e művét, pedig, hogyha most olvassuk el, valóban bocsánatot kell kérnünk a költőtől, hogy ehhez a munkához képest mennyi selejtességek árasztották el azóta a színpadot“. 1872. november 8-án játszotta a Nemzeti színház Szigligeti 100 arannyal jutalmazott népszínművét, Az amerikait. Allagának a darabhoz BÍaháné és Tamássy József számára írott zenéje eltér eddigi népdalszerű egyszerűségétől, bár az Este van, hull a fényes csillag, bensőséges szép magyar nóta. Rákosi Jenőnek Csepreghy Jánossal közösen írott Nyomorúság a korsóban c. bohózatához szerzett zenéjében (Népszínház 1876. V. 7.) egy nevezetesebb dal van, Este lesz nemsokára virágom, Rákosi Jenő szövegére, ismeretes még egy operettje: Lombos jácint, amelynek néhány részletét feldolgozta 19. rapszódiájában. Szép muzsikára ihlette Allagát Vörösmarty Csongor és Tündéje, amelynek kísérőzenéjét akkor komponálta, amikor Paulay EdeVörösmarty remekét a színpadra vitte.

(Folyt. köv.)


494 Ardelao 2018-01-07 22:50:55 [Válasz erre: 493 Ardelao 2018-01-07 09:55:44]

„KOCH LAJOS:

ALLAGA GÉZA SZÜLETÉSE 100. ÉVFORDULÓJÁRA (2. rész)

Allaga Géza eléggé nem méltányolható, sokoldalú tevékenységet fejlett ki. Oszlopos tagja volt a magyar zenevilágnak. Egyéniségét munka, szorgalom, pihenés nélkül való tettvágy alkották. Egyaránt művésze volt a cimbalomnak és gordonkának, elévülhetetlen becsű magyar dalokat és más szerzeményeket írt. Szívvel-lélekkel magyar ember, harcosa a nemzeti ügynek. A Nemzeti Színház zenekarában akkoriban alig akadt egy-két zenész, aki magyarul beszélt. Még a magyar tagok is udvariasságból az idegenek kedvéért törték a német szót. Becsületes magyar szíve ezért teli volt keserűséggel. Állaga mozgalmat indított kollégái magyar nyelvtanulása érdekében. Megmozgatta az igazgatóságot, lelkesítette az intendaturát. Önkéntesen jelentkeztek mintegy negyvenen. Megindult a kurzus rendes tanárral és tanórákkal, sőt a később belépetteket maga oktatta, füzeteiket javítgatta. A szép mozgalom azonban az érdeklődés hiánya folytán az Operaházba való átköltözéskor elaludt. Magyar voltát bizonyítja az is, hogy midőn a milleneum alkalmával az Operaház igazgatósága nyáron át nyitva tartotta az intézeteit, a zenészek ezért sztrájkba készültek és csak pénzbeli jutalomért állottak el attól. Allaga volt az egyedüli, aki a mozgalomhoz nem csatlakozott. Sőt nyíltan felháborodott nemzeti ünnepünk ily módon való megzavarásán. Az igazgatóság a 120 frt jutalékot neki is kiosztotta. Allaga ezt az állami színházak nyugdíjintézetének ajándékozta. Milyen nemesen bizonyít magyarsága mellett, midőn 1865 nyarán néhány zenekari társával, Bereczky Ferenccel, Eperjessy Istvánnal és Szabó Ferenccel egyesülve vonósnégyes társaságot alapított. Vidéki körútra indultak hangversenyekre. Kizárólag magyar műveket mulattak be. Ábrányi írja lapjában: „Ezen fiatal magyar zenészek leginkább a nemzeti zene művelése s annak vonósnégyes tételekben való bemutatása s terjesztésére vállalkoztak... Életrevaló gondolat s zenénknek finomabb modorban terjesztésére nézve sok horderővel bíró eredeti vállalat“. Ezeket a hangversenyeket az Allaga által vonósnégyesre átdolgozott Himnusz nyitotta meg és a Szózat zárta le.


Allaga Géza első működési ideje a budai Népszínházhoz fűződik. 1861 április 2-án a Krisztinavárosi színkörbe jött vendégszereplésre Molnár György, akkor már jóhírű színigazgató, szegedi társulatával. Július közepéig játszottak itt. Ősszel a társulat hajlék nélkül maradt volna. Ekkor fogamzott meg a budai népszínház terve. A szabadságharcra bekövetkezett elnyomatás éveinek enyhülésekor mind erősebbé vált a Nemzeti Színház mellett a második, a közönség szélesebb rétegeihez közelálló magyar színház megalapításának gondolata, amely a Nemzeti Színházba nem férő tömegeket magába fogadja. Molnár György ötlete volt, hogy az alagút mellett, a mai kereskedelmi minisztérium helyén állott Mátyás király egykori lovaglóiskoláját, amelyben harci paripáit abrakolták, majd 1556-ban Musztafa Szokoli basa belőle laktanyát építtetett, át kellene alakítani és benne Budán másodszor is megalapítani a magyar színészetet. Terve a budai tanácsban pártfogóra talált. Csakhamar megadta Molnár Györgynek a színjátszási engedélyt. Legtöbb érdeme az alapítás körül Áldásy Antal budafővárosi főkapitánynak volt. Ő tette az első kapavágást. A Szózat dallamai mellett indult meg vezetésével a földethordó menet. A legfelső körtől az utolsó koldusig annyian jöttek Budára ásni, földet hordani, hogy a fölfogadott tót napszámosok szájtátva bámultak, mert ásóhoz, kapához ugyan nem jutottak. Az alap elkészítését az általános lelkesedés nyolc nap alatt elvégezte. Az egyetemi ifjúság fáradhatatlan lelkesültséggel gyűjtögette a pénzt a színházépítésre. Két hónap alatt készen állott a társadalom áldozatkészségéből emelt színház, amely Kisfaludy Sándor büszke szavait viselte homlokzatán: Hazafiság a nemzetiségnek. Jókai prológusával avatták föl 1861 szept. 14-én az ezer ülő és álló személyt befogadó, kívül dísztelen, belül dúsan aranyozott színházat. Hetenkint egyszer ingyen játszottak, hogy a szegényebb sorsúak is élvezhessék a színjátékot és magyarosodhassanak.

A kis színház húsztagú zenekarának gordonkása volt Allaga Géza.
Több itt előadott színdarabhoz zenét is komponált.
Első zenéjét Kempelen Győző, a jeles pedagógus és költő, Szép Mara c. háromfelvonásos népszínművéhez (1862. I. 12.) szerzette. A darab tárgya a „magyar és szerb nemzet testvéresülésére vonatkozik“, és zenéje a korabeli kritika szerint igazolja szerzője szép tehetségét. Allaga több szerb népdalt és táncot szőtt zenéjébe. Többször került előadásra. Április 27-én új kidolgozással, de nem új szerencsével játszották. 1862. április 21-én nevezetes előadása volt a budai Népszínháznak. Ekkor mutatták be az első magyar operettet. Címe: A szerelmes kántor. Egyfelvonásos volt, Offenbach akkor divatos operettjei mintájára. Szövegét Bényei István, a színház hősszerelmese írta. A közönség szorongásig megtöltötte a színházat, mert kiváncsi volt arra az úttörő kísérletre, amellyel eddig egyetlen hazai szerző sem próbálkozott meg. Ebből a szempontból a Szerelmes kántor elismerésreméltó kísérlet volt. A közönség kellőleg méltányolta Allaga törekvését, szép dalait megismételtette és szerzőjüket nemcsak kitapsolta, hanem virágokkal és koszorúkkal elhalmozla. A budai Népszínház kedvelt darabja lett. Más egyfelvonásossal kapcsolatban gyakran játszották és a Népszínház két nagy sikere, Offenbach Dunananja és az Ördög pilulái sorozatos előadásai sem szorították le e színpadról. A címszerep különösen nevezetes alakítása volt Vasvári Kovács Józsefnek, a rektorok és kántorok utolérhetetlen alakítójának, akit emiatt kántorszínésznek is hívtak. Bényei és Allaga állítólag neki írták a címszerepet. A mű több dalát Allaga nyomtatásban is kiadta, mint a Két mennyegző vár mi ránk, Vígan lányok és legények, Eresz alatt fészkel a fecske, szeretőnek jobb a menyecske. Egyszerűség, népies modor és hangulat jellemzik. A kis zenés játék, amely inkább népszínmű, mint operett volt, leghíresebb dala a Szeretlek én egyetlen virágom  c. dal, amelyet egyszerű szépsége, megkapó dallama és találóan népies szelleme folytán az egész ország ajkára vett és máig is él. A dal születése után nemsokára híres énekesek és énekesnők versenyeztek előadásában, cigányok reggeltől-estig húzták. Tekintélyes virtuózok, zenészek írták át különböző hangszerekre. Szerzőjüknek országos hírnevet szerzett. Az 1860-as évek népirodalmának egén ez volt az uralkodó planéta. Közkedveltségnek örvendett az az átirat, amelyet Székely Imre 1866-ban készített a dalról Magyar Ábránd sorozata 14. számában. Elegáns, hálás letéte nagyban elősegítette a dal népszerűsítését. 1862. szept. 14-én, a budai Népszínház megnyitásának évfordulóján eljátszották Allaga a Zeneszerző c. új magyar operettjét (Bényei István szövegére), akinek tehetségétől ezúttal többet vártak. Ekkor már háziszerzője volt a színháznak Allaga, műveit is maga dirigálta. 1862. október 19-én adták először Kempelen Győző A drótos tót c. négyfelvonásos népszínművét. Zenéjét Allaga írta. Ez a darab a Molnár György által kitűzött népszínműpályázaton 50 aranyat nyert. Ebben a műben énekelték Allaga országosan ismertté vált Befútta az utat a hó  c. dalát, Tóth Kálmán (1. vers: Befútta az útat a hó; 2. vers: Betyárdal: Csaplárosné piros virág) és Kempelen Győző (3. vers: Akárki az istenyíla) szövegére. Ennek a nyolcsoros, szép betyárdalnak széles menetét és kidolgozását már Ábrányi Kornél is kiemeli és a legkedveltebb búsúló nóták egyike lett. Ezután még egy ízben került bemutatásra a budai Népszínházban Allaga egyik munkája, 1868. január 5-én a Bényei István szövegére írott Szakállas farkas c. operettje. Zenéjét tárgyánál fogva román stílusban írta meg. Allaga csinos muzsikát komponált, sok kedves, sikerült része van. Zenéje azonban a gyenge előadás következtében nem érvényesülhetett. A budai Népszínház ekkor már bukófélben volt. A zenekar olyan szánandó állapotban sínylődölt, hogy a hegedűsök gyanta helyett szurokkal kenték vonójukat és csikorgásuk tompítására a trombitások oly erővel fújtak hangszerükbe, mintha az utolsó ítéletre trombitálnának. Pedig a valóban szépen sikerült operett gondosabb betanulást és előadást érdemelt volna.

(Folyt. köv.)

Allaga Géza operettjeivel kapcsolatban további részletek az alábbi link alatt találhatók meg:

Operett Magyarországon - Forráskatalógus


493 Ardelao 2018-01-07 09:55:44

Talán elnézik nekem a kedves Fórumtársak, hogy e topik nélkülözi a rendszert a benne szereplő művészek „profilját” illetően. Olyan sorrendben írok róluk, illetve idézek korabeli írásokat, amilyen sorrendben eszembe jutnak a nevek, amelyekről korábban már olvastam. Talán egyszer szakma és időrend szerint is csoportosítom őket, de ahhoz még kevés az itteni bejegyzések száma. A most következő művészről csupán egyetlen, de meglehetősen hosszú írást idézek. Úgy vélem, ebben mindaz szerepel, ami személyével kapcsolatban lényeges lehet:

Allaga Géza gordonkaművész, cimbalomtanár, zeneszerző

Óbecse, 1841.03.25.-Baja, 1913.08.19.

A ZENE, 1941/12. SZÁM:

„KOCH LAJOS:

ALLAGA GÉZA SZÜLETÉSE 100. ÉVFORDULÓJÁRA (1. rész)

Az élet szebb percei közé tartozik szellemi életünk örökre tovatűnt, nemes alakjai emlékének felidézése. Száz éve, hogy a magyar nótaköltés egyik mestere, Allaga Géza megszületett. Művészete, működése méltó arra, hogy e nevezetes évfordulóról megemlékezzünk, mert általa nemcsak kegyeletünket rójjuk le iránta, hanem hódolunk annak az eszménynek, amellyel egész életén át egybeforrott, a magyar zeneművészettel.

Allaga Géza 1841. március 25-én született a Tisza és Ferenc-csatorna szögében fekvő Óbecsén, amelynek búzája messzeföldön híres volt. A budapesti tőzsdén külön jegyezték. A vígnótás heje-hujás Bácskából, a szép magyar hazának e mindenkor áldott kertjéből származott, arról a vidékről, ahol dolgos volt a kéz, munkás az ész és az emberek a szó szoros értelmében aranjuezi szép napokat láttak. Atyja, Allaga Imre, jómódú ügyvéd, Kossuth kormánybiztosa, aki a szabadságharcban való részvétele következtében vagyonát elvesztette. Később a megyénél vállalt állást, és Baja város főjegyzője lett. Délceg, lelkes magyar ember. Derült szívéből a sok csalódás sem tüntette el az emberekbe vetett bizalmát. Anyja kicsiny, mozgékony, törékeny alakú. Lelke-esze acélos akaraterővel párosult szeretettel kapcsolja egybe családja tagjait. Allaga Géza első iskoláit szülőhelyén, a gimnáziumot pedig 1851-től Baján járta, amely akkor még a ferencrendi szerzetesek vezetése alatt állott. A szülői háznál, ahol nemcsak az udvarban, kertben, szobákban illatozó sok virág, de a szeretet együttérzése által is az otthonnak poétikus kultusza uralkodott, sokat zenéltek. Atyja fuvolázott, anyja zongorázott. Allaga gyermekkorában mégsem mutatott különösebb hajlamot a zene iránt, bár atyja korán taníttatta zongorára, hegedűre, valamint énekre. Kevés eredménnyel. 1855-ben véletlen következtében megismerkedett a gordonkával. Olyan kedvet kapott hozzá, hogy csakhamar megtanulta. 1856-ban, kilépve a gimnázium ötödik osztályából, Bécsbe ment, ahol a konzervatóriumban Schlesinger Károlynál, a kiváló gordonkatanárnál tanulta hangszerét, valamint Simon Sechternél a zeneszerzést 1861-ig. Még ugyanebben az évben visszatért hazájába és Molnár György budai Népszínházának gordonkása lett, de időnkint hangversenyeken is föllépett. „Gordonkájának bájos hangjaival akármelyik társaság apraját és nagyját képes indiai mákony nélkül is oly felmagasztosult szerelmi és mennyei boldogságot lehellő mámorba ringatni, hogy a prózai föld egészen" eltűnik a lábuk alól“ — írja játékáról Ábrányi Kornél. Első zeneszerzési kísérlete, a Bajai emlék, a rokona, Tóth Kálmán költő által szerkesztett Hölgyfutár 1860 szept. 25-iki száma mellékletként jelent meg. Kedvező fogadtatása bátorítólag hatott rá. Már jóhírű muzsikus volt, midőn 1863 szeptemberében a Nemzeti Színház gordonkásának szerződtette, de rövid idő múlva kivált a zenekarból. Baján, Zomborban és Pécsett hangversenyzett, 1866-ban pedig Szigeti Imre, Szigeti József öccse jól szervezett társulatának karmestere lett. Innen Szabadkára ment, ahol az új zenede tanára és dalegyesületi karnagy volt. Itt számos karművet írt. 1870-ben a báró Eötvös József által akkor alapított bajai tanítóképző intézet énektanárának nevezték ki. Feladatának sok buzgalommal és eredménnyel megfelelt. Tanítványai számára vokális misét, valamint több más apróságot komponált. Minthogy a magasabb zenei világtól elkülönült, bármennyire szerette is Baját, 1871-ben felköltözött Budapestre. Újból a Nemzeti Színház zenekarához szerződött és folytatólag az 1884 őszén megnyílt Operaház tagja volt 1898-ig. 1880 óta foglalkozott a cimbalommal és azt több tekintetben tökéletesítette. Számára alapította 1890-ben a Nemzeti Zenede a cimbalomtanszéket, amelyet 1891-től 1902-ig ellátott. Ez idő alatt 260 növendéke volt. Legjelesebb tanítványa Sey Dezsőné, a Zenede későbbi cimbalomtanára. Tanítványait a legfelsőbb körök is képviselték, tőle tanult cimbalmozni Thurn-Taxis Albert herceg. József főherceg veje. Több ízben járt nála Regensburgban. 1909-ben Bajára költözött, ahol öccsének, Allaga Ottó ügyvédnek a vaskúti vámon túl elterülő 126 katasztrális holdas szőlejében éldegélt. Olyan nagy volt ez a szőlő, hogy Borovszky Samu könyvében említésreméltónak tartolla feljegyezni 1908. évi 2000 hektós termését. Élete végén sok csapás érte. 1893-ban új járványként fellépett influenza következtében meghalt felesége. Második házassága nagyon boldogtalan volt. 1912-ben meghalt veje, Csapody István szemész orvosprofesszor. A roppant energiájú művész, aki hármas jelszavát: kitartás, kölelességludás. akaraterő, következetesen keresztülvitte, elvesztette rugalmas erejét. Az egykori fáradhatatlan gyalogló most botra szorult. Látása is meggyengült, szeretetre sóvárgó lelke idegzavarokra vezető belső békétlenségben őrlődött. Öccse odaadó szeretettel támogatta. Naponkint meglátogatta a szőlőben. Gondoskodása hálával töltötte el: „A kótapapirosra himnuszt kellene írnom a legmélyebb testvéri szeretetről, mely bennünket összefűz s azt magammal vinnem a sírba“. Betegségével elszántan küzdött, gyógyíttatni alig engedte magát. Meggyötörten, folytonos szenvedései közepette is írt még néhány művet. Elboruló szemevilága azonban lassankint teljes tétlenségre kárhoztatta. Még kedves zongorájával is alig foglalkozhatott. Tragikus halála 1913-ban következett be. Leánya. Csapodyné Allaga Vilma gyermekeivel együtt nála töltötte a nyarat. Kérésére Allaga beleegyezett, hogy felköltözik hozzájuk a fővárosba. Családjától ezzel az ígérettel vált el. Augusztus 18-án elbúcsúzott bajai rokonaitól és megrendelte a vasútra vivő kocsit. Ekkor érlelődött meg benne a halál gondolata. Másnap átlőtt szívvel találták meg a szőlőben.

(Folyt. köv.)



491 Ardelao 2018-01-06 10:18:39 [Válasz erre: 490 Ardelao 2018-01-06 09:39:01]

Egy híres csavargó élete

Csermák, a rejtelmes komponista (2. rész)

Írta: Tábori Kornél

          A lengyel grófnő halála.

          Hamarosan Lengyelországba került, ahol Dembinszka grófnő kastélyában élt egy ideig. A grófnő még Bécsből ismerte, s égő szemmel hallgatta magyar nótáit. Krakótól három órányira élt a birtokán Csermákkal együtt, akibe halálosan beleszeretett. Három levélből kiderül, hogy a viszony plátói maradt, s Csermák a kastélyban csak hegedült és komponált, amíg onnan is el nem illant.
          Több mint nyolc kötet eredeti hangjegye maradt a lengyel kastélyban, s máig se kerültek nyilvánosságra.

           A grófnő éjszaka, amikor a muzsikus szökését megtudta, beleugrott a megáradt folyóba, és csak holtan tudták már kihúzni.

          A cári udvarban.

          Csermák Oroszországban kalandozott, városról városra bandukolt, vagy néha kocsizott, s hegedűszóra kapott ennivalót.

          Így jutott el Szentpétervárra, ahol az Obuchov-féle városi kórház betegeinek muzsikált — maga is betegen és kiéhezve, — amikor véletlenül odaérkezett Erzsébet badeni hercegnő, I. Sándor cár nejének egyik udvarhölgye, aki német honfitársnőjét látogatta meg az ispotályban. Észrevétlenül hallgatta a csodálatos idegen dallamokat és a zene annyira lebilincselte, hogy órákon át nem tudott, elmozdulni onnan, majd pedig felhívatta Csermákot az igazgató szobájába.

           Megdöbbent a toprongyos zenész láttára, de azért meghívta házába.

           Így jutott a magyar zenész az orosz cár udvarába. A gyermektelen cárné különösen szerette a zenét, és Csermák Verbunkos-át, továbbá mélybánatú Hallgatóit urával együtt többször „delectálta".

           Talán örökre ott élhetett volna Csermák a muszka udvarban, akár később Zichy Mihály, akit szintén annyira megkedveltek odakinn; de a zenésznek nem volt türelme a maradásra, s Napoleon hadjáratának esztendejében hosszú kalandos úton, amelyről külön nagy cikket lehetne írni — visszatért hazájába.

           Az elhagyott cári udvar nagyhatalmú ura sem ért jobb véget nála: mind kényurasabb élet végén üldözési mániába esett, s a déloroszországi Taganrogban megölte a láz.

          József nádornál és Balatonfüreden

          Csermák újra kedvelt muzsikus lett idehaza a mágnások közt, sőt József nádor udvari zenésze is. Csak pár hétig bírta ki a palotában, s aztán újra eltűnt. Nemsokára kiderült, hogy bánatában már inni is szokott, és izgatottan kerüli a régi barátait és jótevőit.

          A melankólia teljes elmebajjá fejlődött, anélkül, hogy barátainak legtöbbje észrevette volna.

          Egy tavaszi estén Kisfaludy tágranyílt szemmel rémülve nézte, amint Csermák lyukas kabátban, mint valami züllött koldus vánszorog két balatonfüredi legény után, és húzza a nótájukat. Épp a hegedűjéről ismerte fel. Félig erőszakkal vitte el onnan, és felruházta, minden szükséges holmival ellátta, öt napnál tovább azonban nem tudta visszatartani.

          Az országúti koldus Csermák így járta esztendőkön át az egész országot. Dermesztő télidőben is ott bandukolt a havas országúton egyik faluból a másikba, s hol a megye urainak, hol a csárdai betyároknak húzta.

          Sokszor új meg új nótákat komponált számukra, s ezért Ruzicska megtette, hogy utána ment, és lekottázta, amit egyik-másik mulató fiatalúr a Csermák nyomán elfütyült neki. Csak így sikerült megmenteni egy csomó gyönyörű melódiáját.
          Csermák nem törődött már a zeneszerzéssel, és sokszor látszott rajta, hogy magának húzza, vagy valami ismeretlen távoli hallgatónak, mert választ sem adott a kérdezőknek, csak nézett maga elé, és arcán mindkét oldalt folyt le a könny, míg a legcsodásabb dallamok fakadtak az ócska hangszerből.

          Csak úgy hallás után kerültek hangjegyfüzetbe „Magyar nóták Veszprém vármegyéből" című dalai 15 füzeiben és még vagy harminc szerzeménye.

          Felgyalogolt Zemplénig és lebolyongott majdnem Kolozsvárig, mialatt háromszor is felruházták. De mindig eladta, vagy „még szegényebb" vándornak ajándékozta a gúnyát. Legjobban szerette a Balatonvidéket, ahová vissza-visszatért, s a tihanyi domboldalon nem egyszer meglesték, amikor egyedül ülve hegedült.

          Sokszor húzta Veszprémben is, régi jó barátainak, akik nem törődtek furcsaságaival, csak a művészt látták benne, és halála után síremléket is állítottak. Mert a veszprémi kórházban dőlt örök pihenőre 1822. október 27-én. Pár nappal a halála előtt hangjegyes paksamétát szedett ki a tarisznyájából, és elégette.“


490 Ardelao 2018-01-06 09:39:01 [Válasz erre: 481 Ardelao 2018-01-04 08:21:57]

Ha már írtam a „verbunkos triászról”, szólni kell annak harmadik tagjáról, Csermák Antal Györgyről is. Több városunkban is neveztek el róla utcát, iskola is viseli nevét. Arcképet (festményt, rajzot) mégsem találtam róla. Tán akadnak nálam ügyesebb kutatók, akik pótolják e hiányosságot. A YouTube-on sem találtam tőle sok szerzeményt, amellyel a rá emlékezést  „élőbbé” lehetne tenni.

Az ő esetében csupán egyetlen cikket idézek, amelyből nagy vonalakban végigkövethetjük ennek az ugyancsak nyugtalan életű, tragikus sorsú zeneszerzőnek az életét.

 

Csermák Antal György

(Hradsin, Csehország, 1774 körül – Veszprém, 1822. október 25.

 

TOLNAI VILÁGLAPJA, 1928.05.16.:

Egy híres csavargó élete

Csermák, a rejtelmes komponista

Írta: Tábori Kornél

          Külön cikk egy csavargóról? Úgy van, sőt akár hosszú regény is telnék abból a sokféle kalandból, ami véle megesett.

          Gyerekkorától kezdve titokzatos volt Csermák Antal hegedűművész és zeneszerző élete. Apja-anyja Magyarországon élt, de egy máig rejtelmes családi dráma következtében nem esküdhettek össze az oltár előtt; a gyermekük pedig csehországi rejtekhelyen született meg, mint „Cermak Edler von Suide und Rohans". Az édesanyja — bizalmas információ szerint — cseh főnemesi család lánya volt, amelynek több féfitagja véres afférba keveredett az utolsó Illésházy gróffal: a trencséni főispánnal. A leány mégis Illésliázy Istvánné lett, bár a haragos familia kígyót-békát kiáltott utána és a törvényes lakodalmat soha meg nem ülhették.

          Ötéves korában elrabolták a kis Tónit, és anyjának a sokféle izgalomban egyetlen vigasza az volt, hogy fia igen korán feltűnő zenei tehetséget árult el. Bécsi mester oktatta és korán szerephez jutott az osztrák főváros zenei életében. Egyébként is gondos nevelést kapott és mágnáskörökben szívesen látták a jómodorú fiatalembert.

          Illésházy gróf hozta Pozsonyba, aztán meg Pestre, mert a vágya az volt, hogy kizáróan magyar zenével foglalkozzék. Huszonhét éves korában karmestere lett a pozsonyi, illetve a pesti színháznak.

          Szerelmi tragédia.

          Lavotta útján-módján, mint lelkes tanítvány, igyekezett a hazai zenét tovább művelni és egykorú hozzáértők följegyzései szerint sokban túltett rajta. Harminckét esztendős volt — 1801-ben, amikor egy különös esemény felborította egész karriérjét. Evva Lajos, a Népszínház későbbi igazgatója, mesélte el róla a következő fantasztikus esetet:

          — Egy végzetes perc egész életére szerencsétlenné tette. Szerelmes volt egy gazdag budai polgárleányba, akit előítélettel telt szülei valami jómódú polgárhoz erőltettek. Az elkeseredett Csermák, hogy megtorolja a leány hűtlenségét, kihívta a Dunapartra sétálni, s a Gellérthegy alatt a Dunába taszította. A kétszeresen szerencsétlen nőt az ott foglalatoskodó halászlegények kimentették ugyan a habokból, de Csermák nem látott, és nem hallott többé semmit, elfutott és megőrült. Eleinte csöndes búskomorságba esett, s azután a lelkiismerete elől nem találván menedéket, mint mélyebbre süllyedt az elmeháborodásban, míg végre valósággal meg is őrült.

          Bujdosás Európaszerte.

          Lavotta János azonban, aki Debrecenből írt róla Bihari Jánosnak, a nagyhírű prímásnak, úgy tudja, hogy Csermák egy arisztokrata hölgybe volt szerelmes, aki „egy ideig biztató magatartást tanúsított".

          Ez aztán szertelenül boldoggá tette Csermákot, aki az „állandó szerelmi láz hevében" írta legszebb zenedarabjait.

          Valami különös zamat érzik ezekből a korukat annyira megelőző kottákból.
De a legmélyebb hatást azzal tette, amit nem lehetett megörökíteni: „angyali és démoni játékával". Rajongó mágnásasszonyok félszázaddal később is különös részleteket tudtak mesélni Csermákról.

          Pedig a legfurcsább esetei csak a főúri társaságból való eltűnése után kezdődtek.
          Amikor biztossá lett afelől, hogy a történelmi nevü mágnáshölgy nem lehet a felesége, egyszerre nyoma veszett. Külföldre bujdosott és sokáig olyan volt az élete, mint a Kisfaludy Károlyé: ugyancsak gyalog járta be Németországot, Svájcot, Olasz- és Franciaországot... Egyidőben a költővel együtt csatangolt. Kisfaludy derűs genreképeket és portrékat festett. Csermák pedig hegedült. Akkor írta leheletfinom zenéjét a fájdalmas Kisfaludy-sorokra:

          Ha madár jön, töle kérdem:

          Virulsz-e még szülőföldem?

          Azt kérdezem a felhőktől,

          Azt a suttogó szellőktől.

          De még sokáig nem látta meg egyik se a szülőföld szép határát. Kisfaludy sokkal előbb tért haza és „egy becsületes vargánál szállásolt" a Magyar uccában, s ott akvarelleket festett, titkon nyomorgott, és drámákat írt, amint Jókai később „Eppur si muove" (És mégis mozog a föld) című regényében regéli.

          Csermák soha többé nem hagyta abba a csatangolást. Elment tábori zenésznek, s 1809-ben az ő dalai lelkesítették a fölkelő nemesi hadsereget. Az egyik csatában maga is sebet kapott s attól fogva nyoma veszett.
          Nem sok idő múlva Jászon tűnt fel és a premontrei szerzet karnagya lett, de alighogy a sebe begyógyult, búcsútlanul állott tovább.

(Folyt. köv.)


489 Ardelao 2018-01-06 01:54:52 [Válasz erre: 488 Ardelao 2018-01-06 00:52:14]

KIS UJSÁG, 1928.10.16.:

SZÁZ ÉVE HALT MEG BIHARI, A LEGHÍRESEBB MAGYAR CIGÁNYPRÍMÁS

KIRÁLYI UDVAROK ÉS FŐURAK KEGYELTJE VOLT, MÉGIS KOLDUSSZEGÉNYEN VÉGEZTE ÉLETÉT VASÁRNAP AVATTÁK FEL SZOBRÁT A MARGITSZIGETEN

Száz éve, hogy meghalt Bihari János, a legendás nevű nagy zenész, a magyar toborzó-muzsika megteremtője, a leghíresebb cigányprímás. Emléktábláját — mint megírtuk — szombaton délelőtt avatták fel Budapesten, a Lónyay- és Kinizsi-utca sarkán lévő házon, azon a helyen, ahol született. Vasárnap délelőtt pedig szép ünnepség keretében a szobrát leplezték le a Margitszigeten, a fedett sétány felső végén, ott, ahol egykor József nádor tornácos kastélya állt, s ahol Bihari a nádor feleségének muzsikált, aki orosz nagyhercegnő volt. A magyar nemzet ezzel a két emlékművel rótta le kegyeletét a néhai cigányprímással szemben, aki a magyar zenetörténetemnek egyik legragyogóbb nagysága s a négyszázéves magyar fájdalomnak leghivatottabb megszólaltatója volt.

»MIKOR A PÉNZE ELFOGYOTT …«

Bihari János a nagyabonyi cigánysoron, 1764. október 21-én született, és a régi pesti cigánysoron, a mai Lónyay-utcában, 1827. április 26-án koldusszegényen halt meg, pedig élete a legragyogobb pályafutások egyike volt. Már tizenhatéves korában a legelőkelőbb pozsonyi palotákban hegedült, s az akkor való pozsonyi jurátusok valósággal bálványozták. Pompás megjelenésű, öles termetű, érdekesarcú cigány volt, akinek huszártoborzóit országszerte ismerte és dicsőítette a nép.

Hegedűjátékának csodálatossagát a hír Pozsonyból csakhamar átvitte Bécsbe is. 1796-ban ő muzsikált I. Ferenc osztrák császár és magyar király koronázási ünnepén, s ettől az időtől kezdve az összes nádori, országgyűlési, főúri és megyei ünnepségekre hivatalos volt. 1802-ben Pestre költözködött, s itt szerezte azokat a nagyszerű kuruc tábori nótákat, verbunkosokat és toborzókat, amelyek a napóleoni háborúkban nem egy csatában vezették rohamra a magyar huszárságot.

Az ünnepelt prímás a sok-sok hősi zene között azt a hallgatóját tartotta legkedvesebb művének, amelynek különös címe így hangzott: »Bihari nótája, amikor pénze , elfogyott.« Ezt a nótáját igen gyakran játszhatta, mert bizony, sohase volt pénze, noha a főúri társaságokban a százasok csak úgy hullottak elébe, és toborzóiért a hadseregtől is igen sok pénzt kapott. Dehát Bihari mulatós ember volt, ragyogó életéhez méltó házat vitt, és kártyázni is igen szeretett. Élete végén bekövetkezett nagy nyomorát és tragikus halálát is az okozta, hogy a garast nem tudta megfogni, s hogy csak nótázni tudott akkor is »mikor pénze elfogyott.

A CIGÁNYOK FÖLDRE BORULVA HALLGATTAK

Bihari ujjai egészen különösek voltak: valósággal bunkószerűen végződtek. Ezzel a furcsa ujjképződéssel olyan csodálatos, kristálytiszta üveghangokat csalt ki a hegedűjéből, hogy kápráztató játékát a magyar cigányzenészek közül csupán a hatvanas évek híres Patikárius Ferkója közelítette meg.

A nagy művész legszebb terméke a Rákóczi-induló. Amikor ez először fölhangzott, még az ellenséges érzésű bécsi zenészek is levették előtte a kalapot, ezért a  szerzeményéért valósággal imádta, s ha egy-egy vármegyei székhely vendégül látta Biharit, és a Rákóczi-indulót eljátszotta, a cigányok a szó szoros értelmében földre borultak, s úgy hallgatták a híres induló lüktető ütemeit.

EGY HEGEDŰ ÉS KILENCEZER NEMES

Az ünnepelt cigány I. Ferenc császárnak és József nádornak udvari zenésze lett. Egy udvari bálon játéka annyira elragadta a királyt, hogy nemességet kínált föl neki. Amikor a napóleoni háborúban a franciák megverték a szövetséges hatalmak seregeit, és negyvenezer francia betört Magyarországba is, József nádor a magyar nemesi fölkelésre Bihari hegedűjét is fölhasználta. A fölkelő nemesi hadsereg tábori zenekarvezetőjévé nevezték ki Biharit, aki huszonnégy tagú zenekarával együtt külön egyenruhát kapott. Toborzóinak hallatára több, mint kilencezer nemes állt fegyverbe. Részt vett a győri csatában is, sőt francia fogságba is jutott. S amíg bandájával nappal a győri csatában elesett nyolcszáztizenöt nemes temetésén muzsikált, este a francia tisztek fülébe húzta a nótát. El is bűvölte azokat úgy, hogy két hét múlva Napoleon-aranyakkal elárasztva, szabadon bocsátották.

LEHULL A CSILLAG...

Bihari a császárok és királyok zenésze lett. Udvari bál nem volt nélküle elképzelhető. Játékával valósággal meghódította az orosz cár nejét is, aki külön kihallgatáson fogadta, és gazdagon megajándékozta. Ferenc császártól külön érdemrendet is kapott, amelyet az elfoglalt francia ágyukból öntöttek, s amelyet csak a hős katonák között osztottak ki.

Bihari pályája olyan volt, mint a hullócsillagé: a magasságokból hirtelen hullt alá és tűnt el az enyészetben. 1824-ben a gömöri alispánválasztásról jövet, kocsija a hatvani országúton fölborult, ő maga a kocsi alá került, s a balkezét annyira összezúzta, hogy megbénult. Többé nem tudott különös ujjaival csodahangokat varázsolni a hegedűből. Zenekara föloszlott, mindenki elhagyta, és a nemrég még bálványozott cigányprímás nyomorba jutott. Kétségbeesésében az italhoz menekült, később tüdővészt kapott, s 1827-ben abban az ódon, földszintes házban, amelyben a »Két nyulak«-ról elnevezett vendégfogadó volt, s amelyet 1910-ben lebontottak, mindenkitől elhagyatva meghalt. Ez a ház az akkor való Tehén- és Kétnyúl-utca sarkán állt, azon a helyen, ahol a Kinizsi- és Lónyay-utca szögletén az emléktáblát szombaton elhelyezték. Az ünnepségen — itt is, a Margitszigeten is — fölzendültek Bihari leghíresebb nótái.

 AZ EMLÉKSZOBOR FELAVATÁSA

Bihari János szobrát az Alsó-Margitszigeten, szomorúfűzektől övezett tisztáson állították föl. Amerikai szurokfenyő-talapzatába belevésték a cigányság ősi címerét, a sündisznót. Az ünnepségen nagy és előkelő közönség jelent meg, élén József Ferenc főherceggel. Fölvonultak a híres pesti cigányok, és Bihari János késői unokái is. Radics Béla vezetésével harminc cigányzenekar zendített rá a Rákóczi-indulóra, majd Zseny József megnyitó beszéde után megtörtént a felavatás. A cigányzenekarok Bihari-nótákat játszottak, amit Pekár Gyula ünnepi beszéde követett, azután Rakovszky Iván a közmunkatanács nevében átvette a szobrot. Liber tanácsnok a főváros, Rexa Dezső pedig Pestvármegye nevében helyezett koszorút a szobor talapzatára, amelyet a cigányzenekarok is megkoszorúztak.“

Bihari nótája: Mikor a pénze elfogyott


488 Ardelao 2018-01-06 00:52:14 [Válasz erre: 487 Ardelao 2018-01-06 00:38:12]

MAGYARA ÉLETRAJZI LEXIKON:

Bihari János (Nagyabony, 1764. okt. 21.— Pest, 1827. ápr. 26.) cigány származású zeneszerző és hegedűművész. Atyja is hegedűs volt. 1801 körül Pestre jött s itt megalakította híressé vált bandáját, amely többnyire 5 tagból állott (cimbalmos és vonósok). 1811-ben az ogy. alkalmával Pozsonyban működött. Ez időben Bécsben is járhatott, ahol műveiből több nyomtatásban megjelent. Káldy Gyula szerint Beethoven Bécsben többször hallgatta játékát. A bécsi kongresszus idejében is Bécsben játszott. Nyugtalan vándoréletet élt, melynek során bejárta Mo.-ot, 1818 körül többször megfordult Veszprémben, ahol Ruzitska Ignácban pártfogóra és barátra talált. 1820-ban Pesten játszott. Működésének fénykora az 1820-as évek elejére tehető. 1822-ben Liszt Ferenc is hallgatta játékát és nagy elismeréssel emlékezett meg róla. 1823-tól pályája már lassan hanyatlott. 1824-ben baleset érte, eltörte bal karját. Ez véget vetett virtuóz pályájának. Bár még továbbra is hegedült, a prímásságot kénytelen volt másnak átengedni. 1825-ben a kir.-né koronázásakor Pozsonyban még játszott. Öregkorában magára hagyatva élt. — A 19. sz. elejének legkiválóbb zeneszerzője és előadóművésze, a verbunkos stílus legnagyobb képviselője. Lavotta Jánossal és Csermák Antallal együtt a m. zenei romantika ún. virtuóz triászát alkotja. A neki tulajdonított kompozíciók nem mind hitelesek. — M. Verbunkosok, magyar táncok (84 dallam) kortársak lejegyzése nyomán. Nem bizonyított feltevés szerint a Rákóczi-nótának és a Rákóczi-indulónak is ő a szerzője. — Irod. Vita a Rákóczi induló szerzőségéről (Zenészeti L. 1862 — 63); Major Ervin: B. J. (Zenei Szle, 1928. 1—2. sz.); Major Ervin: B. műveinek tematikus katalógusa (Zenei Szle, 1928. 5—7. sz. Függelék); Isoz Kálmán: B. és a katonafogdosás (Zenei Szle, 5 — 7. sz.; Szelényi István: B. (Új Zenei Szle, 1952. 4. sz.); Major Ervin: B. J. verbunkosainak visszhangja a XIX. sz.-i magyar zenében (Új Zenei Szle, 1952. 4. sz.).“


487 Ardelao 2018-01-06 00:38:12 [Válasz erre: 486 Ardelao 2018-01-06 00:35:09]

Bihari János: Kesergő Lavotta sírjára

Bihari János (1764-1827) korának ünnepelt cigányprímása volt, zenekarával az ország csaknem minden nagyobb városát bejárta, sőt, még Bécsben is muzsikált. Kesergő - Lavotta sírjára című darabja alapján feltételezik, hogy közeli ismeretségben lehetett virtuóz-társával, ám ez nem bizonyított. A művet Ruzitska Ignác adta közre 1824-ben a "Magyar Nóták Veszprém Vármegyéből" c. sorozatában. A felvétel a Lavotta János Kamarazenekar "Magyar verbunkos zene 2." CD-albumán szerepel.


486 Ardelao 2018-01-06 00:35:09 [Válasz erre: 481 Ardelao 2018-01-04 08:21:57]

Bihari János zeneszerző, hegedűművész

(Nagyabony, 1764. okt. 21.— Pest, 1827. ápr. 26.)



484 Ardelao 2018-01-05 09:33:15 [Válasz erre: 483 Ardelao 2018-01-04 18:56:15]

Szilágyi János: Lavotta János – A kor és az ember (150 oldal, letölthető)

Tartalom

A bájoló hegedűs 7
A keret 15
Az ember 33
A művész 93
A mecénás 125
Jegyzetek 138
Forrásmunkák 146

483 Ardelao 2018-01-04 18:56:15 [Válasz erre: 482 Ardelao 2018-01-04 12:12:56]

„DOMBÓVÁRI JÁNOS

Lavotta János, a házitanító

(2. rész)

Könnyű duók két hegedűre címet viseli a Lavotta által 49. opus számmal jelzett sorozat, amely 14 hegedűduót tartalmaz. A szerző szerint könnyűnek minősített duók közül az első három andantino, a 4. allegretto, az 5. andante. Közös bennük az, hogy 3/4-es lüktetésük van, a 6. pedig allegretto 2/4-ben. Jól kitapintható Lavotta szándéka, hogy a duók nehézségi fok szerint kövessék egymást. A 7.-től (amely már kétrészes tagolású: a cantabile után attacca következik az allegro) egészen az utolsó darabig már olyan formai újításokat figyelhetünk meg, amelyek elsősorban az előadásmódban nyújtanak új lehetőséget, s egyben feladatot is. Megmarad a két részes tagolás (többnyire andante és allegro, amely olykor tánctétel, mint a 8.-ban, vagy például a 12. és 14. darabhoz tartozó polonéz), azonban a néhány ütemes adagio (mint pl. a 10. és 11. elején) vagy recitativo (ugyancsak a 11.-ben), már-már a klasszikus szerzők szonátáinak hangulatát idézik. Domokos Mária szerint ezek a duók „nagyobbrészt a bécsi zenei nyelvet beszélik, és több ízben felvillan bennük a Varázsfuvola és a Don Giovanni népszerű részeinek egy-egy motívuma, fordulata”. A ma is ismert hegedűiskolákból pedig Dancla és Dont hegedűkísérettel ellátott gyakorlatait juttatják eszünkbe, annyi eltéréssel, hogy Lavottánál a két szólam dallamvezetési, ritmikai szempontból közel egyenrangú. A darabokban előforduló viszonylag rövid (a tanulmányainak kezdetén tartó növendék számára is átfogható) dallamívek, a szekvencia-szerű építkezés (amely lehetőséget ad bizonyos technikai elemek begyakorlására), a ritmikai-harmóniai kíséret, a helyenként előforduló moduláció, mind alkalmasak arra, hogy általuk a hangszeres figyelemre méltó haladást érjen el. Ezek a duók - Domokos Mária szerint is - helyet kaphatnának bármelyik korabeli hangszeriskolában. A „könnyűnek” minősített darabok lehetőséget nyújtanak arra is, hogy segítségükkel ki-ki megalkossa a saját képét a hegedűs, a zenepedagógus Lavottáról, valamint lehetséges tanítványairól.

Némileg más a helyzet a Hat magyar duett két hegedűre címet viselő op. 22-es darabokkal. Ha összehasonlítjuk az előbbi sorozattal, meglepetéssel tapasztalhatjuk, hogy stílusban, dallamanyagban, formai szerkezetében, technikai feladataiban mennyire eltérő a hat magyar duó. A verbunkos stílus szinte valamennyi jegyét megtalálhatjuk benne: a 2/4-es (4/8-os) ütembeosztást, a pontozott-, triola-, szinkópa ritmusokat, a sűrűn előforduló díszítéseket, a minore-maggiore alkalmazását, valamint Lavotta formai újításait (Figura, Trió, Da Capo al Fine, Coda). Itt az egyenrangúság még inkább jellemző a két szólam viszonyára, a legtöbb esetben azonos ritmusban, terc és szext párhuzamú dallamvezetéssel.

Az 5. duó külön érdekessége, hogy a Coda Tihanyi visszhang feliratot visel. Ebből arra következtethetünk, hogy Lavotta járhatott Tihanyban, s e ritka természeti jelenséget vetette kottapapírra. A mindössze 22 ütemű Coda egy kánon szerű szinkópa sorozattal kezdődik, majd egy 8 ütemű (2+2; 2+2) Andante a tulajdonképpeni visszhang, amelyet Lavotta szólamcserével valósít meg. A sorozat utolsó darabja a Thema con Variazioni feliratú duó minden szempontból figyelemre méltó mű, amely az első Lavotta-CD-n (1995) is hallható. A jó érzékkel megkomponált induló témát négy variáció követi úgy, hogy mindkét szólam tartalmaz virtuóz elemeket. A variáció-fűzért egy népzenei hangulatú Nóta, valamint egy coda-szerű Figura zárja.

Tudomásunk van még Lavottának két vonóshangszerre írt polonézéről (Esz-dúr), amelyben a helyenként kettős és hármas fogásokat is játszó első hegedű szólama alatt a második hegedű ritmikai kísérete adja meg a darab táncos karakterét. Az opusz szám nélküli tíz könnyű ländlert (mindegyikük C-dúrban) feltehetően kezdőknek szánta, azonban a basszus szólama hiányzik.

Lavotta imént elemzett 21 hegedűduója nyilvánvaló pedagógiai haszna mellett nemcsak arra alkalmas, hogy kamarakoncertek alkalmával megszólaltassák, hanem e duók megfelelő alkalmazásával más hangszercsoportok is bővíthetik irodalmukat.

Jó példával maga Lavotta szolgált, amikor a fúvósokat sem hagyta duók nélkül. A Rövid duettek vadászkürtre opusz szám nélküli kézirata nyilvánvalóan ifjú tanítványainak készült. A 17 kürt duó változatos hangulatú (benne az adagiotól az allegroig minden árnyalat megtalálható), s amelynek mindegyike alkalmas akár fanfárjátékra is.

A számba vett harmincnyolc duó talán így is elegendő bizonyítékot szolgáltat Lavotta János zenepedagógusi tevékenységéhez. Természetesen a sort folytathatnánk a berentei három Polonéz három vonóshangszerre (op. 58.); az Almássy Ignác közbirtokosnak ajánlott Tizenkét német táncnóta három vonós hangszerre (op. 72.); a berentei Szepessy Zsigmondnak ajánlott Hat lengyel táncnóta három húros hangszerre (op. 73.); a tanítványainak: Soós uraknak ajánlott Hat menüett három vonós hangszerre (op. 74.) komponált triókkal, sőt kvartettjeivel is. Ez azonban már egy másik területhez vezetne el bennünket: Lavottának a magyar vonós kamarazene megteremtésében játszott úttörő szerepéhez.

Nevezhetjük-e a verbunkos-szerző, a hegedűvirtuóz, az első színházi karmester Lavottát házitanítónak, mai értelemben zenepedagógusnak? A maga korában feltétlenül. Lavotta János, mint annyi más területen, ebben is előfutára annak a zenetanár típusnak, aki már intézményes keretek között, egyre gyarapodó módszertani ismeretekkel, megélhetést biztosító fizetésért oktathatta növendékeit.

Azonban Lavotta ilyen biztonságot nyújtó körülménnyel még nem rendelkezhetett. Zenetanításának módszerét saját szerzeményeinek felhasználásával alakította ki. Bár rapszodikus természetét a róla szóló írások gyakran felemlegetik, a hegedülést, kottaírást napi feladatának tekintette. Közlékeny ember lévén bőséges időt tölthetett tanítványaival, akikkel - mint a Soós uraknak ajánlott hat menüett bizonyítja - bensőséges kapcsolat kialakítására törekedett.

Lavotta pedagógiai célú műveinek jól megválogatott, előkészített közzététele több mint időszerű, egyrészt, mert a meglévő magyar hegedűirodalom mindmáig nélkülözi az alap- és középfokon jól használható darabokat, másrészt olyan művekről van szó, amely a vonós szakemberek előtt egyelőre ismeretlen. Bízzunk abban, hogy az elmúlt évtized Lavotta-kutatása - köztük a jelen dolgozat is - ráirányítja a figyelmet nemzeti kottakiadásunk ebbéli adósságaira.

 

FELHASZNÁLT IRODALOM:

Dobszay László: Magyar zenetörténet. Bp., 1984.

Dombóvári János: Pusztafedémestől Tállyáig. Monográfia Lavotta Jánosról. Miskolc, 1994.

Domokos Mária: Lavotta János. (Magyar zeneszerzők 6.) Bp., 1999.

Veszprémi Lili: Zongoraoktatásunk története. Bp., 1976.

 

Forrás:  SZÉPHALOM 12. - A KAZINCZY FERENC TÁRSASÁG ÉVKÖNYVE – 2002.


482 Ardelao 2018-01-04 12:12:56 [Válasz erre: 478 Ardelao 2018-01-03 20:40:03]

„DOMBÓVÁRI JÁNOS

Lavotta János, a házitanító

Amikor nemes Lavotta János, a kancellista 1791-ben nyugdíjazási kérelemmel fordult a kőszegi helytartótanácshoz, még nincs 28 esztendős. Vajon milyen belső erők irányították Lavottát, hogy a kérelem elutasítása ellenére a biztos megélhetést nyújtó jogi pályát a zenészettel végleg felcserélte? A 10 éves korban elkezdett hegedülése, amelyet jogi tanulmányai alatt sem hanyagolt el, valamint az alig húsz évesen papírra vetett első darabja, a Rethorica azt jelzik, hogy apjától örökölt zenei tehetsége a több száz éves családi hagyománynál jóval erősebbnek bizonyult. A Pozsonyban, Nagyszombatban nevelkedett, majd Bécsben is időző, jogi tanulmányait pedig Pesten bevégző Lavotta már nem ismeretlen a közönség számára, amikor „Muzsikai akadémiát hirdetnek bizonyos napnak esti 6 órájára a Hét Elector szálába”. Tartsanak magyar színielőadásokat a Budán összeülő országgyűlés alkalmával - veti fel Kazinczy Ferenc az Orpheuszban. A verbunkos-szerző, hegedűvirtuóz Lavotta eközben pedig báró Orczy László alkincstárnok házában lakik, ahol kancellista.

Hoffmannsegg gróf, a jeles szász természetkutató és utazó már vidéki útjain is azt tapasztalta, hogy a „magyar urak házában a zongora, meg a magasabb zenei műveltség eléggé otthonos”. Gr. Zichy Károly országbíró, aki a magyar színügy elkötelezettje, igen szereti a zenét, maga is szépen énekel, fiai nevelését bízza az „udvari mester” tisztet betöltő Lavottára. Ez idő alatt 1792. július 22-én a Nemzeti Játszó Társaság „A Tisztség eladás” című érzékeny játékot hirdető színlapján már ez olvasható: „A muzsika igazgatását már régen különös talentumairól esméretes Lavota úr vállalván magára, oly állapotban teszi a muzsikát, hogy nemcsak válogatott szimfóniákkal, hanem nemzeti magyar táncnótákkal is gyönyörködtesse az érdemes nézőket.” Ennyi életrajzi adat elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy jobban megértsük, miben áll a zeneszerző, a hegedűvirtuóz, az első színházi karmester Lavotta János házitanítói (zenepedagógusi) tevékenysége.

Lavotta harminc éves korára országosan ismert muzsikus, akit a magyar nemesi családok szívesen láttak vendégül, akár hosszabb ideig is. Haláláig közel húsz kúriában tölt rövidebb-hosszabb időt, elsősorban Kelet-Magyarországon: Lónyai Gábor Ung vármegyei főispánnál Deregnyőn, Gyürky Pál megyei főjegyzőnél Losoncon, Eördögh Alajosnál Szabolcsban, Almásy Ignác közbirtokosnál Szőllőskén, gróf Teleky Imrénél Debrecenben, Szepessy Zsigmondnál Berentén, az Uray-házban Beregsurányban, Benkó Jánosnál Nógrádban, Puky Istvánnál Gesztelyen, Őry Fülöp Sámuelnél Tállyán.

A felsorolt udvaroknál eltöltött idő - leszámítva a színházaknál töltött éveket - Lavotta életének mintegy felét teszi ki. Komponálása mellett a muzsikai akadémiákon kívül hegedűjátékával e vidéki társadalmi események (bálok, estélyek, házimuzsikák s egyéb hangászati mulatságok) alkalmával szerezte a legtöbb elismerést. Amikor pedig hosszabb ideig tartózkodott egy-egy háznál, akkor vendéglátói Lavottát valószínűleg házitanítói feladatokkal is megbízták. Ennek során oktatta Papszász József táblabíró gyermekeit Szárazbőn, az Elek-lányokat (Johanna és Terézia) zongorára, a fiúkat (Menyhárt és Mihály) pedig hegedűre Tiszaszőllősön, Nánásy András táblabíró feleségét Veresmarty Eleonórát Tiszafüreden hegedűre és zongorára. Talán ennyi adat is elegendő ahhoz, hogy Lavotta zenepedagógiai tevékenységét megkíséreljük értelmezni.

Noha az első magyar zeneiskola 1727-ben Budán nyílt meg Nase György János irányításával, a szervezett zeneoktatás kezdetét a Ratio Educationis kibocsátásától (1777) számíthatjuk. Major Ervin szerint Mária Terézia nagy jelentőségű rendelkezését határállomásnak kell tekintenünk a magyar zenepedagógia történetében, mert a zene ekkor kapott helyet a megreformált tantervben. Azonban Hofecker Imre, zeneoktatás-történetünk krónikásának az induló magyar zeneiskolákról nincs túl jó véleménye. ,Akadtak ugyan egyes tanintézetek - írja -, amelyekben a zene elemein túlmentek, s melyekben a tanítás magyar nyelven folyt, ezekben azonban a tanítás kezdetleges, hiányos, kapkodott, minden következetes rendszer nélküli és magasabb igények mellőzésével, tehát úgyszólván nagyon csekély szellemi eredménnyel volt. Ez intézetek körében nagy volt a szegénység, és az anyagi korlátoltság, mely minden kedvezőbb lendületet lehetetlenné tett.”

Lavotta János vajon milyen elgondolással, módszerrel foghatott neki a tanítványok iskolarendszert nélkülöző oktatásának? E tekintetben hasznos tapasztalatot nyújtottak a számos helyen megalakult zenészegyletek, így Lavottának is, aki színházi évei alatt a kolozsvári Societas Musica tagja volt. Az egylet szerteágazó feladata között szerepelt a zeneoktatásról való gondoskodás, tagjait hangszeres muzsikálásra szervezte, hangversenyeket rendezett, szorgalmazta a kottakiadást stb. Ezeket a törekvéseket mind fellelhetjük Lavotta tevékenységében is. A Bécset is megjárt Lavotta vajon ismerte-e Leopold Mozart Hegedűiskola (1756) című könyvét, amelynek 1787-ben megjelent harmadik kiadása Magyarországon is könnyen hozzáférhető volt? Vagy mennyire lehetett tudomása az 1802-ben kiadott első magyar nyelvű zongoraiskoláról, Gáti Istvánnak A kótából való klavírozás mestersége című munkájáról? Nem tudhatjuk. Azonban egy olyan virtuóz hegedűsnél, mint Lavotta, aki szinte tanári gondossággal letisztázta, rendszerezte, vigyázta kéziratait, a tudatosság, igényesség pedagógiai munkájában is okkal feltételezhető. Ha általunk ismert módszereket nem is követett, alapismeretként még mindig ott lehet Lavotta tapasztalása, élménye, ahogyan tanáraitól (Zistler József, Sabodi Bonaventura, Hosszú Ferenc, Glantz György) kapta a hangszeres tudást. S hogy az idő során ez a tapasztalat egy határozott célú tanítási módszerré állt össze, arról mintegy fél tucat pedagógiai célú darabja árulkodik.

(Folyt. köv.)


481 Ardelao 2018-01-04 08:21:57 [Válasz erre: 480 smaragd 2018-01-04 06:09:16]

Pivárcsi István a MAGYAR ZENESZERZŐK KALANDJAI c. könyvében ezt írja:

„………..

A VERBUNKOS TRIÁSZ

A XVIII.-XIX. század fordulóján a három legjelentősebb zenei alkotónak Bihari János, Lavotta János és Csermák Antal bizonyult, akiknek hármasát a hazai verbunk zene  „virtuóz triászának” neveztek. Zenéjük egymásra hatása rendkívül erős volt. Bihari Lavotta játékát tekintette zenei vezérfonalának, míg Csermák művészetére főként Bihari zenéje hatott. Lavotta és Csermák zenei tevékenysége azért keltett nagy feltűnést a főúri kastélyokban, mert addig a hegedűt Magyarországon alapvetően cigányhangszernek tekintették, ők pedig mindketten nemesi származásúak voltak. Virtuóz játékuk és saját kompozícióik bebizonyították, hogy a hegedűjátékot, illetve a hegedűre írt zenéket nem szabad a cigányság kizárólagos sajátosságának tekinteni.

………….. a verbunkos zene és táncstílus …..a XVIII. század végére olyannyira meghatározóvá vált, hogy gyakorlatilag azonosították az eredeti magyar zenével. A verbunkos jelentőségét mutataja, hogy ez lett az első olyan hazai stílusirányzat, amely hatást tudott gyakorolni a nyugat-európai zenére is, ennek nyilvánvaló bizonyítéka Franz Joseph Haydn (1732-1802), Johannes Hummel (1778-1837) és Johannes Brahms (1833-1897) számos híres és mindmáig népszerű kompozíciója. Bihari, Lavotta és Csermák verbunkos zenéje emellett megtermékenyítő hatást gyakorolt a későbbi magyar zene fejlődésére is, ami jól mutatható például Erkel Ferenc és Liszt zenéjében. ……”

Lavotta János: Tánc (verbunkos)


480 smaragd 2018-01-04 06:09:16 [Válasz erre: 474 Ardelao 2018-01-02 20:20:39]

 

Lavotta János zenéje, emlékezete Kemény Egon zeneszerző életművében két zeneművében jelenik meg:

Rózsavölgyi megbízásából  és kiadásában:

BIHARI-LAVOTTA: Díszpalotás

Zenekari átdolgozás  nagy- és szalonzenekarra

Hangszerelte: Kemény Egon

Bp., 1938. 15 külön lap, 34x24 cm, borítóban

 

Kemény Egon - Gál György Sándor - Erdődy János: "Komáromi farsang"  (1957)

Rádiódaljáték 2 részben

Zenei rendező: Ruitner Sándor

Csokonai Vitéz Mihály...Ilosfalvy Róbert, Zenthe Ferenc

Lilla...Házy Erzsébet, Korompai Vali

Lavotta...Molnár Miklós, Gönczöl János

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát Lehel György vezényelte.

 

"A zene a két főhősnek (Csokonai - Ilosfalvy Róbert, Lilla - Házy Erzsébet) olyan hátteret biztosított, hogy az komolyságban, drámai feszültségben az opera színvonalát közelítette meg.

A gratulációkból és szerencsekívánatokból mindenkinek jutott. Szövegíróknak, karmesternek, szólistáknak, zenekarnak és énekkarnak egyaránt.

Csak Kemény Egonnak nem lehetett további jószerencsét kívánni, mert úgy elbújt, hogy az ügyelők sem tudták megtalálni.

Tehetségének értékét, rangját ez a mélységes szerénység fémjelezte."

 

Gál György Sándor - Somogyi Vilmos: Operettek könyve, Zeneműkiadó, Budapest, 1976



478 Ardelao 2018-01-03 20:40:03 [Válasz erre: 477 Ardelao 2018-01-03 10:19:35]

Lavotta örökségének ápolója: Dombóvári János hegedűművész

Pusztafedémestől Tállyáig

Fülszöveg

E monográfiával a sátoraljaújhelyi Lavotta Alapítvány, valamint a Lavotta János Művészeti Iskola a Felvidéken (Pusztafedémesen) született és zempléni földben (Tállyán) nyugvó Lavotta Jánosra emlékezik, születésének 230. évfordulója alkalmából.
Dombóvári János, mélyhegedű-történelem-ének-szakos tanár, a Művészeti Iskola igazgatója, ötéves forráskutató, összegező munkája ez a könyv, amely az évforduló rendezvénysorozatának keretén belül jelenik meg.
A Lavotta-monográfia öt fejezetben tárgyalja a verbunkos-szerző, hegedűvirtuóz, színházi karmester, házitanító Lavotta János tevékenységét. A vállalkozás adósságot törleszt a méltatlanul ismeretlenségben lévő Lavottával szemben. A monográfia mindössze harmadik az eddig megjelent életrajzok sorában, az utolsó 1930-ban látott napvilágot.
Az elmúlt évtizedek kutatási eredményei - Lavotta sokrétű tevékenységének, valamint az anekdotáktól "megfosztott" élettörténetén ez ismertetésével együtt - először kapnak helyet összefoglaló munkában. A Lavotta-család mintegy 700 éves történetére vonatkozó adatok pedig - az utolsó fejezet tartalmával - első közlésnek számítanak.
A szerző csak remélheti, hogy a magyar zenetörténet verbunkos korának - s benne Lavotta János helyének, szerepének, bemutatásával használható ismeretanyagot nyújt majd a monográfia olvasóinak.

Tartalom

Lavotta és kora

9

Egy nyughatatlan élet

29

Lavotta, a zeneszerző és hegedűvirtuóz

53

Lavotta és a színház

83

Lavotta János emléke az utókorban

115

Utószó

139

Felhasznált irodalom

141

Kép- és dokumentum melléklet

151

Név- műcím- és helymutató

177



476 Ardelao 2018-01-03 10:14:21 [Válasz erre: 475 Ardelao 2018-01-02 23:21:53]

A 475. sz. bejegyzésben szereplő cikk írója egy bizonyos „Honnfi“-tól is idézett egy részt. Az egykori Lavotta-rajongó írása már csak nyelvi szempontból is igen érdekes. Ugyanolyan nehéz megértenünk, mint amilyen nehéz lenne elődeinknek mai beszédünk – a Hunglish - értelmezése, amelynek használatával – ha nem küzdünk ellene – egy évtizeden belül sikerül végképp elsorvasztanunk gyönyörű anyanyelvünket.

Becsülendő a régi (Vörösmarty szerint „vaskori”) nyelvezet finomsága. Lavotta gyarlóságáról, a mértéktelen italozásról, amelynek a művész végül is a halálát  köszönheti, Honnfi így beszél:

„Nem lehet tagadni, hogy ez a’ nagy Hangmüvész életében különös kedvellője a’ honnyi nektárnak, a’ mellytől ihletett, …”


475 Ardelao 2018-01-02 23:21:53 [Válasz erre: 474 Ardelao 2018-01-02 20:20:39]

Kereszty István cikke a

VASÁRNAPI UJSÁG 1920. évi 15. számában:

LAVOTTA JÁNOS

halálának 100. évfordulójára

„Folyó holnap 10-ikén fájdalmas csapással érdeklette a senkinek nem kedvező halál a szép mesterségek egyik remek ágát, s ennek kedvelőit, a midőn ama muzsikai ritka talentomáról esméretes s a muzsikának halhatatlan nagy restaurátoraira (dicsekedve mondhatjuk: hasonlóan magyar eredetű!) Bach Sebestyénre, s Mozartra, minden tekintetben méltó mesterét a muzsikának: lszipfalvi Lavotta János urat közülünk kiragadta." Ezt újságolta Tállyáról 1820 augusztus 28-áról az akkor élt „mind a két hazai újságok" egyike, a Bécsben szerkesztett Magyar Kurir. És idézzük hozzá jeles zenebúvárunknak, Bartalus Istvánnak szavait, Lavotta születésének százéves évfordulóját ünneplő cikkéből. „minél több évtized sorakozik a múlt időkhez, Lavotta nőni fog, s annál nagyobb lesz az utókor eszményei közt. Sőt mind életére, mind működésére vonatkozólag már ma is a mithoszhoz folyamodtak, s a hideg való túlvilági fénynyel lőn megvilágítva. Nem tűnik el e fény az eszményített Lavotta homlokáról, mert a népköltészet égi tüzének fénye az, s a nép szeretete őrzi; vagy ha eltűnik: a néppel együtt fog elenyészni." (Ország Tükre, 1865: 4. sz.)

Halljuk még csak egy, majdnem egykorú, tanúját Lavotta művészetének! Az 1832. évi „Hasznos mulatságok" (21-ik számában, „Honnfi" aláírású cikk) írja : „A folyó századnak van az a szerencséje, hogy a nemzeti muzsika pályán több nevezetes eredeti szerző Genie-ket számlálhat, ezek között méltán az első helyet foglalja el néhai nemes Lavotta János úr, mind azért, mert ő előtte a nemes emelkedésű, s szebb ízlésü magyar nóták szerzéseiben példa nem lévén, ő maga legelső tört útat azoknak szerzéseiben és virtuosus játszásaiban; mind azért, mert eredeti remek munkáiban s vonásaiban a nemzetnek muzsikai charaktere, természete legjobban találva látszatik. Ugyanis az ő szerzeményeiben uralkodó komoly, hol érzékeny, többnyire kesergő, majd leverő s búval teljes indúlatok oda mutatnak, mintha ezen nemzetnek oly sok viszontagságokkal küzködött éveiben gyökereztetett s mintegy természetté vált kesergő érzéseiben, mint saját élményjében találná egyedül felséges gyönyörűségeit." S pedig e döczögő sorok („mintha irodalmunknak vaskorát élnők!" mondta Vörösmarty az ilyen stílusról még később is,) ugyanazt a magasztaló jellemzést adják, amelylyel utóbb egy világraszóló nagyság egy másiknak adózott : Liszt Ferenc, a Hugó Viktorra emlékeztető fellengős, izzó stilban írja Chopinről, hogy lengyel nemzeti zenéjének hallatára gyönyörű látomása támad, felvonulni látja a festői pompájú nemzeti viselettel ékes, délczeg nemességet aranymarkolatú karddal oldalán, drágakővel sapkára tűzött tollforgóval, büszke komolysággal kézenfogva hasonlíthatatlan szépségű hölgyeit — erő és gyöngédség, elszántság és baljóslatú borongás megragadó vegyülékében ...

Sírva vigadó magyar zenénket Lavotta fantasztikusan szólaltatta meg Stradivari-hegedűjén: nemcsak hogy maga-alkotta dalamai ma is magukkal ragadják nemes szépségükkel a hallgatót, hanem az ő játékmodora, ihletett előadása az érzelem mélységét a rögönző képzelet csapongásával olyan lelkesítővé, perzselővé fokozta, hogy lenyűgözött hallgatóiban eltörülhetetlen emléket hagyott, a művész dicsősége gyorsan hírre kapott, s róla mindenütt csak a legnagyobb rajongással beszéltek. Szemere Pál megírta, hogy Lavottát hegedülni hallva, egy álló hétig vele időzött csak avégből, hogy valamely darabot még egyszer halljon tőle. Meg van írva az is, hogy József császár, mikor egy hangversenyen élvezte Lavotta játékát, egyszerre elhagyta helyét és beült a zenekarba nagybőgősnek, hogy maga is művészkedjék a fennen szárnyaló „szólista" vezetése alatt.

Ezt a pár adatot csak jellemzésül ragadtuk ki a mindenütt megtalálható életrajzi adatok közül (a milyeneket a Vasárnapi Újság két ízben is közölt: 1858-ban és 1875-ben), a melyeknek ide másolása nem a művész nagyságáról adna képet, hanem csak életének hányatott voltáról. Igaz ugyan, hogy, ha ő kevésbbé rakoncátlan fiú lett yolna, ha otthon mostohája nem üldözte volna, s ha könnyelmű jurátusi évei, tékozló ifjúsága és örökös állhatatlansága (ma „bohém lélek-nek" mondanák) a hivatalnoki vagy karnagyi székből újra meg újra országútjáró vendéggé nem tették volna: szerzeményeiben több derült hangot, gyujtóbb ,,friss"-eket találhatnánk. De igazi és nagy művészre vall Lavottában, hogy híressé vált állandó ,,borközi állapota" ellenére is, a kitűnő mesterektől s főleg bécsi iskolájából hozott formabeli tökéletesség és nemes ízlés ott van mindegyik ismeretes művében.

Teljes bizonyosságot nyert, hogy Lavotta művei gyönyörködtették legjobban az igen nagy és igazán szép közönséget azon a változatos, gazdag műsorú ünneplésen, a mely most július 25-én ülte meg a remek zenész emlékét a mai szomorú időket jellemző hazafias lépéssel kapcsolatban: Tállyán, a világhírű tokaji bornak talán Tokajnál is klasszikusabb szülőföldjén, a hol a bor lelkes hívének s áldozatául is esett Lavottánknak hamvai nyugszanak, Bernáth Béla v. államtitkár elnöklete alatt megalakult a Területvédő Liga fiókja, s ünnepi ülésén, de a zeneköltő sírkövénél is, jeles művészek: Hegyi Anna, Toronyi Gyula énekkel, Géczy Barnabás hegedűn, Szappanyos Gerő tárogatón tolmácsoltak válogatott szép zeneműveket —azonban
nem csupán Lavotta alkotásait, mert ezekből nem futotta volna akkora műsor...

S e pontnál perbe kell szállnunk — de vajjon kivel ? Ki felelős az egész magyarságnak, a magyar zenei kultúrának azért, hogy elrejtve tartja, elzárja a nemzet elől a közkincscsé válni hivatott nagyszámú zenei szépségeket? Bernát Mihály — Lavottának vendéglátó jóbarátja — és fia, a humoros írásairól országos hírű Bernát Gáspár, megírta a nagy hegedűs és zeneköltő életrajzát, és azt állítja, hogy Lavottának 120 műve maradt; a mi talán nem is sok, 56 éves élettől; de a százhúszból még húszat sem ismerünk! 1830 táján Rothkrepf (a későbbi Mátray) Gábor három becses gyűjteménye („Flóra", „Pannónia", „Hunnia") közül csak az első kettő közölt 3 Lavotta-darabot; grf. Fáy István, remek zongora-virtuóz és (ma már elfelejtett) zeneszerző 1853-ban Lavottának „Vágy Pannónia felé" cz. darabjával kezdi a zongorára 4 kézre írott ötkötetes, nagybecsű sorozatát : „Régi magyar zene gyöngyei"-t, s megjegyzi Lavottáról, hogy „rendesen a magyar zene atyjának tiszteltetik", a minthogy a művészi magyar zenének, sajnos, nem ismerünk művelőjét régebbről (az Eszterházyak, pészaki Bajzáth, Verseghy s a t. zenéje: nem volt magyar, Tinódié s társaié: nem művészi); Bartay Ede „30 régi magyar zenedarab" c. gyüjteménye (1860-ból ?) Lavottától egy lassút és egy Verbungot közöl; de mind e gyüjtemények már évtizedek óta a legnagyobb ritkaságok. Birtokomban van (s hihetőleg egyetlen példány) „Szigetvár ostroma" cz. öttételű programmzenemű (zongorára), legalább is olyan értékes, mint a Káldy (s már előbb Kirch János) által zenekarra írt „Nobilium insurgentium nóta" (ének a nemesi felkelésről) 1797-ből (tehát nem, mint némelyek állítják, a Napoleon elleni, utolsó insurrectiót festi). Káldyt pedig megcsalta emlékezőtehetsége, mikor a nagy Lexikonban (1895) azt írta, hogy ő Lavotta műveinek nagyobb részét kiadta „A régi magyar zene kincsei" cz. gyűjteményében (1890); ebben u. i. csak egy „Lakodalmas tánc" van Lavottától, s a Bartayból ismert Verbungnak egy változata — meg a „Lavotta utolsó szerelme"c. alatt ismert darab, a melyről a zenebúvárok rég kimutatták, hogy voltaképen Kosovits nevű kassai zeneszerzőnek műve.

Ennek az egy darabnak a Lavotta thesaurusából leválása egyáltalán nem kisebbíti az ő dicsőségét; ennyi veszteséget könnyen elbír az ő nagysága. A felsoroltam művek — eredetileg bizonyára egy szál hegedűre voltak leírva — megérdemelnék, hogy a mai művészet színvonalán álló átiratokban találjanak kiadóra; bizonyos, hogy régi fényükből semmit sem veszítettek. De Lavotta nagyszámú vérrokonságának s egyáltalán mindenkinek, a kinél e valóban korszakalkotó zeneköltőnknek valamely műve lappang: hazafiúi és kulturális kötelessége, hogy azt közreadja; Lavottának nem szabad kongó névnek, üres fogalomnak maradnia, hanem a magyar zenei géniusz állandó termékenyítő erejének kell lennie, élő dicsőségének.„


474 Ardelao 2018-01-02 20:20:39

Képtalálat a következőre: „Lavotta János”

          Lavotta János

zeneszerző, hegedűművész, „a maga idejének Orpheusa”

(Pusztafödémes, 1764.07.05.-1820.08.11.)

MAGYAR SZÍNMŰVÉSZETI LEXIKON (Schöpflin A. szerk.):

"Lavotta János, híres magyar zeneszerző. A pozsonymegyei Pusztafödémesen született, 1764. júl. 5-én. Szülei előkelő nemes családhoz tartoztak. Előnevük Izsépfalvi volt. Korán mutatkozott benne a zenei hajlam. Végzetes befolyással volt további életfolyására mostoha anyjának túlszigorú, kegyetlen bánásmódja. A már fölserdült, nyugtalan vérű ifjú, megsokalta a házsártos asszony zsarnokoskodását, megszökött és beállt katonának. Édesapja utána utazott, felkutatta, kiszabadította és tudva, hogy a szülői háznál nincs maradása, Bécsbe vitte s zenei továbbképzéséről gondoskodott. Lavotta meg akarta mostohájának mutatni, hogy nem volt igaza. Szenvedélyes szeretettel feküdt neki a zene tanulásának és már rövid egy év alatt annyira vitte, hogy első nyilvános fellépésekor egész Becs hódolt művészetének.

Az osztrák császárvárosból hazajött és Pesten mutatta be csodás játékát. Rövid idő múlva nemcsak a főváros, hanem az egész ország is hangoztatta a nevét. Szebbnél- szebb nótáit az úri kisasszonyok zongorázták, a cigánybandák húzták, a falusi leányok és legények dalolták. 1793. jan. 4-én Protasevitz magyar színtársulatához állt be zenekarigazgatónak. Ebben az időben komponálta — állítólag — a »Lavotta szerelme«, c. zeneművet. Azért mondjuk »állítólag«, mert a zenészek nincsenek tisztában annak eredetére nézve. Sokan határozottan Lavotta szerzeményének tartják, mások ellenben úgy tudják, hogy a »Lavotta szerelme« először egy Kosso- vits nevű kassai muzsikus neve alatt jelent meg, mint Csokonai »A reményhez« c. költeményének megzenésítése. Ezt a hitet megerősíteni látszik Kazinczy Ferenc levelezésének az a pontja, ahol Csokonai még Lavotta életében érdeklődött Kossovits iránt, amiből az lenne következtethető, hogy a költő tudott a kassai zeneszerző kompozíciójáról. Éppen olyan kevéssé látják bebizonyítottnak, hogy a »Cserebogár, sárga cserebogár...« kezdetű híres népdal Lavotta műve lenne, bár ezt id. Ábrányi Kornél a leghatározottabban állította. Annál bizonyosabb, hogy Lavotta ihletének majdnem százra menő, örökéletű dalt köszönhetünk. Mikor az első magyar színtársulat megbukott, L. ismét vándorútra megy. 1803-bán Debrecenben volt karmester.

Muzsikálással, komponálással és fájdalom, dorbézolással járta be Lavotta az egész országot. Akárhányszor félesztendő előtt sem eresztették el egy-egy főúri kastélyból s állítólagos barátai és lelkiismeretlen mecénásai nem a lángészt becsülték benne, hanem a víg cimborát szerették, rontották és vitték a vesztébe. Lavottát rendetlen életmódja ölte meg. Vízibetegségbe esett és Tályán, barátja Eöri Fülöp Gábor portáján halt meg, 1820. aug. 10-én. Tályán nyugvó hamvai fölé 1831-ben Ujfalussy Mihály emeltetett emléket. Művei egy részét Káldy Gyula gyűjtötte össze s adta ki »Régi magyar zene kincsei« c. gyűjteményében. /A füzet pontos címe: „A régi magyar zene kincsei (1672-1838-ig). Megj.: A./ Sírkőfelirata:

»Nemes Lavotta János híres magyar hangművész és nemzeti nóták szerzője porai fölött a hangművész mesterségnek megtisztelésére.
Ki meghalt 1820. esztendőben, életének 56-ik esztendejében.
Itt nyugszik a maga idejének Orpheusa.
A magyar muzsika egyik kedvelője által emeltetett Szatmárból MDCCCXXXI. esztendőben.
Remek tetemek, Isten veletek!«

Alakját színpadra vitte Hubay Jenő »Lavotta szerelme« c. 3 felvonásos operájában, 1906. nov. 17-én. (M. Kir. Operaház). Szövegét írta Berczik Árpád és Farkas Imre. A Népopera is színre hozta alakját, 1917. ápr. 13-án. Ekkor ott színre került a »Lavotta szerelme« c. felvonásos énekes játék, szövegét írta Vágó Géza. Zen. szerz. Barna Izsó. A Budai Színkör 1923. szept. 16-án előadta »Lavotta« c. zenés színművét. Szövegét írta Géczy István. Zen. szerz. Barna Izsó. Halála százados évfordulója alkalmából, 1920. júl. 18-án, Tályán, a Területvédő Liga, majd a budapesti kir. Magy. Tudományegyetem orvostanhallgatói is 1921. máj. havában ünnepséget rendeztek.“

Lavotta János sírja Tállyán (video)


473 Ardelao 2018-01-02 20:14:35 [Válasz erre: 472 Ardelao 2018-01-02 20:10:54]

GOLDMARK, AZ ÖRÖKIFJÚ. 

Aki még nyolcvan éves korában is kedvvel dolgozik: az csakugyan örökifjú. Hiszen a hetvenedik életévnél már a pátriárkák kora kezdődik, a csöndes szemlélődés bölcsességével megszentelt nyugalom kora. A ma legöregebb nagy zeneköltő és legnagyobb öreg zeneköltő, nekünk, magyaroknak méltán büszkeségünk, igazolja a latin mondást: «nomen est omen,»nevéből kiolvashatni végzetét; a «Goldmark» név «arany velőt» jelent s a tisztes-korú nagy zenész agyveleje nem rozsdásodik, nem veszíti el ragyogását és hatalmát. Tudjuk, hogy a halhatatlan «Sába királynője» szerzője most is operán dolgozik, immár a hetedik ilyen nagyszabású művén.

Sokan — gondolkozás nélkül élők — még a zeneértők közül sem iparkodtak tisztába jönni azzal, hogy mit is jelent operát írni. Vegyék csak elő valamelyik régi stílusú, «számokra» felosztott operát, például a nemcsak nálunk kedvelt, hanem Wagner Rihárd hazájában is állandóan (bár nem sűrűn) játszott «Troubadour»-t! Ebben Verdi harminc és egynéhány egész «strófás» áriát írt; annyi invenció kellett hozzá, mintha ugyanennyi zongoradarabot szerzett volna; de modern, Wagner-utáni zenét költeni, végtelen dallammal, olyan polifóniával, a minőt épen Goldmarknál is látunk: sokkal több teremtő képzeletet, invenciót igényel, és hogy a fölvett példánál maradjunk, a múlt század negyvenes éveinek szerény zenekarához képest menynyivel több hangszint és mekkora jellemző tehetséggel kell fölhasználni! Manap még a zongoradarabnak sem szabad a kellemes melódikára szorítkoznia: lelki élménnyé kell válnia a hallgatóban; mennyivel inkább a komoly, művészi igényű színházi zenének, a mely sok szereplő kisebb-nagyobb szenvedélyeinek egész történetét tolmácsolja!

Goldmark Károly, ötven éve Bécsben élő, de magyar honpolgárnak maradt sokoldalú zeneköltőnk, régen megértette a kornak ezt a követelményét. Első — időrend, de érték dolgában is legelső — operáját, a «Sába királynőjé»-t 1863-ban kezdte írni; minden bizonnyal ismerte a «Tannhäuser»-t, hiszen ezt a bécsi udvari opera már 1859-ben (sőt a kisebb «Thalia» színház már 1857-ben) előadta. Ennek mintájára Goldmark sem számozta többé dalművét, hanem csak a jeleneteket látta el számokkal. Zenéjét nem többé-kevésbbé hatásos részletek tárházának tekinti, hanem az egyfolytában tovább haladó dráma zenei tolmácsának. Vannak «zárt számai,» dallamai sok esetben az alaphangon érnek nyugvó pontot; de a hallható zárókőhöz jutott nagyobb részletek egységes egészet, hogy is mondjuk? «lélektani csoportot» tesznek, a szöveggel egybeforrott zenei remekműnek természetes, a cselekményből megállapítható tagozódása szerint. Ehhez Wagner eszméi által megtermékenyített intelligencia kellett, aminővel akkoriban bizony nem sok zeneszerző dicsekedhetett.

És annyival nagyobb érdeme Goldmarknak, hogy másrészt nem állt be a bayreuthi mester utánzói közé, apró mozzanatokban igenis lehet analógiát találni (pl. a «Tannhäuser» pásztorának vagy a «Tristan» matrózának dala és a «Sába» kerti jelenetében Astaroth csalogató éneke közt).

De utánzássá fajulást vagy éppen — amire a közönség nagyon mohón szokott lesni — «reminiszcenciának» nevezett plágiumot: nem találhatni egyik dalművében sem...Igaz, nem is szorult reá; invenciója, alkotó képzelete mindig helytállott. 

Hanem ez a lelemény, a fantázia: csak szerencse dolga, adomány, éppen úgy, mint akár a magas életkor. Goldmarknak érdeme összes művészeink elé példaképül állítható nagy érdeme, egészen más. A gyémánt is hasonlíthatatlanul szebb, értékesebb lesz, ha vele bánni tudó ember megcsiszolja; az arany agyvelő értéke is attól sokszorosodott, hogy Goldmark folyton tanult, lélektani igazság szerinti alakítást épp úgy, mint zenekari technikát.

Ő is rég rájött arra az igazságra, hogy olyan ember nem is érdemli meg a maga — bárminő nagyságú — tehetségét, a ki ezt nem képezi tovább vasszorgalommal. Még kész műveit is tökéletesíteni szokta: átdolgozta «Merlin,» «Berlichingen Götz» operákat, a «Zrinyi» ouverture-t. Életének ez a nagy tanulsága nem csak művészetét vonja be maradandó becsű szépséggel, hanem egész lelkét, ember voltát, magasan a tömeg fölé emeli. 

Ünnepeljük hát valamennyien ezt a nagy embert és nagy zenészt, jeleseink egyik legtiszteletreméltóbbját. Az a szeretet, a mivel az élőt körülrajongjuk, őneki többet ér — mert boldogítóbb — minden dicsőségnél, halhatatlanságnál. 

*

A budapesti tudományegyetem bölcsészeti fakultása elhatározta, hogy Goldmark Károlyt nyolcvanadik születésnapja alkalmából díszdoktorrá választja meg. Az erre vonatkozó határozatot az egyetemi tanács jóváhagyta és Sághy Gyula rektor a kultuszminisztérium útján a király elé terjesztette. A királyi jóváhagyást Goldmark Budapestre érkezéséig kieszközlik, és a díszdoktori diplomát Goldmark ittléte alatt ünnepség keretében adják át.

 ZENELAP, 1910. május 20. (24. Évfolyam, 9. szám)


472 Ardelao 2018-01-02 20:10:54

 

Képtalálat a következőre: „Goldmark Károly”

Szerző: Goldmark Károly
Cím: Emlékek életemből
Információk: Keménytábla, 220 oldal
ISBN: 978 963 693 762 1
Kiadás éve: 2017
Ár: 3 000 Ft

"A keszthelyi születésű és Németkeresztúron nevelkedett Goldmark Károly (1830–1915) Bécsben való letelepedését követően jutott pályája csúcsára: itt komponálta hat operáját (köztük a világsikert hozó Sába királynőjét), máig gyakran hallható Hegedűversenyét és „Falusi lakodalom” alcímmel ismert Első szimfóniáját. A zeneszerző visszaemlékezései elsősorban e gazdag életút legfontosabb állomásairól számolnak be a nyomorban töltött tanulóévek, az 1848-as hadiélmények, a különböző színházi zenekarokban hegedűsként eltöltött évtized vagy éppen a Sába királynője keletkezéstörténetének részletes bemutatásával. Goldmark azonban mindemellett bőségesen szól külföldi utazásainak meghatározó élményeiről, valamint az őt neves kortársaihoz – Brahmshoz, Wagnerhez, Hans von Bülowhoz vagy Anton Rubinsteinhez – fűződő kapcsolatról is.
Kötetünk nem csupán a zeneszerző emlékiratainak szövegét tartalmazza jelentősen korszerűsített fordításban, de illusztrációként egyszersmind gazdag válogatást közöl az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában őrzött Goldmark-hagyaték különféle dokumentumaiból, és a legfrissebb kutatások eredményeire támaszkodó jegyzetekkel segíti az olvasót a bő egy évszázada elhunyt komponista visszaemlékezéseinek értelmezésében."


Karl Goldmark - Sakuntala Overture, Op. 13 (1865)


471 Ardelao 2018-01-02 20:07:42 [Válasz erre: 44 Ardelao 2017-07-13 00:00:33]

Az alábbi témát - mint ide is tartozót - áthozom az "Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc." topikból:

103 évvel ezelőtt hunyt el, ezen a napon (1915. január 2.)

GOLDMARK KÁROLY magyar zeneszerző, hegedűművész és zenepedagógus.

„Goldmark Károly, a keszthelyi kántor fiának, a századvég egyik legjelesebb zenei alakja, a muzsikus, aki keserű küzdelmekkel teli életével a haláláig töretlen alkotóerejével tett hitet művészi hivatása mellett.

«Goldmark ellentmondásos, sokirányú, téveteg, görögtűzben és forradalmi lángolásokban gazdag kor gyermeke” - írja róla László Zsigmond zenetörténész.

Életműve szerényen húzódik meg a zenetörténet legmagasabb csúcsai mögött, de tiszta hangjai, mély érzésektől fűtött lírája ma is költői magasságokban szárnyal.” 

 BUDAPESTI HÍRLAP

1915. január 3.

Goldmark Károly meghalt.

Az újabb-kori zeneszerzők egyik legismertebb alakja, a magyar származású Goldmark Károly dr. kidőlt az élők sorából; tegnap délután Bécsben nyolcvanöt éves korában örökre lehunyta szemét. Sok hányattatás, rengeteg küzdés és félreismerés után jutott el a keszthelyi születésű ember pályájának addig a fokáig, hogy tehetségét érdeme szerint méltassák. Leghíresebb operája, a Sába királynője zökkentette ki negyvenöt éves korában az ismeretlenség homályából. Két magyar emberé, Liszt Ferencé és idősb Andrássy Gyula grófé az érdem, hogy új hangokat megütő, új csapást vágó muzsikáját a zeneértő közönség nagyobb tömege megismerhette és megszerethette. Munkásságának javarésze ez okból öregebb korára esik, a mikor már Európa valamennyi opera színpada megnyílt előtte. A Házi-tücsök, Hadifogoly, Berlichingeni Götz, Téli rege című operáit mind hatvanöt éves korán túl írta. Életének alkalmasint legboldogabb ideje az a nap volt, a mikor 1910-ben az egész magyar társadalom osztatlan lelkesedéssel ünnepelte születésének nyolcvanadik évfordulóját.

Goldmark Károly, mint Bécsből jelentik, délután négy órakor halt meg. Szinte utolsó napjáig teljes szellemi és testi frissességben élt. Már tizenöt éve vesebajban szenvedett, de ez nagy fájdalmat nem igen okozott neki. Karácsony első napján rosszullét fogta el, az agg zeneszerző elájult. Az orvosok csak arra szorítkoztak, hogy fájdalmát csillapítsák.
Goldmark, majdnem az utolsó pillanatig teljesen öntudatnál volt, és csendesen szenderült el. Négy héttel ezelőtt tért haza gmundeni nyaralójából, a hol ez év őszén zongora-ötöst fejezett be, néhány vázlatot készített új operájához és időnként emlékiratain is dolgozott Temetése hétfőn délelőtt fél-egy órakor lesz.

*

Goldmark Károly 1830. május 18-án született Keszthelyen, mint egyszerű zsidó család gyermeke. Zenei tanulmányait a soproni zeneiskolában kezdte, ahonnan 1847-ben a bécsi konzervatóriumra ment. A konzervatóriumot 1848-ban a forradalom miatt bezárták, ezért Goldmark magánúton folytatta zenei ismeretének bővítését. 1848-tól 1857-ig fölváltva Budán és Bécsben élt, ahol, mint színházi zenész és zenetanító tengette nagy nyomorúság közepette életét. 1857-ben Bécsben műveiből hangversenyt rendezett, amelyet elég kedvezően fogadtak. 1858-ban Pestre költözött, ahol ugyanabban az évben megismételte hangversenyét. 1867-ben Bécsben előadta «Sakuntala» című, nyitányát, ekkor az osztrák fővárosba költözött s, azóta ott élt állandóan.

Eötvös József báró kultuszminiszter 1869-ben nyolcszáz forint ösztöndíjat folyósított Goldmarknak, aki 1865—70-ig megzenésítette Mosenthal-nak «Sába királynője» című operaszövegét.

Az operát bemutatta Liszt Ferencnek és Andrássy Gyula gróf külügyminiszternek s e két férfi, szívós közbenjárásának lett az eredménye, hogy a bécsi udvari opera 1875-ben előadta a művet. Ez az opera lett hírének megalapozója. A következő év márciusában előadták a budapesti Nemzeti Színházban is, a hol nagy sikert aratott. Fölvették műsorukba a német és olasz operák is, a többi nemzet színpadára csak újabb munkáinak sikere után jutott. A dalmű 1897. február 21-én került a szerző személyes vezetésével színre századszor a budapesti Operaházban. 1886-ban írta és 1904-ben adták elő a Majna mellett levő Frankfurtban «Merlin» című operáját. Nagy sikert aratott a «Házitücsök» (1896), a «Hadifogoly» (1899), a «Berlichingeni Götz» (1902) és a «Téli rege» (1908) című operáival.

1910 májusában, születésének nyolcvanadik évfordulóján a budapesti Tudományegyetem díszdoktori oklevéllel, a király a «Pro litteris et artibus» éremjellel tüntette ki. Budapesten és különösen szülővárosában, Keszthelyen nagy ünnepségeket rendeztek tiszteletére.

Szerzett két szimfóniát: a Falusi lakodalmat és az Esz-dúr szimfóniát; uvertürjei: Szakuntala, Penteszilea, Tavasszal, a Leláncolt Prometeuz, Szaffó, Olaszországból. Írt két hegedűversenyt és a Zrínyi című szimfonikus költeményt, számos dalt, férfi- és vegyes kart, kamara-zeneművei:
suite hegedűre és zongorára, zongorahármasok, vonósnégyes, zongoraötös.
 

(35. évfolyam, 3. szám)

 „Élre törni nem tudtam, másokkal menni nem akartam, inkább egyedül haladtam.”

(Goldmark emlékirataiból) 


470 Ardelao 2018-01-02 07:44:04 [Válasz erre: 469 Ardelao 2018-01-02 07:38:26]

Végezetül csak néhány gondolat, amely Papp Mihály szomorú sorsa kapcsán felvetődött bennem:

Latinovits Zoltán egyszer egy vele készített interjúban a művész sikeréhez szükséges tényezőkként a következőket sorolta fel: tehetség, szorgalom, szerencse.

De nem szólt a fizikai, szellemi és idegi állóképesség mérhetetlen fontosságáról. (Igaz, már ez utóbbiak együttes megléte is óriási szerencsének tekinthető.) Hány művészünk élete zárult le Papp Mihályéhoz hasonlóan! Mert hogy egy igazi művész érzékeny az élet minden jelenségére, történésére, mások lelkének minden rezdülésére. Dekódolja és átéléssel közvetíti a dekódolhatatlant. Ettől művész a művész. De maradhat-e a saját lélek ily módon – akár a legkedvezőbb magánéleti körülmények között is - sértetlenül? Aligha.

Éppen ezért meg kell becsülnünk a művészeket, ahogyan a sebészorvosokat is, akiknek munka közben nem szabad hibázniuk. A gépíró félreüthet, a könyvelő is véthet hibát. E kettőé utólag korrigálható. Ám, ha a sebész vét, meghal a beteg. Ha a művész fáradt, indiszponált, „meghal“ a szerep, csalódik a közönség, egyszeriben oda a korábban kemény munkával megszerzett dicsőség, és óriási erőfeszítésbe telik annak újbóli kivívása.

Éppen ezért tisztelnünk kell művészeink munkáját, és óvatosan kell bánnunk a kritikával. Engedékenyebbnek kell lennünk irányukban, ha néha gyengébb teljesítményt nyújtanak. Ők is emberek. Lehetnek éppen fáradtak, betegek, valamilyen személyes probléma miatt szomorúak. Ilyenkor idézzük emlékezetünkbe mindazt a szép élményt, amelyben korábbi előadásaikon részünk lehetett, és ne feledjük, hogy hálával tartozunk nekik. Ezt a hálát pedig úgy is kifejezhetjük, hogy - ha módunkban áll - hosszú évtizedek múltán sem hagyjuk őket elfeledni.


469 Ardelao 2018-01-02 07:38:26 [Válasz erre: 468 Ardelao 2018-01-02 07:34:58]

PESTI NAPLÓ, 1915.09.22.:

Papp Mihály tragédiája

(Részlet a cikkből)

„Papp Mihály hátrahagyott leveleiből kiderül, hogy súlyos ideg- és szívbaja miatt ment a halálba. Gyönge idegzete nem bírta elviselni a színház és a kaszárnya (*) kettős izgalmait. Mielőtt a Városmajorba ment, ahol a revolver golyója megállította a szívét, egy hordárral szétküldte utolsó leveleit. Feleségének, Tárnoky Gizellának, a Magyar Színház művésznőjének, Beöthy Lászlónak, a Király és Magyar Színház igazgatójának és Leszkay Andrásnak, a Király Szinház gazdájának szóltak ezek a levelek.

……….

Leszkay András színházi gazda, tartalékos főhadnagy, aki Papp Miska közvetlen katonai feljebbvalója volt, … kapta a másik levelet. Ebben a levelében mondta el a szerencsétlen színész tragédiájának igazi okát.

Budapest, 1915 szeptember 19.

Kedves jó Satyókám! Itt küldöm a kulcsokat Rendben van itt minden. A nyugták és azok alapján az én könyveléseim irányadók, nem a mostani szolgálatvezetők beadásai. De különben is ez bagatel! Elhatározásomhoz ennek semmi köze. Az idegeim! A balra széles, nagy lapos szív! Jól mondta, aki mondta, hogy idegek harca ez. Én elestem az idegeimmel. Ennyit nem bírhattak: a laktanya száz gondja, a színház a próbáival, szökdösés innen oda, meg vissza, félbehagyni itt is, ott is a dolgot, futni, visszaszaladni, lépcsőt rohanni, rosszul lenni, tovább bejegyezni, cserélni, vigyázni és hajrá hangversenyt összekapni. Hát ezt nem lehet. Most már pihenni, aludni, aludni. …..“

(*) Papp Mihályt tényleges katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítették, de a szóban forgó időszakban köteles volt adminisztratív katonai szolgálatot teljesíteni.


468 Ardelao 2018-01-02 07:34:58 [Válasz erre: 467 Ardelao 2018-01-02 05:36:36]

SZÍNHÁZI ÉLET, 1915/4. SZÁM:

PAPP MIHÁLY

Meghajtjuk a gyászfátyolos lobogót egyike előtt a legnagyobbaknak. Papp Miska meghalt. Ő maga ment a halálba és hogy irtózatos harcot kellett magában megvívnia, azt tudjuk, akik láttuk nagy, meleg, tiszta szeretetét a művészete és a családja iránt. Ha ezeket itt tudta hagyni, akkor rettenetes nagy oka lehetett a halálra. Színészek között tisztább lelkű művészt, emberek között melegebb, derekabb, igazabb embert keresve kellett keresni nála. Aki megdöbbentő vége felett a barátság őszinte fájdalmával eltűnődik, nem tudja a tragédia ismert adatait szerves történetté fonni. Érthetetlen, ferde és igaztalan dolog, hogy meg kellett halnia és a rettenetes elmúlása feletti fájdalom annál vigasztalhatatlanabb, mert halála nem illik életéhez. Ennek az iszonyatos halálnak más élethez kellett volna megadnia a kegyelemlövést s az ő életéhez egészen más halált kellett volna illesztenie a sorsnak, majdan sokára, nagyon sokára, mikor tisztes öregkor hegycsúcsáról nézhetett volna vissza a szép és nagy útra, melyet tennie megadatott. Nem így végezte el a pályák és pálmák felett törvénykező hatalmasság, és halála nyomán, amely véres és hamis sajtóhiba lett a művészet és tiszta emberség himnuszában, nem találunk a művész halálába illendő komor és fennkölt kiengesztelődést. Az az érzésünk, mintha ezért a rettenetes tévedésért valakit felelősségre kellene vonnunk: hogy lehetett ez, ki tette ezt, miért volt ez? De a lázadozó és elkeseredett gyász haragja csak a semmiben tapogatódzik s a könnyező barátság fájdalmát a tehetetlenség emberi gyengesége növeli. Nincs segítség többé: Papp Miska meghalt és önkezétől kellett meghalnia. Elment a kedves, igaz barát — és elment a tündöklő, nemes tehetség. Nehéz lenne felmérni, melyiknek elvesztését illeti nagyobb szomorúság.

*

Papp Mihály — országos dédelgető nevén Papp Miska — 1877-ben született régi, magyar kálvinista úricsaládból. Édesapja megyei főorvos volt Makón, és az eleven eszű, szorgalmas fiúból diplomás embert szeretett volna nevelni. De a művészi lángot, amelyet a természet bőkezűsége gyújtott a lelkében, nem lehetett eloltani. Papp Miska letette az érettségit, és feljött Pestre, hogy beiratkozzék a Színművészeti Akadémiára.

Nyílt esze, sugárzó intelligenciája s e mellett máris mutatkozó nagy talentuma a legelsők közé emelték. Mihelyt az akadémiát elvégezte, két kézzel kapott rajta Makó Lajos, a magyar vidéki színházi életnek akkor egyik legtekintélyesebb igazgatója. Majd nagy sikerei az ország legrégebbi színpadához, a kolozsvárihoz nyitottak neki utat, ahol Megyery Dezső nevelte minden szerepben megmutatkozó nagy tehetségét. Volt még Pesti Ihász Lajos szabadkai társulatánál is. Itt vette feleségül a társulat egyik színésznőjét, Tárnoki Gizát, akiben élete méltó és szeretett társát találta meg. Házaséletük tiszta, csendes és boldog volt, két egymásnak való, meleglelkű ember meghatóan ragaszkodó összeköttetése. Házasságuk első évében született egyetlen gyermekük, Mihály, akit az apa megindító gyengédséggel szeretett.

Mindössze négy évig volt vidéken Papp Miska, és alakításainak máris országos híre felkeltette Beöthy László figyelmét, aki különben már az akadémiai években is ismerte és nagyra tartotta. Beöthy ekkor, 1903-ban szervezte a Királyszínház társulatát s ebben előkelő szerepkörre hívta meg a legnagyobb reményeket keltő fiatal művészt. Papp Miska huszonhat éves volt akkor, s a színház első nagy sikereit nem lehet az ő nevétől elválasztani. Első szerepe a „Lysistrata" kutyamosója volt. Fedák Sárival együtt ő volt oszlopa a magyar színházi élet eddig legnagyobb sikerének. Ó játszotta a „János vitéz" Bagó trombitását, s az egyéniségéhez különösen illő szerepből felejthetetlen nagy alakítást csinált. Híres dalát a rózsaszálról nemcsak kartársai nem fogják elfelejteni, de ennek a nótának tiszta művészi előadásával mindig fennmaradó helyet talált magának a magyar színjátszás majdan megírandó nagy történetében. Híres szerepe volt Coucy is az „Én, te, ő" c. Terrasse-operettben, ahol Heltai Jenő írói egyénisége méltó művészi tolmácsolót lelt az ő egyéni szeretetreméltóságában, elmésségének finom bájában és az operetten messze felülemelkedő harmonikus kedvességében. A szellemesség és férfias grácia örök mintaképe marad ez az alakítás.

Mikor később Beöthy László átvette a Magyar Színházat is, Papp Miska teljes ambícióval és a művészi alkotás erős vágyával lépett át a drámai színpadra. Hosszú a sora azoknak az alakoknak, amelyeket a gyorsan fejlődő magyar színműírás kéziratpapírjáról teljes sikerrel s az író egyenrangú megértésével vitt át a színpadra. Nem lehet a sok közül elfelejteni a „Császár katonái"-ban, a „Szent Péter esernyőjé“-ben, a „Sárga liliom-ban" megcsinált briliáns alakjait. Legutóbb az „Apja fia" című darabban játszott meg pompásan egy újságírót, és még élénken emlékezhetik mindenki arra a haldokló katonára, akit a Medgyaszay-kabaréban játszott vendég gyanánt a tavalyi szezon végén. Most a Magyar Színházban előkészületre kitűzött „Évike" című dán darabban kellett volna játszania.

Ez volt az első eset színészi életében, hogy elmaradt egy próbáról. Általában a megbízhatóság, emberi tisztesség és színtiszta karakter kimagasló mintaképe volt mindhalálig. Művészete is ott adta a legszebbet, ahol ilyen alakokat ábrázolhatott. A férfias tisztaság, őszinteség és szeretetreméltó közvetlenség voltak a fő jellemvonásai színpadon is, életben is.

*

Tragédiájáról nagy általánosságban annyit lehet mondani, hogy a fegyvert elhatalmasodott idegbaja adta a kezébe. Megindítóak azok a levelek, amelyekben a hozzá közelállóktól elbúcsúzott. E sorok között annak a levélnek a fakszimiléjét közöljük, amelyet tragikus halála előtti napon Lázár Ödönhöz, helyettes igazgatójához, a polgári életben bizalmas, jó barátjához intézett. A levél ma már egy halott ember levele. S aki olvassa, annak önkéntelenül a fülébe cseng az ő behízelgő, kedves meleg hangján: „ ... Nem tud az írni, aki küldte, — mert aki küldte, már nem él".

Kedves, szegény, felejthetetlen Papp Miska. Sok gondja és keserve után nyugodjék békével.“


467 Ardelao 2018-01-02 05:36:36

A most következő művész, akiről szólni kívánok, valójában nem kifejezetten a zeneművészet terén elért sikereiről vált ismertté. A daljáték, ill. az operett (Lysistrate, Én te ő, János vitéz) műfajában azonban mégis fűződik nevéhez néhány emlékezetes fellépés.

A tragikus sorsú PAPP MIHÁLY színművészről (Makó, 1875.11.22.-Budapest, 1915.09.20.) avagy, ahogyan őt a személyét fölöttébb kedvelő közönség és pályatársai nevezték, Papp Miskáról beszélek.

 Kellér Andor a „Bal négyes páholy” c. könyvében az „Én te ő” c. zenés vígjátékról a következőket írja:

„…Véletlenül került Beöthy (az akkoriban anyagi gondokkal küszködő Király Színháznak a megalapítója és igazgatója. Megj. A.) kezébe Flers és Caillavet »Én te ő« c. zenés vígjátéka, amelynek muzsikáját Claude Terrasse szerezte. Az operetthez Heltai Jenő írt bájos verseket.  …. Az  »Én te ő« remek kiállításban és szereposztásban került színre. A három primadonnán kívül (Küry Klára, Fedák Sári, Bánó Irén. Megj.: A.) Németh Jóska, Papp Miska, Ferenczi Gyöngyi és Körmendi jutott vezetőszerephez.

……………………………………………………………………………………………..

A borongós válsághangulat megszűnt, rendbehozta a pénztári naplót.”

Fedák Sári pedig a »János vitéz« előadására így emlékezik vissza (idézet Vörös Tibor: A Fedák c. könyvéből):

„ … El voltam bűvölve a János vitéz szerepétől. Beöthy viszont az Iluskát és a francia királykisasszonyt akarta velem játszatni, egyszemélyben. – Hogy képzeled te azt, hogy egy nő, még ha Fedák Sári is az, gatyában jöjjön a színpadra?! – támadt rám. – A vége azonban mégiscsak az lett, hogy rám osztották a címszerepet. Iluska Medgyaszay Vilma, a francia királykisasszony Szamosi Elza lett, a boszorkány szerepe pedig a tizenhét éves kis Csatay Jankának jutott. 

…………………..

- Konti zseniálisan vezényelt. Sajnos, annyira zseniális még ő sem volt, hogy az én torkomból is trillákat tudott volna elővarázsolni, de a zene mindenkit magával sodort. De egyik délelőtt, a próbán nagyon belemelegedtünk a játékba, aztán – amikor Papp Miska, a feledhetetlen Bagó – elkezdte énekelni meleg, bársonyos hangján, hogy „Egy rózsaszál szebben beszél …”, mindannyian meghatottan hallgattuk. A dal végén Papp Miska elsírta magát. A kórus is sírt. Mindenki megkönnyezte, kivétel nélkül. Én Lázár Ödönnek, a színház titkárának nyakába borultam és úgy zokogtam. Még a sok vihart megélt Konti mester is letette a karmesteri pálcát, s a kottatartóra borulva sírt. Beöthy is nagyon meghatódott. Csendesen megszólalt:

- Köszönöm, mára elég. Mindenki hazamehet. ….”

Papp Miska Fedák Sárival a »János vitéz«-ben


466 Ardelao 2018-01-01 19:30:46 [Válasz erre: 465 Ardelao 2018-01-01 19:11:52]

KOESSLER JÁNOSNAK

(Juhász Gyula verse)

 

A dalnak és zenének ünnepén,

Köszönt a hála, hangok nagy tanárja

És üdvözöl ma emlék és remény,

Mely új örömnek napját várva várja.

 

Ki idegenből jöttél, a mienk

S legjobbjainknak mestere maradtál,

A koszorúkból egy-egy szál tied,

Ki sohse kértél és tetézve adtál.

 

Bartók, Dohnányi és a többi mind,

Egekbe tartó pályák annyi hőse,

Tőled tanulta repüléseit

S indult világgá s tört büszkén előre !

 

Magyar dal és zene: te műved itt

Oroszlánrészben, ősz és ifjú mester,

Ki megifjultál s szálló éveid

Jövőbe szállnak új és új sereggel.

 

Ez a sereg a győzelem fia,

Ez a sereg a holnap hódítója,

Dala: remény, hit és harmónia

S a te nevednek diadalmi óda !


465 Ardelao 2018-01-01 19:11:52 [Válasz erre: 464 Ardelao 2018-01-01 18:52:58]

 


Zenepszichológiai jegyzetek.
(A zenei alkotás, előadás és élvezés lélektanából.)
 

Koessler János följegyzéseiből. 


A zeneesztétika számtalan kérdései között különösen három — legszorosabb értelemben vett — zenepszichológiai probléma érdekli újabban a közönséget. Ilyenek a zenei komponálásnak, az interpretációnak és a zenehallgatásnak pszichológiai lefolyása.

Vegyük sorra őket.

Az első kérdés tehát az alkotás közben átélt érzelmekről, illetve arról szól, hogy milyen természetű érzelmi elemek lépnek föl a zenei alkotás közben. Szerintem a zenei gondolat első megjelenése mindig váratlan, így nem is előzheti meg semmiféle érzelem. Esetleg azután, eszébe juthat az embernek, hogy ennek a motívumnak ilyen és ilyen hangulata, tónusa van, s ahhoz képest használja fel majd a kidolgozásban.

Hogy vannak-e valakinek eredeti, szép gondolatai, az független az illető érzelmi világától. Az a zenei képzelet gazdagsága vagy hiánya. Egyiknek van, másiknak nincs fantáziája. Ha az érzelmekből fakadnának a dallamok, akkor az asszonyok volnának a legnagyobb zeneszerzők. A gondolatok feldolgozása közben a zenei képzelethez egy másik tényező szegődik, a művészi értelem. (Musikalische Fantasie und Kunstverstand.)

A komponista ítél, válogat, rendez, a munkája ebben áll. A szerkesztés, a szép gondolatok művészi feldolgozása — ez az ő feladata. Hogy ez a munka mennyiben hat ki az érzelemvilágára, az-az illetőnek egyéni temperamentumától függ. Akinek nagy hullámzású érzelmi élete van, az a gondolat felötlésekor, meg feldolgozása közben is többet fog érezni, mint aki nyugodtabb vérmérsékletű s ez az érzelmesség az ő zenei fantáziáján is nyomot fog hagyni, mint általában egyéniségének többi vonásai. Aki azt mondja, hogy az ő érzelmei melódiákká alakulnak, az frázisokban beszél és pózol.

Második kérdésünkre, amellyel az előadóművész lelki átéléseinek egyes fázisait vizsgáljuk, azt hiszem sokkal egyszerűbb a válasz.
Az interpretáló művész átnézi a művet, leküzdi az esetleg felmerülő technikai nehézségeket, figyelme felszabadul, s az előadásra terelődik; az előadás a zenei szépségeknek a kellő kidomborításában áll. Értenie kell a mű konstrukcióját, hogy értelemmel interpretálhasson. Az érzelmes arckifejezés, mozdulat, amit egyik-másik előadóművész produkál, egyszerűen divatos hatásvadászat és póz.

A harmadik kérdés, a zenei élvezés problémája — egyáltalán nem probléma. A mégis sokat vitatott lelki folyamatra vonatkozóan megengedem, hogy zenehallgatás közben a laikusnak lehetnek nagy érzései és fantáziálhatnak a zenéhez akármit, de minél többet tanul az ember, annál inkább előtérbe jutnak a mű szerkezetére, kidolgozására, a kidolgozott gondolatok zenei értékére vonatkozó ítéletek. A képzett zenész kénytelen analizálni a zeneművet, amit hallgat, s természetesen ezzel már élvezi a mű, zenei szépségeit.

 

A ZENE, 1927. július-augusztus (VIII. Évfolyam, 16. szám)


464 Ardelao 2018-01-01 18:52:58

Az alábbi bejegyzést - esedékessége lévén - ide is áthozom az "Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc."  topikból:

Képtalálat a következőre: „Koessler János”

165 éve született a neves zenepedagógus, zeneszerző, karnagy és orgonista KOESSLER JÁNOS.
(1853. január 1. —1926. május 23.) 

Egy puritán jellemű művészlélek emlékének áldozunk a megemlékezés oltárán. Szellemi hagyatékának egy töredéke a koncert folyamán fog elvonulni előttünk.

A mai ifjú zenészgeneráció nem ismerte őt. Alig tud róla valamit. De az a nemzedék, mely mai zeneéletünk élén harcol, áhítatosan, bálványozó szeretettel gondol rá, a jóságosan mosolygó, nemes-szívű emberre, mindannyiunk tanítómesterére. Tizenkét évvel ezelőtt még itt járt köztünk. Ma már a halhatatlanság glóriája övezi legendás alakját.

Akik akkoriban csak felszínesen érintkeztek vele, megközelíthetetlen, gőgös, hiú, mogorván pózos embernek tartották. Büszke főtartása, szórakozott távolba-nézése, tiszteletet parancsoló brahmsi szakálla, joggal vezethette félre a felületesen ítélkezőt. De azok, akik közelében élhettek és jobban beláthattak nobilis lelkébe, fennkölt jellemébe, azok akár társaságát, akár tanítását élvezték, rajongói lettek lebilincselő egyéniségének, bölcs életszemléletének.

Létének legfontosabb mozzanatai lelki világában zajlottak le. Magányt kereső, befelé élő, sokat tépelődő, önmagában küszködő lélek volt. Elvonult csendes egyedüllétében forrtak, értek gondolatai. Főiskolánk tanácstermében tizenegy év előtt mondott megható búcsúbeszédéből idézem a következő, reá annyira jellemző önvallomását:

«Mindig tanulónak, szegény, igénytelen növendéknek éreztem magam három évtizedes működésem alatt, akinek minden egyéb — vagyon, fényűzés, dicsőség, megtiszteltetés — egészen közömbös, mert mindez csak múlandó és hiúság legyezgetésére szolgál. Csak a nevelő csendes, zajtalan, szerényen elvonult, magába zárkózó önzetlen munkásságának van igazi értéke. Mert a példa, mit szolgáltatott, mint az elvetett mag terebélyesedik ki és halála után is gyümölcsöt hajt.»

1853-ban született Waldeckben, egy bajorországi csendes városban. Mint a múlt század legtöbb komponistája, ő is a templomi kórusok misztikus, tömjénfüstös félhomályában szerzi meg első zenei impresszióit. Első oktatását is a dóm orgonistájától nyeri. Mikor elvégzi középiskoláit, hogy megélhetését szűkösen biztosítsa, Neumarktban vállal, orgonistaállást. De ez a robot nem elégíti ki tudásszomját, tanulásvágyát. Ezért Münchenbe utazik, hogy a híres Rheinbergernél folytathassa kiegészítő tanulmányait. Orgonát tanul és főként kontrapunktot. Pár év múlva már Drezdában telepszik le, ahol, mint konzervatóriumi tanár Wüllner mellett működik. A kórusművészet eme úttörő mesterének metódusát tanulmányozza, azt a módszert, mely akkor még új volt és a tiszta intonáció, a dinamikai egyensúly, valamint az értelmes szövegkiejtés tökéletesítését célozta. Élete leggazdagabb korszakának mondotta egyszer körünkben a Wüllner mellett töltött éveit. Mennyi tapasztalatot szerezhetett drezdai korszakában, azt a 26 éves ifjú dalegyleti karnagyi sikerei bizonyítják. Midőn a drezdai «Liedertafel» vezetését átveszi, pár hónap alatt olyan rohamos fejlődésen esik át kórusa, hogy a kölni nemzetközi versenyen első díjat nyer énekkarával. Talán ennek a kölni szereplésnek eredménye az a szerencsétlen elhatározása, hogy elfogadja az ottani Városi Színház karmesteri állását. El sem tudjuk őt képzelni ebben a munkakörben. Nyilvánosságot kerülő, csendes zárkózottsága ellentétbe került a kulisszák világának törtető, reflektorfényben fürdő zsivajával. Hamar belátta, hogy ez nem az ő világa és örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy Trefort vallás- és közoktatásügyi miniszterünk meghívásának engedve, örökre búcsút mondjon a színházi karmesterségnek és Pesten telepedjék le, elvállalván az öt évvel azelőtt alapított Zeneakadémia orgona- és karénektanári állását.

«Mint szerény iskolamester fia — mondá búcsúbeszédében — gyermekkorom óta éreztem hivatást a tanításra.»

Mikor Koessler János 1880-ban Pestre került, Liszt Ferenc elnöklete alatt hattagú igazgatótanács működött, melynek feladata volt az intézet vezetésére és tanszakainak kibővítésére vonatkozó indítványok tétele. A zeneszerzési tanszak növendékeit Volkmann Róbert a hírneves zeneköltő avatta be a komponálás titkaiba. Az Andrássy-úti (akkor még Sugár-úti) reneszánszstílű saroképület nagytermében akkor állította fel egy aradi orgonaépítő az új nagyorgonát. Fiatalos lelkesedéssel vetette magát Koessler új hatáskörének sodró árjába. Pedagógiai működésének gyorsan jelentkező külső sikerei hamarosan elfeledtették vele a kölni színházi kalandot.

1883. október 29-én halt meg váratlanul az ősz Volkmann Mester. És a 30 éves Koesslert bízzák meg a zeneszerzés tanításával. Amit e téren felmutathatott az csak a külföld legnagyobb orvos-, vegyész-, természettudós-professzorainak eredményeivel mérhető, össze. Fanatikus tanár volt, csodálatos pedagógusi adottságokkal megáldva.

Állását nem sine cura-nak tekintette: hitt elhivatottságában, hitt abban, hogy missziót teljesített, mikor egy gyermekcipőben járó kultúra rohamos kifejlesztésében ő, a külföldről idekerült idegen is kivehette részét. Romantikus típusú tanár volt. Megfontolt szűkszavúsága mellett egy-egy rövid megjegyzéssel, egy-egy utalással sokszor többet mondott, mint mások felesleges szóáradattal. Felejthetetlenek azok az órák, melyeken klasszikus mesterek műveit elemezte. A forma lényegét a növendék elé tárni senki sem értett jobban nálánál.

Bizonyítéka ennek, hogy a mai magyar komponista-gárda kivétel nélkül fölényes virtuóza a zenei formának. Hitet kelteni, a klasszikus mesterek előtt hódolni, a hagyományos örök zenei szépért rajongást ébreszteni hallgatóságában, senki sem értett nála jobban. Megható volt látni átszellemült arcát, hallani izgalomtól, lelkesedéstől remegő hangját, ha kedvenc zeneköltőinek, főként Bachnak, Beethovennek, Schubertnek és Brahmsnak műveit analizálta. Növendékei dolgozatainak megdicsérésével elég fukaron bánt, de annál jobban esett, ha egy-egy sikerült kompozíció jó kvalitásait kiemelte. De tudott haragudni is, ha selejtes, nagyképűsködő, nem őszinte dolgozatokkal bőszítették. Ilyenkor jupiteri villámokat szórtak szemei és a legfájóbb gúny ostorcsapásai érték a renitenskedőt.

Tanári működése alatt sok-sok elismerés, de sok keserűség, megbánás is érte. Filozofikus nyugalommal tűrte a gáncsoskodásokat. Szemére vetették, hogy német szellemet árasztott a magyar Főiskolán, hogy növendékeit német dallamok, német-formák tanulmányozására szorítja. De midőn nyugalomba vonul, nemcsak a legfelsőbb hivatalos hely, hanem a közvélemény is elismerte korszakos működésének jelentőségét, tárgyilagosan állapítva meg, mit tett Koessler a magyar zenekultúra érdekében több mint három évtizedes tanársága alatt.

Szerénységére jellemzőbbet alig tudok idézni, mint azt a pár mondatot egyik beszédéből, amelyben zeneszerzői tevékenységéről emlékezik meg.

«Midőn a kultuszminisztérium kérésére elvállaltam a zeneszerzési tanszak vezetését, mindjobban elmélyedtem a tanítás módszereinek tanulmányozásába. Tanítványaimnak gyakorlati útmutatással is akartam szolgálni, sőt elől akartam járni jó példával az alkotás mesgyéjén is: ezért kezdtem magam is komponálni.»

Aki ismeri Koessler œvrjét, csak az tudja megítélni, hogy mennyi alázatos szerénység lappang kijelentése mögött. Nagy dologbeli tudása, átfogó zenei műveltsége mellett szinte természetes, hogy műveit nagy formakészség, mintaszerű szerkesztési technika jellemzi. Eklekticizmusa mellett is érdekes egyéni hang szól hozzánk: komoly mélységes pátosz, amelyben tartalom és forma mindig egyensúlyban maradnak. Témái mindig jelentékenyek, vonal-vezetésük, ritmikájuk, szinte kínálkoznak arra, hogy követendő példaként szolgáljanak. A zeneköltészet minden ágában jelentős opusokat hagyott hátra, írt egyházi zenét (misét, zsoltárt, oratóriumot) szimfonikus műveket (variációt, két szimfóniát, hegedűversenyt) írt kamarazenét (hegedűszonátát, triót, két vonósnégyest, vonós-kvintettet és szextettet) azon-kívül dalokat, kisebb férfikari és vegyes-kari műveket, sőt egy operát is «Der Münzenfranz» címen, mely strasburgi bemutatóján szép sikert hozott szerzőjének. Lelkiismeretességét, alaposságát mi sem jellemzi jobban, hogy önmagával szemben is oly szigorú volt, mint növendékeivel. Sohasem érezte késznek, lezártnak alkotásait. Folyton elégedetlen volt önmagával. Ha elkészült egy-egy darabjával, napokig, hetekig hagyta heverni, újra előszedte, javította, csiszolta, sokszor félretette és újból kidolgozta. Megtörtént, hogy egy kéziratos vegyes-kari művén a már megkezdett próbák hatása alatt egy pár ütemes átvezető részt nem talált megfelelőnek. A teljes szólamanyagot megsemmisítve korrigálta ki a nem tetsző részt; ezt akkor vettük észre, mikor a próbán váratlanul egészen új szólamokat kaptunk kézhez. Szonátaformáinak arányai olyan tökéletesek, hogy ahhoz foghatót csak a klasszikus mesterek műveiben találunk. Mintaszerű a főtéma és melléktéma jellegének elválasztása; kidolgozásai telve vannak ötletesnél ötletesebb motívum-feldarabolásokkal, kontrapunktikus átalakításokkal. Átvezető témát írni tehát egy új hangulatú, új ritmikájú témát megfelelően előkészíteni, kevesen értettek jobban nálánál.

Kitűnően értett a vonós-hangszerekhez. Színskálájuk gazdagságát főként kamarazeneműveiben tudta kiaknázni. Vonós kantilénáinak pazar melegsége, tömörsége, sokszor túlnő a műfaj keretein. De talán a vokális tétel még közelebb állt lelkületéhez. A capella kórusainak páratlanul nemes, kiegyenlített tónusa, szólamvezetésének gazdagsága és az a virtuozitás, mellyel az emberi hang, különböző fekvéseinek színét és dinamikáját kezeli, e műfaj legelső mestereinek sorába állítja. Gyászódájában, de különösen «Szilveszteri harangok» című monumentális oratóriumában epizódok sorát találjuk, melyek szintekínálkoznak arra, hogy zeneszerzéstani könyvekben példaszemelvényekként szerepeljenek.
Új hazájával szemben érezte, hogy kötelessége annak faji muzsikájával is foglalkozni. Ezért tanulmányozta a múlt század elejének verbunkos muzsikáját. Sok sikerült opusán láthatjuk is ennek nyomát. 

 

Abban, hogy a kultúr világ ma főiskolánkat Európa legkiválóbb tanintézetei közé sorolja, Koessler-mesternek oroszlánrésze volt. Oktatási rendszerére a külföldön is felfigyeltek és főképp a régi boldog békevilágban, seregestől özönlöttek hozzá a tanulni vágyók.
Testileg eltávozott körünkből, de szelleme ma is itt él közöttünk és élni fog időtlen időkig. Gondoljunk mély hálával és meghatódottsággal reá, felejthetetlen atyai tanító mesterünkre!
*

*

*Koessler János nagyságának jellemzésére leközöljük egykori híresebb növendékeinek névsorát:

Antalffy-Zsiross Dezső, Ábrányi Emil, Bartók Béla, Bodon Pál, Czobor Károly, Dienzl Oszkár, Dohnányi Ernő, Geszler Ödön, Hammerschlag János, Hermann László, Hetényi- Heidelberg Albert, Huszka Jenő, Jacobi Viktor, Kálmán Imre, Karácsonyi Jenő, Kassics Ozmán, Kern Aurél, Kodály Zoltán, Kókai Rezső, König Péter, Kún László, Lavotta Rezső, Lendvai Ervin, Lichtenberg Emil, Meszlényi Róbert, Pető Imre, Perényi Géza, Pogatsnigg Guido, Radó Aladár, Redl Pál, Reiner Frigyes, Siklós Albert, Stefanidesz Károly, Szántó Tivadar, Szeghő Sándor, Szendy Árpád, Szendrei Aladár, Szerémi Gusztáv, Tarnay Alajos, Toldy László, Unger Ernő, Vaszy Viktor, Várkonyi Béla, Weiner Leó, Zalánfi Aladár és Zsolt Nándor.

Forrás: SIKLÓS ALBERT

A ZENE, 1937. április 1. (XVIII. évfolyam, 11.-12. szám)

KOESSLER: Trio-Suite for Violin, Viola and Piano (1922) I. Adagio.Allegro



462 Ardelao 2018-01-01 18:32:54 [Válasz erre: 461 Ardelao 2018-01-01 17:56:40]

NÉPSZAVA, 1987.06.25.:

Baranyi Ferenc:

Tamássy Zdenkó nyomai

Azt, hogy Tamássy Zdenkó meghalt, egész egyszerűen nem akartam komolyan venni. Biztosan a körmére égett elvállalt munkái valamelyikének a határideje, és most ezzel a csellel akar időt nyerni — gondoltam magamban. Aztán, amikor a könyörtelen igazság elhatolt a tudatomig, először inkább dühöt éreztem, mintsem megrendülést. Dühöt amiatt, hogy lám, ezúttal is bebizonyosodott; sosem a férgese hull! A világ elvetelmültségét szelídséggel és tisztességgel ellensúlyozni sokkalta kimerítőbb, mint cinkosául szegődni ennek az elvetemültségnek. A gonosz emberek rendszerint nagyon hosszú életűek a földön, mert nincs lelkiismeretük. A lelkiismeret koptatja ugyanis a legjobban az idegeket, az emberi szervezetet.

Zdenkó nekem igen közeli ismerősöm volt. Szó szerint is, hiszen évekig egymás mellett ültünk a sanzonbizottságban. Mégsem tudok róla sokat. Talán, mert a saját személyéről sosem ejtett szót az évek folyamán. így aztán „kerülőúton” tudtam meg, hogy édesapja is zeneszerző volt, ő maga Kókai Rezsőnél tanult a Zeneművészeti Főiskolán, és hogy 1946-ban került a Rádióhoz, a hanglemeztárba, mint forgató. Mármint lemezforgató, mert akkor még nem szalagról ment az adás. Tehát nemcsak zeneszerző volt, hanem zeneszóró is: a mások műveit „szórta” szét az éterbe. Nagy ügybuzgalommal és önzetlenül. Később a könnyűzenei osztálynak lett a vezetője, de ezt egy percig sem vette könnyedén: igen komolyan látta el feladatát. Aztán — egy buta zökkenőt leszámítva — élete végéig folyamatosan rádiózott, teljes erejével tolva előre az intézmény szekerét. Élő lexikon volt, és profi műsorkészítő.

Magáról tehát soha semmit, másokról viszont csak jót hallottam tőle. Egy tálból cseresznyéztünk, azaz ugyanazon kéziratköteg fölé hajoltunk a bizottságban, mivel kevesebb példány volt a benyújtott dalszövegekből, mint ahány tagja volt a bizottságnak. Némelyik gügye szövegen én szinte visítva röhögtem — Zdenko csak szelíden mosolygott. Már-már hálásan. Hálás volt a dilettáns szerzőnek, amiért produktumával felvidámította a fáradó társaságot. Mindig kajánságmentes volt a mosolygása.

Szerzőtársnak meg egyenesen ideális volt. Többéves barátságunkból két vígoperára futotta: a Vendégekre és az Olasz vendéglőre. Közös munkáink során alkotókedvünket mindig legendás vendégszeretetével szította fel. Szívélyes eszem-iszomok közepette a munka is ízletes volt, a fogások egyikének tekintettük. Sőt, olyan volt, mint a desszert a bő lakomák után.

Nem tudom, hogy filmzenéit vagy dalait szeretem-e jobban? A Hannibál tanár úr volt az első film, amelyhez Zdenkó írt kísérőzenét. Az utolsót meg nem is lehet tudni, hiszen öt tévéjáték még csak ezután kerül bemutatásra, amelyeket szintúgy ő támogatott meg muzsikával.

Mindig arról ábrándoztunk, hogy a Vendégek és az Olasz vendéglő után egy harmadik egyfelvonásost is összehozunk még — és akkor kikerekedik a mi triptichonunk. Nem igazság, hogy a „három a magyar igazság” alapelvet éppen ő szegte meg. Azzal, hogy a harmadik vígoperát már nem csinálja meg. Pedig ennek még nem is volt kitűzött határideje ...

A héten a hanglemezeket az ő nyomait keresve figyeltem. Kiderült, hogy „lemezileg” nem nagyon volt elkényeztetve. Jelenleg csak a Kártyaszerelem című sanzonlemezen található dala, valamint Nagykovácsi Ilona archív felvételeinek a kiadásához van még köze: ő írta a borítón az ismertetést.

Remélem, hogy az a komponista, akinek oly sok szép rádiófelvétele van, megérdemel majd egy posztumusz szerzői lemezt a közeljövőben ...“

Mozifilmek, TV-filmek amelyek zenéjét részben v. teljes egészében Tamássy Zdenko szerezte

Mephisto (Istvan Szabo's Original Motion Picture Soundtrack) – Zdenko Tamássy – Original Score – 1 Jan 1982

Tamássy Zdenko: Bécs-Schönbrunn – Részlet a Redl ezredes c. film kísérőzenéjéből


461 Ardelao 2018-01-01 17:56:40 [Válasz erre: 460 Ardelao 2017-12-31 08:37:03]

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1987.06.20.:

Dalos László:

Búcsú Tamássy Zdenkótól

Négy évtizeddel ezelőtt még családias intézmény volt a rádió. Amikor Tamássy Zdenko 1946-ban a zenei osztály munkatársa lett, fölöttese végigvezette a házban, és mindenkinek bemutatta. Emlékszem, amikor nálunk, az irodalmi osztályon is bekopogtattak. Az új kolléga keresztnevére, amelyet mindig szigorúan rövid „o” betűvel írt, fölfigyeltem. Azóta ismertük egymást.

Tamássy Zdenko művészcsaládban született, édesanyja llosvay Rózsi, a húszas évek rendkívül népszerű színésznője; édesapja pedig Tamássy Pál zeneszerző, aki a nagy sikerű Tommy és társa című zenésjáték 1929-es bemutatója után nem sokkal, váratlanul hunyt el. Zdenko nyolcévesen veszítette el édesapját; egy évtizeddel később már a Zeneművészeti Főiskola növendéke, Kókai Rezsőnél tanult zeneszerzést. A végzett komponista lett a rádió munkatársává a zenei osztályon. Eleinte amolyan mindenes; hanglemez- és egyéb műsorokat szerkesztett. Forgatott is. Ez akkor, amikor még nem volt magnetofon, fontos tevékenységnek számított; nagy keménylemezeken lévő szimfóniákat például úgy leforgatni, hogy a lemezváltás átmeneteit ne is sejtse a hallgató.

Rádiós munkája mellett Tamássy Zdenko természetesen komponált. Emlékszem egy finom dalára az elsők között, Felhő-keringő volt a címe, Szőnyi Olga operaénekesnő szólaltatta meg. Már akkor feltűntek a fiatal zeneszerző első kísérőzenéi. Ez a műfaj végigkísérte életét. Rádiójátékokhoz, de hamarosan és mindvégig filmekhez, tévéjátékokhoz megszámlálhatatlan mennyiségű muzsikát írt. Kortársai közül talán ő értette és érezte leginkább ennek a sajátos megszólalásmódnak szerepét és fontosságát. Színes volt, ötletes, cselekményt és helyszíneket jellemző; és ha kellett: csupa humor.

Egy idő múlva a rádió könnyűzenei osztályának vezetője lett, sokáig töltötte be ezt a tisztét, és amikor már a napi hivatali munkától megvált, az intézménytől soha; zenei lektora és utazó nagykövete maradt.

Éveken át dalszövegírója voltam; több zenés játékához írtam verseket. Nagyszerűen lehetett Zdenkóval együtt dolgozni. Dallamgazdagsága, frissessége, szellemessége, nagy kultúrája mindig sugallóan hatott.

Minden stílusban tudott írni sikeresen. Utóbbi művei közül a Hunyady Sándor-novellából írt Olasz vendéglő című tévéoperáját szerettem legjobban. Minden hangra emlékezem című rádióelőadásait mindig örömmel hallgattam. Hétfőn este arról beszélt, a mikrofon előtt, hogyan lettek régi filmzenék újabb filmek slágerei, arról beszélt, hogyan érkeztek és érkeznek hozzánk a francia sanzonok, végül a tíz esztendeje elhunyt Simor Erzsire emlékezett. Egy nappal később már az ő halálhírét hallottam, megrendülten és tehetetlenül...“

Részlet Tamássy Zdenko Jo bácsi c. zenés játékából (szöveg: Dalos László) - Levél Joe bácsinak – Előadja: Sennyei Vera és Kiss Manyi.


460 Ardelao 2017-12-31 08:37:03 [Válasz erre: 459 Ardelao 2017-12-31 08:34:10]

"Tamássy Zdenkó (Vezseny, 1921. szept. 6.-Bp., 1987. jún. 9.): zeneszerző, Erkel Ferenc-díjas (1966).

Előadóművésznek készült. 1940-46 között Böszörményi Nagy Béla tanítványaként elvégezte a Liszt Ferenc Zeneműv. Főisk. zongoratanszakát. A kompozíció művészetét Kókai Rezsőnél sajátította el. Diplomáját megszerezve a Magy. Rádiónál helyezkedett el. 1953-54-ben a Zenei Osztály vezetője volt. Utóbb lektora a Könnyű Zenei Osztálynak, elnöke a Sanzon és Táncdal Bizottságnak. A kifejező hangulatok invenciózus mestere, dallamos, lírai szépségű muzsikája számos rádió-operettben, zenés játékban csendült fel (Százszorszép, 1956; Álomkastély, 1962 stb.). 1951-től Kollányi Ágoston népszerű-tudományos rövidfilmjeinek kísérőzenéjét írta. A játékfilm műfajban Fábri Zoltán Hannibál tanár úr c. filmjének zenei aláfestésével mutatkozott be. Szabó István felkérte a nyolcvanas években a Redl ezredes, ill. az Oscar-díjas Mephisto komponistájául. 1958-tól dolgozott a Magy. Televízió számára. Itt került a közönség elé művei közül az Énekóra (Vígopera) és az Olasz vendéglő (pop-opera). Sikeres táncdalok, sanzonok szerzője is volt. - Irod. Elhunyt T. D. (Népszabadság, 1987. jún. 10.).“

(MAGYAR ÉLETRAJZI LEXIKON)

Tamássy Zdenkó - Bródy János: Boldogság

Részlet Tamássy Zdenkó "Hotel Amerika" c. operettjéből. Énekel: Csákányi László.

Részlet Tamássy Zdenkó "Hotel Amerika" c. operettjéből. Énekel: Galambos Erzsi és Márkus László.


459 Ardelao 2017-12-31 08:34:10 [Válasz erre: 458 smaragd 2017-12-30 23:22:58]

Két okból is örülök, hogy betetted ezt a video-felvételt. Egyrészt azért, mert az e  topikban megemlített művészek közül, sajnos, keveset láthatunk „élőben“. Szedő Miklóssal ez az interjú 3 évvel a halála előtt készült. Énekhangja – természetesen – már kissé megfáradt, de így is érzékelhető, miért kedvelték őt korábban oly sokan. Szívvel énekel, kedvessége, derűje átsugárzik minden szaván.

A másik ok, amiért örülök, az, hogy fontos információval egészítetted ki a fenti video-felvételhez tartozó leírást. „A riporter és zongorakísérő: Tamássy Zdenkó.“ Ő ugyan még nem sorolható az elfeledettek közé, ám, ha mégis, akkor egy bejegyzés erejéig őt is illik megemlíteni e topikban.   


458 smaragd 2017-12-30 23:22:58 [Válasz erre: 445 smaragd 2017-12-22 16:23:48]

 

Szedő Miklós  interjú, 1975 / YT

 

A riporter és zongorakísérő: Tamássy Zdenkó

 


457 Ardelao 2017-12-30 11:44:26 [Válasz erre: 456 Ardelao 2017-12-29 21:47:30]

BUDAPESTI HÍRLAP, 1913.08.22.:

IRODALOM ÉS MŰVÉSZET

Takáts Mihály

- 1861-1913 -

Ezen a kegyetlen, borús nyáron mintha a művészet fölött is vésszel, pusztulással terhes felhők járnának, gyász és elmúlás híre mindenfelől, döbbenetes, gyors egymásutánban. Szent István ünnepének verőfényére egy keszthelyi távirat vetett hirtelenül dermesztő árnyékot: a legnagyobb magyar énekművész, Takáts Mihály halálát jelentette. Oly váratlan volt a hír, annyira valószínűtlennek látszott, hogy mindnyájan tévedésben, hamis híradásban reménykedtünk. Amíg meg nem jött reménységünk szomorú cáfolata: a művész meghűlt, tüdőgyulladást kapott s a gyilkos betegség négy nap alatt végzett egy acélosnak, elpusztíthatatlannak hitt szervezettel.

Tehát semmi sejtése a végnek. Egyszerre egy rideg, befejező akkord ... Hiszen még a művész pályafutásában is ki gondolt a búcsú idejére. Mily messze volt még Takáts Mihálytól az a virágos, babérkoszorús, szónoklatos színpadi Istenveled, mely egy színész életében oly végzetesen hasonlít ahhoz a másik, igazi búcsúhoz … Akárcsak a főpróbája volna. Itt még ünnepelnek és tapsolnak, ez az egész különbség. Takáts ezzel a főpróbával örökre adósunk maradt. Tőle nem ünnepelve és tapsolva búcsúzhatunk, csak némán és könnyezve. De ismételjük: ki gondolt egy héttel ezelőtt egyáltalán Búcsúzásra, akárcsak színpadira is? A művész lelkében rajzottak a tervek, a jövő képei, a közönségben élt változatlanul a tisztelet, a rajongás Takáts iránt, a magyar művészet pedig annyit várt még Takáts tudásától, tapasztalataitól. Egyéniségében hagyományt és stílust látott, ennek a stílusnak a kisugárzását kívánta, minél tovább, minél erősebben.

Mindig éreztük, Takáts Mihály nem egyszerűen az énekes, a kit a természet szép hanggal áldott meg, a ki pompásan énekel, játszik, sikert arat, a repertoárt tartja, kötelességet végez. Takáts művészete messze kiemelkedett ebből a körből, melybe nem szégyen a legjobbaknak is beletartozniok. Takáts művészete missziót teljesített. Azzal a sugallattal, mely a lángelmék kiváltsága. Régen megállapította a műtörténet, hogy a stílust és a teknikát vagy a sokaság alkotja lassú és fokozatos munkával, vagy a teremtő géniusz, egyszerre, ugrásszerűen, mintegy a semmiből. A magyar énekben Takáts volt ez a teremtő géniusz. A szöveg és a hang összeforrása a dallamban, úgy, hogy egyik se legyen a másik rovására, a szöveg élesen tagolódjék, a melódia szét ne szakadjon: ez a helyes éneklés problémája. Probléma volt régi kultúrás, nyugati országokban, megfejthetetlennek, lehetetlennek hitt valami volt még másfél évtizeddel ezelőtt Magyarországon. A hogy Rousseau idején a francia nyelvet mondottak énekelhetetlennek, keménynek, barbárnak, s a nagy filozófus kénytelen volt egész ragyogó dialektikájával síkra szállni anyanyelve érdekében, úgy tartották a magyart éppen csak nótára jónak, de szelesebb, operai, szeriózus énekre alkalmatlannak a közelmúlt idők elfogult esztétikusai. S jöttek először az Odryak, a kik ezt cáfolták, s jött aztán Takáts, a ki a beszéde egy veleszületett erejével, az énekhangja egy csodálatos hajlékonyságával és zengésével, íme, egyszerre megalkotta, megformálta, lehetővé tette, kifejlesztette a modern magyar énekbeszédet. Tisztelet azoknak, a kik előtte jártak. Mindazáltal az övé a rendszer érdeme. Ő győzött meg bennünket. Az a gyönyörű magyar ének, mely az ő baritonján csendült meg mindnyájunk számára felejthetetlenül: az volt dalos művészetünkben Rousseau filozófiája. Eleven, zengő, szívet-lelket megejtő argumentum, mely a művészies magyar ének létezéséről tanúskodott.

Ez volt Takáts hivatása, érdeme. Ez emelte ki magasan a sorból s ez fogja művészetét felejthetetlenné tenni. Neve fogalom marad, amíg operai színpadon magyar nyelven énekelni fognak.

A pálya teljességének értékéről szóltam, szeretném visszaidézni emlékezetembe a részleteket is. Az alakoknak szinte végeláthatatlan sora vonul el szemem előtt ... Telramundja erős és félelmetes, gonoszul, céltudatosan kovácsolja a Lohengrin tragikumát. Eszkamillója kacér és könnyed, férfiasán bájos, hódító. Hamletje csupa egyszerű nemesség; semmi az újak, a modernek, a világjárók pózjából és hatáskereséséből, s mégis minden frázisa hatás. S mily megindító volt az ő Bálintjának halála a Fauszt-ban. Milyen jellemző és erőteljes Alberikje, milyen melegszívű Wolframja, milyen becsületes és odaadó Kurvenálja! Mily sejtelmes bánat zengett az ő Lotáriójának dalaiban, mikor félig eszelősen, félig ösztönös szeretettel nyomon követi Mignonját. Sajnos, igen kevésszer gyönyörködhettünk Akhilleusza antik szépségében, mikor Goldmark hajmeresztőén nehéz Brizeisz-zenéjét tolmácsolta. Jágója hány itt járt világhírű Otellót tett féltékennyé, és Amonazrója hányszor emelkedett a hangja szépségével, az alakítása súlyával Radamesz fölé, még azon a bizonyos Caruso-estén is. Mily érzékiség, micsoda olaszos tűz lobogott Szilviója nagy duettjében! Láttunk-e valaha nagyszerűbb naturalizmust operaszínpadon, mint mikor Tiborc parasztja kesergett Bánk előtt? S elképzelhetünk-e büszkébb, daliásabb fejedelmet, mint Rákóczija volt Zichy gróf trilógiájában? A sor végére érek, és még két mesteri, felejthetetlen alakításra kell gondolnom. Az egyik a Csavargó, a másik a Bolond. Ezekben már egy hosszú művészpálya minden szerzett gazdagsága együtt csillogott az intuícióval, a színészi ihlettel és ösztönnel. Csak néhány szerepét említettem Takátsnak, talán száznál több van a teljes lajstromon.

Ez a repertoár maga egy mérhetetlen művészet. Ha hozzávesszük Takáts egyéni értékét, kapjuk művészetének teljes nagyságát. A veszteség, melyet halála a mindennapi műsornak okoz, talán lassan pótolható. Hiszen gondoltak pótlására, s fiatal talentumban nincs hiány. Alkotást többé nem is vártunk tőle. Mesternek szerettük volna, ő is ennek az eszmének élt, tanári állást vállalt a Nemzeti Zenedében, és művészi tanácsosa lett volna az Operaház színpadának. Takáts tradícióit féltjük. Ravatala mellett csak egy kívánságunk van: éljen tovább az Operaházban művészetének stílusa, szelleme és ragyogóan tiszta, őszinte magyarsága.

(k. a.)

                                                Takáts Mihály

Don Juan                  Chaunnard Leoncavallo Bohémjában                Tiborcz szerepében

mint Don Juan                  Chaunnard Leoncavallo       Tiborcz szerepében

                                         Bohémek c. operájában


456 Ardelao 2017-12-29 21:47:30 [Válasz erre: 455 Ardelao 2017-12-28 13:34:23]

BUDAPESTI HÍRLAP, 1908.09.17.:

Takáts Mihály.

Írta: Csíky János

A magyar énekes művészet legnagyobb mesterét, Takáts Mihályt ünnepeljük. Huszonöt éve már, hogy páratlan alakításainak fénye színt, ragyogást és nemzeti vonást ad Operaházunknak. Huszonöt év óta gyönyörködünk Takáts Mihály fenséges hangjában, a mely bársonypuha lágyságával, szívhez szóló melegségével és az érzelmek ezerféle vibrálásával mindannyiszor elragadtatást és méltó csodálatot keltett. Az elmúlt huszonöt év alatt, pályafutásának komoly, biztos emelkedése közben, külön-külön és együttesen volt alkalmunk hódító alkotásait méltatni, dicsérni. De ez a dicséret, a melyet megsokszorozott a közönség szeretete, lelkesedése és határt nem ismerő rajongása, Takáts Mihályt nem vakította el, hanem megedzette a munkában, s új erőt adott neki kitűzött céljának elérésére.

Takáts Mihályról írva, keresni kezdtük azokat az életrajzi adatokat és egyéb intimitásokat, a melyeket a nagy művészről eddig följegyeztek. Alig lehet elhinni, hogy a mi íróink bizony egészen megfeledkeztek róla, s a színházi bírálatokon kívül semmit se tartottak érdemesnek a megörökítésre. Pedig Takáts Mihálynak az élete és működése tele van az igazi művészek minden lélekbeli hullámzásával. Színes, ragyogó, éppen úgy, mint művészete. Tele van az élet nehéz küzdelmeivel, a jövőbe vetett bizalom kétkedésével, olykor reményéve. Mindvégig megkapó, meleg, érdekes.

Takáts Mihály 1861-ben született Nagybányán. Itt végzett el hét gimnáziumot, majd a nagyváradi szemináriumba került, a hol három évig növendékpap volt. Az élet sok  tarka, kedves emléke fűzi a művészt ezekhez az évekhez. Énekhangja már akkor nagy feltűnést keltett. A szeminárium volt igazgatója, Bubics Zsigmond püspök is figyelmessé lett Takáts hangjára, és a saját költségén küldte Budapestre, az Országos Zeneakadémiára. Takáts Várady Antallal ment a fölvételi vizsgálatra. Max áriáját énekelte A bűvös vadász-ból. Mert tudni kell, hogy kezdetben maga Takáts is azt hitte, hogy tenor hangja van. Sőt, a sikerült vizsgálat után Koessler János az első tenorok közé osztotta he művészünket. Pauly Rikárd gondos vezetésének köszönhető, hogy Takáts a bariton szerepkörre tért. Két év múlva már az operaiskolában tanult Passi Kornet asszonytól.

1883-ban harminc forint ösztöndíjat kapott a Nemzeti Színháztól, a hol ekkor az opera-előadásokat tartották. Az ösztöndíjért természetesen apró szerepeket is kellett énekelnie. Első föllépése 1883. szeptember 18-ra volt kitűzve. Az afrikai nő egy indus szerepét bízta rá az igazgatóság. Takáts három hétig tanulta az alig néhány ütemes szerepet. S a mikor elkészült a tanulással, előadta Erkel Sándornak. Erkel egy szót sem szólt, a mi nála a legnagyobb dicséretet jelentette. Takáts tehát boldogan várta első jelenését. Kiáll a színpadra, figyel Erkel intésére és elkezdi mondókáját. A második ütemben azonban elvét egy hangot, és az egész szólamot hamisan énekli végig. Erkel, szokása szerint, diszkréten intett, hogy hagyja abba, de Takáts rendületlenül énekelte végig szerepét, és kétségbeesve ment ki a színpadról. Alig mert mesterének, Pauly Rikárdnak a szeme elé kerülni, annyira röstelte a dolgot. Pauly kereken kijelentette, hogy semmi tehetsége sincs és soha se lesz belőle igazi művész.

A következő évben. Takáts nem folyamodta meg az ösztöndíjat, és a megüresedett helyet más növendékkel töltötték be. Pauly sürgetésére aztán Podmaniczky Frigyes, az akkori intendáns, nagykegyesen tovább folyósíttatta a harminc forintos gázsit. A többi ösztöndíjas, a kiknek ma már a nevére sem emlékszik a közönség, természetesen kétszerannyi segítséget kapott. A kis fizetés bizony hamar elfogyott és Takáts sokszor rászorult a színház akkori titkárának, a jó Csepreghy Ferencnek tíz forintos előlegeire, Csepreghy szigorú is volt, és nem egyszer förmedt a zaklatóira:
— Kicsoda az úr ?
— Takáts Mihály vagyok.
— Hja! azt mindenki mondhatja magáról.
És  mit akar?
— Tiz forint előleget kérnék.
Csepreghy ekkor belenyúlt a fiókjába, és hamisan félretekintve nyújtotta át a pénzt.
— Nesze!

Közben megépült az Operaház új hajléka. Voltaképpen itt kezdődött el Takáts igazi szereplése. Egymásután kapta meg első nagy szerepeit, Valentint, Rigolettót, Luna grófot, Figarót, a melyekben már kezdett kibontakozni tehetsége, 1893-ban már kilencezer forint fizetése volt, Szerződésének megújítása elé azonban sok akadályt gördített Stesser József, az akkori kormánybiztos. Takáts nem törődött a kicsinyeskedésekkel, érezte saját értékét, barátai is buzdították, és külföldi sikerre kezdett áhítozni. 1893-ban elment Bayreuthba, a hol akkor a következő év ünnepi játékaira készültek. Betanulta az ottani hagyományok szerint a Tannhäuser Bitterolf szerepét német nyelven. Ezenkívül titokban Amfortasz szerepét tanulta a Parszifál-ból. Wagner Kozima asszony az ő fejedelmi szeretetreméltóságát sugározta a fiatal magyar énekesre, s személyesen támogatta tanulásában.

A következő évben már a színpadi próbák folytak Bayreuthban. Közben a Wahnfried-villában a szokásos művészesteket rendezték, a melyen a nagy titokban tartogatott Takáts is föllépett Amfortasz egyik jelenésének előadásával, óriási meglepetést keltett. Wagner Kozima asszony elragadtatással gratulált, és kilátásba helyezte Takáts föllépését Amfortasz szerepében. Előbb azonban Bitterolf szerepével kellett kiállania a tűzpróbát. Ez is kitűnően sikerült. Háromszor kellett elénekelnie szerepét. A további dicsőséges szereplést azonban megzavarta egy jelentéktelennek látszó incidens. Ismét művészestét rendeztek a Wahnfriedben, s egy közreműködő hirtelen lemondott. Wagner Kozima asszony Takáts énekére gondolt, és megkérte a művészt, hogy közkívánatra énekelje el ismét Amfortasz nagysikerű jelenését. Takáts néhány percig gondolkozott, de mivel akkor Bitterolf szerepével volt elfoglalva, s egy kissé fátyolosnak érezte hangját, udvariasan bár, de nem fogadta el a megtisztelő fölszólítást. Ezt, úgy látszik, megjegyezte magának Wagner Kozima asszony. De azért tovább gondoskodott Takáts sorsáról. Megtudta, hogy a művész szerződését nem akarják megújítani s azt az ajánlatot tette Takátsnak, hogy szerződjön Mottl Félixhez, a ki akkor a Karlsruhéban lévő udvari operaházat vezette. A kilátásba helyezett kitűnő iskola és a bayreuthi szerepléssel való kecsegtetés nagyon csábította Takátsot. De tekintettel Karlsruhe operaházának kis arányaira, csak kilencezer márkát ígértek tiszteledíjul. Takáts ismét gondolkozni kezdett, és ismét kosarat adott Wagner Kozima asszonynak. Ezt természetesen még ma sem felejtették el neki, és ezzel legalább mostanig elzárták előle a bayreuthi színház kapuját.

A másik szerződési ajánlat a berlini udvari operaháztól érkezett, a hol föltűnést keltő próbaéneklése után tizenhatezer márkáról húszezerig emelkedő fizetést kínáltak. De Takáts Mihályban győzött a magyar érzés. Elfelejtette az apró fondorkodásokat, és elfogadta az utána küldött magyar szerződést. Azóta nem is gondol külföldi diadalokra. Megelégszik azzal, hogy a magyar művészetet szolgálja. Nemrég professzornak is hívták az operaiskolába. Takáts ezt az ajánlatot sem fogadta el. Mint modern énekes figyelemmel kíséri az énekművészet fejlődéséről írt műveket, de a Zeneakadémia tanítási rendjébe nem tudott volna beilleszkedni. Talán ha majd színpadi működése megengedi, a tanítás elől sem fog elzárkózni. Tehetséges növendékeket vesz majd maga köré, és rájuk ruházza művészeti élettapasztalatait meg azokat az eszméket, a melyekért olyan sokat küzdött.

Takáts Mihály érdekes, férfias, igaz magyar egyénisége az Operaház nagy vonzóereje. A nagy, komoly művészekhez hasonlóin kerüli a feltűnést, a szertelenkedést. Olyan szerény, hogy lakásán az elmúlt huszonöt év dicsőségéről egy babérlevél sem tanúskodik. Minden emléke egy könyv lapjaira van följegyezve. Ebben a könyvben megtaláljuk azokat a szerepeket, a melyeket az Operaházban mintegy másfélezerszer eljátszott. Innen vesszük szerepeinek sorrendjét is, a következő időrendes csoportosításban:

Fauszt—-Valentin, Säckingeni trombitás— Werner, Rigoletto—címszerep, Borgia Lukrécia —Alfonzó, Lakmé—Frederik, Trubadúr—Luna gróf. Szevillai borbély—Figaro, Granadai szállás —Vadász, Rajna kincse—Alberik, A dragonyosok—Belamy, Lohengrin—Telramund, Windsori víg nők—Fluth, Tannhäuser-—Wolfram, Merlin—Artusz, Zsidónő—Guilbert, Figaró házassága—Almaviva, Don Juan—címszerep, Bánk bán—II. Endre, Fegyverkovács—Liebenau gróf, Aida—Amonazró, Hugenották—Nevers, Szent Erzsébet legendája—Lajos, Alienor—Hoël, Szigfrid—Alberik, Heródiás-—címszerep, A tévedt nő—Germont, Az istenek alkonya—Alberik, Ilka —Bátor János, A bűvös vadász—Ottokár, Toldi —Tar Lőrinc, Bajazzók—Szilvió, A vadorzó— Eberbach gróf, Arden Énok—címszerep, A kremonai hegedűs—Filippó, Toldi szerelme-—Lajos király, Az alsó révnél—Ciccilo, Tamóra—Lyreus, Alszik a nagynéni—Scapin, Bánk bán—Tiborc, Balassa Bálint—Homonnai, A bibliás ember— János, István király—címszerep, Sába királynője—Salamon, Karen—Guttorm, A házi tücsök—John, Jeanette menyegzője—Jean, André Chénier—-Gerard, Varázsfuvola—Első pap, Bohémek—Sonard, Ninon—Villarmois, Karmen—Eszkamilló, Mignon—Lotárió, Álarcos bál—René, Roland mester—Damoiseau, A hadi fogoly—Akhilles, Kukuska—Sasah, A csempészek— Simone, Hamlet—címszerep, Othello—Jágó, Tetemrehívás—Bárczy Benő, Hoffmann meséi— Coppeliusz—Daperdutto—Miracle, Sarolta—Gyula, Don Pasquale—Maladetta dr., Tell Vilmos—címszerep, Erzsike—Márton, Trisztán és Izolde—Kurvenál, Borúra derű—A legény, A lengyel zsidó—Mathisz, Berlikhingeni Götz—címszerep, Brankovics György—címszerep, Tosca—Skarpia, Fidelio—Fernando, Gemma—Rufó, Rómeó és Júlia—Merkucsió, Mária—Káldor, Nemo—Rákóczi, Bohémélet—Marcel, Hunyadi László—Gara, Bánk bán—Petur, Varázsfuvola—Papageno, Nagyidai cigányok—Laborc, Manon—Lescaut, Sámson—főpap, A kiváncsi nők— Pantalone, Lavotta szerelme—Lavotta, Lakmé —Nilakanta, Anyégin—címszerep, Eliána—Artusz, Téli rege—Polixenesz, A csavargó—címszerep.

E gazdag műsoron kívül Takáts Mihály mint hangverseny-énekes is részt vett több filharmóniai koncerten. Énekelt a IX. szimfóniában, a Krisztus oratóriumban, Máté passziójában, és bemutatta Farkas Ödönnek Szondi két apródja című balladáját. Önálló dalestét azonban mindezideig, sajnos, nem rendezett. Pedig, ha van valaki, a ki modern művészi zenénket tolmácsolni tudja, az elsősorban Takáts, a ki évtizedek óta tanulmányozza, miképpen kell a szöveget a dallammal összeforrasztani, miképpen kell a ritmusvonalat az énekszavaláshoz idomítani, hogy a merevség eltűnjön, és a szöveg lágy melódia legyen.

De mindennél több, a mit Takáts a magyar deklamálás érdekében tett. Ha kezdik megérteni a magyar énekeseket, az kétségtelenül Takáts érdeme, ő ostorozza folytonosan pályatársait a hibás szövegkiejtésért, s a maga értelmes deklamálásával javít, oktat. Azok, a kik a hangképzésben járatlanok, el sem tudják képzelni, milyen sok fáradságba kerül a hangzók és főképpen a mássalhangzók elsajátítása. Takáts veleszületett képességével ezenkívül a hangzóknak faji sajátságát is érvényesíti. Ehhez járul még a helyes, magyaros hangsúlyozás is, a melyre, sajnos, kevés gondot fordítanak a szövegfordítók. Takáts Mihály a hibásan hangsúlyozott fordításokat maga szokta átidomítani, saját érzéke és ízlése szerint. Sok kellemetlensége is volt már ezért Mahler Gusztáv idejében. A német igazgató ugyanis sehogysem tudta megérteni, miért kell a Figaró házasságá-ban röviden énekelni a papa, a papa, a papa szöveget, mikor előírás szerint hosszú kóta van a partitúrában. Még ma is emlékeznek arra a mulatságos, németnyelvű perpatvarra, a mely Mahler és Takáts közt lefolyt. De Takáts a keményfejű igazgatóval szemben is megvédte igazságát.

Érdekesen világítja meg Takáts magyar lelkét és egész gondolkozását a holnapi jubileum előzménye. Az igazgatóság kapcsolatban azzal, hogy Takáts most tanulta be A mesterdalosok Hanz Szax szerepét, Wagner operájával akarta megünnepelni a huszonötéves évfordulót. Takáts azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a legnagyobb magyar zeneköltő művében, Brankovics György címszerepében kerüljön a magyar közönség elé, a mely állandó szeretettel és vonzódással kísérte hosszú pályafutásán.”


455 Ardelao 2017-12-28 13:34:23 [Válasz erre: 454 Ardelao 2017-12-28 11:32:22]

VASÁRNAPI UJSÁG – 39. SZÁM, 1908, 55. ÉVFOLYAM:

„TAKÁTS MIHÁLY JUBILEUMÁHOZ.

A magyar énekművészet büszkeségét ünneplik most a budapesti operaházban: Takáts Mihályt, a kinek negyedszázaddal ezelőtt legelső ízben jelent meg a színlapon a neve. Akkoriban kezdődött a budapesti Nemzeti Színházban az operaelőadások utolsó esztendeje; csak egy évre rá készült el az operaház, és Takáts akkor még csak ösztöndíjas éneknövendék volt.

A művészi pályán sokan vannak még az elsőrangúak közt olyanok, a kik egy másik, megkezdett pályát félbeszakítottak a mindennél jobban vonzó művészet végett. Ezek közé tartozik a mi mesteri dalosunk is, a ki e napokban, szeptember 19-én, 47 éves lett, és a ki 21-dik születésnapjáig nem is sejtette, hogy a papi reverendát csakhamar fölcseréli a legfényesebb, legtarkább jelmezekkel. A nagybányai születésű nagyváradi theologust még fölebbvalói beszélték rá a művészpályára, olyan erőteljes és szép volt énekhangja. Talán papnak is jó lett volna Takács, de hogy operai művésznek elsőrangú lett: ezt ma már elismeri mindenki.

A nagy énekes egyszersmind sokoldalú színművész. Az érzelgős Säckingeni trombitás, a torz Rigoletto, a léha udvari bolondból tragikusan bűnhődő bosszuló, Figaro az eleven, minden lében kanál Szevillai borbély, Lohengrin cselszövő Telramundja, Tannhäuser Wolframja, a jóbarát nemes eszménye, a nőhódító Don Juan, a feketelelkű, kapaszkodó Alberich (A Nibelung gyűrűje cziklusban), André Chénier csőcselékvezére, a szerelme által meglisztult Gérard, a Bibliás ember vergődő bűnöse,Tosca véres kegyetlenségű Scarpiája, a Bohémek kedélyes, víg ficzkó festője, Hamlet, az Otelló Jagója — de ki győzné mind a 90 jelentősebb szerepét felsorolni? A fődolog az, hogy még a hasonló alakokat is más-más vonások segítségével külön, erősen határolt jellemekül, egyénítve mutatja be ez az istenáldotta művész. Pedig egyet sem említettünk föl ama három tuczat jelentős szerep közül, a melyeket magyar szerzők műveiben játszott.

Hatásának titka nyílt titok: az, a mit nem énekes színésznél dikcziónak neveznek, az opera világában pedig — szó szerint fordítva a Wagner Rikárd-adta elnevezést: — ének beszédnek. A kritika régen megegyezett abban, hogy a mi a legkisebb zenés műfajban, a népdalban olyan nagy művésznővé avatta Blahánénkat, hogy neve halhatatlan lesz: az a szívet és elmét egyszerre megfogó igaz előadás, hogy éneklése a legtermészetesebben tagolt, legértelmesebb beszéd egyszersmind,  tökéletesen ez a főerénye Takátsnak is, akár a Tetemre hívás (Farkas Ödön operája) népdalszerű áriáját adja elő, akár a legnagyobb igényű wagneri zenésdrámák valamelyik hősét vagy félistenét testesíti meg. Az egészséges művészet mindig első sorban igazságra, kifejezésre törekedett; a szépen csengő úgynevezett «bel canto», ha nem törődik szövegével, egyszerűen jogosulatlan; hiszen szöveg nélküli operát írni senkinek sem jutna eszébe! A Wagner-követelte együttes művészet voltaképen már az ó-görög drámában is megvolt, a műfajnak elkorcsosulása után pedig időről-időre többször fölmerült az eszméje; így született meg 1600 felé az első opera is, de ugyanezt a drámai jellemzést, kifejezésbeli igazságot követelte meg Gluck is, a XVIII. század második felének korszakos nagy zeneköltője, és a világ a lehető legnagyobb hálával tartozik mind amaz előadó művészeknek, operaénekeseknek, a kik a legnagyobb szellemek ama követelményének megfelelnek. Minden énekmű a benne rejlő költői és pszihologiai tartalmának teljével, egész intenzitásával csakis a teljesen érthető előadás útján képes hatni. Sajnos ezt a művészi követelményt épen a magyar énekesek nagyobb része — talán nem is ismeri, de legalább is nem teljesíti. Annál biztosabban, szinte felfedezés, reveláczió erejével hat a Takáts-féle, tökéletesen értelmes, ellenállhatatlan hatalmú előadás. Nagy érdeme Takátsnak az is, hogy épen az érthető tolmácsolás érdekében rendesen gyökeresen átjavítja szerepeinek szövegét, mert — a milyen sajnálatos, annyira csodálatos — sem magyar zeneszerzőink, sem az idegennyelvű szövegek magyar fordítói, nem fordítanak kellő művészi gondot arra, hogy a szöveg és a zene frazeológiáját, a kiemelni való és a hangsúlytalan elemek arányát, egyenlően, megegyezően alakítsák; ebben a tekintetben mélyen az «európai színvonal» alatt állanak. Az is megtörtént már eredeti magyar dalműben, hogy Takáts a szöveget, a versek értelmét drámai igazsággal, gyönyörűen kiemelve, teljesen összetörte a dallam úgynevezett vonalszépségét; a közönség lebilincselve, megindultan hallgatta, észre sem véve, hogy ária, hogy kerek dallam szakad foszlányokra a más beosztású szöveg összeroppantott vázáról; a hibásan dolgozott zeneszerző pedig kétségbeesve hallgatta, hogy az ő édes dallama milyen formátlanná lett, sőt, hogy a közönség észre sem vette a melódia létezését! Ez az eset nagyon tanulságos, elvi jelentőségű.

Csak természetes, hogy az ilyen, wagneri értelemben remek énekest meghívták a Wagner alapította mintaszínház átszellemült előadásaihoz, Bayreuthba. A «Tannhäuser» bemutatásakor történt, 1894-ben, de a nálunk mindig megcsodált Wolframja helyett, zömök alakja miatt, be kellett érnie művészünknek a dalverseny egyik mellékalakjával (Biterolffal). De hogy felismerték elsőrangú voltát: e felől az is tanúskodik, hogy a Bayreuth számára féltve őrzött Parsifal Amfortas királyát is betanította neki — maga Cosima asszony, Wagner Rikárdnak oly igen méltó élettársa.

Féltuczat Wagner-szerep után a legszebbek egyikére készül most Takáts: A nürnbergi mesterdalnokok gyönyörű Hans Sachs-alakjára. De az igaz magyar szívű művész magyar operát választott a maga negyedszázados jubileumára: Brankovics György-öt, Erkel Ferencznek bár nem népszerű, de nagyszabású és sok szépséggel pompázó darabját. Mindenki tudja, hogy a szöveg eredetijének: Obernyik Károly tragédiájának czímszerepében színészetünk egyik legnagyobb alakja, Egressy Gábor, nyílt színen halt meg a felindulástól, annyira átérezte az apai fájdalmat. Bizonyos, hogy Takáts is megrendítően játszik, mikor Brankovicsnak fejedelmi színe elé vezetik megvakított fiait; a modernebb zenét igénylő közönség is teljesen átengedte magát a nagy művész szívbe markoló baritonjának, klasszikus játékának.
A páratlan művészért rajong is mindenki.

Az ünnepi előadáson vége-hossza nem volt a képzelhető legzajosabb tetszésnyilvánításnak. Az előadás előtt az opera művészei és más színházak küldöttjei koszorú-erdő közepette üdvözölték a még fiatal jubilánst; igazgatója, Mészáros Imre, átadta a színházak miniszterétől, gróf Apponyi Alberttől jött üdvözletet is. S hálásan csatlakozik hozzájuk az egész művelt magyarság.

K. I.”

Takáts Mihály (megvásárolható) archív felvételei

Takáts Mihály archív felvételeiből itt meghallgatható: Rákóczi kesergő

Takáts Mihály archív felvételeiből itt meghallgatható: Te vagy a legény


454 Ardelao 2017-12-28 11:32:22 [Válasz erre: 453 Ardelao 2017-12-28 01:04:26]

Ha már az előző bejegyzésben szóba hoztam Takáts Mihály nevét, ejtenék róla is néhány szót: 

Képtalálat a következőre: „tAKÁTS mIHÁLY”

Takáts Mihály operaénekes (bariton)

(Nagybánya, 1861. szept. 13.— Keszthely, 1913. aug. 20.)

MAGYAR ÉLETRAJZI LEXIKON, 2. KÖTET (1982):

„..... Nagyváradon volt teológus. Bubics Zsigmond szemináriumi rektor (későbbi kassai püspök) támogatta énekesi törekvéseit. A Nemzeti Színház ösztöndíjasa lett. A Zeneak.-n Pauli Richárd és Passy-Cornet Adél tanítványa. 1884 — 1913 közt az Operaház tagja volt. 1894-ben Bayreuthban vendégszerepelt. Egyike volt kora nagy énekeseinek. Lírai és hősi szerepekben egyaránt kiválót nyújtott- — F. sz. Gara nádor (Erkel: Hunyadi László); Tiborc (Erkel: Bánk bán); Salamon király (Goldmark: Sába királynője); Escamillo (Bizet: Carmen); Figaro (Rossini: A sevillai borbély); Germont (Verdi: Traviata); René (Verdi: Álarcosbál); Amonasro (Verdi: Aida); Jago (Verdi: Otello); Scarpia (Puccini: Tosca); Don Juan (Mozart); Hans Sachs (Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok). — irod. ifj. Ábrányi Kornél: T. M. (Zeneközlöny, 1913. 22. sz.); Somogyi Miklós: T. M. (Muzsika, 1962. 1. sz.)”

Erkel F.: Bánk bán - Bordal - Énekli Takáts Mihály (1909).


453 Ardelao 2017-12-28 01:04:26 [Válasz erre: 452 Ardelao 2017-12-28 00:35:32]

Az interneten szerencsére még számos, mindenki számára elérhető írás található Sándor Erzsiről. Aránylag jó minőségű hanganyagot is találunk tőle a YouTube-on. Ahol duettet énekel (pl. Takáts Mihállyal), rögtön feltűnik, hogy míg énekes-társa hangjának a minősége a régi hanglemezen (feltételezhetően a lemez kopása miatt) bizony erősen kifogásolható, Sándor Erzsi „ezüstös csengésű” hangja a lemez agyonhallgatottsága ellenére is – szinte maradéktalanul – élvezhető.

Az alábbi cikket az adott téma részemről történő lezárásaként idézem, mivel az – úgy vélem - esszenciája az összes többi, Sándor Erzsiről szóló írásnak.

   FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1966. 06. 24.:

 „Vitéz Tibor:

A koloratúr-primadonna

A kolozsvári Farkas utcai színház 1893. augusztus 24-én ifjúsági előadást tartott: a »Hököm Matyi« című zenés játékot tűzte műsorára. Amikor fellibbent a függöny és feltárult a színpad, néma csenddé halkult az önfeledt gyerekcsivitelés. Ez az előadás nemcsak a gyermekhadnak, hanem az őket kísérő felnőtteknek is bámulatos meglepetéssel szolgált. Színpadra lépett egy gesztenyebarna hajú, nyolcéves kislány, aki leküzdve kezdeti elfogódottságát, imponáló biztonsággal énekelte el a darab nem is egészen igénytelen dalait.

Ez a gyermek-lány Sándor Erzsi volt. Apja: a városban közbecsülésnek örvendő lokodi Sándor János cipészmester.

A hír egyszeribe felkapta a kis Hököm Matyi nevét; akinek mindenki, aki csak hallotta, nagy jövőt jósolt. Ám a józan székely iparost nem szédítette meg a kislány sikere, és szilárdan kitartott feleségével, Sebesy Rózával együtt korábbi elhatározása mellett, hogy Erzsiből tanítónő lesz. El is végezte az Eötvös utcai tanítónő-képezdét, De Gerando Antonia neves tanintézetét és felvételre jelentkezett a preparandián. De mit se használt a színjeles bizonyítvány, az ismert név, nem vették fel, mert — nem volt protekciója. A közéleti protekcionizmus így vált az operakultúra áldásává, mert ennek az önmagában elszomorító ténynek köszönhette a magyar énekművészet, hogy Sándor Erzsit végképpen megnyerhette magának.

Beiratkozott a kolozsvári Konzervatóriumba, ahol a kitűnő zeneszerző-igazgató, Farkas Ödön tanítványa lett. A mester nem volt» módszerének «féltékeny őrzője és megengedte, hogy a fiatal tanítvány vasárnaponként énekeljen a Fő téri Szent Mihály templom miséin. Ezek a templomi éneklések voltak a már nagylány Sándor Erzsi első nyilvános szereplései.

1902. január 19-én a Konzervatórium nyilvános kamarazenei hangversenyt rendezett a Központi Szálló nagytermében. Ennek a hangversenynek fénypontja Sándor Erzsi szereplése volt Az »Ellenzék« kritikusa a többi között így írt erről:

„...Sándor Erzsi Farkas Ödön zongorakísérete mellett a »Tavaszi dal« és »Holdvilágnál« című dalokat és a »Carmen«-ből egy áriát énekelt. Kissé elfogódott volt ugyan, de szépen csengő hangját, mely nagyon érdemes a továbbképzésre, igen jól érvényesítette, s a közönség minden egyes dal után hosszasan éljenezte. Ha technikáját jobban kifejleszti, és nagyobb biztosságot nyer a fellépésben, igen becses művészi egyéniséggé fejlődhetik.“

 A kritikus, Sebesi Samu talán nem is sejtette, hogy bírálatában rátapintott arra, ami később Sándor Erzsi művészi erényeinek két legnagyobb erőssége lett, a fellépés biztonsága és a csillogó technika.

Az elmélyült tanulás kolozsvári napjai véget értek. A következő év áprilisában még elénekli a Fő téri templom hangversenyén Verdi Requiemjének szoprán szólóját és utána mesterének biztatására Budapestre utazik, hogy felvételre jelentkezzék a Zeneakadémián.

A felvételi vizsgán olyan sikert aratott, hogy átugorva az előkészítő és akadémiai osztályokat, egyenesen az operai szakra vették fel. Itt Maleczkyné Ellinger Jozefa tanítványa lett, aki sok esztendő gyakorlati tapasztalatával irányította növendékeit az operai éneklés mesterségére. Elmúlt a két zeneakadémiai év is, és a végzős növendékek izgalommal készültek az évzáró vizsgára, ami hivatott volt eldönteni további sorsukat.

Ebben az időben jött Budapestre vendégszerepelni Yvonne de Treville, a párizsi Nagyopera világhírű primadonnája, aki a többi között a Lakmé címszerepét is énekelte. Vajon gondolt-e ekkor a növendékpáholyban feszülten figyelő Sándor Erzsi arra, hogy néhány hónap múlva éppen a Lakmé csengettyűáriája fogja őt is elindítani csodálatos töretlenségű művészpályáján? Amikor jó néhány évtized múlva feltettem neki a kérdést, így válaszolt:

— Nem, erre egy percig se gondoltam. Annyira lenyűgözött Yvonne de Treville művészete, hogy jelentéktelennek éreztem magam. Nem is reméltem, hogy egykor még a nyomába juthatok.

1905. június 5-én volt az operai vizsga, amelyen Sándor Erzsi Ofélia őrülési jelenetével és Astaroth csábdalával szerepelt.

 Erről a vizsgaelőadásról a Pesti Hírlap így írt:

„... Sándor Erzsi szép terjedelmű, friss, ezüstös csengésű hangja jól iskolázott és ügyesen kiképzett — olyan zajos sikert aratott, melyet bátran vehet szép operai jövő biztos zálogául.“

Sándor Erzsi éppen olyan szerénységgel fogadta a nagy sikert, mint egykor az édesapja a Hököm Matyi ünneplését. De sokáig ebben sem lehetett része, mert a drága pesti élet hazautazásra késztette. Édesanyjával — aki az operai vizsgára felutazott Kolozsvárról — összecsomagoltak és hazautaztak.

Otthon újra kezdődött a félbehagyott, megszokott élet. Délelőtt a háztartás munkájában való részvétel, délután nagy séták a Sétatér százados platánjai alatt, este pedig látogatás Farkas Ödönnél, aki ott folytatta kedvenc tanítványának az oktatását, ahol két éve abbahagyta.

— Nem énekelni kell Erzsi fiam — hajtogatta — hanem muzsikálni. Az emberi hang is hangszer, igaz, a legcsodálatosabb. Aki megtanul szépen muzsikálni, az mindig jól fogja használni ezt a hangszert.

Ebbe a néhány mondatba foglalta össze Farkas Ödön énekpedagógiájának egész sommázatát és azt senki jobban meg nem értette, maradandóbban el nem sajátította, mint Sándor Erzsi.

A kolozsvári nyári napok egyhangúságába egy levél vitt izgalmat. Az Operaház igazgatósága nevében Mader Rezső arról értesítette, hogy 1905. szeptember 1-től, havi nyolcvan korona díjazással az Operaház ösztöndíjas tagjául szerződteti és kéri, hogy ajánlatának elfogadása esetén, szeptember 1-én jelentkezzék az Operaház titkárságán.

1905. december 9-én lépett fel először az Operaházban: a Lakmé címszerepét énekelte. Ez a fellépés olyan sikerrel járt, hogy egyszeribe megoldotta az Operaház régóta vajúdó koloratúr énekesnői problémáját. A következő év június 10-én már a Varázsfuvola Éj királynőjét énekelte. Utána az Operaház rendes tagjául szerződtették, havi négyszáz korona fizetéssel.

Egymás után következtek a parádés koloratúr szerepek és minden újabb szerep újabb sikert hozott, újabb diadalt aratott. Ám ez a mély, szinte mezzé-színű korlátlan terjedelmű hang, ami játszi könnyedséggel birkózott meg a legigényesebb koloratúr-  szerepek kényes ékítményeivel, staccatóival, tágabb területet követelt magának. Lakmé, Éj királynője, Susanna, Donna Anna, Fiordiligi, Gilda, Valery Violetta és a többi nagyszerű koloratúr-szerep mellett ott találjuk Sándor Erzsi repertoárjában Desdemonát, Madame Butterflyt, Mimit, Mignont és a Turandot Liuját is. Önként vetődik fel a kérdés: miként tudott ilyen különböző hangigényeket támasztó szerepeket énekelni úgy, hogy annak következményeit meg ne szenvedje? Egyszerű a felelet. Először is a korlátokat nem ismerő természetes adottság, másodszor Farkas Ödön tanítása és végül az az alázat, mellyel Sándor Erzsi szolgálta hivatását.

Művészi és magánélete egyaránt ezt a célt szolgálta. Magánélete jóformán alig volt, ahogy sokasodtak a szerepei, már az addig is szűkkörű társasági életet a minimumra csökkentette, hogy minden idejét az operaházi munkának szentelhesse. Egyénisége, magatartása tele volt méltósággal, miként az illett a hangok királynőjéhez, ám sohasem volt gőgös. Tudott távolságot tartani, jelleme tiszteletet parancsolt, nemigen barátkozott és mégis a legjobb pályatársnő volt, aki valaha is átlépte a Hajós utcai művészbejáró küszöbét. Távol állt az igazgatói előszobák kicsinyes intrikáitól, mint ahogy távol volt tőle még csak a gondolata is annak, hogy idegenben keressen magának nagyobb gázsit és csengőbb hírnevet. Pedig párizsi és ostende-i vendégszereplései után az impresszáriók fényes ajánlatokkal halmozták el. Megmaradt magyar énekesnőnek, akinek itthon szánt hivatást a sors.

Az első világháborúban fáradhatatlanul járta a hadikórházakat, akárcsak Jászai Mari, és a dal mindent feledtető gyógyírjával igyekezett enyhíteni a szenvedők fájdalmait.

Ha röviden akarnók megfogalmazni ennek a nagyszerű asszonynak a jellemét, aligha mondhatnánk mást, mint azt, hogy művész volt és humanista a legnemesebb értelemben.

A világháború vége felé császári és királyi kamara-énekesnővé nevezték ki. El lehet tűnődni rajta, hogy ez, a bécsi udvari opera tagjaira oly sűrűn záporozó cím miért csak egy magyar énekesnek jutott osztályrészül? Ám, ha a Habsburgok medáliáktól duzzadó tarisznyájában csak egy olyan akadt, amit magyar énekes kaphatott meg, úgy bízvást Sándor Erzsi volt arra a legméltóbb. Huszonöt éves operaházi tagsága alkalmával az egész magyar zenevilág ünnepelte, s az ünnepségek fénypontja volt az Operaház előcsarnokában felállított szobrának leleplezése. (A szobor Sándor Erzsit Lakmé jelmezében ábrázolja.)

Vendégszereplést csak ritkán vállalt, de Kolozsvárra minden évben ellátogatott, hogy beszámoljon új szerepeiről annak a közönségnek, amelyiknek a lelkes biztatása támogatta, mint kezdő énekesnőt.

Még a Monarchia felbomlása után is eljárogatott énekelni Kolozsvárra. 1923-ban a kolozsvári Román Opera hívta meg vendégszereplésre: a Rigoletto Gildáját énekelte. Amikor az első felvonás előtt lejött a színpadra, ott találta az opera egész személyzetét, kit jelmezben, kit estélyi ruhában. Az egybegyűltek élén Pavel Constantin rendező üdvözölte magyar nyelven az illusztris vendéget. A második felvonás végén felállva tapsolta a közönség és elhalmozta virággal. Ez az ünneplés drágább volt Sándor Erzsinek minden eladdig kapott kitüntetésnél, hiszen a szülővárosa ölelte ismét a keblére.

1936-ban nyugdíjba vonult, de még többször elénekelte egy-egy kedvesebb szerepét. A második világháború idején teljesen visszavonult. Érzékeny lelke nem tudott megbarátkozni a barbárság mindent elöntő áradatával. Ebben a korszakban már nem volt mondanivalója.

A felszabadulás után még egyszer a nyilvánosság elé lépett. A Zeneakadémián rendezett önálló dalestet, s a hálás és nem felejtő közönség ismét olyan ünneplésben részesítette, mint egykor a kezdőt, a kolozsvári hangversenyen. Többé nem jelent meg a nyilvánosság előtt. Életét 1962-ben olyan csendben fejezte be a haIál, mint amilyen csendes szerénységgel indította el annak idején csodás pályafutását.

A Sándor Erzsire való emlékezést nem fejezhetnék be méltóbban, mint Jászai Mari egykori szavaival:

»Nem üveghang ez, nem üres pohár csengése. Kristálykehely, amelyben tokaji bor gyöngyözik. Ez a csodálatos hang egy fülemüle énekét juttatja eszembe, amikor virágos tavaszéjen álmomban hallottam énekelni...«“






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.